Címke: ideológia

A kapitalizmus és a feudalizmus kizsákmányoló, élősködő rendszerek. A földesurak a jobbágyokon a kapitalisták a proletárokon élősködnek. A dolgozók valós érdeke ezek helyett a szocializmus, a szovjetrendszer, ami a többség számára demokrácia, a népi demokrácia megvalósítása. Ez harc nélkül nem megy.

A bolsevikok felvállalták a harcot a népi demokrácia orosz formája a szovjet megteremtésére. A bolsevikok a legkövetkezetesebb kommunisták: céljuk a dolgozó proletárok felszabadítása a kizsákmányoló és élősködő tőke uralma alól. A dolgozó proletárok legöntudatosabbjaiból lesznek a bolsevikok, akik kommunisták, és vezetik az osztályharcban a dolgozó osztályokat a gazdag kapitalistákkal szemben. Az osztályharc azonban kíméletlen háború a kapitalisták és a dolgozó proletárok részéről is, sok áldozattal.

„A Szovjetek a győzedelmes forradalom erejére, a munkásokra, a katonákra és a parasztságra támaszkodtak. A reális erő a Szovjetek kezében volt. A Szovjetek vezetésébe befurakodó mensevik és eszer pártvezérek azonban átadták a hatalmat az Ideiglenes Kormánynak, amelyet az Állami Duma liberális képviselői s az eszer és mensevik vezérek között a kulisszák mögött létrejött megegyezés alapján alakítottak meg. Mint ahogyan azt az SzK(b)P történetében olvassuk, ,,az eszerek és mensevikek azt tartották, hogy a forradalom már befejeződött és most az a feladat, hogy azt lezárják és áttérjenek a «normális», alkotmányos élet vágányára a burzsoáziával együtt”.

A kettőshatalom nem maradhatott fenn sokáig. A hatalomnak teljes egészében vagy a burzsoá kormány kezében vagy a Szovjetek kezében kellett összpontosulnia. A burzsoázia azért harcolt, hogy megteremtse egyeduralmát, és igyekezett megszüntetni a Szovjeteket. E törekvésében buzgón támogatták a Szovjetekben ülő mensevikek és eszerek, akik már az első napokban ténylegesen átadták a hatalmat a burzsoáziának. A mensevikek és az eszerek a Szovjeteket barakkokhoz, ideiglenes épülethez hasonló valaminek tekintették, amelyre csak addig van szükség, amíg Oroszországban nem teremtik meg az „alkotmányos”, parlamentáris burzsoá kormányt.

Csak egy párt harcolt Oroszországban a Szovjetek egyeduralmáért — a bolsevikok pártja.

Lenin már a februári forradalommal kapcsolatos első írásaiban felhívta a munkásokat és katonákat, hogy minél jobban szervezkedjenek, minél jobban fegyverkezzenek fel és véglegesen zúzzák szét a cárizmust.

Lenin hangsúlyozta, hogy a burzsoázia és a földesurak Ideiglenes Kormánya nem adhat és nem ad a népnek sem békét, sem kenyeret, sem szabadságot. Megállapította, hogy az októbrista-kadet, burzsoá Ideiglenes Kormány teljesen a külföldi imperializmustól függ, és hogy ez a kormány „valójában az «Anglia és Franciaország» nevű pénzügyi cég ügynöke .. .“ Lenin az Ideiglenes Kormány imperialista céljainak leleplezését tűzte ki feladatul.

A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjéről — a munkásság és parasztság érdekeinek képviselőjéről — Lenin azt írta, hogy „a szabadságnak és a cárizmus teljes megsemmisítésének egyetlen biztosítéka a proletariátus felfegyverzése, a Munkásküldöttek Szövetjének megszilárdítása, kiterjesztése, szerepének, jelentőségének, erejének növelése”.

A bolsevik párt széleskörű politikai munkát indított meg a tömegek között, megmagyarázta, hogy a forradalom teljes győzelme még messze van, hogy amíg a hatalom a burzsoá Ideiglenes Kormány kezében van, a Szovjetekben pedig a mensevikek és az eszerek garázdálkodnak, addig a népnek nem lesz sem békéje, sem földje, sem szabadsága, hogy a teljes győzelemhez még egy további lépést kell tenni előre, és minden hatalmat át kell adni a Szovjeteknek.

A februári forradalom győzelme élesen vetette fel az ország sorsának kérdését. Mi lesz Oroszországgal? Önálló ország lesz-e, vagy pedig más államoktól függő ország vagy gyarmati ország? Monarchia lesz-e, vagy burzsoá állam, vagy pedig szovjet állam? Ezeket a kérdéseket az ország súlyos helyzete élezte ki. A földbirtokosok és a kapitalisták rabló kizsákmányolása következtében kimerült ország, amelyet tönkretett a cári kormány bűnös politikája, agyongyötört az imperialista háború, közeledett a gazdasági összeomlás, a politikai önállóság és a nemzeti függetlenség elvesztése felé.

A helyzet súlyos és válságos volt. Ebben az ország valamennyi osztályának és pártjának képviselői megegyeztek. A nézeteltérések a fenyegető katasztrófa okainak és a válságos helyzetből való kijutás útjainak, módjainak kérdése körül kezdődtek.

Hogy mentsük meg Oroszországot? Az ország három fő erejének — a burzsoáziának, a proletariátusnak és a kispolgárságnak — más-más terve volt, hogy a háború és a forradalom bonyolult viszonyai között hogyan mentsék meg az országot. Mind a három erő a saját tervét védelmezte.

A burzsoázia az ország életének valamennyi fontos kérdésében a cárizmus politikáját folytatta. Igyekezett megmenteni hatalmát és jövedelmét bármi áron is, nem riadva vissza még a hazaárulástól sem. A burzsoázia a haza védelmének hangzatos frázisai mögé rejtőzve, a valóságban népellenes áruló politikát folytatott, Ideiglenes Kormánya pedig csak az amerikai és az angol-francia imperialisták ügynöke volt. Az amerikai imperializmus milliárdokkal tömte az Ideiglenes Kormányt, erélyesen követelve, hogy azt a forradalom felszámolására, a bolsevikokkal és Leninnel való erőszakos leszámolásra fordítsák. Az amerikai imperializmus úgy tekintette Oroszországot, mint gyarmatosító tevékenységének tárgyát, s a februári forradalom után különösen növelte tőkebefektetéseit Oroszország gazdaságába. Ezek a tőkebefektetések az Októberi Forradalom idejére az első világháború előtti befektetéseket többszörösen felülmúlták. Az orosz burzsoázia árulása teljesen nyilvánvalóvá lett akkor, amikor a dolgozók a bolsevik párt felhívására és annak vezetésével megdöntötték a burzsoázia hatalmát. Ekkor az orosz burzsoázia nyíltan segítségül hívta a külföldi intervenciósokat a Szovjetország ellen.

Az önkényuralom megdöntése után a kormány első miniszterelnöke Lvov herceg lett, a dúsgazdag földesúr és zemsztvo-vezető. Az új miniszterelnök politikai jellemzésére elég annyit mondani, hogy II. Miklós cár még a februári forradalom előtt kormánya miniszterelnökének szemelte ki. Az Ideiglenes Kormányba bekerült Miljukov, az imperialista burzsoázia pártjának, az úgynevezett alkotmányos-demokrata (kadét) pártnak a vezére. Ezt a pártot Sztálin elvtárs találóan úgy jellemezte, hogy a nép elárulásának pártja. Bekerült a kormányba Gucskov nagyiparos, az októbristák vezére, továbbá a kapitalisták osztályának más tekintélyes képviselői is, akik mélységesen gyűlölték a népet. A „demokrácia” képviselőjeként pedig a jobboldali eszer Kerenszkijt vették be a kormányba, aki a kispolgári pártok hazugságának és árulásának megtestesítője volt. Ezek a pártok ideig-óráig azzal leplezték ellenforradalmiságukat, hogy demagóg szólamokkal a nép érdekeinek védelmét hangoztatták.

A kadetok a februári forradalom után az oroszországi politikai küzdőtéren a legjobboldalibb szárnyat képviselték. A kadetok kapcsolatai a nagyipari és kereskedelmi burzsoáziával, a titkos monarchistákkal, a régi cári tábornokokkal, a burzsoá értelmiség felső rétegével, végül az angol-francia s amerikai üzletemberekkel és politikusokkal, a kadét pártot komoly politikai erővé tették, amely jelentékeny mértékben meghatározta az Ideiglenes Kormány összetételét és politikáját.

A kormány politikáját annak vezetői a kormány elnevezéséből kiindulva határozták meg. Ideiglenes, átmeneti politikának tekintették, amelynek az a feladata, hogy az országot bármiféle változtatás nélkül elvezesse az Alkotmányozó Gyűlésig. Ez a formális jogi álláspont a legjobb esetben az elodázását jelentette mindannak, amiért tulajdonképpen a forradalmat végigharcolták. Természetes, hogy a kizsákmányoló osztályok — a földbirtokosok és kapitalisták — ezt a politikát nagy tetszéssel fogadták.

Az Ideiglenes Kormány feladatainak értelmezésében következetesen ragaszkodott a formális jogi állásponthoz. Következetesen kitért az elől, hogy az államrendben bármilyen változtatást is tegyen. Ez kitűnik abból is, hogy az oroszországi államrendnek fél évig nem volt elnevezése. Az ország már nem volt birodalom, monarchia, de a köztársaságot sem kiáltották ki. Ez utóbbira csak 1917. szeptember elsején került sor. Ami az Alkotmányozó Gyűlést illeti, az Ideiglenes Kormánynak az a kijelentése, hogy gondoskodik mielőbbi összehívásáról, csak üres szólam volt. Ahogyan elodázták az ország életbevágóan fontos kérdéseinek megoldását, amelyeket a forradalom teljes eréllyel napirendre tűzött, az Alkotmányozó Gyűlés egybehívásáig, ugyanúgy elodázták az Alkotmányozó Gyűlés egybehívását is a „háború végéig” — a háborút pedig „a végső győzelemig” akarták folytatni. A kadetok a forradalom kezdetén azt a látszatot keltették, mintha egyetértenének a nép követeléseivel, mert arra számítottak, hogy a forradalom lecsendesedik, a nép megnyugszik és be lehet majd csapni.

A háború meggyorsította a történelem menetét, a kadetok pedig olyan eszköznek akarták tekinteni a háborút, amely fékezi, visszatartja, sőt visszafelé forgatja a történelem kerekét. A kadetok arra akarták felhasználni a forradalmat, hogy aktívabbá tegyék Oroszország részvételét az imperialista háborúban, és megvalósítsák rabló, imperialista terveiket.

Az ország „megmentése” a burzsoázia szerint a burzsoá-földesúri tulajdon és a kizsákmányoló rendszer sérthetetlenségének megőrzését jelentette. Az ország „megmentésének” burzsoá útja, írta Sztálin elvtárs, arra vezet, „hogy a dolgozókat a földbirtokosok és tőkések diktatúrája alá vetik, az országot a legsúlyosabb adókkal terhelik meg, Oroszországot fokozatosan kiárusítják a külföldi tőkéseknek (koncessziók!) és Oroszország Anglia, Amerika és Franciaország gyarmatává válik”.

Oroszország „megmentésének” kispolgári politikáját folytatták a mensevikek és az eszerek is.

Lenin és Sztálin már az 1905-ös forradalom idején feltárta a mensevizmus marxista szólamokkal leplezett kispolgári tartalmát. A burzsoá forradalom győzelme előtt a kispolgári radikalizmus minden országban szocialista szólamok leple alatt lépett föl. Amikor azonban Oroszországban a burzsoá forradalom győzött, a mensevikek és az eszerek levetették magukról a „szocialista” leplet és a burzsoáziával megalkuvók, a népszabadság elfojtóinak egységes táborát alkották. A különbség ezek között a pártok között csupán csak annyi volt. hogy különbözőképpen nevezték őket. De később még ez a különbség is eltűnt.

A mensevikek is és az eszerek is „demokratáknak” nevezték magukat. A történelemben ezeket a pártokat „mensevik-eszer” közös név alatt emlegetik; ezzel az elnevezéssel 1917-ben a bolsevik sajtóban találkozunk először. Ezt a „demokráciát” képviselte az Ideiglenes Kormány első összetételében Kerenszkij.

Az eszerek és mensevikek politikája kísérlet volt arra, hogy „együttműködést” hozzanak létre az antagonisztikus osztályok között, ami a valóságban azt jelentette, hogy a munkásság és a parasztság érdekeit alárendelik a kizsákmányoló osztályok érdekeinek. Ez teljesen megfelelt az eszerek és mensevikek politikai irányvonalának, akik az országban parlamentáris burzsoá-demokratikus rendszert akartak létesíteni. Arra hívták fel a parasztokat, hogy alkudjanak meg a földesurakkal, a munkásokat pedig arra, hogy egyezzenek ki a tőkésekkel. Ez a politika nagyon gyorsan csődöt mondott, és ettől kezdve a „megalkuvó” és a „megalkuvás” szavak szitkoknak számítottak Oroszországban. A februári forradalom utáni első időkben azonban az eszerek és mensevikek megalkuvó politikája még támogatásra talált a néptömegek között. Nem csekély volt még az olyan munkások, s még több az olyan katonák és parasztok száma, akik hittek a mensevikek és eszerek meséinek, hogy nemsokára meglesz az Alkotmányozó Gyűlés, amely mindent szépen elrendez, hogy a háború nem más népek kirablásáért, hanem az állam megvédése érdekében folyik. Ezek az emberek — akiket Lenin „jóhiszeműen tévelygő honvédőknek” nevezett — abban az időben még helyes politikának tartották a mensevikek és eszerek ígérgető és rábeszélő politikáját.

A mensevikek és az eszerek támogatták az Ideiglenes Kormányt, minden eszközzel igyekeztek leplezni a tömegek előtt a kormány népellenes jellegét, és továbbra is táplálni akarták a néptömegekben az Ideiglenes Kormány iránti bizalmat.

E megalkuvó taktikából kiindulva a mensevikek és az eszerek, miután kezükbe ragadták a vezetést a Szovjetekben, elérték, hogy az általuk vezetett Petrográdi és más Szovjetek valóban átadták a hatalmat a burzsoáziának, s a forradalmi néptömegek követeléseinek kielégítésével kapcsolatos fontos kérdések megoldásában a burzsoá kormány akarata szerint jártak el. Így többek között elkenték a háború felszámolásának és a békének a kérdését is.

A mensevik-eszer újság hamarosan a februári forradalom után azt írta: „Ma pusztul az ország.” Lenin erre a kijelentésre kis újságcikkel válaszolt, amelyben azt írta: „Igaza van. És éppen ezért nem okos dolog rábízni magunkat ma a kispolgárságnak, a narodnyikoknak és mensevikeknek a tőkésekkel való paktálására. Ezen az úton nem lehet megmenteni az országot a pusztulástól”.

A bolsevikok az ország megmentését a szocialista forradalom győzelmében, a munkásosztály felszabadításában, a kapitalista rendszer felszámolásában látták. Az országot csak a nép tudta megmenteni. Ezért a népnek fel kellett szabadulnia a kizsákmányolás és az elnyomás alól, le kellett ráznia magáról a földesurak és kapitalisták igáját, meg kellett valósítania a Szovjetek hatalmát — a munkások és parasztok hatalmát —, saját kezébe kellett vennie az ország sorsát.”

A munkásságot és a parasztságot e világtörténelmi feladatoknak a megoldására a bolsevik párt vezette.
(idézet: – A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„Az első világháború vagy I. világháború, röviden VH1 (a második világháború előtt egyszerűen csak világháború, „Nagy Háború” vagy „a háború, amely véget vet minden háborúnak”) néven illetett háború egy 1914 és 1918 között, négy éven át tartó, Európából induló globális háború volt, amely összesen több mint 15 millió ember halálát okozta, és amely öldöklő küzdelem a korabeli gyarmati- és érdekeltségrendszer újrafelosztásával végződött.” – Wikipédia

„A cári Oroszország 1917 tavaszára a Monarchiához hasonlóan erőtartalékai végére ért. A nép 5 millió halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta, hiányolta. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt, az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. A sorozatos tüntetések, munkásmegmozdulások és az ezekből kialakuló februári forradalom hatására az orosz kormány 1917 március 13-án, II. Miklós cár pedig március 15-én lemondott. (A cár öccse javára mondott le, de az sem vállalta az uralkodást, II. Miklóst pedig másfél évvel később 1918 nyarán kivégezték.)” – tortenelemcikkek.hu

„Az 1917-es oroszországi forradalmak során a cári rendszert leváltották, majd a bolsevikok vezetésével létrejött a kommunista szovjethatalom. 1917. február 10–11. Pétervárott általános sztrájk tört ki, amely felkelésbe csapott át (február 25–27.) – Wikipédia

„A forradalom győzelme: 1917 elejére az orosz társadalom a kimerültség és a tűrés határára érkezett. Már nemcsak az ellenzéki erők, és a tömegek akartak változásokat, de a hatalmon lévők józanabbjai is. Az elégedetlenség hatására 1917. január 22-én – az 1905-ös forradalom kitörésének évfordulójára emlékezve – általános sztrájkot kezdtek a fővárosban, Pétervárott, amely átterjedt a vidéki városokra is. Március 3-án a Putyilov-gyár kezdett újabb sztrájkot, március 8-án pedig a nemzetközi nőnapra való emlékezés adott alkalmat újabb tiltakozógyűlésekre és tüntetésekre. Két nap múlva (március 10.) ismét általánossá vált a sztrájk a fővárosban.

A cár parancsot adott a lázadás letörésére, de már nemcsak a katonák, hanem a parancsnokok egy része sem volt ‘hajlandó a tömegre lőni, illetve lövetni. A hadsereg alakulatainak átállásával megpecsételődött a régi rend sorsa: 1917. március 12-én (a pravoszláv naptár szerint február 27-én) győzött a polgári demokratikus forradalom.” – erettsegi.com

„A bolsevikok pártja az 1917. évi forradalmi harcok idejére már hatalmas politikai tapasztalatokkal rendelkezett. Hosszú és dicső utat tett meg abban a harcban, amelyben a munkásosztályt a cárizmus és a kapitalizmus ellen, a szabadság, a szocializmus kivívásáért vezette.

A régi Oroszország földművelő, agrárország volt. A földszűke azonban Oroszországban ennek ellenére olyan nagy volt, hogy a parasztnak nem volt annyi földje, ahová — mint ahogyan a nép körében mondogatták — kiereszthette volna a tyúkját. Ez a helyzet azonban nem azzal magyarázható, hogy nem volt elég föld, hanem azzal, hogy a föld igazságtalanul oszlott meg. A XX. század elején Oroszország európai részének 50 kormányzóságában 30 000 földbirtokosnak 70 millió gyeszjatyinia földje volt, ezzel szemben 10,5 millió parasztgazdasághoz mindössze 75 millió gyeszjatyina föld tartozott. A legnagyobb földbirtokos maga az orosz cár volt. A cári család csupán Oroszország európai részében 8 millió gyeszjatyina földet birtokolt. Ilyen volt a jobbágytartó földesúriak uralmának gazdasági alapja. A kapitalizmus fejlődésével Oroszországban az egyre erősbödő burzsoázia mindjobban az államhatalom felé lopakodott. A cárizmus kénytelen volt olyan intézkedéseket hozni, amelyek elősegítették a burzsoá társadalmi viszonyok fejlődését az országban. A hóhér Sztolipin cári miniszter agrárpolitikájának az volt a célja, hogy az önkényuralmi cári monarchiát, lassan és kínosan ugyan, de burzsoá monarchiává változtassa át. Ez az átalakítás azonban nem fejeződhetett be. A cárizmus egészen bukásáig, a februári forradalomig, a hűbéri földesurak hatalma maradt. Gazdaságilag azonban az országban már a burzsoázia uralkodott.

A cári uralom a munkások és parasztok rabságba döntésén, a nemzetek elnyomásán alapult. A cári Oroszország a „népek börtöne” volt. Oroszországban, amely az imperializmus valamennyi ellentmondásának csomópontjává vált, egybefonódtak az elnyomás legkülönfélébb formái: a földesúri, a kapitalista, a katonai, a gyarmati és a rendőri elnyomás.

A cári uralom gazdasági, politikai, katonai és kulturális elmaradottságra kárhoztatta az országot. A cári Oroszország gazdasági elmaradottsága fokozta a nagy imperialista államoktól való függőségét. Az orosz iparban minden „kulcspozíciót” a külföldi tőke foglalt el. A kohászatnak majdnem a háromnegyede, az ásványolaj termelésnek körülbelül a fele az angol-francia tőke kezében volt. A Donyec-medencében a francia kapitalisták gazdálkodtak. A cári kormány uzsorakölcsönöket vett fel a külföldi tőkésektől. Oroszország Anglia és Franciaország adófizetője, félgyarmata volt.

A dolgozó és kizsákmányolt tömegek, Oroszország elnyomott népei, évszázadokon keresztül harcoltak az elnyomók ellen. A Bolotnyikov, Razin és Pugacsov vezette parasztháborúkban, a dekabristák fellépésében, Gercen és Gsernisevszkij forradalmi tevékenységében, a forradalmi „raznocsinyecek” mozgalmában világosan kifejezésre jutott a népnek a kizsákmányolok és a kizsákmányolok állama iránti gyűlölete. A XIX. század végétől a munkásosztály emelte magasra a társadalmi és politikai elnyomás elleni harc zászlaját, s ezzel az egész nép szabadságharcának vezetőjévé lett. A munkásosztályban és annak élcsapatában, a bolsevik pártban, a nép végre olyan politikai erőre talált, amely felrázta, s a földesurak és a tőkések elleni győzelmes harcra vezette a tömegeket.

A munkásosztály az 1905—1907. évi forradalomban mérte az első csapást a cárizmusra. Oroszországban felragyogott a szabadság fénye. És jóllehet, a cárizmust akkor még nem döntötték meg, s a forradalmat állati kegyetlenséggel elnyomták, a forradalomnak mégis hatalmas szerepe volt a tömegek felébresztésében, politikai nevelésében, a forradalmi harc elsajátításában és az új forradalom előkészítésében.

Az 1905-ös forradalom veresége és az utána következő reakció időszaka nem törték meg az orosz proletariátus és pártjának forradalmi szellemét. A bolsevikok a legnehezebb viszonyok között készítették elő a népet az új forradalomra. Amikor fellángolt az első világháború, a bolsevik párt volt az egyetlen párt, amely hű maradt a szocializmus és a proletárinternacionalizmus ügyéhez, s következetes forradalmi harcot vívott az imperialista háború, a sovinizmus ellen. A bolsevik párt volt az egyetlen párt Oroszországban, amely döntő feltételnek tartotta a proletariátus hegemóniáját ahhoz, hogy a burzsoá-demokratikus forradalom győzhessen, és ahhoz, hogy ez a forradalom szocialista forradalomba nőjön át. A bolsevik párt volt az egyetlen párt, amely lehetségesnek tartotta a szocializmus győzelmét Oroszországban, és amelynek a polgári-demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba való átmenet időszakára konkrét forradalmi platformja volt.

A bolsevikok pártja vezette 1917 februárjában a munkások és parasztok cárizmus elleni forradalmi felkelését, és ez tette lehetővé a cári hatalom megdöntését.

A munkások 1917. január 9-én sztrájkkal emlékeztek meg a „véres vasárnap” évfordulójáról. A mensevikek és eszerek a kezdődő forradalmi mozgalmat liberális-burzsoá keretek közé igyekezték szorítani. Felhívták a munkásokat, hogy vonuljanak az Állami Duma elé. Ez a mensevik-eszer trükk azonban meghiúsult. A tömeg a bolsevikokatkövette, és forradalmi tüntetést rendezett. Tüntetések zajlottak le Petrográdban, Moszkvában, Bakuban, Nyizsnyij-Novgorodban. A kezdődő forradalmi mozgalom élharcosai a petrográdi munkások voltak.

Február 18-án (március 3-án) sztrájkba léptek a Putyilov-gyár munkásai. Petrográd más üzemeinek munkásai is támogatták őket, és (február 22-én (március 7-én) már a legtöbb nagy vállalat munkásai sztrájkoltak. A bolsevikok Petrográdi Bizottsága felszólította a munkásokat és a munkásnőket, hogy február 23-án (március 8-án), a Nemzetközi Nőnapon, menjenek ki az utcára és tüntessenek az éhség, a háború és a cárizmus ellen.

A tömegek mozgalma feltartóztathatatlan erővel növekedett. Az egyes kerületek politikai sztrájkjai egész Petrográdra kiterjedő általános politikai sztrájkba csaptak át. A politikai sztrájk a cári rendszer elleni általános politikai tüntetéssé nőtt át, a mozgalom a fegyveres felkelés jellegét öltötte. A munkások lefegyverezték a rendőrséget és a csendőrséget, és maguk vették kézbe a fegyvert. Erélyes és szívós harc folyt a katonaság megnyeréséért. A mozgalomban résztvevő munkásnők közvetlenül a katonákhoz fordultak, összebarátkoztak velük, felszólították őket, segítsenek a népnek megdönteni a gyűlöletes cári kormányt. A felkelők élén a bolsevik párt állott.

A Központi Bizottság Irodája, amelyet Molotov elvtárs irányított, február 26-i (március 11-i) kiáltványában a cárizmus elleni fegyveres harc folytatására és Ideiglenes Forradalmi Kormány alakítására hívott fel. A forradalom erői rohamosan növekedtek. Február 27-én (március 12-én) a petrográdi csapatok átálltak a felkelő nép oldalára. Ez eldöntötte a forradalom gyors és végleges győzelmét. A főváros után győzött a forradalom vidéken és a fronton is.

A munkások és katonák, miután legyőzték a cárizmust, az 1905—1907. évi forradalom hagyományait követve, mindenütt megalakították a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeit, mert a népi hatalom szerveit látták bennük, amelyek arra hivatottak, hogy megvalósítsák a néptömegek forradalmi követeléseit, és mielőbb véget vessenek a rabló, imperialista háborúnak.

Az évszázados önkényuralmi monarchia nyolc nap alatt összeomlott. A nép elsöpörte. Ahhoz, hogy ilyen gyors győzelmet arathattunk, egész sor világtörténelmi fontosságú körülménynek kelleti közrejátszania.

Ezek közé tartozott az 1905. évi forradalom. Az 1905-ös forradalom, mint ahogyan Lenin mondotta, mélyen felszántotta a talajt, a munkások millióit és a parasztok tízmillióit ébresztette politikai életre és politikai harcra, az orosz társadalom valamennyi osztályát és valamennyi pártját igazi mivoltukban, érdekeik, erőik, akciómódszereik, céljaik igazi kölcsönös viszonyában mutatta meg. Az 1905. évi forradalom és a forradalom vereségét követő reakciós korszak feltárta a cári banda egész rothadtságát, förtelmességét, cinizmusát és romlottságát, amely minden kegyetlenségre, minden gaztettre, a dolgozók bármekkora tömegének tönkretételére és megfojtására hajlandó annak érdekében, hogy fenntartsa a magántulajdont és saját uralmát. Az 1905-ös forradalom az 1917-es forradalom „főpróbája” volt.

A februári forradalom gyors győzelmét biztosító fő feltételek közé számította Lenin az imperialista háborút, amely példátlan erejű gazdasági, politikai, nemzeti világválságokat idézett elő. Az imperialista háború rendkívül meggyorsította és nagy mértékben kiélezte a proletariátus osztályharcát a burzsoázia ellen, és mint ahogy Lenin előre megmondotta, az imperialista háborúnak objektíve elkerülhetetlenül az ellenséges osztályok közötti polgárháborúvá kellett átváltoznia. Ez az átváltozás a februári forradalommal kezdődött.

A cári monarchia válságának fokozásában és bukásának meggyorsításában bizonyos szerepe volt a cárizmus és az orosz burzsoázia közötti konfliktusnak is.

A cári kormány arra számított, hogy a Németországgal való különbéke megkötése útján elkerülheti a forradalmat. A cári hóhérok nem riadtak vissza még attól sem, hogy megnyissák a frontot a németek előtt, és német szuronyokkal nyomják el az orosz népet. A véreskezű Miklós egyik cinkostársa nem sokkal a februári forradalom előtt azt tanácsolta, hogy „nyissák meg a minszki frontot, és szabadítsák rá a németeket az orosz népre …“

A másik összeesküvést a forradalom és a nép ellen az orosz burzsoázia készítette elő. Őket az angol-francia imperialisták ösztökélték a hatalom megragadására azért, hogy folytassák az imperialista háborút és megakadályozzák a forradalmat. A burzsoázia arra számított, hogy palotaforradalommal elejét veheti a forradalomnak, a forradalom azonban, felhasználva az ellenség táborában levő konfliktust, megelőzte a burzsoáziát.

A forradalom azért győzött, mert előharcosa a munkásosztály volt. A munkásosztály vezette a katonaruhába öltözött milliós paraszti tömegek harcát a „békéért, kenyérért, szabadságért”.

Az oroszországi februári burzsoá-demokratikus forradalom nem volt és nem is lehetett a Nyugat-Európában lezajlott polgári forradalmak egyszerű megismétlődése. Ez a forradalom más történelmi helyzetben ment végbe, mint a nyugati polgári forradalmak. Nyugaton a polgári forradalmak a korai kapitalizmus időszakában zajlottak le, amikor a kapitalizmus felfelé ívelő irányban fejlődött. A februári forradalom viszont az imperializmus korszakában ment végbe, amikor a kapitalizmus már lefelé ívelő irányban haladt. A februári forradalom a kapitalizmus általános válságát előidéző imperialista világháború ideién tört ki, és maga is ennek a válságnak a jelensége volt. Ilyen körülmények között az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalomnak az osztályerők más megoszlásához kellett vezetnie, a fejlődés más távlatait kellett megnyitnia, mint a nyugati burzsoá forradalmaknak. Nyugaton a forradalom vezére a burzsoázia volt, a parasztság pedig a burzsoázia tartaléka. A nyugati burzsoá forradalmak előkészítették a talajt a kapitalizmus hosszantartó fejlődése számára. A nyugati burzsoá forradalmak győzelme azt eredményezte, hogy az egyik kizsákmányoló rendszert, a feudalizmust, a másik kizsákmányoló rendszer, a kapitalizmus váltotta fel.

Az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalomban a forradalom vezetője, vezére a proletariátus volt, a parasztság pedig nem a burzsoázia, hanem a proletariátus tartalékává vált. Az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalom győzelme nem eredményezte a burzsoázia hosszantartó uralmát, hanem a történelmi fejlődés új távlatát nyitotta meg, a szocialista forradalomba való közvetlen átmenet távlatát.

A februári burzsoá demokratikus forradalom győzelme rendkívül nevezetes fordulópont volt Oroszország történetében, de gyökeres fordulatot jelentett a bolsevik párt történetében is. A cárizmus megdöntése jelentős állomás volt abban a harcban, amelyet az oroszországi proletariátus a szocializmusért folytatott, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előkészítésének feltétlenül szükséges és fontos szakaszát jelentette. Február Október történelmi küszöbe volt.

A cárizmus felett a munkások és a katonák arattak győzelmet, a győzelem gyümölcsét azonban a burzsoázia igyekezett learatni, ezért a kispolgári pártok — a mensevikek és eszerek — segítségével megszervezte Ideiglenes Kormányát. A hatalom a földesurak kezéből a burzsoázia kezébe ment át. A februári forradalom ebben a tekintetben az előző burzsoá forradalmakra hasonlított. De azonnal tovább ment a „szokásos” burzsoá forradalmaknál.

A burzsoázia diktatúráját megvalósító Ideiglenes Kormány mellett a forradalomban létrejöttek a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei, valamint a Parasztküldöttek Szovjetjei is, amelyek a munkásság és a parasztság szervei voltak a cári hatalom ellen, a munkásosztály és a parasztság diktatúrájának szervei. Így tehát kettőshatalom alakult ki, mely a februári forradalom jellegzetes sajátossága volt.”

(idézet: – A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„Az 1905-ös orosz forradalom II. Miklós orosz cár uralkodása alatt, az orosz–japán háború utáni elégedetlenség és éhezés miatt alakult ki. A vereséggel végződő háború tovább rontott Oroszország amúgy is gyenge gazdasági helyzetén, s a cár tekintélye is megingott befolyásolhatósága miatt, azonban a cári rendszer megdöntésére csak az 1917-es februári orosz forradalom volt képes.

Általánossá vált a munkanélküliség, az éhínség, a szegényes lakásviszonyok. A munkásmozgalmak visszaszorítása céljából szakszervezeteket hoztak létre. Szentpéterváron egy ilyen szakszervezet vezetésével egy pópát, Georgij Apollonovics Gapon atyát bízták meg. 1905. január 9-én a munkások a szentpétervári Téli Palota elé vonultak, hogy békésen kérjék a cárt a munkások nyomorának enyhítésére. A rendőrség és a katonaság azonban a tömegbe lőtt, fegyvertelen emberek százait ölve meg. Bár a cár nem tartózkodott akkor a fővárosban, sokan mégis neki tulajdonítják a szentpétervári véres vasárnap eseményeit.” – Wikipédia

Lassan értek, beértek a napok, mint a dinnyék, a proletariátus kinőtt a gyereksorból.

„Mi, Szent-Pétervár munkásai és minden társadalmi rendhez tartozó lakosai, feleségünkkel és gyermekeinkkel és gyámoltalan öreg szüléinkkel együtt eljöttünk hozzád, Felséges Urunk, igazságot és oltalmat keresve… Nincs már több erőnk, Felség. Türelmünk végéhez értünk. Elkövetkezett számunkra az a borzasztó pillanat, amikor jobb meghalni, semmint tovább szenvedni az elviselhetetlen kínokat” – így kezdődött az a petíció (kérvény), amit 1905. január 9-én a pétervári munkások százezres felvonulása akart átadni a cárnak. A felvonulást a Gapon-féle vallásos színezetű – és a rendőrség által támogatott – munkásszervezet javasolta. A pétervári bolsevikok helytelenítették a felvonulást, de mikor látták, hogy nem lehet megakadályozni, bekapcsolódtak a petíció megfogalmazásába, és együtt mentek a többiekkel január 9-én. így kerültek a kérvénybe forradalmi követelések is, igaz, hogy alázatos könyörgés formájában: a munkások közül ekkor még sokan hittek a „mindenható cár atyuskában”.

Kijózanító, szörnyű leckét kaptak azonban. A kérvényt senki sem olvasta el (a cár nem is volt ekkor Pétervárott), ellenben a jó előre odarendelt katonaság tüzet nyitott a templomi zászlók és szentképek alatt vonuló, védtelen, fegyvertelen tömegre. Több mint ezer halott maradt a Téli Palota előtti hatalmas téren. Csaknem négyezren sebesültek meg. A cári tábornokok, akik az iszonyatos tömegmészárlásra parancsot adtak, a maguk módján logikusan cselekedtek: a népnek önkényuralmi rendszerben még panaszkodni sem szabad. Ha csak kicsit is kevésbé korlátoltak azonban, eszükbe kellett volna jutnia az ókori hadvezér híres mondásának: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk.” A véres vasárnap még az elmaradott munkásokat is kiábrándította a cárizmusból. Híre újabb lökést adott egész Oroszországban a forradalmi megmozdulásoknak. Pétervár munkáskerületeiben pedig már aznap barikádok emelkedtek.

Leninék Svájcban már másnap értesültek a pétervári eseményekről. „Amikor megérkezett a hír a forradalom kirobbanásának konkrét formájáról, mintha minden megváltozott volna körülöttünk, mintha a távoli múltba veszett volna mindaz, ami eddig történt – írja Krupszkaja visszaemlékezéseiben. – …Oda indultunk, ahová ösztönszerűen minden bolsevik tartott, akihez eljutott a pétervári események híre: az emigránsok étkezdéjébe, Lepesinszkijékhez. Együtt akartunk lenni. Alig váltottunk szót egymással, valamennyien túlságosan izgatottak voltunk…”

Lenin még ugyanezen a napon megírta Forradalom Oroszországban című cikkét. „Erőszak ellen erőszak. Utcai harc dúl, sortüzek ropognak, ágyúk dörögnek. Patakokban ömlik a vér, lángol a polgárháború a szabadságért. Moszkva és Dél, Kaukázus és Lengyelország készen áll, hogy csatlakozzék a pétervári proletariátushoz. A munkásoknak ez a jelszavuk: szabadság vagy halál!” – írta benne a többi között.1905 tavasza és nyara forradalmas volt Oroszországban. Igen sok sztrájk, parasztmegmozdulás, kisebb-nagyobb összetűzés tette mind forróbbá a légkört. És kitört az első zendülés a hadseregben: fellázadtak a Patyomkin cirkáló matrózai. Októberben pedig a sztrájk országossá vált, egy időre leállt a vasút és a posta is. Ez már teljes-tökéletesen politikai sztrájk volt, legfőbb jelszava: „Vesszen az önkényuralom, éjen a demokratikus köztársaság!” Ekkor jöttek létre, a forradalmasodó munkásság kezdeményezésére, a proletárhatalom későbbi alapszerveinek ősei, a munkásküldöttek szovjetjei (tanácsai).

Lenin – mint keserűen írta – „az átkozott messzeségből” lázas figyelemmel figyelte a forradalom fejlődését. Nemcsak tájékozódott felőle, hanem nyomban elemezte is. S mert számított rá, hogy a sztrájkharc előbb-utóbb fegyveres felkelésbe csap át, tanulmányozni kezdte a fegyveres népfelkelés katonai problémáit.

„A Société de lecture (olvasókör) tisztviselője mindennap láthatott egy orosz forradalmárt, aki már korán reggel beállított, a sár miatt, svájci szokás szerint, felgyűrt, olcsó szövetből készült nadrágban, amelyet azután elfelejtett lehajtani, elővette a barikádharcról, a támadás technikájáról szóló, előző nap félbehagyott könyvet, leült szokott helyére, az ablak melletti asztalkához, megszokott kézmozdulattal végigsimította kopaszodó fejét, és belemerült az olvasásba. Csak néha kelt fel a helyéről, hogy leemeljen a polcról egy vastag szótárt, s megnézzen benne egy ismeretlen kifejezést, azután egy ideig fel-alá járkált, majd az asztalhoz ült, és négyrét hajtott papírokra gyorsan, megfeszített figyelemmel írt valamit” – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. Lenin számos levelet, röplapot, üzenetet juttatott ekkoriban Oroszországba. A Patyomkin cirkáló matrózaihoz pedig megpróbálta elküldeni a bolsevikok megbízottját – a megbízott azonban késve érkezett Odesszába.

A forradalmi mozgalmaktól meggyengült cári kormány októberben nagy keservesen bizonyos alkotmányos reformokra szánta el magát, és közkegyelmi rendeletet is kibocsátott. Lenin ekkor lehetőséget látott arra, hogy megvalósítsa mind kínzóbb vágyát: hazatérni a forradalmi Oroszországba. Röviddel az OSZDMP III. kongresszusa után haza is indult, s némi stockholmi várakozás után (a megígért hamis papírok ugyanis késtek) novemberben álnéven megérkezett Pétervárra.

Pétervárott közben nagyarányú letartóztatások voltak. Sok bolsevik börtönbe került, és ez a későbbiekben éreztette is káros hatását. Lenin a legmélyebb illegalitásban élt. Hosszú ideig minden éjjel másik elvtárs lakásán aludt. Ez nagyon kínos volt számára, sohasem szeretett másokat zavarni, ráadásul így nem tudott annyit dolgozni, amennyit akart volna. Krupszkaja hazaérkezése után nemsokára – természetesen álnéven – lakást béreltek. Nagyon gyorsan el kellett azonban hagyniuk; egy este Krupszkaja figyelmeztette az írásba mélyedt Lenint, hogy a ház körül spiclik ólálkodnak. A hátsó kijáraton, minden csomag nélkül távoztak a lakásból, és újra kezdődött a gyötrelmes vándorlás. A rendőrség nagy erőfeszítéseket tett, hogy Lenint elfogja. Néhányszor nyomára is jutottak – letartóztatniuk azonban nem sikerült.

Bármennyire kevesellte is: valójában rengeteget dolgozott a forradalomért. Irányította a bolsevikok Központi Bizottságának és Pétervári Bizottságának munkáját, beszélt pétervári és moszkvai gyűléseken, találkozott az ország minden részéből érkező munkásokkal, átvette a Novaja Zsizny (Új Élet) című lap vezetését, mely a szociáldemokraták legális újságja lett. Lunacsarszkij visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a lap teljes anyagát – az első betűtől az utolsóig – átnézte. A fontosabb cikkeket szerkesztőségi értekezleten vitatták meg. Lenin saját cikkeit is mindig felolvasta munkatársainak, és meghallgatta észrevételeiket, tanácsaikat. „Lenin – írta Lunacsarszkij – a szó szoros értelmében nagyon szerette a kollektív munkát, vagyis a gondolatok közös kidolgozását valamely nyers kézirat alapján, sok elme közvetlen együttműködésével.”

Közvetlenül részt vett a fegyveres felkelés előkészítésében is. Az első, a legnagyobb szabású fegyveres felkelés decemberben tört ki, Moszkvában. Ez volt az első orosz forradalom tetőpontja. „Nincs már erőnk tovább tűrne! Talpra, elvtársak! Éljen a meggyötört nép fegyveres felkelése!” – visszhangozták Moszkva munkáskerületei az OSZDMP Moszkvai Bizottságának felhívását. Ez bizony már másképp hangzott, mint a januári alázatos kérelem. És a tettek is másmilyenek voltak. Kilenc napon keresztül harcolt a barikádokon Moszkva munkássága a rendőrséggel meg a cári hadsereg mindenfelől összevont, válogatott egységeivel.

A túlerővel szemben a moszkvai felkelés vereséget szenvedett. Utána még fegyveres felkelés robbant ki számos városban, a többi között Harkovban, Nyizsnij-Novgorod-ban (ma: Gorkij), a Don menti Rosztovban, Ufában, Krasznojarszkban, Csitában. Különösen erős volt a munkások felkelése a Donyec-medencében. Mivel azonban ezek a felkelések egymástól többé-kevésbé elszigetelten folytak, s mivel nem tudták tevékeny részvételre bírni a parasztságot, és nem tudták megnyerni a túlnyomórészt paraszt katonákat sem – sorra-rendre elbuktak.

„Nem kellett volna fegyvert fogni” – jelentette ki ekkor Plehanov. „Ellenkezőleg – válaszolta Lenin sokkal határozottabban kellett volna fegyvert fogni.”

A felkelések veresége után – sztrájkokban, partizánharcokban, falusi földfoglalásokban – még sokáig fel-fellobbant a forradalmi láng, de a forradalom hanyatlása már megkezdődött. Lenin figyelmeztette a szociáldemokratákat: készüljenek fel újból konspiratív munkára. S mert úgy látta, hogy a párt megosztottsága nagy kárára van a forradalomnak, erőfeszítéseket tett a bolsevik és mensevik csoportok merev szembenállásának megszüntetésére. Ez azonban lényegében sem a tamperei konferencián (1905. december), sem a Stockholmban megtartott IV. pártkongresszuson (1906. április 23 – május 8.) nem sikerült. A IV. kongresszuson a mensevikek szerezték meg a vezetést. A bolsevik álláspont majd csak az V. kongresszuson (London, 1907. május 13-június 1.) kap többséget. De a viták – most már nagyon megnehezült feltételek között – tovább folytatódtak.

A cárizmus ugyanis, ahogy a forradalom gyengült, egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb elnyomáshoz folyamodott. 1907. június 3-án pedig államcsínyt hajtottak végre: visszavontak minden alkotmányos reformot, s kezdetét vette a legsötétebb reakció korszaka.

Amikor Lenin Londonból, a pártkongresszusról visszatért, Finnországban telepedett meg, de itt is nyomára bukkant a rendőrség. (Finnország akkor a cári birodalomhoz tartozott, csak az Októberi Forradalom után nyerte el függetlenségét.) A bolsevikok úgy határoztak, hogy Leninnek ismét emigrálnia kell. Hajón indult Svédországba – de a rendes kikötőben már nem szállhatott fel, mert ott is rendőrök lestek rá. Jó három kilométert kellett gyalogolnia egy kis szigetig a jégen, a jég azonban vékony volt, több ízben beszakadt alattuk. Lenin majdnem a vízbe fulladt. Mint később elmondta, arra gondolt akkor: milyen ostoba dolog lenne így meghalni.

Krupszkaja követte az emigrációba. Hosszas hányattatás után 1908 elején érkeztek újra Svájcba. Mikor végignézett a csendes, kihaltnak tetsző genfi utcán, Lenin így sóhajtott fel: „Úgy érzem magam, mintha azért jöttem volna ide, hogy belefeküdjek a síromba.”

Megkezdődött második emigrációja, mely egészen 1917-ig tartott, s mely – Krupszkaja szerint – még keservesebb, sokkal nehezebb volt, mint az első.
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)
  

A forradalmi harc fellendülése 1905 nyarán.
Felkelés a „PATYOMKIN” páncéloson

„1905 nyarán a forradalmi mozgalom újult erővel magasba ívelt. A május elseje megünneplésével kapcsolatos politikai sztrájkokban mintegy 220 000 ember vett részt. Az ivanovo-voznyeszenszki textilmunkások hatalmas méretű (70 000 fő) és jól szervezett sztrájkja két és fél hónapig tartott. A sztrájk irányítására választás útján létrehozták a meghatalmazottak szovjetjét — ez volt a munkásküldöttek egyik első szovjetje Oroszországban; tevékenységét az OSZDMP bolsevikok vezette északi bizottsága irányította.

1905 júniusában Lódzban a tömegsztrájkok és a sokezres tüntetések felkelésbe csaptak át. A felkelők barikádokat emeltek, és három napon át utcai harcot folytattak a cári csapatok ellen. A munkások, akiknek köveken és kövezetkockákon kívül szinte semmi más fegyverük sem volt, súlyos veszteséget szenvedtek. A Lódzi munkások soraiban véghezvitt vérengzés ellen Varsó és más városok munkásai sztrájkkal tiltakoztak.

Tömeges méreteket öltött a parasztmozgalom. Erősödött az elégedetlenség a hadseregben és különösen a hadiflottában, amelynek legénységében sok forradalmi gondolkodású munkás szolgált.1905 nyarán a fekete-tengeri flotta szociáldemokrata szervezete (vezetőségében sok bolsevik volt) megkezdte a felkelés előkészítését, de ez ösztönösen, a tervezett időpontnál korábban robbant ki. 1905. június 14-én (27-én) a „Knyaz Patyomkin Tavricseszkij” páncélos matrózai, akiket felháborított a parancsnokság embertelen bánásmódja és hallatlan kegyetlensége, leszámoltak, a leggyűlöltebb tisztekkel, és a hajóra felvonták a vörös zászlót. Hajóbizottságot választottak, élén Matyusenko torpedógépésszel. A fellázadt páncélos a hozzá csatlakozott 267. számú torpedónaszád kíséretében befutott Ogyesszába, ahol ekkor általános sztrájk volt. Reális lehetőség nyílt arra, hogy a matrózok és a munkások egyesítsék erőiket, a lehetőséget azonban nem használták ki. Az ogyesszai szociáldemokrata szervezet, amelyben a mensevikek nagy szerepet játszottak, ingadozott és tétlenül várakozott. Nem volt egységes a „Patyomkin” legénysége sem.

A döntő események június 17-én zajlottak le. Az igen erős páncélos ellen szinte az egész fekete-tengeri flottát Ogyesszába irányították, azzal a paranccsal, hogy ejtsék foglyul vagy süllyesszék el a „Patyomkin”-t. A felkelők bátran szembefordultak a hajórajjal és kétszer is áttörtek hadrendjén. A matrózok nyíltan üdvözölték a „Patyomkin” matrózait. A parancsnokság, attól tartva, hogy más hajókon is kitör a felkelés, sietve kiadta a parancsot az elvonulásra; a hajóraj kifutott a tengerre. A „Georgij Pobedonoszec” páncélos csatlakozott a felkelőkhöz, de egy áruló altiszt, akire a matrózok a hajó irányítását bízták, zátonyra futtatta. 11 nappal a felkelés kezdete után, amikor a szén- és élelmiszerkészletek kimerültek, a „Patyomkin” matrózai a hajót Constantában átadták a román hatóságoknak.

A felkelésnek, mellyel a fekete-tengeri matrózok „az egész civilizált világ” előtt nyíltan hitet tettek arról, hogy egyek a forradalmi néppel, óriási politikái jelentősége volt. Arról tanúskodott, hogy a cárizmus kezdi elveszíteni fegyveres támaszát. „A »Patyomkin« páncélos… le nem győzött forradalmi terület maradt és bármilyen lesz is a sorsa, itt áll előttünk ez a kétségbevonhatatlan és rendkívül nagy jelentőségű tény: kísérlet a forradalmi hadsereg magvának megteremtésére” — írta ezekben a napokban Lenin.

A forradalmi hullám emelkedése kiélezte a politikai válságot. A liberális ellenzék mind nyíltabban lépett fel a cárizmussal szemben. Még a nagytőkések is a népképviselet híveinek vallották magukat. „A vihart nem vagyunk képesek feltartóztatni, igyekeznünk kell hát legalább elejét venni a túlságosan nagy megrázkódtatásnak” — így magyarázta az egyik liberális politikus a burzsoázia „balratolódását”. Az európai kormányok, a forradalom további elmélyülésétől tartva, nyomást gyakoroltak a cárizmusra, hogy haladéktalanul kössön békét Japánnal.„
(idézet: – Világtörténet 7. kötete című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A bolsevikok a legkövetkezetesebb kommunisták, a proletárok legöntudatosabb tagjaiból, akik nem tűrik és harcolnak a mindenféle kizsákmányolás, élősködés, szolgaság ellen, így a feudalizmus és maradványai, a kapitalizmus, és a kapitalizmus totális diktatúrája a fasizmus ellen. Marx forradalom elméletét Lenin fejlesztette tovább és Sztálin valósította meg, ezért a vezérfonaluk a marxizmus-leninizmus. A bolsevikok harcos kommunisták, céljuk a dolgozók felszabadítására a tőke uralma alól, és kíméletlenül harcolnak a kapitalizmus ellen a szocializmus felépítéséért. Ez valódi osztályháború, a dolgozó proletárok élcsapatának vezetésével a kapitalisták élősködő osztálya ellen

„A bolsevizmus a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat megelőző tizenöt év alatt végzett történelemformáló tevékenysége során olyan tapasztalatokat gyűjtött, amelyeknek, mint Lenin megállapította, nincs párjuk a világtörténelemben. Ez alatt az idő alatt (1903—1917) egyetlen országban sem halmozódott fel oly sok forradalmi tapasztalat, egyetlen országban sem változtak olyan gyorsan a mozgalom különböző legális és illegális formái. Oroszországban a mozgalom hol békés körülmények, hol pedig viharos harcok közepette folyt; hol földalatti volt, hol nyílt; hol csak kisebb körökre szorítkozott, hol pedig tömegessé vált; hol parlamentáris formákat használt fel, hol a dühöngő terrorral küszködött. Egyetlen országban sem összpontosult ilyen rövid időszakra a társadalmi osztályok harcának olyan sok formája, árnyalata, módszere.

A szocialista pártok régi típusa Nyugaton viszonylag békés korszakban alakult ki, amikor a munkásmozgalomban a harc legális formái kerültek előtérbe, a szocialista pártok politikai tevékenysége pedig mindinkább a parlamenti harcokra szorítkozott. A II. Internacionálé pártjait az opportunizmus iránti türelmes magatartás jellemezte. A nyugati szocialista pártok a szociális forradalom pártjából a szociális reformok pártjává fajultak. A II. Internacionálé valamennyi pártja megszűnt vezető szervezet lenni, és saját parlamenti frakciójának függvényévé vált. A régi típusú pártok már a forradalom előtti időszakban a marxista és opportunista elemek, a forradalom hívei és ellenségei, a pártszerűség hívei és ellenségei keverékét alkották. Ezekben a pártokban a marxisták jelentékeny része fokozatosan elfordult a marxizmustól, és az opportunizmus útjára lépett, aminek következtében e pártok reformista pártokká alakultak át.

A szocialista forradalom korszaka a forradalmi elmélet és gyakorlat olyan óriásait szülte, mint Lenin és Sztálin. Lenin 1902-ben azt írta: „ … Adjatok kezünkbe egy forradalmárokból álló szervezetet — és mi kifordítjuk a sarkaiból Oroszországot!” Lenin és Sztálin a körülöttük csoportosuló hivatásos forradalmárok legjobbjaira támaszkodva — mint például Babuskin, Szverdlov, Kalinyin, Molotov, Vorosilov, Ordzsonikidze, Kujbisev, Szpandarjan, Frunze, Kirov, Saumjan, Dzsaparidze, Jaroszlavszkij — megteremtette az új típusú, harcos forradalmi pártot, mely mentes az opportunizmustól, engesztelhetetlen a megalkuvókkal és kapitulánsokkal, forradalmi a burzsoázia és annak államhatalmával szemben, megteremtette a szocialista forradalom és a proletariátus diktatúrájának pártját. Ez a párt a világ proletariátusa számára a forradalmi proletárpárt mintaképe lett.”

(idézet: – A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője – című könyvből)

„A párt létrehozásáért vívott küzdelemben kiemelkedő szerepet töltött be a lenini „Iszkra“, a külföldön kiadott illegális országos pártlap. Az „Iszkra” nemcsak a marxista eszmék terjesztője volt, hanem a forradalmi szociáldemokrácia szervezője is; gyorsan reagált a legfontosabb aktuális kérdésekre, összefogta a munkások forradalmi akcióit Oroszország legkülönbözőbb részein. Az „Iszkra” és az „iszkrás” szociáldemokrata szervezetek munkásságukkal kitágították az élenjáró munkások látókörét, rávezették őket a proletariátus politikai feladatainak, a demokráciáért vívott harcban betöltendő vezető szerepe jelentőségének megértésére.

Az „Iszkra” által megkezdett ügyet az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP)— ugyancsak az „Iszkra” segítségével előkészített— II. kongresszusa fejezte be, amelyet 1903. július-augusztusában tartottak. Lenin és harcostársai megvédelmezték az új típusú párt alapelveit. A kongresszus elfogadta az „Iszkra” szerkesztősége által — Lenin irányító közreműködésével — kidolgozott pártprogramot, amely rendkívül pontosan és következetesen megfogalmazta a marxizmus legfőbb tételeit. Ez volt akkor az egyetlen olyan munkáspárti program a világon, amely fő feladatként a proletárdiktatúráért való harcot jelölte meg. Az OSZDMP programja a végső céllal — a szocialista forradalommal — szervesen összekapcsolta a párt közvetlen feladatait a közelgő polgári demokratikus forradalomban: az önkényuralom megdöntését és a demokratikus köztársaság megteremtését, a nyolcórás munkanap bevezetését, a jobbágyrendszer maradványainak forradalmi úton való felszámolását. A program deklarálta a nemzetek önrendelkezési jogát.

A pártnak a kongresszus által választott vezető szerveiben a leninisták kerültek többségbe. Innen ered történelmileg a „bolsevik” („többségi”) elnevezés, a kisebbségben maradt opportunistákkal: „mensevikekkel” szemben.

Az OSZDMP II. kongresszusa fordulópontot jelentett az oroszországi és a nemzetközi munkásmozgalomban. Ezen a kongresszuson született meg a bolsevizmus, mint politikai irányzat, és mint politikai párt: az alkotó marxizmus és a következetes forradalmi cselekvés pártja, az opportunizmus és mindenfajta megalkuvás engesztelhetetlen ellenfele.

Az OSZDMP tevékenysége nagy hatást gyakorolt a forradalmi mozgalom egész további alakulására. A munkásmozgalom méreteit, politikai tudatosságának és szervezettségének fejlődési ütemét tekintve Oroszország már a XX. század első éveiben kiemelkedő helyet foglalt el a világon.

Az ipari válság éveiben a munkások a gazdasági sztrájkokról a politikai sztrájkokra és tüntetésekre kezdtek áttérni. Ezek a harci formák hozzájárultak nemcsak a széles proletártömegek, hanem valamennyi demokratikus népréteg gyors öntudatra ébredéséhez.
1903 július-augusztusában az ukrajnai és a kaukázusi ipari központokban a sztrájkok mintegy 200 000 munkásra kiterjedő általános sztrájkká terebélyesedtek. A mozgalom az orosz, ukrán, grúz, azerbajdzsán, örmény és más nemzetiségű munkások internacionalista összefogásának szép példáit nyújtotta. Kijevben, Jekatyerinoszlavban, Ogyesszában, Nyikolajevben és Batumban a tüntetők és a katonaság, illetve rendőrség között összeütközésekre került sor. Pleve belügyminiszter azt követelte a helyi hatóságoktól, hogy bármi áron — „ha kell, holttesteken át is” — állítsák helyre a sztrájk következtében megbénult vasúti közlekedést.

Lenin „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” című művében és más 1905-ben írott munkáiban behatóan bírálta a mensevik álláspontot és egyben a bolsevik taktika mélyreható megalapozását adta.

Marxnak és Engelsnek a fegyveres felkelésről és a forradalmi hatalomról, a permanens forradalomról szóló téziseit Lenin az új történelmi korszak osztályösszecsapásainak tanulságai alapján alkotóan tovább fejlesztette. Az, amit a marxizmus megalapítói 1848—1849-ben a proletariátus elsőrendű fontosságú feladataként jelöltek meg — a demokrácia balszárnyából változzék önálló politikai erővé, és hozza létre saját pártját —, a forradalom küszöbén álló Oroszországban már befejezett tény volt. Most a proletariátus, maga köré tömörítve a parasztságot, döntő befolyást gyakorolhatott a polgári demokratikus forradalomnak nemcsak menetére, hanem végkimenetelére is. Az orosz forradalom sajátossága éppen az volt, hogy teljes győzelme nem lehetett már a burzsoázia győzelme, hanem csak a nép — a proletariátus és a parasztság — győzelme.

Lenin mindezeket a mélyreható történelmi változásokat számításba vette, és a marxizmus elméletét, stratégiáját és taktikáját hatalmas perspektívájú új tétellel gazdagította: a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának tételével. Rendkívüli meggyőző erővel bizonyította, hogy az új típusú forradalom számára nélkülözhetetlen, hogy a tömegek cselekvése a felfegyverzett népre támaszkodó új forradalmi hatalom tevékenységével egészüljön ki.

„A politikai reakció hosszú korszaka, amely Európában a Párizsi Kommün óta csaknem szakadatlanul tart — írta Lenin —, túlságosan hozzászoktatott bennünket a csak »alulról« jövő cselekvés gondolatához, túlságosan hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy csak a védelmi harcra legyen gondunk. Most kétségkívül új korszakba léptünk; megkezdődött a politikai megrázkódtatások és a forradalmak korszaka. Olyan időszakban, amilyet most él át Oroszország, nem szabad megelégedni a régi sablonnal.”

Lenin zseniális előrelátással jelölte meg a forradalom továbbfejlődésének perspektíváit is a cárizmuson aratott győzelem után: „. . .A demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra. Mi a permanens forradalom mellett vagyunk. Nem állunk meg félúton.”

A Lenin által kidolgozott forradalomelmélet világos perspektívát adott a pártnak és a munkásosztálynak a cárizmus és a kapitalizmus elleni küzdelemben. Ez új, hatalmas jelentőségű előrelépést jelentett.”

(idézet: Világtörténet 7. kötet című könyvből)

„A bolsevikok pártja 1917. február és október között, nyolc hónap alatt, igen nehéz feladatot teljesít: meghódítja a többséget a munkásosztályban és a Szovjetekben, megnyeri a szocialista forradalomnak a parasztok millióit. Ezeket a tömegeket kiragadja a kispolgári pártok (eszerek, mensevikek, anarchisták) befolyása alól, lépésről-lépésre leleplezi ezeknek a pártoknak a dolgozók érdekei ellen irányuló politikáját. A bolsevikok pártja óriási politikai munkát fejt ki a harctéren és az ország belsejében, előkészíti a tömegeket az Októberi Szocialista Forradalomra.

Döntő mozzanatok pártunk történetének ebben az időszakában: Lenin megérkezése az emigrációból, Lenin Áprilisi Tézisei, a párt Áprilisi Konferenciája és a VI. pártkongresszus. A munkásosztály a párt határozataiból erőt és hitet merít a győzelemre, azokban talál feleletet a forradalom legfontosabb kérdéseire. Az Áprilisi Konferencia a burzsoá-demokratikus forradalomról a szocialista forradalomra való áttérésért folyó harcra irányítja a pártot. A VI. kongresszus a pártot a burzsoázia és a burzsoá Ideiglenes Kormány elleni fegyveres felkelésre irányozza be.

A munkásosztály, a bolsevikok pártjával az élén, szövetségben a szegényparasztsággal, a katonák és matrózok támogatásával, megdönti a burzsoázia hatalmát, megteremti a Szovjethatalmat, létrehozza az állam új típusát, a szocialista szovjet államot, megszünteti a földesúri földtulajdont, a földet használatra átadja a parasztságnak, nacionalizálja az ország minden földjét, kisajátítja a kapitalistákat, véget vet a háborúnak, kivívja a békét, hozzájut a szükséges lélegzetvételhez s ily módon megteremti a szocialista építőmunka kifejlesztésének feltételeit.

Az Októberi Szocialista Forradalom szétzúzta a kapitalizmust, elvette a burzsoáziától a termelési esz- közeiket, s a gyárakat, üzemeket, a földet, a vasutakat és bankokat az egész nép tulajdonává, társadalmi tulajdonná tette.
Megteremtette a proletariátus diktatúráját s az óriási állam vezetését a munkásosztály kezébe adta, amely ily módon uralkodó osztállyá lett.
Ezzel az Októberi Szocialista Forradalom új korszakot nyitott az emberiség történetében: megnyitotta a proletárforradalmak korszakát.”
(idézet: – A bolsevikok pártja az októberi szocialista forradalom előkészítése és véghezvitele időszakában – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A fasizmus lényege, jellemzői

A fasizmus lényege: Nem az eredete a fontos, hanem a történelmi tapasztalatok alapján a hitleri fasizmus, mint alapvető társadalmi emberi jelenség a meghatározó a besorolásnál. Így a hitleri fasizmus az alap fasizmus, a minta. Az ehhez hasonló jelenségek legfontosabb tulajdonságait tartalmazó minta. A fasizmus erkölcse a jobboldal következetes szélsőségesen agresszív formája. A fasizmus így a szélsőjobboldal.

„Az első fasiszta jellegű mozgalmak Olaszországban jelentek meg az első világháború idején, kombinálva a baloldali és jobboldali mozgalmi jegyeket, szembeszállva a szocializmussal, a kommunizmussal, a liberális demokráciával és számos esetben a hagyományos jobboldali polgári konzervativizmussal is. Bár a fasizmust hagyományosan a bal-jobb politikai paletta szélső jobboldalára helyezik, maguk a fasiszták és a kutatók egy része nem tartja megfelelőnek ezt a besorolást. A második világháború alatt és után a fasizmus már egyértelműen pejoratív értelmet kapott, ezért gyakorlatilag nem maradt olyan politikai párt, amely nyíltan fasisztának nevezné magát. A fasizmussal ideológiai rokonságot mutató szélsőjobboldali pártokat politikai ellenfeleik időnként neofasisztának nevezik.” – Wikipédia

A tudományosan megismert természeti és társadalmi törvények nem attól érvényesek, hogy ki fogalmazta meg, mert azok az emberi tudat nélkül is léteznek. Tehát nem az számít melyik nép, nemzet, faj tudósai jöttek rá a világ törvényeire, hanem az, hogy megállják-e a helyüket a gyakorlatban. Nem Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao nemzetisége a fontos a társadalmi törvények tudományos megfogalmazásában, hanem az, hogy igazat állítanak vagy nem. Így igaz ez a dialektikus és történelmi materializmus esetében is. Newton törvényei igazak, de Einstein továbbfejlesztette, kiterjesztette, így fejlődik a tudományos megismerés. A klasszikusok tudományos munkája által megalkotott társadalmi törvények a gyakorlatban szerzett tapasztalatokkal bővülve fejlődnek, de az alapgondolatok érvényesek maradnak. Ezekre, míg a kapitalizmus, az kapitalizmus mindig alapozhatunk a jelenlegi állapotok megértésében is.

A jobboldaliság, a kapitalizmus, a fasizmus egymástól el nem választhatók. Fontos jellemzőjük a felsőbbrendűség, mint jobboldali alaptulajdonság. A hazafiság, család, nemzet, rend fontosságát hirdetik, de a kapitalizmusban és fasizmusban is a legfontosabb a profit, az üzlet, a pénz. A kapitalizmus a proletárokat a csőcselék színvonalra zülleszti, hogy így az öntudatlan, a valódi érdekeiken nem gondolkodó embereken uralkodjanak a profit megszerzése céljából, aki pedig erre vetemedik, azt üldözik. A fasizmus a felsőbbrendűség nevében még gyilkol is, de a célja szintén a profit, minden egyéb csak demagógia, szemfényvesztés.

„A kapitalizmus vagy piacgazdaság olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési tényezők többségében magántulajdonban vannak, miket haszon elérésének céljából működtetnek.” – Wikipédia

A kapitalizmus gazdasági társadalmi rendszer alapvető célja és mozgatója a minél nagyobb profi elérése a tőkés vállalkozóknak. A tőkés vállalkozók tulajdonában lévő termelőeszköz lehetőség és a verseny miatt egyben kényszer is a proletárok kizsákmányolására és ez vezet az élősködésre. A kapitalizmusban a gazdasági kényszer miatt kialakul a felsőbbrendű tőkés úr és a proletár bérrabszolga viszony, ami alárendelt emberi kapcsolat, így embertelen, az emberi és polgári jogokat korlátozza a gazdasági és a politikai hatalom útján. A gazdasági hatalom a tőkés vállalkozókat a politikai hatalomba segíti és fordítva, a proletárokat kizárja, így a teljes hatalom birtokában a tőkés vállalkozók érdekei a meghatározók a proletár bérrabszolgákkal szemben, akik nem is részei a hatalomnak, így ez diktatórikus viszony a polgári „demokrácia” keretében. Lényegében a kapitalista gazdasági modell a működési módja a totális diktatórikus változatának, a fasizmusnak is, ami az emberi és polgári jogokat súlyosan korlátozza vagy eltiporja.

„A jobboldal azon politikai eszmék, ideológiák csoportja, melyek fő jellemzője a társadalom hierarchikus felépítésének elfogadása, az emberek közötti társadalmi és anyagi egyenlőtlenség adottságként kezelése és helyeslése.” – Wikipédia

A jobboldali erkölcsű emberek defektes gondolkodása az embertelen felsőbbrendűség alapján természetesnek tarja a szolgaságot, kizsákmányolást, más népek, fajok feletti felsőbbrendűséget, az ezeket szolgáló diktatórikus tekintélyuralmi életformát, a dolgozó emberek kirekesztését a törvényhozásból. Így természetesnek tarja a társadalom megosztottságát urakra és az őket kiszolgáló szolgákra. Ezzel támogatja az alacsonyabb rendű emberi társadalmi forma megvalósítását, ami az emberré válás útját akadályozza, ezért reakciós és visszafejlődést valósít meg az ember állati eredetéhez. Az így gondolkodók világnézete felszínes idealista embertelen reakciós világnézet, demagóg politikusok imádatával, gyűlöletkeltéssel valamilyen nép, faj, társadalmi osztállyal szemben, ezért ellenzik a valóságra épülő emberséges, materialista, marxista, internacionalista világképet és a középkori állapotokat sírják vissza. A jobboldal hívei elítélik és üldözik a kapitalista és a fasiszta erkölcs ellen fellépő haladó nézetű kommunista embereket. Az emberiség fennmaradásáért folytatott harca a kommunistáknak a jobboldali erkölcs felszámolását jelenti.

A fasizmus gazdasági és politikai osztályalapja a kapitalizmus, ezért a kommunisták harca a kapitalizmus és a fasizmus ellen is folyik. A harc a kapitalisták, fasiszták és kommunisták között világméretekben zajlik. Mivel a kapitalizmus és a fasizmus embertelen társadalmi rendszer, ezért a győzelmük az emberiség végét jelenti, az embertelenséget. Csak a kommunisták menthetik meg a világot az embertelen fasizmustól, kapitalizmustól. A jobboldali nézetűek az embertelenséget csak akkor nem szeretik, ha az ellenük irányul, de ez természetes is. Így a kommunisták sem szertik és nehezen tűrik az embertelen kapitalista és fasiszta jobboldali erkölcsű politikát, ezért harcolnak ellen, ami háború és harcuk az emberiség fennmaradásáért folyik.

A jobboldaliság lényege a felsőbbrendűség és a felsőbbrendűség jogán a kizsákmányolás, ami a kapitalizmus és a fasizmus alapvető gazdasági célja, az így megszerzett profit a felsőbbrendűség jogán biztosítja az élősködést. Végül is a jobboldaliság alapvető célja nem más, mint az emberek feletti uralom anyagi haszonért. A hazaszeretet, a család, a nemzet, a rend nem igazi jobboldali érték, hiába ezt vallják, a nép, a dolgozók nyomora őket valójában nem érdekli, ez csak demagóg hazugság. Mert, akinek felsőbbrendű világnézete van a saját nemzetének tagjai iránt, és az a célja hogy nemzettársain élősködjön, az nem lehet hazafi. Aki felsőbbrendű elvei alapján jogosnak véli, hogy a saját és más nemzeteken élősködjön, az még az ember megnevezést sem érdemli meg. Mivel ezek a tulajdonságok a kapitalizmusra és a fasizmusra is jellemzőek, ezért ezek jobboldali embertelen élősködő társadalmi formák.

Tehát a kapitalizmus, a fasizmus és a jobboldaliság tulajdonképpen elválaszthatatlan édestestvérek, a kapitalista gazdaság működési modellje alapján az emberi és polgári jogok korlátozói vagy szélsőséges formában az eltiprói, így az alacsonyabb rendű társadalmi életforma megtestesítői. Felsőbbrendűségre alapuló világnézetük szerint érdekeltek a világméretű nemzeti, faji, társadalmi osztály alapú elkülönülésben. Ezek alapján a gyűlölködésben, a dolgozók és nemzetek szolgaságában és kizsákmányolásában és az erre alapuló élősködésben. A jobboldal harcol a világ dolgozónépei összefogásának megakadályozásáért, ami a valódi demokrácia elleni háború. Így érdekeltek a fejlődésben lemaradt emberekkel, népekkel szembeni felsőbbrendűségben és az elmaradottságuk kihasználásában, emberi módon segíteni a fejlődésükben nem akarnak a rászorulóknak, erkölcsük ezt nem teszi lehetővé. Az erkölcsük alapja az erősebb uralkodj a gyengébben, hasonlóan, mit az állatvilágban. Néha a lelkiismeretük megnyugtatására, odavetnek egy kis jótékonyságot az általuk kizsákmányoltaknak vagy megnyomorítottaknak. És ez a szemlélet egyenes út a fasizmushoz, ha túl erős a proletárok összefogása, az ok pedig bármi hazugság lehet.

„A fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája. Nevét az olasz változatáról, a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta.” – Wikipédia

A fasizmus jellemzője: A kapitalizmus gazdasági modellje alapjain működő szélsőségesen agresszív jobboldali világnézetűek totális diktatúrája, tekintélyuralma, önkényuralma, a jobboldaliság következetes megvalósítása, a kapitalisták menekülése a kommunizmus térnyerése elöl. Tulajdonsága a felsőbbrendűség, kizsákmányolás, élősködés, szélsőséges nacionalizmus, sovinizmus, totális diktatúra vagy tekintélyuralom, reakciós agresszív idealista világnézet, a haladó gondolkodók, a kommunisták üldözése, kiirtása. A fasizmus bármely nemzet vagy fajnál megjelenhet, és akár Hitler is lehet a példakép, a minta, még akkor is, ha régebben ők voltak az áldozatai. Tulajdonságai megtalálhatók a régi korok társadalmaiban is, így a rabszolgatartó és a feudalizmusban is, mint a felsőbbrendűség, totális diktatúra, tekintélyuralom vagy önkényuralom, kizsákmányolás, élősködés, a haladó gondolkodók üldözése, kiirtása.

A fajelméletet, a jobboldaliságtól örökölt jellemzőt, a fasizmus nem minden formája alkalmazza, csak ha szüksége van rá. A fasizmus hitleri változata keményen, a népirtás szintjén alkalmazta a fajelméletet, a Mussolini féle, pedig nem, de ettől még mindegyikre jellemző volt a kapitalizmus keretében működő totális diktatúra a dolgozók, a nemzetek elnyomására, kizsákmányolására, szélsőséges nacionalizmus, sovinizmus, és ebben hasonlít a Horthy fasizmusra, bár Horthynak nem volt hatalma idegen nemzeteken élősködni, inkább rajta élősködtek a fasiszta cimborái a magyar nép kárára.

A fasizmus tulajdonságaira hasonlító jelenségek manapság is megtalálhatók. Az eddigi legbrutálisabb megjelenése a hitleri forma volt. A hitleri fasizmust felváltotta Amerika vezetésével az új típusú kapitalizmus, ami szintén világhatalomra törekvő, de nem olyan látványosan brutális, a céljai és módszerei azonban nagyon hasonlóak a fasiszta mintára. Uralkodni, kizsákmányolni, élősködni más nemzetek és a dolgozó társadalmi osztályok felett profit szerzés céljából, ami a gazdasági, katonai hatalmával megvalósuló imperializmus továbbfejlődése. Így ez csak „mosolygó fasizmus” a „Népfelséget” mosolyogva hazudó, a polgári „demokrácia” áldemokratikus, a többséget a hatalomból kizáró, így diktatórikus formában megvalósuló, a nép, nemzetek, dolgozó osztályok felett felsőbbrendűként a jogos kizsákmányolást megvalósító „demokrácia”.

Így manapság az elfajzott kapitalizmus a fasizmus céljait a polgári „demokrácia” keretében a „mosolygó fasizmus” valósítja meg, ahol parlament és választások is vannak, de a dolgozóknak nincsenek képviselőik. Az államhatalom és a médiumok szinte totális birtoklásával minden valódi demokrácia megvalósítását hatékonyan megakadályoznak. Amíg ez a módszer működik, és a profit gyarapodik, a tőkések tudnak uralkodni a dolgozók felett, addig miért is változtatnának. Ez a bevált módszer a „demokrácia” álcája mögött megbújó „mosolygó fasizmus” valójában a kapitalizmusban totális diktatúra és így lehet fasizmusnak is nevezni, még akkor is, ha a koncentrációs táborok nincsenek, mert nincs rá szükség.

A fasizmusnak Dimitrov-féle meghatározása: ,,A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legagresszívabb,legsovinisztább csoportjainak nyílt terrorisztikus diktatúrája!”

A hitleri fasizmus idejének fasizmus meghatározása az amerikai stafétabot átvétellel kisé módosult a „mosolygó fasizmusra”, ami már a polgári „demokrácia” keretében is kitűnően működik. Már nem nyílt, hanem a polgári „demokrácia” álcája alatt megvalósuló totális diktatúra, a kapitalista világ-elit uralma a világ népei felett. Egyre kevésbé a nemzeti és faji felsőbbrendűsége a meghatározója, mert a multinacionális világméretű vállalatok föld méretekben érdekeltek a kizsákmányolásban. A nemzeti és faji ellentétek még a nem teljesen világméretűvé válásuk maradványa, de ugyanúgy kimutatja időnként az eredeti hitleri fasiszta módszereit. A neofasizmus így a „mosolygó fasizmus” vetélytársa lett, de azért ha kell, összetartanak az emberséges nézeteket hirdetőkkel és kommunistákkal szemben.

Az Amerika vezette „mosolygó fasizmus” háborúi 1945-től megközelíti a hitleri fasizmus népirtását. Koreai és a vietnámi háború már a „mosolygó fasizmus” harca volt az antifasiszta Kínával és a Szovjetunióval, amit az antifasiszták sikeresen megnyertek, és ez akár 20 millió ember kiirtásával járt. A Szovjetuniót viszont a „mosolygó fasizmus” sikeresen legyőzte. De a siker nem teljes és már fordul a történelem kereke megint előre, ha lassan és furcsán is.

Amerika vezette népirtó háborúk áldozatai 1945-től:
Korea: 3-10 millió, Vietnám: 3-10 millió, Afganisztán 1,2 millió, Irak 1 millió, Jugoszlávia: 0,3 millió Szíria 0,5 millió, stb., A „mosolygó fasizmus” népirtásának száma elérheti a több 10 milliót is. A kapitalizmus áldozatainak száma, pedig az 1 milliárdot meghaladja, és ez a jobboldaliság bűne, igazi népírás pénzért.

A modern fasizmusban egyre inkább a föld méretekben megosztott világ a jellemzője, így szétválik a világ a dolgozókra és a felsőbbrendű kizsákmányolókra. Az emberiség világméretű megosztottsága kizsákmányolókra és dolgozókra, a totális „mosolygó-fasiszta” diktatúra megvalósulásának eredménye. A következő lépcsőfok a robotok világméretű elterjedésével a dolgozó osztályok megszűnése lehet. A jobboldaliság, kapitalizmus, fasizmus felsőbbrendűsége ebben az esetben katasztrofális lehet az emberiségre nézve, a felesleges több milliárd ember kiirtása.

A Horthy-fasizmus is bővelkedett a fasizmus jellemzőivel, úgymint: A feudális maradványokat őrző lassan fejlődő kapitalista osztály felsőbbrendűsége – nagyságos, tekintetes, méltóságos, hercegek, grófok stb.. A dolgozók kizsákmányolása, elnyomása, szolgasorban tartása és a rajtuk való élősködés. Ennek kivitelezésére reakciós idealista világnézetek terjesztése. Szélsőséges nacionalizmussal egybeforrott soviniszta politika megvalósítása, a környező népekkel szembeni ellenséges viszony kialakítása Trianon miatt, ami az úri osztály bűne volt, de a nép szenvedte és szenvedi meg. Fajüldözés, a zsidók, cigányok emberi és polgári jogainak korlátozása, végül Szálasival a kiirtása. A zsidótörvények megalkotása és ennek a nép általi passzív eltűrése érdekében félrevezetés, a félelemkeltés, az ellene fellépők emberséges haladó nézetinek elnyomása. A haladó gondolkodók, a dolgozók érdekeit képviselő kommunisták üldözése, kiirtása. Tekintélyuralom és diktatúra a dolgozókkal szemben. A dolgozóknak nem volt képviselője a törvényhozásban, az úri osztályt képviselők hozták a törvényeket saját érdekükben a dolgozó osztályok elnyomására és a kizsákmányolás biztosítására. A klasszikus fasisztákkal, Hitlerrel, Mussolinival való elvbarátság, szövetség, a fasiszták szövetsége. A fasizmus elfogadását jelenti a Horthy-fasizmus tisztelete, imádása, ami a mai magyar reakciós fasiszták ismérve.

Mert aki Horthyt rendszerével szimpatizál, az bizony reakciós fasiszta.

A jobboldaliság, a kapitalizmus és a fasizmus fő ellensége a szocializmus és a kommunizmus, ami a valódi baloldali, a népi demokrácia keretiben valósul meg. A népi demokrácia a többség, a dolgozók számára demokrácia, a jobboldaliság, a kapitalizmus és a fasizmus számára pedig diktatúra.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Miért nehéz meghaladnia az emberiségnek a jobboldaliság erkölcsének barbárságát, a felsőbbrendűséget?

A felsőbbrendűség ember és ember között embertelen barbárság. A jobboldali „civilizált” emberek felsőbbrendűségüket jogosnak tartják, és ezen az alapon az élősködést is. Az emberek között meglévő különbségek ezt az embertelen hozzáállást látszólag igazolják. Az emberek közötti, akár a szélsőséges különbségek kialakulásában elsősorban a külső körülmények a meghatározók. Jobb, egyenlőbb, emberibb élhetőbb körülmények a különbségeket csökkentik, de jelentős változás általában csak történelmi távlatokban következik be. Az ember közös eredetű ősének vándorlása a föld különböző helyeire, a történelem során nagy különbségeket alakított ki a társadalmak fejlettségében.

A jobboldali emberek ezeket a különbségeket saját hasznukra kiaknázzák, természetesen felsőbbrendűen és élősködően, ami kíméletlen embertelenséggel párosul.

A felsőbbrendűség alapvető oka és lehetősége az emberiség életfeltételeket termelő képességének a fejletlensége és ennek világméretű különbsége. A felsőbbrendűség lehetősége korlátozható és elnyomható, de amíg az oka fennáll, lappangva megmarad. Így a jobboldaliságra épülő kapitalista gazdasági társadalmi rendszer lehetősége is fennállt a szocializmus idején. A felpuhult proletárdiktatúra így kedvezett a jobboldaliság térnyerésének.

A lét határozza meg a tudatot. Ebből következik, hogy az emberi társadalomban is a létért folyó küzdelem teszi embertelenné az állatvilágból származó embert, és ez az életben maradáshoz szükséges dolgokért való harcban nyilvánul meg. Ez a harc az állatvilághoz hasonlóan az erősebb, rátermettebb, okosabb uralmát jelenti, de az embereknél a társadalmi lét hatására ez sokkal nagyobb mértékű különbséget okoz ember és ember között. A lehetőségeket jobban kihasználó ember, a megosztott társadalmi formákban, a működési modelljének hatására, sokkal jobban növelheti az esélyit az életben maradásra, mint az átlagember, a többség. Így az idők folyamán a kapitalizmus működési modelljével kevesek totális világuralomra tettek szert a földön, ami nem tükrözi a valódi emberi értéküket. Ez a keveseknél koncentrálódó totális hatalom az emberiségre nézve totális diktatúrát jelent, ami a polgári „demokrácia” keretében működő kapitalizmus fejlődésének elkerülhetetlen terméke, világnézeti hibája.

Hogyan lehetne a kapitalista világ-elit totális uralma helyett valódi demokratikus megoldást megvalósítani?

A polgári „demokrácia” erre nem alkalmas, a történelem ezt bebizonyította, ez csak egy kisebbségnek demokrácia, a többségnek diktatúra.

Szükséges a mindenkire kiterjedő demokrácia az emberré váláshoz?

Lehet demokrácia a többség számára, ha nincs egyenlőség?

A tőkés vállalkozó és az által pénzért megvásárolt munkaerő áru a proletár bérrabszolga között lehet valódi demokrácia?

A felsőbbrendűség hívei a jobboldaliak, legyen az akár tőkés vagy bérrabszolga, valódi demokráciát nem akarnak, és nem is valósíthatnak meg, mert az egyelőséget elutasítják. A proletár bérrabszolga, ha elméjét megszállta az alacsonyabb rendűség öntudatlansága, ezáltal a felsőbbrendűség híve, vagyis a saját kizsákmányolásának jogos elfogadója lesz, ez a csőcselék színvonallal egyenlő. Az egyenlőtlenségben nem lehet demokrácia, a jobboldaliság a diktatúrát valósítja meg a többség számára, és amelyik proletár ennek a híve, az a csőcselék közé tartozik, az emberré válást elutasítja. Ezekből a proletár csőcselékekből lehet alkalomadtán a fasizmus elvhű katonája, aki olyan buta, hogy a saját és proletár társai kifosztásáért harcol.

Ennek megértéséhez előbb a gazdasági és társadalmi okokat kell megvizsgálni.

A polgári „demokrácia” keretében működő kapitalista gazdasági társadalmi rendszer működési modellje miatt polarizálódik az emberiség a létért folyó versenyben győztesekre és vesztesekre, és a modell szerint a győztesek érdekei lesznek a meghatározók. Ez nem hibás módszer, mert így a jobb érvényesül, de ez elvezet a modell szerint a megosztott világhoz, ami már nem a valódi értékeket tükrözi. Így a versenyben a vesztesek száma már elérte a 7 milliárd embert a földön és érdekeik alárendeltek a győzteseknek, ezért a gazdasági és a politikai hatalomban nem vesznek részt. Így kevés ember felsőbbrendűként működő uralomra tett szert. A kapitalizmusban a győztesek általában nem emberi gonoszságból uralkodnak a vesztesek felett, hanem ez a gazdasági modell működésből egyenesen következik, az eredménye azonban személyre szabottan embereket érint. De nem az egyedekben kell keresni a fő okokat, hanem a gazdasági társadalmi modellt kell vizsgálni, megváltoztatni. A többség számára kell a demokráciát megvalósítani, de ehhez a gazdasági társadalmi modellt kell megváltoztatni.

A fasizmus embertelenségének ugyanaz a gazdasági kényszer az oka, mint a kapitalizmusnak. A kapitalista gazdasági modellből következik, hogy a verseny világméretű kiterjedésével nemzetek kerültek kompletten a győztesek vagy vesztesek oldalára, ami a nemzeti érzéseket, a nacionalizmust és a sovinizmust felfokozza. A multinacionális vállalatok már ezen is túl vannak, de így is maradtak és vannak világméretekben vesztes nemzetek, mert a kapitalizmusban az első a profitérdek, ami ezt kívánja. A kapitalista modell szerint egyesülő világ nem szünteti meg a kisebbség totális diktatúráját az emberiség felett. A kapitalista gazdasági modell nem az emberiség jólétéről szól, hanem a győztesek, a kapitalisták profitjáról, még akkor is, ha a nemzetek világméretekben egyesülnek.

A polgári „demokrácia” a gazdasági téren elvetette az egyenlőség elvét, ezáltal a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósításának a lehetőségét is feladta. Ez egyenesen vezetett a világ-elit totális kapitalista diktatúrájához az emberi és polgári jogok korlátozásához vagy eltörléséhez.

Az eredeti célokhoz a gazdasági egyenlőség megteremtése útján lehet eljutni, ami megteremti a lehetőséget a nép demokráciájára, vagyis a nép beleszólási lehetőségét a saját ügyeibe. Ez a népi demokrácia keretében megvalósuló szocializmus felépítésével lehetséges.

Nem véletlen, hogy a polgári „demokrácia” keretében működő kapitalizmusban fejlődött ki a fasizmus különböző formája. A gazdasági egyenlőtlenség az emberi és polgári jogok különböző méretű korlátozásával és legsötétebb formájában az eltörlésével jár együtt. Az sem véletlen, hogy a népi demokrácia az alternatíva, és a legfőbb ellenfele, ellensége a polgári „demokráciának”.

A polgári „demokrácia” a termelőeszközök magántulajdonán alapuló termelési módja nagy gazdasági potenciált szabadított fel, de ezzel az embertelenségnek is teret adott. A célja nem az emberiség, hanem egyes emberek gazdagodása, persze ezzel az emberiség is jól járt. Ezen a célon azonban túl kell lépni az emberiség fennmaradása érdekében. A kevesek kezében felhalmozott gazdasági és politikai hatalom az diktatúra, és a diktatúra az mindenképpen embertelenség is, és a mostani fejlettségében a világ kapitalista elitjének totális diktatúrája valósul meg a föld népe ellen.

A gazdaságilag megosztott világ, politikailag és emberileg is megosztottá vált. Így az emberiség megoszlik élősködőkre és dolgozókra, tőkésekre és proletárokra, a hatalommal rendelkezőkre és a hatalommal nem rendelkezőkre, ami kevesek számára demokrácia és a többségnek pedig diktatúra. A diktatúra mindenképpen elbukik hosszabb távon, ez várható a mostanra kialakult totális kapitalista diktatúra esetében is. Ez a kapitalista diktatúra, a hamis embertelen világnézete miatt a többség számára rossz és csak idő kérdése a föld méretű erőszakos megdöntésére való háború, ami a felhalmozott fegyverek miatt az emberiség végét jelentheti.

A Szovjetunió harca az egyenlőség megteremtésére elbukott és most még nagyobb tere van a totális kapitalista diktatúrának. Nem a szocialista kísérlet volt a rossz, hanem a kapitalista gazdasági modell volt még fejlődőképes, és így a gazdasági erőfölénye legyőzte a nép demokráciáját. Ez pedig az emberiség végét jelentheti, ahhoz hasonlóan, ha a hitleri kapitalista-fasizmus győzött volna. Az árja nép rabszolgává tette vagy kiirtotta volna az emberiség nagy részét. És ez a veszély ma is fennáll az amerikai világhatalom vezetésével.

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Bár – Marx szerint a legfejlettebb helyen valósul meg a kommunizmus és ez jelenleg Amerika. A római birodalom is a keresztényüldözés után, maga lett a kereszténység elterjedésének legfontosabb támogatója. Ki tudja ezt előre, lehet, hogy Amerika előbb tér át a kommunizmusra, mint azt gondolnánk. A társadalmi törvények működéséből erre lehetne következtetni.

50 évvel ezelőtt álmodott Martin Luther King

Amerika nagyon gyorsan fejlődik, de 60 évvel ezelőtt még a négereknek át kellett adni a helyet a fehéreknek a buszon. „Rosa Parks arról lett híres, hogy 1955-ben a buszvezető utasítása ellenére nem volt hajlandó átadni helyét a buszon egy fehér bőrű utasnak.” Wikipédia. És 2009-től a néger Obama lett Amerika elnöke.

„Van egy álmom” – Martin Luther Kingre emlékezett Amerika

Amerika nagyon sok csodálatos dolgot teremtett a világnak és nem véletlen, hogy mindenki csodálja ezért. Remélhetőleg a kommunizmus megvalósításának a csodája is Amerika nevéhez fűződik. De sajnos ma még a kommunizmus fő ellensége.

Az emberiség, ha fenn akar maradni, akkor ezt csak a szocializmus megvalósításával érheti el!!!

SaLa

1945. május 9

Elvtársak!

Eljött a Németország fölötti győzelem nagy napja. A fasiszta Németország, melyet a Vörös Hadsereg és szövetségeseink haderői térdrekényszerítettek, elismerte, hogy legyőzték és feltétel nélkül kapitulált.

Május 7-én Reimsben aláírták a kapitulációról szóló előzetes jegyzőkönyvet. Május 8-án a német főparancsnokság képviselői, a szövetséges haderők Legfelsőbb Parancsnoksága és a szovjet haderők Főparancsnoksága képviselőinek jelenlétében Berlinben aláírták a kapitulációról szóló végleges okmányt, melynek végrehajtása május 8-án 24 órakor kezdődött meg.

Ismerve a német vezetők farkastermészetét, akik a szerződéseket és egyezményeket papírrongynak tekintik, semmi alapunk sincs arra, hogy szavuknak higyjünk. Ma reggeltől kezdve azonban a német csapatok a kapitulációs okmány értelmében tömegesen teszik le a fegyvert és megadják magukat csapatainknak. Ez már nemcsak papiros. Ez a német haderő tényleges fegyverletétele. Igaz, a német csapatok egy csoportja Csehszlovákia területén még mindig nem hajlandó letenni a fegyvert. De remélem, hogy a Vörös Hadseregnek sikerül észretérítenie.

Most már teljes joggal kijelenthetjük, hogy eljött Németország végleges szétzúzásának történelmi napja, népünk nagy győzelmének napja a német imperializmus fölött.

A Hazánk szabadságáért és függetlenségéért hozott sok nagy áldozat, a háború folyamán népünk által átélt mérhetetlen nélkülözés és szenvedés, a haza oltárán áldozatul hozott megfeszített munka a hátországban és a fronton — mindez nem volt hiábavaló, mindezt az ellenségen aratott teljes győzelem koronázta. A szláv népek évszázados harca létükért és függetlenségükért a német hódítók és a német zsarnokság fölött aratott győzelemmel fejeződött be.

Mostantól kezdve Európa fölött a népek szabadságának és a népek közti békének nagy zászlaja leng.

Három évvel ezelőtt Hitler ország-világ előtt kijelentette, hogy feladata a Szovjetunió szétdarabolása és a Kaukázusnak, Ukrajnának, Belorussziának, a Baltikumnak és más területeknek elszakítása a Szovjetuniótól. Nyíltan kijelentette: „Megsemmisítjük Oroszországot, hogy soha többé ne tudjon lábraállni.” Ez három évvel ezelőtt volt. De Hitler őrült eszméi nem váltak valóra — a háború menete megsemmisítő csapást mért rájuk. A valóságban éppen az ellenkezője történt annak, amiről a hitleristák képzelődtek. Németországot teljesen tönkreverték. A német csapatok megadják magukat.

A Szovjetunió győzelmet ünnepel, jóllehet — nem szándékozik sem szétdarabolni, sem megsemmisíteni Németországot.

Elvtársak! A Nagy Honvédő Háború teljes győzelmünkkel fejeződött be. A háború időszaka Európában véget ért. Elkezdődött a békés fejlődés időszaka.

Köszöntlek benneteket, drága honfitársaim, a győzelem alkalmából.

Dicsőség a hősies Vörös Hadseregnek, amely megvédte Hazánk függetlenségét és győzelmet aratott az ellenségen!
Dicsőség nagy népünknek, a győzelem népének!
Örök dicsőség a harcokban elesett hősöknek, akik életüket áldozták népünk szabadságáért és boldogságáért!

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Magyarországon először az 1919. március 21-i szocialista forradalommal megteremtett Tanácsköztársaság nyilvánította állami ünneppé a proletár nemzetköziség napját.

A Forradalmi Kormányzótanács erre vonatkozó XXX-as számú rendeletét április 2-án ismertette a sajtó. Az újságok néhány nap múlva arról is hírt adtak, hogy az ünnepség legfőbb szervezőjének Szamuely Tibort jelölték ki, s ő „Május elsejei rendezőbizottságot” alakított, amely több ülést is tartott. Magyarországon, a földkerekség akkor második szocialista államában, az Európa-szerte tapasztalható forradalmi fellendülés időszakában méltóképpen kívánták megünnepelni ezt a napot. írókat, költőket, színpadi szerzőket, festőket, szobrászokat, grafikusokat, színművészeket, zeneszerzőket, kórusokat, zenekarokat kértek fel arra, hogy működjenek közre az ünnepség fényének emelésében. A Vasárnapi Újság április 27-i számában látható Zádor István rajza a Keleti pályaudvar melletti Tattersall hatalmas terméről, ahol a képzőművészek a nemzetközi munkásmozgalom vezető személyeiről készítették szobraikat, valamint egyéb olyan művészi alkotásokat, amelyeket Budapest terein, utcáin vagy a Városligetben állítottak fel május elsején. Pór Bertalan a Magyar Nemzet 1969. május 1-i számában idézett érdekes részleteket a képzőművészek akkori munkájáról. Az utcai plakátok közül különösen Biró Mihály híres kalapácsos emberének felhasználásával készült plakátja és Steiner Rezső műve, egy láncait széttépő férfialak keltette fel a figyelmet.
Az előző három évtizeddel szemben most nemcsak a munkáslapok, hanem az egész magyar sajtó méltatja május elseje jelentőségét. A Vörös Újságban Révai József ünnepi cikke, az Építőmunkásban Szakasits Árpádé látott napvilágot. Ezúttal is Biró Mihály illusztrálta a május elsejei emléklapot, amelyben Várnai Zseni és Gyagyovszky Emil versein kívül a munkásság vezetői, Kun Béla, Pogány József, Böhm Vilmos, Rónai Zoltán, Kunfi Zsigmond, Lukács György értékelték, magyarázták sokoldalúan a megmozdulás jelentőségét.

Ismert és névtelen költők serege jelentkezett a fővárosi és vidéki sajtó hasábjain a proletárdiktatúra májusát ünneplő művekkel. Egyes írásokat, mint például Somlyó Zoltán Májusi kalapács, Várnai Zseni Vörös május, Gyagyovszky Emil Hát itt vagyunk !…, Sándor György Májusi toborzó című versét, valamint az Internacionálé szövegét nagy példányszámban röplapokon is terjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának vezetője, Balázs Béla élvonalbeli színpadi szerzőket, Molnár Ferencet, Heltai Jenőt, Szomory Dezsőt, Bródy Sándort és Hajós Sándort kérte fel, hogy írjanak a Május elsejére rövid alkalmi darabokat, de közülük csak Bródy Sándor készült el a művével. Május elsején mutatták be Karinthy Frigyes „Vérmező” című darabját, amely 1910-ben írt Martinovits című költeményének dramatizált változata volt.
Az első ünnepi cikkek, versek már néhány nappal május elseje előtt napvilágot láttak. Az Ifjú Proletár című újságban annak alapítója és szerkesztője, Lékai János (1896—1925) április 27-én adta közre „Új Május felé” című vezércikkét. Lékai János, aki serdülő éveitől kezdve részt vett a baloldali mozgalmakban, először a Galilei Körben, majd 1917-től az illegális antimilitarista mozgalomban, a forradalmi fiatalság a maga hivatott vezérének tekintette: az 1918. október 31-i forradalom napján a tömeg szabadította ki a börtönből. Rövidesen a kommunista ifjúsági mozgalom egyik elindítója lett. Kezdetben expresszionista hatásokat tükröző irodalmi tevékenysége 1919 után főként amerikai emigrációjában bontakozott ki.„Új Május felé” című cikkében többek között így írt: „A májusi új vörös szelek végigsöprik a burzsujok szalonjait. Most reszketve lapulnak álszakszervezeti igazolványaikkal páncélszekrényeik mellé… Ez az élet a mienk. Ez a május legyen az igazi vörös május. A diadalmas május. Lázongásaink valóságba szökkentették eszméinket, melyeket börtönbe lehetett dugni. Le lehetett tagadni — de megölni nem lehetett soha. . . A keletről jött forradalom diadalmasan halad nyugat felé… Felujjonganak a vörös mezők. Hahó! Diadalmasan visszük a te zászlódat, vörös május.”Az első szabad május emléke szinte valamennyi résztvevőben felejthetetlen élményként rögződött. Lékai János hat esztendővel később már az Egyesült Államokban, a szerkesztése alatti Új Előre című magyar nyelvű kommunista lap hasábjain az alábbi tárcában elevenítette fel az 1919-es tüntetés néhány jellemző mozzanatát.

Lékai János
MÁJUSI EMLÉKEK
(Budapest, 1919)
A dallam átviharzott a reggelen.
Trara-ra-ra — visszhangzott a város.
A burzsujok kinyitották ablakaikat. A mama elkeseredetten felkiáltott: „Még aludni sem lehet!”
Hiszen még csak hét óra volt s a burzsuj-mamák ilyenkor illatos hálószobájukban, finom csipkeágyneműk között még legédesebb álmukat alusszák.
De minden hiába, a proletárok korán kelnek. Ma ünnep van. Május elseje. Kék az ég, zászlók lobognak. A város vörösbe öltözött. A város ünnepel. A város ujjong.
A dallam újra kopogtat az ablakokon.
Kürtösök járják a várost. Felharsan északon, keleten, nyugaton és délen: Trara-tra-ra…
„Jaj, de undok ez a dallam” — morogja a burzsuj, halántékán kidagadnak az erek, keze megrándul, mintha a tisztán csengő dal nyakát akarná kitekerni.
De nem lehet.
Először csak egy magányos kürtből tör fel a dallam, majd egyre több és több csatlakozik hozzá. A proletárok ünneplőbe öltöztek. Fiatal munkások és munkásnők, asszonyok és gyerekek tódulnak ki a házak kapuin. Kis csoportokba verődnek. Valaki vörös zászlót emel magasba.
És mindenfelől felhangzik az ének:
„Rabságunknak vége már…”
Mintha szárnyai lennének, mintha felnyílnának a zsilipek és a patakocskák mennydörgő vízesésekké nőnek, úgy zúgott, dagadt, áradt az ének:
„Ez a harc lesz a végső!”
„Ez az éneklés az idegeimre megy, csukd be már az ablakot!” — jajdult fel a burzsuj-mama. Aszpirint vett be, és hideg vizes borogatást rakott a fejére.
De az aszpirin nem segített.
Szélesen hömpölygött a tömeg. Vörös zászlók lebegtek a szélben. A föld megrendült. A levegő megreszketett, az ének szállt az ég felé.
Vöröskatonák jöttek. Mellük feszült. Erős kézzel fogták a fegyvert.
Egy-kettő — egy-kettő.
A trombita harsogott.
„Ennek a lármának sose lesz vége…” — zúgolódott a burzsuj.
*
A Szigeten vidáman pezsgett az élet. Hevenyében összeácsolt színpadokon énekesek és énekesnők szórakoztatták a proletárokat. Proletárgyerekek kacagtak a színészek mókáin. Azután lepényevés, zsákfutás, hinta, ringlispíl és még sok-sok vidám tréfa következett. Majd komoly színdarabokra is sor került, a zenészek pedig csodálatosan szép hangversenyekkel ringatták el a közönséget. Sok-sok ezernyi emberáradat. Szolgálatkész proletárok hordták a frissítőket elvtársaiknak. Senki sem ivott szeszes italt, mégis mindenki mámoros volt.
Munkásifjak ezrei vándoroltak a sportpályára. Valaki az Ifjúsági Internacionálé nevében beszélt. És az éneklők szíve hevesebben dobbant, arra gondoltak, hogy a földkerekségen mindenütt élnek ifjú proletárok, akik ugyanazt érzik, mint ők.
Énekelnek és fiatalok, mindannyian harcolni akarnak és sápadt orcájuk kipirul, kezük ökölbe szorul, arra gondolva, hogy még odaadóbban kell küzdeniük, egyre magasabbra emelniök a zászlót, a vörös zászlót.
„Fegyverbe! — Fegyverbe!”A karok egymásba fonódnak.
Erős, ütemes léptekkel megindulnak a város, a vörös város felé. Az ünneplő város felé.
Zászlók.
Marx-, Engels-, Lenin-szobrok. Óriásiak. Túlnőnek a volt burzsujpalotákon. Mindenfelé ötágú csillagok. Sarló és kalapács.
A hegy vörös.
A házak fellángolnak.
Hirtelen rakéták röppennek, lángbetűket festve az égre: „Éljen a proletariátus diktatúrája!”
A munkásifjúság menetel. Az ének zeng.
És ahogy vonulnak, feszesen, katonásan, a vidám új hadsereg, megremegnek a házak.
„Reszkess, burzsuj. ..!”
A burzsuj-mama: „Tüntetnek ezek a taknyos inaskölykök.”
„Még egy aszpirint!”
„Reszkess, burzsuj!”
A vöröskatonák.
Elindultak — megvédeni a vörös várost. Csak akarni kellett. Sikerült.
Vöröskatonák meneteltek.
Az ének erősödött, az ének áradt, az ének visszhangzott.
„Rabságunknak vége már…”
*
A burzsuj bevágta az ablakot.
„Ez az undok rikácsolás!”
A burzsuj-mama még egy aszpirint kért.
„Mikor rúghatom már ki végre ezt a kibírhatatlan népséget?”
A proletár megkönnyebbülten sóhajtott fel a szép lakásban.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A folyamat egyes mozzanatait a Magyarországi Általános Munkáspárt, az 1890-ben alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt előde hivatalos lapjaként kiadott Népszava 1889 nyár végi—őszi számaiban is figyelemmel kísérhetjük.
Említést érdemel, hogy a hetenként néhány oldalnyi terjedelemben megjelenő Népszava csak több mint egy hónappal a kongresszus befejezése után tudott végezni az arról közölt riportsorozatával. A május elsejére vonatkozó határozat a lap augusztus végi számába került, annak is a harmadik oldalára, számos más határozat közé iktatva, így csaknem elveszett a betűtengerben. A döntést csak rövidített változatban közölték, amely néhány kifejezésében még így is hűségesebb volt az eredeti francia szöveghez, mint a későbbi, a német nyelvű jegyzőkönyvből készített fordítások.
Ezek után a magyar szocialista újság csak kereken három hónappal utóbb tért vissza a kongresszusra, pontosabban annak éppen arra a határozatára, amelyet előzőleg szinte mellesleg és röviden ismertetett: „Felhívás!” főcím és „Nemzetközi munkásünnep 1890 május elsején” alcím alatt így kezdte a lap első oldalán közleményét:
„A magyarországi munkások legszélesebb köreiben mozgalom bontakozik ki, mely a párizsi nemzetközi kongresszus határozataihoz alkalmazkodva arra irányul, hogy 1890. május hó elseje nemzetközi munkás-ünnepnek tartassék. Ezen májusnak az a célja, hogy a nyolcórai munkaidő behozatala érdekében az összes munkások általános tüntetést rendezzenek. Felhívjuk az olvasókat és az elvtársakat, hogy gondolkozzanak, mi módon lehetne ehhez a nemzetközi kinyilatkoztatáshoz csatlakozni… ”
Ebben az 1889. november 17-i Népszava-közleményben van tudomásunk szerint először szó a munkások olyan óhajáról, hogy május elseje világünnep legyen. A németeknél csak 1890. március végén merült fel ilyen kívánság, amint ez Eduard Bernsteinnek „A berlini munkásmozgalom története” című 1909-es kiadású nagy műve dokumentumaiból kiderül. A már többször idézett francia történész, M. Dommanget egész fejezetet fordított „Az ünnep keletkezése” kérdésének, és számos tekintély tévedéseit cáfolva, a leghatározottabban kijelentette: a francia munkásokat csak az 1890. április 30-i röplapok szólították fel, mégpedig Ausztria-Magyarország és az USA munkásainak ilyen irányú kívánságára hivatkozva, hogy világünnepként tartsák meg május elsejét. Az USA-ra utalás tévedés volt, így hát amennyiben az osztrák sajtóból korábbi adat fel nem bukkan, úgy a magyar munkásoké a történelmi kezdeményezés érdeme e téren.
A röplapot idéző francia történész „mintegy zárójelben” hozzáfűzte: az USA munkásai 1890-ben még nem tekintették ünnepnek május elsejét, csupán a nyolcórás munkaidőért tartott harci napnak.
Szólnunk kell még egy fontos kérdésről: a német munkásmozgalomban viszont még nem tették kötelezővé május elseje munkaszünettel való megünneplését. Ennek megvilágításához szükséges egy rövid kitérő. A német szocialista mozgalmat 1878 óta már tizenegy éve sújtotta a Bismarck-féle „kivételes törvény”, amikor az 1889-es párizsi kongresszuson május elseje kérdése napirendre került. Elsősorban a német mozgalom helyzetét vették tekintetbe, amikor a határozat záradékában szabad kezet adtak az egyes országok munkásainak a május elsejei tüntetés lebonyolításának a módjához. 1890 elején változott a helyzet: megbukott a szocialistaellenes törvény, vele együtt eltakarodott a történelem színpadáról a német burzsoázia bálványa, Bismarck kancellár is. Az 1890. február 20-i választásokon a szociáldemokraták olyan fényes győzelmet arattak, hogy képviselői frakciójuk a legnépesebb lett a parlamentben. A német burzsoázia is elmondhatta: „La légalité, qui nous tue” — „a törvényesség elpusztít bennünket”. Készülődtek a revánsra, harci szervezeteket hoztak létre a május elsejei tüntetés letörésére. Nyilvánvaló volt, nem riadnak vissza a provokációktól, hogy ürügyet teremtsenek az újabb szocialista törvényhez. Ilyen körülmények között a német szociáldemokrata parlamenti frakció kívánságára, szembeszállva a német munkásság akaratával, nem tették kötelezővé a nyílt összeütközések elkerülése érdekében a május elsejei munkaszünetet. A taktikát az adott helyzetben az idős Engels is helyeselte: „Németországban a frakció kötelessége volt, hogy szembeszálljon a túlzott igényekkel. Február 20-a annyira fellelkesítette az embereket, hogy bizonyos fékezésre volt szükség, nehogy szamárságokat kövessenek el.” Más kérdés, hogy az akkor indokolt taktikát utóbb, a megváltozott viszonyok között, a német mozgalom opportunista irányzata megalkuvó politikája igazolására használta fel. Nem véletlen, hogy éppen a május elsejei munkaszünet megtartása lett a német munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya közötti elkeseredett küzdelem egyik központi kérdése. A vitát az elkövetkező két évtized alatt sokszor felújították, olykor igen éles formában; az egykorú német pártlapokban, mindenekelőtt a Neue Zeit című elméleti folyóiratban, a párt- és a szakszervezeti kongresszusok jegyzőkönyveiben igen sok dokumentuma maradt. A május elsejei munkaszünet ügye többször is a munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya közötti harc egyik fő ütközőpontjává lett.
A fentebb idézett külföldi tanulmányok szerint Németországban 1890 tavaszán, Franciaországban csak 1890. május elseje előestéjén merült fel, hogy e napot munkásünnepnek tekintsék. Amennyiben tehát a Népszava 1889. november 17-i „Felhívásáénál korábbi adat felszínre nem kerül, jogosan feltételezzük, hogy az ünneppé nyilvánítás eszméje a magyarországi munkásoktól származik.
A Népszava idézett, 1889. november 17-i cikke gyakorlati szempontokra is ráirányította olvasói figyelmét. Magyarországon, akárcsak a földkerekség legtöbb államában, a múlt század végén még látszólag csillagászati távolságban állottak a nyolcórás munkaidő elérésétől, a 12—14 órás munkanap nem számított a ritkaságok közé. A cél egyetlen nagy tüntetéssel való elérése tehát utópisztikus álomnak vagy kalandor vállalkozásnak látszhatott azok szemében, akik még nem ismerték a munkásmozgalom szükség szerint hosszú távra szabott taktikáját és stratégiáját. Bizonyára ezeknek a munkásoknak szólt a cikk következő jelmondata: a tüntetéssel „a munkások a munkaidőnek tartós megrövidítését kívánják, anélkül, hogy egyelőre kizárólag a nyolc órai munkaidőre fektetnék a fősúlyt. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy az 1890. május elsejére hirdetett ünnep általánosságban tartassék a helyi viszonyoknak megfelelően, nyilvánosan, a fennálló törvényhozás szerint.”
A cikk kétségkívül újabb munkásrétegek figyelmét fordította a következő évi május elsejére. Nem mindenki figyelhetett fel az erről szóló első, a párizsi határozatot csak kivonatosan ismertető, egyéb anyag közé zsúfolt augusztus végi híradásra. Talán ezért is tartotta szükségesnek a szerkesztőség, hogy 1889 végén vezércikkében visszatérjen a kérdésre, s most ellentétben augusztus 25-i eljárásával, pontonként ismertesse, magyarázza a határozatot. A magyar munkáslap ekkor említette először, hogy a dátum kiválasztásánál az Amerikai Munkásszövetség 1888. decemberi saint-louisi kongresszusi határozatán már az ottani országos tüntetés napjául választott időpontot vették át. A határozat harmadik pontjához hozzátette: nem formaságból mondták ki, hogy az egyes országokban az ottani törvényekhez alkalmazkodva rendezzék a tüntetést, mert „Európa, Amerika és Ausztrália valamennyi szocialistái komolyan foglalkoznak” a határozat végrehajtásával.
A továbbiakban a vezércikk a munkanap rövidítésének páratlan fontosságát magyarázta: erre a mai munkásnemzedék fizikai és szellemi fejlődése érdekében van szükség. Kétszeresen szükséges a következő nemzedék érdekében. „Csak szabadidő birtokában válik lehetővé idejének egy részét magasabb feladatoknak szentelni, úgy mint saját helyzete és célja felől önmagának felvilágosítást szerezni, ami saját felszabadulásának a fegyverkészítését képezi.” Utalt a szerző a termelékenység soha nem tapasztalt emelkedésére és arra, hogy ennek áldásait csak „rendezett” társadalomban fogja élvezni a világ. A cél a szocializmus, de „lépésről lépésre kell haladni, az első lépést a munkaidő megrövidítése képezi”.
Az itt-ott szinte archaikus, néhol németes stílusú kommentár azt is tükrözi, hogyan hatoltak be az I. Internacionálé eszméi a gondolkodásba: hiszen ezt a fogalmazást, hogy a nyolcórás munkanap kivívása „a munkásosztály felszabadítása felé tett első lépés”, az I. Internacionálé első, 1866-os genfi kongresszusának határozatában találjuk.
1889 végén már élénk vita folyhatott a magyar munkásmozgalomban a Május elseje megtartásának módjáról. Erre következtethetünk az iménti cikk azon utalásából, hogy „egyesek általános világsztrájkot akarnak”. Ezt a Népszava az Internacionálé határozatára és arra való hivatkozással utasította vissza, hogy „ez lehetetlen, megoldhatatlan”. A májusi világsztrájk gondolatát, főként francia anarchisták, már a párizsi kongresszuson szóba hozták, de leszavazták őket.
A december végi írás foglalkozik először konkrétan a nap programjával: délelőtt az egész országban nyilvános vagy egyleti gyűlések „A nyolcórás munkanap” napirenddel, délután általános pihenő. „Május elseje úgyis a kikelet ünnepe, amiről sokat és oly szépet énekeltek. A nyárs- és kispolgárok ezrei bizonyára nem fogják rossz néven venni, ha a proletárok százezrei is megbámulják az ébredő természet csodáit.” Ezért legyen május elseje munkásünnep — írja éllel, de nem minden humor nélkül a Népszava, feltéve a gunyoros kérdést: „És miért ne lehetne a munkásoknak is saját ünnepük? Hogy méltó lesz, arról kezeskedik a munkásokat jellemző felelősségérzet. De az öröm sem fog hiányozni, mert a győzelemre való kilátás folytán győzelmi öröm fogja felvidítani az ünneplő tömeg kedélyállapotát.”
Ebben a komoly, emellett tréfálkozó eszmefuttatásban már egész sor olyan gondolat csíráját megtaláljuk, amelyeket később a május elsejei tömegmegmozdulások szociológiai, szociálpszichológiai jelentését, hátterét vizsgáló történészek, szociológusok, munkásmozgalmi teoretikusok, tudósok és tudományoskodók utólag sok ország számos május elsejei megmozdulásának tapasztalatait összegezve kifejtettek. Ezek az eszmék május elseje kiterjedt irodalmában, költészetében is tükröződnek. Mindenekelőtt a munkás nemzetköziség eszméje — óriási erőforrás a jogaiért küzdő munkásnak, tudja, hogy ugyanabban az időpontban a földkerekség számos pontján azonos sorban élő, azonos célokért küzdő munkástestvérei tüntetnek. A másik gondolat: a munkások saját ünnepének kivívása már a felszabadulás felé vezető úton tett jelentős lépés. Ugyancsak fontos mozzanat: május elseje a munka jövendő uralmának erőpróbája. Az északi féltekén május elseje a természet újjáébredésével esik egybe: a természet újjászületése és a társadalom felszabadulásának eszméje összekapcsolódik.
A későbbi fejleményeket a múltba visszavetítve utólag többen is úgy magyarázták május elseje kiválasztását, hogy ennél a természet tavaszi újjáébredése is szerepet játszott. Valójában ilyen megfontolásnak sehol sincs nyoma az 1889-es határozat előkészítésének dokumentumai között. Egyébként a déli féltekén, amelynek számos országában ugyancsak gyorsan tért hódított a munkások között a májusi ünnep és tüntetés eszméje, ez a nap nem a tavasz, hanem az ősz kezdetét jelzi.
Más kérdés, hogy az északi féltekén a munkásünnepet megéneklő költők százai nem hagyták kiaknázatlanul ezt a művészi szempontból hálás lehetőséget, amit az emberiség új tavaszának előhírnökeként teremtett munkásünnep véletlen egybeesése a tavasz kezdetével önként kínál. Nálunk és számos más európai, ázsiai országban, Észak-Amerikában is utóbb már szinte általánossá lett a két gondolat egybeszövése.
A költők még nem szólaltak meg, amikor kereken öt hónappal az első május elseje előtt egy K. A. jelű szerzőtől közölt, keresetlen szavakkal megírt munkáslevél máris az előbbi gondolat jegyében válaszolt a Népszava korábbi felhívására: hogyan ünnepeljük meg május elsejét ? „A tervezett munkásnap tárgyában” címen azzal kezdte, hogy „nem minden munkás alszik”, van, aki gondolkodik és rájön, hogy „az embert a természet egyformára alkotta és egyenlővé tette, de a munkások, az emberiség többségének nélkülözés és nyomor jut”. Ezután a feltett kérdésre ezt válaszolta: „Ünnepeljen együtt a munka embere a természettel. Egy nap legyen a munkásoké, akik egész évben görnyednek a munka súlya alatt.” Majd az ünnepély lebonyolítására tett javaslatot: keljenek fel „jókor reggel”, tereken gyülekezzenek szakegyleti zászlók alatt, a Népszavában közölt program jegyében ünnepeljenek. Másnap, május 2-án mindenki „visszatér munkájához, bizonyára korábban, mint a főnöke, ki az előző napi pihenőt még nem heverte ki” — tette hozzá maliciózusan a szerző.
Érdemes kiemelnünk: a munkáslevél írója azt javasolta, hogy „Minden évben, minden városban és faluban ünnepeljék május elsejét.”
Emlékezzünk vissza, hogy az 1899-es párizsi határozatban még szó sem volt a májusi tüntetés évenkénti megismétléséről. A mozgalom történészei szerint csak az első májusi ünnep sikere nyomán és különböző országok (Svédország, Spanyolország) munkásainak kezdeményezésére hoztak határozatot előbb egyes munkáspártok, 1890 augusztusában a skandinávok egyesült munkáspártja Oslóban tartott kongresszusa, ugyanabban a hónapban a spanyol munkáspárt bilbaói kongresszusa, majd októberben a német és francia szocialista, illetve szociáldemokrata párt, decemberben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alakuló kongresszusa, 1891 januárban a portugál, a svájci munkáspártok a május elsejei tüntetés 1891-ben való megismétléséről, illetve visszatérő ünneppé nyilvánításáról. S az is bizonyos, hogy végül a II. Internacionálé az 1891-ben már újból megtartott nagy nemzetközi májusi tüntetés után, tehát több mint három és fél hónappal, „post festa” mondta ki határozatilag augusztus 16-tól 22-ig tartó brüsszeli kongresszusán: május elsejét valamennyi ország munkásai évenként megtartandó egységes tüntetése napjának nyilvánítja.
Kié ebben az elsőség? Maurice Dommanget szerint „Toulouse munkásai az elsők, akik formálisan felvetették május elseje állandósításának [perénnité] kérdését. Egy 1890. május elsejei gyűlésükön »kifejezték óhajukat, hogy május elseje ezután a munka évenként megtartandó nagy ünnepe legyen«”. A francia történész feltételezését mindenesetre megcáfolja a Népszavában talált, fentebbi, csaknem öt hónappal korábbi, 1890. január 5-én megjelent K. A. jelű munkáslevél, amely már akkor javasolta az ünnep állandósítását. Nincs tehát kizárva, hogy az ismeretlen K. A. jelű magyar munkásé az elsőség ezen a téren.

Május 1, reggel 10 óra Thürmer beszél a Kodály köröndön

Éljen május elseje, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja! – olvashatjuk az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja májusi felhívásában. A világban mindenütt készülnek május elseje megünneplésére. (https://kprf.ru/party-live/cknews/)
Május elsején megmutatjuk, hogy él a Munkáspárt és tovább küzd a dolgozó emberekért. Lesz Thürmer-beszéd a Kodály köröndön, majd 10.30-tól felvonulás a Városligetig, ahol munkáspárti majális várja az érdeklődőket.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!