Az első szovjetkongresszus.

A júniusi tüntetés – 1917

„Májusban önkényes földfoglalások tartották rettegésben az orosz földbirtokosokat. A birtokos nemesség egy részét tömörítő kadet párt az állam által támogatott megváltást látta az egyetlen járható útnak, és az ingyenes földosztást csak az uralkodóház és az egyház földjein tartotta lehetségesnek. Az eszerek kárpótlás nélküli általános és egyenlő földosztást követeltek. A kormány tétovázott és kivárt, Oroszország legégetőbb problémájára, a földosztásra nem született megoldás.

Júniusban a kormány újabb offenzívát (ún. Kerenszkij-offenzíva) indított az osztrák-magyar erők ellen. A kezdeti sikerek után a támadás kifulladt, az orosz hadsereg maradék lelkesedése is szertefoszlott, a katonák haza akartak menni, és forradalmi gyűléseiken a visszavonulás mellett döntöttek. Péterváron a bolsevik párt félmilliós tüntetésen követelte a háború befejezését és a szovjetek hatalomátvételét. A zavargások mindennaposak lettek a nagyvárosokban. A kormány a bolsevik vezetők letartóztatásával próbálta megoldani a helyzetet, Lenin illegalitásba vonult.
A júliusi válság után a kormány átalakult, tagjai zömmel szocialista (mensevik, eszer) politikusok lettek. A „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelmondata elveszítette eredeti értelmét, hiszen a szovjetek meghatározó eszer és mensevik vezetői ott ültek a miniszteri bársonyszékekben. De a szovjetek megőrizték önállóságukat, és szeptember táján jelentős átrendeződés kezdődött bennük a bolsevikok javára.” – sulinet.hu

A bolsevikok ugyanúgy szenvednek a tőke kizsákmányolásától, mint a többi proletár, de öntudatos kommunisták, akik valódi demokráciát akarnak megvalósítani, a népi demokráciát, a dolgozók demokráciáját, a dolgozók szovjetét. A cári rendszer a dolgozókat öntudatlan, a saját érdekeiről lemondó, engedelmes szolgává nevelte. A bolsevikoknak ezeket a proletárokat kellett öntudatra ébreszteni.

Te dolgozó, te vagy a hasznos ember, nem az urak!
Te dolgozó, nem az urak, a te érdeked legyen a mérvadó!
Te dolgozó, nem kell neked a rajtad élősködő!
Te dolgozó, kergesd el az élősködőket!
Te dolgozó, az urak nélkül építsd az országodat!
Te dolgozó, ne gyilkold le más népek dolgozóit, az urak hasznáért!
Te dolgozó, nem ellenséged neked más ország dolgozója!
Te dolgozó, ne higgy az uraknak, csak élősködni akarnak!

A jobboldali erkölcsű emberek, miközben felsőbbrendűen a kapitalista élősködők gazdagodásának a hívei, a proletárok osztályharcát nem értik, pedig tudhatnák, hogy a dolgozók az értékek létrehozói. A jobboldali élősködő hívők a kommunista bolsevikoknak a harcát elítélik, akik a dolgozók közül valók, és a demokráciáért a nép demokráciájáért küzdenek. A jobboldal hívei képtelenek felfogni és elgondolkodni azon, hogy a kapitalizmus nem képes demokráciát adni a proletároknak, mert szüksége van a bérrabszolgákra a profitért. Ezt megtörni csak bolsevik módon lehet, ha tetszik, ha nem. A dolgozók harcos csapatának a bolsevikok által vezetett öntudatos felszabadító harcában lehetséges csak a nép számára demokrácia. A polgári „demokrácia” nem demokrácia a bérrabszolgáknak! A polgári „demokrácia” az élősködőknek demokrácia! A népi demokráciában azok gazdagodtak, akik a rendszerváltás, az ellenforradalom haszonélvezői lettek, és ezek a jobboldali erkölcsű emberek, akik elítélik a nép számára a demokráciát, de azt hazudják, hogy a polgári „demokrácia” a nép számára is demokrácia.

„A bolsevikok befolyásának növekedéséről tanúskodtak 1917. május-júniusában a szovjetek újjáválasztásának eredményei is. A pétervári szovjetben a munkásszekció helyeinek mintegy a felét, a katonaszekció helyeinek mintegy a negyedét a bolsevikok szerezték meg. A moszkvai szovjetben a bolsevik frakció lett a legnagyobb. Szilárd pozícióik voltak a bolsevikoknak Ivanovo-Voznyeszenszk, Orehovo-Zujevo, Luganszk, Kronstadt, Krasznojarszk és néhány más város szovjetjében.

A tömegek azonban nem mindenütt egyformán gyorsan szabadultak meg az Ideiglenes Kormány iránti bizalomtól, fordultak el a megalkuvó pártoktól: a nagy ipari központokban gyorsabban, az óriási vidéki területeken lassabban. Ez a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei I. összoroszországi kongresszusának összetételén is megmutatkozott. A 777 küldöttből azok között, akik pártállásukról nyilatkoztak, 105 volt bolsevik, 285 eszer és 248 mensevik. A kongresszus 1917. június 3-án nyílt meg Pétervárott.

A mensevik és eszer vezetők kongresszusi felszólalásaikban különösen állhatatosan próbálták bebizonyítani azt, hogy a burzsoáziával létesített koalíció fenntartása kikerülhetetlen szükségesség. A megalkuvók legfőbb érvét a mensevik Cereteli fogalmazta meg: Oroszországban — úgymond — nincs olyan politikai párt, amely képes lenne arra, hogy a teljes államhatalmat kezébe vegye. „Van ilyen párt!” — hallatszott egy erős hang a bolsevik padsorokból. A közbeszóló Lenin volt.

Június 4-i beszédében Lenin szétzúzta a megalkuvók valamennyi érvét. Programjuk, mondotta, nem a forradalmi demokrácia programja, amiről itt oly mérhetetlenül sokat beszélnek, hanem a burzsoá parlamenti demokrácia programja. De burzsoá kormány mellett nem létezhet új típusú hatalom. Csak két dolog között lehet választani: vagy előre lépünk a munkás-paraszt demokratikus köztársasághoz, amelyben a hatalom kizárólagos birtokosai a szovjetek, vagy hátra, a közönséges burzsoá kormányzathoz, s akkor a szovjeteket vagy az ellenforradalmi tábornokok kergetik szét, vagy dicstelenül kimúlnak. Ceretelinek válaszolva Lenin kijelentette, hogy a bolsevik párt nem utasítja vissza a hatalmat, ellenkezőleg, bármely pillanatban kész azt a maga teljességében a kezébe venni, hogy programját megvalósítsa.

Másik felszólalásában (június 9) Lenin feltárta az Ideiglenes Kormány által tovább folytatott háború imperialista jellegét, s meggyőzően kimutatta, hogy a háborúból csak a szocialista forradalom útján lehet kijutni. „Támogassák a tőkések által elnyomott osztályok forradalmát, döntsék meg országukban a tőkések osztályát és ezzel mutassanak példát a többi országnak. Csak ez szocializmus. Csak ez harc a háború ellen.”

Lenin beszédei nagy hatást tettek a szovjetkongresszus egyszerű küldötteire. A mensevik-eszer vezetőknek nem csekély erőfeszítésükbe került határozati javaslataik elfogadtatása. E határozatok egyike bizalmat nyilvánított a koalíciós kormány iránt, a másik helyeselte a „honvédelmet”, és jóváhagyta újabb támadó hadművelet szervezését. A szovjetkongresszuson megválasztott központi végrehajtó bizottságban a helyek túlnyomó többségét a kispolgári pártok kapták meg.

Már ezekben a napokban világosan megmutatkozott azonban a szovjetek megalkuvó vezetősége és a forradalmi tömegek közötti mély nézeteltérés. A fővárosi munkásság és katonaság körében spontán mozgalom indult kormányellenes tüntetés szervezésére, tiltakozásul a pétervári munkásokkal és helyőrséggel szembeni provokatív lépések ellen: a kormány arra készült, hogy számos üzem és azok forradalmi kollektíváinak kitelepítésével „tehermentesíti” a fővárost, továbbá hogy kivonja a városból a forradalmi hangulatú katonai egységeket. A bolsevikok ellenezték a spontán, elszórt megmozdulásokat; megkezdték egy szervezett békés tüntetés előkészítését „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó alatt. A június 10-re tervezett tüntetésnek kellett a dolgozók igazi hangulatát demonstrálnia a szovjetkongresszus számára.

A mensevik-eszer vezetők, tudomást szerezve a készülő tüntetésről, dühödt kampányba kezdtek a bolsevikok ellen, s a szovjetkongresszussal határozatot fogadtattak el, amely mindennemű tüntetést „három napra” betiltott. A határozat azonban olyan heves elégedetlenséget keltett a munkásokban, hogy a megalkuvók kénytelenek voltak maguk hirdetni tüntetést június 18-ra, abban a reményben, hogy sikerülni fog bolsevikellenes jelszavak alatt levezetniük.

A bolsevikok elfogadták a kihívást. Felszólították a munkásokat és a katonákat, hogy vonuljanak ki az utcára, s nyugodtan és magabiztosan tegyenek hitet kívánságaik mellett. „Legyen a holnapi nap. . ., a békés felvonulás napja, a forradalmi Pétervár félelmetes tiltakozásává a feltámadóban levő elnyomás és önkény ellen! ”

Június 18-án mintegy félmillió ember vett részt a tüntetésen. A túlnyomó többség e jelszavak alatt vonult: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”, „Vesszen a tíz tőkés miniszter!”, „Kenyér, béke, szabadság!”, „A termelés munkásellenőrzését!” Nagyszabású forradalmi tüntetések zajlottak le ezen és a következő napon Moszkvában, Ivanovo-Voznyeszenszkben, Szormovóban, Kolomnában, Kijevben, Harkovban, Jekatyerinoszlavban és sok más városban is. Még Miljukov, a kadét párt feje is kénytelen volt elismerni, hogy a júniusi tüntetés „a bolsevikok diadalává” vált.

A burzsoázia köreiben ekkorra már úrrá lett az a meggyőződés, hogy a mensevikek és az eszerek rábeszéléseikkel és deklarációikkal nem képesek feltartóztatni a forradalom továbbfejlődését, s hogy az ellenforradalom egyetlen hatékony eszköze az erő. Különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak e tekintetben a kormány és a főhadiszállás által a fronton előkészített támadásnak. A koalíciós kormány feje, Lvov herceg, már a kormány megalakulását követő napon kijelentette: „Az országnak hallatnia kell hatalmas szavát, csatába kell küldenie hadseregét.” Erre ösztökélték az Ideiglenes Kormányt az angol, francia és amerikai imperialisták is, akik szintén arra számítottak, hogy egy sikeres támadás segít majd „megfékezni” az orosz forradalmat. A mensevik és eszer vezetők támogatták ezeket a terveket. „Még békéről beszélnek, de támadásra készülnek” — jegyezte meg ezekben a napokban Vandervelde, az antant részéről Oroszországba küldött szociálsoviniszták egyike.

Június 18-án, a pétervári tüntetés napján, az Ideiglenes Kormány, megkapva az I. szovjetkongresszus támogatását, támadásba kergette az orosz hadsereget. A kormány döntése óriási felzúdulást keltett a fronton. A katonák sok gyűlésen ezt a jelszót hangoztatták: „Vesszen a háború!” A nyugati fronton 15 hadosztályból, amelyek támadási parancsot kaptak, tíz még a megindulási állásokba sem vonult ki. Egyedül az északi front 5. hadseregében 13 000 katonát állítottak hadbíróság elé, mert megtagadták a támadási parancs végrehajtását. A katonatömegek forradalmasodása hatalmas lendületet vett. Bruszilov tábornok a hadügyminiszterhez küldött jelentésében ezt írta: „ . . .egyes ezredekben nyíltan kijelentik, hogy Leninen kívül nincs számukra más tekintély”.

A katonáknak a tőlük idegen célokért vívott háborúval szembeni elégedetlensége, a parancsnoki karral szemben táplált bizalmatlansága, továbbá a lőszerhiány és a tüzérség gyengesége a támadást sikertelenségre kárhoztatta. Az Ideiglenes Kormány katonai kalandja újabb 60 000 áldozatot követelt az orosz hadseregtől.

A júliusi válság. A kettőshatalom vége

A júliusi támadás összeomlása siettette a nép elfordulását a honvédő állásponttól. A tömegek forradalmi aktivitása rohamosan növekedett. „Ha munkások körében vagy — mondotta a viborgi városrész egyik bolsevik pártmunkása —, érzed, hogy forr, hogy háborog minden.”

Ugyanakkor új kormányválság érlelődött. Oroszország és a szövetségesek imperialista körei nyíltan követelték: alakítsanak „erőskezű” kormányt, amely képes arra, hogy leszámoljon a forradalommal és a „végső győzelemig” folytassa a háborút. A fronton elszenvedett vereség ürügyén a burzsoázia azt követelte a mensevikektől és az eszerektől: térjenek át a „rábeszélésekről” a megtorlások politikájára, és — a bolsevikokra hárítva a felelősséget a vereségekért — zúzzák szét a proletariátus forradalmi élcsapatát. A kadét miniszterek egy másodrangú ürügy (az Ukrán Radával folytatott tárgyalások) kapcsán július 2-án beadták lemondásukat, a kormánykoalíció széthullásával fenyegetve a mensevikeket és eszereket. A megfélemlített megalkuvók készek voltak újabb engedményeket tenni az ellenforradalomnak. A tömegek azonban másként válaszoltak a lemondásra.

A burzsoázia sakkhúzására elfogyott a munkások és katonák türelme. Pétervárott már június vége óta egymást követték a viharos tiltakozó gyűlések a júniusi támadás, a munkásság demokratikus jogainak csorbítása, továbbá a kormány arra irányuló kísérletei ellen, hogy a fővárosi helyőrség forradalmi hangulatú egységeit a frontra küldje. A tőkés miniszterek provokatív lemondása a végsőkig kiélezte a helyzetet. Július 3-án Pétervárott spontán kormányellenes tüntetések kezdődtek. Elsőnek az 1. géppuskás ezred katonái mozdultak meg. Képviselőik megjelentek a bolsevikok pétervári konferenciáján és bejelentették: „Ezredünket fel akarják oszlatni, gúnyt űznek belőlünk, nem várhatunk tovább, elhatároztuk, hogy cselekedni fogunk, s ezért már szét is küldtük megbízottainkat a gyárakba és az ezredekhez.” A mozgalom gyors ütemben növekedett, s félő volt, hogy fegyveres összetűzésekbe torkollik.

A bolsevik párt Központi Bizottsága azon a véleményen volt, hogy a helyzet még nem érett meg a forradalomra. A hadsereg és a vidék még nem volt kész teljes mértékben a főváros forradalmi erőinek támogatására, egy elszigetelt megmozdulás Péterváron pedig csak megkönnyítette volna az ellenforradalom számára a forradalmi élcsapat szétzúzását. A párt képviselői nyomban az üzemekbe, a gyárakba és az ezredekhez siettek, hogy visszatartsák a tömegeket a megmozdulástól. Ez azonban lehetetlennek bizonyult. Néhány katonai alakulat és sok üzem munkássága már július 3-án este megmozdult. A katonák fegyveresen vonultak ki az utcákra. A kialakult helyzetet figyelembe véve a bolsevikok július 3-án éjjel úgy döntöttek: élére állnak a tömegmozgalomnak, hogy békés és szervezett jellegét biztosítsák.

Július 4-én a fővárosban hatalmas tüntetés zajlott le. Több mint 500 000 munkás, katona és matróz vonult fel „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó alatt. A menetet páncélautók és felfegyverzett matrózok, katonák, vörösgárdisták sorfalai biztosították a támadások és provokációk ellen. A tüntetők egy része a Kseszinszka palotához tartott, ahol a bolsevikok Központi Bizottsága székelt. A palota erkélyéről szólottak a tömeghez a bolsevikok szónokai. A kronstadti tengerészeket Lenin üdvözölte, kitartásra, állhatatosságra és éberségre szólítva fel őket. Sok delegáció kereste fel a Tauriai palotában a szovjetek központi végrehajtó bizottságát, s kifejezésre juttatták hajthatatlan akaratukat: a hatalomnak a szovjetek kezébe kell átmenni. „54 üzem nevében beszélek— mondotta a munkások egyik küldötte. — Önök láthatják, mi áll a plakátokon. .. Mi bízunk a szovjetekben, de nem azokban, akikben a szovjet bízik…”

A tömegek követelése, hogy a szovjetek vegyék át a hatalmat, teljes mértékben megvalósítható volt. A mensevikek és eszerek azonban mindennél jobban féltek a burzsoáziával fennálló koalíció felbomlásától, s fenntartása érdekében a kadetok minden követelését elfogadták. Az ellenforradalmi burzsoáziát határozottan támogatták a szövetségesek képviselői is. Július 4-én Buchanan angol nagykövet jegyzéket nyújtott át Tyerescsenko külügyminiszternek, amely követelte, hogy állítsák vissza a hadseregben és a flottánál a halálbüntetést (az Ideiglenes Kormány március 12-i rendeletével eltörölte a halálbüntetést a fronton és hátországban egyaránt), fegyverezzék le a munkásokat, vezessék be a katonai cenzúrát, tiltsák be a bolsevik lapokat, fegyverezzék le a tüntetésben részt vett pétervári ezredeket stb.

Az Ideiglenes Kormány elhatározta, hogy fegyverrel lép fel a tüntetők ellen: megbízást adott a pétervári katonai kerület parancsnokának, Polovcev tábornoknak: „teremtsen rendet a városban”. A megalkuvók „bolsevista összeesküvésnek”, „lázadásnak”, „fegyveres felkelésnek” kiáltották ki a tüntetést. A szovjetek mensevik-eszer központi végrehajtó bizottsága határozatot hozott a tüntetés betiltásáról, mindazokat pedig, akik e határozatot megszegik, „a forradalom árulóinak és ellenségeinek” minősítette. Sürgősen katonaságot követelt a frontról, s elküldte megbízottait Polovcev-hez, hogy segítségére legyenek a békés tüntetőkkel való véres leszámolásban.

Július 4-én Polovcev parancsára kozákok és tisztiiskolások tüzet nyitottak a tüntetőkre. Több mint 400 embert megöltek, illetve megsebesítettek. A kormány Pétervárott ostromállapotot hirdetett. Megkezdték a bolsevikok és a forradalmi munkások bebörtönzését és legyilkolását, a tüntetésben részes katonai egységek leszerelését. Ellenforradalmár osztagok feldúlták a bolsevik párt Központi Bizottságának helyiségeit, a „Pravda” szerkesztőségét és azt a nyomdát, ahol a lap készült.

A kormány parancsot adott Lenin letartóztatására és bíróság elé állítására „hazaárulás” és fegyveres felkelés szervezése címén. Az ellenforradalmárok valójában egyáltalán nem szándékoztak bírósági tárgyalást tartani; céljuk a forradalom vezérének fizikai megsemmisítése volt.

A bolsevik párt Központi Bizottsága erre való tekintettel úgy határozott, hogy Leninnek illegalitásba kell vonulnia. Lenin néhány napig Pétervárott maradt illegalitásban, azután pedig a Razliv-tó közelében egy szénakunyhóban rejtőzött el (később, augusztus végén, Finnországba ment át).

„Minden hatalmat a szovjeteknek!” volt a jelszava a sokezres tüntetésnek Moszkvában, Nyizsnyij Novgorodban, Rosztovban, Kijevben, Rigában és több más városban is. Nyizsnyij Novgorodban fegyveres összetűzésre került sor munkások és tisztiiskolások között. Lázongás ütötte fel a fejét a fekete-tengeri flotta matrózai között is.

Lenin a következőkben fogalmazta meg a júliusi események politikai lényegét: „A július 3-i és 4-i megmozdulás volt az utolsó kísérlet arra, hogy tüntetés útján a hatalom átvételére késztessük a szovjeteket. Ettől a pillanattól kezdve a szovjetek, vagyis a szovjetekben uralkodó eszerek és mensevikek, ténylegesen átadják a hatalmat az ellenforradalom kezébe. . . ”

A „szocialista” miniszterek álcázni próbálták az ellenforradalmi politikát. Ebből a célból azt javasolták, hogy a kormány bocsásson ki deklarációt, tegyen ígéretet Oroszország köztársasággá nyilvánítására, az alkotmányozó gyűlés összehívására, a nyolcórás munkanapról, a társadalombiztosításról szóló és egyéb hasonló jellegű törvények kidolgozására. Lvov herceg azonban mereven elutasította a deklaráció-tervezetet és beadta lemondását. Július 8-án Kerenszkij lett az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke, megtartva a hadügyi és tengerészeti tálcát is. Midőn az excár értesült Kerenszkij kinevezéséről, a következőket jegyezte naplójába: „Erre a helyre a jelen pillanatban ez az ember a legalkalmasabb: minél nagyobb hatalma lesz, annál jobb.” A szovjetek központi végrehajtó bizottsága az Ideiglenes Kormányt „a forradalom megmentésének kormányává” nyilvánította, s „korlátlan hatáskörűnek és teljhatalmúnak” ismerte el. A Kerenszkij-kormány a nyílt terror útjára lépett, megvalósítva az orosz imperialisták és szövetségeseik által már korábban kijelölt programot. A fronton visszaállították a halálbüntetést, bevezették a statáriális tábori bíráskodást, előzetes katonai cenzúrát létesítettek, betiltották a „Pravdá”-t, a „Szoldatszkaja Pravdá”-t és a többi bolsevik lapot, büntető expedíciókat vezényeltek Nyizsnyij Novgorodba, Tverbe, Caricinba, Helsingforsba (Helsinki) stb.

A júliusi napok után a hatalom teljesen az ellenforradalmi Ideiglenes Kormány kezében összpontosult, a mensevik és eszer vezetés alatt álló szovjetek ennek puszta függvényeivé váltak. A kadetok, miután céljukat immár elérték, visszatérhettek a kormányba. Július 24-én a burzsoá és kispolgári pártok képviselőiből megalakult az új koalíciós Ideiglenes Kormány, továbbra is Kerenszkij elnökletével.

A júliusi események kemény leckét adtak a tömegeknek, meggyorsították a nép politikai fejlődését. „A nép többsége — írta Lenin — éppen a júliusi napok után kezdett gyorsan átmenni a bolsevikok oldalára.” A forradalom fejlődésének új szakaszába lépett.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!