Az első, az 1890.-es májusi megmozdulás főként „a három nyolcas”, a nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés követelésének jelszavával zajlott le nálunk és a mozgalomban részt vevő valamennyi országban.
A munkanap rövidítésének az ember szellemi és fizikai fejlődése szempontjából való fontosságára a középkor végén — az újkor elején az utópista szocialisták hívták fel a figyelmet, az elsők között Thomas Morus, a jeles angol államférfi és író „Utópia” című könyvében (1516). Nála hangsúlyozottabban a XVIII. századi francia „felvilágosultak” közül Helvetius a „De l’Homme” [Az emberről] című, 1769-ben befejezett tanulmányában. Új, már a mai idők felé mutató fejlődési periódust nyitott e kérdésben is az első ipari forradalom. A tőkés fejlődés egyfelől éppen a gépekre, mint a termelés új eszközeire támaszkodva a történelemben addig ismeretlen módon süllyesztette rabszolgasorba a munkást, 14—16, sőt egyes esetekben 18 órára növelve a munkaidőt, a nők és gyermekek millióit is a munkapadok mellé hajtva. Másfelől egyre többen kezdték felismerni, hogy a technikai vívmányok célszerű kihasználása éppen ellenkezőleg, a dolgozóknak a munkaidő lényeges megrövidítésével való „felszabadítását” teszi lehetővé. Egyesek, mint az angol Robert Owen utópista szocialista, az emberségesen gondolkodó gyáros, egyenesen szociális csodaszert láttak a munkaidő csökkentésében.
Owen 1833-ban kiadott Katekizmusának XIV. kérdésére: „Miért kell bevezetni a nyolcórás munkaidőt?” — többek között így válaszolt: „A nyolcórai munkaidő bevezetése által úgy szervezhető a munka, hogy a társadalom javaiból mindenki részesedik.”
Ő maga merész lépést tett, amikor saját new-lanarki üzemében munkásaival egyetértve már tíz és fél órára csökkentette a munkaidőt. Tőkés társaival, akik humanitárius érvek iránt teljesen érzéketlenek voltak, és csodálkozva látták, hogy Owen a nagy kedvezmény ellenére jól állja a konkurenciát, így próbálta megértetni eljárását: mindenki tudja, hogy a karbantartott, jól gondozott gépekkel magasabb termelési eredményt lehet elérni…
Írók, tudósok legnemesebb szándékú törekvései sem vezettek volna soha eredményre e téren.
A munkaidő rövidítését csak maguk az érdekeltek vívhatták ki, mégpedig közvetlenül a kizsákmányolóik elleni kemény harcokban.
Az első ilyen kísérletekre ugyancsak a múlt században (XIX.) iparilag legfejlettebb Anglia munkásosztálya adott példát, különösen a múlt század első felében, a chartista mozgalom fellendülése időszakában.
Az első győzelmet mégsem a szigetországban, hanem az „új világrészen”, Ausztráliában Viktória állam építőmunkásai aratták. Hosszas küzdelem után 1856-ban elérték a munkanap nyolc órára való leszállítását, és ennek örömére ugyanazon év április 21-én a helyi hatóságok, a kormányzó, sőt a gyárosok megvendégelésével, munkaszünettel egybekötött ünnepséget tartottak. Április 21-ét hasonló módon az elkövetkező időkben is megünnepelték. A részletek közelebbi ismerete híján régebben a Május elseje előtörténetének egyes kutatói a nemzetköziség világünnepe elő példájának tartották az ausztráliai munkások említett ünnepnapját. Valójában ennek a napnak még nem volt osztályharcos tartalma, még kevésbé nemzetközi jellege, csupán egy már kivívott győzelemre emlékeztek.
Az első határkövet a nyolcórás munkanap és vele a májusi ünnep felé a Marx által alapított I. Internacionálé első, genfi kongresszusa rakta le 1866-ban, amikor határozatilag kimondta, hogy a nyolcórás munkanap kivívása a munkásosztály felszabadítása felé tett első lépés.
A következő aktusra 1871-ben, a Párizsi Kommün idején került sor. Kezdeményező a magyar Frankel Leó, a munkaügyi és kereskedelmi bizottság marxista tagja, aki május 12-én konkrét javaslatot tett a munkaidő nyolc órára való csökkentésére. Az ellenség által szorongatott Kommün helyzetére hivatkozva indítványát nem fogadták ugyan el, a munkaidőt csak tíz órára szállították le, Frankel azonban így is beírta nevét a nyolcórás munkanap történetébe.
Az 1880-as években viszonylag gyors egymásutánban következnek olyan, a munkásmozgalom általános története szempontjából is nevezetes mozzanatok, amelyek a májusi világünnep létrejöttéhez hozzájárultak.
1884 októberében az amerikai szakszervezetek Chicagóban tartott kongresszusa tűzte napirendre többek között a nyolcórás munkanap kérdését. Az erre vonatkozó referátumot Gábriel Edmonston, a columbiai kőművesek és ácsok szakszervezetének Amerika-szerte ismert vezetője készítette és adta elő, javasolva, hogy indítsanak országos agitációt a nyolcórás munkanap elfogadására, határnapként 1886. május elsejét jelöljék ki, és visszautasítás esetén az amerikai munkásság általános sztrájkkal kényszerítse ki követelése teljesítését.
A kongresszus elfogadta a javaslatot.
Ezúttal került be először május elseje a modern osztályharcok történetébe kiemelkedő dátumként, bár csak hat év múltán kapta meg nemzetközi rangját és tartalmát.
Szót kell itt ejteni arról, hogy az elkövetkező időkben, nyilván a történelmi romantika iránti hajlandóságból sokan és sokféleképpen származtatták a Május elsejét az olasz történelem egy kereken három és fél évszázaddal korábbi nevezetes eseményéből, a luccai munkások 1531. május elsejei vérbe fojtott bérmozgalmából. Ez a kombináció oly makacsul tartja magát, hogy például nálunk a modern Május elsejékhez kapcsolódó írásként közölték többször is Barát Endre Ballada a luccai májusról című szép költeményét. Az 1972-ben megjelent „Munkásmozgalomtörténeti lexikon” „május elseje” címszava is utal az 1531-es májusra, de nem tisztázza, hogy volt-e az utóbbinak kapcsolata a modern ünneppel. A múlt század végén keletkezett legendát azonban még 1896-ban szerteoszlatta a munkásünnep történetének egyik első kutatója, Gábriel Deville. Alapos kutatások nyomán kimondta, hogy az amerikai Edmonston valószínűleg nem is hallott a luccai megmozdulásról. A chicagói kongresszusra vonatkozó dokumentumokban sem találkozott ilyen utalással. Nem kétséges, hogy az amerikaiak gyakorlati okokból választották a nyolcórás munkanapért való küzdelem döntő napjának május elsejét. Ez az időpont a múlt század végén az Egyesült Államokban „moving day” — a költözködések és ugyanakkor a munkahely-változtatások, az éves munkaszerződések megkötésének, illetve lejártának a napja — volt. Abban a reményben, hogy a gyárosoknak legalábbis egy része meghátrál, május elseje kijelölésével akarták megkönnyíteni az új munkarenddel járó átszervezést. Egyrészt az előbbi célt szolgálta a másfél esztendős kifutási idő is, másrészt persze azért volt erre szükség, hogy széles körű agitációval a munkások százezreihez eljussanak. Deville 1896-os magyarázatát eddig még senki nem cáfolta meg.
SaLa
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!