Május elseje a dolgozók osztályharcának ünnepe (2. rész)

Chicago az amerikai munkásmozgalom egyik forradalmi fellegvára lett

Ahogyan közeledett a chicagói kongresszuson kijelölt nagy erőpróba napja, 1886. május elseje, úgy növekedett az izgalom az amerikai munkásság és a tőkések körében.

Az 1886.-os május elsejei tüntetés vérontással kezdődött: a Wisconsin állambeli Milwaukeeben, ebben a Michigan-tó partján fekvő félmilliós ipari, kereskedelmi központban és kikötővárosban olyan nagy méreteket öltött a tüntetés, hogy a hatóságok újabb és újabb rendőri osztagokat vezényeltek ki. A tömeg kőzáport zúdított rájuk, amire a fegyveres erő sortűzzel felelt. Kilenc ember holtan maradt az utcaköveken.

Május elseje még nem volt nemzetközi tüntetés, de első áldozatai már elestek, s a mártírok száma néhány napon belül megsokszorozódott.
Az amerikai munkások nem engedtek: Chicagóban 40 000 főnyi tömeg özönlötte el a városközpontot, az üzemekben szünetelt a munka, a tőkések azonban makacsul elutasították a nyolcórás munkanapot. A sztrájkolók felháborodása a tetőpontra hágott, amikor azt látták, hogy a vállalkozók sztrájktörők tömeges felvételével akarják megtörni ellenállásukat. Chicagóban, ahol a munkafeltételek különösen súlyosak voltak, számos üzemben 14—16 óráig tartott a munkanap, érthetően nagy volt a felzúdulás. Családos emberek hajnali 4-kor hagyták ott szeretteiket, és csak este 7—8 felé térhettek haza — nappali fénynél nem is látták feleségüket, gyermekeiket. A magas lakbér miatt sokan pajtákban vagy folyosókon aludtak, mások — a szerencsésebbek — olyan odúkban, ahol három-négy család zsúfolódott össze. Megszokott látvány volt, ahogy az emberek a piacok hulladékai között turkálva igyekeztek betevő falathoz jutni. A sajtó a vállalkozókat kiszolgálva arról cikkezett, hogy a munkásokat ki kell gyógyítani dölyfös magatartásukból, szerepüket „az embergép” fokára kell leszállítani. Úgy vélekedtek, hogy „az ólom a legjobb táplálék, amellyel a sztrájkolók éhségét csillapítani lehet”. A Chicago Tribüné gátlás nélkül írhatta le: „Börtön és kényszermunka a szociális kérdés egyetlen megoldása. Reméljük, hogy ez a módszer általánossá válik.”
Ez a háttér járult hozzá, hogy Chicago az amerikai munkásmozgalom egyik forradalmi fellegvára lett, ahol az erős szervezetekkel, kiterjedt sajtóval rendelkező munkásság nem fogadta tétlenül a kihívásokat. Jelentéktelen töredéket leszámítva a sztrájkolók május elseje után is kitartottak, majd május 3-án délután mintegy 7000 ember a Cyrus Mac-Cormick tulajdonában álló mezőgazdasági gépgyár elé vonult, amely a mozgalomban résztvevő 1200 munkását elbocsátotta, s helyükbe „sárga” sztrájktörőket állított. A gyáros által fizetett magándetektívek serege revolverlövésekkel fogadta a tömeget, s amikor az kőzáporral válaszolt, az időközben odaérkező városi rendőrséggel összefogva sortüzet zúdított a tüntetőkre, akik hat halottat hátrahagyva elmenekültek.
A vérfürdőre a chicagói német nyelvű lap, az Arbeiter Zeitung forradalmi felhívással válaszolt: „Munkásokat mészároltak le a Mac-Cormick üzem előtt. De a munkások nem vágómarhák. A fehér terrorra vörös terrorral válaszolunk. Legyetek büszkék, rabszolgák! Keljetek fel!” Ugyanaznap estére a Haymarketre hirdettek nagygyűlést. Az anarchisták fegyveres felkelésre szólították fel híveiket, de a 15 000 részvevővel tartott gyűlés békés jelleget öltött. A szónokok, a vezetők, Albert Parsons, Michael Schwab, Sámuel Fielden, Adolph Fischer munkás, Oscar Neebe, a munkásokhoz átpártolt bankár és a többiek arra intettek, hogy fegyvertelenül jöjjenek a gyűlésre a munkások. A gyanútlan Parsons még két kis gyermekét is magával vitte.
A gyűlés befejezése után az elvonuló tömeget minden előzetes figyelmeztetés nélkül rendőrök hada támadta meg. Ekkor a rendőrök soraiban bomba robbant, amely hat halálos áldozatot követelt. Az életben maradt rendőrök, akik erősítést kaptak, sortüzet zúdítottak a pánikszerűen menekülő tömegre. A jelentés mintegy 50 „zavargó” sebesülését ismerte be, köztük több halálos áldozatot.
A hatóságok ostromállapotot hirdettek ki, s nyomban letartóztatták a munkásság vezetőit, Parsons kivételével, akinek sikerült elmenekülnie. Rövidesen azonban ő is jelentkezett, hogy osztozzon társai sorsában.
A pert három hónapon belül lefolytatták, az ítélet nem volt kétséges. Erről már a bírák személyének körültekintő megválasztásával gondoskodtak. A nyolc vádlottat anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben rájuk bizonyították volna a bombamerényletben való részvételt, világszerte megütközést keltő koholmányok alapján akasztásra ítélték. Közülük háromnak életfogytiglani, illetve 15 évi börtönre enyhítették a büntetését.
Az életben maradottak és a meggyilkoltak ügyét néhány év múlva Illinois állam új, a törvényességhez ragaszkodó kormányzója felülvizsgáltatta. Ennek eredményeként megállapították, hogy valamennyi elítélt ártatlan volt. A három foglyot hétévi szenvedés után szabadon engedték.

Az Amerikai Munkásszövetség a chicagói tragédia ellenére nem adta fel a harcot: 1888. decemberi kongresszusán, Saint Louisban 1890. május 1-ét tűzte ki a nyolcórás munkanapért indított új országos akció előkészítése, illetve a követelésnek a munkaadók által való teljesítése határnapjául. Ebben a döntésben már minden bizonnyal nemcsak a gyakorlati szempontoknak volt szerepük: a dátum megválasztásánál már a közelmúlt tragikus eseményeire is emlékezhettek, a két évvel korábbi véres május áldozataira. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy ekkor, 1888-ban is még mindig csak az Egyesült Államokra vonatkozóan és szociális célkitűzéssel határoztak. Nem sejthették, hogy a kijelölt 1890. május elseje egy nemzetközi demonstráció része lesz, végső soron döntő lökést adnak elhatározásukkal egy majdani világünnep keletkezéséhez.
Számos további akcióra volt még szükség, hogy ez megtörténjen. Közülük a legfontosabb mozzanat a Marx és Engels által alapított, 1876-ban feloszlatott Internacionálé feltámasztása, emellett az a körülmény, hogy a nyolcórás munkanapért való harc Európában is új lendületet vegyen.
Ez utóbbi törekvésnek a francia szakszervezetek szövetsége 1888. október végén Bordeaux-Le Bouscat-ban megtartott kongresszusa adott új lendületet. A kongresszuson a szakszervezeti szövetség titkárává választott bordeaux-i küldött, Raymond Lavigne tartott referátumot a munkaidő csökkentéséről, majd határozati javaslatot terjesztett elő. Ezt Jean Dormoy-jal, a francia szakszervezetek másik ismert vezetőjével együtt fogalmazták meg, s a kongresszus egyhangúan megszavazta. A határozati javaslat több szociálpolitikai követelést, mindenekelőtt a munkanap nyolc órára való csökkentését írta elő. Ennek értelmében a következő év, 1889. február 10-én Franciaország valamennyi helységében, ahol szervezett munkások dolgoztak, tüntetéseket szerveztek és küldöttségeket menesztettek a helyi hatóságok vezetőihez, akiknek a nyolcórás munkanapra vonatkozó követeléseiket petíció formájában nyújtották át, majd két hét múlva, február 24-én megismételték az akciót: ekkor a petíció elintézését kérve számon.
Alig néhány nappal a bordeaux-i kongresszus befejezése után nyílt meg Londonban a különböző országok szakszervezeteinek 1888. november 6-tól 10-ig tartott nemzetközi kongresszusa, amely a Május elseje története számára a flamand Gábriel Anseele felszólalása révén vált ismét nevezetessé. Anseele többek között ezeket mondta a kongresszusi jegyzőkönyv szerint: „. . . azt hihettük, hogy az Internacionálé halott, de íme feltámad hamvaiból. Fenyegető kísértete meghátrálásra készteti az elnyomást, miközben a világ munkásai talpra állnak.” Hozzászólását azzal a kongresszushoz intézett kéréssel zárta: határozzák el, hogy minden országban, ahol a társulás szabadsága fennáll, május elsején ugyanabban az órában nagyszabású tüntetést tartsanak.
A londoni kongresszus kivonatos jegyzőkönyvének közlése alapján is csaknem bizonyosra vehetjük, hogy Anseele-t, aki figyelte a nemzetközi munkásmozgalom fejleményeit, az amerikai munkások 1890-re bejelentett újabb május 1-i akciója késztette a nap megválasztására, bár ő nem beszélt a nyolcórás követelésről, csupán a másik nagy horderejű gondolatot, a munkás nemzetköziség eszméjét hangsúlyozta. A londoni kongresszus Anseele javaslatát végül nem vitatta meg.
Az eddigi események ismeretében mégis joggal állíthatjuk, hogy a mai Május elseje gondolata 1889-ben, nem sokkal a II. Internacionálé alakuló ülése előtt már „a levegőben volt”, bár egyelőre szétszórt eszmék formájában. Május elseje szülőanyjának a II. Internacionálé 1889. július 14-én Párizsban megnyílt első kongresszusát tekintik.
Érdemes utalni a kongresszus környezetére. 1889. július 14-ét, a Bastille lerombolása, a Nagy Francia Forradalom kitörése századik évfordulóját az 1871-es Párizsi Kommün által tekintélyében alaposan megtépázott francia burzsoázia hatalma és gazdagsága dokumentálására igyekezett kihasználni. A kiállítás pazar látnivalói nemcsak a hazai, de a nemzetközi tőke erejének fitogtatását is jelentették. A burzsoá sajtó világszerte Párizsra irányította figyelmét. A tudósítók egymással versenyezve írták lelkendező, színes beszámolóikat a július 14-i katonai szemléről, a színházak gálaelőadásairól, az egymást követő fényes diplomáciai fogadásokról, estélyekről, bálokról, lóversenyekről, az esténként színes világításban csillogó szökőkutakról, tűzijátékokról, a hastáncosok mutatványairól, a vadnyugati kalandokat kedvelők számára tartott Buffalo Bili-előadásokról, nem utolsósorban a még új Eiffel-torony sikeréről, amelynek felvonóit huszonötezren vették igénybe.
A polgári lapok, ha egyáltalán helyet szorítottak a II. Internacionálé ugyancsak július 14-én összeült alapító kongresszusa eseményeinek, csak röviden adtak róla hírt. Annál is inkább, mert a túlnyomórészt marxista küldöttekből álló gyűlés mellett, amely a rue de Pétrelle 24 sz. alatt nyílt meg, a francia szakszervezeti mozgalom megalkuvó szárnya, a posszibilisták is megrendeztek egy nemzetközi találkozót a Kereskedelmi és Ipari Egyesülés (Union du Commerce et de l’Industrie) rue Lancryban levő termében. Ezekkel párhuzamosan még egy harmadik nemzetközi találkozó is folyt Párizsban, a szabadkőműveseké.
A különböző országok szocialista sajtója azonban történelmi jelentőségének megfelelően emelte ki az Internacionálé újjáalakulását. Ezt a magatartást példázza a Népszava 1889-es évfolyama is, amely már a kongresszus előtt felhívta olvasói figyelmét az eseményre: utalt a francia szakszervezetek bordeaux-i kongresszusára, ahol a nemzetközi találkozó szervezését javasolták a világkiállítás idejére. „A tőkések a gazdagokat hívták meg a világkiállításra, hogy csodálják azok műveit, akik az óriási gazdagság közepette nyomorra vannak kárhoztatva. Mi a munkásokat hívjuk meg, hogy olyan állapotokat teremtsenek, melyekben nemi és nemzeti különbség nélkül jogunk van a közös munka által teremtett gazdagságra… Minden ország proletárjai, egyesüljetek!” — írta a magyar szocialista lap munkatársa több mint egy hónappal a kongresszus előtt „Nemzetközi szocialista munkáskongresszus” cím alatti vezércikkében. Hasonló hangvételű írásban üdvözölték a kongresszus előestéjén annak megnyitását: „Vasárnap, e hó 14-én, éppen a Bastille bevételének századik évfordulója napján jönnek össze a munkás küldöttek, hogy egyszersmind a nép felkelésének, a reakció megtörésének és a győzelem kivívásának emlékét méltón megünnepeljék… A harmadik rend nem váltotta be ígéreteit, a közállapotok olyan hanyatlásnak indultak, hogy közel állnak a száz évvel ezelőtti korrumpált közállapotokhoz. A harmadik rend megérett, hogy távozzon az élről, és csináljon helyet a megizmosodott és öntudatos negyedik rendnek.”
A lap további számai részletesen beszámoltak a kongresszus munkájáról, s mivel a Népszava akkor még csak hetenként jelent meg, kis terjedelemben, az utolsó tudósításokat az augusztusi számokban közölték. A lap csak röviden foglalkozott a szakadár posszibilisták kongresszusával, de kimerítően a marxistákéval; ott a részt vevők névsora is elárulta annak forradalmi, osztályharcos jellegét. A párizsi rue Petrelle-ben megnyílt, majd az ottani helyiség szűk volta miatt a rue Rochechouart 42. alá áttelepített kongresszuson a küldöttek között ott volt Frankel Leó, Ihrlinger Antal, az osztrákok között Viktor Adler, a nyolcvan tagú német küldöttség élén Wilhelm Liebknecht, August Bebel, mellettük a még csak 32 esztendős Clara Zetkin. Az angolokat többek között Marx veje és leánya: az Aveling házaspár és William Morris, az oroszokat Plehanov, Lavrov, a franciákat Marx másik veje, Paul Lafargue, továbbá Jules Guesdes, Edouard Vaillant, a Párizsi Kommün blanquistából marxistává fejlődő veteránja, a spanyolokat Pablo Iglesias, a belgákat Anseele és De Paepe, a hollandokat Domela Nieuwenhuis képviselte. Túlnyomó többségük Marx és Engels barátja, munkatársa vagy tanítványa volt.
A történelmi nevezetességű kongresszus utolsó, ötödik napján, július 20-án, a délutáni ülésen került napirendre a francia Raymond Lavigne előterjesztésében az elkövetkező év május elsején rendezendő nemzetközi tüntetés ügye. A kongresszus időközben eltávolított anarchista résztvevőinek nem sokkal előbbi provokációjától felzaklatott, az ötnapos vitában kimerült, a rekkenő hőségtől tikkadt küldöttek — az angol és az orosz részvevők tartózkodása mellett — megszavazták az alábbi határozatot:
„Egy meghatározott időpontban nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni, olyan módon, hogy valamennyi országban és városban azonos napon követelik a közhatalomtól a munkanapnak törvényes erővel nyolc órára való csökkentését és a párizsi nemzetközi kongresszus egyéb határozatainak elfogadását.
Figyelembe véve, hogy az Amerikai Munkásszövetség 1888 decemberében Saint-Louisban tartott kongresszusán már elhatározta, hogy 1890. május elsején hasonló tüntetést rendez, ezt a napot választottuk a nemzetközi megmozdulás számára.
A különböző országok dolgozói aszerint folytassák le a tüntetést, ahogyan ezt országuk sajátos feltételei előírják.”
Tudatában voltak-e a határozat előkészítői, és akik azt megszavazták döntésük történelmi horderejének? Ezt a kérdést az elkövetkező évtizedek alatt sokan és sokszor felvetették és egymásnak ellentmondó válaszokat adtak. Gabriel Deville, a Május elseje történetének egyik historikusa, aki az 1889-es kongresszus hangadói között volt, 1896-os tanulmányában azt állította, hogy bár a korabeli sajtó egy része úgyszólván szem elől tévesztette híradásaiban a tüntetésről szóló határozatot, a küldöttek nagyon is tisztában voltak a döntés jelentőségével. Vele ellentétben Edouard Vaillant, a kongresszus egyik elnöke, aki a vitákban is élénken részt vett, 1895-ben azt állította, hogy sejtelmük sem volt a következményekről: „Ki láthatta volna előre, hogy a különböző országok proletariátusának hozzájárulásával és a szocialisták növekvő szolidaritása nyomán oly hirtelen fog elterjedni május elseje eszméje.” Hasonlóan nyilatkozott 1897-ben Paul Lafargue, a kongresszus egyik szervezője és legtevékenyebb rész vevője.
Annyi bizonyos, hogy a megszavazott határozat szorosan kapcsolódott a kongresszus tárgyalási anyagához, amelynek középpontjában a munkás jóléti intézkedések álltak: a gyermekmunka eltiltása, a nők munkaidejének lényeges csökkentése, a gyárfelügyeleti rendszer megteremtése, illetve kiterjesztése a háziiparra, ezek mellett a gyülekezési jog kiterjesztése, az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének érvényesítése stb. Az sem vitatható, hogy az 1889-es kongresszuson a nyolcórás munkanap és az egyéb határozatok keresztülvitele érdekében csupán egyetlen alkalommal tartandó nemzetközi tüntetést vettek programba; arról, hogy a május elsejei megmozdulásokat állandósítsák, senki sem beszélt, tehát erre senki sem gondolt.
Még kevésbé sejthették, hogy a pusztán szociális vívmányokért rendezendő nemzetközi tüntetés világszerte a proletariátus ünnepe lesz.
Az előzményekből világosan látszik, hogy az 1889-es határozat önmagában is a nemzetköziség jegyében született. A nyolcórás munkanapért való harcot az I. Internacionálé első kongresszusa minősítette a munkásosztály felszabadulása egyik legfontosabb eszközének. A Párizsi Kommün alatt a magyar Frankel Leó javasolta annak bevezetését, majd az amerikai munkásság indította meg érte, május elsejével egybekapcsolva, elszánt küzdelmét. Az 1889-es londoni nemzetközi szakszervezeti kongresszuson a flamand Anseele indítványozta, hogy május elsejét a munkás nemzetköziség napjának nyilvánítsák. Az Internacionálé párizsi alakuló kongresszusán a francia Raymond Lavigne és Jean Dormoy szövegezte meg a tüntetésről szóló határozatot, amely végül az ő nevével összeforrva vált a május 1-i mozgalom azóta számtalanszor idézett alapdokumentumává. Évek, évtizedek múltán közreadott emlékezésekből, közöttük Lavigne-éból is kiderült, hogy a határozat végleges megszövegezésében az Internacionálé kongresszusának más vezető személyiségei — Lafargue, Wilhelm Liebknecht, Viktor Adler, August Bebel, Edouard Vaillant — is részt vettek. Az egyik epizódot August Bebel örökítette meg röviddel halála előtt, 1912-ben a hatvanéves Viktor Adlert köszöntő írásában: „Viktor Adler Vaillant-nal, Lafargue-gal, Liebknechttel, velem és még másokkal egyetértésben bizalmas megbeszéléseken készítette elő a világünnep tervét” — idézte fel emlékeit huszonhárom év távlatából Bebel.
Május elsejének tehát már a szellemi előkészítése is a szó legteljesebb értelmében nemzetközi összefogással történt.
Ám Bebel imént idézett emlékezésének egyik utalása pontatlan, amint azt azóta többen is megállapították. Az 1890 nyarán készült jegyzőkönyvekben és egyéb dokumentumokban, így magában a július 20-án megszavazott nevezetes határozatban egy árva szót sem találunk arról, hogy május elsejét már akkor, 1889. július 20-án ünneppé akarták nyilvánítani.
Más részvevők viszont éppen azt emelték ki utólag, hogy meglepetést jelentett számukra az a viharos lelkesedés, széles körű mozgalom, amely a határozat nyomán bontakozott ki a különböző országok munkásai között.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!