Chicago az amerikai munkásmozgalom egyik forradalmi fellegvára lett

Ahogyan közeledett a chicagói kongresszuson kijelölt nagy erőpróba napja, 1886. május elseje, úgy növekedett az izgalom az amerikai munkásság és a tőkések körében.

Az 1886.-os május elsejei tüntetés vérontással kezdődött: a Wisconsin állambeli Milwaukeeben, ebben a Michigan-tó partján fekvő félmilliós ipari, kereskedelmi központban és kikötővárosban olyan nagy méreteket öltött a tüntetés, hogy a hatóságok újabb és újabb rendőri osztagokat vezényeltek ki. A tömeg kőzáport zúdított rájuk, amire a fegyveres erő sortűzzel felelt. Kilenc ember holtan maradt az utcaköveken.

Május elseje még nem volt nemzetközi tüntetés, de első áldozatai már elestek, s a mártírok száma néhány napon belül megsokszorozódott.
Az amerikai munkások nem engedtek: Chicagóban 40 000 főnyi tömeg özönlötte el a városközpontot, az üzemekben szünetelt a munka, a tőkések azonban makacsul elutasították a nyolcórás munkanapot. A sztrájkolók felháborodása a tetőpontra hágott, amikor azt látták, hogy a vállalkozók sztrájktörők tömeges felvételével akarják megtörni ellenállásukat. Chicagóban, ahol a munkafeltételek különösen súlyosak voltak, számos üzemben 14—16 óráig tartott a munkanap, érthetően nagy volt a felzúdulás. Családos emberek hajnali 4-kor hagyták ott szeretteiket, és csak este 7—8 felé térhettek haza — nappali fénynél nem is látták feleségüket, gyermekeiket. A magas lakbér miatt sokan pajtákban vagy folyosókon aludtak, mások — a szerencsésebbek — olyan odúkban, ahol három-négy család zsúfolódott össze. Megszokott látvány volt, ahogy az emberek a piacok hulladékai között turkálva igyekeztek betevő falathoz jutni. A sajtó a vállalkozókat kiszolgálva arról cikkezett, hogy a munkásokat ki kell gyógyítani dölyfös magatartásukból, szerepüket „az embergép” fokára kell leszállítani. Úgy vélekedtek, hogy „az ólom a legjobb táplálék, amellyel a sztrájkolók éhségét csillapítani lehet”. A Chicago Tribüné gátlás nélkül írhatta le: „Börtön és kényszermunka a szociális kérdés egyetlen megoldása. Reméljük, hogy ez a módszer általánossá válik.”
Ez a háttér járult hozzá, hogy Chicago az amerikai munkásmozgalom egyik forradalmi fellegvára lett, ahol az erős szervezetekkel, kiterjedt sajtóval rendelkező munkásság nem fogadta tétlenül a kihívásokat. Jelentéktelen töredéket leszámítva a sztrájkolók május elseje után is kitartottak, majd május 3-án délután mintegy 7000 ember a Cyrus Mac-Cormick tulajdonában álló mezőgazdasági gépgyár elé vonult, amely a mozgalomban résztvevő 1200 munkását elbocsátotta, s helyükbe „sárga” sztrájktörőket állított. A gyáros által fizetett magándetektívek serege revolverlövésekkel fogadta a tömeget, s amikor az kőzáporral válaszolt, az időközben odaérkező városi rendőrséggel összefogva sortüzet zúdított a tüntetőkre, akik hat halottat hátrahagyva elmenekültek.
A vérfürdőre a chicagói német nyelvű lap, az Arbeiter Zeitung forradalmi felhívással válaszolt: „Munkásokat mészároltak le a Mac-Cormick üzem előtt. De a munkások nem vágómarhák. A fehér terrorra vörös terrorral válaszolunk. Legyetek büszkék, rabszolgák! Keljetek fel!” Ugyanaznap estére a Haymarketre hirdettek nagygyűlést. Az anarchisták fegyveres felkelésre szólították fel híveiket, de a 15 000 részvevővel tartott gyűlés békés jelleget öltött. A szónokok, a vezetők, Albert Parsons, Michael Schwab, Sámuel Fielden, Adolph Fischer munkás, Oscar Neebe, a munkásokhoz átpártolt bankár és a többiek arra intettek, hogy fegyvertelenül jöjjenek a gyűlésre a munkások. A gyanútlan Parsons még két kis gyermekét is magával vitte.
A gyűlés befejezése után az elvonuló tömeget minden előzetes figyelmeztetés nélkül rendőrök hada támadta meg. Ekkor a rendőrök soraiban bomba robbant, amely hat halálos áldozatot követelt. Az életben maradt rendőrök, akik erősítést kaptak, sortüzet zúdítottak a pánikszerűen menekülő tömegre. A jelentés mintegy 50 „zavargó” sebesülését ismerte be, köztük több halálos áldozatot.
A hatóságok ostromállapotot hirdettek ki, s nyomban letartóztatták a munkásság vezetőit, Parsons kivételével, akinek sikerült elmenekülnie. Rövidesen azonban ő is jelentkezett, hogy osztozzon társai sorsában.
A pert három hónapon belül lefolytatták, az ítélet nem volt kétséges. Erről már a bírák személyének körültekintő megválasztásával gondoskodtak. A nyolc vádlottat anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben rájuk bizonyították volna a bombamerényletben való részvételt, világszerte megütközést keltő koholmányok alapján akasztásra ítélték. Közülük háromnak életfogytiglani, illetve 15 évi börtönre enyhítették a büntetését.
Az életben maradottak és a meggyilkoltak ügyét néhány év múlva Illinois állam új, a törvényességhez ragaszkodó kormányzója felülvizsgáltatta. Ennek eredményeként megállapították, hogy valamennyi elítélt ártatlan volt. A három foglyot hétévi szenvedés után szabadon engedték.

Az Amerikai Munkásszövetség a chicagói tragédia ellenére nem adta fel a harcot: 1888. decemberi kongresszusán, Saint Louisban 1890. május 1-ét tűzte ki a nyolcórás munkanapért indított új országos akció előkészítése, illetve a követelésnek a munkaadók által való teljesítése határnapjául. Ebben a döntésben már minden bizonnyal nemcsak a gyakorlati szempontoknak volt szerepük: a dátum megválasztásánál már a közelmúlt tragikus eseményeire is emlékezhettek, a két évvel korábbi véres május áldozataira. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy ekkor, 1888-ban is még mindig csak az Egyesült Államokra vonatkozóan és szociális célkitűzéssel határoztak. Nem sejthették, hogy a kijelölt 1890. május elseje egy nemzetközi demonstráció része lesz, végső soron döntő lökést adnak elhatározásukkal egy majdani világünnep keletkezéséhez.
Számos további akcióra volt még szükség, hogy ez megtörténjen. Közülük a legfontosabb mozzanat a Marx és Engels által alapított, 1876-ban feloszlatott Internacionálé feltámasztása, emellett az a körülmény, hogy a nyolcórás munkanapért való harc Európában is új lendületet vegyen.
Ez utóbbi törekvésnek a francia szakszervezetek szövetsége 1888. október végén Bordeaux-Le Bouscat-ban megtartott kongresszusa adott új lendületet. A kongresszuson a szakszervezeti szövetség titkárává választott bordeaux-i küldött, Raymond Lavigne tartott referátumot a munkaidő csökkentéséről, majd határozati javaslatot terjesztett elő. Ezt Jean Dormoy-jal, a francia szakszervezetek másik ismert vezetőjével együtt fogalmazták meg, s a kongresszus egyhangúan megszavazta. A határozati javaslat több szociálpolitikai követelést, mindenekelőtt a munkanap nyolc órára való csökkentését írta elő. Ennek értelmében a következő év, 1889. február 10-én Franciaország valamennyi helységében, ahol szervezett munkások dolgoztak, tüntetéseket szerveztek és küldöttségeket menesztettek a helyi hatóságok vezetőihez, akiknek a nyolcórás munkanapra vonatkozó követeléseiket petíció formájában nyújtották át, majd két hét múlva, február 24-én megismételték az akciót: ekkor a petíció elintézését kérve számon.
Alig néhány nappal a bordeaux-i kongresszus befejezése után nyílt meg Londonban a különböző országok szakszervezeteinek 1888. november 6-tól 10-ig tartott nemzetközi kongresszusa, amely a Május elseje története számára a flamand Gábriel Anseele felszólalása révén vált ismét nevezetessé. Anseele többek között ezeket mondta a kongresszusi jegyzőkönyv szerint: „. . . azt hihettük, hogy az Internacionálé halott, de íme feltámad hamvaiból. Fenyegető kísértete meghátrálásra készteti az elnyomást, miközben a világ munkásai talpra állnak.” Hozzászólását azzal a kongresszushoz intézett kéréssel zárta: határozzák el, hogy minden országban, ahol a társulás szabadsága fennáll, május elsején ugyanabban az órában nagyszabású tüntetést tartsanak.
A londoni kongresszus kivonatos jegyzőkönyvének közlése alapján is csaknem bizonyosra vehetjük, hogy Anseele-t, aki figyelte a nemzetközi munkásmozgalom fejleményeit, az amerikai munkások 1890-re bejelentett újabb május 1-i akciója késztette a nap megválasztására, bár ő nem beszélt a nyolcórás követelésről, csupán a másik nagy horderejű gondolatot, a munkás nemzetköziség eszméjét hangsúlyozta. A londoni kongresszus Anseele javaslatát végül nem vitatta meg.
Az eddigi események ismeretében mégis joggal állíthatjuk, hogy a mai Május elseje gondolata 1889-ben, nem sokkal a II. Internacionálé alakuló ülése előtt már „a levegőben volt”, bár egyelőre szétszórt eszmék formájában. Május elseje szülőanyjának a II. Internacionálé 1889. július 14-én Párizsban megnyílt első kongresszusát tekintik.
Érdemes utalni a kongresszus környezetére. 1889. július 14-ét, a Bastille lerombolása, a Nagy Francia Forradalom kitörése századik évfordulóját az 1871-es Párizsi Kommün által tekintélyében alaposan megtépázott francia burzsoázia hatalma és gazdagsága dokumentálására igyekezett kihasználni. A kiállítás pazar látnivalói nemcsak a hazai, de a nemzetközi tőke erejének fitogtatását is jelentették. A burzsoá sajtó világszerte Párizsra irányította figyelmét. A tudósítók egymással versenyezve írták lelkendező, színes beszámolóikat a július 14-i katonai szemléről, a színházak gálaelőadásairól, az egymást követő fényes diplomáciai fogadásokról, estélyekről, bálokról, lóversenyekről, az esténként színes világításban csillogó szökőkutakról, tűzijátékokról, a hastáncosok mutatványairól, a vadnyugati kalandokat kedvelők számára tartott Buffalo Bili-előadásokról, nem utolsósorban a még új Eiffel-torony sikeréről, amelynek felvonóit huszonötezren vették igénybe.
A polgári lapok, ha egyáltalán helyet szorítottak a II. Internacionálé ugyancsak július 14-én összeült alapító kongresszusa eseményeinek, csak röviden adtak róla hírt. Annál is inkább, mert a túlnyomórészt marxista küldöttekből álló gyűlés mellett, amely a rue de Pétrelle 24 sz. alatt nyílt meg, a francia szakszervezeti mozgalom megalkuvó szárnya, a posszibilisták is megrendeztek egy nemzetközi találkozót a Kereskedelmi és Ipari Egyesülés (Union du Commerce et de l’Industrie) rue Lancryban levő termében. Ezekkel párhuzamosan még egy harmadik nemzetközi találkozó is folyt Párizsban, a szabadkőműveseké.
A különböző országok szocialista sajtója azonban történelmi jelentőségének megfelelően emelte ki az Internacionálé újjáalakulását. Ezt a magatartást példázza a Népszava 1889-es évfolyama is, amely már a kongresszus előtt felhívta olvasói figyelmét az eseményre: utalt a francia szakszervezetek bordeaux-i kongresszusára, ahol a nemzetközi találkozó szervezését javasolták a világkiállítás idejére. „A tőkések a gazdagokat hívták meg a világkiállításra, hogy csodálják azok műveit, akik az óriási gazdagság közepette nyomorra vannak kárhoztatva. Mi a munkásokat hívjuk meg, hogy olyan állapotokat teremtsenek, melyekben nemi és nemzeti különbség nélkül jogunk van a közös munka által teremtett gazdagságra… Minden ország proletárjai, egyesüljetek!” — írta a magyar szocialista lap munkatársa több mint egy hónappal a kongresszus előtt „Nemzetközi szocialista munkáskongresszus” cím alatti vezércikkében. Hasonló hangvételű írásban üdvözölték a kongresszus előestéjén annak megnyitását: „Vasárnap, e hó 14-én, éppen a Bastille bevételének századik évfordulója napján jönnek össze a munkás küldöttek, hogy egyszersmind a nép felkelésének, a reakció megtörésének és a győzelem kivívásának emlékét méltón megünnepeljék… A harmadik rend nem váltotta be ígéreteit, a közállapotok olyan hanyatlásnak indultak, hogy közel állnak a száz évvel ezelőtti korrumpált közállapotokhoz. A harmadik rend megérett, hogy távozzon az élről, és csináljon helyet a megizmosodott és öntudatos negyedik rendnek.”
A lap további számai részletesen beszámoltak a kongresszus munkájáról, s mivel a Népszava akkor még csak hetenként jelent meg, kis terjedelemben, az utolsó tudósításokat az augusztusi számokban közölték. A lap csak röviden foglalkozott a szakadár posszibilisták kongresszusával, de kimerítően a marxistákéval; ott a részt vevők névsora is elárulta annak forradalmi, osztályharcos jellegét. A párizsi rue Petrelle-ben megnyílt, majd az ottani helyiség szűk volta miatt a rue Rochechouart 42. alá áttelepített kongresszuson a küldöttek között ott volt Frankel Leó, Ihrlinger Antal, az osztrákok között Viktor Adler, a nyolcvan tagú német küldöttség élén Wilhelm Liebknecht, August Bebel, mellettük a még csak 32 esztendős Clara Zetkin. Az angolokat többek között Marx veje és leánya: az Aveling házaspár és William Morris, az oroszokat Plehanov, Lavrov, a franciákat Marx másik veje, Paul Lafargue, továbbá Jules Guesdes, Edouard Vaillant, a Párizsi Kommün blanquistából marxistává fejlődő veteránja, a spanyolokat Pablo Iglesias, a belgákat Anseele és De Paepe, a hollandokat Domela Nieuwenhuis képviselte. Túlnyomó többségük Marx és Engels barátja, munkatársa vagy tanítványa volt.
A történelmi nevezetességű kongresszus utolsó, ötödik napján, július 20-án, a délutáni ülésen került napirendre a francia Raymond Lavigne előterjesztésében az elkövetkező év május elsején rendezendő nemzetközi tüntetés ügye. A kongresszus időközben eltávolított anarchista résztvevőinek nem sokkal előbbi provokációjától felzaklatott, az ötnapos vitában kimerült, a rekkenő hőségtől tikkadt küldöttek — az angol és az orosz részvevők tartózkodása mellett — megszavazták az alábbi határozatot:
„Egy meghatározott időpontban nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni, olyan módon, hogy valamennyi országban és városban azonos napon követelik a közhatalomtól a munkanapnak törvényes erővel nyolc órára való csökkentését és a párizsi nemzetközi kongresszus egyéb határozatainak elfogadását.
Figyelembe véve, hogy az Amerikai Munkásszövetség 1888 decemberében Saint-Louisban tartott kongresszusán már elhatározta, hogy 1890. május elsején hasonló tüntetést rendez, ezt a napot választottuk a nemzetközi megmozdulás számára.
A különböző országok dolgozói aszerint folytassák le a tüntetést, ahogyan ezt országuk sajátos feltételei előírják.”
Tudatában voltak-e a határozat előkészítői, és akik azt megszavazták döntésük történelmi horderejének? Ezt a kérdést az elkövetkező évtizedek alatt sokan és sokszor felvetették és egymásnak ellentmondó válaszokat adtak. Gabriel Deville, a Május elseje történetének egyik historikusa, aki az 1889-es kongresszus hangadói között volt, 1896-os tanulmányában azt állította, hogy bár a korabeli sajtó egy része úgyszólván szem elől tévesztette híradásaiban a tüntetésről szóló határozatot, a küldöttek nagyon is tisztában voltak a döntés jelentőségével. Vele ellentétben Edouard Vaillant, a kongresszus egyik elnöke, aki a vitákban is élénken részt vett, 1895-ben azt állította, hogy sejtelmük sem volt a következményekről: „Ki láthatta volna előre, hogy a különböző országok proletariátusának hozzájárulásával és a szocialisták növekvő szolidaritása nyomán oly hirtelen fog elterjedni május elseje eszméje.” Hasonlóan nyilatkozott 1897-ben Paul Lafargue, a kongresszus egyik szervezője és legtevékenyebb rész vevője.
Annyi bizonyos, hogy a megszavazott határozat szorosan kapcsolódott a kongresszus tárgyalási anyagához, amelynek középpontjában a munkás jóléti intézkedések álltak: a gyermekmunka eltiltása, a nők munkaidejének lényeges csökkentése, a gyárfelügyeleti rendszer megteremtése, illetve kiterjesztése a háziiparra, ezek mellett a gyülekezési jog kiterjesztése, az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének érvényesítése stb. Az sem vitatható, hogy az 1889-es kongresszuson a nyolcórás munkanap és az egyéb határozatok keresztülvitele érdekében csupán egyetlen alkalommal tartandó nemzetközi tüntetést vettek programba; arról, hogy a május elsejei megmozdulásokat állandósítsák, senki sem beszélt, tehát erre senki sem gondolt.
Még kevésbé sejthették, hogy a pusztán szociális vívmányokért rendezendő nemzetközi tüntetés világszerte a proletariátus ünnepe lesz.
Az előzményekből világosan látszik, hogy az 1889-es határozat önmagában is a nemzetköziség jegyében született. A nyolcórás munkanapért való harcot az I. Internacionálé első kongresszusa minősítette a munkásosztály felszabadulása egyik legfontosabb eszközének. A Párizsi Kommün alatt a magyar Frankel Leó javasolta annak bevezetését, majd az amerikai munkásság indította meg érte, május elsejével egybekapcsolva, elszánt küzdelmét. Az 1889-es londoni nemzetközi szakszervezeti kongresszuson a flamand Anseele indítványozta, hogy május elsejét a munkás nemzetköziség napjának nyilvánítsák. Az Internacionálé párizsi alakuló kongresszusán a francia Raymond Lavigne és Jean Dormoy szövegezte meg a tüntetésről szóló határozatot, amely végül az ő nevével összeforrva vált a május 1-i mozgalom azóta számtalanszor idézett alapdokumentumává. Évek, évtizedek múltán közreadott emlékezésekből, közöttük Lavigne-éból is kiderült, hogy a határozat végleges megszövegezésében az Internacionálé kongresszusának más vezető személyiségei — Lafargue, Wilhelm Liebknecht, Viktor Adler, August Bebel, Edouard Vaillant — is részt vettek. Az egyik epizódot August Bebel örökítette meg röviddel halála előtt, 1912-ben a hatvanéves Viktor Adlert köszöntő írásában: „Viktor Adler Vaillant-nal, Lafargue-gal, Liebknechttel, velem és még másokkal egyetértésben bizalmas megbeszéléseken készítette elő a világünnep tervét” — idézte fel emlékeit huszonhárom év távlatából Bebel.
Május elsejének tehát már a szellemi előkészítése is a szó legteljesebb értelmében nemzetközi összefogással történt.
Ám Bebel imént idézett emlékezésének egyik utalása pontatlan, amint azt azóta többen is megállapították. Az 1890 nyarán készült jegyzőkönyvekben és egyéb dokumentumokban, így magában a július 20-án megszavazott nevezetes határozatban egy árva szót sem találunk arról, hogy május elsejét már akkor, 1889. július 20-án ünneppé akarták nyilvánítani.
Más részvevők viszont éppen azt emelték ki utólag, hogy meglepetést jelentett számukra az a viharos lelkesedés, széles körű mozgalom, amely a határozat nyomán bontakozott ki a különböző országok munkásai között.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Az első, az 1890.-es májusi megmozdulás főként „a három nyolcas”, a nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés követelésének jelszavával zajlott le nálunk és a mozgalomban részt vevő valamennyi országban.

A munkanap rövidítésének az ember szellemi és fizikai fejlődése szempontjából való fontosságára a középkor végén — az újkor elején az utópista szocialisták hívták fel a figyelmet, az elsők között Thomas Morus, a jeles angol államférfi és író „Utópia” című könyvében (1516). Nála hangsúlyozottabban a XVIII. századi francia „felvilágosultak” közül Helvetius a „De l’Homme” [Az emberről] című, 1769-ben befejezett tanulmányában. Új, már a mai idők felé mutató fejlődési periódust nyitott e kérdésben is az első ipari forradalom. A tőkés fejlődés egyfelől éppen a gépekre, mint a termelés új eszközeire támaszkodva a történelemben addig ismeretlen módon süllyesztette rabszolgasorba a munkást, 14—16, sőt egyes esetekben 18 órára növelve a munkaidőt, a nők és gyermekek millióit is a munkapadok mellé hajtva. Másfelől egyre többen kezdték felismerni, hogy a technikai vívmányok célszerű kihasználása éppen ellenkezőleg, a dolgozóknak a munkaidő lényeges megrövidítésével való „felszabadítását” teszi lehetővé. Egyesek, mint az angol Robert Owen utópista szocialista, az emberségesen gondolkodó gyáros, egyenesen szociális csodaszert láttak a munkaidő csökkentésében.

Owen 1833-ban kiadott Katekizmusának XIV. kérdésére: „Miért kell bevezetni a nyolcórás munkaidőt?” — többek között így válaszolt: „A nyolcórai munkaidő bevezetése által úgy szervezhető a munka, hogy a társadalom javaiból mindenki részesedik.”

Ő maga merész lépést tett, amikor saját new-lanarki üzemében munkásaival egyetértve már tíz és fél órára csökkentette a munkaidőt. Tőkés társaival, akik humanitárius érvek iránt teljesen érzéketlenek voltak, és csodálkozva látták, hogy Owen a nagy kedvezmény ellenére jól állja a konkurenciát, így próbálta megértetni eljárását: mindenki tudja, hogy a karbantartott, jól gondozott gépekkel magasabb termelési eredményt lehet elérni…
Írók, tudósok legnemesebb szándékú törekvései sem vezettek volna soha eredményre e téren.

A munkaidő rövidítését csak maguk az érdekeltek vívhatták ki, mégpedig közvetlenül a kizsákmányolóik elleni kemény harcokban.

Az első ilyen kísérletekre ugyancsak a múlt században (XIX.) iparilag legfejlettebb Anglia munkásosztálya adott példát, különösen a múlt század első felében, a chartista mozgalom fellendülése időszakában.

Az első győzelmet mégsem a szigetországban, hanem az „új világrészen”, Ausztráliában Viktória állam építőmunkásai aratták. Hosszas küzdelem után 1856-ban elérték a munkanap nyolc órára való leszállítását, és ennek örömére ugyanazon év április 21-én a helyi hatóságok, a kormányzó, sőt a gyárosok megvendégelésével, munkaszünettel egybekötött ünnepséget tartottak. Április 21-ét hasonló módon az elkövetkező időkben is megünnepelték. A részletek közelebbi ismerete híján régebben a Május elseje előtörténetének egyes kutatói a nemzetköziség világünnepe elő példájának tartották az ausztráliai munkások említett ünnepnapját. Valójában ennek a napnak még nem volt osztályharcos tartalma, még kevésbé nemzetközi jellege, csupán egy már kivívott győzelemre emlékeztek.

Az első határkövet a nyolcórás munkanap és vele a májusi ünnep felé a Marx által alapított I. Internacionálé első, genfi kongresszusa rakta le 1866-ban, amikor határozatilag kimondta, hogy a nyolcórás munkanap kivívása a munkásosztály felszabadítása felé tett első lépés.

A következő aktusra 1871-ben, a Párizsi Kommün idején került sor. Kezdeményező a magyar Frankel Leó, a munkaügyi és kereskedelmi bizottság marxista tagja, aki május 12-én konkrét javaslatot tett a munkaidő nyolc órára való csökkentésére. Az ellenség által szorongatott Kommün helyzetére hivatkozva indítványát nem fogadták ugyan el, a munkaidőt csak tíz órára szállították le, Frankel azonban így is beírta nevét a nyolcórás munkanap történetébe.

Az 1880-as években viszonylag gyors egymásutánban következnek olyan, a munkásmozgalom általános története szempontjából is nevezetes mozzanatok, amelyek a májusi világünnep létrejöttéhez hozzájárultak.
1884 októberében az amerikai szakszervezetek Chicagóban tartott kongresszusa tűzte napirendre többek között a nyolcórás munkanap kérdését. Az erre vonatkozó referátumot Gábriel Edmonston, a columbiai kőművesek és ácsok szakszervezetének Amerika-szerte ismert vezetője készítette és adta elő, javasolva, hogy indítsanak országos agitációt a nyolcórás munkanap elfogadására, határnapként 1886. május elsejét jelöljék ki, és visszautasítás esetén az amerikai munkásság általános sztrájkkal kényszerítse ki követelése teljesítését.
A kongresszus elfogadta a javaslatot.

Ezúttal került be először május elseje a modern osztályharcok történetébe kiemelkedő dátumként, bár csak hat év múltán kapta meg nemzetközi rangját és tartalmát.

Szót kell itt ejteni arról, hogy az elkövetkező időkben, nyilván a történelmi romantika iránti hajlandóságból sokan és sokféleképpen származtatták a Május elsejét az olasz történelem egy kereken három és fél évszázaddal korábbi nevezetes eseményéből, a luccai munkások 1531. május elsejei vérbe fojtott bérmozgalmából. Ez a kombináció oly makacsul tartja magát, hogy például nálunk a modern Május elsejékhez kapcsolódó írásként közölték többször is Barát Endre Ballada a luccai májusról című szép költeményét. Az 1972-ben megjelent „Munkásmozgalomtörténeti lexikon” „május elseje” címszava is utal az 1531-es májusra, de nem tisztázza, hogy volt-e az utóbbinak kapcsolata a modern ünneppel. A múlt század végén keletkezett legendát azonban még 1896-ban szerteoszlatta a munkásünnep történetének egyik első kutatója, Gábriel Deville. Alapos kutatások nyomán kimondta, hogy az amerikai Edmonston valószínűleg nem is hallott a luccai megmozdulásról. A chicagói kongresszusra vonatkozó dokumentumokban sem találkozott ilyen utalással. Nem kétséges, hogy az amerikaiak gyakorlati okokból választották a nyolcórás munkanapért való küzdelem döntő napjának május elsejét. Ez az időpont a múlt század végén az Egyesült Államokban „moving day” — a költözködések és ugyanakkor a munkahely-változtatások, az éves munkaszerződések megkötésének, illetve lejártának a napja — volt. Abban a reményben, hogy a gyárosoknak legalábbis egy része meghátrál, május elseje kijelölésével akarták megkönnyíteni az új munkarenddel járó átszervezést. Egyrészt az előbbi célt szolgálta a másfél esztendős kifutási idő is, másrészt persze azért volt erre szükség, hogy széles körű agitációval a munkások százezreihez eljussanak. Deville 1896-os magyarázatát eddig még senki nem cáfolta meg.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Május 1-je, a munka ünnepe? Valóban a munka ünnepe a kapitalisták által kizsákmányolt, elnyomott munkások, dolgozók számára május elseje? A munkát ünneplik a dolgozók, miközben harcolnak emberi jogaikért?
A munkát ünnepeljék a henyélők, élősködők, kizsákmányolók, úgy sincs részük belőle!

A dolgozók ünnepeljék a tőke alóli felszabadulásért vívott harcként május elsejét, a dolgozók, a munkásosztály ünnepét.

Wikipédia: A munka ünnepe (korábban a munkások ünnepe) a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap, a legtöbb országban hivatalos állami szabadnap, amely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokról hivatott megemlékezni. A legtöbb országban május elsején, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában viszont szeptember első hétfőjén ünneplik.
Május 1-je hasonló tartalommal katolikus egyházi ünnep is, munkás Szent József, a munkások védőszentje (Jézus nevelőapja) tiszteletére. XII. Piusz pápa 1955-ben egy újonnan kreált ünneppel: a május elsejét „József, a munkás” ünneppé emelte.
Az ugyanerre a napra eső ősi európai pogány ünnepek, mint például a beltane, vagy a hagyományok, mint a májusfa állítása, más eredetűek és tartalmúak.

Mit ünneplünk május 1-jén? mult-kor.hu 2015.05.01
Százhuszonöt éve, 1890-ben ünnepelték először május 1-jét, amely egy évszázadon át volt a munkások nemzetközi ünnepe, az 1990-es évektől pedig a munkavállalók szolidaritási napja.
Az ünnep előzményei az ipari forradalomig nyúlnak vissza. Az utópista szocialista brit gyáros, Robert Owen 1817-ben javasolta a munkások addig 10-14 órás munkaidejének nyolc órára csökkentését. Tüntetések és sztrájkok sorozata után Nagy-Britanniában és gyarmatain 1847-ben napi tíz órában maximalizálták a nők és gyerekek munkaidejét, de a tízórás munkaidő csak az 1870-es évekre vált általánossá. Az ausztráliai Melbourne-ben 1856. április 21-én a kőművesek és építőmunkások a helyi parlament előtt követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését, mégpedig sikerrel, a rövidebb munkaidő ellenére nem lett kevesebb a fizetésük. Az I. Internacionálé 1866-os első kongresszusa már úgy fogalmazott: a nyolcórás munkanap bevezetése az első lépés a munkásosztály felszabadulásának útján.
A 19. század második felében az Egyesült Államokban is egyre többen követelték a nyolcórás munkanap bevezetését, amit egyes államokban törvénybe is foglaltak. 1886. május 1-jén Chicagóban sztrájk kezdődött a nyolcórás munkaidő bevezetése érdekében. Május 3-án összecsaptak a munkások és a sztrájktörőket védő rendőrök, akik végül tüzet nyitottak, a sortűznek négy ember esett áldozatául. A másnapi tiltakozó nagygyűlés résztvevői közé vegyült anarchisták bombát hajítottak a rendőrökre, válaszul ismét sortűz dördült, a nap végére tucatnyinál is több halottat számoltak össze. A Haymarket téren történtek megtorlásaként nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, közülük négyet ki is végeztek.
A világszerte hatalmas felháborodást keltő események emlékére a következő években május elsején emléktüntetéseket rendeztek. 1889-ben a II. Internacionálé alakuló kongresszusa úgy határozott, hogy 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése, illetve nemzetközi szolidaritásuk kifejezése érdekében. Magyarországon is 1890-ben tartottak először május 1-jei tömegdemonstrációt. A II. Internacionálé 1891-es második kongresszusán május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították.
Május 1. a múlt század folyamán a legnagyobb nemzetközi munkásünneppé vált, különösen a Szovjetunióban, majd a második világháború után létrejött kelet- és közép-európai szocialista országokban ünnepelték fényes külsőségek közepette. Hivatalos állami ünnep, munkaszüneti nap lett, amelyen nagyszabású, látványos felvonulásokkal – a gazdasági és szociális vívmányokat – ünnepelték. A múlt század kilencvenes éveitől, a kommunista rendszerek bukása után május elseje a munkavállalók szolidaritási napja lett, a külsőségek elhagyásával számos helyen majálisokat rendeznek ilyenkor. A világ nagyvárosaiban a szakszervezeti szövetségek szerveznek megmozdulásokat, amelyeken főként a munkavállalói jogok védelme, érvényesítése, méltó bér és nyugdíj, a munkahelyek megőrzése szerepel követelésként.
2014-ben ezen a napon több európai országban a megszorítások és a munkanélküliség ellen tüntettek, Moszkvában – ahol a Krím visszacsatolásának jegyében telt az ünnep – a Szovjetunió felbomlása óta első ízben tartották újra a Vörös téren a központi rendezvényt. Május 1-je, hasonló tartalommal, katolikus ünnep is Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. Az ünnepet XII. Pius pápa 1955. május 1-jén rendelte el Jézus ács nevelőatyjára emlékezve.

Május 1 a munka ünnepe – egy kis történelmi háttér :ma.hu 2003.05.01
Manapság május 1-e az emberekben kellemes emlékeket kelt (majális, napsütés, pihenés), de tudjuk-e, hogy a munka ünnepének eredete véres eseményekhez, politikai küzdelmekhez nyúlik vissza.
_{2003.05.01 10:40, Forrás: sulinet}
Az eredendő problémát az jelentette, hogy a XIX. sz. elején a munkások napi 11-14 órát dolgoztak, s csak az 1830-as években vetődött fel először az a gondolat, hogy a munkaidőt csökkenteni kellene. A gondolat a reformok hazájában, Angliában fogant meg, s az értelmiség és a middle class tagjai mellett a gyártulajdonos Robert Owen is támogatta ezt a javaslatot.
Maga Owen bizonyította is, hogy 10-10,5 órás munkaidő mellett is nyereségesen képes működni egy üzem. Egyébként az is a munkaidő csökkentését siettette, hogy egyre bonyolultabb gépezeteket állítottak munkába, s ezekkel dolgozni, ezekre koncentrálni napi 12-14 órában egyre nehézkesebbé vált. Mindezek ellenére Angliában is csak 1847-ben látott napvilágot az a törvény, mely a 10 órás munkanap bevezetéséről intézkedett. Ez volt az első alkalom, hogy az állam beavatkozott a gazdaságba. Angliában azonban csak az 1870-es évekre vált általánossá a 10 órás munkaidő.
Idővel más államokban is meghonosodott az új munkarend, sőt 1868-ban az Egyesült Államok egész területén az állami alkalmazásban álló munkások munkaidejét már 8 órára csökkentették le. Európában ez sokkal nehézkesebben ment. 1866-ban az I. Internacionálé genfi kongresszusán ugyan az alábbi alapelvet fogadták el: „A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé. „, a határozat továbbra is csak a kongresszusok témája maradt, a törvényhozást nem érintette.
Az 1873-as gazdasági válság hatására a munkanélküliség fokozódott, s ez is egyre inkább sürgette a munkaidő csökkentését. (Ugyanis a munkaidő csökkentésével többen juthatnának munkához, s a munkanélküliség csökkenésével a társadalmi feszültségek is enyhülnének.) Ennek hatására egyre gyakoribbá váltak világszerte, de főként az USA-ban a sztrájkok, melyeket gyakran karhatalmi erővel közömbösítettek (pl. Pittsburg, 1877.) 1881-ben megalakult az Amerikai Munkásszövetség is, melynek tagjai az 1882-es clevelandi kongresszuson az alábbi megállapításra jutottak: a nyolcórás munkaidő „több munkaalkalmat, megnövekedett béreket … több örömöt és gazdagságot biztosít azoknak, akik ezt a gazdagságot létrehozzák.
Ez megteremtené a művelődés szükséges előfeltételeit és javítaná a tömegek kulturális helyzetét. Csökkentené a bűnözést és az iszákosságot. … Növelné a termelést és növelné s tömegek fogyasztóképességét. is.” Az 1884. októberi kongresszuson már olyan határozat született, hogy a nyolcórás munkaidő követelésének alátámasztására 1886. május elsejére általános sztrájkot hirdetnek. Ezen a napon mintegy 350 ezer munkás lépett sztrájkba, de Millwaukee-ban a kivezényelt rendőrség a tömegbe lőtt, s kilenc holttest maradt a helyszínen.
Chicagóban a sztrájk hatástalanításához sztrájktörőket alkalmaztak, s a munkások, valamint a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktus május 3-án sortűzhöz vezetett, melynek 4 ember esett áldozatául. A helyi anarchista vezetők a Haymarket Square-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze, de itt váratlanul bomba robbant, mely egy rendőrtiszt halálát okozta. Megtorlásul 8 anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, s koholt (bizonyítatlan) vádak alapján el is ítélték őket.
1887. november 11-én az elítéltek közül négyet ki is végeztek. Később, 1892-ben beigazolódott, hogy az ítélet hamis volt, s az életben maradottak kegyelmet is kaptak. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközi szintre emelik. Az 1880-as évek végére Angliában, Franciaországban, Belgiumban szintén természetes igénnyé vált a nyolcórás munkaidő bevezetése.
1889. július 14-én pedig Párizsban megalakult a II. Internacionálé, ahol az alábbi határozatot fogadták el: „Nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni egy időpontban, oly módon, hogy a munkások egy meghatározott napon egyidejűleg valamennyi országban, minden nagyvárosban terjesszék a képviseleti szervek elé azt a követelést, hogy törvényesen csökkentsék a napi munkaidőt nyolc órára … Figyelembe véve, hogy az American Federation of Labor St. Louis-ban 1888-ban rendezett évi kongresszusán már határozatot hozott hasonló tüntetés rendezésére 1890. május elsejére, ezt a dátumot kell elfogadni a nemzetközi tüntetés időpontjaként.”
Bár a konkrét kivitelezést illetően voltak még viták (általános sztrájkot hirdessenek, vagy ne, egységes legyen-e a megemlékezés, vagy vegyék figyelembe a helyi, országos viszonyokat stb.), ám az együttes megemlékezés és közös fellépés igénye általánossá vált.
Magyarországon május elsejéről először szintén 1890-ben emlékeztek meg. A 110 évvel ezelőtti tömegtüntetésről a korabeli sajtó így számolt be:
„A csapatok katonás rendben érkeztek. Zárt sorban a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párizsi kongresszus három nyolcasa sötétlik: 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra alvás. De csak a szimbólum egyforma, az alakok, melyek a zászló mögött vonulnak, nagyon különbözők. A legérdekesebb munkástípusok merülnek fül a néző szemei előtt hosszú menetben. Jő egy csoport, komoly, meglett alakok, egyszerű vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arc, vörös kokárda, német szó.
Kétségkívül valamely gyár munkásai. Aztán jő egy másik áradat. Elől büszkén lobog a trikolor, s a háromszín mögött néhány díszmagyar öltönyös kucsmás ember feszít. Ki ne találná ki, hogy ezek a csizmadiák. Díszmagyar és szocializmus! – ilyen is csak magyar földön terem. Új felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti színű kokárda… A derék asztalossegédek. A szabók óriási fehér selyemzászlóval. Ők már „előrehaladottabbak” elvekben. Mind fekete szalonkabátban. … S mögöttük ott vonulnak a gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit, nyűtt csizmát viselők, kisebb kültelki gyárak munkásai, akik talán „tényleg alig értik, hogy mi is történik, de bíznak valami csodában, ami helyzetükön segít.” 

Május 1. – Történelem és ideológia: liganet.hu 2010.05.01
Május elseje tényleg valami kommunista ünnep? Kötelező kivonulással és éljenzéssel?
Vagy május elseje valami katolikus ünnep, aminek még szentje is van?
Esetleg valami Ausztrál, vagy valami chicago-i, valami 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás?
Május elején eleinte a természet megújulását ünnepelték. Erre a napra estek egyes kereszténység előtti pogány ünnepek, mint például az ír Beltane, amely az esztendő „napos” felének eljövetelét jelentette, és ekkor hajtották ki az állatokat a nyári legelőkre. A babona szerint a vándorlás kezdetekor a pásztorok a csordát két tűzrakás között terelték át, ezzel védelmezték az állatokat a betegségektől, gonosz szellemektől.

A legendák szerint „Danu istennő népe”, azaz az ír és a skót mitológiai alakok, istenek és hősök is május 1-jén érkeztek Írországba. Az ünnepnek a kiemelkedően fontos kezdetekhez is köze van: a hagyomány szerint május 1-jén célszerű belevágni nagy vállalkozásokba, amelyek így sikeresek lesznek. Május jelentette a házasodási időszak végét, és a házasság szempontjából május 1-je nem számított szerencsés napnak.
A májusfa is a természet újjászületésének szimbóluma, és nem csak magyar szokás. Csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak, ez nagy megtiszteltetést jelentett.

Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal dekorálták. Általában az udvarló legény vezetésével állították a fát, de egyes területeken a legények a rokonlányoknak is kedveskedtek vele. A két háború között divatba jött a szerenád, az éjjelizene is május elsején. Gyakran a közösségeknek is volt egy közös fája, aminek a kidöntését ünnepély, táncmulatság kísérte.
A ködös Albionban még mindig „májusünnepet” tartanak
Az Európai Unió országai közül csak négyben nem a munka ünnepe május elseje. Dániában és Hollandiában nincs munkaszüneti nap ekkor.
Nagy-Britanniában és Írországban ugyan nem kell dolgozni menni, ők azonban a „májusünnepen” nem a munkásokat, hanem a tavaszt ünneplik. Érdekesség, hogy a két országban, ha az ünnep épp hétvégére esik, akkor a következő munkanapra helyezik át – így a britek és az írek sem dolgoznak május 2-án. Szlovéniában is dívik ez a szokás, így ők hétfőn ünneplik a munkát.
A jogokért küzdöttek
A májusi munkaszüneti napon a Beatrice által is megénekelt 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás elvének bevezetéséért vívott küzdelmet ünneplik világszerte. A szervezett munkások – azaz a későbbi szakszervezetek – első sikeres megmozdulása 1857-ben, Ausztráliában volt: a melbourne-i építőmunkások sztrájkkal kiharcolták a nyolcórás munkaidőt. Csaknem harminc évvel később, 1886. május 1-jén a chicagói munkások szakszervezetei sztrájkba kezdtek – szintén a nyolcórás munkaidőért. A május 4-ei tüntetésen anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik közül heten haltak meg, és négy munkás is életét vesztette – olvashatjuk a Wikipedián. A merénylet miatt nyolc embert állítottak bíróság elé, többüket életfogytig tartó börtönre, illetve halálra ítélték.
Ennek emlékére döntött úgy a II. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése) Párizsban, hogy 1890. május 1-jén – a chicagói események négyéves évfordulóján – a szakszervezetek együtt vonulnak fel, követelve a 8 órás munkaidőt. Egy évvel később május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. 1904-ben pedig egy felhívást adtak ki: „Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolcórás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért”. Erre a legjobb eszköz a munkabeszüntetés volt, ezért hozzátették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”.
A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is (bár hazánkban épp egy ellenkező előjelű folyamat bontakozik ki). A hagyományos munkásünnep lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát, először a Szovjetunióban, majd a szocialista-kommunista keleti blokk országaiban. Hazánkban 1945-től munkaszüneti nap.
A kommunizmus alternatívája: Munkás Szent József
Munkás Szent Józsefet, a munkások védőszentjét is május 1-jén ünnepeljük. A nap megválasztása tudatos volt. XI. Pius pápa (1922-39) hívta fel a figyelmet Szent Józsefre: „az egyház óriási küzdelmét a világkommunizmus ellen Szent Józsefnek, az egyház legfőbb oltalmazójának zászlaja alá helyezzük. Ő a munkásosztályhoz tartozott és viselte a szegénység terhét magáért és a Szent Családért”. Az egyház, hogy bevésse Szent Józsefnek ezt a státusát a hívők értelmébe, a legerősebb eszközeit használta egy ünnep elrendelésével. Május első napja, amelyen egykor az ateista szocializmus ünnepelte önmagát, most Szent Józsefnek, a munkásnak az ünnepe – írja Jáki Szaniszló a Szent József a kézművesek példaképe című munkájában. József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa, illetve az egyház védőszentjévé nyilvánította.
Nem új keletű Munkás Szent József tisztelete: már 1479-ben ünneppé nyilvánította IV. Sixtus pápa a neve napját, 1726-ban pedig I. Lipót, majd III. Károly kérelmére bekerült a Mindenszentek litániájába. A Habsburg-házban a XVII. század folyamán meghonosodott Szent József tisztelete. Lipót császár a szent oltalmába ajánlotta az országát 1675-ben, majd nyolc év múlva a dinasztia patrónusává választotta, és fiúgyermeke születésekor – aki a József nevet kapta – is hozzá imádkozott. A név elterjedt először az arisztokráciában, később a nép névadási szokásában is. Bécs (1683) és Buda (1686) felszabadulását is Szent József mennyei közbenjárásának tulajdonította.

Védőszentjüknek tekintik az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok, tímárok, de ő óvja a jegyeseket, az ifjú házasokat, a családokat, az árvákat és a haldoklókat is. Segítségért folyamodnak hozzá a házépítéskor, kísértésben, hirtelen halál, reménytelen ügyek, szembetegségek idején. A XIX. századtól tartják Szent Józsefet a papnövendékek és a szerzetesek védőszentjének, a XX. században pedig a munkások patrónusa lett. A kaposvári ácsok épp ezért március 19-én, József-napon végezték a húsvéti szentgyónásukat. A vasvári iparosok a domonkos templomban Szent József képe előtt gyertyát gyújtottak, misét mondattak és felajánlást tettek.
József ács volt, Jézus nevelőapja. Életéről és haláláról nem sokat tudunk, néhány apokrif iratból rakható össze a kép. Justinus vértanú, aki Nablusból, Szamária fővárosából származott, még élő hagyományra utalt, amikor azt írta, hogy József „kerekeket és igákat” készített – minden más dolog mellett, amit egy ácsnak kellett készítenie. Jeruzsálemi Szent Cirill azt állította, hogy látott egy darab fát, amelyet a hagyomány szerint maga József és Jézus faragott ki egy adott célra. Nem volt sem szociális-, sem betegbiztosítás, és még szakszervezeti védelem sem. Az ő állapota egy alapjában bizonytalan helyzetű munkás helyzete volt – írta Jáki.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Az USA szokása szerint átverte az egész világot, hazudott. Természetesen ez a háború is a gyarmatosításért folyik már régóta.

A nagy múltú, fejlett kultúrájú, méreteiben hatalmas államok (India, Perzsia, Kína stb.) meghódítása az afrikai területszerzésnél sokkal nehezebbnek bizonyult.
India belső megosztottságát kihasználva a 19. század közepére Anglia kiterjesztette hatalmát az egész országra. Ezzel megszerezte a „korona legékesebb gyémántját”. 1857-ben az indiai katonák és parasztok felkelést robbantottak ki az angol uralom ellen (szipoly-felkelés). A felkelést leverték, és Viktória királynőt India császárnőjévé koronázták.
Indiában a megszilárduló angol uralom mellett százezrek haltak éhen.
Az 1850-es évek végén a franciák megjelentek és gyarmatosítottak Délkelet-Ázsiában (Indokína: Vietnám, Laosz, Kambodzsa)
Az ázsiai gyarmatosításba Oroszország is bekapcsolódott. Határait már a 16. században kitolta az Urálig. Ezután az oroszok fokozatosan birtokba vették a gyéren lakott Szibériát, s eljutottak a Csendes-óceánig. A 19. század közepén megindult az orosz hódítás Belső-Ázsiában (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán) és a Kaukázus vidékén (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország)
Terjeszkedésük során a Kaukázus vidékén Törökországgal, Belső-Ázsiában Angliával kerültek összeütközésbe, a távol-keleti hódítás Japánnal vezetett háborúhoz (1904. május).
Az ázsiai gyarmatosítás sajátossága volt a félgyarmati helyzet, amikor az egykori állam bizonyos látszatönállóságot megőrzött, a közigazgatást a helyi vezetők végezték, gazdaságilag viszont teljesen kiszolgáltatottá vált az ország. Ilyen félgyarmati sorba került Perzsia (ma Irán) és Kína. Míg Perzsiában angol és orosz érdekek érvényesültek, Kínában szinte minden nagyhatalom érdekelt volt. A század végére Kínát érdekeltségi övezetekre (érdekszférákra) osztották Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország és Japán között. 1899-ben az USA meghirdette a „nyitott kapuk” elvét, ezzel minden ország számára egyenlő gazdasági befolyást teremtett Kínában.

Wikipédia: 2001. szeptember 11-én (a hivatalos vizsgálat szerint) az Oszáma bin Láden vezette al-Káida lerombolta a New York-i World Trade Centert, két eltérített utasszállító repülőgépet vezetve belé. Ezzel egyidejűleg egy másik gépet belevezettek a Pentagon épületébe, egy negyedik eltérített repülőgép pedig lezuhant Pennsylvania államban, miközben utasai megkísérelték visszafoglalni a terroristáktól. George W. Bush, az Egyesült Államok republikánus elnöke válaszcsapás-sorozatot indított. Az első lépés 2001. novemberében az Oszama bin Ládent és az al-Káida más vezetőit rejtegető, Omár molla vezette radikális iszlám állam, az Afgán Iszlám Emirátus megszállása volt.

13 évig tartott, de sikertelen volt az afganisztáni misszió: Alfahír 2014.12.28
Az Egyesült Államok és a NATO december 8-án vetett ünnepélyesen véget az afganisztáni harci küldetésnek, amely a 2001. szeptember 11-i, egyesült államokbeli terrortámadások után, a tálib szélsőségesek vezette kormány elmozdításának céljával indult. A misszió csúcspontján közel ötven ország mintegy 140 ezer katonája állomásozott az országban, s 2001 óta az ISAF vesztesége 3485 fő volt. Az áldozatok közül 2224-en amerikai állampolgárok voltak.

A háború ára Afganisztánban: euronews.com 2016.02.17
2001 óta mintegy 92 ezer ember halt meg az afganisztáni háborúban, közülük több mint 26 ezer civil 2015 januárjáig. Ugyanezen időszak alatt közel 100 ezren sebesültek meg. Ugyanakkor az afgán civilek nem csupán a kormányerők és a lázadók közti tűzharcok során vesztik életüket – rengetegen meghalnak öngyilkos merényletekben, légicsapásokban, valamint éjszakai rajtaütésekkor, amelyeket terroristagyanús elemek házaiban tartanak.

Minden brit családnak 700 ezer forintjába kerül az afganisztáni háború: hvg.hu 2013.05.30
Az afganisztáni háború összesen legalább 40 milliárd fontjába (14 ezer milliárd forint) fog kerülni Nagy-Britanniának, és a végszámla háztartásonként így várhatóan eléri a kétezer fontot (700 ezer forint), miközben a brit haderő által ellenőrzött afganisztáni térségek biztonsága mit sem javult – áll egy kiadás előtt álló könyvben.

Ezermilliárd dollárba került az afganisztáni háború: mno.hu 2014.12.15
Mintegy ezermilliárd dollár az az összeg, amelyet az Egyesült Államok az afganisztáni hadműveletekre költött.
A londoni Financial Times gazdasági napilap szerint az afganisztáni konfliktus költségeinek hozzávetőleg 80 százaléka Barack Obama amerikai elnök hivatali idejére esett, mivel Obama 2009-ben jelentősen kiszélesítette az amerikai katonai műveleteket Afganisztánban. Az amerikai kormány azonban még soha nem részletezte az Egyesült Államok eddigi leghosszabb, 13 éves katonai konfliktusának költségeit.
Ráadásul az iraki háború is 1700 milliárd dollárba került, és e két költség együtt fontos tényezője annak, hogy az amerikai közvélemény, sőt maga az Obama-kormányzat is immár vonakodik a hasonló katonai intervencióktól másutt a világban – áll a Financial Times értékelésében.

Az afganisztáni háborúra a 2001-ben indult hadműveletek kezdete óta közvetlenül 765 milliárd dollárt különített el az amerikai kormány, 125 milliárd dollár a háború finanszírozására felvett hitelek kamataira ment el, emellett 100 milliárd dollárba került az afganisztáni újjáépítés. Csak ez utóbbi kiadás – reálértéken számolva – nagyobb a második világháború utáni nyugat-európai újjáépítésre összeállított Marshall-terv költségeinél – mondta a brit napilapnak John Sopko, az afganisztáni újjáépítés amerikai kormányzati főellenőre. Sopko szerint ebből az összegből több milliárd dollárt vagy elloptak, vagy olyan programokra pazaroltak, amelyeknek az afganisztáni körülmények közepette „nem sok értelmük volt”.
A Financial Times számára a Harvard egyetem szakértői által elvégzett számítások szerint az iraki és az afganisztáni háború veteránjainak eddigi egészségügyi költségei elérik a 134 milliárd dollárt, és a következő évtizedekben a két konfliktus sérültjeinek kezelése, illetve az idősödő veteránok orvosi ellátása várhatóan további 836 milliárd dollárba kerül.

MINDVÉGIG ÁTVERTÉK A VILÁGOT? Nem a terrortámadás, hanem a közben felrobbantott Plutónium bomba okozta a New Yorki ikertornyok tragédiáját!: egyazegyben.com2016.05.14

Az oroszok megoldották a World Trade Center 2001. szeptember 11-i tragédiájának rejtélyét, nyilvánosságra hozva a feltárt eredményeket és a bizonyítékokat is! A közvélemény számára tételesen feltárták a sokak által már ismert, de eddig kimondatlan titkot, hogy a World Trade Center ikertornyainak felrobbantását nem a repülőgépekkel becsapódó arab terroristák hajtották végre, hanem képzett és előre felkészített „szakemberek” 2 kilotonnás plutónium bombával. Ez lényegében egy 10 centis neutron bomba, ami az amerikai hadseregtől megszerzett tüzérségi eszköz.
A műveletet már jóval korábban előkészítették, a gépeltérítők pedig csak ürügyül szolgáltak. A pokoli erejű plutónium bomba az épület alatt robbant, aztán a hatalmas üregbe omlott az épület úgy, hogy a szupererős acélvázat a neutron fluxus gyakorlatilag porrá olvasztotta. Ezt kerozinnal, de még hagyományos bombával is lehetetlen lett volna elérni.
A robbanás a föld alatt történt – aminek a villanása igen rövid, és az is leginkább az infra tartományban van -, majd pillanatok alatt magmává olvasztotta a kőzetet. Ez magyarázza a torony tetején lévő magas antenna elfüstölését, de a hatalmas mennyiségű betonport is, aminek ráadásul 72 órán át radioaktív sugárzása van.
Ezért halnak meg sokan azóta is rákos daganatoktól azok, akik ott voltak.

Amerikai segítség nélkül összeomlana az afgán hadsereg: vs.hu 2018.01.15
Huszonegy terrorcsoport tevékenykedik Afganisztán területén – mondta Asraf Gáni afgán elnök, aki vasárnap a CBS amerikai televíziós csatornának nyilatkozott.
Ezek a csoportok több tucatnyi öngyilkos merénylőt vetettek be, szinte futószalagon képezik ki a merénylőket az elnök szerint. A kormányerők ostrom alatt állnak.
A tévétársaság adatai szerint tavaly az első négy hónapban több mint négyezer afgán kormánykatona és rendőr sebesült meg, 2,5 ezer pedig meghalt. Azóta Gáni nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a veszteségadatokat.
Újságírók kérdéseire válaszolva, hogy meddig tarthat ez a lehetetlen állapot, azt felelte, akár egy teljes emberöltőn át is.
Arra a kérdésre, igaz-e hogy az Egyesült Államok támogatása nélkül a kormány három nap alatt összeomlik, azt válaszolta, a források szempontjából ez helytálló vélekedés. „Nem lennénk képesek támogatni hadseregünket fél évnél tovább az amerikai segítség és potenciál hiányában” – mondta. Hozzátette, hogy ez azért van, mert nincs pénzük.
A CBS adatai szerint a az Egyesült Államok fedezi Afganisztán védelmi költségeinek 90 százalékát, 4 milliárd amerikai dolláros támogatás formájában. További 30 milliárd dollárt fordított Washington eddig az ország helyreállítására.

Még mindig dollármilliárdokat emészt fel a megnyerhetetlen háború: Napi.hu 2018.02.07.

Az afganisztáni háború 2018-ban 45 milliárd dollárjába kerül az Egyesült Államoknak – idézi az MTI a Pentagon helyettes államtitkára, Randall Schriver bejelentését.
A szenátus és a képviselőház külügyi bizottságaiban tartott meghallgatáson számolt be a tárca munkájáról, és az afganisztáni háború fejleményeiről. Ez volt az első szenátusi meghallgatás Afganisztánról azóta, hogy – mintegy fél évvel ezelőtt – Donald Trump elnök meghirdette az Egyesült Államok új afganisztáni stratégiáját.
A 45 milliárd dollár magába foglalja a hozzávetőlegesen 13 milliárd dolláros kiadást az afgán földön állomásozó amerikai haderőre, az afgán hadsereg támogatására szánt 5 milliárd dollárt, és a Kabulnak nyújtott 780 millió dolláros gazdasági és logisztikai segítséget is – mondta el Schriver, aki az ázsiai és csendes-óceáni biztonsági ügyekért felelős a Pentagonban.
A szenátorok eléggé kritikusan fogadták a beszámoló pénzügyi részleteit, és elsősorban az érdekelte őket, hogy vajon az amerikai kormányzat elképzelései tárgyalóasztalhoz kényszeríthetik-e az afgán tálibokat.
A képviselőház fegyveres erőkkel foglalkozó bizottságának meghallgatásán Schriver beszámolóját szintén bírálatokkal fogadták, az egyik észak-karolinai republikánus képviselő, Walter Jones például azt firtatta, hogy „meddig ontanak még vért az amerikaiak” Afganisztánban.
Donald Trump elnök januárban, amikor egy autóbomba Kabulban, az afgán fővárosban több mint száz ember életét oltotta ki, kategorikusan kijelentette, hogy a tálibokkal nincs tárgyalás.
„Nem akarunk szóba állni a tálibokkal, befejezzük azt, amit be kell fejeznünk” – fogalmazott akkor Trump.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

– Közeleg április 4.-e hazánk felszabadulásának ünnepe! –

A Németek megszállták a Horthy Magyarországot 1944. március 19.-én

Horthy Miklós 1944 októberében elégelte meg a németek túlkapásait és elhatározta hazánk kiléptetését a háborúból. Kiugrást kísérlete azonban még aznap elbukott. A kormányzót az SS azonnal letartóztatta és Németországba vitette, hazánk pedig maradéktalanul ki lett szolgáltatva a nyilasok és a nácik önkényének illetve rombolásának. A háborús frontok, a 2., 3. és 4. ukrán front fél év alatt vonult át az országon, a német fasiszták és Szálasi nyilasai értelmetlen ellenállása miatt romhalmazzá változtatva mindent.

A MAGYAR NEMZETI FELKELÉS FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁGA

A Kommunista Párt vezetősége október 15-e után legfontosabb feladatának a szétszórt antifasiszta erők egyesítését és a tömegek mozgósítását tekintette. Október 28-án a magyar néphez intézett röpiratban, az ún. Nyílt Levélben leszögezte: „Legdöntőbb, legnagyobb és legfontosabb feladatunk a munkásság és honvédség közös harci frontjának kiépítése. . . a honvédség és munkásság együttműködése alapján a fegyveres nemzeti ellenállás, partizáncsapataink megszervezése.” A nyilas puccs után a különböző náci- és nyilasellenes, sok esetben Horthy-barát politikai csoportok kapcsolatot kerestek az egyetlen politikai erőként jelentkező Magyar Fronttal, hogy együttműködjenek vele a nemzeti ellenállás szervezésében. November elején létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB), amelynek elnöke a börtönből október 15-én szabadult és azóta bujdosó Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. A bizottságban a Magyar Front pártjainak képviselőin kívül ott voltak az illegális polgári és katonai csoportok és egy-két horthysta szervezet küldöttei is. Az MNFFB megalakulása után felhívásban tudatta az ország népével, hogy legfőbb célja a fegyveres szabadságharc kibontakoztatása, és e harc támogatására, aktív részvételre szólította fel a társadalom minden rétegét. A bizottság egy olyan katonai vezérkar felállítását határozta el — Kiss János altábornagy vezetése alatt —, amely a bizottságnak alárendelten dolgozik, és annak politikai elgondolásait katonai vonalon hajtja végre.

E katonai irányító szerv létre is jött, és vállalta, hogy az ellenállásra megnyerhető magyar katonai alakulatok és felfegyverzett munkásalakulatok részvételével felkelést szervez. A terv az volt, hogy miközben Budapest legnagyobb értékeit a nácik rombolásától védik, a déli körzetben utat nyitnak a főváros felé törő szovjet csapatok előtt, és velük együttműködve meggyorsítják Budapest felszabadítását. A továbbiakban pedig részben a Szovjetunióban levő hadifoglyokból és az átállt hadseregből, partizánokból, munkáscsapatokból új hadsereget szerveznek, amely a Szovjetunió oldalán folytatja a harcot a náci Németország ellen.

A terv azonban nem valósult meg. A nyilas Számonkérő Szék pribékjei november végén rajtaütéssel elfogták a tanácskozásra gyülekező katonai vezetőket, és letartóztatták Bajcsy-Zsilinszky Endrét is. A nyilasok brutálisan megkínozták az elfogott ellenállókat, majd hűtlenségi pert indítottak ellenük. A per során Bajcsy-Zsilinszky és társai bátran vállalták tettüket: az országot és a nemzetet a pusztulástól kívánták megmenteni. A nyilasok természetesen a legsúlyosabb ítéleteket hozták. Bajcsy-Zsilinszkyt Sopronkőhidán, a katonai szervezkedésben fő szerepet játszó három tisztet — Kiss Jánost, Nagy Jenőt, Tartsay Vilmost — pedig a fővárosban, a Margit körúti fegyházban kivégezték. Az MNFFB ezzel szétesett, a központi irányítás megszűnt, antifasiszta politikai csoportokat szélesebben magába foglaló fegyveres harc megszervezésére már nem került sor.

A partizánharc

1944. október 15-én Horthy Miklós nevezetes rádióbeszédét követően Szálasi Ferenc államcsínye, majd a nyilasok hatalomátvételét követő időszak, a háborús események, és a polgári lakosságot, mindenekelőtt a zsidókat sújtó terror különösen Budapesten okozott szenvedést a magyar népnek.

Budapest ostroma és a nyilas terror legvérengzőbb időszaka az 1944. december 24-e és 1945. február 13-a közötti napokra esett.

A Szabadság 1945. április 6-i számában, a címlapon jelent meg: Megtalálták Budán a magyar Auschwitzot. Benzinnel öntötték le és égették el áldozataikat a nyilasok. A vizsgálat során szenzációs felfedezésre jutottak: kiderült, hogy a nyilasoknak Budán halotthamvasztó kemencéjük volt s az áldozatokat itt semmisítették meg. Ha „kényelmetlen” volt a Duna-partra „kisétáltatni” az áldozatokat, akkor a helyszínen lőtték agyon a szerencsétleneket, majd leöntötték és úgy égették el.


Az ellenállás

Október 15-e után viszont tovább szélesedett a Kommunista Párt, majd a Kommunista Ifjúsági Szövetség fegyveres akciógárdáinak tevékenysége a főváros területén. Ezek továbbra is kis létszámú, könnyen mozgó operatív egységek voltak. Tevékenységük két irányban bontakozott ki: egyrészt német gépkocsikat és lövegeket robbantottak fel, katonai hírközlő vonalakat rongáltak meg, másrészt demonstratív jellegű akciókat hajtottak végre nyilas és német székházak, szállodák ellen; szétkergették az egyetlen fővárosi nyilas nagygyűlést a Városi Színházban. A peremvárosokban és a külső kerületekben — Újpesten, Kőbányán, Kispesten, Pesterzsébeten, Rákoshegyen, Zuglóban, Rákospalotán, Óbudán, Angyalföldön — már nagyobb létszámú — 30-40, esetenként 100 tagú — kommunista partizáncsoportok, fegyveres védelmi egységek alakultak. Harcaik során kapcsolatot teremtettek több magyar katonai egység náciellenes tisztjeivel, akiknek segítségével felszerelést, lőszert és egyenruhát is kaptak; a csoportok egy részét különféle katonai alakulatoknak álcázták. Főleg az angyalföldi és zuglói KISKA (kisegítő karhatalom)-alakulatokban szerveződtek náciellenes csoportok, amelyek a partizánok segítése mellett maguk is részt vettek a fegyveres harcokban. A zuglói KISKA-alakulatban álcázva dolgozott a kommunista és szocialista fiatalokat tömörítő Vörös Brigád. A peremkerületi csoportok közül a legjelentősebb a Földes László vezette újpesti és a Kiss Károly és Horváth István szervezte kőbányai-kispesti partizánok tevékenysége volt. Az újpestiek legismertebb akciója a nyilasok által aláaknázott újpesti víztorony megmentése, az újpesti nyilasház felrobbantása és 48 politikai fogoly kiszabadítása volt.

Szökött katonákból és szociáldemokrata ifjúmunkásokból szerveződött a Magyar Szabadság Mozgalom elnevezésű partizáncsoport, amely az illegális röpiratokat és újságokat kibocsátó Légrády-nyomdát védte. A nyilasokkal vívott harcban 22 hősi halottjuk volt. Egyetemistákból és orvosokból szerveződött a Táncsics-zászlóalj, amely a rákoshegyi partizánokkal teremtett kapcsolatot, és így vett részt a fasiszták elleni küzdelemben. A Magyar Diákok Szabadságfrontja és náciellenes katonai vezetők kölcsönös egymásra találása tette lehetővé az ugyancsak egyetemistákból, ifjúmunkásokból, katonaszökevényekből szerveződött Görgey-zászlóalj létrejöttét. Az egység először a fővárosban, majd az Ipoly és Garam közé áttelepülve fejtett ki partizántevékenységet. Az utóbbi térségben szoros együttműködés alakult ki a zászlóalj és a szovjet hadsereg egységei között.
Fegyveres ellenállási csoportok más vidékeken is működtek.

A legjelentősebb a Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja (MOKAN Komité) volt, amely Miskolc, Diósgyőr körzetében harcolt, és segítséget nyújtott a város felszabadításához. Fegyveres csoportok harcoltak Karcagon, Sárisápon, a Mecsek, valamint a Börzsöny vidékén. Ezek erejükhöz mérten zavarták a németek hadműveleteit, különösen fontos szerepet töltöttek be az evakuálások, a nyugatra telepítés szabotálásában, a nácik által pusztulásra ítélt üzemek megmentésében.

Katonailag jelentősebb volt azoknak a partizáncsoportoknak a tevékenysége, amelyek a Szovjetunióban élő kommunista emigránsok közreműködésével és vezetésével alakultak meg. Az ezekben részt vevő partizánok nagy része már a Szovjetunió területén is harcolt partizánegységekben.

A Szovjetunió területén kiképzést nyert magyar partizánok — 1944. augusztus, szeptember, október folyamán — 11 szervezőosztagban érkeztek repülőn, illetve ejtőernyőn magyar vagy Magyarországgal határos területekre. Ezek közül egyesek, mint pl. Szőnyi Márton csoportja, a fasisztákkal vívott egyenlőtlen küzdelemben elvéreztek, míg mások kedvezőbb körülmények közé kerülve, sikeresen oldották meg partizánküldetésüket. Kárpát-Ukrajnában harcolt a mintegy 200 főt számláló Rákóczi-egység, melynek parancsnoka Úszta Gyula és Priscsepa szovjet partizán volt.

Hasonlóan eredményesen működött Dél-Szlovákiában a közel 300 főt számláló, Fábry József vezette Petőfi-egység. A salgótarjáni szénmedencében rendezkedett be a közel 100 partizánt tömörítő, Nógrádi Sándor vezette csoport.

E partizáncsoportok bizonytalanná tették a megszállók helyzetét, rombolták a német és magyar fasiszták utánpótlási útvonalait, kisebb-nagyobb, nemegyszer zászlóalj erejű ellenséges alakulatokkal is megütköztek, és megsemmisítették azokat. Felderítést végeztek a szovjet hadsereg számára, és rendkívül értékes felvilágosító munkát folytattak a lakosság körében. E csoportok összlétszáma a felszabadulás idejére elérte az 1000—1500 főt. Magyarországon hozzávetőleges adatok szerint 2000—2500 ember vett részt hosszabb-rövidebb ideig a fegyveres partizánharcokban.

SaLa

 

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

AZ ELLENFORRADALOM SZERVEZKEDÉSE.
AZ ARADI ÉS A SZEGEDI ELLENKORMÁNY
Bár május első napjaiban a frontok közti egész területen sikerült helyreállítani a proletárhatalmat, az ellenforradalmi szervezkedések és a spontán lázadások napról napra kiújultak, főleg a Dunántúlon: Devecserben, Ligetfalván, Szombathelyen, Körmend környékén, Csornán. Többé-kevésbé folyamatossá vált a fővárosi rendőr- és katonatisztek, dzsentrik, Tisza-párti ügyvédek és főtisztviselők ellenforradalmi konspirációja, bár Korvin Ottó belügyi nyomozóosztálya szinte hétről hétre újabb összeesküvő központokat leplezett le.

A dunántúli ellenforradalomban lényeges szerepet játszott a klerikális befolyás, a gazdagparasztok és polgárosuló, állattenyésztő középparasztok magántulajdon-féltése, a néppárti és kisgazdapárti szervezetek titkos működése. Itt a hivatalnokréteg, a tisztikar sem vesztette el annyira befolyását, mint az Alföldön. Erre számított a bécsi emigráció Szmrecsányi-féle szélsőséges csoportja, mikor május 6-án Brucknál megkísérelte az átkelést a Lajtán. Az akcióban csupán 50 tiszt vett részt, ezeket a Vörös őrség már a hídról visszakergette. A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett. Az antantmissziók Batthyány Tivadar vezetésével szerettek volna emigráns kormányt felállítani, Batthyány és Garami azonban inkább a politikai passzivitást választották, semhogy szövetkezzenek az említett szélsőséges reakciós csoportokkal. Az idő Bethlennek dolgozott: miután megértette, hogy az antantnak olyan kormány kell, amely vita nélkül teljesíti parancsait, csak ki kellett várnia, amíg a missziók a finnyás demokratáktól a készséges tisztek felé fordulnak.

A bécsi emigrációnál jelentéktelenebb volt az aradi kormány. Április végén, mikor a francia parancsnokságok még az egyesített intervenció terveit szőtték, de Lobit tábornok felszólította az Arad környéki nagybirtokosokat, hogy alakítsanak ellenkormányt, amely követi az előrenyomuló francia hadsereget. Miniszterelnöknek először Návay Lajost jelölték, majd az ő agyonlövetése után Károlyi Gyula gróf Arad megyei nagybirtokost, volt főispánt. Károlyi eddig nem játszott jelentősebb politikai szerepet, de rangja tekintélyt kölcsönzött neki; konzervatív gondolkodása mellett már az 1918. novemberi parasztforradalom a régi rend visszaállításának mindenre kész hívévé tette. A kormányt — amennyire a helyi adottságok engedték — igyekeztek úgy összeállítani, hogy a különböző polgári pártok képviselve legyenek benne. Radikális szabadkőművesek, függetlenségi párti politikusok, Tisza-párti megyei birtokosok mellett az előkelőséget Bornemisza Gyula volt főkonzul, külügyminiszter képviselte, a zsidó polgárságot Pálmai közjegyző, a franciákat pedig ügynökeik, Varjassy Lajos és a büntetett előéletű Bartha Ábel lókereskedő.

Bár a francia támadás elmaradt, az aradi kormány május 5-én megalakult. Bécsben nem vették komolyan, Budapesten még kevésbé, a románok pedig előnyösebbnek tartották, ha nincs olyan magyar kormány, amelyet meghívhatnak Párizsba asszisztálni a békeszerződés elkészítéséhez. A kormány ezért sietve Szegedre indult, de a román parancsnokság útközben letartóztatta, és vagy 2 hétig fogva tartotta a miniszterek egy részét. Mikor végül eljutottak Szegedre, egy ideig még személyi torzsalkodással voltak elfoglalva, de május 31-i proklamációjukkal megváltozott összetételben, mint szegedi kormány léptek a nyilvánosság elé.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat. A feltételek elfogadhatatlanok voltak, Brownnal, aki közvetítés céljából még május 3-án Szolnokra utazott, a románok egyszerűen nem álltak szóba. Így a kapituláció felé hajlók kénytelenek voltak belátni, hogy érdemleges tárgyalásra tisztességes alapon nincs lehetőség.

Brown távozása után, május 12-én érkezett Budapestre az olasz misszió vezetőjének kinevezett Romanelli alezredes, és ettől kezdve mindvégig ő számított az antant budapesti fő képviselőjének, noha ilyesfajta megbízást sohasem kapott. Romanelli feladata főleg az volt, hogy hosszú távra kiépítse a magyarországi olasz befolyást, olyan külpolitikai meggondolások alapján, amelyek a 20-as években is érvényben voltak. A Tanácsköztársaságot átmeneti jellegűnek tartotta ugyan, de a májusi helyzetben egyedüli reális tárgyalópartnernek is.


Lenin-fiúk (1919)

Budapesten több ütőképes, forradalmi szellemű munkáskülönítményt állítottak fel. A legnevezetesebb a kommunista pártőrségből, matrózokból és tengerészekből alakult, mintegy 200 tagú Cserny-különítmény volt, a „Lenin-fiúk”, akik ellenforradalmi megmozdulások esetén rendszerint a karhatalmat szolgáltatták. A bőrruhás „terroristák” kétségkívül többet tettek az ellenforradalom megfékezésére, mint a Vörös Őrség, s ebben részük volt a tetteikről terjesztett rémhíreknek is. A valóságban bírói ítélet nélkül 12 embert végeztek ki összesen, köztük 3 ellenforradalmi szervezkedésben részt vevő csendőrtisztet, továbbá a román támadás kezdetén, amikor a burzsoázia soraiból túszokat szedtek, 3 ismert politikust — a két Hollán államtitkárt és Návay Lajos volt képviselőházi elnököt.

A KÜLSŐ ÉS BELSŐ ELLENFORRADALOM

ANTANT IMPERIALISTÁK, EMIGRÁNS GRÓFOK,
JOBBOLDALI SZOCIÁLDEMOKRATÁK – A MAGYAR NÉP ELLEN

(Rákosi Mátyás védőbeszédéből 1935)
… Az ellenünk folytatott harc központja természetesen Bécs volt. A bécsi komité tagjai között 13 alapító tag volt. Felolvasom.
Elnök: Nem tartozik a vádhoz.
Rákosi: Tudniillik be akarom mutatni a szituációt és ebbe beállítani a vádpontokat. Csak azt akarom igazolni, hogy a magyar burzsoáziának, Bécsnek vagy Szegednek egy része rendkívül éles harcot kezdett ellenünk folytatni. Amint a hadjáratok folyamán az antant ellenállása fokozódott, úgy fokozódott ezeknek a Bécsben és Szegeden lévő magyar polgári politikusoknak ellenállása is, és április második felében a román támadással egyidejűleg már Bécsből leküldték Belgrádba Pallavicini őrgrófot és Gömbös vezérkari századost, hogy Franchet D’Esperayvel tárgyaljon a magyar köztársaság elleni közreműködésről. Itt természetesen Franchet D’Esperay igen szívélyesen fogadta őket. Ő volt akkor az egyesült szerb-cseh és román hadak vezére. A komité célja velünk szemben a bolsevizmus megdöntése Magyarországon, a „rend„, „béke” és „nyugalom” helyreállítása. Ezt a célt elsősorban az antantra támaszkodva, annak katonai segítségével kívánta elérni. A megszálló csapatokat francia katonákból szerették volna, azzal az indokolással, hogy a románok, csehek igen nagy árat követeltek és csak nehezen lehetett volna őket az ország kiürítésére bírni. Amint rájöttek, hogy francia csapatokat nem kaphatnak, megelégedtek cseh és román csapatokkal is. Ez a gondolat sem ment simán, mert voltak, akik a románokkal szemben nagy averzióval viseltettek.

Ez az álláspont azonban hamar megváltozott, ahogy belátták, hogy a proletárdiktatúra tartós, és polgári erőkkel sem belföldről, sem külföldről nem tudják megdönteni. Akkor lemondtak erről az álláspontról és minden néven nevezendő eszközt felhasználtak ellenünk, többek között természetesen az ellenforradalmak szervezését is. Úgy, hogy amikor mi május 30-án megindítottuk a csehek ellen az általános offenzívát, akkor június 1-én kitört a déli vasutasok sztrájkja. Ezeket a sztrájkokat, mint általában a vád tárgyává tett dunántúli ellenforradalmakat Bécsben egy bizottság szervezte. Lehár ezredes, Szmrecsányi, Sigray gr. és Beniczky Ödön néha igen könnyelműen is szerveztek ellenforradalmakat, mert egy helyen azt látjuk, hogy Bethlen és Gratz Gusztáv még időszerűtlennek tartották a fegyveres felkelést, ámbár a Dunántúlon megszervezték már az ellenforradalmat, a technikai előkészületek hiányosak voltak. Szóval ezeket az ellenforradalmakat, amelyek ellen nekünk harcolni kellett, a bécsi ellenforradalmi komité szervezte. De nemcsak az ellenforradalmakat szervezték, hanem, mint leírja Gratz, összeköttetésbe léptek a vörös hadsereg egyes hazaáruló vezetőivel és a mindjobban kialakult fehér kémszervezet minden fontosabb parancs, térkép stb. másolatát megküldte a komáénak.

Ezeket a parancsokat, térképeket és egyéb fontos katonai titkokat a komité, minden további nélkül átküldötte azután a szerbeknek, franciáknak és cseheknek. Erről a következőket olvassuk egy helyen: „Pallavicini Alfonz július 16-án találkozott Bethlennel egy magánlakásban s közölte vele a szegedi Károlyi Gyula kormányának összes megbízásait.” A bécsi komité egy tagja a magyar vörös hadsereg haditervét átadta Pallavicininak, aki kérté, hogy pecsételjék le, nehogy a szerbek elvegyék tőle, azt több fontos okmánnyal együtt egy angol kurir lepecsételte és Pallavicini, mint angol kurir kapott megbízást arra, hogy megérkezése után megmutassa az egész haditervet az angol tábornagynak. Megérkezve Szegedre, a vörös hadsereg haditervét az angol parancsnoknak bemutatta. Szóval két nappal a támadás előtt elvitték a haditervet az angoloknak, akik természetesen továbbadták a szerbeknek, románoknak.

Tisztán látható, hogy az ellenforradalmak, valamint a vörös hadsereget ért vereségek közvetlen összefüggésben állanak ezekkel az ellenforradalmi dolgokkal. A szegedi kormány minisztertanácsi jegyzőkönyve szakadatlanul foglalkozik ezekkel, hogy hol csináltak ellenforradalmat, ki szervezte, képviselőik voltak a románoknál, cseheknél, akik mind azt a munkát végezték, hogy a proletárdiktatúra hadseregének előrenyomulását meggátolják.

… Mozgósították azonkívül a magyar szoc.-dem. pártot is a proletárdiktatúra ellen, és ez a magyar proletárdiktatúrának egyik legszomorúbb fejezete. Aki átnézte azokat a vallomásokat, amelyeket a szoc.-dem. népbiztosok saját működésükről, a népbiztosi per. folyamán adtak, csak pirulhat.
Elnök: Figyelmeztetem utoljára, hogy ne ezekről a dolgokról beszéljen, hanem ami a vád tárgyává van téve.
Rákosi: Azt akarom megmutatni, elnök úr, hogy mi a szituáció és ebbe beleágyazom a magam működését.
Elnök: Tessék csak a vádhoz szólni.
Rákosi: Röviden csak azt akarom mondani, hogy maga a szoc.-dem. párt is azon törte a fejét, hogy likvidálja a proletárdiktatúrát. Május 2-ra már rámutattam. Böhm könyvében két ízben fordul elő az, hogy összehívta a szociáldemokrata vezetőséget annak megtárgyalására, hogy hogyan lehetne a proletárdiktatúrát, illetve a kommunistákat fegyveresen eltávolítani. Szóval nemcsak az antant, nemcsak a bécsi komité és a szegedi kormány, hanem a magyar szoc.-dem. párt is ezen törte a fejét. Természetes, hogy ilyen szituáció mellett nem lehetett erélyesen folytatni a háborút, mert a blokád is éreztette a hatását, közben jöttek az ellenforradalmak és mindezeknek hatása alatt a csehek elleni hadjárat megtorpant, nem tudtuk eléggé folytatni.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A Vörös Hadsereg
A román csapatok május 1-jéig elérték a Tisza vonalát, elesett a szolnoki hídfő is. Az északi arcvonalon a francia és olasz tábornokok vezette cseh csapatok április 30-ra elfoglalták Munkácsot, május 2-án pedig Miskolcot és veszélybe került a borsodi iparvidék, valamint Salgótarján térsége is. Aznap este a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács ülésén jelenlévők egyhangúan a harc mellett döntöttek, elfogadván Kun Béla indítványát: A Hadügyi Népbiztosság a legerélyesebb ellenállásra utasította a fronton álló csapatokat és hozzákezdtek a hadsereg átszervezéséhez.

A Forradalmi Kormányzótanács május 3-án kiadta a munkásosztály általános mozgósításáról, május 5-én pedig a Vörös hadsereg újjászervezéséről szóló rendeletét. Ennek értelmében szétválasztották a működő hadsereg és a hátországi katonai ügyek irányítását. A hátországi intézetek, alakulatok felett a Hadügyi Népbizottság rendelkezett, amely ezen kívül a hadsereg utánpótlását is szervezte. A hadműveletek egységes irányítása érdekében a Keleti hadsereg-parancsnokságból megalakult Vörös Hadsereg Parancsnoksága. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke Stromfeld Aurél lett.

Forradalmi Kormányzótanács felhívását követően napokon belül tízezrek jelentkeztek a hadseregbe. Zömmel azok, akik végigharcolták a világháborút, csakúgy a legénység, mint a hivatásos tisztek. Cselekedetüket nem annyira a proletárdiktatúra iránt érzett szimpátiájuk, mint inkább a haza megvédése motiválta. A munkások tömeges jelentkezése lehetővé tette egy nem túl nagy, de a korábbinál megbízhatóbb és ütőképesebb fegyveres erő felállítását. A szervezés irányítása Stromfeld feladata volt, aki céltudatos, kemény munkával két hét alatt olyan harcoló hadsereget hozott létre, amely készen állt az ellentámadás megkezdésére.

Az újjászervezés fontos eredménye volt, hogy a budapesti gyári munkásezredeknek a harcoló munkásezredek utánpótlását kellett biztosítaniuk. Május 15-ig 9 munkásezred és 1 önálló munkászászlóalj alakult a Vörös Hadsereg kötelékében, többségük a III. hadtesthez tartozott.
Május 12-én a létszámösszesítésben már 101 258 fő, 13-án 107 005, 14-én pedig 109 772 fő szerepelt.

Az északi arcvonalon különösen kritikus volt a helyzet Salgótarján környékén. Május 2-án – Miskolc elfoglalásával egy időben – a II. csehszlovák dandár támadást intézett Salgótarján térségében és megközelítette a várost. A Vörös Hadsereg gyenge erőt képviselő egységei a május 2-től május 9-ig tartó időszakban érzékeny veszteséget szenvedtek, és az ellenség északról körülzárta a várost. A hadsereg-parancsnokság a védelmi vonal megerősítésére a 6. hadosztályt rendelte Salgótarján térségébe. A hadosztály május 10–12-i ellentámadása felmentette Salgótarjánt, a hadosztály előrenyomult Fülek–Feled irányába.

A további előrenyomulás azonban megakadt a hadosztály visszarendelése miatt. (Egy váratlan – és később valótlannak bizonyult – hír miatt egy készülő francia támadás visszaverésére összpontosították a haderőt a Duna–Tisza közére.) A május 18-án megindult újabb, kétirányú, átkaroló cseh támadás még kritikusabb helyzetbe hozta a várost. A Salgótarjánban állomásozó 80. dandár csapatai és a térségbe küldött 3. hadosztály egységei nehéz harcok árán május 21-én ismét felmentették a várost és az ezt követő előnyomulás során május 26-ig az Ipoly–Rima–Sajó vonalától délre eső területeket megtisztították az ellenségtől.

A Miskolc visszafoglalásáért indított harc május 20-án reggel 7 órakor kezdődött a III. hadtest 1. hadosztálya részvételével. A több irányból megindított támadás heves összecsapásokat hozott, és estére a város északi térségébe szorították az ellenséget, amely az éj folyamán megkezdte a visszavonulást és reggelre kiürítette a várost. Nem nyugodván azonban bele a vereségbe, jelentős erőket összpontosítva és a román csapatok támogatásával május 23-án koncentrikus ellentámadást indítottak Miskolc elfoglalásáért, de kifulladtak, mielőtt céljukat elérték volna s végül május 24-én megkezdték a visszavonulást – nyomukban az üldöző magyar csapatokkal.

Az északi hadjárat május 30-án hajnalban mintegy 250 km széles arcvonalon tüzérségi és légi előkészítés után, páncélvonatok támogatásával, fő erőkkel Miskolctól északkeleti irányban megindult. Már aznap a 3. hadosztály csapatai elfoglalták Losoncot. A III. hadtestnek különösen nehéz viszonyok között kellett támadnia: a Szikszótól délre levő magaslatokon a cseh, a Hernád mögött pedig a román csapatok rendezkedtek be tartós védelemre. Ennek ellenére június 1-jén mégis a következőket jelenthette a Hadsereg parancsnokság: „A III. hadtest ma reggel a Hernádtól keletre álló román erőket megverte, melyek teljes felbomlásban és pánikszerűen vonulnak vissza keleti irányban… Sajó völgyében csapataink észak felé szintén tért nyertek.”

Ezt követően gyors ütemben nyomultak előre a magyar csapatok mind a bal-, mind a jobb szárnyon és a 6. hadosztály egységei június 5-re megközelítették Kassát. A csehszlovák katonai vezetés, élén az addigi kudarcok miatt leváltott olaszok helyett, francia tábornokokkal tartalékokat is felvonultatott a város védelmére. A III. hadtestparancsnokság jelentős erőket összpontosított Kassa felszabadításához. Az elkeseredett küzdelemben a magyar katonák győzedelmeskedtek: június 6-án este 7 órakor a 6. hadosztály bevonult Kassára, a 4. hadosztály 4. dandára pedig Sátoraljaújhelyt vette vissza.

A Vörös Hadsereg sikerei új eszközök bevezetésére késztették az antant hatalmak vezetőit: diplomáciai lépéseket tettek a csehszlovák hadsereg megmentésére. Június 7-én Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi békekonferencia nevében jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, amelyben a hadműveletek beszüntetését követelte és ellenértékként felajánlotta azt, amit Károlyi óta kért Magyarország: hogy meghívják a párizsi béketárgyalásokra. Ugyanakkor az antant a jegyzék elküldésével egy időben utasította a csehszlovák és román intervenciósokat, hogy ellentéteiket félretéve, egymást segítve, együttes erővel folytassák a harcot Magyarország ellen. Kun Béla válaszában kifejezte, hogy a Magyar Tanácsköztársaság jogos önvédelmet folytat – és az egész frontvonalon folytatódott a harci tevékenység. Különösen heves harcok dúltak a balszárnyon, ahol a túlerőben lévő ellenség június 7-én dandárnyi erővel ellenlökést hajtott végre Léva, egy másik csoportjával pedig Érsekújvár térségében.

Egyelőre azonban a Vörös Hadsereg harca járt sikerrel, június 9-én visszafoglalták Tőketerebest, Nagymihályit, Eperjest, Tornát, Rozsnyót, 10-én pedig az 1. hadosztály – 150 km mélységben behatolva a csehszlovák front területére – elérte és felszabadította Bártfát. A csehszlovák haderő június 13-án megindult ellenoffenzívája – bár elért bizonyos eredményeket, de fő célját nem: Eperjest nem tudták elfoglalni és nem tudták általánosan visszaszorítani a magyar csapatokat, sőt a június 23-ig folytatott hadműveletek során kezdeti eredményeiket is elvesztették.
Az antant sietett megint a csehszlovák hadsereg megsegítésére. Június 13-án Clemenceau újabb, ultimátum jellegű jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz. Ebben megjelölte a párizsi békekonferencia által véglegesként kijelölt határokat, és követelte, hogy a magyar csapatok négy napon belül vonuljanak e határok mögé és ígéretet tett, hogy a visszavonulás után a román csapatok haladéktalanul kiürítik a Tiszántúlt.

A BÁNYÁSZOK HARCA SALGÓTARJÁNÉRT
(Vörös Újság 1919 máj. 18)
Az észak-magyarországi bányavidéken helyreállott a normális termelés. — Négyszáz vagon
a napi széntermelés
Északi front, május 17.
… Ezek a katonák, akik hosszú idő óta szinte pihenés nélkül, fáradságot nem ismerve, harcban állottak a Tanácsköztársaság életére törő ellenséggel, olyan jelét adták a proletáröntudatnak és fegyelemnek, amely kell, hogy a hadsereg minden katonáját áthassa. Május elején ők mentették meg Salgótarjánt; ők tették lehetővé, hogy Salgótarjánban ma már a széntermelés normális mederben folyik; ők voltak azok, akik a salgótarjáni bányászokat egy heti nehéz védőharcok után, sietve felváltották. Salgótarján védelméről csak keveset tudtunk eddig. Május elsején kapták a salgótarjániak azt a hírt, hogy a csehek már a Salgótarjánhoz legközelebb fekvő községet, Somost elfoglalták és csapataikkal közelednek.

Délben a salgótarjáni bányákban megállt a munka. Mindössze néhány munkás maradt lenn, hogy a bányafenntartáshoz szükséges munkákat folytassa. A többiek fegyvert fogtak, és úgy, ahogy voltak, kormosan, piszkosan, Salgótarjántól északra rajvonalba fejlődtek, így várták az ellenséget. Velük együtt fegyverbe állott a salgótarjáni acélgyár, az üveggyár és a Hirsch és Frank-féle gyár munkássága. Egy teljes hétig védték Salgótarjánt. Ez idő alatt a Salgóbányai bányák teljesen a tűzvonalban voltak, az egercsehi bánya pedig a csehek kezén volt. Amikor azután a bányászok segítségére megérkezett a 6. hadosztály, amely a cseheket Füleken túl kergette, Salgótarjánban újra megindult a munka. Most már a munkásságnak csak fele van fegyverben, másik fele a bányákban teljesít szolgálatot.

Beszéltem Bata elvtárssal, a bányászszövetség itteni kiküldöttjével, aki a széntermelés ügyét Salgótarjánban vezeti, és a munkát ellenőrzi. Bata elvtárs a következőket mondotta:
Bányászaink egy hétig valóban kemény munkát végeztek. Ez idő alatt a bánya szünetelt. Május 8-án azonban teljes apparátussal ismét megindult a munka, úgyhogy 9-én már 162 vagon szenet tudtunk termelni. Tegnap ez a szám 265-re emelkedett, és naponta fokozódik, úgyhogy remélem, rövidesen eléri a 280 vagonos maximumot. A salgótarjáni bányák, amelyek sokáig a tűzvonalban voltak, most már szintén megkezdték a munkát, és normális fokot érnek el a termelésben. Az észak-magyarországi bányaterületre eső bányák szintén dolgoznak már, és napi 100 vagon szenet termelnek, úgyhogy most már naponta körülbelül 400—450 vagon szén kerül az itteni bányákból Budapestre. Az egercsehi kőszénbánya, melyet a mi katonáink szabadítottak fel a cseh megszállás alól, már szintén üzemben van.

MISKOLC VISSZAVÉTELE
(Vörös Újság 1919 máj. 22)
Különvonat, május 21.
(A Vörös Újság kiküldött munkatársától.)
A Tanácsköztársaság védelmében fegyverbe sorakozott proletárkatonák első nagyszerű sikerüket vívták ki azzal a győzelemmel, amelynek eredménye Miskolc bevétele, és a csehek visszaszorítása volt az északi fronton. Az öntudatos proletár-hadsereg ezzel az első győzelmével megdönthetetlen bizonyságot tett vasfegyelmezettségéről, harci-készségéről és arról az elszánt akaratról, hogy a Tanácsköztársaságot minden ellenségével szemben megvédi, és mindazok számára, akik örvendezve szeretnék látni a Tanácsköztársaság összeomlását, komoly intőjel a magyar proletár-hadsereg ez első nagyszerű győzelme.

A diadalmas harc, amelynek eredménye a csehek által kétségbeesetten védelmezett Miskolc elfoglalásával nagyszámú fogoly, és több mint 35 gépfegyver volt, kedden hajnalban indult meg. A Miskolctól mintegy 15 kilométerre délre fekvő város Harsány, illetve Aranyos irányában a támadást Landler elvtárs parancsnoksága alatt álló harmadik hadtest lelkes és nagyszerű fegyelmezettségű proletárkatonái vezették. A legelső vonalban az északi főműhely proletárjaival ott voltak mellettük a MÁV gépgyáriak, a Ganz és Istvántelkiek, a vasmunkások, postások, festőmunkások, a MÉMOSz gárdája, a diósgyőriek, a pincérek és a 32-esek.

A csehek mindjárt a támadás első ellenállhatatlan erejű lendületétől meginogtak állásaikban, majd, amikor a mieink rohamra indultak, rendetlenül és fejvesztetten hagyták ott fedezékeiket és vonultak vissza Miskolc előtt előre elkészített, erősen kiépített állásaikba. Az északi főműhelybeliek már ennél az első sikeres támadásnál több mint egy félszázad csehet ejtettek foglyul.
A mieink nyomon követték a visszavonuló cseheket, és közvetlenül Miskolc alatt megkezdették az elszánt, erős harcot a város birtokáért. Ekkor már jött a jelentés a MÁV gépgyáriaktól, hogy egy és negyedórányira állnak Diósgyőrtől.

A harcban, amely elkeseredetten folyt kedden egész nap, szerda hajnalig, a hadtest munkászászlóaljai egymással vetélkedtek a győzelem biztosításában. Ennek kivívásában eredményes része volt a nagyszerű tüzérségnek, amely kiváló működésével szinte döntően befolyásolta a harcok menetét. Ott volt a páncélvonat, amelynek bátor vezetője már délelőtt negyedtizenegykor befutott Miskolcra, hogy vakmerő bravúrjával tájékozódást szerezzen a cseh csapatokról, és jelentésével visszatérve, délután újból előrenyomulva, nagyszerű párbajt vívott a cseh tüzérséggel, csapatainkról egészen magára irányította az ellenséges tüzérség működését. Amint a hadtest minden seregrésze a legteljesebb együttműködésben vívta a harcot, a mi repülőgépeink bátor magatartással keringtek a harc színhelye fölött, és túl azon a cseh csapatok fölött, hogy kikémleljék őket, és jelentéseiket nyomban leadják a hadtest vezérkarának.

A csehek, hogy a támadás nagy erejét ellensúlyozzák, más frontszakaszokon ellentámadásba mentek át, de az ott-lévő csapatok nemcsak hogy visszaverték őket, hanem több, mint egy századot elfogtak közülük. Ugyancsak ellentámadást kezdtek a csehek Pétervásárnál, ahol azonban még súlyosabb veszteséget szenvedtek úgy emberekben, mint gépfegyverekben. A diadalmas harc első nagyjelentőségű eredménye az után az volt, hogy csapataink szerdán hajnalban teljesen megverték a Miskolcot még kétségbeesetten védő cseh sereget, amely fejvesztetten hagyta el a várost, és kezdte meg visszavonulását a városon túl. A proletár-hadsereg ezután diadalmasan bevonult Miskolcra, amelynek proletársága határtalan lelkesedéssel fogadta őket. A bevonuló sereggel együtt ment a hadtestparancsnok, Landler elvtárs, aki a harc egész tartama alatt ott volt katonái közt, személyes jelenlétével buzdította őket, és akit a harcoló proletárok mindenütt a legnagyobb szeretettel és lelkes éljenzéssel üdvözöltek.

AZ OROSZORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG VÖRÖS HADSEREGÉNEK
ELSŐ SZÖVETSÉGESE
(Münnich Ferenc cikke — Sarló és Kalapács 1931 márc.—ápr.)
Amikor az oroszországi szocialista tanácsköztársaság minden oldalról ellenforradalmi hadseregekkel volt körülvéve, amikor keletről Kolcsak, délről Denikin, nyugatról Petljura, északról az antant intervenciós hadseregei nyomultak előre a proletárforradalom központja felé, ebben a nehéz időben, 1919 március 21-én ragadta a kezébe a hatalmat Európa közepén Magyarország forradalmi proletariátusa. Budapest házaira felrepültek a vörös zászlók, s a magyarországi tanácskormány a hatalom átvételéről szóló rádióértesítésében közölte, hogy Tanácsmagyarország az Oroszországi Szocialista Tanácsköztársaság szövetségesének tekinti magát s felveszi a harcot a nemzetközi ellenforradalom ellen.

A nemzetközi burzsoázia vezető hatalmainak lakájai, a román és jugoszláv királyságok, s a szociáldemokraták vezetése alatt álló csehszlovák köztársasági kormány hadseregei felvonultak Tanácsmagyarország ellen. Megerősítésükre az antant Magyarország ellen indította balkáni haderejét Franchet d’Esperay tábornok parancsnoksága alatt, amely hadseregnek — mint Franchet d’Esperay nemrég megjelent memoárjaiban megírta — a román bojárok hadseregével együtt 1919 március végén Ukrajnán keresztül az oroszországi tanácsköztársaság ellen kellett volna vonulnia.

A magyarországi proletariátusnak harcok közben kellett megteremtenie a maga Vörös Hadseregét.

A magyarországi szovjetkormánynak az ellenforradalmi seregek gyors támadása folytán azokat a csapatokat kellett frontra dobnia, melyeket még Károlyi polgári-demokrata kormánya szervezett, s amelyeknek egy része már a hatalom megragadása alkalmával a proletariátus oldalára állott. Ezekben a csapatokban a parancsnoklás a volt tisztek kezében maradt, akik mellé a tanácskormány politikai biztosokat nevezett ki.
Egyidejűleg megindult a Vörös Hadsereg új csapatainak a szervezése az ország dolgozóiból, amelyek már részben proletárparancsnokok vezetésével mentek ki a frontra. A csapatok eleinte egységes vezetés nélkül, önállóan harcoltak a velük szembenálló román és csehszlovák hadseregekkel, aminek következtében az egységes vezetés alatt álló ellenforradalmi hadseregeknek sikerült őket visszavetniük. 1919 május 1-én, amikor Budapest munkásai az első győzelmes május 1-ét ünnepelték, a keleti fronton harcoló csapatok a Tisza-folyó vonaláig vonultak vissza.
Úgy látszott, hogy nincs semmi kilátás az ellenforradalmi erők feltartóztatására. Az egyesült párt szociáldemokrata része már felvetette a fegyverletétel kérdését és készült a kapitulációra.

A tanácskormány kommunista része Budapest munkástömegeihez fordult. Felhívásában rámutatott arra, hogy a proletariátus diktatúrája veszélyben van, s csak a munkástömegek áldozatkész hősiessége tudja megmenteni. Felhívta a munkásokat, hogy siessenek a fronton harcoló hadsereg megerősítésére. A munkásság tömegesen jelentkezett a felvevőhelyeken, s a május 2-iki szemlén már 16 újonnan felszerelt, harcra-kész munkásezred vonult fel Budapest utcáin.

A fronton harcoló csapatokat is átszervezték, beosztották őket brigádokba, hadosztályokba, hadtestekbe, s megszervezték az egységes vezetést biztosító parancsnokságot. A frontra kiment munkásezredek óriási hatással voltak a harcban kifáradt csapatok hangulatára és hősies példaadásuk új lendületet, új támadó szellemet vitt be a Vörös Hadseregbe.

Megkezdődött a Vörös Hadsereg támadása a csehszlovák hadsereg balszárnya és a román hadseregnek azzal érintkező jobbszárnya ellen. Az ellenforradalmi csapatok, amelyek már a vörös Budapestre való bevonulásra gondoltak, fejvesztetten vonultak vissza a Vörös Hadsereg csapásai következtében. Egy hónap alatt a csehszlovák hadsereg egészen a Kárpátok északkeleti gerincéig vonult vissza, s a román jobbszárny is csak az Erdős-Kárpátok nyugati lejtőinél tudott megállani.

Ekkor Clemenceau francia miniszterelnök az antant nevében ultimátummal fordult a magyarországi tanácskormányhoz, amelyben követelte a Vörös Hadsereg visszavonulását arra a vonalra, amelyet, mint Magyarország határát, még a Károlyi-kormány idején Vyx francia ezredes jegyzékében közöltek és kijelentette, hogy az ultimátum teljesítése esetén kötelezi a román hadsereget a Tiszától a Vyx-vonalra való visszavonulásra.

A Vörös Hadsereg soraiban már akkor mutatkoztak a bomlás nyomai. A tisztek a túlnyomóan paraszt-ezredekben ellenforradalmi agitációjukra felhasználták a szovjetkormány hibás földpolitikáját, amely nem engedte meg azt, hogy a szegény- és középparasztság elfoglalja a birtokosok földjeit, hanem azonnal termelő-kooperációkat szervezett a nagybirtokból, melyek élére a helyi szervezetek gyengesége, sokszor pedig ellenforradalmi elemek befolyása alatt, termelő-biztosnak a volt birtokost vagy az uradalmi intézőt nevezték ki.

A munkásokból álló, főleg Budapestről és környékéről toborzott ezredekben felülkerekedett a szociáldemokrata befolyás, amely az egész harcot hiábavalónak és kilátástalannak tartotta és kihasználta ellenforradalmi agitációjára a beállott élelmezési nehézségeket és a szovjetapparátus hibáit.
Egyre sűrűbben fordultak elő az önkéntes front-otthagyások és a hadsereg züllésére mutató más hasonló jelenségek, amelyek hatása alatt a szovjetkormány 1919 jún. első napjaiban elhatározta és végre is hajtotta a visszavonulást.

A Vörös Hadsereg átcsoportosult a keleti frontra a román hadsereg ellen, amely Clemenceau ígérete dacára megmaradt a Tisza vonalán. Július 21-én váratlan támadással sikerült a románokat visszaszorítani 50 kilométerre keletre a Tiszától. A további előnyomulást lehetetlenné tette a hadseregtörzsnél dolgozó tisztek árulása, akik a támadási tervet a románok kezébe juttatták, a vörös csapatokat úgy irányították, hogy a románoknak sikerült megszakítani az egyes csapatrészek közötti összeköttetést. A szociáldemokrata árulók munkája is meghozta a maga eredményét, s a román ellentámadás első sikereire a vörös csapatok rendetlenül vonultak vissza Budapest felé. Május 2-át nem sikerült megismételni. Hiába volt egyes kommunisták vezette csapatok minden hősiessége, hiába igyekeztek a kommunisták egyéni bátorságukkal és fellépésükkel megállítani a visszaözönlőket és betömni a réseket, a szociáldemokraták aknamunkája, a fehér tisztek árulása túl-mélyre hatolt már, a csapatokat visszafordítani nem sikerült. A tanácskormány augusztus 1-én lemondott és 4-én a románok bevonultak Budapestre.

A szovjetkormány helyét elfoglalta a tiszta szociáldemokrata kormány, amely a polgári demokrácia álláspontjára helyezkedett. A vörös csapatokat lefegyverezték s a diktatúra kommunista vezetői közül azokat, akiknek nem sikerült külföldre menekülniük, börtönbe vetették, megkínozták és kivégezték.

A magyarországi Vörös Hadseregben kifejezésre jutottak mindazok a hibák, amelyeket a Kommunisták Magyarországi Pártja a szociáldemokratákkal való egyesülésével elkövetett. Az egyesült párt a vezetést a hadseregben nagyrészt a szociáldemokraták kezébe adta, akiknek a befolyása lehetetlenné tette a fegyelem megteremtésére irányuló forradalmi politikát és a vöröskatonák rendszeres forradalmi nevelését. Kimélyítette ezeket a hibákat a földkérdés helytelen elintézése.

Mégis a magyarországi Vörös Hadsereg történetének sok hősies lapja van. Magyarországi munkások és szegényparasztok életüket adták a proletariátus nemzetközi szolidaritásáért. A magyarországi Vörös Hadsereg magára vonta a románok támadását és a balkáni antant hadsereg figyelmét, és megkönnyítette szövetségesének, az oroszországi szocialista tanácsköztársaságnak, hogy végezhessen Kolcsakkal és Denikinnel.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

1919. március 20. Vix alezredes átadja a magyar kormánynak az antant jegyzékét. Miskolcon a munkástanács veszi át a hatalmat. Általános nyomdászsztrájk. Lemond a Berinkey-kormány.

1919. március 20—21. Tárgyalások a letartóztatott kommunisták és a szociáldemokraták között a fogházban.

1919. március 21. A szociáldemokrata pártvezetőségi ülésén elhatározzák a Kommunisták Magyarországi Pártjával való megegyezést. A Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesülése. A Budapesti Munkástanács határozatot hoz a hatalom átvételéről.

A Tanácsköztársaság kikiáltása. -1919. március 21 –

1919. március 22. A Forradalmi Kormányzótanács és a Magyarországi Szocialista Párt „Mindenkihez!” című kiáltványában közzéteszi a Tanácsköztársaság alapelveit. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusa üdvözli a Tanácsköztársaságot. A Forradalmi Kormányzótanács rendelete a statáriumról, a fegyverviselési tilalomról és a szesztilalomról. Kun Béla bejelenti a két munkáspárt egyesülését.

1919. március 23. A Forradalmi Kormányzótanács felhívása a világ dolgozóihoz a Magyar Tanácsköztársaság támogatására. Lenin az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusán méltatja a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását.

Az első világháború imperialista népirtás volt

PROLETÁROK!
(Vörös Újság 1919 márc. 22)
Nem a szavak, a tettek ideje következett el. Magyarország proletariátusa kezébe vette sorsának intézését. Ez a forradalmi cselekedete meghozta a proletáregységet nemcsak Magyarországra vonatkozóan, de nemzetközileg is. A politikai hatalom megragadásával belekapcsolódott a magyar proletariátus a világforradalom előhadába. Győz a nemzetközi forradalom. A magyar proletariátus megkezdte történelmi hivatásának teljesítését. Az ő küzdelmeire szegeződik e pillanattól kezdve teljes szolidaritással az egész Balkán, és a volt osztrák-magyar monarchia romjain alakult burzsoá-köztársaságok minden proletárjainak szeme.

Magyarország ma a proletariátusé lett. A politikai hatalom kézbevételével éppúgy a nemzetközi proletariátus szent földje, mint a Szovjet-Oroszország. A mával megkezdjük a kapitalizmus kizsákmányoló rendjének kisajátítását, a mával megszakít minden együttműködést Magyarország proletariátusa teljes egészében a burzsoáziával.

Kézbe veszi a hatalmat, lefegyverzi a burzsoáziát, és a felfegyverzett proletárságot állítja őrül a szocializmust teremtő forradalom mellé. A munkások, a katonák és földműves-szegények tanácsaiban, a tanácsköztársaság minden szervezetében igazi önkormányzathoz jut a dolgozó tömeg, (menten) megszabadul a burzsoá-állam bürokráciájának átkos terhétől.

A föld, a gyár, a bánya: minden a dolgozóké. Bontakozik az új rend, amikor csak az eszik, aki dolgozik.

Ez volt az alap, amit hirdettünk, terjesztettünk minden akadályon keresztül, s amelyre ráállott ma egyöntetűen Budapest egész proletariátusa kivétel nélkül. Ez teremtette meg a szervezett egységet is, s mától kezdve minden forradalmi proletár egy csatasorban küzd a szocializmusért, a kommunizmusért.

De ez az az időpont is, amikor aki nincs velünk, az ellenünk van. És jaj annak, aki a proletariátus uralma ellen fölemeli a kezét. Szabadság csak arra van mától kezdve, hogy a kizsákmányolást rombolhassuk, és a kommunizmus termelő és társadalmi rendjét kiépíthessük. Aki a kizsákmányolást akarja megőrizni, aki a kapitalizmust akarja visszacsinálni, annak számára a proletárok földjén nem terem szabadság.

Ez a proletariátus forradalmi diktatúrája, és jaj annak, ezerszer jaj annak, aki ellene felemeli kezét. Akárki legyen is az, külső vagy belső ellenség, egyaránt pusztul az útból, mert a proletariátus most veszíti el láncait, és felszabadult fegyveres kezeivel pokolra küldi ellenségeit.

Nem állunk egyedül, mellettünk a Szovjet-Oroszország, mellettünk az egész világ proletariátusa, melyet a szükségszerűség törvénye hajt a forradalomba.

Éljen a nemzetközi szociális forradalom! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a munkások, katonák és földműves-szegények tanácsainak köztársasága!

Vörös Újság – Mindenkihez
MINDENKIHEZ!
(Vörös Újság 1919 március 22)

Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat.

A polgári világ teljes összeomlása, a koalíciós kormányzás csődje kényszeríti rá Magyarország munkásságát és parasztságát erre a döntő lépésre. A kapitalista termelés összeomlott, a munkásság nem hajlandó többé a nagytőkések és nagybirtokosok igájába hajtani a fejét. Az országot az összeomlás anarchiájától csak a szocializmus, a kommunizmus megteremtése mentheti meg.

Ugyanakkor külpolitikailag is teljes katasztrófa előtt áll a magyar forradalom. A párizsi békekonferencia úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem egész területét katonailag megszállja, a megszállás vonalait végleges politikai határnak tekinti, és ezzel a forradalmi Magyarországnak élelmezését és szénellátását végképpen lehetetlenné teszi.
Ebben a helyzetben egyetlen eszköze maradt a magyar forradalomnak a maga megmentésére: a proletárság diktatúrája, a munkások és a földműves-szegények uralma.

A proletárság diktatúrájának döntő alapfeltétele a proletárság teljes egysége. Éppen ezért, a történelmi szükség parancsára, teljes egyesülését mondotta ki a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja.

E két párt helyett egyetlen proletárpárt fogadja magába ezután az ország minden dolgozó férfiát és asszonyát: a Magyarországi Szocialista Párt.
A kormányhatalmat a párt megbízásából Forradalmi Kormányzótanács veszi át. E tanács kötelessége lesz a Munkás-, Paraszt- és Katonatanácsok országos kiépítése. A törvényhozói, végrehajtói és bíráskodó hatalmat a Munkás-, Paraszt- és Katonatanácsok diktatúrája gyakorolja.

Magyarország Tanácsköztársasággá alakul. A forradalmi kormányzótanács haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására.

Kimondja a nagybirtokok, a bányák, nagyüzemek, a bankok és a közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelő szövetkezetekkel hajtja végre.

Az árdrágítókat, az élelmiszeruzsorásokat, a tömegek éhségének és rongyosságának spekulációs haszonélvezőit irgalmatlan kíméletlenséggel üldözi.

Vasfegyelmet követel. Halállal sújt le az ellenforradalom banditáira, csakúgy, mint a fosztogatás brigantijaira.

Hatalmas proletár-hadsereget szervez, amellyel a munkásság és parasztság diktatúráját érvényre juttatja a magyar kapitalistákkal és nagybirtokosokkal szemben csakúgy, mint a román bojárokkal és a cseh burzsoákkal szemben.

Kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz-szovjet kormánnyal, fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletárjainak. Testvéri üdvözletét küldi Anglia, Franciaország, Olaszország és Amerika munkásságának, egyben pedig felszólítja őket, hogy ne tűrjék egy pillanatig sem kapitalista kormányaik gaz rabló-hadjáratát a Magyar Tanácsköztársaság ellen.

Fegyveres szövetségre hívja fel Csehország, Románia és Szerbia, meg Horvátország munkásait és földműveseit a burzsoák, a bojárok, a nagybirtokosok és a dinasztiák ellen. Fölszólítja Német-Ausztria és Németország munkásait, hogy kövessék a magyar munkásság példáját, szakítsanak végleg Párizzsal, szövetkezzenek Moszkvával, állítsák föl a Tanácsköztársaságot, és fegyverrel a kezükben szálljanak szembe a hódító imperialistákkal.

A Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács fölismeri, mennyi nehézséggel és áldozattal kell megküzdenie a magyar munkásságnak, ha elindul ezen a bátor és nagyszerű úton. Háborút kell viselnünk élelmünk és bányáink felszabadításáért, harcot kell vívnunk proletártestvéreink szabadságáért és a magunk létéért. Nélkülözések, nyomorgás, szenvedés várakozik ránk ezen az úton. És mégis rá kell lépnünk, és mégis rá merünk lépni, mert bízunk a magyar proletárság hősiességében és áldozatkészségében. Rá kell lépnünk, mert csakis így vihetjük győzelemre a szocializmus világot megváltó ügyét.
Minden munkást és földművest felszólítunk, hogy dolgozzon, termeljen, vagy álljon be a proletár-hadseregbe, verejtékével vagy vérével áldozzon az eszme diadaláért.

Bármi várjon ránk, a szocializmus ügyének győznie kell! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!

Magyarországi Szocialista Párt.
Forradalmi Kormányzótanács.

MINDENKIHEZ!
(Vörös Újság 1919 március 23)
A Magyar Tanácsköztársaság népbiztosainak tanácsa ma délben német, angol, francia, román és cseh nyelven a következő szikratáviratot adta fel:
Mindenkihez! Jelentjük a világ munkásainak, hogy Magyarországon a szociáldemokrata párt és a kommunista párt szocialista párttá egyesültek, és az egész munkásság, katonaság és parasztság nevében megteremtették a proletárdiktatúrát, amely egyetlen csepp vér kiontása nélkül átvette az államhatalmat. Az államhatalmat ideiglenesen a népbiztosok tanácsa gyakorolja mindaddig, amíg a paraszt-, munkás- és katonatanácsok kongresszusa véglegesen meg nem határozza a magyar tanácsköztársaság alkotmányát.

Az egész magyar proletárság egységes elhatározással sorakozik a proletárság diktatúrájának, a szociális világforradalomnak lobogója alá, és együttesen akarja megvívni az imperializmus ellen való küzdelmet az orosz szovjetköztársasággal, és a világ mindazon proletárjával, akik felismerték, hogy a nemzetközi imperializmus erőit legyőzni, és a szocializmust megvalósítani nincs más út, mint a munkásság, katonaság és parasztság együttes forradalmi
cselekvése.

A magyar proletárforradalmat két erő teremtette meg. Az egyik a munkásoknak, a földműves-szegényeknek és katonáknak az az elhatározása, hogy nem akarják tovább hordozni a tőke igáját. A másik az antant imperializmusa, amely Magyarországot területének megcsonkításával minden élelmiszerétől, ipari nyersanyagától, megélhetésének összes feltételeitől meg akarta és meg akarja fosztani. Az entente ultimátumára a proletárdiktatúra megteremtése a magyar nép válasza.

A cseh-tót és román burzsoá hódítók fegyveres erővel akarják leverni a magyar munkás forradalmat. A cseh-tót és román katonasághoz fordulunk, tagadjátok meg az engedelmességet, lázadjatok fel, és fordítsátok fegyvereiteket saját elnyomóitok ellen, és ne legyetek magyar munkás- és katonatestvéreitek hóhérai. A cseh-tót és román munkásokhoz és parasztokhoz fordulunk. Rázzák le elnyomóik igáját, akik azért, hogy saját hatalmukat öregbítsék, és zsebüket tömjék, háborúba hajszolják őket testvéreik ellen.

Az egész világ proletárjaihoz, az angol, francia, olasz és német munkásokhoz fordulunk, és követeljük tőlük, hogy minden erejükkel szálljanak szembe országukban a kapitalistákkal, akik az éhség kötelékével akarják megfojtani a magyar proletárforradalmat. A magyar proletárforradalmat a nemzetközi szocializmus védelme alá helyezzük, de el vagyunk szánva arra, hogy a Magyar Tanácsköztársaságot mindenki ellen megvédelmezzük, egyúttal kifejezzük azt a készségünket és akaratunkat, hogy mielőbb olyan békét kössünk, amely a dolgozó osztályok életfeltételeit biztosítja, és a világ valamennyi népével, elsősorban szomszédjainkkal való békés együttélésünket lehetővé teszi. Világ proletárjai egyesüljetek! Éljen a szociális világforradalom! Éljen a munkások, katonák és parasztok forradalmi internacionáléja!
A Magyar Tanácsköztársaság Népbiztosainak Tanácsa.

A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a külpolitikai helyzet még súlyosabb volt, mint a polgári kormányzat idején. Az események alakulását jelentősen befolyásolta a Vix-jegyzék, mely március 20-án került átadásra. Ez a jegyzék a párizsi békekonferencián a katonai szakértők és külügyminiszterek által február 26-án hozott határozat volt, amelynek értelmében további jelentős magyarlakta területek kiürítésére és egy francia ellenőrzés alatti semleges zóna létrehozására kötelezték Magyarországot.

A semleges zóna határai közé került volna Vásárosnamény, Debrecen, Békéscsaba, Orosháza és a franciák által már megszállt Szeged is – ez azzal járt volna, hogy a magyar csapatoknak a Tiszántúlon több mint 100 km széles fronton átlag 50–80 km-t kellett volna visszavonulniuk. A jegyzék elutasításával egyidejűleg lemondó polgári kormányzat helyére lépő Forradalmi Kormányzótanács megalakulása után az elsők között alkotta meg a hadsereg felállításáról szóló rendeletét, hiszen az új állam számára létkérdés volt egy ütőképes hadsereg létrehozása. Március 21-én ugyanis az egyetlen igazán hadra fogható magyar alakulat a Székely Hadosztály volt, amely Erdélyben már 1918 késő ősze óta harcban állt a románokkal. Az ország vezetői úgy vélték, hogy 3-4 hónap alatt lehetséges egy körülbelül 200 ezer fős hadsereg létrehozása. Ennyi időt tartottak szükségesnek a katonai szakemberek, hogy kitöltsék a szervezeti kereteket, feltöltsék a hiányzó felszerelési, fegyverzeti és élelmiszerkészleteket.

Március 25-én jelent meg a Vörös Hadsereg fölállításáról szóló rendelet. A toborzottak összlétszáma április 3-án 26 449, április 5-én 32 832, április 10-én 29 743 fő, április 15-én 53 524 fő. A Hadügyi Népbiztosság széles körű toborzó munkát fejtett ki a Magyarországon tartózkodó – elsősorban orosz – hadifoglyok körében is. Az orosz katonák mellett más nemzetek fiai is jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, belőlük alakult a két nemzetközi ezred.

LENIN BEJELENTI A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MEGALAKULÁSÁT
(Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusán, 1919 március 23-án
mondott zárszóból)

Meggyőződésünk, hogy ez lesz az utolsó nehéz fél-esztendő. Ebben a meggyőződésben különösen megerősít bennünket az a hír, amelyet a napokban közöltünk a kongresszussal — a magyarországi proletárforradalom győzelméről szóló hír. Eddig a szovjethatalom csak országunkon belül győzött, a volt orosz birodalomhoz tartozó népek között. Eddig azok a rövidlátó emberek, akiknek különösen nehéz megválniuk a régi, szokványos gondolkodásmódtól (még ha a szocialisták táborához tartoznak is), azt gondolhatták, hogy csakis Oroszország sajátos körülményei idézhették elő ezt a váratlan fordulatot a proletár szovjet demokrácia felé, hogy ennek a demokráciának a sajátosságaiban talán, mint valami görbe tükörben, a cári Oroszország sajátosságai tükröződnek. Most aztán ezt a véleményt teljesen szétzúzták.

Elvtársak! A ma kapott hírekből kirajzolódik a magyarországi forradalom képe. A mai tudósításokból megtudjuk, hogy az entente hatalmak egy veszettül vad ultimátumban követelték Magyarországtól a csapataik átengedését. A burzsoá-kormány, látván, hogy az entente-hatalmak csapataikat Magyarországon keresztül akarják átvonultatni, látva, hogy Magyarországot megint egy új háború rettenetes súlya fenyegeti, — a burzsoákból és megalkuvókból álló kormány maga lemondott, maga kezdett tárgyalásokat a kommunistákkal, a börtönben lévő magyar elvtársainkkal és maga elismerte, hogy nincs más kivezető út, mint a hatalom átadása a dolgozó népnek…

Ha eddig azt beszélték rólunk, hogy bitorlók vagyunk, ha 1917 végén és 1918 elején a burzsoázia és az ő csatlósai közül sokan csak úgy beszéltek a mi forradalmunkról, mint erőszakról és bitorlásról, ha még most is lehet hallani, aminek ostobaságát mi már nem egyszer bebizonyítottuk, hogy a bolsevikok hatalma erőszakkal tartja fenn magát, ha ezelőtt lehetett ilyen badarságot ismételgetni — ma Magyarország példája elhallgattatja az ilyen beszédeket. Még a burzsoázia is belátta, hogy lehetetten más hatalom, mint a Szovjetek hatalma. Egy magasabb kultúrájú ország burzsoáziája világosabban látta, mint a mi burzsoáziánk október a 5-ike előtt, hogy az ország pusztulófélben van, hogy a népre egyre nehezebb és nehezebb megpróbáltatások nehezednek — ennélfogva a Szovjeteknek kell kezükbe venni a hatalmat, ennélfogva Magyarország munkásainak és parasztjainak, az új proletár szovjetdemokráciának kell az országot megmenteni.

Elvtársak! A magyar forradalom előtt óriási nehézségek állnak. Ezt az Oroszországhoz hasonlítva kicsiny országot sokkal könnyebben tudják megfojtani az imperialisták. De bármilyenek legyenek is a Magyarország elé tornyosuló nehézségek, mi itt a szovjethatalom győzelmén kívül erkölcsi győzelmet is arattunk. A legradikálisabb, a legdemokratikusabb, legmegalkuvóbb burzsoázia beismerte, hogy a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot új háború fenyegeti, a Tanácshatalom történelmi szükségszerűség, beismerte, hogy az ilyen országban nem lehet más hatalom, mint a Tanácshatalom, mint a proletariátus diktatúrája.

Elvtársak! A forradalmárok egész serege áll már mögöttünk, akik életüket áldozták Oroszország felszabadításáért. A forradalmárok nagy részének súlyos sors jutott osztályrészül. Ők végigszenvedték a cárizmus üldözéseit, de nem részesültek abban a szerencsében, hogy tanúi lehessenek a győzelmes forradalomnak. Mi azonban nemcsak azt értük meg, minket még ennél is nagyobb szerencse ért. Mi nemcsak a mi forradalmunk győzelmét láttuk, nemcsak azt értük meg, hogy forradalmunk hallatlan nehézségek közepette megerősödött és új hatalmi rendszert alkotott, mely az egész világ rokonszenvét felénk vonja, hanem azt is látjuk, hogy az a mag, melyet az orosz forradalom elvetett, kikél Európában. Ez azt a tökéletes rendíthetetlen meggyőződést oltja belénk, hogy bármilyen nehezek legyenek is a még ránk váró megpróbáltatások, bármilyen nagyok legyenek is azok az ártalmak, melyeket a nemzetközi imperializmus döglődő fenevadja még ránk hozhat, — ez a fenevad elpusztul, és a szocializmus győzedelmeskedik az egész világon.
(A Moszkvai Szovjet rendkívüli teljes ülésén 1918 április 3-án mondott előadói beszédből)

A régi burzsoá-parlament helyébe a világ szovjethatalma lép, amely már meghódította minden munkás rokonszenvét, mert ez a dolgozók hatalma, a millióké, akik maguk uralkodnak, maguk kormányoznak. Lehet, hogy rosszul kormányoznak, miként mi Oroszországban, de mi képtelenül nehéz viszonyok között vagyunk… Mi még nehezebb utat is meg fogunk még tenni. Hadd jusson Oroszországra több áldozat, mint más országokra. Ez nem meglepő, amikor ránk csak egy ócska romhalmaz maradt örökségül. Más országok más, emberibb úton mennek át és jutnak el ugyanahhoz — a szovjethatalomhoz, íme ezért van Magyarország példájának döntő jelentősége.

Az emberek tapasztalat útján tanulnak. A szovjethatalom helyességét szavakkal bebizonyítani nem lehet. Egyedül Oroszország példája még nem volt érthető az egész világ munkásságának… Magyarország példája döntő a proletárság számára, az európai proletariátus és a dolgozó parasztság számára, mert nehéz pillanatokban a szovjethatalmon kívül senki más nem tudja kormányozni az országot.

Öreg emberek mondogatják: „Felnőttek a gyerekek, emberré lettek, most már meghalhatunk.” Mi nem készülünk meghalni, mi haladunk a győzelem felé, de amikor olyan gyermekeket látunk, mint Szovjetmagyarország, akkor azt mondjuk, hogy mi már megtettük a magunkét nemcsak orosz, hanem nemzetközi méretekben is, és hogy mi kiállunk minden kétségbeejtő nehézséget, hogy teljes győzelmet arassunk, hogy az orosz és magyar Szovjetköztársasághoz csatlakozzék — és meglátjuk, fog is csatlakozni – a Nemzetközi Szovjetköztársaság.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!