Címke: ideológia

„A breszt-litovszki béke egy békeegyezmény, mely 1918. március 3-án az oroszországi Breszt-Litovszkban (ma Breszt, Fehéroroszország) írtak alá. A szerződés a központi hatalmak, azaz a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom, valamint a velük szemben álló bolsevik Oroszország között jött létre.

1917. november 21-én az orosz kormány követein és képviselőin keresztül üzent a háborúban részt vevő feleknek, hogy kezdjék meg a béketárgyalásokat. Erre a felszólításra egyedül Németország adott pozitív választ. 1917. december 3-án elkezdődtek az előkészületek, melynek eredményeként december 15-én megszületett az oroszok és németek közötti fegyverszüneti megállapodás. 1917. december 22-én megkezdődtek a valódi béketárgyalások: Oroszországnak át kellett adnia az általa megszerzett területek egy részét, valamint anyagi kártérítést szabtak ki rá. Az országban uralkodó nehéz helyzet miatt az orosz vezetés elfogadta a rá kiszabott feltételeket, időt nyerve a szovjet vezetés megerősítésére. A szovjet küldöttség vezetője, Lev Trockij, megszakította a tárgyalásokat és 1918. február 18-án megkezdték Ukrajna valamint Petrográd egy részének katonai megszállását. A szovjet delegáció március 1-jén újra asztalhoz ült, ahol is március 3-án elfogadták a németek által kidolgozott béketervet.

A tárgyalásokon részt vett az Ukrán Népköztársaság delegációja is Mihajlo Hrusevszkij vezetésével. A lengyel fél az Ideiglenes Államtanács feloszlása miatt nem vett részt a béketerv kidolgozásában.” – Wikipédia

Lényeges különbség volt a cári, kapitalista orosz hadsereg és a Vörös Hadsereg céljait illetően. A cári hadsereg az urak rabló háborúja volt, a Vörös Hadsereg pedig a dolgozó szovjet nép érdekében védte a hazát a belső és a külső ellenség ellen. Mindegyikben a dolgozó népből verbuválták a katonákat, és ha kellett erőszakkal. A cári hadsereg katonái az rabló urak érdekében harcoltak, a Vörös Hadseregben a nép érdekében. A bolsevikok sem tehettek mást, ha védeni akarták a hazájukat, de nem a rablás volt a céljuk, mint az úri cári hadseregnek. Minden háború szörnyű és embertelen, de nem a bolsevikok kezdték, az urak felsőbbrendűként élősködtek a népen és nem lehet a végtelenségig tűrni az embertelenséget. A rendszert kellett megváltoztatni olyanra, ahol nem lehet élősködni, ezért harcoltak a bolsevikok vezetésével a dolgozók.

A tárgyalások kezdete – a breszt-litovszki béke
„A szovjet állam fennállása első napjaitól kezdve harcot vívott az általános demokratikus békéért. A Népbiztosok Tanácsa több ízben felhívta az antant kormányait, Oroszország háborús szövetségeseit, hogy kezdjenek azonnal közös béketárgyalásokat a központi hatalmakkal. Az antant válaszra sem méltatta a jegyzékeket. Ebben a helyzetben a szovjet kormány arra kényszerült, hogy önállóan és egyoldalúan kezdjen béketárgyalásokat a központi hatalmak képviselőivel.

Németország és háborús szövetségesei elfogadták a szovjet javaslatot, mert a Keleti Front felszámolásától stratégiai és gazdasági helyzetük javulását remélték.

A tárgyalások 1917. december 5-án kezdődtek Breszt-Litovszkban. A szovjet kormány annexiók és hadisarc nélküli békére tett javaslatot. A német imperialisták rablókövetelésekkel álltak elő; a népek önrendelkezésének ürügyén maguknak követelték az általuk már megszállt Lengyelországot, Litvániát, valamint Lettország és Belorusszija egy részét.

A szovjet kormány válaszút elé került: vagy megköti a központi hatalmakkal a rabló jellegű békét, vagy a belső gazdasági és katonai nehézségekre való tekintet nélkül háborút folytat, s így biztos bukásra ítéli a szovjethatalmat.

Oroszország minden ellenforradalmi politikai csoportosulása elkeseredetten tiltakozott a békekötés ellen. A megdöntött uralkodó osztályok feltétlen hűséget követeltek az antant imperialista célkitűzései iránt, s közben sokan abban reménykedtek, hogy a németek előrenyomulása véget vet a szovjethatalomnak. A mensevikek és a jobboldali eszerek szintén a „nemzet árulásával” vádolták azokat, akik ténylegesen véget akartak vetni az imperialista öldöklésnek.

A bolsevik pártban sem alakult ki szilárd egység a különbéke ügyében. A szovjethatalom gyors sikerei nyomán a pártmunkások tekintélyes részén, sőt egész pártszervezeteken úrrá lett az elbizakodottság. Sokan a tényleges nehézségekkel nem számolva, romantikus lendülettel forradalmi háborút követeltek a német imperialisták ellen.

Lenin álláspontjával szemben — aki elkerülhetetlennek tartotta a különbéke megkötését – harcot folytatott Buharin „baloldali kommunista” csoportja. Buharin megalkuvónak nevezte Lenin véleményét, a háború folytatását pedig az orosz proletariátus internacionalista kötelességének igyekezett feltüntetni. Buharin és követői nem ítélték meg reálisan a Szovjet-Oroszországban kialakult állapotokat, és a nyugati forradalmi mozgalmak közvetlen perspektíváit is túlságosan rózsás színekben látták. Lenin komikusnak tartotta, hogy a Buharin-csoport máris egy nemzetközi polgárháború jeleit vélte felfedezni.

Tulajdonképpen Buharinéhoz hasonló álláspontra helyezkedett Trockij is, aki a „sem békét, sem háborút” jelszót ajánlotta a pártnak. Felfogása szerint a szovjet katonáknak el kell dobniuk fegyvereiket, ott kell hagyniuk a lövészárkokat. Trockij úgy gondolta, hogy ez az eljárás olyan mély morális és politikai hatást gyakorol a szemben álló csapatokra, hogy azok is hazamennek, és otthon kirobbantják a forradalmat. Az adott politikai viszonyok között azonban az ilyen eljárás óhatatlanul a német támadás folytatásához és a szovjethatalom bukásához vezetett volna.

A párt Központi Bizottsága 1918. január 24-én, a buharinistákkal folytatott kemény eszmei csatában elérte, hogy határozat született a béketárgyalások elhúzásáról (Buharin a tárgyalások megszakítását követelte). Lenin a Központi Bizottság felhatalmazása alapján azt az utasítást adta a tárgyalásokat folytató Trockij külügyi népbiztos vezette szovjet küldöttségnek, hogy húzza el a tárgyalásokat mindaddig, amíg a központi hatalmak nem intéznek ultimátumot a szovjet kormányhoz. Ezután azonban — más kiút híján — írják alá a békediktátumot.

Németország február 10-én ultimátumszerűen követelte a különbéke aláírását. A tárgyalásokat folytató szovjet delegáció kérdésére ekkor Lenin ismét azt az utasítást adta, hogy haladéktalanul alá kell írni az egyezményt. Trockij azonban, Lenin utasítását megszegve, a szovjet kormány és a Központi Bizottság akaratával szembehelyezkedve kijelentette a tárgyaló feleknek, hogy Szovjet-Oroszország nem írja alá a békét, de a háborút befejezi és csapatait leszereli. Ezzel a tárgyalások megszakadtak. Lenin értékelte azt a propagandamunkát, amellyel Trockij leleplezte a központi hatalmak imperialista rabló törekvéseit, de ezt az önkényes lépését politikai bűnnek tekintette, amelyért Szovjet-Oroszországnak és az egész nemzetközi munkásmozgalomnak súlyos árat kellett fizetnie. A német imperialisták támadásba kezdtek, elfoglalták egész Lettországot, Észtországot, Belorusszia és Ukrajna jelentős részét, vagyis még nagyobb területet szálltak meg, mint amennyit az első javaslat elfogadása esetén kaptak volna.

A párt Központi Bizottsága február 18-án, Lenin javaslatát elfogadva, határozatilag kimondotta, hogy azonnal kapcsolatba kell lépni a német kormány megbízottaival, és haladéktalanul alá kell írni a békét. Miközben a szovjet küldöttség felkereste a német Keleti Front vezérkarát, a központi hatalmak csapatai folytatták előrenyomulásukat.

A beavatkozók feltartóztatása
A szovjet kormány elfogadta és közrebocsátotta a „Veszélyben a szocialista haza!” című, Lenin által fogalmazott kiáltványt. A fiatal Vörös Hadsereg Pszkov és Révai (Tallinn) mellett február 23-án megütközött a németekkel, és hősies küzdelem után visszavetette a betolakodókat. E győzelemre emlékezve a szovjet nép évente február 23-án ünnepli a szovjet hadsereg születésnapját.

A Vörös Hadsereg ellenállása megérlelte a németek különbéke-törekvéseit. Petrográd egy csapással történő elfoglalása lehetetlenné vált. A frontra újabb és újabb szovjet csapatok érkeztek. Március közepén a Vörös Hadsereg (a Vörös Gárdával együtt) 300 000 katonát állított csatasorba.

A németek elfogadták a különbéke-ajánlatot, de súlyosabb feltételekkel álltak elő. Most már nemcsak Lengyelországot, Litvániát és Lettország egy részét, de egész Lettországot, Észtországot és Finnországot is követelték. Azt kívánták, hogy Ukrajna német vazallus állam legyen, a szovjet kormány írja alá a békét a Központi Radával, szerelje le hadseregét, flottáját és fizessen óriási összegű kártérítést Törökországnak, amely egyébként jogot kap arra, hogy birtokába vegye Karszt, Ardahánt és Batumit. A németek az új békefeltételek elküldése után is folytatták támadásukat.

Lenin álláspontjának győzelme a különbéke kérdésében
A Központi Bizottság február 23-i ülésén Lenin a Buharin-csoporttal és az őket gyakorlatilag támogató Trockij-féle irányzattal vitázva, ultimátumszerű határozottsággal kérte a békeszerződés aláírását.

E nehéz történelmi órában Sztálin, bár maga is javasolta a megegyezést a központi hatalmakkal, a Központi Bizottság ellenzéki tagjaihoz hasonlóan azt állította, hogy a szovjethatalomnak módjában áll alá nem írni a szerződést. E kijelentése megnehezítette Lenin helyzetét, és ellentétben állt Sztálin korábbi javaslatával. Lenin kénytelen volt Sztálint is megbírálni: bebizonyította, hogy a szovjethatalom kényszerhelyzetben van és létérdekei azonnali békét követelnek.

A Központi Bizottság tagjainak többsége Lenin véleményét fogadta el. Trockij nem sokkal később távozott a külügyi népbiztosi tisztségből, és hadügyi népbiztosként folytatta tevékenységét. Helyére Georgij Vasziljevics Csicserin, az addigi népbiztos-helyettes került, akit Lenin megbízható, nagy munkabírású és a nemzetközi kérdésekben széles körű ismeretekkel rendelkező politikusnak tartott. (Csicserin nem sokkal korábban tért vissza angliai fogságából, ahonnan a szovjet kormány csereakciója folytán szabadult ki.) Hivatalos megbízását csak 1918. május 30-án kapta meg, de már a breszt-litovszki béke aláírásában is vezető szerepet játszott.

A szovjet kormány új küldöttséget állított össze a szerződés megkötésére. Tagjai között Csicserin is helyet foglalt. Breszt-Litovszkba érve, a szovjet delegáció – Lenin utasításának megfelelően — kinyilatkoztatta, hogy a német támadás körülményei közepette megtagadja a békefeltételek megvitatását; a szerződést ultimátumnak tekinti, ezért aláírja a békét. Az 1918. március 3-án megkötött szerződésen a szovjet kormány részéről Csicserin aláírása szerepelt.

A breszt-litovszki békeszerződés cikkelyeinek vita nélküli elfogadásával a szovjet kormány a szerződés rabló jellegét és az aláírás kényszerűségét hangsúlyozta.1918. március 6-án Petrográdon, a Tauriai Palotában megkezdte munkáját a párt VII., rendkívüli kongresszusa. A kongresszust a breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban pedig a „baloldali kommunisták” ellenzéki akciója tette szükségessé. A háborúról és a békéről szóló előadói beszédet Lenin tartotta. Rámutatott, hogy békés lélegzetvételnyi szünet nélkül a szovjetország nem képes hozzákezdeni a szocialista építéshez, és saját hadseregének kifejlesztéséhez. Lenin már ekkor felvetette a különböző rendszerű országok békés együttélésének elvét.

A kongresszus jóváhagyta a békeszerződést, a háború és béke kérdésében pedig elfogadta a Lenin által előterjesztett határozati javaslatot. Elítélte a „baloldali kommunisták” csoportjának tevékenységét, akik a moszkvai pártszervezetet is befolyásuk alá vonták, és arra kényszerítették, hogy bizalmatlanságát fejezze ki a Központi Bizottság iránt. A breszti békét és a pártkongresszus határozatait örömmel üdvözölték az elcsigázott, békére sóvárgó néptömegek.

Lenin már a VII. kongresszuson jelezte, hogy a breszt-litovszki szerződést korántsem tartja örök életűnek. És csakugyan: a németországi forradalom után, 1918. november 15-án a szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága semmissé nyilváníthatta a szerződést. A nemzetközi jogban a breszti szerződés a leggyorsabban került az elfelejtett békék közé. Lenin taktikája fényesen igazolódott.”
(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

Veszélyben a szocialista haza!
„Hogy a meggyötört, elkínzott országot megmentsük az újabb háborús megpróbáltatásoktól, vállaltuk a legnagyobb áldozatot és tudattuk a németekkel, hogy hajlandók vagyunk elfogadni békefeltételeiket. Parlamentereink február 20-án (7-én) este elindultak Rezsicából Dvinszkbe, és mindeddig nem kaptunk választ. A német kormány nyilván húzza az időt. Világos, hogy nem akar békét. A német militarizmus, a világ kapitalistáinak megbízását teljesítve, meg akarja fojtani az orosz és ukrán munkásokat és parasztokat, vissza akarja adni a földet a földbirtokosoknak, a gyárakat a bankároknak, a hatalmat a monarchiának. A német tábornokok saját „rendjüket” akarják bevezetni Petrográdban és Kievben. A Szovjetek Szocialista Köztársasága a legnagyobb veszélyben forog. Mindaddig, amíg be nem következik Németország proletariátusának felkelése és győzelme, Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége, hogy önfeláldozóan védjék a Szovjetek Köztársaságát a burzsoá-imperialista Németország hordáival szemben. A Népbiztosok Tanácsa elrendeli: 1) Az ország minden ereje és eszköze teljesen a forradalmi honvédelem szolgálatába állítandó. 2) Minden Szovjet és minden forradalmi szervezet köteles utolsó csepp véréig védeni minden állást. 3) A vasúti szervezetek és a velük kapcsolatos Szovjetek minden erejükkel kötelesek meggátolni az ellenséget a közlekedési apparátus használatában; visszavonulás esetén szét kell rombolni a pályákat, fel kell robbantani és fel kell gyújtani a vasúti épületeket; az egész gördülőanyagot — vasúti kocsikat és mozdonyokat — haladéktalanul kelet felé, az ország belsejébe kell irányítani. 4) Az összes gabona- és általában élelmi szerkészleteket, valamint minden értékes vagyontárgyat, amit az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezébe juthat, feltétlenül meg kell semmisíteni; ezt a helyi Szovjetek tartoznak ellenőrizni, — személy szerint a Szovjet elnöke felelős érte. 5) Petrográd, Kiev és az új front mentén levő minden város, falu és település munkásait és parasztjait lövészárkok ásása céljából katonai szakértők vezetése alatt zászlóaljakba kell mozgósítani. 6) E zászlóaljakba vörösgárdisták felügyelete alatt besorozandó a burzsoá osztály minden munkaképes férfi és nő tagja; az ellenszegülők főbelövetnek. 7) Minden olyan kiadvány, amely a forradalmi honvédelem ellen irányul és a német burzsoázia oldalára áll, vagy pedig az imperialista hordák betörését a Szovjethatalom megdöntésére akarja felhasználni, betiltandó; e kiadványok munkaképes szerkesztőit és munkatársait lövészárkok ásására és más honvédelmi munkákra kell mozgósítani. 8) Ellenséges ügynökök, spekulánsok, fosztogatók, rablók, ellenforradalmi agitátorok, német kémek a helyszínen főbelövetnek.

Veszélyben a szocialista haza! Éljen a szocialista haza! Éljen a nemzetközi szocialista forradalom!

1918 február 21-én.                                                                                                A Népbiztosok Tanácsa
Petrográd.”
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása

Az Alkotmányozó Gyűlés január 5-én kezdte meg munkáját. Nem ismerte el az Októberi Forradalom vívmányait, és megtagadta, hogy „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-ról tárgyaljon, vagyis ebben a tekintetben igazolta a burzsoáziának és támogatóinak számításait. Az ellenforradalom gyűjtőpontjává vált testületet az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság január 6-án kelt dekrétumában feloszlatta.
„Az Alkotmányozó Gyűlés határozatilag kimondja:

I. 1. Oroszország a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága. Minden központi és helyi hatalom ezeké a Szovjeteké.

2. Az Oroszországi Szovjet Köztársaság szabad nemzetek szabad szövetségének alapján, mint a nemzeti Szovjet Köztársaságok föderációja alakul meg.

II. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor alapvető feladatául tűzi ki az embernek ember által való mindennemű kizsákmányolásának megszüntetését, a társadalom osztályokra tagozódásának teljes kiküszöbölését, a kizsákmányolók ellenállásának kíméletlen elnyomását, a társadalom szocialista szervezetének és a szocializmus győzelmének valóra váltását valamennyi országban, határozatilag kimondja:

1. A föld magántulajdona megszűnik. Az egész föld valamennyi épülettel, gazdasági felszereléssel és a mezőgazdasági termelés egyéb tartozékaival együtt, az egész dolgozó nép tulajdona.

2. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti a munkásellenőrzésről és a Legfőbb Népgazdasági Tanácsról szóló szovjet törvényt abból a célból, hogy biztosítsa a dolgozó nép uralmát a kizsákmányolókon, és mint első lépést ahhoz, hogy a gyárak és üzemek, bányák, vasutak és egyéb termelési és közlekedési eszközök teljes egészükben a munkás-paraszt állam tulajdonába menjenek át.

3. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti valamennyi bank átmenetét a munkás-paraszt állam tulajdonába, mint egyik feltételét annak, hogy a dolgozó tömegek felszabaduljanak a tőke igája alól.

4. A társadalom élősdi rétegeinek felszámolása céljából az Alkotmányozó Gyűlés bevezeti az általános munkakötelezettséget.

5. Az Alkotmányozó Gyűlés annak érdekében, hogy a hatalom teljességét biztosítsa a dolgozó tömegek számára, és kiküszöbölje a kizsákmányolók uralma visszaállításának minden lehetőségét, elrendeli a dolgozók felfegyverzését, a munkások és parasztok szocialista vörös hadseregének megalakítását és a vagyonos osztályok teljes lefegyverzését.

III.1. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor annak a megingathatatlan eltökéltségének ad kifejezést, hogy kiragadja az emberiséget a finánctőke és az imperializmus karmaiból, amelyek a most folyó, minden háborúk közt legbűnösebb háborúban vérözönnel árasztották el a földet, teljes mértékben csatlakozik a Szovjethatalom által folytatott politikához, a titkos szerződésekkel való szakításnak, a jelenleg egymás ellen harcoló hadseregek munkásai és parasztjai közötti legszélesebb körű lövészárok-barátkozás megszervezésének, és a népek közötti demokratikus, annexiók és hadisarc nélküli, a nemzetek szabad önrendelkezésén alapuló béke mindenáron, forradalmi rendszabályok útján való elérésének politikájához.

2. Az Alkotmányozó Gyűlés ugyanezen célból nyomatékosan hangsúlyozza, hogy teljesen szakítani kell a burzsoá civilizáció barbár politikájával, amely néhány kiválasztott nemzet kizsákmányolóinak jólétét Ázsia, s általában a gyarmatok és a kis országok százmilliókra menő dolgozó népének leigázására építette fel.
Az Alkotmányozó Gyűlés üdvözli a Népbiztosok Tanácsának politikáját, amely proklamálta Finnország teljes függetlenségét, megkezdte a csapatok kivonását Perzsiából és kihirdette Örményország önrendelkezési jogát.

3. Az Alkotmányozó Gyűlés a cár, a földbirtokosok és a burzsoázia kormányai által megkötött kölcsönök annullálásáról (semmissé nyilvánításáról) szóló szovjet törvényt a nemzetközi bank- és finánctőke ellen irányuló első csapásnak tekinti, és annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy a Szovjethatalom szilárdan fog haladni ezen az úton, egészen a tőke igája ellen irányuló nemzetközi munkásfelkelés teljes győzelméig.

IV. Az Alkotmányozó Gyűlés, minthogy az Októberi Forradalom előtt összeállított pártlisták alapján választották meg, amikor a nép még nem tudott felkelni egész tömegében a kizsákmányolók ellen, még nem ismerte annak az ellenállásnak egész erejét, amelyet a kizsákmányolók osztály előjogaik megvédése érdekében kifejtenek, még nem fogott hozzá gyakorlatilag a szocialista társadalom megteremtéséhez — még formai szempontból is gyökerében helytelennek tartaná, ha szembehelyezkedne a Szovjethatalommal.

A dolog lényegét illetően pedig az Alkotmányozó Gyűlésnek az a véleménye, hogy most, amikor a nép végső harcát vívja kizsákmányolóival, a kizsákmányolóknak nem lehet helyük a hatalom egyetlen szervében sem. A hatalomnak teljes egészében és kizárólag a dolgozó tömegek és teljes jogú képviseletük: a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek birtokában kell lennie.

Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a Szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.

Ugyanakkor az Alkotmányozó Gyűlés, amikor arra törek szik, hogy létrehozza Oroszország valamennyi nemzete dolgozó osztályainak valóban szabad és önkéntes s éppen ezért annál szorosabb és szilárdabb szövetségét, a maga feladatát arra korlátozza, hogy megállapítsa az Oroszországi Szovjet Köztársaságok föderációjának alapelveit, minden egyes nemzet munkásaira és parasztjaira bízva, hogy teljhatalommal rendelkező szovjetkongresszusaikon önállóan határozzák el, részt óhajtanak-e venni és milyen feltételekkel, a föderális kormányban és a többi föderális szovjet intézményben.”
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Ezt a reakciós kizsákmányoló, élősködő jobboldali pártok nem fogadhatták el. Ezért mivel a valóságban hatalmuk nem volt, a bolsevikok a népre támaszkodva könnyűszerrel elkergették a reakciós ellenforradalmi Alkotmányozó Gyűlést. A történelem szemétdombja lett a helyük, az emberiség, az emberré válás kerékkötői voltak. A történelem kerekének előre kell forognia vagy visszacsúszik az emberiség az állatvilágba. Manapság jó úton halad az emberiség vissza az állatvilágba, a történelem kereke visszafelé forog, az embertelenné válás van napirenden. A földön szolgaságban él 7 milliárd ember néhány millió bűnöző élősködő kapitalista és hívei hasznáért.

„A Nagy Októberi Szocialista Forradalom törvényszerű eredménye volt annak a világtörténelmi folyamatnak, amely az emberiséget elvezette a szocialista forradalomhoz, és Oroszország munkásosztályát állította a forradalmi világmozgalom élére. A forradalom azért győzött, mert vezető ereje a hatalmas harci tapasztalattal rendelkező orosz proletariátus volt, amely Lenin zseniális irányításával Oroszország minden más társadalmi osztályánál korábban teremtette meg a maga politikai pártját, a bolsevik pártot, s amely legfőbb hajtóereje lett az ország egész társadalmi politikai fejlődésének. A küzdelem során harci szövetség jött létre a nép többségét alkotó két osztály, a proletariátus és a szegényparasztság között. A munkásság vezetése alatt álló munkás-paraszt szövetség a forradalmi államhatalom új formáiban, a szovjetekben öltött testet.

Az októberi forradalom győzelmének döntő előfeltétele az volt, hogy a néptömegeket a bolsevikok forradalmi pártja vezette, amely az élenjáró marxi — lenini elmélettel volt felfegyverezve. Az októberi forradalom előkészítésének és megvalósításának időszakában a párt határozatai és Lenin művei tovább fejlesztették és új elméleti tételekkel gazdagították a marxizmus — leninizmust. Az októberi forradalom a szocialista forradalomról szóló lenini elmélet valóra váltásának iskolapéldája volt.

A forradalom gyors és könnyű győzelme továbbá azzal is magyarázható, hogy az orosz burzsoázia viszonylag gyönge ellenfél volt a munkásosztály számára. Az orosz kapitalizmus elmaradottsága, a külföldi imperializmustól való függősége, fejlődésének történelmi feltételei következtében az orosz burzsoáziát különösen reakciós világnézet, politikai ernyedtség és a kellő tapasztalatok hiánya jellemezte. A mensevikek és az eszerek kispolgári pártjai, amelyek nyíltan átálltak az ellenforradalom táborába, lelepleződtek a nép szemében, és politikailag elszigetelődtek.

A forradalom sikerét a nemzetközi helyzet is előmozdította: a két, egymással hadban álló imperialista koalíció egyike sem tudott azonnal komoly fegyveres segítséget nyújtani az orosz burzsoáziának.

Az orosz munkásosztály számára viszont hatékony támogatást jelentettek a nemzetközi proletariátus szolidaritást és együttérzést kifejező megmozdulásai.

Az októberi forradalom gyökeres fordulatot idézett elő Oroszország történetében. A munkásosztály, szövetségben a szegényparasztsággal, megdöntötte a kizsákmányolok hatalmát, megvalósította saját politikai vezető szerepét a társadalomban, létrehozta saját diktatúráját, s ezzel megteremtette a szocialista építés győzelmének legfontosabb előfeltételeit. A munkásosztály széttörte a régi államgépezetet, államosította a gyárakat, üzemeket, bankokat, elkobozta a nagy földbirtokokat, felszámolta a rendi és osztályelőjogokat, és megalkotta saját államhatalmi szerveit, a munkás- és parasztküldöttek szovjetjeit.

A szovjethatalom formájában a demokrácia új típusa született meg: demokrácia a legszélesebb néptömegek számára, amelyek az emberiség történetében előszőr váltak sorsuk urává. „Magának a Szovjetuniónak a keletkezése, s még inkább fennállásának első, nehéz évei — írta Theodore Dreiser amerikai író — rendkívül meggyőző és lefegyverző érvet szolgáltattak, amely ma már megdönthetetlenné vált. A nemzetközi porondon olyan nemzet jelent meg, amely méltán elmondhatta magáról: a mi rendszerünk nem a tőke tulajdonosának, hanem a tőke megteremtőjének nyújt igazságosan és jól berendezett életet, neki nyújtja mindazokat a javakat, amelyeket a lángész, a művészet, a tudomány és az emberi értelem létrehozni képes. Ez a fáklya nemcsak Oroszország számára világít, hanem hatalmas reflektorként, könyörtelenül leleplezi a kapitalista rendszer minden mesterkedését, egész hazugságát, kapzsiság szülte konfliktusait, sötét előítéleteit és szennyét.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az összes megelőző forradalomtól eltérően, nem a kizsákmányolás egyik formáját váltotta fel egy másikkal, hanem felszámolta az embernek ember által történő mindenfajta kizsákmányolását; megszüntette a társadalmi és nemzeti elnyomás, a nemzeti egyenlőtlenség összes formáját s Oroszországnak korábban nem egyenjogú népeit szabad és egyenjogú népekké tette.

A szocialista forradalom megmentette Oroszországot a gazdasági és nemzeti katasztrófától, az angol, amerikai, német és egyéb imperialisták részéről fenyegető feldarabolás és leigázás veszélyétől. A forradalom a béke politikáját hirdette meg, és minden nép számára megmutatta a kiutat a véres, imperialista világháborúból. „Amikor majd a felszabadult emberiség megjelöli felszabadulásának dátumait — írta Henri Barbusse francia író —, a legnagyobb lelkesedéssel és emelkedettséggel fogja ünnepelni 1917. október 25-ét, azt a napot, amikor megszületett a szovjet állam, amelynek egyik legelső dekrétuma a békéről szóló dekrétum volt.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének hatalmas nemzetközi jelentősége volt. Lenin a következőket írta: „Joggal lehetünk büszkék és joggal tarthatjuk szerencsésnek magunkat azért, mert nekünk adatott elsőnek a földkerekség egyik darabján leteperni azt a vadállatot, a kapitalizmust, amely vérrel öntözte meg a földet, éhínségbe és elvadulásba kergette az emberiséget. . . ”

Az októberi forradalom nemcsak a gazdaságban, nemcsak a társadalom osztálystruktúrájában jelentett mélyreható fordulatot, hanem a munkásosztály ideológiájában is. A marxizmus-leninizmus zászlaja alatt kivívott nagyszerű győzelem hatalmas erejű csapást mért az opportunizmus és a revizionizmus ideológiájára, új, magasabb szintre emelte a világ munkásmozgalmát. Az októberi forradalom nyomán Oroszország a szocializmus első központja lett, amelyet az egész világ dolgozói támogattak; az októberi forradalom Oroszország munkásosztályát a világ dolgozóinak élcsapatává tette a kapitalizmus megdöntéséért, a társadalom szocialista átalakításáért vívott harcban.

Az oroszországi munkásosztály a forradalom vívmányainak megőrzéséért, majd a szocializmus felépítéséért folytatott küzdelmében mindvégig a kapitalista országok proletárjainak támogatását élvezte. Ugyanakkor a kapitalista államok munkásai a haladás ügyéért és a szocializmusért vívott forradalmi harcukban sziklaszilárd barátra és fegyvertársra tettek szert. A szovjet munkásosztály és a kapitalista országok proletárjai közti kapcsolatokban ragyogóan testet öltöttek a proletár internacionalizmus elvei. Mi „nemcsak szolidárisak voltunk az orosz forradalommal — írja Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt volt főtitkára —; a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat legbensőbb ügyünknek, Franciaország és minden ország proletariátusa ügyének tekintettük. Saját vívmányunknak, az egész nemzetközi munkásmozgalom vívmányának tartottuk az októberi forradalmat, Mi, Franciaország proletárjai, hitet tettünk mellette, és kijelentettük, hogy kötelességünk Lenintől tanulni.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom nemzetközi hatása azzal magyarázható, hogy fejlődésének alapvető törvényszerűségei és vonásai — Lenin meghatározása szerint — „nem helyi, nem különleges nemzeti, nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelentőségűek.” Miként Lenin megállapította, az októberi forradalomnak nem csupán közvetlen forradalmasító hatását kell tekintetbe venni, hanem azt is, hogy alapvető vonásai „nemzetközi érvényűek, vagyis történelmileg elkerülhetetlen, hogy nemzetközi méretekben megismétlődjék az, ami nálunk történt.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom általános törvényszerűségeinek nemzetközi érvényét a későbbiek folyamán ragyogóan igazolták azoknak az újabb országoknak a tapasztalatai, amelyekben szintén győzött a szocialista forradalom, és megkezdődött a szocializmus építése.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A szovjetek III. összoroszországi kongresszusa

„Az Alkotmányozó Gyűlés és szétkergetése
A demokratikus erők nagy várakozással készültek az Alkotmányozó Gyűlésre, benne látva az egyetlen lehetőséget az orosz demokrácia helyreállítására. A választásokon az eszerek, a mensevikek és az őket támogató néhány kis párt együttesen megszerezték a szavazatok 62%-át. A bolsevikok 25%-ot kaptak, a kadetok pedig 13%-át. Demokratikus viszonyok között a „bolsevik kormánynak” le kellett volna mondania, erre azonban nem is gondoltak. Ellenkezőleg: Lenin megfogalmazásában egy nyilatkozatot terjesztettek az Alkotmányozó Gyűlés elé, amely ki akarta mondani, hogy „Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.”

Az Alkotmányozó Gyűlés demokratikus többsége felháborodottan utasította vissza e javaslatot, mely az alkotmány megteremtésére hivatott legfőbb törvényalkotó testületet egy bolsevikokat támogató, jelentéktelen értekezletté akarta lefokozni. Még arra sem voltak hajlandóak, hogy napirendre tűzzék a javaslatot. Erre a bolsevikok a megnyitó másnapján (január 19-én) feloszlatták, azaz szétkergették az Alkotmányozó Gyűlést. A felkorbácsolt indulatokra jellemző, hogy pár nappal később az egyik petrográdi kórházban meggyilkolták a kadet párt ott ápolt két ismert vezetőjét.” – tortenelemcikkek.hu

A demokratikus erők a polgári „demokrácia” megvalósítására a kapitalizmus pártjai voltak, és nem képviselték a dolgozó nép érdekeit, ugyanis a kapitalizmus élősködése nem a nép érdeke. A bolsevikok a dolgozó nép elkeseredett harci erejére támaszkodva könnyen, kényelmesen elfújták ezt a csürhét. Nem volt hatalma a bolsevikokkal szemben a polgári pártoknak. Ha lett volna erejük a csibészeknek, azt használták volna, de nem volt népi támogatásuk az ellenforradalmároknak. Az 5-10 millió orosz proletár és paraszt lemészároltatása az urak érdekében és az éhínség megtette a hatását. A bolsevikok ezt ki is használták a dolgozók érdekében, hogy az élősködő urakat és híveiket elsöpörjék az útból.

Átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba

„ „ . . . A kapitalista és a kommunista társadalom között — írja Marx — van egy időszak, melyben az első forradalmi úton a másodikká alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája…”

Ez a következtetés Marxnál annak a szerepnek az elemzésén alapszik, amelyet a proletariátus a jelenlegi kapitalista társadalomban betölt, továbbá a kapitalista társadalom fejlődésére vonatkozó adatokon és azon a tényen, hogy a proletariátus és a burzsoázia ellentétes érdekei kibékíthetetlenek.

Azelőtt így vetették fel a kérdést: ahhoz, hogy a proletariátus kivívja felszabadulását, meg kell döntenie a burzsoáziát, meg kell hódítania a politikai hatalmat és meg kell teremtenie forradalmi diktatúráját.

Most kissé másképpen teszik fel a kérdést: a kommunizmus irányában fejlődő kapitalista társadalomból lehetetlen az átmenet a kommunista társadalomba „politikai átmeneti időszak” nélkül, és ennek az átmeneti időszaknak állama csakis a proletariátus diktatúrája lehet.

De vajon mi ennek a diktatúrának viszonya a demokráciához?

Láttuk, hogy a „Kommunista Kiáltvány” egyszerűen két fogalmat állít egymás mellé: „a proletariátusnak uralkodó osztállyá emelését” és a „demokrácia kivívását”. A fent kifejtettek alapján pontosan meghatározhatjuk, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet folyamán hogyan változik a demokrácia.

A kapitalista társadalomban, annak lehető legelőnyösebb fejlődési feltételei mellett, többé-kevésbé teljes demokráciát találunk a demokratikus köztársaságban. De ez a demokratizmus mindig a kapitalista kizsákmányolás szűk keretei közé van szorítva, és ezért — lényegében — mindig csak a kisebbség, csak a vagyonos osztály, csak a gazdagok számára demokratizmus. A kapitalista társadalomban a szabadság nagyjában mindig ugyanolyan marad, mint amilyen a régi görög köztársaságokban volt: szabadság a rabszolgatartók számára. A mai bérrabszolgákat a kapitalista kizsákmányolás feltételei következtében annyira nyomja a nyomorúság és a szegénység, hogy „nem demokrácián jár az eszük” és „nem politikán jár az eszük”, hogy az események megszokott, békés folyása mellett a lakosság többsége ki van rekesztve a társadalmi és politikai életben való részvételből.

Ennek az állításnak a helyessége talán Németországban igazolódik be a legszemléltetőbben, mégpedig azért; mert ebben az államban – az alkotmányos legalitás bámulatosan hosszú ideig és szilárdan, majdnem egy fél évszázadig (1871—1914) tartotta fenn magát, s a szociáldemokrácia ez alatt az idő alatt sokkal jobban értette a módját a „legalitás kihasználásának”, mint bármely más országban, és a munkásoknak olyan nagy részét szervezte be politikai pártba, mint sehol másutt az egész világon.

Mármost mekkora a politikailag öntudatos és tevékeny bérrabszolgáknak ez a hányada, amelynél nagyobbat a kapitalista társadalomban eddig sehol nem ismertek? Egymillió szociáldemokrata párttag — 15 millió bérmunkásból! Hárommillió szakszervezeti tag — 15 millióból!

Elenyésző kisebbség demokráciája, a gazdagok demokráciája — ez a kapitalista társadalom demokratizmusa. Ha a kapitalista demokrácia gépezetét jobban szemügyre vesszük, mindenütt, de mindenütt, mind a választójog „jelentéktelen”, állítólag jelentéktelen részleteiben (az egyhelyben-lakás feltétele, nők kizárása stb.), mind a képviseleti intézmények technikájában, mind a gyülekezési jog tényleges akadályaiban (a középületek nem a „koldusoknak” épültek!), mind a napisajtó teljesen kapitalista szervezetében stb. stb. — újra meg újra a demokratizmus korlátozását látjuk. Ezek a korlátozások, mellőzések, kivételek és megszorítások, amelyek a szegényekkel szemben érvényesülnek, jelentékteleneknek látszanak, különösen olyasvalaki szemében, aki maga sohasem látott szükséget és nem jutott az elnyomott osztályok tömegeinek életével érintkezésbe (s ez a polgári publicisták és politikusok kilenctized részénél, ha nem kilencvenkilenc százalékánál így van), — de mindezek a korlátozások együttvéve mégis kizárják, kiszorítják a szegényeket a politikából, a demokráciában való aktív részvételből.

Marx nagyszerűen megragadta a kapitalista demokráciának ezt a lényegét, amikor a Kommün tapasztalatainak elemzésénél azt írta, hogy az elnyomottaknak néhány évenként egyszer megengedik annak eldöntését, hogy az elnyomó osztályok melyik képviselője képviselje és nyomja el őket a parlamentben!”
(idézet: – Lenin Állam és forradalom – című könyvből)

Az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése

„Az Alkotmányozó Gyűlés létrehozása az oroszországi demokrácia (benne az OSZDMP) régi követelése volt. Egybehívása a februári forradalommal időszerűvé vált, de a politikai erőviszonyok miatt a burzsoá kormányzat hónapokig semmit sem tett ennek érdekében. Csak 1917 őszén kezdte meg a választások előkészítését. Amit a polgári kormányzat a saját programjából is elmulasztott, azt a szocialista hatalom pótolta. Az Alkotmányozó Gyűlés megnyitását a Népbiztosok Tanácsa 1918. január 5-ére tűzte ki. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság ugyanakkor elhatározta, hogy január 10-ére összehívja a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek III. kongresszusát, január 12-ére pedig a parasztküldöttek III. kongresszusát.

A burzsoázia nagy várakozással tekintett az Alkotmányozó Gyűlés elé. Azt remélte, hogy az Alkotmányozó Gyűlés többségének megszerzésével demokratikus látszatot kölcsönözhet ellenforradalmi törekvéseinek és a testületre támaszkodva megdöntheti a szocialista hatalmat. A monarchista szélsőjobboldali körök, a nagypolgári reakciót képviselő októbrista és kadet-politikusok ezekben a hetekben inkább azt a taktikát alkalmazták, hogy közvetlenül a jobboldali eszereket és a jobboldali mensevikeket állították szembe a bolsevikokkal, a baloldali eszerekkel, valamint a tovább radikalizálódott eszer párttagsággal. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának jelszava, amely előbb fenyegető réme volt a szélsőjobboldalnak, most a retrográd erők egyetlen mentsvárának tűnt. Akik korábban ravaszul halogatták e testület összehívását, most hangos szóval síkraszálltak azonnali összeülése érdekében. Látszólagos demokráciával akarták megölni a tömegek élő népuralmát.

A szovjet kormány mégis elrendelte az Alkotmányozó Gyűlés összehívását. Nem azért tette ezt, mintha egy pillanatig is elhitte volna a reakció szájából hamisan hangzó demokratikus nyilatkozatokat, hanem arra törekedett, hogy ez a politikai akció igazi mivoltukban mutassa meg az ellenforradalmárokat. Emellett a választások időszakában még nem volt eleve feltétlenül kizárt dolog, hogy az Alkotmányozó Gyűlést sikerül a szovjethatalom szervévé alakítani.

Az Alkotmányozó Gyűlés választásait az október előtti jegyzékek alapján bonyolították le. A pártjegyzékek annak az időszaknak a politikai viszonyait tükrözték, amikor a parasztság többsége az eszereket követte. A választások idején a falvakban és a nemzetiségi övezetekben nem mindenütt jött létre a szovjethatalom. A lakosság számottevő része akkor még nem ismerte fel a szocialista forradalom jelentőségét. Ezért a végül eszer többségűvé vált Alkotmányozó Gyűlés nem fejezte ki pontosan az új osztály-erőviszonyokat, nem tükrözte hűen a dolgozók igazi óhajait.

Az Összoroszországi Központi Bizottság január 3-án elfogadta „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” című, Lenin által fogalmazott, valamint Sztálin és Buharin által szerkesztett okmányt, és elhatározta, hogy az Alkotmányozó Gyűlés elé terjeszti. A nyilatkozat tömören összefoglalta az Októberi Forradalom vívmányait. Szövegében a következő részletet találjuk: „Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.”

Lenin részt vett az Alkotmányozó Gyűlés megnyitásán január 5-én. A Szmolnijtól a Tauriai Palotáig szigorú biztonsági intézkedések mellett, titokban tette meg az utat, s egy hátsó bejáraton át szinte becsempészték az ülés színhelyére. Az elővigyázatosságot a rendkívül feszült politikai légkör, az ellenforradalmárok időzített összeesküvései indokolták. Lenin védelméről és az Alkotmányozó Gyűlés üléseinek előkészítéséről egy Szverdlovból, Podvojszkijból, Prosjanból, Urickijből, Boncs-Brujevicsből és másokból álló katonai törzs gondoskodott. Leninnek, minden eshetőségre készen, pisztolyt is adtak. A Népbiztosok Tanácsának elnöke – miután látta, hogy a gyűlésen valóban ellenforradalmi többség alakult ki — már alig figyelt a jobboldali eszerek tombolására, s csak a kedvező lehetőséget várta a bolsevik frakció elvonulására.

Az Alkotmányozó Gyűlés január 5-én kezdte meg munkáját. Nem ismerte el az Októberi Forradalom vívmányait, és megtagadta, hogy „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-ról tárgyaljon, vagyis ebben a tekintetben igazolta a burzsoáziának és támogatóinak számításait. Az ellenforradalom gyűjtőpontjává vált testületet az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság január 6-án kelt dekrétumában feloszlatta.

Az Alkotmányozó Gyűlésen felülkerekedő ellenséges polgári erők maguk akadályozták meg, hogy a parlamentarizmus intézményének hagyományos elemei innen azonnal átmenjenek a szovjet államéletbe, így az oroszországi szocialista meggyőződésű tömegek demokratikus képviseleti szervei továbbra is csak a parlamenten kívüli szovjetek lehettek.

Az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása megadta a méltó választ a kapitalizmus restaurálásában reménykedő csoportoknak. A burzsoázia elszámította magát: még egy ilyen Alkotmányozó Gyűléssel sem tudta megdönteni a szovjetek hatalmát.

A kadét párt által irányított ellenforradalmi erők nyílt jelentkezése olyan felháborodást szült a tömegekben, hogy az Alkotmányozó Gyűlést követően, 1918. január 19-ről 20-ra virradó éjszaka, forradalmi merénylők megölték a Mariinszkij-kórházban ápolt Singarjovot és Kokoskint, a kadét párt ismert vezetőit. A bolsevik párt és a szovjet kormány elítélte ezt az önkényeskedést.

A szovjetek III. összoroszországi kongresszusa

1918. január 10-én megnyílt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek III. összoroszországi kongresszusa. A Petrográdra érkező parasztküldöttek egyesültek a munkás- és katonaküldöttekkel, a különféle szovjetek tehát közös kongresszust tarthattak. Az utolsó ülésen 1587 szavazati joggal rendelkező küldött vett részt, vagyis a küldöttek száma két és félszer több volt, mint a II. szovjetkongresszusé és kétszer felülmúlta az Alkotmányozó Gyűlés küldötteinek számát. A küldöttek kétharmada a bolsevikok közül került ki. Kudarcot vallott a jobboldali eszerek kísérlete, hogy a parasztok szovjetjeit elszakítsák a munkások és katonák szovjetjeitől.

A kongresszuson a nemzetiségi területek 233 küldötte is részt vett. Képviseltette magát Ukrajna, Belorusszija, Lettország (a megszállt területek kivételével), Észtország és Finnország. Közép-Ázsia képviselete részleges volt, mert ebben az időben elszakadt az oroszországi fejleményektől. Kaukázusontúlt csak Baku küldöttei képviselték.

Lenin előadói beszéde után a kongresszus elfogadta „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-t, amelyet később belefoglaltak az első szovjet alkotmányba. A szovjet föderáció frissen kidolgozott alapelveiről és az Oroszországi Köztársaság szövetségi szerveiről Sztálin mondott előadói beszédet. A kongresszus, hogy véget vessen a forradalmat követő ,,prekonstitucionális” korszaknak, megbízást adott az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak a szovjet alkotmány kidolgozására.”
(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„Valahányan kremlbeli lakásán meglátogatták, mindenkinek feltűnt: milyen szegényesen lakik. Kis szobájában csak a legszükségesebb, nagyon egyszerű bútorok álltak. És mindenütt rengeteg könyv, térkép, jegyzet. Lenin egyetlen „luxusát” a könyvek jelentették. A Népbiztosok Tanácsának fogadóterme melletti szobában tartotta több mint tízezer kötetből álló „kézikönyvtárát”. Kérőlapok, könyvtári cédulák tanúsítják: gyakran fordult nyilvános könyvtárakhoz is. Beülni már nem volt ideje – némely nehezen megszerezhető könyvet csak egy-egy éjszakára kért kölcsön.

Továbbra is szeretett – és még többet szeretett volna – sétálni. Már Petrográdban kétségbe ejtette a Szmolnij őrségét azzal, hogy esténként, a bizonytalan állapotok ellenére, ha ideje engedte, egyedül vagy feleségével sétálni indult. Szokását Moszkvában is megtartotta. Gyűlésekre, a környékre is, gépkocsivezetőjével kettesben, minden kíséret nélkül járt. Volt, hogy elakadtak a mély hóban, s egyedül ballagott kilométereket segítségért. Egyszer fegyveres banditák támadták meg őket – szerencsére „politikamentes” rablók voltak, nem Lenin, hanem a kocsi kellett nekik.

De több ízben kíséreltek meg ellene merényletet. 1918. augusztus 30-án pedig a Michelson- (ma: Vlagyimir Iljics-) gyárban tartott gyűlés után egy Kaplan nevű eszer nő dumdum golyókkal súlyosan megsebesítette. Az egyik golyó a bal vállát érte, a másik a tüdőcsúcsba hatolt. Lenin állapota aggasztó volt; nagyon sok vért vesztett, magas láza volt, vérmérgezés fenyegette. Szervezete azonban rendkívül szívósnak bizonyult, hamarosan jobban lett, s maga nyugtatgatta hozzátartozóit, munkatársait, orvosait: „Semmiség, ez minden forradalmárral megeshet.”

A merénylet nagy felháborodást keltett országszerte. Rémhírek is szárnyra keltek. Mikor már felkelhetett, munkatársai arra kérték: a közvélemény megnyugtatása végett fényképeztesse le magát. Lenin azonban nem szeretett fényképezkedni. Boncs-Brujevics hát cselhez folyamodott. Filmoperatőröket bújtatott el a Kreml udvarán, s mikor Leninnel sétálni mentek, élénk beszélgetéssel lekötötte figyelmét, hogy a filmesek zavartalanul dolgozhassanak.

Rövid lábadozás után ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Rengeteg tennivaló várt rá: megkezdődött a polgárháború, megindult a tőkés nagyhatalmak intervenciója. A szovjet államot megint életveszély fenyegette. Szervezni kellett a védelmet és ellentámadásokat, meg kellett küzdeni a legkülönfélébb cárpárti és anarchista összeesküvésekkel, járvánnyal, banditizmussal, tudatlansággal és éhínséggel.

Ezerfelé tudott figyelni. Hiteles feljegyzések tanúsítják: ezekben a nagyon nehéz időkben is nagy gondot fordított a népművelésre és a könyvkiadásra – különösen ismeretterjesztő könyvek meg jó szépirodalom népszerű kiadását sürgette, de nem hagyta békén Lunacsarszkijt amiatt sem, hogy kezdjék meg a munkát az orosz nyelv új értelmező szótárának összeállítására -, mérnökökkel találmányokról, tudósokkal tudomány-szervezési problémákról tárgyalt. Személyesen válaszolt rengeteg levélre, akkor is, ha a legeldugottabb falvakból érkeztek. Veszekedett bürokratákkal, heves vitákat folytatott pártbeli elvtársaival. Közben a legmesszebbmenően gondoskodott ugyanezekről az emberekről. Fennmaradt például olyan levele, amely szerint az egyik népbiztost „szigorúan meg kell róni, mert gondatlanul bánik a népvagyonnal – tulajdon egészségével”. Gorkijt – akivel pedig nem sokkal korábban, s részben ez idő tájt is, a gorombaságig menő vitái voltak elvi kérdésekről – valósággal bombázta leveleivel: törődjön egészségével, gyógyíttassa magát, menjen szanatóriumba, vagy ha kell, külföldre.

Figyelme mindezek mellett egyre inkább a nemzetközi munkásmozgalomra irányult. 1919-ben megírta: A proletárforradalom és a renegát Kautsky című művét. Ebben a vitairatban a nagy tekintélyű nyugat-európai szociáldemokrata vezetővel, a marxizmus hajdani kiváló interpretátorával, de később forradalomellenessé lett „revideálójával”, Kautskyval polemizálva megvédi a marxizmus forradalom- és államelméletét, és a nemzetközi munkásmozgalom számára összegezi az orosz forradalom első tapasztalatait.

Ebben az időben – nem kis mértékben az Októberi Forradalom hatására – Európában és Ázsiában forradalmi fellendülés kezdődött. Nyomában szerveződött és erősödött a szociáldemokrata baloldal; sokfelé forradalmi csoportok, majd önálló kommunista pártok alakultak. (Mint ismeretes, Magyarországon a kommunista párt 1918 novemberében alakult meg.) Lenin, aki képtelenségnek tartotta a forradalom exportját, nagy súlyt helyezett a forradalmárok nemzetközi együttműködésére. Kezdeményezésére alakult meg Moszkvában 1919 tavaszán a III., a Kommunista Internacionálé, mely az ő életében négy kongresszust tartott, s melynek mindennapi munkájában betegségének súlyosra fordultáig igen tevékenyen részt vett.”
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

A világnézeti hovatartozás emlékeztető egyszerűen: A bolsevikok a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósítását a szovjetrendszerben, a szocializmus felépítésével, a kizsákmányolás, élősködés elnyomásával valósították meg. A kapitalizmusban a kizsákmányolás, élősködés elkerülhetetlen, ezért aki a kapitalizmus híve az jobboldali, aki a szocializmusé az pedig baloldali erkölcsű. A lét határozza meg a tudatot; ebből következik a kizsákmányolók felsőbbrendűsége, de aki kizsákmányolt és mégis a kizsákmányolás híve annak a tudata hibás, mert a saját érdeke ellen van.

A kapitalista modell az emberiséget megosztja bérrabszolga proletár dolgozókra és kizsákmányolókra, ami így demokrácia a kizsákmányolóknak, de diktatúra a dolgozóknak. A bolsevikok ezért harcoltak a kapitalizmus ellen, hogy ne legyen a végletekig megosztott a világ bérrabszolga proletár dolgozókra és felsőbbrendű kizsákmányolókra. Demokrácia legyen, de népi demokrácia és ne polgári „demokrácia”.

A jobboldal nem látta be hibáit: a felsőbbrendűséget, az ezzel járó élősködést vagy elfogadását, a kizsákmányolást; a kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonán alapuló, az emberiséget megosztó társadalomban törvényszerű embertelenséget, ami az emberiség ellen elkövetett bűn; a bérrabszolgaságot, a dolgozóknak a gazdasági és politikai hatalomból való kizárását, mivel így a dolgozók érdekeit nem képviseli senki a kapitalista „demokratikus” parlamentben, ami diktatúra a proletároknak. A jobboldal bűne a felsőbbrendűség, az élősködés ellen fellépők üldözése. A bolsevikok ezen bűnök ellen küzdöttek eredménnyel, de ez nem volt jó a jobboldaliaknak és nem kapituláltak, nem látták be a hibáikat. A jobboldal emberiség ellen elkövetett bűneit megtorló bolsevikokat elítélik, úgy vélik nekik joguk az uralkodás a nép felett.

A Szovjethatalom győzelme az országban

„Február elején Taganrog munkásai felkelést indítottak, és megteremtették a városban a szovjethatalmat. A Vörös Gárda osztagai közvetlenül Rosztov és Novocserkasszk alá értek. Február 24-én a szovjet csapatok bevették Rosztovot, egy nappal később pedig Novocserkasszkot is. A Don mentén megszilárdult a szovjethatalom.

Az orosz néppel együtt önfeláldozóan harcoltak a szovjethatalom megteremtéséért Oroszország nemzetiségi vidékeinek népei is. Oroszország különböző népeinek és nemzetiségeinek forradalmi erőit a lenini nemzetiségi politika egyesítette. E politika alapelveit törvényben rögzítette. „Az oroszországi népek jogairól” szóló nyilatkozat, amelyet 1917. november 2-án (15-én) fogadott el a Népbiztosok Tanácsa. A deklaráció kinyilatkoztatta Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását, a szabad önrendelkezési jogot egészen az elszakadásig és önálló állam alapításáig; eltörölt minden nemzeti és nemzeti-vallási előjogot és korlátozást, és kimondta, hogy az Oroszország területén élő valamennyi nemzeti kisebbségnek és etnikai csoportnak joga van a szabad fejlődéshez. Az „Oroszország és a Kelet összes muzulmán dolgozójához” című kiáltványban, az ukrán néphez intézett kiáltványban és egyéb okmányokban a szovjet kormány világosan megmutatta, hogy felszabadító nemzetiségi politikája gyökeresen és elvileg különbözik az ideiglenes kormány politikájától.

A proletár internacionalizmus politikája a szovjethatalom köré tömörítette a nemzetiségi dolgozókat. A szovjethatalom megteremtéséért folyó harcot azonban befolyásolták a nemzetiségi vidékek társadalmi-gazdasági és politikai fejlődésének sajátosságai. A szocialista forradalom azoknak a burzsoá-nacionalista szervezeteknek az elkeseredett ellenállásába ütközött, amelyek még az októberi forradalom előtt jöttek létre (az Ukrán és a Belorusz Rada, a krími Kurultaj, a kazahsztáni Alasorda stb.), s amelyek most ellenforradalmi nacionalista „kormányokat” alakítottak, és — céljaikat a nemzeti függetlenségi harc zászlaja mögé rejtve — hadat üzentek a szovjethatalomnak. Az októberi forradalom után ide gyülekező aktív ellenforradalmi elemek szövetségre léptek a burzsoá nacionalistákkal, és a nemzetiségi vidékeket az ellenforradalom tűzfészkeivé igyekeztek változtatni. A forradalmi erők a külföldi imperialisták nyomását is összehasonlíthatatlanul erősebben érezték a nemzetiségi vidékeken, mint a ország belsejében. A szovjetek hatalmáért vívott harc nehézségei a proletariátus hiányával vagy csekély számával, a bolsevik szervezetek gyengeségével is összefüggtek; mindez odavezetett, hogy a megalkuvó és nacionalista pártoknak viszonylag nagyobb befolyásuk volt a dolgozó tömegekre.

Belorussziának és a Baltikumnak azokon a területein, amelyeket nem szálltak meg a németek, a szovjethatalom gyors győzelmet aratott. Belorusszia területén, Mogiljovban volta legfelső parancsnok főhadiszállása, itt volt a burzsoá-nacionalista Belorusz Rada, számos ellenforradalmi alakulat, Dovbor Musznyickij tábornoknak a régi hadseregben szolgált lengyelekből álló hadteste, több rohamzászlóalj stb. Ezek az ellenforradalmi erők komoly veszedelmet jelentettek a szovjethatalomra, minthogy bármelyik pillanatban fel lehetett használni őket Pétervár és Moszkva ellen. A nép támogatását azonban nem élvezték. Belorusszia és a nyugati front bolsevik szervezeteinek már az októberi forradalom előestéjén többségük volt a szovjetekben és a katonai bizottságokban, s ez lehetővé tette, hogy a minszki szovjet 1917. október 25-én (november 7-én) kezébe vegye a hatalmat a városban. Ugyanezt tették a gomeli, a mogiljovi, a vityebszki és más szovjetek is. Amint a nyugati terület szovjetjeinek intézőbizottsága a szovjet kormányhoz intézett jelentésében rámutatott, a hatalom rövid két hét leforgása alatt az összes nagyobb és kisebb helységekben a szovjetek kezébe került.

November második felében Minszkben összeült a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek területi kongresszusa, a frontkongresszus és a parasztszovjetek kongresszusa. E kongresszusok munkájában részt vettek G. K. Ordzsonikidze és V. Volodarszkij is, mint a bolsevik párt Központi Bizottságának, a Népbiztosok Tanácsának és az Osszoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak a meghatalmazottai. Belorussziában megalakult a nyugati terület népbiztosainak tanácsa, élén a bolsevik párt kiváló tagjával, A. F. Mjasznyikovval.

A Baltikum meg nem szállt részein is sikerrel járt a szovjethatalom megteremtéséért folytatott harc. Október 24-én (november 6-án) felkelés tört ki Révaiban (Tallinn); október 26-án (november 8-án) a Forradalmi Katonai Bizottság kiáltványt tett közzé a forradalom győzelméről és a szovjethatalom megteremtéséről Észtországban. Lettországban, Valk (Valga) városában, december 16—17-én (29—30-án) tartották meg a bolsevikok vezetésével a munkás-, katona- és agrárproletár küldöttek szovjetjeinek kongresszusát. A kongresszus megválasztotta Lettország első szovjet kormányát.

Az orosz proletariátus kezdeményezését határozottan támogatták Ukrajna dolgozói is. Kijev forradalmi munkásai és katonái már október 25-én (november 7-én) azt követelték, hogy a hatalmat haladéktalanul vegyék át a szovjetek. Az ideiglenes kormány ellenforradalmi képviselői azonban azzal válaszoltak erre, hogy meghirdették a szovjethatalom elleni harcot.

Ukrajna munkásosztálya a bolsevikok vezetésével a szovjetek védelmére kelt. A kijevi fegyvergyár, a 3. sz. repülőtér és más üzemek munkásai követelték, hogy tegyenek határozott intézkedést az ellenforradalommal szemben. Október 27-én (november 9-én) a munkásküldöttek szovjetjeinek és a katonaküldöttek szovjetjeinek együttes ülésén Forradalmi Katonai Bizottságot alakítottak. Ennek tagjait másnap letartóztatták, de ez a csapás nem törte meg a tömegek akaraterejét. Új forradalmi bizottságot választottak, amelynek vezetésével Kijev munkásai és forradalmár katonái október 29-én (november 11-én) fegyveres felkelést indítottak, és háromnapos harcban megtörték az ellenforradalom ellenállását. A Központi Rada azonban hazahívta a frontról az ukrán burzsoá nacionalisták befolyása alatt álló ezredeket, és így túlerőre jutva, magához ragadta a hatalmat Kijevben. A rada demagógiával megnyerte a parasztság jelentős részét — főként a jómódú parasztokat —, és egész Ukrajnában a hatalom birtokosának nyilvánította magát. November 7-én (20-án) a rada közzétette az úgynevezett harmadik Univerzálist, amelyben kinyilatkoztatta, hogy nem veti alá magát Oroszország szovjet kormányának. Megegyezett Scserbacsov tábornokkal, a román front parancsnokával, hogy a román és a délnyugati frontot Scserbacsov parancsnoksága alatt egységes ukrán frontba olvasztják össze, és szövetségre lépnek Kalegyin atamánnal.

A Központi Rada ellenséges ténykedése arra kényszerítette a Népbiztosok Tanácsát, hogy 1917. december 4-én (17-én) ultimátumot nyújtson át, amelyben követelte, hogy vessenek véget a front dezorganizálásának, ne engedjenek át ellenforradalmi egységeket a Donon, mondjanak le a Kalegyinnel való szövetségről, és adják vissza a fegyvereket az Ukrajnában levő forradalmi ezredeknek meg a Vörös Gárda osztagainak. A szovjet kormány figyelmeztette ukrán nacionalista kormányt, hogy amennyiben nem kap kielégítő választ, úgy fogja tekinteni a radat, mint amely nyílt háborúban áll a szovjethatalommal. Ugyanakkor a Népbiztosok Tanácsa az ukrán néphez intézett kiáltványban elismerte Ukrajna függetlenségét, és leleplezte a rada ellenforradalmi jellegét, szovjetellenes és nemzetellenes politikáját.

A rada nem adott kielégítő választ a szovjet kormány ultimátumára, hanem az antanthatalmak kormányaihoz fordult támogatásért, amelyek azonnal elismerték, és segítségére is siettek. Ukrajna népe a saját tapasztalatából győződhetett meg arról, hogy a rada a nacionalista ukrán burzsoázia diktatúrájának szerve, a külföldi tőke kiszolgálója.

Ukrajnában népi küzdelem lángolt fel a rada és imperialista pártfogói ellen. A forradalmi Donyec-medence nem ismerte el a rada hatalmát. A harkovi bolsevikok Artyom (F. A. Szergejev, a bolsevik párt Központi Bizottságának tagja) vezetésével leverték a helyi ellenforradalmat, és megteremtették a varosban a szovjethatalmat. A Donyec-medence szovjetjeivel vállvetve szálltak harcba a szovjethatalom megvalósításáért egész Ukrajnában.1917. december 11-én (24-én) Harkovban megnyílt Ukrajna I. szovjetkongresszusa. December 12-én (25-én) a kongresszus kikiáltotta a szovjethatalmat Ukrajnában, megválasztotta a Központi Végrehajtó Bizottságot és megalakította Ukrajna szovjet kormányát, a Népi Titkárságot, amelyben Artyom, J. B. Bos, J. M. Kocjubinszkij és mások vettek részt. A kongresszus Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Oroszország szoros szövetsége mellett foglalt állást. Az Orosz Köztársaság Népbiztosainak Tanácsa üdvözletét küldte Ukrajna szovjet kormányának, és teljes támogatásáról biztosította az ellenforradalommal vívott harcában.

A szovjethatalom győzelmet aratott Jekatyerinoszlavban, Ogyesszában, Csernyigovban és sok más ukrán városban is. 1918. január 16-án (29-én) Kijevben újabb fegyveres felkelés kezdődött. Ez megkönnyítette a Kijev ellen támadó forradalmi osztagok feladatát, amelyek január 26-án (február 8-án) el is foglalták a várost. A rada Volinyba menekült. Csaknem egész Ukrajnában, a Krímben és Moldvában győzött a szovjethatalom.

1918 elején, szívós küzdelem után, megszületett a szovjetek hatalma a Kubán-vidék és a Fekete-tenger mellékének számos nagy központjában, márciusban pedig egész Észak-Kaukázusban is. A szovjethatalomért vívott észak-kaukázusi harcok legkiemelkedőbb szervezői Sz. G. Buacsidze, U. D. Bujnakszkij, Sz. M. Kirov és G. K. Ordzsonikidze voltak.

A Kaukázusontúl különösen nehéz és hosszadalmas volt a szovjethatalomért vívott küzdelem. Ennek több oka is volt: Bakutól eltekintve a nagy ipari központok hiánya és a proletariátus csekély száma; a kizsákmányolok által hosszú időn át szított nemzetiségi ellenségeskedés; a helyi bolsevik szervezetek gyengesége és a régi burzsoá-nacionalista pártok nagy aktivitása, amely pártok nacionalista és szociális demagógiájuk segítségével jelentős befolyásra tettek szett a tömegek körében; a külföldi imperialisták nyílt beavatkozása.

Bakuban, a Kaukázusontúl proletár központjában, ahol a dolgozók harcát erős bolsevik szervezetek vezették (élükön Sz. G. Saumjan, P. A. Dzsaparidze, M. Azizbekov és mások állottak), a szovjethatalom október 31-én (november 13-án) győzött. Hamarosan egész Azerbajdzsánban győzelmet arattak a szovjetek. De november 15-én (28-án) az ellenforradalmi nacionalista pártok — a grúz mensevikek, az örmény dasnakok és az azerbajdzsán muszavatisták — a külföldi imperialisták nyílt támogatásával Tbilisziben létrehozták a maguk burzsoá hatalmi szervét, az úgynevezett kaukázusontúli biztosságot. Ezek a pártok dühödt szovjetellenes propagandát folytattak, fehérgárdista tábornokok és külföldi ügynökök segítségével fegyveres bandákat szerveztek, s 1918 januárjában bestiálisán legyilkoltatták a török frontról visszaérkezett forradalmár katonákat.

A Kaukázusontúl hosszú ideig elhúzódott a szovjethatalomért vívott küzdelem. A Kaukázusontúl dolgozói csupán 1920—1921-ben fejezték be győzelmesen harcukat.

Az Urálban Dutov kozákatamán 1917 decemberében szovjetellenes lázadást robbantott ki az orenburgi kerületben. Támogatást kapott az eszerektől és a mensevikektől, a burzsoáziától és a földesuraktól, a kazah és baskír nacionalistáktól s a külföldi imperialistáktól. Dutov elfoglalta Orenburgot, s ezzel elvágta Szovjet-Oroszországtól Közép-Ázsiát, és létében fenyegette a szovjethatalmat az Urál és a Volga-vidék ipari központjaiban. Dutov közvetlen kapcsolatot próbált teremteni Kalegyinnel.

A szovjet kormány Pétervárról és Moszkvából vörösgárdista, forradalmi matróz- és katonaosztagokat küldött a Dutov elleni harcra. A lázadás szétzúzásában részt vettek az Urál, a Volga-vidék, Közép-Ázsia és Kazahsztán dolgozói is. A lázadók elleni harcok rendkívüli politikai biztosául P. A. Kobozjevet, az uráli bolsevik szervezet kiváló tagját nevezték ki.

1918. január 18-án (31-én) a forradalmi csapatok a felkelők támogatásával bevették Orenburgot és megsemmisítették a kozák ellenforradalmat. Dutov, híveinek maroknyi csoportjával, a Turgaj-sztyeppén rejtőzött el. Orenburgban a munkás-, katona-, paraszt- és kozákküldöttek szovjetje vette kezébe a hatalmat. Dutov seregének szétverése nagymértékben elősegítette a szovjethatalom megteremtését Kazahsztán és Közép-Ázsia területén.

Közép-Ázsiában Taskent volt a szocialista forradalom központja. 1917. október 28-án (november 10-én) a vasúti munkások és a forradalmár katonák fegyveres harcra keltek. A városban négy napig tartott az elkeseredett küzdelem. Közép-Ázsia és Kazahsztán számos városából fegyveres munkásosztagok érkeztek Taskent felkelő munkásainak segítségére. Október 31-én (november 13-án) Taskentben győzött a fegyveres felkelés. Az ideiglenes kormány Turkesztáni Bizottságának hatalma megdőlt. November közepén Taskentben összeült a szovjetek III. területi kongresszusa, amelyen szovjet kormány alakult: a Turkesztáni Népbiztosok Tanácsa.

Közép-Ázsia és Kazahsztán különböző vidékeinek eltérő osztály-erőviszonyai miatt egyes városokban és területeken hónapokig elhúzódott a szovjethatalomért folytatott küzdelem. Ez a folyamat lényegében 1918 márciusára fejeződött be. Ekkorra szétzúzták a burzsoá-nacionalista ellenforradalom alapvető erőit és központjait Közép-Ázsiában (Kokandi Autonómia) és Kazahsztánban (Alas-orda), s leverték az uráli, orenburgi és szemirecsjei fehér kozákokat is.

Így tehát az 1917 októberétől 1918 márciusáig terjedő időszakban a szovjethatalom Oroszország csaknem egész területén létrejött. Lenin így jellemezte ezt a diadalmenetet: „Egész Oroszországban magasra csapott a polgárháború hulláma, s mindenütt rendkívül könnyen győztünk, mégpedig azért, mert a gyümölcs megérett, mert a tömegek már leszűrték a tapasztalatokat a burzsoáziával való paktálásból. Jelszavunk — »Minden hatalmat a Szovjeteknek!« —, amelyet a tömegek hosszas történelmi tapasztalataik alapján gyakorlatilag ellenőriztek, a vérükké vált.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Így élt Lenin

A bolsevikok nagyon jól tudták, hogy a kapitalizmus a jobboldali felsőbbrendű kizsákmányoló és élősködő, a profitért akár gyilkoló népség. Ilyenek voltak a mensevikek, eszerek, kadetok, kapitalisták és a többi élősködők és híveik, nemzetiségre, fajra való tekintet nélkül. A csőcselékké nevelt proletárok és parasztok közül toborozták seregüket, akik a becsületes dolgozó proletárok bolsevik vezette tömegeit, a népet akarták szolgaságban tartani. Mivel a jobboldali erkölcs lényege a felsőbbrendűségre alapuló élősködés, vagyis a törvényes lopás, ezt az urak fehérterrorral akarták érvényesíteni, és a proletárokat akarták továbbra is lemészárolni a saját hatalmuk érdekében. Ugyanis a fehérek és a vörösök katonái is a prolikból, parasztokból ált. A bolsevikok a nép szabadságáért a fehérek a további élősködésért harcoltak, miközben a dolgozó prolik vére hullott. Tehát a jobboldali erkölcs a rablók és rablógyilkosok erkölcse, erre kellett a proletárdiktatúra, amit a bolsevikok remekül megszerveztek. Lehet sápítozni a bolsevikok kíméletlen áldozatai után, de ezek kik voltak? A dolgozó osztályok, munkások, parasztok osztályellenségei, akik élősködni, kizsákmányolni, szolgaságban tartani akarták a népet; profitért a nemzetek dolgozóit katonaruhába bujtatták, hogy gyilkolják egymást, miközben az urak a nép vérén, verejtékén gazdagodott. Ilyen „emberek” a jobboldaliak, véleményük a rablók véleménye, bármennyire is ravaszkodnak a bolsevikokat nem lehetett becsapni, Lenin vezetésével.

„A Szovjethatalom, hogy a feudalizmusnak, a rendiségnek és a jogegyenlőtlenségnek maradványait a társadalmi élet minden terén végleg megszüntesse, rendeleteket bocsátott ki a rendek eltörléséről, a nemzetiségi és vallásfelekezeti megszorítások eltörléséről, az egyháznak az államtól és az iskolának az egyháztól való elválasztásáról, a nők egyenjogúságáról, Oroszország összes nemzetiségeinek egyenjogúságáról.

Külön rendeletben, amely «Az oroszországi népek jogainak kinyilatkoztatása» néven ismeretes, iktatta törvénybe a Szovjetkormány Oroszország összes népeinek jogát a szabad fejlődésre és teljes jogegyenlőségüket.

A burzsoázia gazdasági erejének megtörése és az új szovjet népgazdaság megszervezése, s elsősorban az új szovjetipar megszervezése céljából, államosították a bankokat, vasutakat, a külkereskedelmet, a kereskedelmi flottát és az egész nagyipart, annak összes ágaival: a szén-, fém-, nafta-, vegyi-, gép-, textil-, cukoripart stb.

A Szovjetkormány, hogy az országot a külföldi tőkésektől való pénzügyi függésből s az azok által való kizsákmányolás alól felszabadítsa, semmisnek nyilvánította Oroszország kölcsönszerződéseit a külfölddel, amelyeket a cár és az Ideiglenes Kormány kötött. Országunk népei nem óhajtották megfizetni azokat az adósságokat, amelyeket a cárizmus a rablóháború folytatása céljából csinált, s amelyek országunkat a külföldi tőkétől való függés nyűgöző igájába hajtották.

Mindezek s ezekhez hasonló más intézkedések gyökerében ásták alá a burzsoáziának, a földesuraknak, a reakciós hivatalnoki karnak és az ellenforradalmi pártoknak erőit és jelentékenyen megszilárdították a Szovjethatalmat az ország belsejében.

De a Szovjethatalom helyzetét nem lehetett teljesen szilárdnak tekinteni mindaddig, míg Oroszország háborúban volt Németországgal és Ausztriával. Ahhoz, hogy a Szovjethatalom teljesen megszilárduljon, véget kellett vetni a háborúnak. Ezért a párt, az Októberi Forradalom győzelmének legelső napjaitól kezdve, harcot folytatott a békéért.”
(idézet: – A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – című könyvből)

„A szocialista forradalom bázisa Oroszország központi területe volt, fejlett ipari és kulturális politikai központjaival. A forradalom első napjaiban — október 25-étől 31-éig (november 7-étől 13-áig) — a szovjetek 16 kormányzósági központban vették át a hatalmat, november végére pedig már valamennyi fontosabb ipari központban és a harcoló hadsereg legfontosabb frontjain létrejött a szovjethatalom. A szovjethatalom megteremtésében a vidéken nagy szerepük volt Pétervár, Moszkva és a többi proletárközpont munkásainak. A pétervári Forradalmi Katonai Bizottság több mint 600 agitátort, 106 politikai megbízottat, valamint 61 instruktort küldött a különböző kormányzóságokba. A szovjet kormány mintegy tízezer munkást irányított vidékre, forradalmi munkára.

A szovjethatalom megteremtése nem egyformán történt az ország egyes vidékein. Számos nagy ipari és politikai központban, ahol a szovjetek már a szocialista forradalom előkészítésének időszakában a bolsevikok oldalára álltak és gyakorlatilag a helyzet urai voltak, a szovjethatalom gyorsan és nagyobbrészt békés úton született meg. Ez volt a helyzet Luganszkban, Ivanovo-Voznyeszenszkben és az egész ivanovo—kinyesmai munkásvidéken, Jekatyerinburgban, Ufában, az uráli városok többségében, továbbá a Volga-vidék városaiban: Nyizsnyij Novgorodban, Szamarában, Caricinben. Néhány városban viszont az ellenforradalom fegyveres harcra kényszerítette a munkásokat és parasztokat.

Bonyolult körülmények között teremtették meg a szovjethatalmat Szibéria és a Távol-Kelet végtelen térségein. Itt a földesúri nagybirtokok és a fejlett ipar hiánya következtében az osztályharc nem volt olyan éles. Falun az erős kulákréteg uralkodott. A kis létszámú munkásság szétszórtan élt az egyes ipari oázisokon, főként a szibériai vasútvonal mentén. A bolsevik szervezetek száma csekély volt; a munkások, különösen pedig a parasztok körében jelentős befolyásuk volt az eszereknek és a mensevikeknek. Omszkban, Irkutszkban, Csitában és másutt egészen 1917 őszéig egységes szociáldemokrata szervezetek működtek, amelyekben együtt voltak a bolsevikok és a mensevikek; ez is gátolta a szovjetek hatalmáért vívott harcot.

Szibéria és a Távol-Kelet bolsevikjai a párt Központi Bizottságának irányításával rövid időn belül harci szervezeteket teremtettek, és sikeres küzdelmet indítottak a szocialista forradalom győzelméért. Október 29-én (november 11-én) megszületett a szovjethatalom Krasznojarszkban, november 29-én (december 12-én) pedig Vlagyivosztokban. November 30-án (december 13-án) az omszki szovjet is magához ragadta a hatalmat, miután fegyveres harcban szétzúzta az ellenforradalom erőit. December 10-én (23-án) Nyugat-Szibéria szovjetjeinek III. területi kongresszusa, amely Omszkban ülésezett, kikiáltotta a szovjethatalmat egész Nyugat-Szibériában. Krasznojarszk és más városok vörösgárdistáinak támogatásával Irkutszk dolgozói 1917. december végén szétverték a szovjethatalom ellen lázadó fehérgárdistákat. December 6-án (19-én) Habarovszkban is a szovjet kezébe került a hatalom. December 14-én (27-én) a Távol-Kelet szovjetjeinek III. területi kongresszusa deklarációt fogadott el arról, hogy a tengermelléki és az amuri területeken minden hatalom a szovjetek kezébe megy át. 1918. január végére felszámolták és kiűzték Tomszkból az úgynevezett Szibériai Területi Dumát, amely magának követelte a hatalmat Szibériában. A szovjethatalom győzelmét Szibériában és a Távol-Keleten a szovjetek II. összszibériai kongresszusa erősített meg, amelyet 1918 februárjában tartottak Irkutszkban.

A szovjethatalomnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy szétzúzza a doni kozák ellenforradalmat, amelynek élén Kalegyin atamán állt. Kalegyin bejelentette, hogy a doni hadsereg nem engedelmeskedik a szovjet kormánynak, s a szovjethatalom elleni nyílt harc útjára lépett. A Donnál gyülekeztek az oroszországi ellenforradalom főkolomposai: Miljukov, Kornyilov, Gyenyikin és cinkosaik. Kalegyin kapcsolatot teremtett a kubáni, tyereki és asztrahanyi ellenforradalmi kozáksággal, Dutov orenburgi kozákatamánnal és más ellenforradalmi erőkkel. Az imperialista államok pénzzel és fegyverrel támogatták Kalegyint.

Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányai abban reménykedtek, hogy Kalegyin segítségével megdönthetik a szovjethatalmat. Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere, jelentésében a következőket írta Wilson elnöknek: „A legszervezettebb erő, amely végezni tud a bolsevizmussal és meg tudja fojtani a kormányt, Kalegyin tábornok csoportja. . . E csoport megsemmisülése azt jelentené, hogy az egész ország a bolsevikok kezébe kerül… Kalegyin szövetségeseiben erősíteni kell azt a reményt, hogy ha mozgalmuk elég erős lesz, kormányunktól erkölcsi és anyagi támogatást kapnak.” Az amerikai pénzemberek, a francia és az angol kormány hatalmas összegeket küldtek Kalegyinnek az ellenforradalmi lázadás szervezésére. A Vöröskereszt amerikai missziója páncélautókat és gépkocsikat próbált átjuttatni a Donon. Alekszejev és Kornyilov cári tábornokok hozzáláttak, hogy a külföldi imperialisták pénzén fehérgárdista — úgynevezett önkéntes — hadsereget szervezzenek.

Kalegyinnek novemberben sikerült bevennie a Don melletti Rosztovot, majd Taganrogot is. Miután ezekben a városokban véres rémuralmat teremtett, bejelentette azt a szándékát, hogy Moszkva ellen vonul.

A szovjet kormány Moszkvából, Pétervárról és a Donyec-medencéből vörösgárdista osztagokat és forradalmi egységeket küldött Kalegyin megsemmisítésére. A bolsevik párt felvilágosító munkát végzett a kozákok között. Januárban Kamenszka kozákfaluban megtartották a kozák-frontkatonák gyűlését, amelyen részt vettek a bolsevik párt Központi Bizottságának és illegális Rosztovi Bizottságának képviselői. A gyűlés elismerte a szovjethatalmat, F. G. Podtyelkov kozák vezetésével megalakította a Doni Forradalmi Bizottságot, küldöttséget választott a küszöbön álló III. összoroszországi szovjetkongresszusra és hadat üzent Kalegyinnek. Kalegyin két tűz közé került. Belátta, hogy a helyzet reménytelen, és agyonlőtte magát.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Így élt Lenin
„A szovjet kormány 1918 márciusáig tartózkodott Petrográdban. Azután átköltöztek Moszkvába. Az Októberi Forradalmat követő e néhány hónap alatt teremtették meg a szovjet államapparátust, mely később rendkívül teherbírónak bizonyult: kiállta az intervenció, a polgárháború minden megpróbáltatását.

„Ez a lázas munka igénybe vett minden erőt, a végsőkig feszítette az idegeket – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. – Hihetetlen nehézségeket kellett leküzdeni, elkeseredett harcokat kellett folytatni, nemegyszer közeli munkatársainkkal is. Nem csoda hát, hogy Iljics, amikor késő éjszaka aludni tértünk, nemegyszer álmatlanul forgolódott, s újra meg újra felkelt, hogy valakinek valamilyen halaszthatatlan utasítást adjon. S amikor végre mégis elaludt, álmában is a feladatokról beszélt…”

Petrográdi életük egyik legsúlyosabb küzdelme a breszti béke megkötéséhez kapcsolódik. A békedekrétumra a kapitalista kormányoktól nem érkezett visszhang. Az európai országokban a forradalom késlekedett – kívülről nem számíthattak gyors támogatásra. A német hadsereg támadásba lendült: előrenyomult Ukrajnában, s a Baltikum felől már-már Petrográdot fenyegette. Ilyen körülmények között a szovjet kormány – Lenin kezdeményezésére – szükségesnek látta, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdjen. A császári kormány a szovjetek szempontjából rendkívül kedvezőtlen, megalázó békefeltételeket diktált. A bolsevik pártban és a szovjet kormányban roppant erős ellenzéke volt a békekötésnek. (Különösen ellenezte a békekötést Trockij.) Lenint többször leszavazták; számosan funkciójukról is lemondtak.

Lenin gyötrődött, töprengett, rengeteget tárgyalt, vitatkozott. Ezerszer ellenőrizte önmagát, s ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül, hogy téved: hogy van olyan ütőképes hadsereg, amely ellen tud állni a németeknek, vagy ha számítani lehet rá, hogy Németországban hamarosan kitör a forradalom. A realitásokat azonban jobban tisztelte, mint vágyait.

Podvojszkij, a szovjethatalom egyik katonai vezetője jegyezte fel emlékirataiban, hogy 1918 januárjában, az első általános hadseregkongresszus küldötteinek tanácskozásán Lenin kérdőívet osztott szét, melyen az egységek harcképességére vonatkozó kérdések szerepeltek. A válaszok összegezése után kiderült: alig-alig van harcképes alakulat. A katonák belefáradtak a háborúzásba, haza akarnak menni. Egyre több a szökés. Lőszer, fegyver, ruhanemű, szállítóeszköz alig. Ami van, az is rossz állapotban. A lovak a rossz takarmányellátás miatt annyira legyengültek, hogy semmire sem lehet őket használni…

Ilyen módon tájékozódott Lenin, s így győződött meg róla, hogy a békekötés: rossz dolog, de szükséges megalkuvás; a háborút vállalni ebben a pillanatban – életveszélyes kaland.

A békét Bresztben végül is – még az eredetinél is rosszabb feltételek között – 1918. február végén megkötötték. A szovjet állam időt nyert – egyebek között – arra is, hogy a széthullott hadsereg helyébe megszervezze a saját, új hadseregét.”
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A bolsevik párt harca a Szovjethatalom megszilárdításáért.

„Ahhoz, hogy a Szovjethatalom megszilárduljon, le kellett rombolni, össze kellett törni a polgári államgépezetet és helyébe megteremteni a Szovjetállam új gépezetét. Le kellett továbbá rombolni a rendiség maradványait és a nemzeti elnyomás rendszerét, megszűntetni az egyház kiváltságait, megszüntetni az ellenforradalmi sajtót és a mindenféle, legális és illegális, ellenforradalmi szervezeteket, feloszlatni a polgári Alkotmányozó Gyűlést. Végül, a föld nacionalizálása nyomán, nacionalizálni kellett az egész nagyipart is és azon kívül — ki kellett kerülni a háborús állapotból, végezni kellett a háborúval, amely mindennél jobban zavarta a Szovjethatalom megszilárdulásának ügyét.

Mindezek az intézkedések néhány hónap lefolyása alatt történtek meg, 1917 végétől 1918 közepéig.

A régi minisztériumok hivatalnokainak szabotázsát, amelyet az eszerek és a mensevikek szerveztek meg, a Szovjethatalom megtörte és felszámolta. A minisztériumokat feloszlatták, és helyükbe megalkották a szovjet közigazgatási gépezetet és a megfelelő népbiztosságokat. Az ország iparának igazgatására létrejött a Népgazdaság Legfelsőbb Tanácsa Az ellenforradalom és szabotázs elleni harc céljára jött létre az összoroszországi Rendkívüli Bizottság (Vé-Csé-Ká), Félix Dzerzsinszkijjel az élén. Rendeletet adtak ki a Vörös Hadsereg és Hajóhad létesítéséről. Az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet nagyobbára még az Októberi Forradalom előtt választottak meg, s amely megtagadta a második Szovjetkongresszusnak a békéről, a földről s a hatalomnak a Szovjetek kezébe adásáról szóló dekrétumai jóváhagyását — feloszlatták.„

(idézet: – A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – című könyvből)

„A szocialista forradalom sorsa szempontjából elsőrendű fontosságú volt, hogy a hatalom Moszkvában is a szovjetek kezébe kerüljön. Az ellenforradalom itt nagy erőket összpontosított, és abban reménykedett, hogy legfőbb támaszpontjává teheti Moszkvát.

Október 25-én (november 7-én) reggel, amikor megérkezett a pétervári fegyveres felkelés híre, a bolsevik párt Moszkvai Bizottsága éppen ülést tartott. A bizottság haladéktalanul megalakította a párt központi harci szervét, amelyben M. F. Vlagyimirszkij, V. N. Podbelszkij, O. A. Pjatnyickij, J. M. Jaroszlavszkij és mások vettek részt. A Moszkvai Bizottság felhívást intézett a munkásokhoz, katonákhoz, parasztokhoz, vasutasokhoz, postai és távírdai alkalmazottakhoz, hogy szálljanak harcba a szovjetek hatalmának megteremtéséért.

A vörösgárdista osztagok, az 56. ezred forradalmár katonáival együtt, A. Sz. Vedernyikov vezetése alatt még ugyanazon a napon elfoglalták a postát és a távíróhivatalt. A Moszkvai Bizottság azonban komoly hibákat követett el az ellenforradalommal szembeni harc megszervezésében. A moszkvai szovjet mellett működő Forradalmi Katonai Bizottságot késve, október 25-én (november 7-én) este hozták létre, amikor már megkezdődött a nyílt harc a hatalomért. A bizottságba a bolsevikok mellett mensevikek is bekerültek. A mensevikek ugyanakkor beléptek az ellenforradalmi központba, a Közbiztonsági Bizottságba is, amelyet ugyanaznap este alakítottak meg a városi duma ülésén.

Az október 26-ára (november 8-ára) virradó éjjel a Forradalmi Katonai Bizottság parancsot adott, hogy a forradalmi erőket helyezzék harci készültségbe. A parancs megtiltotta a katonai alakulatoknak, hogy végrehajtsák azokat az utasításokat, amelyek nem a Forradalmi Katonai Bizottságtól származtak. A kerületi bolsevik szervezeteknek azt ajánlották, hogy alakítsanak helyi forradalmi bizottságokat, fegyverezzék fel a forradalmi osztagokat, és foglalják el a város legfontosabb pontjait. Zamoszkvorecsjében, Szokolnyikiben, Hamovnyikiben, Presznyában és Moszkva más kerületeiben a Vörös Gárdára és a helyőrség forradalmár katonáira támaszkodó forradalmi bizottságok gyorsan a helyzet uraivá lettek. Nagy szerepet játszottak ebben a „dvinszkiek”, ahogy azt a 860 frontkatonát nevezték, akiket Dvinszkben (Daugavpilszben) a háború és az ideiglenes kormány elleni megmozdulásuk miatt letartóztattak, majd a moszkvai butirki börtönbe szállítottak. A bolsevikok sürgetésére 1917 szeptemberében 593 embert szabadon bocsátottak közülük, s ezek azonnal a forradalmi erőkhöz csatlakoztak. A „dvinszkiekre” bízták a moszkvai szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság és a bolsevik párt Moszkvai Bizottságának védelmét.

Október 26-án (november 8-án) reggelre a forradalmi osztagok elfoglalták a burzsoá lapok nyomdáit és több fontos intézményt. A Kremlben, ahol a forradalmi 56. ezred öt százada tartózkodott, megérkezett a 193. ezred egy százada is. Rjabcev ezredes, a moszkvai katonai kerület parancsnoka, minthogy nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a forradalmi egységekkel, és mivel azt remélte, hogy időt nyerhet, amíg a frontról visszahívott csapatok megérkeznek, azt indítványozta a Forradalmi Katonai Bizottságnak, hogy kezdjenek tárgyalásokat. Megígérte, hogy nem fogja akadályozni a munkások felfegyverzését, és a tisztiiskolásokat elvezényeli a Kremltől.

A Forradalmi Katonai Bizottság, amelyben opportunista elemek is voltak, tárgyalásokba bocsátkozott Rjabcevvel, és beleegyezett abba, hogy a 193. ezred századát kivonja a Kremlből, a postáról és a távíróhivatalból pedig elvezényli az őrséget.

Október 27-én (november 9-én) Rjabcev meghallva Kerenszkij és Krasznov Pétervár elleni támadásának hírét, ostromállapotot hirdetett ki Moszkvában, és ultimátumszerűen a Forradalmi Katonai Bizottság feloszlatását, az 56. ezred forradalmár katonáinak a Kremlből való kivonását és a fegyverraktárból elvitt fegyverek visszavitelét követelte. A moszkvai katonai kerület törzskara a helyőrség tisztikarára, az Alekszej és az Alekszandr katonai tanintézetekre, a zászlósiskolákra és a hadapródhadtestre támaszkodott. Este tízkor a tisztiiskolások megtámadták a „dvinszkiek” osztagát, amely Zamoszkvorecsjéből jövet a Vörös téren haladt át a Moszkvai Szovjet felé. Ádáz, elkeseredett csata bontakozott ki; az osztag súlyos veszteségek árán, de eljutott a szovjet épületéhez. Október 28-án (november 10-én) a tisztiiskolások elfoglalták a Kremlt, és kegyetlen vérengzést vittek véghez a 56. ezred katonái között.

A Forradalmi Katonai Bizottság a párt harci központjának követelésére elutasította Rjabcev ultimátumát, és tettre szólította a tömegeket. Ekkorra a mensevikek már kiléptek a bizottságból. A forradalom döntő támadásra indult. Október 28-án (november 10-én) Moszkvában kimondták az általános sztrájkot. A munkások egyenesen a gyárakból mentek fegyverekért a Vörös Gárda vezérkarához. A kazáni vasútvonal mellékvágányain álló vagonokból 40 000 puskát szereztek, s ezeket haladéktalanul átadták a vörösgárdistáknak. A moszkvai forradalmi erők létszáma összesen mintegy százezer fő volt.

Október 29-én (november 11-én) a forradalmi osztagok ismét elfoglalták a postát és a távíróhivatalt, s a Tverszkij bulváron rohammal bevették a városháza épületét. Heves harcok folytak a Szuharev téren, az Osztozsenkán és a Precsisztyenkán, a Szadovaján és a Nyikita-kapunál. A Bászmánnaja, a Rogozsszkaja és a Blaguse-Lefortovszkaja városrészek munkásai ostrom alá vették az Alekszandr katonai tanintézetet. A pályaudvarok a vasutasok forradalmi katonai bizottságainak kezében voltak, s ez lehetetlenné tette azoknak a csapatoknak a megérkezését, amelyeket a főhadiszállás indított útnak Rjabcev kérésére.

A munkások nagy állhatatosságot és bátorságot tanúsítottak. A Szokolnyikiban folyó harcokat J. M. Malenkov munkás vezette, a katonai tanintézet elleni rohamot P. P. Scserbakov, a textilmunkások szakszervezetének titkára, aki a Blaguse-Lefortovszkaja városrész vörösgárdista osztagainak élére állt. A zamoszkvorecsjei forradalmi osztagoknak P. K. Sternberg bolsevik professzor és P. G. Dobrinyin, a telefongyár fiatal esztergályosa voltak a parancsnokai. A moszkvai gyárak és üzemek munkásnői a géppuskatűzben lövészárkokat ástak és bekötözték a forradalom sebesült harcosait. A felkelő Moszkva segítségére siettek az ivanovo-voznyeszenszki és a sujai vörösgárdisták és forradalmár katonák, Frunze vezetésével, továbbá munkásosztagok Vlagyimirból, Tulából, Szerpuhovból és más városokból. A szovjethatalomért folyó moszkvai harcokban mintegy tízezer vidéki munkás vett részt. Lenin utasítására pétervári vörösgárdista-osztagokat és balti tengerész- egységeket is küldtek Moszkvába.

November 1-én és 2-án (14-én és 15-én) döntő harcok lángoltak fel Moszkvában. A forradalmi osztagok lépésről lépésre a Kremlig törtek előre. November 2-án (15-én) kiértek a Vörös térre, és befejezték a Kreml körülzárását. November 2-án (15-én) 5 órakor az ellenforradalmárok megadták magukat. A kapituláció feltételeként a Közbiztonsági Bizottság feloszlott, a tisztiiskolások pedig letették a fegyvert. A november 3-ára (16-ára) virradó éjjel a forradalmi csapatok elfoglalták a Kremlt. Moszkvában győzött a szovjethatalom.”

(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Egy államfő hétköznapjai

„Mint ti vagy én, ő szakasztott olyan, csak talán a szeme táján jobban fodrozza a bőrt a gondolat-folyam, s keményebb gúny ül a száján. – Lenin

Negyvenhét éves volt Lenin, amikor a százötvenmilliós, hatalmas ország államának fejévé lett. Harmincévi illegális munka, börtön, száműzetés állt ekkor már mögötte.

Izgalmas probléma: mi történik a forradalmárral, amikor hatalomra kerül? Hogyan találja bele magát új helyzetébe, hogy alkalmazkodik az új feladatokhoz, munkakörülményekhez? Nem idomul-e a volt politikusok életviteléhez? Meg tud-e maradni államfőként is forradalmárnak?

Lenin, mint láttuk, elméletileg jó előre felkészült a forradalom győzelmére. A győzelem után azonban reá és munkatársaira egy új államrend megszervezésének hihetetlenül bonyolult, sokrétű napi feladatai zúdultak. Olyan országban kellett merőben új államot megszervezni, ahol még a XX. században is az államvezetés önkényuralmi – tehát középkorias – formái uralkodtak. Á lakosság kétharmada írástudatlan volt. Az ipar és a mezőgazdaság elmaradott. És teljesen szétzilálta a háború.

A régi államapparátus használhatatlannak bizonyult. A vezető tisztviselők szembefordultak a szovjethatalommal, példájuk nyomán kezdetben még a kishivatalnokok is „méltóságukon alulinak” tartották, hogy a „jöttment prolikkal” együttműködjenek.

És mindezek tetejébe ott volt a háborútól és az Ideiglenes Kormánytól örökölt éhínség, a fenyegető fűtőanyaghiány, a közlekedés szinte teljes csődje – és az egész felbolydult Oroszország.

A túlnyomóan paraszti-kispolgári, a közélet demokratikus formáitól eddig teljesen elzárt országban robbanásszerűen tört felszínre minden elfojtott szenvedély. Az egész ország – s különösen a két főváros – szinte szünet nélkül gyűlésezett. Furcsa próféták bukkantak fel meg zavaros fejű anarchisták – akik már az első napokban, de azután is évekig sok gondot okoztak a szovjethatalomnak.

Ebben a káoszban kellett megkezdeni a rendteremtést. A bolsevikok elsősorban saját pártjukra s a nagyipari munkásságra támaszkodhattak. Az idő azonban sürgetett: újra meg újra szervezkedett a szétvert, de még meg nem semmisített ellenforradalom. És számolni kellett külső támadással; az első időszakban különösen a németekével, akik ki akarták használni, hogy az orosz hadsereg széthullott, s a központi államhatalom meggyengült.

Lenintől, amikor 1917 tavaszán Zürichből hazaindult, így búcsúzott a házigazdája: „Remélem, Uljanov úr, Oroszországban nem kell majd annyit dolgoznia, mint itt.” „Azt hiszem, Kammerer úr, odahaza még többet kell majd dolgoznom” – felelte Lenin.

Életmódja, mint államfőé alighanem főként abban különbözött az illegális harcosétól, hogy valóban még többet dolgozott. Feljegyezték, hogy a Népbiztosok Tanácsának megalakulásakor az egyik népbiztos jelölt húzódozott a funkció vállalásától, mondván: nincs az ilyesfajta munkában tapasztalata. Mire Lenin elnevette magát, és felvilágosította, hogy az „ilyesfajta munkában” egyiküknek sincs semmi tapasztalata, s hogy minden pártfunkcionárius számára az most a legelső probléma: hogyan tanuljon meg új módon dolgozni, hogyan változtassa meg régi szokásait, hogyan legyen a forradalmi ellenzék emberéből a szocialista rend felelős, hozzáértő építője. „A szocializmus építésének lényege a szervezés” – hangoztatta gyakran.

„Fiataljaink, de nemcsak a fiatalok, hanem azok is, akik már a későbbi években kezdtek dolgozni, gyakran túl egyszerűnek képzelik a dolgot: elfoglalták a Téli Palotát, szétverték a hadapródiskolásokat, visszaverték Kerenszkij támadását, és ezzel kész is. Hogy az apparátust hogyan hoztuk létre, hogyan indítottuk be a népbiztosságok munkáját, az már kevésbé érdekli őket. Márpedig nem kétséges, hogy különös érdeklődésre tarthat számot: hogyan tanultunk meg az igazgatás mindennapi munkájában harcolni a proletariátus érdekeiért” – írja Krupszkaja, és elmondja: micsoda megfeszített munkát végzett Lenin, munkatársaival együtt, az igazgatási és gazdasági apparátus újjáteremtéséért. Hogy a káosz fölött úrrá legyenek, Lenin ebben az időben különösen fontosnak tartotta a mindenre kiterjedő nyilvántartás és ellenőrzés megszervezését. „Egyetlen darab terméknek, egyetlen font gabonának sem szabad kimaradnia a nyilvántartásból – mondta már november 4-én (17-én). A munkásokat ugyanekkor felszólította: kezdjenek hozzá a gyárakban a munkásellenőrzés megszervezéséhez, lássák el a falut iparcikkekkel, cseréljék be az iparcikkeket gabonára. „A szocializmust nem lehet felülről jövő rendeletekkel megteremteni – hangoztatta. – A szocializmus szellemétől távol áll a hivatalos, bürokratikus gépiesség; az eleven szocializmus maguknak a néptömegeknek az alkotása.” Igen, a tömegek alkotóerejébe vetett bizalom segített Leninnek, hogy ne essék pánikba a tornyosuló feladatok láttán. Munkatársai közül sokan kétségbeestek, hiszen a legtöbben nem ismerték a rájuk bízott munkaterületet. Gyakran lehetett hallani ilyen kijelentéseket: „Nem bírom tovább, nem tudok így dolgozni.” De aztán csak folytatták a munkát. És Lenin meghallgatott mindenkit, és hajlandó volt mindenkivel együtt dolgozni, aki segíteni akart a problémák megoldásában.

Életkörülményei annyit változtak, hogy Krupszkajával együtt beköltözött a Szmolnij egyik kis szobájába. Valamelyik leánynevelő intézeti felügyelőé lehetett hajdan, a mosdón keresztül kellett bejárni. Egy emelettel följebb volt Lenin dolgozószobája, s szemben vele kis fogadószoba – mindig tele emberekkel. A Szmolnijba járt akkor mindenki. És legtöbben Leninnel akartak beszélni.”

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A VCSK megalakulása

„Milliós kivégzésekkel az osztályellenség ellen: 1917. december 7-én írta alá Lenin az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs elleni Harcra elnevezésű, a történelmi köztudatban Cseka néven ismertté vált szervezet felállítását elrendelő dokumentumot. Az eredetileg rendfenntartás céljára létrehozott és kezdetben még csak alig negyven főből álló szervezet az 1918 augusztusától kibontakozó vörös terror motorjává, és a bolsevik diktatúra legrettegettebb elnyomógépezetévé nőtte ki magát. … Lenin számára ezért kulcsfontosságú kérdés volt a kiépülő bolsevik hatalom bármi áron való megszilárdítása, hiszen az eszerektől kezdve a mensevikeken és polgári demokratákon át egészen Kolcsak admirális valamint Gyenyikin és Jugyenics tábornokok fehérgárdista seregeiig terjedt a megdöntésükre szövetkezők széles spektruma. – Origo.hu

Úgy látszik, az origo.hu is segít a probléma felderítésében. Leírták, hogy a nép osztályellenségeit üldözte a cseka. Mit is akartak a dolgozó nép osztályellenségei? Kapitalista élősködést, szolgaságot, polgári „demokráciát”, amiben a dolgozóknak nincs semmilyen hatalma. De a bolsevikok nem estek a fejükre és ezért hozták létre a csekát. A dolgozó nép ellenségei millió számra vitték a háborúba meghalni a proletárokat és a kapitalista bűnösök nem voltak hajlandók kapitulálni, tovább akartak gyilkolni, élősködni. Mit lehet tenni, sokan voltak a bűnöző urak által dolgozóból kényszer verbuvált katona, akik szembeszálltak a dolgozó nép hatalmával. A bolsevikok nem hagyták magukat, ilyen az osztályháború. El kellet dönteni mindenkinek melyik oldalon áll; a kizsákmányolás, élősködés, szolgaság vagy az egyenlőség; a kapitalizmus vagy a szocializmus; polgári „demokrácia” vagy a népi demokrácia; polgári kapitalista diktatúra vagy proletárdiktatúra. A dolgozó nép a bolsevikok népi demokráciája a szovjet mellett állt ki, ami egyben proletárdiktatúra az élősködőknek, ezért győztek. A cseka a dolgozó nép érdekét szolgálta az urakkal szemben.

Vannak olyanok, akik a kapitalizmusban nem képesek meglátni a proletárok ellen elkövetett embertelenséget. Vajon mitől lesznek ilyenek egyesek? Az ilyenek vesznek maguknak egy kutyát, kenyeret és embert a saját hasznukért. A kutya a kenyér az ember csak pénzért megvásárolható dolog számukra. A kutya és a kenyér még érthető, de az embervásár, ami a vállalkozásához szükséges az már embertelen. A polgári „demokrácia” azonban így működik. A kapitalizmusban a proletárokat a vállalkozó a saját profitjáért bérért megveszi, így bérrabszolgává teszi a dolgozókat, úgy használja őket, mint a szerszámokat. Ez nagyon hasonlít a rabszolgatartó rendszerben a beszélő szerszámként dolgozó rabszolgára. Nos, aki a rabszolgatartást, a bérrabszolgaságot saját haszonért jónak, elfogadhatónak tartja, az nem érdemlik meg, hogy emberként elfogadják, még akkor sem, ha öntudatlan csőcselék proletár. A bolsevikok és Lenin az ilyen embertelenség ellen vezette győzelemre az orosz dolgozókat, a csőcselékből emberré kellett válnia a népnek. Olyanná, aki nem tűri a kizsákmányolást és ezért harcol is.

„Elsőnek a Kerenszkij—Krasznov-féle lázadást zúzták szét. Kerenszkij, miután az északi front vezérkarához menekült, összegyűjtötte az ellenforradalmi egységeket, és Krasznov tábornoknak, a 3. lovashadtest parancsnokának segítségével Pétervár ellen vonult, hogy megdöntse a szovjethatalmat. Október 27-én és 28-án (november 9-10-én) az ellenforradalmi csapatok elfoglalták Gatcsinát és Carszkoje Szelőt. A pétervári ellenforradalmi központ, „A haza és a forradalom megmentésének bizottsága”, október 29-én (november 11-én) megszervezte a tisztiiskolások lázadását. A szovjethatalom még ugyanazon a napon szétkergette a tisztiiskolásokat, október 30-án (november 12-én) pedig Krasznov Pétervár felé közeledő kozák egységei szenvedtek megsemmisítő vereséget a pulkovói magaslatokon; elhagyták Carszkoje Szelét, és rendezetlenül vonultak vissza Gatcsinába. November 1-én (14-én) a forradalmi csapatok Gatcsinát is elfoglalták. Kerenszkij elmenekült; Krasznovot elfogták, de később szabadon engedték, minthogy „tábornoki becsületszavát” adta, hogy a jövőben nem fog harcolni a szovjethatalom ellen. (Krasznov megszegte adott szavát, és rövidesen ismét egy ellenforradalmi lázadást vezetett.)

A lázadókkal vívott harcok feszült pillanatában a szovjethatalom ellen fordult a Vasutasok Szövetségének Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága (Vikzsel), amelyet az eszerek és a mensevikek irányítottak. A „semlegesség” zászlaja alatt tevékenykedő Vikzsel azt indítványozta, hogy alakítsanak „egységes szocialista kormányt”, amelynek nemcsak bolsevikok lennének a tagjai, hanem mensevikek, baloldali és jobboldali eszerek is. A szocialista forradalommal szemben álló jobboldali eszerek és mensevikek bevonása a kormányba a szovjethatalom felszámolását jelentette volna. A bolsevik párt Központi Bizottsága le akarta rántani a leplet ezekről a szovjetellenes mesterkedésekről, s beleegyezett abba, hogy tárgyalásokat folytasson a Vikzsellel. A kormányalakítás előfeltételéül szabta az új kormány beszámolási kötelezettségét az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság előtt, valamint a II. összoroszországi szovjetkongresszus dekrétumainak és határozatainak elismerését. A Vikzsel elutasította ezt a feltételt, s ezzel leleplezte ellenforradalmi terveit.

E tárgyalások idején ismét jelentkezett Kamenyev, Zinovjev és híveik opportunista ingadozása. Minthogy nem hittek a szocialista forradalom oroszországi győzelmében, és a pártot a burzsoá parlamentarizmus útjára akarták téríteni, támogatták a Vikzsel szovjetellenes platformját. Amikor pedig a párt Központi Bizottsága határozatilag elvetette ezt a platformot, Kamenyev, Zinovjev, Rikov, Nogin és Miljutyin bejelentették, hogy kilépnek a Központi Bizottságból; egyidejűleg Nogin, Rikov, Miljutyin és Teodorovics kiléptek a Népbiztosok Tanácsából is. A Központi Bizottság határozottan elítélte, dezertálásnak és kapitulációnak bélyegezte ezt a magatartást. A bolsevik frakció javaslatára Kamenyevet elmozdították az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöki tisztéből. Helyére a bolsevik párt kimagasló egyéniségét, J. M. Szverdlovot választották meg, akiről Lenin később azt mondta, hogy „a hivatásos forradalmár legélesebben kiformálódott típusa” volt, s ki tudta fejezni „a proletárforradalom legfőbb, leglényegesebb vonásait”. A Népbiztosok Tanácsába G. I. Petrovszkij, P. I. Sztucska, A. G. Slihter és M. T. Jelizarov, a bolsevik párt ismert vezető alakjai kerültek be.

Az ellenforradalmi főhadiszállás felszámolása

A szovjethatalom számára ezekben a napokban komoly veszélyt jelentett a legfelső parancsnokság Mogiljovban levő főhadiszállása, amely az ellenforradalmi összeesküvés központja lett.

Kerenszkij szökése után Duhonyin tábornok, a vezérkar főnöke, legfelsőbb parancsnokká nyilvánította magát. A főhadiszálláson gyülekeztek az ideiglenes kormány volt miniszterei, akik az eszer Csernov elnökletével szovjetellenes kormányt akartak alakítani. A főhadiszállás mellett működő külföldi katonai missziók azt tanácsolták Duhonyinnak, hogy ne rendelje alá magát a szovjet kormánynak.

A szovjet kormány nevében Lenin kategorikusan követelte Duhonyintól, hogy a békéről szóló dekrétumnak megfelelően haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a német parancsnoksággal. Duhonyin megtagadta a rendelkezés végrehajtását. Ekkor a szovjet kormány leváltotta tisztségéről, és N. V. Krilenkót nevezte ki legfelső parancsnokká. Duhonyin ennek a kormányutasításnak sem engedelmeskedett, s az ellenforradalmi erők szervezkedésének elősegítése céljából szabadon bocsátotta Kornyilov, Gyenyikin, Lukomszkij és Romanovszkij tábornokokat s a Kornyilov-lázadás többi résztvevőjét.

November 9-én (22-én) Lenin rádió útján felszólította valamennyi ezred-, hadosztály-, hadtest-, hadsereg- és egyéb bizottságot, az összes katonát és matrózt, hogy vegyék kezükbe a béke ügyét. A fronton levő ezredeket feljogosították arra, hogy tárgyalásba bocsátkozzanak az ellenséggel, s fegyverszünetet kössenek vele addig az időpontig, amíg meg nem kapják a Népbiztosok Tanácsának végleges rendelkezését. N. V. Krilenko vezetésével Pétervárról, Moszkvából és máshonnan forradalmi katona- és matrózosztagok indultak a főhadiszállásra a lázadás elfojtására.

November 18-án (december 1-én) a mogiljovi forradalmi katonai bizottság még az új főparancsnok megérkezése előtt legfőbb hatalommá nyilvánította magát a városban, és a forradalmi osztagok segítségével kezébe ragadta a főhadiszállás irányítását. A felháborodott katonák elfogták és agyonlőtték Duhonyint.

A Kerenszkij—Krasznov-féle, majd a Duhonyin-féle lázadás gyors szétzúzása arról tanúskodik, hogy a katonák és matrózok tömegei teljes mértékben és tevékenyen támogatták a szocialista forradalmat. John Reed, aki ezekben a napokban a fronton járt, azt írta, hogy „a hadseregtől, a hajóhadtól sorban jöttek a küldöttségek, amelyek örömmel üdvözölték az új népi kormányt”. November folyamán a hadsereg nagy részében a forradalmi katonai bizottságok kezébe ment át a hatalom.”

(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Harc az ellenforradalommal és a szabotázzsal, a VCSK megalakulása

„Petrográdon és Moszkvában földalatti szabotázs-szervezetek alakultak az egykori főtisztviselők, a minisztériumok és központi intézmények tisztviselői, az értelmiség felső, szovjetellenes beállítottságú rétege, a bankárok, az üzem- és gyártulajdonosok szervezete: a „Szövetségek Szövetsége” vezetősége és a hasonló levitézlett elemek közreműködésével.

A szabotázsakciók szervezője és eszmei irányítója a kadét párt volt. A jobboldali mensevikek és jobboldali eszerek támogatták a burzsoázia politikai vállalkozásait. Továbbra is fenntartották a szovjetek egykori mensevik-eszer Központi Végrehajtó Bizottságát, annak ellenére, hogy a II. szovjetkongresszus már új Végrehajtó Bizottságot választott. Cereteli, Abramovics, Dan és más ismert megalkuvó politikusok a földalatti Végrehajtó Bizottságban is folytatták tevékenységüket.

A proletárállam előtt az a nehéz, de halasztást nem tűrő feladat állt, hogy megtörje a burzsoázia ellenállását, s közben kivonja a megtévedt tisztviselőket, értelmiségieket a kadét ellenforradalom és az eszer-mensevik ellenforradalom befolyása alól.

„Tartóztassatok le és adjatok át a nép forradalmi bíróságának mindenkit, aki ártani mer a nép ügyének” – írta Lenin „A lakossághoz” címzett cikkében.

Az ellenforradalom mindenekelőtt a közellátás terén szeretett volna csapást mérni a szovjethatalomra. A mensevikek és az eszerek felhívták az egykori minisztériumok (elsősorban a közellátás ügyeivel foglalkozó szervek) hivatalnokait, hogy ne engedelmeskedjenek a munkásosztály hatalmát képviselő Népbiztosok Tanácsának. Az Élelmezésügyi Népbiztosság elküldte rendkívüli megbízottait Arhangelszkbe, Murmanszkba, Kotlaszba és Permbe, ahol a raktárakból több millió púd gabonára sikerült szert tenni. Heves küzdelem alakult ki a bankok körül, amelyeket a nacionalizálásról szóló dekrétum kiadásáig munkásellenőrzés alá utaltak.

Lenin december 6-án a Népbiztosok Tanácsa előtt kifejtette nézeteit a szabotázs, a spekuláció és az ellenforradalmi megmozdulások elleni harcról. Másnap a Népbiztosok Tanácsa megvitatta Dziertynski erre vonatkozó előadói beszédét. Ezen az ülésen határozat született az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (oroszul: Vszerosszijszkaja csrezvicsajnaja komisszija, rövidítve: VCSK vagy Cseka) létrehozásáról. A VCSK azt a feladatot kapta, hogy sújtson le azokra, akik kezet emelnek a szovjethatalomra. A VCSK vezetőjévé Dziertynskit nevezték ki. A párt kipróbált forradalmárokat küldött a Rendkívüli Bizottságba, köztük I. K. Kszenofontovot, J. H. Petyerszt, M. J. Laciszt és V. R. Menzsinszkijt.

A VCSK megalakításának időszerűségét bizonyította, hogy 1918. január 1-én ellenforradalmi terroristák sikertelen merényletet követtek el Lenin ellen. A kilőtt négy golyó közül csak egy érte gépkocsiját, s megsebesítette Plattent, a svájci forradalmárt.”

(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

Mit kell tudni a csekáról?

„A neves csekista vezető, M. Ja. Lacisz, visszatekintő munkájában (1926) úgy emlékszik, hogy a moszkvai VCSK apparátusában az első hónapokban – sofőrökkel és küldöncökkel együtt – mindössze 40 ember dolgozott.

Az ellenforradalmi kísérletek elhárítása és a forradalmi törvényesség fenntartása igen bonyolult feladatot jelentett. 1918 elejétől az egyre szaporodó belső ellenforradalmi szervezkedések és a külső intervenció szükségképpen előtérbe állította a politikai felderítést és elhárítást.

A Népbiztosok Tanácsa 1918. február 21-én, a „Veszélyben a szocialista haza!” kezdetű dekrétumában a csekát felhatalmazta „rendkívüli intézkedések” foganatosítására is, amit kivételes rendszabályként írtak elő. Ez a rögtönítélő, a legsúlyosabb büntetés kiszabását is lehetővé tevő intézkedés 1918 nyaráig gyakorlatilag csak a súlyos köztörvényes bűnökre terjedt ki.

1918 nyarán a baloldali eszer lázadás, illetve az ezt elindító gyilkosság (a baloldali eszer Rljumkin megölte Mirbach német követet) azonban elkerülhetetlenné tette a rendkívüli intézkedések alkalmazását politikai ügyekben is. A lázadás idején még a cseka néhány baloldali eszer tagja is a lázadók oldalára állt. Dzerzsinszkij a szovjetkongresszusról egyenesen a felkelők parancsnokságára ment. Itt a lázadók 26 bolsevikkal együtt őt is letartóztatták. Dzerzsinszkijt ugyan kiszabadították, de a kongresszusra visszatérvén erkölcsileg felelősnek nevezte magát, amiért a csekába árulók fészkelhették be magukat. Bár a legfelső párt- és szovjetvezetés teljes bizalommal volt iránta, mégis lemondott funkciójáról. Egy időre a VCSK elnöke Ja. H. Petersz lett.

A moszkvai baloldali eszer lázadás azonban csak a kezdet volt. G. Volodarszkijt, a Központi Végrehajtó Bizottság sajtó- és propagandaügyi népbiztosát júniusban meggyilkolták. Augusztus 30-án megölték a petrográdi cseka elnökét, a párt Központi Bizottságának póttagját, Mojszej Szolomonovics Urickijt. Ugyanezen a napon Dóra Kaplan súlyosan megsebesítette Lenint. A bolsevik vezetők elleni egyre szaporodó merényletek már a kibontakozó polgárháború sajátos megnyilvánulásai voltak.

A külföldi katonai intervenció kiszélesedése, a belső fehérgárdista erők szervezkedése és terrorja elkerülhetetlen válaszlépésre kényszerítette a szovjethatalmat: bevezették a vörösterrort. S ennek legfőbb eszköze a cseka volt. 1918 végére 40 kormányzósági és 356 járási cseka alakult. 1919 januárjában a járási cseka helyett létrehozták a járási politikai irodákat, amelyek élére a járási milícia (rendőrség) parancsnoka került. 1918. szeptember 5-én rendelet erősítette meg, hogy a cseka éljen a rendkívüli felhatalmazással minden olyan személlyel szemben, aki összeesküvésben, lázadásban vesz részt, vagy fehérgárdista szervezet tagja. A Központi Bizottság Irodája 1919. december 19-i határozata alapján a VCSK Különleges Osztálya mellett létrehozták a Vörös Hadseregen belüli különleges osztályokat is, amelyek feladata az ellenforradalmi ügynökök leleplezése, a rémhírterjesztés, a soviniszta propaganda stb. megakadályozása volt. Mihelyt a fronton enyhült a helyzet – 1919 második felében döntő sikereket ért el a Vörös Hadsereg –, a halálbüntetés azonnali végrehajtását felfüggesztették.” – Krausz Tamás

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A szovjet kormány megalakítása

„Az orosz forradalmi hagyományokat, az ingatag politikai helyzetet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedéseit (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás és a választások halogatása) kihasználva 1917. november 7-én (a Julián naptár szerint október 25-én) a Finnországból titokban visszatért Lenin vezetésével lázadás tört ki Szentpétervárott. Lenint a svájci emigrációjából korábban a német titkosszolgálat juttatta vissza Oroszországba, hogy ezzel is gyengítse első világháborús ellenfelét.

A felkelés Lev Davidovics Trockij – a végrehajtó bizottság elnökének – irányítása alatt a városba vezető utak lezárásával vette kezdetét. Ebben részt vettek a Péter-Pál erőd átállt katonái is. Miután a Vörös Gárda tagjai körülzárták a Téli Palotát (a kormány székhelyét); Lenin a Szmolnijból irányította az eseményeket. Az állami bank és a telefonközpont is a felkelők kezére került, s az ideiglenes kormány vezetője – Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij – elmenekült. Miután a Téli Palotában rekedt miniszterek a felkelők ultimátumát nem fogadták el, – a legendák szerint – az Auróra cirkáló által leadott ágyúlövések adták meg a jelet
Lenin vezetésével összeült a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusa, ahol az alábbi tételeket fogadták el:

• kimondták, hogy minden hatalom a szovjetek kezébe megy át
• dekrétumot adtak ki a hadviselő országoknak az azonnali békéről
• kimondták, hogy a föld köztulajdonba megy át, és a parasztok rendelkezésére bocsátják

Megalakult az első szovjet kormány, a Népbiztosok Tanácsa, amely forradalmi rendelkezéseket hozott:

• bevezette a nyolcórás munkaidőt
• bevezette a munkásellenőrzést az üzemekben, majd a munkásigazgatást
• elismerte a volt Orosz Birodalom minden népének egyenjogúságát és teljes önrendelkezési jogát
• elismerte Finnország függetlenségét
• az iskolákat államosították
• ingyenessé vált az orvosi ellátás
• a polgári házasságkötés engedélyezése
• a nemzetek egyenjogúságának elismerése” – Wikipédia

Ezt a szerencsét! A kapitalista német titkosszolgálat segítségével sikerült a kapitalisták legnagyobb ellenségét Lenint hatalomba juttatni. Ennyire buták voltak a Német kapitalisták? Miért nem olvasták Marx és Lenin műveit. Hiába, a tudatlanság megbosszulja magát. De sikerülhetett volna ez az orosz gyilkos népelnyomó urak nélkül? Tehát ebből következik, hogy a német és orosz urak butaságából és népirtásából, kizsákmányolásából lett a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hát ez persze igaz, amit a bolsevikok kihasználtak, mert bizony a bolsevikok is a dolgozó népből valók és nem szertik a népirtást és a kizsákmányolást. Milyen jó, hogy a Wikipédiából is lehet jó ötleteket meríteni.

A jobboldali felsőbbrendű erkölcsű „ember” a kizsákmányolás híve, mivel a kapitalizmus az értékrendje; az érdekeke az élősködés –vagy hülye- ezért ezt nem fogja belátni; nem érti, hogy aki embert vásárol saját hasznáért az bizony embertelen, a kapitalizmus azonban ilyen. A jobboldali erkölcsű „embernek” fogalma sincs arról, hogy az embervásárlás – a proletár bérrabszolgaság – saját haszonért az embertelen, ezért ő így nem felsőbbrendű, hanem valójában alacsonyabb rendű beteg elméjű. A jobboldali „embereket” úgy kell kezelni, mint egy tébolyodott elmebeteget. Nem tud emberként viselkedni. Az a rögeszméje, hogy a kizsákmányolás, élősködés a természet a világ rendje. Az ilyen beteg elméjű élősködés hívő embereknek nem célszerű hátat fordítani, mert az élősködés nekik természetes, még akkor is, ha rajtuk is élősködnek. A bolsevikok és Lenin ezt tudták és a beteg elméjű élősködés hívő „embereket” könyörtelenül legyőzték vagy meggyőzték. A jobboldali felsőbbrendű élősködő hívők számára ez nagyon rossz volt, de sikerült visszaforgatni a történelem kerekét az emberiség kárára. Most megint élősködhetnek, ma ez a törvény. Az emberiség megint szolgaságban él, ami a bolsevikok megerősödéséhez fog vezetni. A jobboldaliak annyi bűnt fognak elkövetni az emberiség ellen, hogy törvényszerűen jönnek megint a bolsevikok, bármilyen embertelenséggel is üldözik őket. A másik lehetőség, vissza az állatvilágba.

Nincs szükség élősködő és kizsákmányoló kapitalizmusra. Kell a dolgozóknak ilyen társadalom? A kapitalizmusban csőcselékké nevelt proletároknak, akiknek nincs öntudatuk, azoknak kell. Ezért választanak élősködőket vezérüknek. A csőcselékké nevelt proletárok szívesen élnek bérrabszolgaként. A bolsevikoknak ezeket kellett meggyőzni, hogy lehetnek emberek is. Nem könnyű a csőcselékké nevelt proletárokat öntudatra ébreszteni, de ez is sikerült a bolsevikoknak, ezért győzhettek.

„Október 26-án (november 8-án) este megtartották a II. szovjetkongresszus második és egyben utolsó ülését. A kongresszus határozatot hozott a halálbüntetés eltörléséről a fronton, továbbá a forradalmi tevékenységért letartóztatott katonák és tisztek haladéktalan szabadon bocsátásáról. A munkás-, katona- és parasztküldöttek kormányzósági és járási szovjetjeinek és a frontnak küldött üzenetében, valamint a kozákokhoz intézett felhívásában a kongresszus felszólította a dolgozó tömegeket, hogy mind a hátországban, mind a fronton aktívan harcoljanak a szovjetek hatalmáért, építsék az új társadalmi és államrendszert.

A kongresszus figyelmének középpontjában Leninnek a békéről és a földről tartott előadói beszédei állottak.

„A béke kérdése égető kérdés, napjaink fájó kérdése — kezdte kongresszusi beszédét Lenin. — Sokat beszéltek, írtak róla és bizonyára nem keveset foglalkoztak vele önök is. Engedjék meg ezért, hogy áttérjek annak a nyilatkozatnak felolvasására, amelyet az önök által választott kormánynak kell majd kiadnia.” Lenin ismertette a békéről szóló dekrétum általa megfogalmazott tervezetét. A kongresszus egyik résztvevője később így számolt be erről a pillanatról: „Az emberek a lélegzetüket is visszafojtották. Olyan csönd volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Azután egyszerre csak mintha az egész terem megkönnyebbülten fellélegzett volna; nyomban ezután tapsvihar tört ki, örvendező kiáltások hallatszottak… És kongresszusunk teljesítette a nép akaratát — meghozta a történelmi jelentőségű döntést. A forradalmi Oroszország a világbéke zászlóvivője lett: felszólította a népeket, hogy végezzenek a háború véres lidércével.”

A békéről szóló dekrétumban a szovjet kormány a következő javaslattal fordult az összes hadviselő népekhez és kormányaikhoz: haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat az annexió és hadisarc nélküli igazságos, demokratikus békéről. A szovjet kormány tisztázta, mit ért annexión: „Idegen területek annexióján vagy elfoglalásán a szovjet kormány — általában a demokráciának és különösen a dolgozó osztályok jogérzékének megfelelően — egy kis vagy gyenge népnek valamely nagy vagy erős állammal való bármiféle egyesítését érti olyan esetekben, amikor ez a nép nem nyilvánítja pontosan, világosan és önként beleegyezését vagy kívánságát; függetlenül attól, mikor ment végbe ez az erőszakos egyesítés, függetlenül attól, mennyire fejlett vagy elmaradott az erőszakosan beolvasztott vagy erőszakosan az illető állam határain belül visszatartott nemzet, és végül függetlenül attól is, hogy Európában vagy távoli tengerentúli országokban él-e ez a nemzet.” Az annexiónak ez a meghatározása, amely letépte az álarcot az imperializmus gyarmati rendszeréről, óriási nemzetközi jelentőséggel bírt, kivált a gyarmati és függő országok népei számára.

A békéről szóló dekrétum leleplezte a háború imperialista jellegét, megbélyegezte a háború kirobbantóit, és megmutatta a kivezető utat. „A kormány az emberiség elleni legnagyobb gonosztettnek tartja ennek a háborúnak folytatását, amely azért folyik, hogyan osszák fel az erős és gazdag nemzetek között az általuk meghódított gyenge népeket — állapította meg a dekrétum —, és ünnepélyesen kijelenti, hogy eltökélt szándéka haladéktalanul aláírni egy olyan béke feltételeit, amely ezt a háborút a fentebb megjelölt és kivétel nélkül minden nép számára egyaránt igazságos feltételek alapján megszünteti.”

Javasolták a hadviselő országok kormányainak, hogy haladéktalanul kössenek legalább három hónapra szóló fegyverszünetet; a fegyverszünet időtartama alatt meg lehetne tartani a béketárgyalásokat, a háborúban részt vevő vagy a háborúba belekényszerített valamennyi nép és nemzet részvételével, és a békefeltételek végleges jóváhagyására össze lehetne hívni az erre illetékes képviseleti szerveket.

A békéről szóló dekrétum bejelentette a szovjet kormánynak azt a szándékát, hogy nyilvánosságra hozza „a földbirtokosok és tőkések kormánya által 1917 februártól október 25-ig jóváhagyott vagy megkötött titkos szerződések” szövegét, és e szerződések egész tartalmát „feltétlenül és azonnali hatállyal semmisnek nyilvánítja”. Ezzel teljessé vált a szakítás a megdöntött rendszer imperialista külpolitikájával. A szovjet kormány egyszersmind hangsúlyozta, hogy békefeltételeit nem tekinti ultimátumszerűeknek, hanem hajlandó megvizsgálni minden békefeltételt, amelyet más államok terjesztenek elő.

Ezt a dokumentumot nemcsak a hadviselő államok kormányaihoz címezték, hanem a népekhez is. Külön felhívással fordult a szovjet kormány Anglia, Franciaország és Németország öntudatos munkásaihoz, és kifejezte azt a meggyőződését, hogy a nevezett országok munkásai megértik majd „a most rájuk háruló feladatokat, az emberiségnek a háború borzalmaitól és következményeitől való megszabadításában rejlő feladatot”, és segíteni fogják a szovjet államot abban, hogy „sikeresen tető alá hozza a béke ügyét”.

A II. szovjetkongresszus egyhangúlag jóváhagyta a békéről szóló dekrétumot, a szovjethatalom első dekrétumát.

Így indult meg a szovjet kormány hosszantartó, lankadatlan küzdelme a szovjetország békéjéért és biztonságáért, a világ népeinek békéjéért és biztonságáért, a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élésére vonatkozó lenini elvek érvényesítéséért, a nemzetközi kapcsolatoknak a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága alapján történő fejlesztéséért. Zárszavában Lenin hangsúlyozta, hogy a szovjethatalom békére törekszik a kapitalista államokkal. A következőket mondotta: „Mi elvetjük mindazokat a pontokat, amelyek rablásról és erőszakról szólnak, de örömmel elfogadjuk mindazokat a pontokat, amelyek a jószomszédi viszony feltételeit és a gazdasági megállapodásokat tartalmazzák; ezeket nem vethetjük el.”

Második előadói beszédében Lenin a földkérdéssel foglalkozott, amely a dolgozó nép milliós tömegeinek életbe vágó érdekeit érintette. A Lenin által javasolt „Földről szóló dekrétum” haladéktalanul és minden megváltás nélkül megszüntette a földesúri földtulajdont. A földesúri birtokokkal, valamint a koronabirtokok, a kolostorok és egyházak minden földjével, élő és holt felszerelésükkel, majorsági épületeikkel és minden tartozékukkal a járási földbizottságok és a parasztküldöttek járási szovjetjei rendelkeznek. A dekrétum kimondta, hogy „az egész nép tulajdonát képező elkobzott vagyon bárminemű rongálása súlyos bűncselekménynek számít, amelynek elkövetői fölött a forradalmi törvényszék ítélkezik”. A dekrétum külön leszögezte, hogy a parasztok és a kozákok földjeit nem kobozzák el.

A földről szóló dekrétum kinyilvánította, hogy mindörökre megszűnik a föld magántulajdona, s az állami földtulajdon lép a helyére. Ez összhangban állt a bolsevik párt agrárprogramjának legfőbb elvével, a föld nacionalizálásának elvével. Megtiltották a föld adásvételét, bérbeadását, a bérmunka alkalmazását. Bevezették az egyenlő földhasználatot a munka- vagy a fogyasztási norma alapján, s elrendelték, hogy időről időre újra kell osztani földet.

A dekrétum a földről szóló paraszti választói utasítás alapján készült, amelyet az „Izvesztyija Vszerosszijszkovo Szovjeta Kresztyjanszkih Gyeputatov” című lap szerkesztősége állított össze a dolgozó parasztság kívánságait tükröző 242 helyi választói utasítás nyomán.

Az egyenlő földhasználat bevezetését a dolgozó parasztok választói utasításai követelték; a parasztok ugyanis azt gondolták, hogy ezáltal megszűnik majd a vagyoni rétegeződés a falun. Lenin rámutatott, hogy ez csupán illúzió, mert a parasztság rétegeződése az árutermelés fejlődésének törvényszerű következménye. Mindamellett a bolsevik párt — noha az egyenlő földhasználatot nem tartotta alkalmas útnak a falu szocialista átalakítására — szükségesnek nyilvánította a parasztok kívánságának teljesítését. Lenin azt mondotta: „. . .mi, mint demokratikus kormány, nem mellőzhetjük a néptömegek határozatát, még ha nem is értenénk azzal egyet. Az élet tüzében, a gyakorlati alkalmazás során, az egyes helyeken való végrehajtás során a parasztok majd maguk is rájönnek, hol az igazság”. A bolsevik párt megmutatta a biztos utat, amelyen haladva a parasztság kijut a nyomorból és a koldussorból: a falu szocialista átalakításának útját.

A kongresszus a földről szóló dekrétumot is egyhangúlag elfogadta, s ez az okmány lett a szovjethatalom agrárpolitikájának kiindulópontja. A véghezvitt agrárátalakulások eredményeképpen a parasztok több mint 150 millió hektár földesúri, cári, egyházi és egyéb földet kaptak ingyen. A szovjethatalom által a dolgozó parasztságnak átadott földek teljes értéke sok milliárd aranyrubelre rúgott. A parasztok megszabadultak az évenként fizetendő hatalmas földbérleti díjaktól, a földhitelbanknál fennállott mintegy hárommilliárd rubel összegű adósságuktól és a különféle egyéb adósságoktól; végül körülbelül 300 millió rubel értékű gazdasági felszerelést is kaptak a földesúri birtokokról.

A dolgozó parasztság óriási lelkesedéssel fogadta a földről szóló dekrétumot, amely évszázados álmait valósította meg.

A II. szovjetkongresszus megalakította az Oroszországi Köztársaság munkás-paraszt kormányát, a Népbiztosok Tanácsát. A történelem első igazi népi kormányának fejévé a forradalom nagy vezérét, a szovjet állam megalapítóját, Lenint választották. A Népbiztosok Tanácsának tagjai a bolsevik párt képviselői voltak. A baloldali eszerek, akiknek a bolsevikok felajánlották a kormányban való részvételt, elutasították ezt az ajánlatot, mert nem akartak teljesen szakítani a jobboldallal.

A szovjet állam megalapításáról szóló dekrétum kimondta, hogy a népbiztosok tevékenységének ellenőrzése és elmozdításuk joga a munkás-, katona- és parasztküldöttek összoroszországi kongresszusát és az általa választott Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot (OKVB) illeti. A Központi Végrehajtó Bizottságba 101 tagot választottak, köztük 62 bolsevikot, 29 baloldali eszert, 6 internacionalista menseviket és 4 más pártbeli megbízottat.

A II. szovjetkongresszus határozatai azt a világtörténelmi jelentőségű tényt tükrözték, hogy Oroszországban a hatalom a dolgozó népnek — a történelem igazi alakítójának — a kezébe került.

A szovjethatalom diadalmenete

Az 1917. október 25-étől (november 7-től) 1918. február-márciusáig terjedő időszakot Lenin a szovjethatalom diadalmenetének nevezte. A néptömegek egész Oroszországban harcot indítottak a szovjetek hatalmáért, s letörték az uralkodó osztályok elkeseredett ellenállását. A szovjethatalom e diadalmenete ragyogóan kifejezésre juttatta az októberi forradalom valóban népi jellegét.”

(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„Az 1917.-es októberi orosz forradalom (hivatalos kommunista elnevezéssel Nagy Októberi Szocialista Forradalom) 1917. november 7-én (az Oroszországban akkor használt julián naptár szerint október 25-én) Oroszország akkori fővárosában, Petrográdban (ma Szentpétervár) lezajlott forradalmi eseménysor.

1917 februárjában az első világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki, megdöntötték a cári rendszert (február 23.).

Az újonnan felállt ideiglenes kormánynak azonban kevesebb volt a tényleges hatalma, mint a munkások, parasztok, katonák és matrózok közvetlenül választott tanácsainak (szovjet), amelyek a városokban, gyárakban és laktanyákban működtek. Az útmutatás a petrográdi szovjettől érkezett, amely már az 1905-ös forradalomban is vezető szerepet játszott, és a februári forradalom első napjaiban újjáalakult. A szovjetek megerősödésének következtében a bolsevikok már nem támogatták az ideiglenes kormányt. Július 3–4-én a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték.

A bolsevik párt – a júliusi vereség ellenére – katonailag jobban meg volt szervezve, mint az összes többi oroszországi politikai erő. Ők rendelkeztek a legrégibb illegális múlttal és legnagyobb terrorista tapasztalattal. Csak nekik jutott eszükbe, hogy a hiányzó belföldi támogatást külföldiekkel helyettesítsék: a puccsban fontos szerepet szántak az általuk beszervezett, a bolsevik mozgalom lelkes híveivé vált kínai vendégmunkásoknak és magyar, német, lett és lengyel hadifoglyoknak.

A bolsevik hatalomátvétel sikerét – a politikai helyzet sajátosságai mellett – több szerencsés véletlen is elősegítette, melyeket Lenin ügyesen ki tudott használni” – Wikipédia

A reakciós jobboldali élősködőpártiak szívesen nevezik terroristának azokat, akik országuk felszabadításáért vagy az osztályelnyomás ellen harcolnak. Természetesen az ilyen gondolkodás alapján a Rákóczi, Kossuth, Petőfi is csak rebellis terrorista és nem szabadságharcos; puccsnak nevezik, ha a nép megelégszik az elnyomással és ennek tudatára ébred; vezetőik segítségével, amilyenek a bolsevikok voltak harcol a szabadságért; képtelenek felfogni, hogy a dolgozó nemzetek proletárjai alapvetően nem egymásnak, hanem a nemzetközivé vált élősködő kapitalistáknak az ellenségei lesznek, ha öntudatra ébreszti őket a bolsevikok pártja, a kommunista párt. De ettől nagyon félnek.

Petőfi Sándor: A Nép nevében
„Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hírét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz… úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”

A jobboldali erkölcs természetesnek tartja a felsőbbrendűségre, a kizsákmányolásra épülő gazdaságot, és az ezzel járó élősködést, ami tulajdonképpen bűn az ember, az emberiség ellen; ebből azt következtetik, hogy nem lehet a társadalmat a gazdaságot üzemeltetni csak az egyéni érdeknek más egyének és a közösség érdeke fölé helyezésével. Ez azonban a valóságban a másik ember kizsákmányolását vonja maga után; továbbá szerintük, a kizsákmányolás és élősködés a kizsákmányoltnak is a legjobb; így nem is lehet csak a kizsákmányoláson alapuló társadalom, ezen erkölcs alapján; ez azonban diktatúra a dolgozó nép felett. A felsőbbrendűséget képviselő jobboldali erkölcs elítéli, aki ez ellen lázad és a valódi demokráciáért szólal meg.

A bolsevikok képesek voltak ezeknek az embertelen jobboldali nézeteknek a megtörésére, de a kizsákmányoló élősködőknek ez rossz lett. Az urak nem adták fel és a világ szemetei az amerikaiakkal az élen vissza akarták állítani a kizsákmányoló rendszert, de nem sikerült nekik, mert a nép a bolsevikok vezetésével erősebb volt a hitvány uraknál. Ez azonban nem sikerült volna, ha nincs Lenin, aki megalapította a harcos bolsevik pártot.

Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…
„Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!”

„Még folyt a Téli Palota ostroma, amikor a Szmolnij Intézetben megnyílt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek II. Összoroszországi Kongresszusa. Az ekkor már országszerte és a 12 milliós hadseregben is nagy befolyással rendelkező szovjetek 673 küldöttje között 390 bolsevik volt (58 %), a többi helyek megoszlottak az eszerek és a mensevikek között. A kongresszus kimondta, hogy kezébe veszi a hatalmat, és ünnepélyesen kikiáltotta a szovjethatalmat, államformaként pedig a proletariátus diktatúráját.

Ezután a kongresszus alaptörvényeket, ún. dekrétumokat fogadott el. A békéről szóló dekrétum az azonnali és annexió nélküli békekötést tartalmazta. A gyűlés másik fontos határozata a földről szóló dekrétum. E szerint a szovjethatalom megváltás nélkül elkobozza a cári család, a földbirtokosok, a kolostorok és az egyházak földjeit minden tartozékukkal együtt. A dekrétum megszüntette a földek magántulajdonát, a földet nacionalizálta és átadta használatra a parasztságnak. (A bolsevikok a földosztást „átmeneti kitérőnek” tekintették, programjuk a föld közös, szövetkezeti művelését tartotta fejlettebbnek.)
A bolsevik forradalom néhány napig tartó harc után Moszkvában is győzött, pár héten belül pedig csaknem egész Oroszországban felülkerekedett.” – sulinet.hu

A szovjethatalom kikiáltása

„A dolgozó nép érdekeit kifejező II. összoroszországi szovjetkongresszus határozatai rögzítették a fegyveres felkelés győzelmét. A kongresszus október 25-én (november 7-én) este 10 óra 45 perckor nyílt meg a Szmolnijban. 402 szovjet — több, mint az 1917 júniusában tartott első kongresszus idején — küldte el képviselőit. A kongresszus összetétele híven tükrözte az 1917 októberére-novemberére kialakult politikai erőviszonyokat. A 673 küldött közül 390 bolsevik, 160 eszer (ezek többségükben baloldaliak voltak), 72 mensevik volt; a többiek a kisebb frakciók között oszlottak meg vagy nem jelölték meg pártállásukat. 505 küldött arra kapott utasítást választóitól, hogy követelje a hatalomnak a szovjetek kezébe való átadását. A minszki szovjet utasítása például így hangzott: „Az országban minden hatalom kizárólag a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeit illeti meg. Semmiféle megegyezést a nagyburzsoáziával, semmiféle részvételt a tőkések kormányában!” Az utasítás követelte, hogy kössenek igazságos, demokratikus békét, szüntessék meg a föld magántulajdonát és haladéktalanul, már az alkotmányozó gyűlés előtt adják át a földet a parasztságnak. A luganszki szovjet utasítása kimondta: „A jelenlegi helyzetből egyetlen kivezető utat látunk: a hatalom azonnali átadását a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjei kezébe.” Az utasítás a népek önrendelkezési joga alapján annexió és hadisarc nélküli békét, az „elő-parlament” feloszlatását, a termelés munkásellenőrzését követelte. A gdovi járás parasztjai azt írták, hogy az ideiglenes kormány teljesen képtelennek bizonyult a nép akaratának teljesítésére. „Mostantól fogva — jelentették ki a parasztok — nem bízhatunk többé olyan hatalomban, amely nem felelős a népnek, és követeljük, hogy az összoroszországi kongresszus. . . mind a központban, mind a vidéken vegye kezébe a hatalmat.”

A néptömegek minden reményüket abba vetették, hogy a hatalom a szovjetek kezébe kerül. Félreérthetetlenül kifejezték ezt a munkások, katonák és parasztok gyűlésein hozott határozatok. A tambovi kormányzóságban tartott gyűlések egyikén a következő határozat született: „Bizonyosak vagyunk abban, hogy a szovjetek körül, miként a nap körül a bolygórendszer, megszerveződik a forradalmi demokrácia, amely véget vet a nemzetközi burzsoázia által kitervelt és előidézett testvérgyilkos háborúnak. A földet megváltás nélkül át fogják adni a dolgozó népnek, a földműveseknek.”

A szovjetek II. összoroszországi kongresszusát a régi Központi Bizottság nevében a mensevik F. I. Dan nyitotta meg, de a kongresszus vezetését nyomban átvették a bolsevikok, a legnagyobb pártfrakció résztvevői. Az arányos képviselet elvének megfelelően alakult elnökség tagjai a következők voltak: a bolsevikok részéről V. I. Lenin, V. A. Antonov-Ovszejenko, A. M. Kollontaj, N. V. Krilenko, A. V. Lunacsarszkij, V. P. Nogin és mások, a baloldali eszerek részéről B. D. Kamkov, V. A. Karelin, M. A. Szpiridonova. A jobboldali eszerek, a mensevikek és a bundisták vezetői megtagadták az elnökségben való részvételt. Leplezetlenül védelmükbe vették az ellenforradalmi ideiglenes kormányt, rágalmazó módon „katonai puccsnak” nevezték az októberi forradalmat, s ezzel a szovjetekkel való nyílt szakítás útjára léptek. Az árulók e csoportja kivonult a kongresszusról, és átment a városi dumába, ahol a kadetokkal együtt „A haza és a forradalom megmentésének bizottsága” néven ellenforradalmi központot alakított. A kongresszusi küldöttek „dezertőrök!”, „árulók!” kiáltásokkal illették a távozó megalkuvó vezetőket. A bolsevik frakció határozati javaslatot olvasott fel, amelyben megállapította: „A megalkuvók távozása nem gyengíti, hanem inkább erősíti a szovjeteket, mert a munkás- és parasztforradalmat megtisztítja az ellenforradalmi szennyeződéstől.”

Késő éjjel megérkeztek az ülésre a Téli Palota ostromának résztvevői. A kongresszus lelkesen fogadta a hírt, hogy bevették a Téli Palotát és letartóztatták az ideiglenes kormány tagjait.

Ezután a szovjetek II. kongresszusa elfogadta a „Munkások, katonák és parasztok!” című felhívást, amelyet Lenin fogalmazott. Ez kimondta: „A kongresszus a munkások, katonák és parasztok óriási többségének akaratából, a munkások és a helyőrség Petrográdban végrehajtott győzelmes felkelésére támaszkodva, kezébe veszi a hatalmat.”

A felhívás deklarálta, hogy a hatalmat vidéken is a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjei veszik át, amelyeknek biztosítaniuk kell a forradalmi rendet. A kongresszus szovjetköztársasággá nyilvánította Oroszországot, amelyben a szovjethatalom az egyetlen törvényes hatalom.

A felhívás a következőkben foglalta össze a szovjethatalom tevékenységének programját: azonnali demokratikus békét ajánl valamennyi népnek; a földesúri földeket, a koronabirtokokat és az egyházi birtokokat megváltás nélkül a parasztbizottságok rendelkezésére bocsátja; bevezeti a termelés munkásellenőrzését; biztosítja a valódi önrendelkezési jogot az Oroszországban élő nemzetek számára; végrehajtja a hadsereg teljes demokratizálását és így tovább.

A kongresszus felhívással fordult a lövészárkokban harcoló katonákhoz, hogy védjék meg a forradalmat az imperializmus minden támadásával szemben, őrködjenek éberen és állhatatosan a forradalom biztonsága felett mindaddig, amíg az új, szovjet kormány ki nem vívja a demokratikus béke megkötését. A szovjethatalom egyik legfontosabb feladata az volt, hogy megvédje a szocialista államot az imperialista agresszióval szemben.”

(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!