Címke: ideológia

A fegyveres felkelés előkészítése, a Kornyilov lázadás 1917. szeptember

„Szeptemberben a pétervári városi szovjet vezetésében többségbe kerültek a bolsevikok, és más nagyvárosokban is csökkent a mensevikek befolyása a szovjetekben.

A titokban visszatérő Lenin a fegyveres felkelés megszervezését sürgette, érvelése szerint a hatalomátvételnek addig van esélye, míg a kormány gyenge. Október 10-én egy szigorú konspirációval szervezett tanácskozáson a bolsevik párt központi bizottságának tizenkét tagja közül tíz a fegyveres hatalomátvétel mellett döntött. A felkelés kivitelezése a pétervári szovjet Forradalmi Katonai Bizottságának feladata lett. A bolsevikok forradalmi hangulatú katonai egységeket hoztak Pétervárra, és más városokban is megkezdték a katonai előkészületeket.” – sulinet.hu

A bolsevikok harcos kommunisták, csak elpusztítani lehet őket, megtörni nem! A bolsevikok tudták, hogy a kapitalisták a proletár dolgozó bérrabszolgákon élősködnek. Amíg a kapitalizmus kizsákmányolása, élősködése, a proletárok bérrabszolgasága fennáll, addig mindig lesznek, akik szembeszállnak az embertelenséggel. A bolsevikokat a kapitalizmus szüli és a kapitalizmus megszűntéig mindig lesznek, ugyanúgy, ahogy az emberiség történetében a haladó gondolkodók mindig is volta, bármilyen üldöztetés ellenére is. A történelem kerek így forog előre, még akkor is, ha gyakran a reakció kerül a hatalomra. Ezek a reakciósok pedig a jobboldal hívei, akik között vannak kizsákmányolók és többségben kizsákmányoltak is.

A jobboldaliak képtelenek belátni, hogy ők az élősködők vagy az élősködés hívei, és rossz néven veszik, akiknek ez nem tetszik. Az élősködés a kizsákmányolással történik, ami tulajdonképpen a törvényes lopás, ugyanis a kapitalizmusban törvényesen lehet kizsákmányolni. Azonban ők felsőbbrendűeknek vélik magukat és ez náluk az erkölcs. De milyen proletárok azok, akiken élősködnek és mégis az élősködés hívei. Ez bizony elmebaja a csőcseléké vált proletároknak. A bolsevikoknak az ilyen szolgává nevelteket kellett meggyőzni, hogy nincs szükségük az élősködőkre.

A jobboldaliak áhítattal rajonganak a gazdag kapitalisták élősködésén, még akkor is, ha rajtuk is élősködnek. Ez bizony az elme háborodása. Egyáltalában értik-e, hogy a kapitalisták vagyona az a kizsákmányolásból ered? A becsületes önérzetes proletár kommunistákat, akik a dolgozó nép érdekében harcoltak, a jobboldal hívei megvetik, pedig ők ezt a nép demokráciájáért az élősködés megszüntetéséért tették. A jobboldal hívei vagy közvetlen hasznot húznak a proletár dolgozó bérrabszolgákból vagy csőcselékké nevelt öntudatlan proletárok.

A bolsevik párt VI. kongresszusa.
A fegyveres felkelés előkészítésének irányvonala

„A politikai helyzetben bekövetkezett gyökeres változások az elé a feladat elé állították a bolsevik pártot, hogy felülvizsgálja taktikáját. A párt új taktikai irányvonalát Lenin közvetlenül az események után megírt cikkeiben jelölte ki („A politikai helyzet”, „A jelszavakról” stb.).

Lenin rámutatott: minthogy a burzsoázia rendezte sorait s a maga kezébe ragadta a hatalmat, a szovjetek megalkuvó vezetői pedig az ellenforradalom táborába süllyedtek, a kettőshatalom periódusa véget ért. A „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó, amely a forradalom békés fejlődésének jelszava volt, a júliusi események után helytelenné vált, tehát vissza kell vonni: „Az a jelszó, amely azt követeli, hogy a hatalom a szovjetek kezébe menjen át, most donquijoteizmusnak vagy gúnynak hangzanék. Ez a jelszó valójában a nép becsapása volna, azzal az illúzióval áltatná a népet, hogy a szovjetek most is hatalomra juthatnak, mihelyt akarják, illetve határozatban kimondják a hatalom átvételét.. .”

Lenin kiadta és egyúttal megindokolta az új jelszót: a fegyveres felkelés előkészítése, a burzsoá diktatúra megdöntése és a proletárdiktatúra megteremtése. A jelszócsere nem azt jelentette, hogy a bolsevikok elvetik a szovjetekről alkotott korábbi értékelésüket, mely szerint a szovjetek az adott történelmi körülmények között a proletárdiktatúra legjobb formáját jelentik. „Szovjetek keletkezhetnek és kell is hogy keletkezzenek ebben az új forradalomban — írta Lenin —, de nem olyanok, mint a mostani szovjetek, nem a burzsoáziával való paktálás szervei, hanem a burzsoázia elleni forradalmi harc szervei. Hogy mi akkor is amellett leszünk, hogy az egész állam a szovjetek mintájára épüljön fel, az bizonyos. Itt nem általában a szovjetekről van szó, hanem a jelenlegi ellenforradalom ellen és a jelenlegi szovjetek árulása ellen folyó harcról.”

Lenin egy pillanatra sem szakította meg a párt és a munkásosztály irányításának titáni munkáját. „Zöld dolgozószobájában” (így nevezte a Razliv-tó melletti szénakunyhót) cikkeket írt a bolsevik lapok számára s az „Állam és forradalom” kéziratán dolgozott. Razlivi rejtekhelyén — gondosan betartva a konspiráció szabályait — ismételten felkeresték a Központi Bizottság tagjai, hogy tanácskozzanak Leninnel, megvitassák vele a legfontosabb napi kérdéseket.

A lenini irányvonalat elfogadta és megerősítette a bolsevik párt VI. kongresszusa. A kongresszust félig illegálisan tartották meg Pétervárott július 26. és augusztus 3. között. A pártnak ekkor már több mint 240 000 tagja volt — háromszor annyi, mint az áprilisi konferencia idején. Ez arról tanúskodott, hogy a bolsevikok befolyása a munkásosztály és az összes dolgozók körében óriási mértékben és szakadatlanul erősödik.

A kongresszust M. Sz. Olminszkij, az egyik legrégibb bolsevik nyitotta meg. A kongresszus összehívására létrehozott szervező iroda tevékenységéről Szverdlov számolt be. A Központi Bizottság politikai beszámolóját és a politikai helyzetről szóló beszámolót Sztálin tartotta. „A politikai helyzetről” szóló kongresszusi határozatban ez áll: „Jelenleg a békés fejlődés és a hatalomnak megrázkódtatás nélküli átmenete a szovjetek kezébe lehetetlenné vált, mert a hatalom valójában már átment az ellenforradalmi burzsoázia kezébe. Ez idő szerint a helyes jelszó csakis az ellenforradalmi burzsoázia diktatúrájának teljes felszámolása lehet.” A proletariátus — mutatott rá a határozat — „minden erőfeszítését összpontosítva szervezze meg és készítse elő az erőket arra a pillanatra, amikor az egész nemzetre kiható válság és a tömegek mélyről jövő lendülete megteremti a kedvező feltételeket ahhoz, hogy a városi és falusi szegénynép átálljon a munkások oldalára, s szembeforduljon a burzsoáziával.”A legfőbb kérdésben — a forradalom perspektíváinak kérdésében — éles összeütközésre került sor két irányvonal között. Az egyik a szocialista forradalom oroszországi győzelmének lenini irányvonala volt, amelyet a kongresszus túlnyomó többsége támogatott, a másik a küldöttek egy kis csoportjának (Preobrazsenszkij, Buharin) opportunista irányvonala; ezek nem hittek abban, hogy a proletariátus képes lesz magával ragadni a parasztságot és saját erejéből le tudja győzni a burzsoáziát. Preobrazsenszkij azon állítására válaszolva, hogy a szocialista forradalom először feltétlenül Nyugaton kell hogy végbemenjen, Sztálin kijelentette: „Nincs kizárva az a lehetőség, hogy éppen Oroszország lesz az az ország, amely utat tör a szocializmushoz.”

A kongresszus valamennyi határozata a legfőbb feladatot, a fegyveres felkelés előkészítését szolgálta. A kongresszus meghatározta a párt gazdasági platformját is, amely az országot fenyegető gazdasági összeomlás megakadályozására, az objektíve már megérett szocialista átalakulások megvalósítására irányult. Jóváhagyta a párt új szervezeti szabályzatát és megválasztotta a Központi Bizottságot, Leninnel az élén.

A kongresszus megbízásából a Központi Bizottság felhívást intézett minden dolgozóhoz készüljenek fel a döntő harcra a burzsoá diktatúra ellen. „ Új megmozdulás közeleg, üt a régi világ utolsó órája. Készüljetek hát az új csatákra, harcoló elvtársaink! Állhatatosan, bátran és nyugodtan, nem ülve fel provokációknak, gyűjtsetek erőt, tömörüljetek harci osztagokba! A párt zászlaja alá, proletárok és katonák! Zászlónk alá, falusi elnyomottak!”

A Kornyilov-lázadás leverése

A júliusi események után a burzsoázia fokozott ütemben látott hozzá erőinek mozgósításához; arra törekedett, hogy maradéktalanul szétzúzza a forradalmat és katonai diktatúrát létesítsen, amely megtisztítja az utat a cárizmus restaurálásához.

A forradalom elleni összeesküvés szervezője a kadét párt volt, amelyet az egész burzsoá-földesúri ellenforradalom s a nyugati országok imperialista körei támogattak.

A készülő összeesküvés láncszemét alkotta a hadsereg és a flotta ellenforradalmi elemeit tömörítő Tiszti Szövetség Főbizottságának aktivizálódása, továbbá az összoroszországi kereskedelmi-ipari kongresszus összehívása is. Az ellenforradalom egyik centruma a főhadiszállás volt. Július 18-án Bruszilov helyett a hadsereg főparancsnoki posztjára Kornyilov tábornokot, az oroszországi burzsoázia és a szövetségesek diktátor jelöltjét nevezték ki. „Egész szimpátiám Kornyilové volt. . . Kornyilov sokkal- erősebb ember, mint Kerenszkij” — jegyezte fel Buchanan oroszországi angol nagykövet.

Augusztus 12-én a moszkvai Nagy Színházban megnyílt az Állami Tanácskozás, amelyet az Ideiglenes Kormány hívott egybe ezzel a jelszóval: „az államhatalom összefogása az ország valamennyi szervezett erejével”. A tanácskozáson megjelentek a négy állami duma képviselői, a városi képviselő-testületek, a zemsztvók, a kereskedelmi és ipari körök, a bankok, a hadsereg és a papság képviselői. A megalkuvó szovjeteket mensevikekből és eszerekből álló küldöttség képviselte.

Az Állami Tanácskozást Kerenszkij harcias beszéddel nyitotta meg. Azzal fenyegetőzött, hogy „tűzzel és vassal” számol le ellenfeleivel. Ezután Kornyilov tábornok fejtette ki a forradalom elleni harc programját, erélyes intézkedéseket sürgetve „a fegyelem megszilárdítására a fronton” és a „rend helyreállítására” a hátországban. Kalegyin kozák atamán leplezetlenül pogromhangú beszédet tartott, követelte a szovjetek megsemmisítését, a halálbüntetés bevezetését a hátországban, a vasutak és a háborús szükségletekre termelő ipar militarizálását.

A nemzetközi reakció aktívan támogatta az Állami Tanácskozást. Wilson elnök üdvözlő táviratában ígéretet tett, hogy „Oroszország kormányának mindennemű anyagi segítséget” megad „valamennyi — külső és belső — ellensége elleni” harcában.

Az ellenforradalmi erők demonstrációjára a moszkvai proletariátus a bolsevikok felhívására hatalmas sztrájkkal válaszolt, amelyben több mint 400 000 munkás vett részt. Tiltakozó sztrájkok robbantak ki Kijevben, Harkovban, Szaratovban, Kosztromában és más városokban is, világos tanújeleként annak, hogy az öntudatos proletariátus a bolsevikokat követi.

Kornyilov, miután az Állami Tanácskozás befejeztével visszatért a főhadiszállásra, hozzálátott az összeesküvés gyakorlati megvalósításához. Augusztus 21-én feladta Rigát, s e német sikerért a katonákra hárította a felelősséget. A burzsoá sajtó ugyanakkor lármás kampányba kezdett a bolsevikok ellen, azzal vádolva őket, hogy Pétervárott felkelést készítenek elő. Ennek nyomán a főhadiszállás — az Ideiglenes Kormány hozzájárulásával — a főváros védelmének ürügyén feltétlenül megbízhatónak tartott csapatokat vont össze Pétervár körzetében: a III. kozák lovashadtestet, s a kaukázusi mohamedán hegylakókból álló „vad hadosztályt”. Ez alakulatok közös parancsnokává Krimov tábornokot nevezték ki. Augusztus 25-én kiadott titkos parancsában Krimov a következőképpen határozta meg a hadmozdulat célját: „A hadsereg-főparancsnok elrendelte, hogy állítsam helyre a rendet Pétervárott, Kronstadtban és az egész pétervári katonai kerületben. Utasított továbbá, hogy minden egységparancsnoknak hozzam tudomására: az engedetlen személyekkel szemben, polgáriakkal és katonákkal szemben egyaránt —minden habozás és előzetes figyelmeztetés nélkül — fegyvert kell használni.” Pétervárott az ellenforradalmi monarchista szervezetek arra készültek, hogy „bolsevista lázadást” rendezzenek, s így szolgáltassanak ürügyet Krimov büntető egységeinek a munkásokkal és a forradalmár katonákkal való fegyveres leszámolásra.

Az ellenforradalmi összeesküvőket aktívan támogatták a külföldi imperialisták. Az amerikai, angol és francia polgári sajtó leplezetlenül hangot adott Kornyilov iránti rokonszenvének. Kornyilov csapatainál orosz egyenruhába öltöztetett angol és francia tisztek szolgáltak.

A Kornyilov-összeesküvésnek bűnrészese volt Kerenszkij is. A miniszterelnök az utolsó pillanatig kereste a kiegyezést a katonai klikkel. Csak miután világossá vált számára, hogy Kornyilov nem szándékozik megosztani vele a hatalmat, viszont a népharag a „kornyilovscsinával” együtt a „kerenscsinát” is elsöpörheti, nyilvánította Kornyilovot hazaárulónak és adott ki ellene elfogató parancsot. „Kerenszkij — kornyilovista, aki véletlenül veszett össze Kornyilovval és továbbra is a legbensőségesebb szövetségben van más kornyilovistákkal.”

Amikor Kornyilov megindította hadműveleteit, a kadét miniszterek politikai manőverrel siettek támogatására: az események kibontakozásának kellős közepén beadták lemondásukat, hogy dezorganizálják a kormányt, és Kerenszkijt a Kornyilovval való megegyezésre kényszerítsék.

A Kornyilov-lázadás hatalmas erejű ellenállást váltott ki a dolgozók legszélesebb tömegeiben. Kerenszkij és a szovjetek megalkuvó központi végrehajtó bizottsága teljes fejvesztettségről és tehetetlenségről tett tanúságot. A kornyilovisták leverését a bolsevikok szervezték meg.

A bolsevik párt Központi Bizottsága erélyes küzdelemre szólította a munkásokat és a katonákat az ellenforradalommal szemben. A párt fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki a Kornyilov-lázadás valódi arculatának leleplezésére, mozgósította a munkásosztály valamennyi szervezetét: a szovjeteket, a szakszervezeteket, az üzemi bizottságokat, a Vörös Gárdát. Különös figyelmet fordítottak a bolsevikok a munkások felfegyverzésére. A felfegyverzett munkások száma egyedül Pétervárott elérte a 40 000-et. Az üzemekben éjjel-nappal készítették a fegyvereket és lőszereket. A munkások lövészárkokat ástak, drótakadályokat létesítettek Pétervár körül. A fővárosi helyőrség forradalmi alakulatait harckészültségbe helyezték. Több ezer felfegyverzett kronstadti matróz érkezett Pétervár védelmére. Bolsevik agitátorok százai férkőztek be azokba az egységekbe, amelyeket Kornyilov a főváros ellen irányított, s meggyőző szavuk nyomán a katonák és a kozákok kezdtek átállni a munkások oldalára. A nyugati fronton a forradalmár katonák ellenőrzésük alá vették a minszki, gomeli, vityebszki, orsai vasúti csomópontokat, továbbá a Kijevbe és Pétervárra vezető országutakat. A vasutasok felszedték a vágányokat, hogy megakadályozzák Kornyilov vonatszerelvényeinek áthaladását.

A Kornyilov-lázadás elleni harc során a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei a forradalmi erők szervezési gócpontjaivá váltak. Sok helyütt a szovjetek mellett bolsevik vezetés alatt álló forradalmi bizottságokat alakítottak. Ekkor írta Lenin: „A Kornyilov-lázadás komoly vihart ígérő »friss szellője« is elegendő volt ahhoz, hogy minden, ami a szovjetben korhadt volt, egy időre eltűnjön, és hogy nagyszerű, hatalmas, legyőzhetetlen erőként kezdjen kibontakozni a forradalmi tömegek kezdeményezése.” Moszkvában, Harkovban, Caricinben, Nyizsnyij Novgorodban, az Urálban, a Donyec-medencében, Szibériában és a Kaukázusban, sok vasútállomáson a bolsevikok szervezték meg a forradalmi tömegeket a kornyilovisták elleni harcra.

Kornyilov tábornok, meggyőződvén a Pétervár elleni hadjárat kudarcáról, főbe lőtte magát. A Kornyilov-lázadás összeomlott.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A júniusi tüntetés – 1917

„Májusban önkényes földfoglalások tartották rettegésben az orosz földbirtokosokat. A birtokos nemesség egy részét tömörítő kadet párt az állam által támogatott megváltást látta az egyetlen járható útnak, és az ingyenes földosztást csak az uralkodóház és az egyház földjein tartotta lehetségesnek. Az eszerek kárpótlás nélküli általános és egyenlő földosztást követeltek. A kormány tétovázott és kivárt, Oroszország legégetőbb problémájára, a földosztásra nem született megoldás.

Júniusban a kormány újabb offenzívát (ún. Kerenszkij-offenzíva) indított az osztrák-magyar erők ellen. A kezdeti sikerek után a támadás kifulladt, az orosz hadsereg maradék lelkesedése is szertefoszlott, a katonák haza akartak menni, és forradalmi gyűléseiken a visszavonulás mellett döntöttek. Péterváron a bolsevik párt félmilliós tüntetésen követelte a háború befejezését és a szovjetek hatalomátvételét. A zavargások mindennaposak lettek a nagyvárosokban. A kormány a bolsevik vezetők letartóztatásával próbálta megoldani a helyzetet, Lenin illegalitásba vonult.
A júliusi válság után a kormány átalakult, tagjai zömmel szocialista (mensevik, eszer) politikusok lettek. A „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelmondata elveszítette eredeti értelmét, hiszen a szovjetek meghatározó eszer és mensevik vezetői ott ültek a miniszteri bársonyszékekben. De a szovjetek megőrizték önállóságukat, és szeptember táján jelentős átrendeződés kezdődött bennük a bolsevikok javára.” – sulinet.hu

A bolsevikok ugyanúgy szenvednek a tőke kizsákmányolásától, mint a többi proletár, de öntudatos kommunisták, akik valódi demokráciát akarnak megvalósítani, a népi demokráciát, a dolgozók demokráciáját, a dolgozók szovjetét. A cári rendszer a dolgozókat öntudatlan, a saját érdekeiről lemondó, engedelmes szolgává nevelte. A bolsevikoknak ezeket a proletárokat kellett öntudatra ébreszteni.

Te dolgozó, te vagy a hasznos ember, nem az urak!
Te dolgozó, nem az urak, a te érdeked legyen a mérvadó!
Te dolgozó, nem kell neked a rajtad élősködő!
Te dolgozó, kergesd el az élősködőket!
Te dolgozó, az urak nélkül építsd az országodat!
Te dolgozó, ne gyilkold le más népek dolgozóit, az urak hasznáért!
Te dolgozó, nem ellenséged neked más ország dolgozója!
Te dolgozó, ne higgy az uraknak, csak élősködni akarnak!

A jobboldali erkölcsű emberek, miközben felsőbbrendűen a kapitalista élősködők gazdagodásának a hívei, a proletárok osztályharcát nem értik, pedig tudhatnák, hogy a dolgozók az értékek létrehozói. A jobboldali élősködő hívők a kommunista bolsevikoknak a harcát elítélik, akik a dolgozók közül valók, és a demokráciáért a nép demokráciájáért küzdenek. A jobboldal hívei képtelenek felfogni és elgondolkodni azon, hogy a kapitalizmus nem képes demokráciát adni a proletároknak, mert szüksége van a bérrabszolgákra a profitért. Ezt megtörni csak bolsevik módon lehet, ha tetszik, ha nem. A dolgozók harcos csapatának a bolsevikok által vezetett öntudatos felszabadító harcában lehetséges csak a nép számára demokrácia. A polgári „demokrácia” nem demokrácia a bérrabszolgáknak! A polgári „demokrácia” az élősködőknek demokrácia! A népi demokráciában azok gazdagodtak, akik a rendszerváltás, az ellenforradalom haszonélvezői lettek, és ezek a jobboldali erkölcsű emberek, akik elítélik a nép számára a demokráciát, de azt hazudják, hogy a polgári „demokrácia” a nép számára is demokrácia.

„A bolsevikok befolyásának növekedéséről tanúskodtak 1917. május-júniusában a szovjetek újjáválasztásának eredményei is. A pétervári szovjetben a munkásszekció helyeinek mintegy a felét, a katonaszekció helyeinek mintegy a negyedét a bolsevikok szerezték meg. A moszkvai szovjetben a bolsevik frakció lett a legnagyobb. Szilárd pozícióik voltak a bolsevikoknak Ivanovo-Voznyeszenszk, Orehovo-Zujevo, Luganszk, Kronstadt, Krasznojarszk és néhány más város szovjetjében.

A tömegek azonban nem mindenütt egyformán gyorsan szabadultak meg az Ideiglenes Kormány iránti bizalomtól, fordultak el a megalkuvó pártoktól: a nagy ipari központokban gyorsabban, az óriási vidéki területeken lassabban. Ez a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei I. összoroszországi kongresszusának összetételén is megmutatkozott. A 777 küldöttből azok között, akik pártállásukról nyilatkoztak, 105 volt bolsevik, 285 eszer és 248 mensevik. A kongresszus 1917. június 3-án nyílt meg Pétervárott.

A mensevik és eszer vezetők kongresszusi felszólalásaikban különösen állhatatosan próbálták bebizonyítani azt, hogy a burzsoáziával létesített koalíció fenntartása kikerülhetetlen szükségesség. A megalkuvók legfőbb érvét a mensevik Cereteli fogalmazta meg: Oroszországban — úgymond — nincs olyan politikai párt, amely képes lenne arra, hogy a teljes államhatalmat kezébe vegye. „Van ilyen párt!” — hallatszott egy erős hang a bolsevik padsorokból. A közbeszóló Lenin volt.

Június 4-i beszédében Lenin szétzúzta a megalkuvók valamennyi érvét. Programjuk, mondotta, nem a forradalmi demokrácia programja, amiről itt oly mérhetetlenül sokat beszélnek, hanem a burzsoá parlamenti demokrácia programja. De burzsoá kormány mellett nem létezhet új típusú hatalom. Csak két dolog között lehet választani: vagy előre lépünk a munkás-paraszt demokratikus köztársasághoz, amelyben a hatalom kizárólagos birtokosai a szovjetek, vagy hátra, a közönséges burzsoá kormányzathoz, s akkor a szovjeteket vagy az ellenforradalmi tábornokok kergetik szét, vagy dicstelenül kimúlnak. Ceretelinek válaszolva Lenin kijelentette, hogy a bolsevik párt nem utasítja vissza a hatalmat, ellenkezőleg, bármely pillanatban kész azt a maga teljességében a kezébe venni, hogy programját megvalósítsa.

Másik felszólalásában (június 9) Lenin feltárta az Ideiglenes Kormány által tovább folytatott háború imperialista jellegét, s meggyőzően kimutatta, hogy a háborúból csak a szocialista forradalom útján lehet kijutni. „Támogassák a tőkések által elnyomott osztályok forradalmát, döntsék meg országukban a tőkések osztályát és ezzel mutassanak példát a többi országnak. Csak ez szocializmus. Csak ez harc a háború ellen.”

Lenin beszédei nagy hatást tettek a szovjetkongresszus egyszerű küldötteire. A mensevik-eszer vezetőknek nem csekély erőfeszítésükbe került határozati javaslataik elfogadtatása. E határozatok egyike bizalmat nyilvánított a koalíciós kormány iránt, a másik helyeselte a „honvédelmet”, és jóváhagyta újabb támadó hadművelet szervezését. A szovjetkongresszuson megválasztott központi végrehajtó bizottságban a helyek túlnyomó többségét a kispolgári pártok kapták meg.

Már ezekben a napokban világosan megmutatkozott azonban a szovjetek megalkuvó vezetősége és a forradalmi tömegek közötti mély nézeteltérés. A fővárosi munkásság és katonaság körében spontán mozgalom indult kormányellenes tüntetés szervezésére, tiltakozásul a pétervári munkásokkal és helyőrséggel szembeni provokatív lépések ellen: a kormány arra készült, hogy számos üzem és azok forradalmi kollektíváinak kitelepítésével „tehermentesíti” a fővárost, továbbá hogy kivonja a városból a forradalmi hangulatú katonai egységeket. A bolsevikok ellenezték a spontán, elszórt megmozdulásokat; megkezdték egy szervezett békés tüntetés előkészítését „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó alatt. A június 10-re tervezett tüntetésnek kellett a dolgozók igazi hangulatát demonstrálnia a szovjetkongresszus számára.

A mensevik-eszer vezetők, tudomást szerezve a készülő tüntetésről, dühödt kampányba kezdtek a bolsevikok ellen, s a szovjetkongresszussal határozatot fogadtattak el, amely mindennemű tüntetést „három napra” betiltott. A határozat azonban olyan heves elégedetlenséget keltett a munkásokban, hogy a megalkuvók kénytelenek voltak maguk hirdetni tüntetést június 18-ra, abban a reményben, hogy sikerülni fog bolsevikellenes jelszavak alatt levezetniük.

A bolsevikok elfogadták a kihívást. Felszólították a munkásokat és a katonákat, hogy vonuljanak ki az utcára, s nyugodtan és magabiztosan tegyenek hitet kívánságaik mellett. „Legyen a holnapi nap. . ., a békés felvonulás napja, a forradalmi Pétervár félelmetes tiltakozásává a feltámadóban levő elnyomás és önkény ellen! ”

Június 18-án mintegy félmillió ember vett részt a tüntetésen. A túlnyomó többség e jelszavak alatt vonult: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”, „Vesszen a tíz tőkés miniszter!”, „Kenyér, béke, szabadság!”, „A termelés munkásellenőrzését!” Nagyszabású forradalmi tüntetések zajlottak le ezen és a következő napon Moszkvában, Ivanovo-Voznyeszenszkben, Szormovóban, Kolomnában, Kijevben, Harkovban, Jekatyerinoszlavban és sok más városban is. Még Miljukov, a kadét párt feje is kénytelen volt elismerni, hogy a júniusi tüntetés „a bolsevikok diadalává” vált.

A burzsoázia köreiben ekkorra már úrrá lett az a meggyőződés, hogy a mensevikek és az eszerek rábeszéléseikkel és deklarációikkal nem képesek feltartóztatni a forradalom továbbfejlődését, s hogy az ellenforradalom egyetlen hatékony eszköze az erő. Különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak e tekintetben a kormány és a főhadiszállás által a fronton előkészített támadásnak. A koalíciós kormány feje, Lvov herceg, már a kormány megalakulását követő napon kijelentette: „Az országnak hallatnia kell hatalmas szavát, csatába kell küldenie hadseregét.” Erre ösztökélték az Ideiglenes Kormányt az angol, francia és amerikai imperialisták is, akik szintén arra számítottak, hogy egy sikeres támadás segít majd „megfékezni” az orosz forradalmat. A mensevik és eszer vezetők támogatták ezeket a terveket. „Még békéről beszélnek, de támadásra készülnek” — jegyezte meg ezekben a napokban Vandervelde, az antant részéről Oroszországba küldött szociálsoviniszták egyike.

Június 18-án, a pétervári tüntetés napján, az Ideiglenes Kormány, megkapva az I. szovjetkongresszus támogatását, támadásba kergette az orosz hadsereget. A kormány döntése óriási felzúdulást keltett a fronton. A katonák sok gyűlésen ezt a jelszót hangoztatták: „Vesszen a háború!” A nyugati fronton 15 hadosztályból, amelyek támadási parancsot kaptak, tíz még a megindulási állásokba sem vonult ki. Egyedül az északi front 5. hadseregében 13 000 katonát állítottak hadbíróság elé, mert megtagadták a támadási parancs végrehajtását. A katonatömegek forradalmasodása hatalmas lendületet vett. Bruszilov tábornok a hadügyminiszterhez küldött jelentésében ezt írta: „ . . .egyes ezredekben nyíltan kijelentik, hogy Leninen kívül nincs számukra más tekintély”.

A katonáknak a tőlük idegen célokért vívott háborúval szembeni elégedetlensége, a parancsnoki karral szemben táplált bizalmatlansága, továbbá a lőszerhiány és a tüzérség gyengesége a támadást sikertelenségre kárhoztatta. Az Ideiglenes Kormány katonai kalandja újabb 60 000 áldozatot követelt az orosz hadseregtől.

A júliusi válság. A kettőshatalom vége

A júliusi támadás összeomlása siettette a nép elfordulását a honvédő állásponttól. A tömegek forradalmi aktivitása rohamosan növekedett. „Ha munkások körében vagy — mondotta a viborgi városrész egyik bolsevik pártmunkása —, érzed, hogy forr, hogy háborog minden.”

Ugyanakkor új kormányválság érlelődött. Oroszország és a szövetségesek imperialista körei nyíltan követelték: alakítsanak „erőskezű” kormányt, amely képes arra, hogy leszámoljon a forradalommal és a „végső győzelemig” folytassa a háborút. A fronton elszenvedett vereség ürügyén a burzsoázia azt követelte a mensevikektől és az eszerektől: térjenek át a „rábeszélésekről” a megtorlások politikájára, és — a bolsevikokra hárítva a felelősséget a vereségekért — zúzzák szét a proletariátus forradalmi élcsapatát. A kadét miniszterek egy másodrangú ürügy (az Ukrán Radával folytatott tárgyalások) kapcsán július 2-án beadták lemondásukat, a kormánykoalíció széthullásával fenyegetve a mensevikeket és eszereket. A megfélemlített megalkuvók készek voltak újabb engedményeket tenni az ellenforradalomnak. A tömegek azonban másként válaszoltak a lemondásra.

A burzsoázia sakkhúzására elfogyott a munkások és katonák türelme. Pétervárott már június vége óta egymást követték a viharos tiltakozó gyűlések a júniusi támadás, a munkásság demokratikus jogainak csorbítása, továbbá a kormány arra irányuló kísérletei ellen, hogy a fővárosi helyőrség forradalmi hangulatú egységeit a frontra küldje. A tőkés miniszterek provokatív lemondása a végsőkig kiélezte a helyzetet. Július 3-án Pétervárott spontán kormányellenes tüntetések kezdődtek. Elsőnek az 1. géppuskás ezred katonái mozdultak meg. Képviselőik megjelentek a bolsevikok pétervári konferenciáján és bejelentették: „Ezredünket fel akarják oszlatni, gúnyt űznek belőlünk, nem várhatunk tovább, elhatároztuk, hogy cselekedni fogunk, s ezért már szét is küldtük megbízottainkat a gyárakba és az ezredekhez.” A mozgalom gyors ütemben növekedett, s félő volt, hogy fegyveres összetűzésekbe torkollik.

A bolsevik párt Központi Bizottsága azon a véleményen volt, hogy a helyzet még nem érett meg a forradalomra. A hadsereg és a vidék még nem volt kész teljes mértékben a főváros forradalmi erőinek támogatására, egy elszigetelt megmozdulás Péterváron pedig csak megkönnyítette volna az ellenforradalom számára a forradalmi élcsapat szétzúzását. A párt képviselői nyomban az üzemekbe, a gyárakba és az ezredekhez siettek, hogy visszatartsák a tömegeket a megmozdulástól. Ez azonban lehetetlennek bizonyult. Néhány katonai alakulat és sok üzem munkássága már július 3-án este megmozdult. A katonák fegyveresen vonultak ki az utcákra. A kialakult helyzetet figyelembe véve a bolsevikok július 3-án éjjel úgy döntöttek: élére állnak a tömegmozgalomnak, hogy békés és szervezett jellegét biztosítsák.

Július 4-én a fővárosban hatalmas tüntetés zajlott le. Több mint 500 000 munkás, katona és matróz vonult fel „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó alatt. A menetet páncélautók és felfegyverzett matrózok, katonák, vörösgárdisták sorfalai biztosították a támadások és provokációk ellen. A tüntetők egy része a Kseszinszka palotához tartott, ahol a bolsevikok Központi Bizottsága székelt. A palota erkélyéről szólottak a tömeghez a bolsevikok szónokai. A kronstadti tengerészeket Lenin üdvözölte, kitartásra, állhatatosságra és éberségre szólítva fel őket. Sok delegáció kereste fel a Tauriai palotában a szovjetek központi végrehajtó bizottságát, s kifejezésre juttatták hajthatatlan akaratukat: a hatalomnak a szovjetek kezébe kell átmenni. „54 üzem nevében beszélek— mondotta a munkások egyik küldötte. — Önök láthatják, mi áll a plakátokon. .. Mi bízunk a szovjetekben, de nem azokban, akikben a szovjet bízik…”

A tömegek követelése, hogy a szovjetek vegyék át a hatalmat, teljes mértékben megvalósítható volt. A mensevikek és eszerek azonban mindennél jobban féltek a burzsoáziával fennálló koalíció felbomlásától, s fenntartása érdekében a kadetok minden követelését elfogadták. Az ellenforradalmi burzsoáziát határozottan támogatták a szövetségesek képviselői is. Július 4-én Buchanan angol nagykövet jegyzéket nyújtott át Tyerescsenko külügyminiszternek, amely követelte, hogy állítsák vissza a hadseregben és a flottánál a halálbüntetést (az Ideiglenes Kormány március 12-i rendeletével eltörölte a halálbüntetést a fronton és hátországban egyaránt), fegyverezzék le a munkásokat, vezessék be a katonai cenzúrát, tiltsák be a bolsevik lapokat, fegyverezzék le a tüntetésben részt vett pétervári ezredeket stb.

Az Ideiglenes Kormány elhatározta, hogy fegyverrel lép fel a tüntetők ellen: megbízást adott a pétervári katonai kerület parancsnokának, Polovcev tábornoknak: „teremtsen rendet a városban”. A megalkuvók „bolsevista összeesküvésnek”, „lázadásnak”, „fegyveres felkelésnek” kiáltották ki a tüntetést. A szovjetek mensevik-eszer központi végrehajtó bizottsága határozatot hozott a tüntetés betiltásáról, mindazokat pedig, akik e határozatot megszegik, „a forradalom árulóinak és ellenségeinek” minősítette. Sürgősen katonaságot követelt a frontról, s elküldte megbízottait Polovcev-hez, hogy segítségére legyenek a békés tüntetőkkel való véres leszámolásban.

Július 4-én Polovcev parancsára kozákok és tisztiiskolások tüzet nyitottak a tüntetőkre. Több mint 400 embert megöltek, illetve megsebesítettek. A kormány Pétervárott ostromállapotot hirdetett. Megkezdték a bolsevikok és a forradalmi munkások bebörtönzését és legyilkolását, a tüntetésben részes katonai egységek leszerelését. Ellenforradalmár osztagok feldúlták a bolsevik párt Központi Bizottságának helyiségeit, a „Pravda” szerkesztőségét és azt a nyomdát, ahol a lap készült.

A kormány parancsot adott Lenin letartóztatására és bíróság elé állítására „hazaárulás” és fegyveres felkelés szervezése címén. Az ellenforradalmárok valójában egyáltalán nem szándékoztak bírósági tárgyalást tartani; céljuk a forradalom vezérének fizikai megsemmisítése volt.

A bolsevik párt Központi Bizottsága erre való tekintettel úgy határozott, hogy Leninnek illegalitásba kell vonulnia. Lenin néhány napig Pétervárott maradt illegalitásban, azután pedig a Razliv-tó közelében egy szénakunyhóban rejtőzött el (később, augusztus végén, Finnországba ment át).

„Minden hatalmat a szovjeteknek!” volt a jelszava a sokezres tüntetésnek Moszkvában, Nyizsnyij Novgorodban, Rosztovban, Kijevben, Rigában és több más városban is. Nyizsnyij Novgorodban fegyveres összetűzésre került sor munkások és tisztiiskolások között. Lázongás ütötte fel a fejét a fekete-tengeri flotta matrózai között is.

Lenin a következőkben fogalmazta meg a júliusi események politikai lényegét: „A július 3-i és 4-i megmozdulás volt az utolsó kísérlet arra, hogy tüntetés útján a hatalom átvételére késztessük a szovjeteket. Ettől a pillanattól kezdve a szovjetek, vagyis a szovjetekben uralkodó eszerek és mensevikek, ténylegesen átadják a hatalmat az ellenforradalom kezébe. . . ”

A „szocialista” miniszterek álcázni próbálták az ellenforradalmi politikát. Ebből a célból azt javasolták, hogy a kormány bocsásson ki deklarációt, tegyen ígéretet Oroszország köztársasággá nyilvánítására, az alkotmányozó gyűlés összehívására, a nyolcórás munkanapról, a társadalombiztosításról szóló és egyéb hasonló jellegű törvények kidolgozására. Lvov herceg azonban mereven elutasította a deklaráció-tervezetet és beadta lemondását. Július 8-án Kerenszkij lett az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke, megtartva a hadügyi és tengerészeti tálcát is. Midőn az excár értesült Kerenszkij kinevezéséről, a következőket jegyezte naplójába: „Erre a helyre a jelen pillanatban ez az ember a legalkalmasabb: minél nagyobb hatalma lesz, annál jobb.” A szovjetek központi végrehajtó bizottsága az Ideiglenes Kormányt „a forradalom megmentésének kormányává” nyilvánította, s „korlátlan hatáskörűnek és teljhatalmúnak” ismerte el. A Kerenszkij-kormány a nyílt terror útjára lépett, megvalósítva az orosz imperialisták és szövetségeseik által már korábban kijelölt programot. A fronton visszaállították a halálbüntetést, bevezették a statáriális tábori bíráskodást, előzetes katonai cenzúrát létesítettek, betiltották a „Pravdá”-t, a „Szoldatszkaja Pravdá”-t és a többi bolsevik lapot, büntető expedíciókat vezényeltek Nyizsnyij Novgorodba, Tverbe, Caricinba, Helsingforsba (Helsinki) stb.

A júliusi napok után a hatalom teljesen az ellenforradalmi Ideiglenes Kormány kezében összpontosult, a mensevik és eszer vezetés alatt álló szovjetek ennek puszta függvényeivé váltak. A kadetok, miután céljukat immár elérték, visszatérhettek a kormányba. Július 24-én a burzsoá és kispolgári pártok képviselőiből megalakult az új koalíciós Ideiglenes Kormány, továbbra is Kerenszkij elnökletével.

A júliusi események kemény leckét adtak a tömegeknek, meggyorsították a nép politikai fejlődését. „A nép többsége — írta Lenin — éppen a júliusi napok után kezdett gyorsan átmenni a bolsevikok oldalára.” A forradalom fejlődésének új szakaszába lépett.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„A két hatalom eleinte együttműködött, az új kormányba mind a szovjetek, mind a kadetok és oktobristák delegáltak tagokat, ám hamar kormányválság alakult ki. Áprilisban hazatértek az emigrációból a bolsevik vezetők (Lenin, Trockij, Zinovjev és Buharin), Lenin pedig nemsokára kiadta áprilisi téziseit, aminek kulcsmondata a „semmiféle támogatást az ideiglenes kormánynak, minden hatalmat a szovjeteknek” volt.

Májusban tíz polgári (kadet, oktobrista), valamint hat szovjetminiszternek (eszerek és mensevikek) még sikerült egy „nagykoalíciós” kormányt alakítani, és megkezdeni a legfontosabb intézkedéseket, mint a földosztás, a háború befejezése, a szólás-, sajtó-, egyesülési-, és sztrájkszabadság biztosítása. A bolsevik propaganda azonban hamar megtette hatását, május végétől folyamatos tüntetések kezdődtek az ideiglenes kormány ellen, amelynek vezetését június 30-án Kerenszkij vette át.” – mult-kor.hu

Kettős hatalom nem maradhat sokáig fenn. Vagy a reakciósok vagy a dolgozó nép hatalma, ez volt a kérdés. A dolgozó népet a bolsevikok képviselték a reakciósokat kadetek, eszerek, mensevikek, és a cár, akik a világháborúban 5 millió orosz proletár haláláért felelősek, és tovább akarták a kizsákmányolást, az élősködést a népen. A bolsevikok a dolgozó nép felszabadítását akarták a kizsákmányolás alól. És ebben a harcban nem kötelez becsületre a kapitalistákkal szemben semmi, ők a polgári „demokrácia” mellett a dolgozó néppel szembeni diktatúrát akarták megvalósítani. A bolsevikok pedig velük szembeni proletárdiktatúrát valósították meg. Ilyen az osztályharc. A történelem kereke csak forog, forog, néha visszafelé, de azért idővel megint előre fog a reakció kárára, legalábbis eddig így volt. Az emberré válás másként nem lehetséges.

„Már 1917 áprilisában sor került az első nagyszabású tömegmegmozdulásra az Ideiglenes Kormány politikája ellen a legégetőbb kérdésben: a háború és béke kérdésében.

A néptömegek, noha még fogva tartotta őket a „forradalmi honvédelem” jelszava, állhatatosan követelték, hogy a szovjetek és a kormány hozzák nyilvánosságra háborús célkitűzéseiket, nyíltan mondjanak le az annexiókról és a hadisarcról. Pétervárott, Moszkvában és más városokban népes gyűlések és tüntetések zajlottak le a béke jelszava alatt. A pétervári szovjet kénytelen volt figyelembe venni e hangulatot: március 14-én közzétette a „Felhívás a világ népeihez” című dokumentumot, amelyben az oroszországi demokrácia nevében kijelentette, hogy „minden erejét latba fogja vetni saját uralkodó osztályai hódító politikája ellen, s felhívja Európa népeit, tegyenek együttesen határozott lépéseket a béke érdekében”. A felhívás pusztán deklaratív jellegű volt, semmiféle konkrét útmutatást nem tartalmazott a békéért való harc tennivalóit illetően. Sőt, mi több, azzal az ürüggyel, hogy a szabadságot meg kell védelmezni a külső veszély ellen, a háború folytatására szólította fel a hadsereget.

A szovjet vezetői igyekeztek rábeszélni az Ideiglenes Kormányt, hogy bocsásson ki hasonló értelmű nyilatkozatot. Hosszas alkudozások, a kompromisszumos megfogalmazások utáni keresgélés után március 28-án napvilágot látott „Az Ideiglenes Kormány nyilatkozata a háborúról”. Hangsúlyozva, hogy a háborút folytatni kell, a kormány kijelentette: a szabad Oroszország célja „nem az, hogy uralomra jusson más népek fölött, nemzeti javaikat elragadja, idegen területeket hódítson; célja a tartós béke megteremtése a népek önrendelkezése alapján”. De még ezt az üres ígéretet is nyomban semmivé tette az a megszorítás, hogy a kormány külpolitikája „teljes mértékben figyelembe veszi szövetségeseinkkel szemben vállalt kötelezettségeinket”.

Az Ideiglenes Kormány deklarációja, noha kizárólag az oroszországi néptömegek félrevezetését szolgálta, aggodalmat keltett az antanthatalmak vezető köreiben. Az angol és francia imperialisták azzal a követeléssel álltak elő, hogy az Ideiglenes Kormány adjon szilárd biztosítékokat a háború folytatására nézve, továbbá tegye határozottabbá politikáját a szovjetekkel és a mögöttük álló forradalmi tömegekkel szemben.

Miljukov, az Ideiglenes Kormány külügyminisztere készségesen helyt adott e követeléseknek; április 18-án jegyzéket intézett a szövetségesekhez, amelyben kijelentette, hogy a március 28-i nyilatkozat „az egész nép ama törekvésének” ad kifejezést, hogy a „háborút a végső győzelemig folytassa”. A jegyzék alig leplezett formában az annexiók és hadisarcok szükségességét is elismerte. A Miljukov-jegyzék imperialista jellege viharos felháborodást keltett a munkások és katonák körében. Április 20-án, a jegyzék nyilvánosságra hozatala után, Pétervárott spontán tüntetések kezdődtek. Jelszavuk kezdetben ez volt: „Vesszen Miljukov!” Ám még aznap a bolsevik párt Központi Bizottsága felhívással fordult a munkásokhoz és katonákhoz: tiltakozzanak az imperialista politika ellen — nem egyes személyek, hanem az egész burzsoá osztály és kormánya politikája ellen. Április 21-én a tüntetések fokozott erővel folytatódtak. Munkások, katonák, matrózok tízezrei vonultak fel e jelszavakkal: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”, „Le a háborúval!”, „Hozzák nyilvánosságra a titkos szerződéseket!”, „Vesszen a hódító politika!” Kornyilov tábornok, a pétervári katonai kerület parancsnoka, kísérletet tett arra, hogy tüzérséget vessen be a tüntetők ellen, de a katonák megtagadták a parancs teljesítését. Tiltakozó tüntetések zajlottak le Moszkvában, Nyizsnyij Novgorodban, Harkovban, Jekatyerinburgban és más városokban is.

Ezek az események az Ideiglenes Kormány válságának kezdetét jelezték. A burzsoázia vezérei, hogy mentsék a helyzetet, manőverezéshez folyamodtak: elhatározták, hogy feláldozzák a nép által leginkább gyűlölt minisztereket, Miljukovot, Gucskovot, s a kormányba — megrendült tekintélyének helyreállítása végett — bevonják a pétervári szovjet képviselőit.

A szovjetnek ebben a helyzetben minden lehetősége megvolt arra, hogy a tömegek követelésének megfelelően minden hatalmat a kezébe vegyen. A mensevik-eszer vezetők azonban elutasították a kínálkozó lehetőséget: „… a tőkések bukófélben levő kormányát támogatták, még jobban belegabalyodtak a velük való paktálásba és még végzetesebb lépéseket tettek, amelyek a forradalom pusztulásához vezettek”.

1917. május 5-én Lvov herceg elnökletével megalakult az új Ideiglenes Kormány. Az új kormányt koalíciós alapon állították össze: tíz minisztere a burzsoázia képviselője volt, hat miniszter a kispolgári pártokat képviselte. Hadügyi és tengerészeti miniszter Kerenszkij lett, az eszerek vezetője, V. M. Csernov földművelésügyi miniszter, a mensevikek vezetője, I. G. Cereteli posta- és távírdaügyi miniszter.

A pétervári szovjet vezetői tehát durván megszegték korábbi határozatukat, amely kimondta, hogy nem vesznek részt burzsoá kormányban. Áruló lépésük leplezésére demagóg módon azt hangoztatták, hogy Miljukov és Gucskov leváltása a forradalmi demokrácia győzelme, a burzsoázia óriási engedménye. A valóságban persze szó sem volt ilyesmiről, csupán a díszletek változtak.

A koalíciós kormány politikája

A koalíciós Ideiglenes Kormány kizárólag abban különbözött az előző, tisztán polgári kormánytól, hogy a változatlan politikát most a „szocialista” miniszterek ígéreteinek és nagyhangú nyilatkozatainak valóságos áradata leplezte.

A „muzsik-miniszter” — így nevezték az eszerek Csernov földművelésügyi minisztert — arra fordította erőfeszítéseit, hogy a parasztmozgalmakat „törvényes mederbe terelje”, megakadályozza a földesúri földek erőszakos elfoglalását. A parasztokat továbbra is azzal hitegették, hogy várják meg az alkotmányozó gyűlés összehívását. Csernov, aki a parasztmozgalmak nyomása alatt lavírozásra kényszerült, a föld adásvételét megtiltó törvénytervezetet terjesztett elő, amelyet azonban a kormány nem fogadott el.

Nem változott meg a kormány munkáspolitikája sem. A munkaügyi miniszter, a mensevik Szkobelev, bejelentette, hogy a tőkésektől maradéktalanul el fogják venni a vállalkozói hasznot. Ez a külsőre forradalmi lépés azonban valójában üres frázis volt, melyet semmiféle gyakorlati lépés nem követett. Nem iktatták törvénybe a nyolcórás munkanapot, a béremelési követeléseket nem teljesítették, a munkaügyi konfliktusokat a tőkések javára oldották meg. A kormány nem foganatosított rendszabályokat a gazdasági zűrzavar, a drágaság és a spekuláció ellen. Tevékenysége abban merült ki, hogy különféle „szabályozó” szerveket létesített, amelyeket a burzsoázia képviselői tartottak a kezükben, ugyanakkor pedig ellene szegült annak, hogy a termelést és a javak elosztását munkásellenőrzés alá helyezzék.

A monopoltőke az Ideiglenes Kormány támogatásával szélesítette ki pozícióit. A részvénytársaságok, szindikátusok stb. szervezésének és tevékenységének módjára vonatkozó korlátozásokat megszüntették. Oroszországban csupán 1917 első hat hónapjában 206 részvénytársaság alakult. A nagytőkések új vállalkozói szervezeteket létesítettek: az Iparvédő Bizottságot, a Magánvasutak Tanácsát, az Egyesített Ipari Szövetséget. Augusztus közepén Pétervárott megtartották az üzem- és gyártulajdonosok társaságainak konferenciáját, s itt egységes országos szervezetet alakítottak.

A koalíciós kormány az oroszországi népek függetlenségének ellenségeként lépett fel. Ellenséges álláspontra helyezkedett még a különböző nemzetiségi területeken — Ukrajna, Belorusszia, Közép-Ázsia, a Kaukázus vidéke stb. — létrejött burzsoá-nacionalista szervezetekkel szemben is.

Röviddel megalakulása után a koalíciós kormány összeütközésbe került az ukrán Központi Radával. Az összeütközést a Rada manifesztuma — az „Első Univerzálé” — közzététele váltotta ki, amely kimondta, hogy az ukrán népnek „joga van arra, hogy maga rendelkezzék életével”. E pusztán deklaratív kijelentés is elég volt ahhoz, hogy heves ingerültséget keltsen az Ideiglenes Kormányban. Súlyos konfliktus robbant ki a Finnországhoz fűződő kapcsolatok terén is. Az Ideiglenes Kormány arra szorítkozott, hogy helyreállította Finnország autonómiáját abban a formában, ahogyan az 1809. évi alkotmány előírta. Midőn pedig a finn parlament törvényt hozott, amelynek értelmében a külpolitika és a hadügyek kivételével minden kérdésben autonóm jogok illetik meg, a parlamentet azonnal feloszlatták, s épületét kormánycsapatok szállták meg.

Változatlan maradt a külpolitika is. Az imperialista háborúnak a „végső győzelemig” való folytatását a kormány békeszerető nyilatkozatokkal leplezte. Május 6-i deklarációjában kijelentette: arra törekszik, hogy „mielőbb elérhessék az általános békét”. Ám a megfogalmazás általános jellege a legkülönfélébb értelmezésekre is lehetőséget adott. A kormány valódi szándékai abban nyilvánultak meg, hogy kategorikusan elzárkózott a cárizmus idején kötött titkos szerződések közzététele elől. Az orosz követekhez küldött titkos instrukciókban és a szövetséges hatalmak diplomatáival folytatott beszélgetések során az új külügyminiszter, Tyerescsenko, maradéktalanul felfedte az Ideiglenes Kormány kijelentésének valódi értelmét. A deklaráció, mondta többek között a japán követnek, „semmi esetre sem jelenti azt, mintha azonnali általános békekötést javasolnánk… A háborút semmi esetre sem szakítjuk meg.”

A háború folytatásának politikája azzal a következménnyel járt, hogy tovább erősödött Oroszország függősége az antanttal szemben. Az orosz burzsoázia — attól rettegve, hogy magára marad a forradalmi néppel szemben — egyébként is arra törekedett, hogy a szövetségeseknek tett újabb engedmények révén biztosítsa magának a nyugati imperializmus politikai és gazdasági támogatását. A szövetségesek ezt kihasználva egyetlen dolgot követeltek: a hadműveletek folytatását, bármi áron is. Oroszországba érkeztek nyugat-európai szociálsoviniszták— az angol Henderson és J. H. Thomas, a francia A. Thomas, a belga Vandervelde — valamint az AFL képviselői, hogy az orosz népet rábeszéljék „kötelességének teljesítésére”. A szövetségesek követelésére az Ideiglenes Kormány katonai alakulatokat küldött a Nyugat-Európában és a Balkánon harcoló orosz csapatok újjászervezésére és feltöltésére.

Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok imperialista körei már ekkor terveket szőttek Oroszországnak befolyási övezetekre való felosztásáról; e tervek megvalósításában a háború alatt megerősödött amerikai imperializmus vezető szerepre tört. 1917 májusában az amerikai kormány bejelentette, hogy kölcsönt nyújt Oroszországnak. A bejelentést követően népes katonai-politikai misszió érkezett Oroszországba, élén Root volt miniszterrel. A misszió ekként fogalmazta meg kormánya álláspontját: „Ha nem harcoltok — nem kaptok pénzt”. Az Ideiglenes Kormány nagy sietve újfent hitet tett amellett, hogy Oroszország folytatja a háborút. A Root-misszió működése „Az orosz hadsereg és polgári lakosság morális állapotának megőrzését és megszilárdítását célzó amerikai akcióterv” elkészítésével zárult. Ezzel egyidejűleg a Stevens mérnök vezette „technikai misszió” tervet dolgozott ki az ország gazdasági életének idegrendszere, a vasúti hálózat megkaparintására. Az Ideiglenes Kormány Stevenset tanácsadónak nevezte ki a közlekedésügyi miniszter mellé, az Egyesült Államokban pedig ezalatt különleges „vasúti hadtestet” létesítettek azzal a céllal, hogy kézbe vegye az orosz vasutak irányítását.

A forradalmi tömegmozgalmak fellendülése

A munkásokban, a dolgozó parasztokban és a katonákban szakadatlanul fokozódott az elégedetlenség az Ideiglenes Kormány népellenes, imperialista politikájával szemben. A tömegek forradalmi aktivitása növekedőben volt. A bolsevik párt segítette őket abban, hogy helyesen értékeljék az eseményeket, és a szovjetek hatalmáért vívott küzdelem zászlaja alá tömörüljenek.

A bolsevikok bátor forradalmi propagandát fejtettek ki a gyárakban és üzemekben, a laktanyákban, a lövészárkokban és a parasztok körében. Heves szócsatákat vívtak a burzsoá pártok képviselőivel és a megalkuvókkal, szenvedélyes erővel és egyben ügyes hozzáértéssel győzték meg hallgatóikat eszméik igazáról.

A dolgozók gyűlésein Lenin is gyakran felszólalt. Beszélt a Putyilov-, az Obuhov-gyár és a Csőgyár munkásai, az Izmaili ezred és más egységek katonái előtt. A páncéloshadosztály katonáinak gyűlésén elhangzott felszólalásáról a „Szoldatszkaja Pravda” így írt: „A beszéd olyan erőt árasztott, olyan ellenállhatatlan igazság hevítette át, hogy a gyűlés résztvevői utána még sokáig nem tudtak lecsillapodni, s a katonák vállukra emelték Lenin elvtársat. . .”A tömegek megnyerésében óriási szerepet játszott a bolsevik sajtó. 1917 nyarára a bolsevik újságok száma meghaladta a negyvenet, napi példányszámuk 320 000 volt. Különösen nagy népszerűségnek örvendett a „Pravda”, amely csaknem naponta közölt cikkeket Lenin tollából.

Napról napra nőtt a munkásosztály szervezettsége. A forradalmi harcokban megalakított üzemi bizottságok (fabzavkomok) egy-egy vállalat valamennyi munkását és tisztviselőjét egyesítették. Az üzemi bizottságok eltávolították a vállalatoktól a régi adminisztráció leggyűlöltebb képviselőit, számos esetben munkásellenőrzést létesítettek a termelés fölött, munkásmegmozdulásokat, gyűléseket és tüntetéseket szerveztek, nagyszabású politikai és kulturális-népművelő tevékenységet fejtettek ki.

A munkások újjáélesztették a régi szakszervezeteket és újakat hoztak létre. Csupán 1917. március-áprilisában Pétervárott és Moszkvában több mint 130, egész Oroszország területén pedig mintegy 2000 szakszervezet alakult. A szakszervezetek III. összoroszországi konferenciáján (június végén) a küldöttek mintegy 1,5 millió tagot képviseltek. A bolsevikok ekkorra már sok pétervári és moszkvai szakszervezetet — a vasmunkásokét, a textilmunkásokét, a bőrösökét —irányításuk alá vontak, más szakszervezetekben azonban még a mensevik és eszer befolyás dominált.

Kiszélesedett a nyolcórás munkanapért, a béremelésért, a jobb munkafeltételekért vívott küzdelem. 1917 nyarán országszerte nagyszabású gazdasági sztrájkok robbantak ki — a moszkvai és a pétervári vasúti csomóponton, Szormovóban, Bakuban, a Donyec-medencében, az Urálban és másutt.

Újra fellendülőben volt a parasztmozgalom. Az ország minden tájáról olyan hírek érkeztek, hogy a parasztok megtagadják a földesuraknak járó szolgáltatások teljesítését, a tilalmak ellenére fát vágnak az erdőkben, ráteszik a kezüket a rétekre, kaszálókra, lefoglalják a termést, a felszereléseket, elszántják a földesúri földeket, szétdúlják és felégetik a földesúri uradalmakat. A földesúri földek és javak elvétele március-májusban a paraszti megmozdulásoknak alig több mint 30 százalékát tette ki; június-augusztusban sokkal nagyobb méreteket öltött: a megmozdulásoknak mintegy 70 százalékát az ilyen esetek alkották. A parasztmozgalom a központi földművelő övezetben, a Volga mentén, Ukrajnában és Belorussziában volt a legerősebb.

A munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek példájára és hatására paraszt-szovjetek alakultak: a kormányzósági és kerületi szovjeteket parasztkongresszusokon, a járási és falusi szovjeteket az illető járás, illetve falu lakóinak gyűlésén választották. Az eszerek és a mensevikek, akik a kormányzósági és a kerületi szovjetekben megszerezték a vezető pozíciókat, minden eszközzel gátolni igyekeztek a parasztság forradalmi kezdeményezéseit. A parasztküldöttek I. összoroszországi kongresszusa (1917. május) az eszer többség befolyása alatt bizalmat nyilvánított az Ideiglenes Kormány iránt, és helyesléséről biztosította a háború folytatásának politikáját.

A bolsevikok a kongresszus szónoki emelvényét agrárprogramjuk népszerűsítésére, a paraszti tömegek megnyerésére használták fel. Lenin nyílt levelet intézett a küldöttekhez, s május 22-én nagy beszédet tartott a kongresszuson. A bolsevikok határozati javaslata követelte, hogy minden földet megváltás nélkül haladéktalanul adjanak át a népnek, a földeket a parasztok által megalakított szovjetek és bizottságok rendelkezésére bocsátva. Az eszereknek és a mensevikeknek azonban sikerült a javaslatot megbuktatniuk és a sajátjukat elfogadtatniuk, amely — noha elismerte, hogy a földet a nép kezére kell adni — a megoldást változatlanul az alkotmányozó gyűlés összehívásának idejére halasztotta.

Az ország politikai életének középpontjában a háború kérdése állott. A tömegekben élő honvédő illúziókat még nem sikerült leküzdeni, de mind erőteljesebbé vált a törekvés: véget kell vetni a háborúnak. Fokozódott a forradalmi erjedés a hadseregben és a flottában.

A bolsevikok legjobb kádereiket irányították a hadseregbe. A katonatömegek egyre nagyobb bizalommal fordultak a bolsevik párt felé. A parancsnokságnak immár számolnia kellett a választott katona- és matrózbizottságokkal. A balti flotta politikai életének irányítása még 1917 tavaszán a forradalmár matrózok által létrehozott választott demokratikus szerv, a Centrobalt kezébe került, amelyben a bolsevikok döntő befolyással rendelkeztek. A bolsevik párt katonai szervezeteinek összoroszországi konferenciáján (1917. június) összesen 60, a fronton és a hátországban működő pártszervezet küldöttei vettek részt, 26 000 párttag képviseletében. Az értekezlet megválasztotta a bolsevik katonai szervezetek összoroszországi irodáját N. I. Podvojszkij elnökletével. A bolsevik újságok — a „Pravda”, a „Szoldatszkaja Pravda”, az „Okopnaja Pravda” stb. — nagy népszerűségre tettek szert a katonák körében.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Lenin „Áprilisi Tézisei”

„Áprilisi tézisek: Az emigrációból, 1917. ápr. 3-án hazatért Lenin helyzetelemzése és iránymutatása, amelyben rámutatott, hogy a februári forradalmat követően Oroszország a polgári demokratikus forradalom és a szoc. forr. közötti átmenet állapotába került, kifejtette, hogy mit kell tenni a szoc. forr. kivívásához. Ebben az okmányban mutatta ki az Ideiglenes Kormány és az általa tovább folytatott háború imperialista jellegét, s hirdette meg a kormány bojkottját. A szoc. forr.-ba való viszonylag békés átmenet érdekében kiadta a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót, s ezzel törekedett az Ideiglenes Kormány és a széles dolgozó tömegeket képviselő szovjetek párhuzamos (kettős) hatalmának a felszámolására az utóbbi javára. Követelte a földesúri földek szocializálását és az ipar munkásellenőrzését. Sürgette a pártkongresszus azonnali összehívását, új program kidolgozását, a párt nevének megváltoztatását (szociáldemokrata helyett kommunistára) és a III. Internacionálé megalapítását.” – kislexikon.hu

Vajon tudják a jobboldaliak, hogy az élősködő kizsákmányolás hívei?

Vajon képesek felfogni a jobboldaliak, hogy pénzért megvásárolt proletárokat megalázzák?

Vajon milyen alapon tartják embernek magukat a jobboldal hívei, akik a kapitalizmus élősködését elfogadják?

Vajon értik ezt az embertelenséget?

Nagyon úgy tűnik, ezeket az erkölcsük természetesnek tartja, ezért nem is értik a problémát.

A dolgozókat, akiket a kapitalizmus csőcselékké nevelt, felsőbbrendűként szolgaként kezelik. De mi van akkor, ha a dolgozó jónak tartja az alacsonyabb rendűségét és a szolgaságát. Na, ettől a dolgozó csak egy valódi alacsonyabb rendű csőcselék. Ez a kapitalizmus érdeke. De valóban ez a proletár dolgozó érdeke?

Oroszország a polgári demokratikus forradalomtól a szocialista forradalomhoz való átmenet időszakában

„A cárizmus megdöntése új szakaszt nyitott Oroszország történetében. A februári forradalom nyomán mélyreható változások következtek be az osztály-erőviszonyokban. A burzsoázia átvette a politikai hegemóniát, vezető pártja — a kadetok — a kormányzást. A kispolgári pártok — az eszerek és mensevikek — támogatásával a kadetok mindenáron a hatalom megtartására, a forradalom továbbfejlődésének megakadályozására törekedtek.

Az egyetlen következetesen forradalmi párt, amelynek politikai irányvonala a kivívott győzelem megszilárdítására, a monarchia visszaállítását célzó valamennyi kísérlet megsemmisítésére, a forradalom továbbfejlesztésére irányult, a bolsevik párt volt.

A bolsevik párt a februári forradalom után. Lenin „Áprilisi Tézisei”

A februári forradalom napjaiban, midőn a bolsevikok kiléptek az illegalitásból, a párttagok száma nem volt- több 45 000-nél. Ezek azonban harcedzett, a tömegek között végzett politikai és szervező munka sok éves tapasztalatával felvértezett káderek voltak. A börtönökből, a száműzetésből és az emigrációból hazatértek a párt neves vezetői— F. E. Dzerzsinszkij, P. A. Dzsaparidze, V. V. Kujbisev, G. K. Ordzsonikidze, J. M. Szverdlov, I. V. Sztálin, Sz. G. Saumjan — és az Állami Duma képviselői: G. I. Petrovszkij, M. K. Muranov, A. J. Badajev és mások. Hosszú szünet után már március 5-én újra megjelent a párt központi lapja: a „Pravda”. Nyomában Moszkvában, Kijevben, Harkovban, Szamarában és sok más városban is megjelentek a bolsevik újságok.

A pártszervezetek nem tudtak mindjárt beleilleszkedni a gyökeresen megváltozott helyzetbe, amely új orientációt követelt meg, új jelszavakat a milliós tömegek összefogására és vezetésére. E nehéz pillanatban különös erővel nyilvánult meg Leninnek, a párt vezérének rendkívüli bölcsessége és éleslátása.

A forradalom emigrációban érte Lenint. Itt írta meg „Levelek a távolból” című sorozatát, amelyben a végbemenő forradalom mozgató erőit és sajátosságait, szocialista forradalomba való átnövésének perspektíváit elemezte. „Munkások — írta Lenin —, a cárizmus elleni polgárháborúban a proletárhősiességnek, a népi hősiességnek csodáit műveltétek, most csodákat kell művelnetek a proletariátus és az egész. nép megszervezése terén, hogy előkészítsétek győzelmeteket a forradalmi második szakaszában.”

Az Ideiglenes Kormányt népellenesnek bélyegezte és óvta a munkásokat attól, hogy a legcsekélyebb bizalmat is tanúsítsák iránta. A bolsevik párt teljes politikai és szervezeti önállósága, tömegkapcsolatainak kiszélesítése, a nép felfegyverzése, a szovjetek megszilárdítása — ezek voltak Lenin első útmutatásai és tanácsai, amelyeket oroszországi elvtársainak küldött.

1917. április 3-án Lenin hazatért. Pétervárott a Finlandi pályaudvaron munkások és munkásnők, katonák és matrózok ezrei lelkesen fogadták. Beszédét, amelyet egy páncélautó tetejéről mondott el, ezzel a jelszóval fejezte be: „Éljen a szocialista forradalom!”.

Másnap Lenin a bolsevikoknak a Tauriai palotában tartott értekezletén a háborúról és békéről szóló beszámolót tartott, s ezt megismételte egy gyűlésen, amelyen a mensevikek is jelen voltak. A beszámoló téziseit április 17-én a „Pravda” „A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban” címen közölte.

Lenin e tézisei — a történelmi jelentőségű „Áprilisi tézisek” — világos, kimerítő választ adtak a legélesebben felvetődő, legfontosabb kérdésekre, amelyek elé a forradalmi események viharos fejlődése a munkásosztály pártját állította. Lenin rámutatott, hogy a hatalomnak a burzsoázia kezébe kerülésével lezárult a forradalom első szakasza. A munkások és katonák által létrehozott szovjetekben a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája öltött testet, amelynek megteremtését a bolsevikokmár 1905-ben napirendre tűzték. Ez a „második kormány” azonban megegyezésre lépett az Ideiglenes Kormánnyal, a burzsoázia diktatúrájának szervével, önként átengedve ennek a hatalmat. Ily módon két diktatúra sajátságos összefonódása jött létre, ez azonban nem állhat fenn sokáig. Most sem a demokratikus békét elérni, sem földet és kenyeret szerezni nem lehet másként, csakis a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus diktatúrájának megteremtése útján. Csak így érhető el a béke — hiszen az antant-imperialistákhoz ezer szállal kötődő burzsoázia a hódító háború folytatása mellett van; a föld — hiszen a burzsoázia érdekei összefonódnak a földbirtokosok érdekeivel, mert a földesúri földek nagy része jelzáloghitellel terhelt; és végül a kenyér is — hiszen az éhínség mesés gazdagodási lehetőséget nyújt a bankoknak, földbirtokosoknak, tőkés gabonakereskedőknek és gazdagparasztoknak. Csak a szocialista forradalom mentheti meg az országot a gazdasági katasztrófától, válthatja valóra a néptömegek életbe vágó követeléseit, ránthatja ki Oroszországot az imperialista háború örvényéből. A szocialista forradalmat a proletariátus csak a falusi szegénységgel szövetségben, a parasztság ingadozó középrétegeit a maga oldalára állítva hajthatja végre.

Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt óriási jelentőségű megoldást dolgozott ki Lenin az „Áprilisi tézisek”-ben a forradalmi hatalom szervezetének politikai formájára nézve. A Párizsi Kommün tanulságait figyelembe véve és a két orosz forradalom tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az állam új, legmagasabb rendű típusa, amelyben a proletariátus diktatúrája megtestesül, nem a parlamentáris demokratikus köztársaság, hanem az „országszerte alulról fölfelé felépített” szovjetek köztársasága kell, hogy legyen. Ha minden hatalom a szovjetek kezébe kerül, ez maga után vonja a régi, a nép fölött álló és a néppel ellenségesen szemben álló államgépezet összezúzását, felváltását olyan új igazgatási apparátussal, amely közvetlenül kifejezésre juttatja a legszélesebb néptömegek akaratát, forradalmi iniciatíváját.

Az adott helyzetben, midőn a szovjetek támogatták az Ideiglenes Kormányt, s a munkás-, katona- és paraszttömegek bíztak a szovjetekben, hiba lett volna kiadni az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének jelszavát; ez azt jelentette volna, hogy a bolsevikok a szovjetek ellen fordulnak, elszakadnak a tömegektől. De megengedhetetlen volt a burzsoázia hatalmának támogatása is. Ezért Lenin kiadta a jelszót „Semmi támogatást az Ideiglenes Kormánynak!”, „Minden hatalmat a szovjeteknek!”. Ez a jelszó akkor a szovjeteknek a burzsoá kormánnyal való szakítását jelentette, ami szükségképpen maga után vonta volna ennek bukását és új kormány alakulását — kezdetben mensevikekből és eszerekből, minthogy akkor a szovjetekben ők voltak többségben.

Noha a kispolgári pártok — osztálytermészetüknél fogva — képtelenek voltak más politikát folytatni, mint a proletariátus és a burzsoázia közötti lavírozás, a kompromisszumok és a burzsoáziának tett engedmények politikáját, az egész hatalomnak a szovjetek kezébe kerülése ennek ellenére nagy jelentőségű tény lett volna. Tág teret nyitott volna a szovjetek által egybefogott tömegek forradalmi öntevékenységének. A szovjeteken belül kibontakozó osztály- és pártküzdelmek során a megalkuvók rövidesen lelepleződtek volna, s a bolsevikok gyorsabban tudták volna a maguk oldalára vonni a tömegeket. A munkásoknak, katonáknak és parasztoknak a szovjetek demokratikus választási rendszerével és a küldöttek visszahívásának jogával élve, lehetőségük volt a szovjetek, s ezen át a kormány összetételének megváltoztatására, a nép létérdekeit védelmező bolsevik párt kezébe adva az ország vezetését.

Ez a forradalom békés továbbfejlesztésének irányvonala volt. E lenini koncepció a népnek a cárizmus felett aratott győzelme nyomán kialakult valóságos helyzet és osztály-erőviszonyok elemzéséből következett. „A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját.” Lenin leszögezte: a forradalom polgári demokratikus szakaszából a szocialista szakaszba való átmenet békés útja a legkevésbé fájdalmas, a legkedvezőbb a nép számára. A bolsevikok ennek megfelelően minden erejükkel ezért az útért harcoltak.

Lenin és a bolsevikok e döntésükben számításba vették, hogy a forradalom békés továbbfejlődését a nép túlereje biztosítja. E túlerő megőrzését és fokozását, a Vörös Gárda és a hadseregben működő forradalmi szervezetek megerősítését a párt egyik legfontosabb feladatának tekintették.
Az „Áprilisi tézisek”-ben Lenin megfogalmazta a bolsevik párt gazdasági programját. A párt — írta — nem tűzi ki célul a szocializmus azonnali „bevezetését”, amíg maguk a tömegek nem ébrednek tudatára annak, hogy a szocializmus megvalósítása szükséges és elkerülhetetlen. „De csak a »majdnem-marxista« szólamok mögé rejtőző burzsoá szofisták vezethetik le ebből az igazságból az olyan politika igazolását, amely elodázná a gyakorlatilag már teljesen megérett, sürgős forradalmi rendszabályokat, amilyeneket a háború folyamán számos burzsoá állam gyakorta megvalósított, és amelyek a közeledő teljes gazdasági bomlás és éhínség elleni harc érdekében halaszthatatlanul szükségesek.” Az ilyen rendszabályok, a szocializmus felé vezető objektíve már megérett lépések közé tartozott a bankok államosítása; a szindikátusok államosítása vagy legalábbis — haladéktalanul — a munkásküldöttek szovjetjeinek ellenőrzése alá helyezése; a társadalmi termelésnek és a termékek elosztásának a szovjetek ellenőrzése alá helyezése; a földesúri földek elkobzása és az összes földek nacionalizálása.

Lenin rámutatott: mindaddig, amíg a hatalom a burzsoázia kezében van, a háború, amelyet az Ideiglenes Kormány tovább folytat, szükségképpen imperialista jellegű. Ezért a „forradalmi honvédelemnek” tett legcsekélyebb engedmény is a szocializmus elárulásával, az internacionalizmus teljes elvetésével egyértelmű. A párt tevékenységében a tömegek között kifejtett propaganda nyomul előtérbe, melynek feladata; tisztázni előttük a háború igazi jellegét, eloszlatni bennük ama naiv hitet, hogy a háborúnak véget lehet vetni pusztán azzal, hogy „a szuronyt a földbe döfjük” — a tőke hatalmának megdöntése nélkül.

Az „Áprilisi tézisek”-ben Lenin állást foglalt a pártkongresszus mielőbbi összehívása, a pártprogram felülvizsgálása, a párt nevének megváltoztatása mellett. „»Szociáldemokrácia« helyett, amelynek hivatalos vezérei az egész világon elárulták a szocializmust és átpártoltak a burzsoáziához (a »honvédők« és az ingadozó »kautskysták«), Kommunista Pártnak kell neveznünk magunkat” — írta Lenin. A tézisekben felvetette a III., Kommunista Internacionálé megteremtésének feladatát is.

Lenin fellépése, az, hogy a tömegeket harcba hívta a szocialista forradalomért, dühödt ellenállást váltott ki a mensevikek és eszerek részéről. A pétervári szovjet végrehajtó bizottságában — ez az ő kezükben volt — a lenini tervet élesen elítélő határozatot vittek keresztül. Az Ideiglenes Kormány a megalkuvók rágalomkampányát felhasználva arra készült, hogy leszámoljon Leninnel.

A bolsevik párton belül is fellépett a lenini irányvonal ellen egy kisebb opportunista csoport (Kamenyev és néhány híve). Ezek az Ideiglenes Kormány „feltételes támogatásának” félmensevik álláspontjára helyezkedtek, és azt állították, hogy Oroszország nem érett még meg a szocialista forradalomra. Az opportunisták azonban hamarosan elszigetelődtek. Rövid időn belül az egész párt a lenini program köré tömörült. A bolsevik szervezetek nőttek és erősödtek: taglétszámuk már áprilisban meghaladta a 80 000 főt. A bolsevikok befolyása országszerte szakadatlanul erősödött.1917. április 24-én Pétervárott megnyílt a bolsevik párt VII. összoroszországi konferenciája, az első legálisan megtartott pártkonferencia. A fővárosban összegyülekezett bolsevik gárda megjárta a cárizmus ellen vívott harc tövises útját. A konferenciát Lenin irányította, s ő volt a legfontosabb napirendi pontok előadója. A konferencia határozatai megszabták a párt irányvonalát az új történelmi helyzetben. A konferencia az „Áprilisi tézisekkel” teljes összhangban a párt általános politikai feladatát abban jelölte meg, hogy irányt kell venni a szocialista forradalomra, és kiadta a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszót, amely ekkor a forradalom békés továbbfejlesztésének jelszava volt.

Az agrárkérdésről hozott határozat követelte, hogy a földesúri földeket haladéktalanul kobozzák el és bocsássák a paraszt- és földmunkás-bizottságok rendelkezésére, továbbá nacionalizálják a földet az egész ország területén. A párt felszólította a parasztokat: ne várják meg az alkotmányozó gyűlés összehívását, hanem azonnal és szervezetten vegyék kezükbe a földesúri földet. A nemzeti kérdésben elfogadott határozatot a proletár internacionalizmus szelleme hatotta át. A határozat kinyilvánította a nemzetek önrendelkezési jogát, a különválást is beleértve. Kimondta: az Oroszország kötelékében megmaradó népek számára területi autonómiát kell adni; a nemzeti kisebbségeket sújtó mindennemű korlátozást el kell törölni; szabad fejlődésüket külön törvényekben kell biztosítani; az összes oroszországi nemzetiség élenjáró proletárjait egységes munkáspártba kell tömöríteni.

Arra a kérdésre, hogyan lehet a leggyorsabban véget vetni az imperialista háborúnak, a konferencia a következőképpen válaszolt: türelmesen, állhatatos munkával meg kell magyarázni a népnek, hogy a háborút csak úgy lehet befejezni, ha a hatalom a proletárok és félproletárok osztályának kezébe megy át. Amíg ez nem következik be, „pártunk minden módon támogatni fogja azokat a külföldi proletárpártokat és csoportokat, amelyek már a háború idején valóban forradalmi harcot folytatnak imperialista kormányaik és saját burzsoáziájuk ellen. Különösen elősegíti majd a párt a fronton valamennyi hadviselő ország katonái közt megindult tömeges lövészárok-barátkozást, s arra törekszik, hogy az elnyomottak szolidaritásának ezt az ösztönös megnyilvánulását tudatos és a lehető legszervezettebb mozgalommá változtassa, amely arra irányul, hogy valamennyi hadviselő országban az egész államhatalom a forradalmi proletariátus kezébe menjen át.”

Az áprilisi konferencia határozottan állást foglalt az ellen, hogy a bolsevikok részt vegyenek a hadviselő országok szocialistáinak Stockholmba tervezett kongresszusán. Ennek összehívása a szociálpacifisták manővere volt; arra szolgált, hogy leplezze az imperialista békefeltételekről folyó diplomáciai tárgyalásokat. „Szocialisták, ha csak nem akarják elárulni a proletariátus ügyét, nem vehetnek részt sem közvetlenül, sem közvetve ebben a szennyes és önző alkudozásban, amelyet a különböző országok tőkései az általuk rablott zsákmány felosztása körül folytatnak” — hangzott az áprilisi konferencia határozata.

A bolsevik párt, az áprilisi konferencia határozataival felfegyverkezve, harcot indított a tömegek megnyeréséért, hogy kivonja őket a megalkuvók befolyása alól, hogy megvalósítsa a szocialista forradalom lenini irányvonalát.”

(idézet: – Világtörténelem 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A bolsevik párt kilépése az illegalitásból, és áttérése a nyílt politikai munkára

Mi a polgári „demokrácia” és a népi demokrácia?

A polgári „demokrácia” a kapitalizmust, a kizsákmányolást, élősködést megvalósító gazdasági társadalmi rendszer, a termelőeszközök egy szűk csoportnak, a kapitalistáknak tulajdonában van. A termelés a kapitalisták irányításával működik és célja a profit, amihez a „szabad” dolgozó proletariátust bérrabszolgává kell tennie. A gazdasági és politikai hatalom a tőkésállam vezetésével a kapitalisták monopóliuma. A gazdasági és politikai hatalomban a dolgozó proletárok nem részesülnek, a felsőbbrendű kapitalisták kiszolgálása a feladatuk. A világnézetük alapja az erősebb uralkodj a gyengébben.

A népi demokrácia megvalósul a szocializmusban, ahol gazdasági, politikai, jogi egyenlőség és az élősködést kizáró népuralom van, a kommunista párt vezetésével, világnézeti alapja a marxizmus-leninizmus. A politikai hatalom a kommunista párt vezetésével a dolgozó nép monopóliuma. A proletárdiktatúra a kommunista párt vezetésével a kizsákmányolók és élősködők elnyomására szolgál.

A népi demokrácia és a polgári „demokrácia” egymástól különböző gazdasági társadalmi formában valósul meg. A lényeges eltérés a termelőeszközök tulajdonviszonyában és a működéséhez szükséges politikai hatalom monopóliumában van. Ez akkora különbség, hogy a két társadalmi forma egyidejű működése – a ki kit győz le – miatt állandó harcban áll és csak az egyik marad a hatalomban. A két társadalmi forma küzdelme az egyik győzelme után is tovább tart és a vesztes irányvonalat valamilyen formában és mértékben diktatórikusan elnyomja.

A forradalom szétzúzza a kapitalizmus gazdasági és politikai rendszerét és egy újfajta, a kapitalizmustól gyökeresen eltérő formát valósít meg. A kapitalizmus, amíg fennáll semmilyen formában nem reformálható úgy, hogy a kizsákmányolást az élősködést, a szolgatartást mellőzze, ezt csak a forradalom tudja megszüntetni, a szocialista forradalom útján. A kapitalizmus gazdasági modellje a kizsákmányolás a proletárokat bérrabszolgákká, csőcselékké zülleszti, embertelen társadalom, alapjaiban nem reformálható.

Talán a robotok elterjedésével új helyzet alakul ki, ami hasonlatos lehet a kommunizmushoz vagy a fasizmushoz. Történelem erre majd válaszolni fog. A fasizmus felsőbbrendűsége elpusztítja az emberiséget, egyedül a kommunizmus az egyen rendű emberek világa, az emberré válás emberséges útja.

„A februári forradalom győzelme új stratégiai feladatot állított a bolsevik párt elé. A bolsevizmus stratégiai terve a burzsoá-demokratikus forradalom győzelme előtt a következőképpen foglalható össze: „A cél: megdönteni a cárizmust, teljesen felszámolni a középkori csökevényeket. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a parasztság. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a liberális-monarchista burzsoáziát, amely azon van, hogy a parasztságot megnyerje és a forradalmat a cárizmussal való megegyezés útján felszámolja. Az erők elosztásának terve: a munkásosztály szövetsége a parasztsággal”.

A forradalom második, szocialista szakaszában, amely1917 márciusától 1917 októberéig tartott, a bolsevik párt stratégiai terve a következő volt: „A cél: megdönteni az imperializmust Oroszországban és kijutni az imperialista háborúból. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a szegényparasztság. A szomszédos országok proletariátusa — valószínű tartalék. Az elhúzódó háború és az imperializmus válsága — kedvező mozzanat. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát (mensevikeket, eszereket), amely azon van, hogy a dolgozó parasztság tömegeit megnyerje és a forradalomnak az imperializmussal való megegyezés útján véget vessen. Az erők elosztásának terve: a proletariátus szövetsége a szegényparasztsággal”.

A februári forradalom után a bolsevik párt szervezetei kiléptek az illegalitásból, és nyílt politikai és szervezőmunkába kezdtek. Pártunknak akkor 40—50 000 tagja volt. Ez nem volt sok. De ezek harcban megedzett káderek voltak, olyanok, akik a cári rendszer kegyetlen viszonyai között kijárták a forradalmi harc iskoláját. A pártbizottságokat a demokratikus centralizmus alapján átszervezték, valamennyi pártszervezetben megvalósult a választás elve. Gyors fejlődésnek indult a pártsajtó.

Vlagyimir Iljics Lenin ekkor még emigrációban volt Svájcban. A bolsevik párt nagy vezére azonban figyelemmel kísérte a forradalom minden lépését. A „Levelek a távolból” című nevezetes írásaiban rendkívül világosan és pontosan meghatározta a forradalmi események jellegét és megmutatta fejlődésük nagyszerű távlatait.

Lenin a „Levelek a távolból” cím alatt írott első levelében (március 7.) kitűzte a forradalom első szakaszáról a második szakaszra való átmenet feladatát. „Munkások, a cárizmus elleni polgárháborúban a proletárhősiességnek, a népi hősiességnek csodáit műveltétek, most csodákat kell művelnetek a proletariátus és az egész nép megszervezése terén, hogy előkészítsétek győzelmeteket a forradalom második szakaszában”.

A bolsevik párt a lenini útmutatások alapján cselekedett.

A nép leplezett ellenségei, mint Kamenyev, Rikov, Bubnov stb., ellentétes nézeteket vallottak. Arra a félmensevik álláspontra helyezkedtek, hogy az Ideiglenes Kormány és a honvédők politikáját feltételesen támogatni kell. A megalkuvóknak ez a kis csoportja nem talált támogatásra a bolsevikok körében, s nézeteiket a párt nyomban erélyesen elítélte. A bolsevik párt Központi Bizottságának Oroszországi Irodája, amelyet Molotov elvtárs vezetett, megalkuvást nem ismerő álláspontra helyezkedett az opportunistákkal, valamint a minden rendű és rangú békülékenyekkel szemben.

Molotov elvtárs, mint a pétervári bolsevik szervezet képviselője, bekerült a Petrográdi Szovjet Végrehajtó Bizottságába, ahol élére állt a mensevikek és az eszerek elleni harcnak. A mensevikek és az eszerek azt tartották, hogy a forradalom már befejeződött és most az a feladat, hogy ezt lezárják és áttérjenek a „normális”, alkotmányos élet vágányára a burzsoáziával együtt.

Molotov elvtárs kezdeményezésére megalakították a Szovjet katonai szekcióját, amely a munkásszekcióval együtt az egységes Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét alkotta.

A Központi Bizottság Irodája március 4-én (17-én) Molotov elvtárs javaslatára határozatot hozott a taktikai feladatokról. A határozat a petrográdi szervezet és a Petrográdi Bizottság egyes tagjai közötti ingadozás ellensúlyozására a leghatározottabban kimondta, hogy a bolsevikok semmi körülmények között sem fogják támogatni a földesúri-burzsoá Ideiglenes Kormányt és nem lesznek bizalommal iránta. A Központi Bizottság Irodája által elfogadott határozatban ez áll: „A jelenlegi Ideiglenes Kormány lényegében ellenforradalmi, mert a nagyburzsoázia és a nemesség képviselőiből áll, ezért vele semmiféle megegyezés nem lehetséges. A forradalmi demokrácia feladata demokratikus jellegű Ideiglenes Forradalmi Kormány (a munkásság és a parasztság diktatúrája) létrehozása”.

A februári forradalom győzelme utáni első napokban Molotov irányításával újból megjelent a Pravda, a bolsevik párt Központi Bizottságának lapja. A Pravda első számában, amely március 5-én jelent meg, közzétették a bolsevik párt Központi Bizottságának a cári önkényuralom bukása alkalmából 1917. február 26-án kiadott „Oroszország polgáraihoz” című kiáltványát.

A Pravda a „Megdőlt a régi rendszer” című szerkesztőségi cikkében éberségre hívta fel a forradalmi proletariátust és a forradalmi hadsereget, figyelmeztetett arra, hogy a reakció elrejtőzött erői megkísérlik az ellenforradalom megszervezését.

A cikk kitűzte a fő feladatot: „ … Ideiglenes Forradalmi Kormányt kell alakítani, amelynek elő kell készítenie a demokratikus köztársasági rend bevezetését…

Az Ideiglenes Forradalmi Kormánynak haladéktalanul fel kell vennie a kapcsolatot a hadviselő országok népeivel, hogy véget vessenek annak a vérfürdőnek, amelybe az elnyomó osztályok kényszerítették a népeket”.

A bolsevikok, a mensevikek ellenére, akik akadályozták a proletár tömegszervezetek fejlődését, az önkényuralom megdöntése után azonnal megkezdték a munkásosztály régi szervezeteinek felélesztését és újak alakítását. Március 7-én (20-án) a Pravdá-ban a Pétervári Bizottság következő felhívása jelent meg: „A Pétervári Bizottság felhívja az elvtársakat, hogy önhatalmúlag haladéktalanul szervezzék meg a szakszervezeteket”.

Röviddel ezután a Pravdá-ban megjelentek a szervező bizottságok közleményei a kohászok, famegmunkálók, csizmadiák és cipészek, szövőmunkások stb. szakszervezeteinek megalakulásáról, amelyekben meghívták a munkásokat a szakszervezet alakuló gyűlésére. A bolsevikok kezdeményezésére és az ő vezetésükkel helyreállították a munkások társadalombiztosítási szerveit, ezenkívül számos gazdasági és kulturális szervezetet létesítettek: munkásklubokat, szövetkezeteket stb.

Sok vállalatnál önhatalmúlag bevezették a nyolcórás munkanapot. A kezdeményező ezen a téren a bolsevikok petrográdi szervezetének Viborg Kerületi Bizottsága volt.

A bolsevikok felvilágosító és szervezőmunkája különösen attól az időtől kezdve bontakozott ki és mélyült el, amikor 1917. március 12-én Sztálin elvtárs megérkezett Petrográdra.

Sztálin elvtárs a februári forradalom idején a távoli Turuhanszkban volt száműzetésben, Acsinszk városban. Sztálin elvtárs mihelyt hírt kapott a forradalomról, útnak indult Petrográdra. Útközben üdvözlő táviratot küldött Leninnek Svájcba.

Sztálin elvtárs megérkeztével megtartották a párt Központi Bizottsága Irodájának kibővített ülését, amelyen megvitatták az ország bolsevik pártszervezetei vezetésének kérdését, továbbá a Pravda kérdését is. A Központi Bizottság Sztálin elvtársat bízta meg a Pravda irányításával. Ebben az időben a bolsevikok Pétervári és Központi Bizottságának minden tevékenységét Sztálin elvtárs irányította, Molotov elvtárssal együtt. Sztálin elvtárs a Pravdá-ban megjelent első cikkeiben a forradalom valamennyi fontos kérdésében elvi útmutatásokat ad a bolsevikoknak, s egybekovácsolja a pártot a burzsoá-demokratikus forradalomnak szocialista forradalomba való átnövéséért folytatandó harcra.

Március 14-én a Pravda közölte Sztálin elvtársnak „A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeiről” írott cikkét. Sztálin elvtárs ebben a cikkében hangsúlyozta, hogy a forradalom továbbfejlesztése érdekében a munkások és a katonaköpenybe öltözött parasztok szövetségét „tudatossá és maradandóvá, tartóssá és szilárddá kell tenni, olyan szilárddá, hogy ellen tudjon állni az ellenforradalom provokációs kirohanásainak …

Ennek a szövetségnek a szervei a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei”.

Ebből következik, írta Sztálin elvtárs, a párt legfőbb feladata:

„Megszilárdítani ezeket a Szovjeteket, megalakítani őket mindenütt, összekapcsolni őket egymással, élükön a Munkás- és Katonaküldöttek Központi Szovjetjével, mint a nép forradalmi hatalmának szervével.. .”

Sztálin elvtárs a munkásokhoz, parasztokhoz és a katonákhoz fordulva felhívta őket:

„Egyesüljetek mindenütt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeiben, az oroszországi forradalmi erők szövetségének és hatalmának szerveiben!

Ez a záloga annak, hogy a régi Oroszország sötét erőit teljesen legyőzzük”.

Sztálin elvtárs „A háborúról” című cikkében, amely március 16-án jelent meg a Pravdában, pontosan jellemezte a folyamatban levő háborút, s megállapította, hogy az imperialista, igazságtalan rabló háború. Hangsúlyozta, hogy a háború jellegén mit sem változtatott az, hogy a cári önkényuralom hatalmát (felváltotta a burzsoá-földesúri kormány hatalma. Ugyanis ennek a kormánynak az a szándéka, hogy a háborút a „végső győzelemig” folytatja. Ez pedig nem más, mint a cári önkényuralom politikájának a folytatása: más népek imperialista leigázására és kirablására irányuló politika — bármennyire is leplezik valódi szándékukat a „Veszélyben a szabadság!” hamis jelszavának ordítozásával.

Március 18-án jelenít meg a Pravdá-ban Sztálin elvtársnak „Az orosz forradalom győzelmének feltételeiről” írott cikke. Ebben a cikkében Sztálin elvtárs a forradalom győzelmének a következő alapvető feltételeire mutatott rá: szükség van az egész oroszországi demokrácia forradalmi harcának összoroszországi szervére, a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek összoroszországi Szovjetjére, amely a kellő pillanatban a nép forradalmi harci szervéből a munkások forradalmi hatalmi szervévé válik, szükség van a forradalmi mozgalom központjaival szerves kapcsolatban álló felfegyverzett munkások hadseregére, amely megóvja a forradalmat az ellenforradalomtól.

Sztálin és Molotov a párt többségével együtt az imperialista Ideiglenes Kormánnyal szembeni bizalmatlanság politikája mellett szálltak síkra, szembefordultak a mensevik-eszer „honvédők” politikájával és az Ideiglenes Kormány feltételes támogatásának félmensevik álláspontjával, amelyet Kamenyev és a többi opportunista képviselt. A bolsevikok aktív harcot hirdettek a békéért, az imperialista háború ellen.

A bolsevikok kizárták soraikból Szevrjuk és Vojtymszkij opportunista csoportját, amely a Szovjetek márciusi tanácskozásán a mensevikekkel együtt szavazott.

A bolsevikok a harc új viszonyai között új irányvételt jelöltek meg.

Sztálin a bolsevik párt új irányvételének időszakáról azt írta:

„Ennek az időszaknak jellemző vonása az a tény, hogy egymás mellett, együtt, egy időben fennáll a burzsoázia diktatúrája és a proletariátus és parasztság diktatúrája, s az utóbbi bízik az elsőben, hisz annak béke-törekvéseiben, önként átadja a hatalmat a burzsoáziának és ilyképpen annak függvényévé válik. Komoly összeütközések a két diktatúra között még nincsenek. Van viszont «összekötő bizottság».

Ez óriási fordulat volt Oroszország történetében és példátlan fordulat volt pártunk történetében. A kormány közvetlen megdöntésének régi, forradalom előtti platformja világos és határozott volt, de már nem felelt meg a harc új feltételeinek. Most már nem lehetett közvetlenül a kormány megdöntését célul kitűzni, mert a kormány kapcsolatban volt a Szovjetekkel, amelyek a «honvédők» befolyása alatt állottak, és a pártnak erejét meghaladó háborút kellett volna viselnie mind a kormány, mind a Szovjetek ellen. De nem lehetett folytatni az Ideiglenes Kormány támogatásának politikáját sem, mert az Ideiglenes Kormány az imperializmus kormánya volt. A pártnak a harc új feltételei között új irányt kellett vennie”.

Ezt az új irányt Lenin adta meg a pártnak híres Áprilisi Téziseiben.

(idézet: – A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A szovjet jelentése: a dolgozók választott küldötteinek testülete a szovjetunióban. Alulról felfelé felépített államhatalmi és államigazgatási szervek, rajtuk keresztül valósul meg a dolgozó nép hatalma. A proletárdiktatúra ideje alatt erős kommunista ellenőrzéssel működött a reakciós ellenforradalom megfékezésére, ami a dolgozó nép hatalmának védelmében szükséges volt. A proletárdiktatúra felpuhulásával ez vezetett a reakciós visszarendeződéshez, az ellenforradalomhoz – a rendszerváltáshoz.

„A forradalom tüzében alakultak meg a szovjetek. Pétervárott a munkásküldöttek szovjetjének első ülése február 27-én zajlott le (ez késztette az ideiglenes duma-bizottságot is arra, hogy kezébe vegye a kormányzati teendőket). Március 1-én összeült a moszkvai szovjet. Néhány nap leforgása alatt Oroszország sok kisebb-nagyobb városában megalakultak a szovjetek. A munkásküldöttek szovjetjei mellett — nem kivételképpen, mint 1905-ben — létrejöttek a katonaküldöttek szovjetjei is. Pétervárott és más városokban a munkás- és katonaküldöttek a proletariátus és a parasztság szövetségét megtestesítő egységes szovjeteket hoztak létre.

A szovjetek megteremtése a munkások, a forradalmi tömegek műve volt. A pétervári gyárakban már az általános politikai sztrájk idején megkezdődtek a küldöttválasztások.

A mozgalom élén a bolsevikok haladtak. A „megalakulóban levő munkásküldöttek szovjetjeinek” nevében így írtak: „A nép kezébe ragadja a hatalmat, a forradalom megkezdődött, ne vesztegessetek el egy percet se. . . Mindenekelőtt válasszátok meg küldötteiteket, ezek lépjenek kapcsolatba egymással, a katonaság védelme alatt alakuljon meg a küldöttek szovjetje.”

Míg azonban a forradalom élcsapata a főváros utcáin harcolt, a szovjet szervezését a kispolgári pártok kaparintották a kezükbe. A mensevik duma-frakciónak, a központi hadiipari bizottság „munkáscsoportjának”, a legális kispolgári sajtóorgánumoknak a képviselői összegyülekeztek a Tauriai palotában, és a szovjet ideiglenes végrehajtó bizottságává nyilvánították magukat. E bizottság olyan rendszert dolgozott ki a szovjet választására, hogy a legnagyobb gyárak küldötteinek száma összehasonlíthatatlanul alacsonyabb lett, mint a félig kézműves jellegű kisüzemek és a katonai egységek küldötteié. A pétervári szovjet végrehajtó bizottságának vezető tisztségeibe a mensevikek és a velük egy tömböt alkotó eszerek vezérei kerültek. (A szovjet elnökévé Csheidzét, társelnökökké Kerenszkijt és a mensevik Szkobelevet választották.) Ugyanez volt a helyzet a többi szovjetek legnagyobb részében. Csupán az ivanovo-voznyeszenszki iparvidék, a Donyec-medence és az Urál számos városában és munkástelepülésén tudtak a bolsevik szervezetek kezdettől fogva döntő befolyást szerezni a szovjetekben.

Az, hogy a szovjetekben mensevik-eszer többség alakult ki, nem volt véletlen; e jelenségnek megvoltak a társadalmi gyökerei. A forradalomban a szervezett, öntudatos munkásokon kívül paraszti-kisbirtokos helyzetű katonák óriási tömegei vettek részt. A háború alatt megváltozott a proletariátus összetétele is: a tősgyökeres munkások egy részét behívták katonának, s helyükbe kisiparosok, szatócsok, a jómódú falusi rétegek katonai szolgálat alól kibújt fiai és más hasonló elemek kerültek. A márciusi napokban a legkülönbözőbb elemek siettek csatlakozni a győztes forradalomhoz, köztük az uralkodó osztályok, a burzsoá értelmiség sok képviselője, akik mind a szabadság hívének nyilvánították magukat. A közéletbe most először bekapcsolódó embermilliók még nem ismerték ki magukat a különböző osztályok és pártok igazi természetét illetően. Ez „a hatalmas kispolgári hullám mindent elárasztott, nemcsak számbeli súlyával, de eszmeileg is ránehezedett az öntudatos proletariátusra, azaz igen széles munkásköröket fertőzött meg, árasztott el kispolgári politikai nézetekkel”.

A kivívott szabadságtól megrészegült néptömegek a megalkuvó pártok demagógiájától félrevezetve, ezekre bízták a szovjetek vezetését, abban a hiszemben, hogy a szovjetek forradalmi módon lépnek majd fel, és teljesítik a munkások és katonák legfontosabb követeléseit.

A tömegnyomás engedékenységre kényszerítette a szovjetek megalkuvó vezetőségét. A szovjetek rögzítették azokat az eredményeket, melyeket a nép önhatalmúlag, fegyveres forradalmi harcban vívott ki. Megszüntették a rendőrséget és a cári bíróságokat, munkásmilíciát szerveztek, népbírósági választásokat tartottak, betiltották a feketeszázas újságokat, és saját sajtóorgánumok kiadását kezdték meg, elkobozták és kiosztották a liszt- és élelmiszerkészleteket.

A katonák azt követelték, hogy a hadseregben haladéktalanul számolják fel a régi rendet és a reakciós tisztikar teljhatalmát. Kezdeményezésükre és közvetlen részvételükkel adta ki a pétervári szovjet 1. számú parancsát, amelynek értelmében minden katonai egységnél és a hadiflotta hajóin választott katona-, illetve tengerész-bizottságokat alakítottak. Politikai jellegű tevékenysége tekintetében minden alakulat kizárólag a szovjetnek és saját bizottságának volt alárendelve. A fegyverekkel a bizottság rendelkezett, és a tiszteknek még akkor sem tartozott ezeket kiadni, ha követelték. „Kötelékben és szolgálati kötelesség ellátása közben — hangzott a parancs — a katonák kötelesek betartani a legszigorúbb katonai fegyelmet, de szolgálaton és köteléken kívül, politikai, állampolgári és magánéletükben a katonákat pontosan ugyanazok a jogok illetik meg, mint valamennyi állampolgárt.”

Az 1. számú parancs óriási jelentőséggel bírt. Megerősítette és kiszélesítette a szovjetek katonai támaszát, és újabb lökést adott a hadsereg forradalmasodásához.

Az ideiglenes kormány megalakulása. A kettőshatalom

A felfegyverzett népre támaszkodó szovjetek a kezükben tartották a valóságos hatalmat. E napokban az ideiglenes duma-bizottság még csak nem is gondolhatott arra, hogy kormányt alakítson a pétervári szovjet jóváhagyása nélkül. A mensevik-eszer vezetők megadták ezt a jóváhagyást. Számukra az, hogy a hatalom a burzsoázia kezébe megy át, a forradalom burzsoá jellegéből önként következő dolognak tűnt. Az országot — így okoskodtak — lehetetlen államapparátus nélkül igazgatni, a cárizmus által hátrahagyott államapparátus pedig csak a burzsoáziának fog engedelmeskedni. A megalkuvók, félve a forradalmi kezdeményezéstől, a tömegek öntevékenységétől, lemondtak arról, hogy a szovjeteket az új, forradalmi hatalom szerveivé változtassák.

A pétervári szovjet végrehajtó bizottsága és a duma-bizottság delegációi között lefolyt megbeszélések eredményeképpen március 2-án bejelentették az Ideiglenes Kormány megalakulását. Az új kormány miniszterelnöke és belügyminisztere G. J. Lvov herceg, földbirtokos és zemsztvo-politikus lett. A legfontosabb tárcákat kadét és októbrista vezetők kapták. P. N. Miljukov a külügyminisztérium, A. I. Gucskov a hadügy- és haditengerészeti minisztérium élére került. A pénzügyminisztérium s a kereskedelem- és iparügyi minisztérium a nagytőke képviselői — M. J. Tyerescsenko cukormágnás, illetve A. I. Konovalov textilgyáros — kezébe került. Az igazságügyminiszteri tárcát Kerenszkij kapta — a pétervári szovjet ama határozata ellenére, amely megtiltotta, hogy tagjai belépjenek a kormányba.

A bolsevikok tiltakoztak az ellen, hogy a hatalmat a burzsoázia kezébe adják. A szovjetet munkásküldöttségek keresték fel és erélyesen követelték, hogy minden hatalmat vegyen a maga kezébe. De a mensevik-eszer vezetőknek sikerült meggyőzniük a szovjet többségét, hogy az Ideiglenes Kormány a szovjet állandó ellenőrzése alatt fog működni, s végrehajtja a nép akaratát. Érvelésük alátámasztására összekötő bizottságot létesítettek a szovjet és az Ideiglenes Kormány közötti állandó kapcsolat fenntartása céljából.

Az, hogy a munkás- és katonaküldöttek szovjetje mellett megalakult az Ideiglenes Kormány, azt jelentette, hogy Oroszországban két hatalom sajátos összefonódása jött létre — Lenin meghatározása szerint: kettőshatalom.

Az Ideiglenes Kormány, a mensevikek és eszerek kezéből megkapván a hatalmat, egyidejűleg kieszközölte a hatalmától ténylegesen már megfosztott cár „törvényes” felhatalmazását is. Március 2-án II. Miklós Lvov herceget kinevezte a minisztertanács elnökévé. A cár, belátva, hogy nincs értelme további kísérleteket tennie hatalma megőrzésére, maga és fia nevében lemondott a trónról Mihály fivére javára. Másnap azonban Mihály is kénytelen volt lemondani a trónról. A felháborodott munkások és katonák hallani sem akartak a monarchia bármiféle formában való fenntartásáról. Később a tömegek nyomására a pétervári szovjet határozatot eszközölt ki az Ideiglenes Kormánytól az excár és a cári család letartóztatásáról. A burzsoázia külföldi diplomaták segítségével megpróbálta elrejteni a cárt a nép haragja elől. Március 7-én Kerenszkij a moszkvai szovjetben — válaszul a „Végezzétek ki a cárt!” közbekiáltásokra — kijelentette: „Ebből pedig, amíg mi vagyunk hatalmon, semmi sem lesz. A cárt családjával együtt külföldre, Angliába küldjük. Magam kísérem őt Murmanszkig.”

A nép azonban megakadályozta e szándék valóra váltását. A munkások és katonák követelésére a pétervári szovjet rendkívüli intézkedéseket foganatosított. Az összes pályaudvart katonai egységek szállták meg, a vasútvonalak mentén és a városokba szikratáviratban parancsot küldtek szét: Romanov Miklóst, ha megpróbálna külföldre szökni, tartóztassák fel. Az Ideiglenes Kormány ismét meghátrálásra kényszerült.

A kormány élén álló burzsoá politikusok időt akartak nyerni, hogy mozgósítsák az ellenforradalom erőit és teljesítsék az antanthatalmakkal szemben fennálló legfőbb kötelezettségüket: folytassák a háborút „a végső győzelemig”. Március 2-án közzétett deklarációjában, majd Oroszország lakosságához intézett felhívásában az Ideiglenes Kormány ígéretet tett, hogy „megvalósítja a nép vágyait, és az országot a polgári berendezkedés ragyogó útjára vezeti”, de a forradalom alapvető kérdéseit mindkét dokumentum mély hallgatással mellőzte; kizárólag a háború kérdése szerepelt, mint elsőrendű fontosságú ügy. „A kormány — hangzott a felhívás — szent kötelességének tekinti, hogy megőrizze az országunkat más hatalmakkal összefűző szövetségeket és rendületlenül teljesíteni fogja a szövetségeseinkkel kötött megállapodásokat.”

A burzsoázia a szociálsoviniszták segítségével igyekezett elhitetni a tömegekkel, hogy a cár megdöntése után a háború elvesztette imperialista jellegét, s célja most már a haza és a forradalom megvédelmezése a külső ellenséggel szemben. E propagandának tagadhatatlanul volt bizonyos sikere. „A »majdnem mindent« elöntő kispolgári áradat legnagyobb, legkirívóbb megnyilvánulása kétségtelenül a forradalmi »honvédelem«. Ez az orosz forradalom további fejlődésének és sikerének legádázabb ellensége.”

Lenin emellett rámutatott, hogy meg kell különböztetni az eszerek és mensevikek tudatos „honvédő álláspontját” — ezek „baloldali” frázisokkal leplezik a burzsoázia hódító politikáját, és a tömegek jóhiszemű „honvédő álláspontját” — ezek nem képesek különválasztani az ország érdekeit a burzsoázia érdekeitől, s ezért „szükségből”, nem pedig a hódítások kedvéért támogatják a háborút.

Belpolitikai téren az Ideiglenes Kormány a főfeladatot abban látta, hogy a teljes hatalmat a maga kezébe ragadja. Kis változtatásokkal megőrizték a régi államgépezetet, amely most összeolvadt a földesúri-burzsoá zemsztvókkal, a városi elöljáróságokkal, a „társadalmi szervezetek bizottságaival”. A kormányzók helyére az Ideiglenes Kormány biztosai — burzsoá politikusok, főként kadetok — kerültek. A cárizmus idején alkotott törvények változatlanul érvényben maradtak. A kormány részéről üres ígéret maradt csupán az igazságszolgáltatási intézményeknek az 1864. évi reformok szellemében való átszervezése. A burzsoázia nem merte ugyan feltámasztani a cári rendőrséget, de sietett olyan új fegyveres erővel helyettesíteni, amely szembeállítható a már a forradalom első napjaiban megalakított munkásmilíciával és Vörös Gárdával. Erre a célra a zemsztvoknak és városi képviselő-testületeknek alárendelt „népi miliciát létesítettek. A szovjetek megalkuvó vezetősége segítségére sietett a kormánynak: a pétervári szovjet végrehajtó bizottsága megtiltotta, hogy fegyvert adjanak ki a munkásoknak, és megkísérelte a gyárakban megalakított munkásmilíciáknak a burzsoá „népi” milíciába való beolvasztását.

Az Ideiglenes Kormány különösen nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a hadsereget a kezében tartsa. E törekvésében támogatást várt a tisztikartól, amely a háború folyamán a burzsoázia és a polgári értelmiség soraiból töltődött fel, továbbá a tábornoki karnak a polgári körökkel szoros kapcsolatban álló befolyásos csoportjától. A hadsereg-főparancsnok a cár lemondása után Alekszejev tábornok, majd 1917 májusában Bruszilov tábornok lett. A főhadiszállás követelte a kormánytól, hogy helyezze hatályon kívül az 1. számú parancsot, és akadályozza meg a parancsnoki kar választhatóságának törvényesítését. Az eszer-mensevik vezetők gyakorlatilag támogatták e követelést: „megmagyarázták”, hogy az 1. számú parancs csak a pétervári katonai kerületre vonatkozik, s egyáltalán nem jogosítja fel a katonabizottságokat arra, hogy tisztválasztásokat tartsanak. A katonáktól azonban már nem lehetett elragadni kivívott jogaikat, a hadseregben lehetetlen volt a forradalom előtti állapotok visszaállítása.

Oroszország államrendjének kérdése eldöntetlen maradt. A mensevik-eszer vezetők, midőn a hatalmat a burzsoázia kezébe adták, még a köztársaság kikiáltásának követelését sem vetették fel; beérték azzal, hogy az Ideiglenes Kormány ígéretet tett: nyomban hozzálát az alkotmányozó gyűlési választások előkészítéséhez. A valóságban a kormány fékezte az előkészületeket, abban a reményben, hogy az erőviszonyok később majd a burzsoázia javára tolódnak el, s addig is az alkotmányozó gyűlés összehívására tett ígéretek csillapítólag hatnak a néptömegekre.

A proletariátus a forradalom első napjaitól fogva harcolt a nyolcórás munkanap bevezetéséért. Számos ipari központban, elsősorban olyan helyeken, ahol a bolsevikokerősek voltak, a munkások önhatalmúlag be is vezették. A bolsevikok a tömegek akaratának adtak kifejezést, midőn javasolták a pétervári szovjet végrehajtó bizottságának, hogy haladéktalanul rendelje el a nyolcórás munkanap bevezetését mindennemű bérmunkánál. A megalkuvók más álláspontot képviseltek: a politikai sztrájkok megszüntetésére, a munka azonnali megindítására törekedtek, ígéretet téve, hogy a jövőben megkezdik az új munkafeltételek kidolgozását, s a nyolcórás munkanapot „törvényes úton” megvalósítják. De az alulról jövő nyomás olyan erős volt, hogy meghátrálásra kényszerítette mind az eszer-mensevik vezetőket, mind a tőkéseket. A pétervári szovjet március 10-én hagyta jóvá a Gyáriparosok Szövetségével kötött megállapodást a nyolcórás munkanap bevezetéséről — a „törvény meghozataláig”. Egy hétre rá ugyanilyen határozatot hozott a moszkvai szovjet is. A tőkések azonban szabotálták a határozatokat, országos viszonylatban pedig a munkások követelése nem teljesült.

A burzsoáziának nem állott szándékában, hogy hozzányúljon a félfeudális nemesi földbirtokhoz. A földkérdés megoldását elnapolták az alkotmányozó gyűlésig. Az „agrárzavargásokban” részt vevő parasztok ellen büntetőeljárást indítottak. Lvov herceg utasította az Ideiglenes Kormány kormányzósági biztosait, hogy minden erővel, „katonaság kirendelését is beleértve”, fojtsák el az ország sok vidékén meginduló paraszti forrongásokat. Emellett a kormány megpróbálta csekély engedményekkel leszerelni a parasztok követeléseit. Elrendelte a Romanov-ház családi és állami birtokainak elkobzását, s bejelentette, hogy bizottságokat létesítenek a majdani földreform előkészítésére. E bizottságok hatáskörébe tartozott a parasztok és földesurak közötti „viták és félreértések” megoldása is az „érvényben levő (azaz: forradalom előtti— Szerk.) jogszabályok keretén belül”. A földesúri érdekek sérelme nélkül rendezték az élelmiszerkérdést is. A néptömegek azt követelték, hogy vegyék el a gabonát azoktól, akik az éhségen nyerészkednek. A kormány kénytelen volt elrendelni, hogy a gabonafeleslegeket bocsássák az állam rendelkezésére. De a gabonamonopólium, amelynek megvalósítása a hivatalnoki apparátuson múlott, papíron maradt.

A hatalomra jutott burzsoázia ragaszkodott az „egységes és oszthatatlan Oroszország” cári politikájához, és nem volt hajlandó valamennyire is lényeges engedményeket tenni a forradalom után erőre kapó nemzeti felszabadító mozgalmaknak. A március 20-án kiadott kormánydekrétum megszüntette ugyan az elnyomott népek vallási és állampolgári jogainak néhány korlátozását, de a népek életének alapvető kérdéseit nem érintette.

Tehát már a kettőshatalom fennállásának első napjaitól kezdve megmutatkozott a mély ellentét a burzsoá kormány politikája és ama célok között, amelyekért a nép a forradalmat véghezvitte. Ez az ellentét képezte az alapját a bekövetkező nyílt osztály-összeütközéseknek.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!