Címke: ideológia

„A szibériai intervenció az antant beavatkozásainak egyike volt az oroszországi polgárháború idején. Az 1918 és 1922 közötti hadműveletben mintegy 200 000 katona érkezett az antant tagállamaiból (legtöbbjük Japánból), hogy megszállja a Tengermellék területét, és segítse az orosz fehérek harcát a bolsevik Vörös Hadsereg ellen.

A harcokban mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett és részben ez vezetett oda, hogy az antant csapatok – a japánok kivételével – 1920-ban elhagyták a területet. A Japán Császári Hadsereg még egészen 1922-ig állomásozott a területen, majd az Amerikai Egyesült Államok nyomása és a szovjet katonai sikerek miatt kénytelen volt kiüríteni a Tengermellék területét.” Wikipédia – Az osztályharc a fehér kizsákmányolók és a vörösök vezette dolgozók között kegyetlen volt. Ekkor még a dolgozók győztek a kizsákmányolók felett, de 1990-re újra a kizsákmányolók lettek az urak, a dolgozók a szolgaságot választották. A dolgozók élősködők feletti diktatúráját felváltotta az élősködők diktatúrája. Talán az emberiség alkalmatlan az emberré válásra? Gerinctelen tolvaj élősködők nem vezethetik el az emberiséget a civilizált emberséges világba. A megosztott emberek világa nem demokratikus, hanem az élősködők diktatúrája a világ dolgozói felett. Csak a többségre kiterjedő demokrácia, a népi demokrácia lehet az emberiség fennmaradásának útja, de ehhez meg kell haladni a polgári „demokráciát”. Igazi demokrácia és szabadság csak akkor lehetséges, ha az emberiség nincs megosztva kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, ez pedig a népi demokrácia keretében a szocializmus. A kapitalizmus világméretű termelőképessége mára megteremtette az emberiség számára a népi demokrácia lehetőségeit. Vagy változik a világ vagy elpusztul. A világméretű polgári diktatúra csak a pusztulást hozhatja az emberiségnek, a túléléshez demokrácia kell, népi demokrácia, a dolgozók gazdasági és politikai hatalma, a szocializmus.

„1918 derekán a fiatal szovjetköztársaság életének legfőbb, központi kérdése a külföldi intervenció és a belső ellenforradalom elleni harc volt. Vagy győz a szovjethatalom a katonai összecsapásban és megvédi létét, vagy az imperializmus és az ellenforradalom fegyveres erői megsemmisítik a szovjet államot.

A minden oldalról támadó ellenség a szovjetország területének háromnegyed részét elfoglalta. Csak a közép-oroszországi kormányzóságok maradtak a szovjethatalom fennhatósága alatt, olyan városokkal, mint Moszkva, Pétervár, Nyizsnyij Novgorod, Tver, Ivanovo-Voznyeszenszk, Szmolenszk, Vjatka, Vologda, Brjanszk, Tula.

Az ellenségektől körülzárt és ostromolt szovjetköztársaságnak hihetetlen nehézségeket kellett leküzdenie. Elvágták az ukrajnai, a szibériai, a Volga-vidéki gabonától. A városokban és a munkástelepüléseken élő dolgozók a nélkülözhetetlen élelmiszereknek csak egy kis részét kapták meg az élelmiszer jegyekre. Az országban éhínség dühöngött. Éhezett Moszkva, a szovjet állam fővárosa is.

Az országban azelőtt bányászott kőszén 90 százaléka, a vasérc 85 százaléka, a nyersvas és acél 75 százaléka a most ellenséges megszállás alatt levő területekről került ki. E területek elvesztése következtében Oroszország középső részének ipara nehéz helyzetbe került. A nyersanyag- és fűtőanyaghiány miatt egyre csökkent a termelés, sok gyár és üzem bezárta kapuját.

Az ellenséges ügynökök intenzív aknamunkát folytattak a szovjet hátországban: életfontosságú központjain keresztül akartak csapást mérni a szovjethatalomra. Rövid idő alatt rengeteg illegális ellenforradalmi — monarchista, kadét, anarchista, eszer, mensevik — szervezet jött létre, amelyek különböző neveket vettek föl, s különböző, de egytől egyig gátlástalanul demagóg és hangzatos programokat adtak ki. Valamennyiüket a külföldi imperialisták pénzelték, tevékenységüket a többnyire hivatalos diplomáciai állásokat betöltő antantkémek irányították és hangolták össze. Francis amerikai követ, Noulens francia követ, Lockhart, Anglia diplomáciai képviselője és mások közvetlenül szervezték az oroszországi ellenforradalmat. A vologdai „Aranyhorgony” szálló, ahová az antanthatalmak követei 1918 márciusában áttették székhelyüket, összeesküvési központtá fejlődött.

Lenin 1918 júliusában megállapította, hogy a breszti békeszerződéssel kicsikart lélegzetvételi szünet véget ért. „Újra háborúba keveredtünk, benne vagyunk a háborúban, és ez nemcsak polgárháború — a kulákokkal, a földbirtokosokkal, a tőkésekkel, akik most egyesültek ellenünk —, most már az angol—francia imperializmus áll velünk szemben. . . ”

1918 júliusában, Moszkvában, Jaroszlavlban, Muromban és más közép-oroszországi városokban ellenforradalmi lázadások robbantak ki, amelyeket a nemzetközi imperializmus készített elő. Szembefordult a szovjethatalommal a csehszlovák fronton harcoló szovjet csapatok parancsnoka, a baloldali eszer Muravjov, a régi hadsereg volt alezredese is. Az Észak-Oroszországban partra szállt intervenciós csapatok arra készültek, hogy délre vonulnak és egyesülnek a lázadókkal.

A szovjethatalom, az egész dolgozó nép támogatásával, rövid idő alatt leverte az ellenforradalmi lázadásokat. 1918. július végén, amikor a jaroszlavi lázadást letörték, a külföldi diplomáciai képviselők többsége Vologdából Arhangelszkbe tette át székhelyét. Az imperialista ügynökök felforgató tevékenysége azonban ezzel nem ért véget. Az angol kém-diplomata, Lockhart vezetésével 1918. augusztus végére — szeptember elejére újabb lázadást terveztek Moszkvában; ám a VCSK szervei idejekorán leleplezték az összeesküvést, és Lockhartot letartóztatták. 1918. augusztus 30-án az eszerek aljas merényletet követtek el Lenin ellen. A proletárforradalom vezére súlyosan megsebesült.

Ugyanebben az időben, 1918 nyarán, országszerte kuláklázadások törtek ki. A falun bekövetkezett forradalmi átalakulás, a szocialista forradalom fejlődése elkeseredett ellenállást váltott ki a kulákokból. A kulákok nemcsak úgy szálltak szembe a proletárállammal, hogy megtagadták a munkásoktól a gabonát, hanem fegyvert is fogtak ellene. „A kizsákmányoló osztályok közül az utolsó és számban a legnagyobb kelt fel ellenünk országunkban” — írta Lenin. A kulákokkal folytatott harc a „júliusi válság” idején éleződött ki a legjobban, amikor „a kulákfelkelések hulláma egész Oroszországon végighömpölygött”.

A szovjet állam politikai és katonai nehézségeit növelték a középparasztság ingadozásai. A gabonamonopólium miatt elégedetlenkedő középparasztság jelentős része nem támogatta aktívan a szovjet kormányt. A középparasztok, bár földet kaptak, még nem ébredtek tudatára annak, hogy csakis a forradalmi munkásosztály akadályozhatja meg a földesurak visszatérését, s hogy a kapott földet és szabadságot a szovjet állam ellenségeivel szemben vívott kitartó, szívós harcban kell megvédelmezni. Sokan voltak a parasztok között olyanok is, akik együttéreztek ugyan a szovjethatalommal, de azt gondolták, hogy a szovjet állam össze fog roppanni az ellenséges nyomás alatt, s ezért nem mertek nyíltan kiállni mellette.

A szovjetország munkásosztályán és a szegényparasztságon a rendkívül nehéz helyzetben sem lett úrrá a csüggedés és a kétségbeesés. A Kommunista Párt vezetésével önfeláldozó háborút vívtak az országba betörő külföldi csapatok és a forradalomban megdöntött, de a vereségbe bele nem törődő kizsákmányoló osztályok ellen.

Válaszul a fehérterrorra, amelyet az imperialisták és az ellenforradalmárok alkalmaztak a dolgozók ellen, a szovjethatalom meghirdette a vörösterrort. A Dzerzsinszkij vezette VCSK a burzsoázia réme, a forradalom kivont kardja lett.

Az imperialista kormányok és az imperialista sajtó a vörösterror meghirdetésével kapcsolatban rágalomhadjáratot indítottak a szovjet állam ellen; azt azonban célzatosan elhallgatták, hogy a szovjethatalom csak szükségből és csak akkor folyamodott ezekhez a kemény harci rendszabályokhoz, amikor már az imperialisták fegyveres intervenciót indítottak, a belső ellenforradalom pedig polgárháborút robbantott ki. Albert Reith Williams haladó amerikai író, az októberi forradalom szemtanúja így írt: „Ez a forradalom szinte teljesen vértelen forradalom volt mindaddig, amíg a gyilkosok golyói meg nem sebesítették Lenint, s amíg a külföldi intervenció meg nem kezdődött.”A szovjethatalom kezdetben nem alkalmazott halálbüntetést az ellenforradalmárokkal szemben. Miként J. H. Petersz, a VCSK elnökhelyettese elmondta, a VCSK munkatársai több hónapig helytelenítették, hogy a halálbüntetés „az ellenséggel folytatott harc eszköze” legyen. Amikor az intervenciósok és a fehérgárdisták kíméletlen és őrjöngő harcot kezdtek a szovjet állam ellen, megváltozott a helyzet. Az ellenforradalmárok Lenin életére törtek, meggyilkolták a párt több kimagasló vezetőjét (Urickijt, Volodarszkijt) és sok más kommunistát, az elfoglalt városokban és falvakban számos munkást és parasztot bestiális kegyetlenséggel meggyilkoltak, s nyíltan kijelentették, hogy a szovjethatalom megdöntése érdekében semmitől sem riadnak vissza.

Ilyen körülmények között az ellenség iránti kímélet azt jelentette volna, hogy végromlásba döntik a forradalmat. A Külügyi Népbiztosság 1918 decemberében jegyzéket intézett Wilson elnökhöz, s ebben többek között azt írta, hogy a vörösterror „a szövetségesek beavatkozásának egyenes folyománya és következménye volt”. A semleges hatalmaknak a vörösterrorral kapcsolatos jegyzékére válaszolva a Külügyi Népbiztosság az alábbiakat jelentette ki a semleges hatalmak képviselőinek: „Semmiféle képmutató tiltakozás és kérelem nem foghatja le a kezet, amely megbünteti mindazokat, akik fegyvert fognak Oroszország munkásai és szegényparasztsága ellen.”

Mivel a szovjethatalom létét közvetlen veszély fenyegette, az ország egész gazdasági, politikai és kulturális életét a háború követelményeinek rendelték alá. 1918. szeptember elején az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság egyetlen nagy katonai tábornak nyilvánította a szovjetköztársaságot. Az ország összes erőforrásait a védelem szolgálatába állították. 1918. november 30-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elrendelte a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács megalakítását a front és a hátország védelmének irányítására. A tanács élén Lenin állt.

A forradalom védelméhez mindenekelőtt erős, harcképes hadseregre volt szükség. „Minden forradalom csak akkor ér valamit, ha meg tudja védeni magát. . . ” — mondta Lenin. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság már 1918. május 29-én dekrétumot adott ki, amelyben elrendelte, hogy az önkéntesség elvéről át kell térni a munkásoknak és szegényparasztoknak a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregbe való általános mozgósítására. Ezt a határozatot a szovjetek V. kongresszusa 1918. július 10-én jóváhagyta. A Vörös Hadsereget az osztályelv alapján építették fel: munkásokból és dolgozó parasztokból állt, kizsákmányoló elemek nem kerülhettek be soraiba. A hadsereg fő, összetartó erejét a munkások alkották, elsősorban a hős orosz proletariátus képviselői, akik az ország ipari központjaiból özönlöttek a hadseregbe.

Az országban megindult az általános katonai kiképzés. Minden 18 és 40 év közötti állampolgár, a hadseregbe való behívása előtt, köteles volt katonai kiképzésben részt venni. A szovjet állam katonai iskolákat, tanfolyamokat, akadémiákat szervezett a forradalom ügyéhez hű parancsnoki gárda kiképzésére. 1918-ban a katonai tanintézetek a munkások és parasztok közül mintegy kétezer vörös parancsnokot képeztek ki. 1918. november 24-én megrendezték a „Vörös tisztek napját”. Jelszava így hangzott: „Munkás és paraszt, készülj fel arra, hogy vörös parancsnok legyél!”

A nép soraiból kiváló hadvezérek kerültek ki: M. V. Frunze, K. J. Vorosilov, Sz. M. Bugyonnij és mások. A dolgozó népből származó parancsnokok ezrei eredményesen vezették a Vörös Hadsereg hadosztályait, dandárjait, ezredeit. A harcok tüzében elsajátították a katonai tudományt, tapasztalatokat gyűjtöttek. E parancsnokok közül sokan a polgárháború legendás hőseivé váltak: V. I. Csapajev, V. K. Bljuher, Sz. Sz. Vosztrecov, G. I. Kotovszkij, Sz. G. Lazo, A. J. Parhomenko, J. F. Fabriciusz, I. F. Fegyko, N. A. Scsorsz.

A szovjet állam ugyanakkor a régi hadsereg tisztjeit is megbízta parancsnoki posztok betöltésével. Így ezek a régi katonai szakértők is részt vettek a Vörös Hadsereg építésében, és a szovjethatalom oldalán harcoltak a háborúban. 1918 júniusától 1919 szeptemberéig több mint 35 000 volt tisztet hívtak be a Vörös Hadseregbe.

Akadtak köztük olyanok, akik munkások és parasztok iránti osztálygyűlöletükből elárulták a szovjetköztársaságot, átszöktek az intervenciósokhoz és a fehérgárdistákhoz, s ily módon súlyosan ártottak a szovjethatalomnak. Az Arhangelszk környéki haditengerészeti és szárazföldi haderők parancsnokainak, Vikkorsztnak és Potapovnak az árulása megkönnyítette az intervenciósok számára Arhangelszk bevételét. Machinnak, az Ufa környéki szovjet csapatok parancsnokának árulása elősegítette, hogy a csehszlovákok elfoglalják Ufát. Elárulta a szovjethatalmat Kovaljovszkij, a déli front vezérkari főnöke, Noszovics, e front parancsnokának helyettese és több más régi tiszt is.

A régi tisztikar számottevő része azonban becsületesen, áldozatkészen szolgálta a szovjethatalmat. A tisztek tízezrei dolgoztak a központi katonai hivatalokban, a katonai alakulatok és egységek törzseinél, ezred-, hadosztály-, hadsereg- és frontparancsnoki pontokon. A Vörös Hadsereg olyan kimagasló parancsnokai kerültek ki közülük, mint A. I. Jegorov, Sz. Sz. Kamenyev, D. M. Karbisev, P. P. Lebegyev, A. P. Nyikolajev, B. M. Saposnyikov, V. I. Sorin, A. A. Szamojlo, M. N. Tuhacsevszkij.

A frontok és a katonai intézmények vezetésének központosítására 1918. szeptember elején megalakították a köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsát (Revvojenszovjet), amely a Kommunista Párt Központi Bizottságának, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának utasításai alapján végezte munkáját. A Kommunista Párt már ezt megelőzően, 1918 áprilisában elhatározta, hogy a hadseregben bevezeti a politikai biztosok intézményét. Júliusban a szovjetek V. kongresszusa jóváhagyta ezt a határozatot. A kongresszusi határozat kimondta, hogy a politikai biztosok kezébe teszik le „a hadsereg sorsát”: ők irányítják a politikai munkát a vöröskatonák között, ők felelnek a parancsok végrehajtásáért, ellenőrzik a parancsnoki kar tevékenységét. A kommunista politikai biztosok óriási szerepet játszottak a hadsereg megerősítésében.

A hadosztályokban, hadseregekben, frontokon politikai osztályokat létesítettek, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy összefogják a hadseregben dolgozó kommunistákat, s politikai nevelő és felvilágosító munkát végezzenek a vöröskatonák és a front mögötti területek lakossága körében. M. V. Frunze a következőket mondotta a politikai osztályok szerepéről és jelentőségéről: „A politikai osztályok, mint a Kommunista Párt szervei a hadseregben, közvetlenül továbbították a hadseregbe a pártot fűtő lelkesedést és energiát, a munkásosztály szilárd hitét a győzelemben.”

A Vörös Hadsereg harcaiban tízezrével vettek részt az Oroszországban tartózkodó külföldiek is: magyarok, csehek, lengyelek, szerbek, kínaiak, koreaiak stb. A proletárszolidaritás érzelmétől vezérelve nemzetközi osztagokat szerveztek, amelyek az oroszországi munkásokkal és parasztokkal vállvetve harcoltak. A nemzetközi osztagok szervezői, parancsnokai és politikai biztosai között kimagasló szerepet játszottak: Kun Béla, Zalka Máté, Pau Ti-szan, Szang Fu-jang, Oleko Dundic, Jaroslav Hasek, Slavojar Castek, Karol Swierczewski.

A Vörös Hadsereg eredményesen fejlődött és növekedett. 1918 májusában 300 000 harcosa volt, 1919 márciusában pedig már mintegy 1,5 millió. A Központi Bizottság felhívására a párt országszerte mozgósította tagjait a Vörös Hadseregbe. A kommunisták — vezető pártfunkcionáriusok és egyszerű párttagok, veterán illegális forradalmárok és új pártmunkások — tízezrével vonultak be a hadseregbe, mint katonák, parancsnokok, politikai biztosok. De a Vörös Hadsereg építésében 1918-ban elért eredmények még nem voltak kielégítők. A fegyveres erők fegyelme és szervezettsége lényegesen javult, de sok katonai alakulatnál előfordult még a partizánkodás, a fegyelmezetlenség. A Vörös Hadsereg az ellenség hordái ellen vívott további harcban erősödött és izmosodott.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„A Nagy Októberi Szocialista Forradalom félelmet és gyűlöletet keltett az egész világ kapitalistáiban, mert megmutatta uralmuk ingatagságát, és tettekkel bizonyította be, hogy a kizsákmányolok hatalmát meg lehet dönteni. A forradalom elvette a külföldi tőkésektől oroszországi gyáraikat, koncesszióikat, tőkebefektetéseiket, és érzékeny csapást mért a New York-i, londoni, párizsi, berlini bankárok és nagyiparosok érdekeire.

Az októberi forradalom a béke jelszavával győzedelmeskedett. Mindkét hadviselő tábor imperialistái attól féltek, hogy Szovjet-Oroszország békeharca és a háborúból való kilépése minden országban erősíteni fogja a békevágyat. A háború ügye, az imperialisták ügye komoly veszélybe került.

A kapitalista országok uralkodó köreit félelemmel töltötte el az októberi forradalomnak a nemzetközi munkásmozgalomra és az elnyomott népek felszabadító harcára gyakorolt erkölcsi hatása is. A szovjet állam, amely már létének puszta tényével is forradalmasította a világot, az egész kizsákmányolt emberiség vonzási központja lett.

Az imperialisták kérlelhetetlen osztálygyűlölettel viseltettek a szovjet állam iránt, létének első percétől kezdve. Ez az ellenségesség a szovjetek köztársaságának belügyeibe való közvetlen beavatkozásban, a katonai intervenció megszervezésében teljesedett ki, aminek a szovjethatalom megdöntése, a burzsoá-földesúri rendszer visszaállítása, Oroszország leigázása és feldarabolása volt a célja.

Az intervenciósok szövetségesekre leltek az oroszországi ellenforradalmárok személyében. Az Oroszországban megdöntött tőkés és földesúri kizsákmányoló osztályok, az ellenforradalmi pártok — a kadetek, a mensevikek, az eszerek, az anarchisták, a burzsoá nacionalisták pártjai — nem voltak hajlandók megadni magukat. A kizsákmányolok ellenállása az osztályharc legélesebb formájában nyilvánult meg: a polgárháborúban. Ez a háború — a szovjethatalom nagy túlerejénél fogva — viszonylag gyorsan véget érhetett volna. De a belső ellenforradalom katonai, politikai és gazdasági támogatást kapott a külföldi imperialistáktól; ezért a polgárháború a végsőkig kiéleződött, elhúzódott, s hatalmas áldozatokat és nélkülözéseket követelt Oroszország népeitől.

A külső és belső szovjetellenes erők velejéig reakciós szövetségbe tömörültek, hogy megakadályozzák — vagy legalábbis feltartóztassák — a történelem előrehaladását. E szövetség résztvevői között nagy nézeteltérések voltak. Az orosz burzsoázia vissza akarta szerezni hatalmát, hogy megvédelmezhesse érdekeit és profitját; a külföldi imperialisták viszont az orosz burzsoázia rovására még jobban meg akarták erősíteni pozícióikat Oroszország gazdasági és politikai életében. Az orosz burzsoázia, mint gyengébb fél, minden engedményre hajlandó volt, és szemérmetlenül áruba bocsátotta az ország területét és természeti kincseit.

A szovjetellenes intervencióban kisebb vagy nagyobb mértékben a tőkés világ összes nagy állama részt vett; ott volt mellettük sok kisebb ország is. Az osztrák—német tömb országai éppúgy fegyvert fogtak a szovjetek köztársasága ellen, mint az antantállamok; csapatokat küldtek Szovjet-Oroszországba, óriási összegeket költöttek az intervencióra, pénzzel, fegyverrel, lőszerrel, felszereléssel segítették az ellenforradalmár fehérgárdistákat.

Az intervenció fő szervezői és résztvevői Anglia, Franciaország, Japán és az Egyesült Államok voltak. Az Egyesült Államok — a tőkés világ leggazdagabb országa, amely a legnagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkezett a szovjetellenes erők támogatására —, képmutatóan leplezve valódi, imperialista céljait, a legtevékenyebben részt vett az intervenciósok blokkjában. Amerikai csapatok fegyveres intervenciót folytattak orosz területen — északon és a Távol-Keleten. Amerikai diplomaták, államférfiak és katonai vezetők szovjetellenes összeesküvéseket szőttek, államszövetségeket hoztak létre Szovjet-Oroszország ellen. Miként Lenin írta: „Az amerikai milliárdosok, ezek a modern rabszolgatartók különösen tragikus fejezetet nyitottak a véres imperializmus véres történetében éppen most, amikor beleegyezésüket adták — egyre megy, hogy közvetlenül-e vagy közvetve, nyíltan-e vagy képmutatóan leplezett formában — ahhoz, hogy az angol—japán fenevadak fegyveres hadjáratot indítsanak, amelynek célja az első szocialista köztársaság megfojtása.”

A világ imperialistái egyek voltak abban a törekvésükben, hogy megsemmisítsék a szovjet államot, de minden egyes imperialista államnak megvoltak a maga külön, önző céljai is; mindegyik igyekezett visszaszorítani konkurenseit, igyekezett kedvezőbb pozíciókra szert tenni. Nemcsak a két szemben álló hadviselő tábor — az antant és a központi hatalmak — között voltak kibékíthetetlen imperialista ellentétek, hanem az angol—francia—amerikai—japán tömbön belül is: az Egyesült Államok és Japán, Anglia és Franciaország, az utóbbiak és az Egyesült Államok között stb.”

„Az oroszországi polgárháború (oroszul: Гражданская война в России, Grazsdanszkaja vojna v Rossziji) 1917-től 1922-ig tartó belháborús konfliktus volt Szovjet-Oroszországban (1922. december 30-tól Szovjetunió) a vörösök, a fehérek, illetve az egykori cári Oroszország nemzetiségei között. A belháborút idegen országok – előbb a németek, majd az antant – katonai beavatkozásai kísértek a bolsevizmus megállítására. A polgárháború Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímből való evakuálásával ért véget, míg a Távol-Keleten 1922-ben értek véget a harcok. Mind az első világháború, mind az azt követő konfliktus az Orosz Birodalom és a helyén létrejövő Szovjetunió meggyengüléséhez, függetlenségi mozgalmak sorához és szuverén országok létrehozásához vezetett.” Wikipédia – A bolsevizmus a dolgozó nép demokráciáját valósította meg, ezt akarták megállítani a polgári diktatúra megteremtésével. Nagy áldozatokkal sikerült a bolsevikoknak a bitangokat legyőzni, ezt soha nem felejtik el a nép ellenségei. Csak így sikerülhetett a bolsevikoknak a Szovjet-Oroszországot a Szovjetuniót felépíteni, a dolgozó nép hazáját.

A nyílt imperialista intervenció kezdete és a belső ellenforradalom aktivizálódása
A külső és belső szovjetellenes erők összefogása.
A szovjet köztársaság a frontok gyűrűjében.

„Az antant eleinte burkolt intervenciót folytatott: politikailag és anyagilag támogatta az oroszországi ellenforradalmat, szovjetellenes lázadásokat szervezett. 1918 tavaszára azonban világossá vált, hogy az oroszországi tőkések és földesurak egymagukban nem képesek megbirkózni a győzelmes szocialista forradalommal. Az antant ezért a saját csapatait küldte Szovjet-Oroszország ellen. Amíg az európai háború tartott, és a központi hatalmak tartották kezükben a fekete-tengeri szorosokat, az antant nem tudott Oroszország egész területén nagyobb szabású hadműveleteket indítani. Abban az időben csak északon és a Távol-Keleten, Közép-Ázsiában és a Kaukázusontúl folytatott hadműveleteket.

Az antant intervenciója ténylegesen háborút jelentett Szovjet-Oroszország ellen; az imperialisták ezt a háborút annak a frázisnak a leple alatt folytatták, hogy „segítséget nyújtanak” az orosz népnek Németországgal szemben. Ennek az állításnak az alaptalanságát már az a tény is mutatta, hogy az antanthatalmak Németország kapitulációja után nemcsak folytatták a szovjetellenes háborút, hanem még fokozták is.

1918. március 9-én Murmanszkban partra szállt az első angol fegyveres osztag, amelyet hamarosan nagy amerikai, angol, francia csapatok követtek. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok képviselői a murmanszki szovjet hazaáruló tagjaival kötött egyezményben arra kötelezték magukat, hogy nem avatkoznak be a terület belügyeibe. A valóságban az intervenciósok erőszakkal feloszlatták a dolgozók szervezeteit, békés lakosokat gyilkoltak halomra. Kemben egy angol—francia katonai osztag szétkergette a helyi szovjetet és agyonlőtte vezetőit.

Augusztus 1-én intervenciós flotta jelent meg Arhangelszk partjainál. Másnap az ellenséges erők partra szálltak a városban; ellenforradalmi puccsot szerveztek, és fehérgárdista bábkormányt hoztak létre, élén egy Csajkovszkij nevű „népi szocialistával”.

A szovjet kormány több jegyzékben erélyesen tiltakozott az intervenció ellen. Az antantkormányok válaszjegyzékeikben képmutatóan azt állították, hogy hadihajóik csak a „német veszély” elhárítása végett horgonyoznak Szovjet-Oroszország északi kikötőiben. Valójában Murmanszk és Arhangelszk vidékén semmiféle német veszély sem volt. Ezt a szövetségesek hivatalos képviselői is elismerték. Az arhangelszki amerikai konzul a következőket tudatta Francisszel, az Egyesült Államok oroszországi nagykövetével: „A cél nem pusztán Arhangelszk megszállása, hanem az oroszországi belső területek felé való előnyomulás is… ”

A Távol-Keleten 1918 áprilisának első napjaiban indult meg az intervenció. Vlagyivosztokban japán, angol, majd később (1918 augusztusában) amerikai csapatok szálltak partra. 1918 második felében csupán az amerikai sereg létszáma 9000 fő volt.

1918. május végén szovjetellenes lázadás tört ki a csehszlovák hadtestben. Ez a hadtest a volt osztrák—magyar hadseregben szolgált csehekből és szlovákokból állott, akik 1914-1917 között estek hadifogságba. A szovjet kormány megengedte nekik, hogy a szibériai vasútvonalon Vlagyivosztokba utazzanak, ahonnan azután tovább mehettek volna Európába. Az antant-imperialisták azonban, T. Masaryk és E. Benes cseh burzsoá vezetők segítségével, ellenforradalmi célokra használták fel a csehszlovák hadtestet. A hadtest parancsnoksága, hitszegően megsértve a szovjet kormánnyal kötött megállapodást, útközben ellenforradalmi lázadást szervezett.

A csehszlovák hadtest mintegy 50 000 jól felfegyverzett katonából állott Sok orosz fehérgárdista is csatlakozott hozzá. Úticéljuk felé tartva, a hadtest alakulatai Penzától egészen Vlagyivosztokig húzódtak szét a szibériai vasútvonal mentén. Mivel itt igen kevés szovjet csapat állomásozott, a vasútvonal egész hosszában elfoglalták a városok nagy részét, és visszaállították a burzsoá rendet.

Az Oroszországban tartózkodó cseh és szlovák hadifoglyok túlnyomó többsége (számuk a hadtest tagjain kívül 150 000 volt) nem támogatta a nemzetközi imperializmus és a csehszlovák reakciósok ellenforradalmi vállalkozását. Sok cseh és szlovák belépett a Vörös Hadseregbe, amelyben csehszlovák alegységek alakultak. Az oroszországi csehszlovák kommunista csoport tagjai leleplezték az imperialisták provokációit, és fáradhatatlan agitációs munkát folytattak a csehszlovák hadtest katonái között. Mégsem sikerült megakadályozniuk, hogy az ellenforradalmi tisztikar — a jobboldali szociáldemokraták támogatásával, szemérmetlen demagógia és csalás segítségével, a nacionalista szenvedélyek felkorbácsolásával – a szovjethatalom elleni harc eszközévé tegye a hadtestet.

Az imperialista beavatkozás kibontakozásával fokozódott az oroszországi belső ellenforradalom tevékenysége is. A csehszlovák hadtesttel együtt a Volga-vidéki, az uráli, a szibériai ellenforradalmi erők is fegyvert fogtak a szovjethatalom ellen. 1918 nyarának végén már nagy területeket tartottak a kezükben: egész Szibériát, az Urál nagy részét, több Volga-menti várost: Szamarát, Szimbirszket, Kazanyt. Szovjet-Turkesztánt elvágták az ország centrumától. Június első felében a csehszlovákok által elfoglalt Szamarában a kadetok, az eszerek és a mensevikek részvételével ellenforradalmi „kormány” alakult, az úgynevezett „Komucs” — az alkotmányozó gyűlés tagjainak bizottsága. Omszkban megalakult a fehérgárdista szibériai „kormány”. A cári hadsereg volt tisztjeiből alakult „önkéntes” hadsereg, amelyet Alekszejev, Kornyilov és Gyenyikin tábornokok vezettek, elfoglalta Észak-Kaukázus nagy részét.

Az antant fegyveres intervenciója a Kaukázusontúl és Közép-Ázsiában is megindult. 1918 augusztusában egy Iránból érkezett angol intervenciós csapat, Dunsterville tábornok parancsnoksága alatt, bevonult Bakuba. Ezzel egyidejűleg más, ugyancsak Iránból érkezett angol csapatok, amelyeket Malleson tábornok vezényelt, elfoglalták a Kaszpi-tenger mellékét.

A császári Németország is esküdt ellensége maradt a szovjet államnak. Megszegve a breszti békeszerződést, megszállta a Krím-félszigetet, csapatokat küldött Észak-Kaukázusba és a Kaukázusontúlra. A doni kozákok lázadása megdöntötte a szovjethatalmat a Don vidékén. Krasznov tábornok, „a nagy hatalmú doni sereg” atamánja, a német imperialisták segítségével nagy sereget szervezett, majd Caricin és Voronyezs ellen vonult.

Németország szövetségese, a szultáni Törökország a Kaukázusontúl indított támadást. 1918 szeptemberében a török csapatok elfoglalták Bakut, és lemészárolták a város sok lakóját.

Ukrajnában, a Baltikumban, Belorussziában, a Krím-félszigeten a német megszállók bábkormányokat hoztak létre a legreakciósabb, nagyobbrészt monarchista elemekből. 1918 áprilisának végén az ukrán Központi Radát új „kormány” váltotta fel az „egész Ukrajna hetmanjává” kikiáltott volt cári tábornok és nagybirtokos, Szkoropadszkij vezetésével. Az ukrán nép kirablása hallatlan méreteket öltött. Szkoropadszkij uralma alatt Ukrajnából kilencmillió púd gabonát és 3,5 millió púd cukrot szállítottak Németországba, a hatalmas mennyiségű egyéb élelmiszerről és nyersanyagféleségről nem is beszélve. 1918 nyarán a németek előkészületeket tettek a litván monarchia megteremtésére. A trónra Wilhelm von Urach német herceget jelölték.

A német imperialisták által megszállt területeken valójában a katonai vezetés gyakorolta a korlátlan hatalmat. A megszállók visszaállították a burzsoá-földesúri rendszert, minden joguktól megfosztották a munkásokat és a parasztokat, szétkergették a szakszervezeteket, a demokratikus társadalmi és kulturális egyesületeket. A börtönöket zsúfolásig megtöltötték azokkal, akik akár a legszerényebb módon is tiltakozni merészeltek a megszállók cselekedetei ellen; a munkások és parasztok ezreit gyilkolták le.

Az antant táborába tartozó intervenciósok szintén kegyetlen megszállási rendszert léptettek életbe az általuk elfoglalt területeken. Az intervenciósok útját a meggyilkolt szovjet hazafiak, a tömegesen lemészárolt békés emberek vére jelezte.

Északon az intervenciósok és a fehérgárdisták uralma idején a terület lakosságának egyhatoda börtönben vagy koncentrációs táborban sínylődött. Murmanszkban, ahol az intervenciósok öt börtönt létesítettek, állandóan legalább ezer embert tartottak fogva. Az intervenciósok Mudjug szigetén és a Kola-félszigeten fekvő Jokanga állomáshelyen koncentrációs tábort állítottak fel, amelyekben a meggyötört és megkínzott szovjet emberek az éhezés és a hideg következtében kínhalállal pusztultak el. Szibériában több mint 80 000 munkást, parasztot és értelmiségit zártak börtönbe, illetve koncentrációs táborba, 40 000 embert pedig agyonlőttek vagy halálra kínoztak.

Lemoshatatlan gyalázat bélyegét sütötték magukra az angol intervenciósok a Kaukázusontúl. A szovjethatalom Bakuban történt megdöntése után az angolok a szocialista forradalom 26 kimagasló alakját („a 26 bakui komisszárt”), a szovjet nép önfeláldozó, bátor fiait — M. Azizbekovot, P. Dzsaparidzét („Aljosát”), J. Zevint, G. Korganovot, I. Maligint Sz. Oszepjant, Sz. Saumjant, I. Fioletovot és másokat — elvitték az angol csapatok által megszállt Kaszpi-tenger melléki területre. Itt, 207 versztnyire Krasznovodszktól, ember nem lakta pusztaságon, 1918. szeptember 20-ára virradó éjjelen a Teeg-Johnes angol százados vezette hóhérok bestiális módon meggyilkolták a kommunizmus hős harcosait.” – Nem felejtünk!
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A szovjetek V. összoroszországi kongresszusa

„1918. július 4-én Moszkvában megnyílt a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeinek V. összoroszországi kongresszusa. Munkáját már a polgárháború éleződésének viszonyai között végezte. Ebben az időben a baloldali eszerek is a nyílt szovjetellenes harc és az ellenforradalmi lázadások útjára léptek (a baloldali eszerek, a breszti béke elleni tiltakozásul, már 1918 tavaszán kiléptek a szovjet kormányból). Mint a kulákság érdekeinek kifejezői, arra törekedtek, hogy megakadályozzák a szocialista forradalom kibontakozását a falun, s felléptek a szegényparaszti bizottságok szervezése ellen. Az V. szovjetkongresszus ülésezése idején a baloldali eszerek ellenforradalmi lázadást robbantottak ki Moszkvában, és provokációs célzattal, a breszti béke meghiúsítása érdekében, meggyilkolták Mirbach német követet. Az volt a szándékuk, hogy kezükbe veszik a hatalmat, meggyilkolják Lenint, Szverdlovot és a Kommunista Párt meg a szovjet kormány más vezetőit, megsemmisítik a szovjet rendszert, és ismét bekapcsolják Oroszországot az imperialista háborúba.

A baloldali eszerek szovjetellenes lázadása nagy felháborodást keltett a néptömegek körében. Lenin az „Izvesztyija VCIK” című lap munkatársával folytatott beszélgetése során megállapította, hogy ,,ez a bűnös terrorista lépés, és a lázadás tökéletesen és teljesen felnyitotta a néptömegek szemét, melyek most meglátták, milyen feneketlen szakadékba taszítaná a népi Szovjet-Oroszországot a baloldali eszer kalandorok bűnös taktikája”. A lázadást néhány óra alatt leverték. A szovjetek V. Összoroszországi kongresszusa elhatározta, hogy a baloldali eszereket kizárja az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságból és a szovjetekből.

A kongresszus összegezte az első szocialista átalakulások eredményeit. Lenin előadói beszédében beszámolt a Népbiztosok Tanácsának tevékenységéről. Hangsúlyozta, hogy az elmúlt hónapokban végzett munka tapasztalatai tökéletesen igazolták a szovjethatalom bel- és külpolitikájának helyességét. ,,. . . Cseppet sem kétséges — mondta Lenin —, hogy ha azon az úton indulunk el, amelyet választottunk és amelyet az események igazoltak, ha szilárdan és tántoríthatatlanul fogunk haladni ezen az úton, ha sem frázisoktól, sem illúzióktól, sem csalástól, sem hisztériától nem hagyjuk letéríttetni magunkat a helyes útról, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy megmaradjunk és komolyan elősegítsük a szocializmus győzelmét Oroszországban, ezzel pedig elősegítsük a szocialista világforradalom győzelmét!”

A kongresszus jóváhagyta a szovjet kormány tevékenységét. Július 10-én a kongresszus elfogadta az Oroszországi Szocialista Szövetségi Szovjet Köztársaság (OSZSZSZK) alkotmányát, a világ első szocialista soknemzetiségű államának, az igazi népuralom elvein alapuló államnak az alkotmányát. Az alkotmány írásba foglalta és rögzítette mindazt, amit a néptömegek forradalmi alkotómunkája létrehozott. Lenin a következőket mondotta a kongresszus küldötteinek: „Ha mi most a kongresszus elé terjeszthetjük a szovjet alkotmányt, ez csak azért van, mert a szovjeteket az országban mindenütt megteremtettük és kipróbáltuk, mert önök teremtették meg, önök próbálták ki az ország minden szögletében; csak fél évvel az októberi forradalom után, majdnem egy évvel az első összoroszországi szovjetkongresszus után tudtuk lerögzíteni azt, ami a gyakorlatban már megvan.”

Az 1918-as alkotmány kinyilvánította, hogy a szovjet államot a munkásosztály vezeti, amely a hatalmat a szegényparasztság sokmilliós tömegeivel szövetségben gyakorolja. Az alkotmány törvényben rögzítette a földek állami tulajdonba vételét, a gyárak, a bankok, a vasúti, folyami és tengeri közlekedés államosítását, a külkereskedelmi monopóliumot és a munka megszervezésének szocialista alapelvét, a társadalom minden tagjának munkakötelezettségét („aki nem dolgozik, ne is egyék”). Leszögezte a dolgozók által kivívott demokratikus szabadságjogokat is: a munkához és a művelődéshez való jogot, a szólásszabadságot, a lelkiismereti szabadságot, a sajtószabadságot, a tüntetés, a gyülekezés, a felvonulás stb. szabadságát, az állampolgárok egyenjogúságát faji vagy nemzetiségi hovátartozásukra való tekintet nélkül, törvénybe iktatta a férfiak és a nők egyenjogúságát. Minden 18. életévét betöltött állampolgár — a megdöntött kizsákmányoló osztályok és csoportok tagjainak kivételével — választójogot kapott. „A proletár demokrácia — mondotta Lenin — milliószor demokratikusabb minden burzsoá demokráciánál; a szovjethatalom milliószor demokratikusabb a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál.”

Az alkotmány értelmében minden nemzet önrendelkezési jogot nyert, egészen az elszakadásig és önálló állam alapításáig. Az alkotmány kinyilatkoztatta, hogy az Oroszországi Köztársaság a szabad nemzetek szabad szövetségén alapszik; ezzel lerakta az oroszországi népek barátságának szilárd alapjait, törvénybe iktatta a proletár nemzetköziség elvét, megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy néhány évvel később megalakulhasson a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége.

Az első szovjet alkotmány elfogadása a forradalmi jogrend megszilárdulását, a központi és helyi hatalmi szervek egységes rendszerének kialakulását jelentette. Az alkotmány általánosította azokat a tapasztalatokat, amelyeket a dolgozók a szocializmus építése során addig felhalmoztak.

Az első szovjet alkotmánynak nagy nemzetközi jelentősége volt. Nagyszerű eszméi és elvei óriási hatással voltak a nemzetközi forradalmi mozgalom fejlődésére. A dolgozók érdekeit védelmező, a népek egyenjogúságát és barátságát írásba foglaló alkotmány lelkesítő például szolgált a világ kizsákmányoltjai és elnyomottai számára, akik politikai, nemzeti és társadalmi felszabadulásukért harcoltak.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

„Az eszerek az 1901-ben alakult oroszországi Szociálforradalmár Párt tagjai voltak. Nevük az orosz szocialrevolucionyer (jelentése: szociálforradalmár) rövidítéséből származik. Az eszerek magukat a narodnyikok örökösének tekintették, számos képviselőjük az egyéni terror módszerét is alkalmazta. A narodnyik hagyományokból kiindulva forradalmi osztálynak – ellentétben a mensevikekkel és a bolsevikokkal – a parasztságot tekintették. Céljaik között szerepelt a demokratikus köztársaság létrehozása és a parasztság földhöz juttatása. 1917-ben, a februári forradalom győzelme után az ideiglenes kormány tagjai lettek. A bolsevik hatalomátvételt követő választásokat az Eszer Párt nyerte, megelőzve a bolsevikokat. Az 1918 januárjában összeült eszer többségű Alkotmányozó Gyűlés nem fogadta el a bolsevik hatalmat, ezért egy napos tanácskozás után a gyűlést feloszlatták, és erre a sorsra jutott az eszerek pártja is. A polgárháborúban az eszerek többsége a fehéreket támogatta.” Wikipédia – A fehérek a szovjet néphatalom ellenségei voltak és az eszerek többsége ezeket támogatta, kizsákmányoló, élősködő polgári diktatúrát akartak megvalósítani, diktatúrát a dolgozó nép felett, de a vörösök a dolgozók segítségével a történelem szemétdombjára küldte őket, ahová valók.

Beszélgetés az „Izvesztyija VCIK“ munkatársával „baloldali” eszerek lázadásáról
Rövid tudósítás

„A forradalom csodálatos következetességgel visz el logikai végkifejletéig minden tételt, kíméletlenül feltárja minden helytelen taktika sivárságát, bűnösségét.

A hangzatos frázisba belehabarodott baloldali eszerek immár hónapok óta üvöltik: „Le Breszttel, éljen a felkelés a németek ellen!”

Mi azt feleltük nekik, hogy a mai viszonyok között, a mai történelmi időszakban, az orosz nép nem képes és nem akar háborúzni.

A baloldali eszerek mit sem törődve a valósággal, oktalan makacssággal tovább hajtogatták a magukét, nem érezve, hogy egyre jobban eltávolodnak a néptömegektől, minden áron, akár erőszakos úton is, igyekeztek rákényszeríteni ezekre a tömegekre akaratukat, Központi Bizottságuk akaratát, amelynek tagjai bűnös kalandorok, hisztérikus intellektuelek stb. voltak.

És amilyen mértékben eltávolodtak a néptől, egyre inkább kezdték elnyerni a burzsoázia rokonszenvét, amely a baloldali eszerek kezével remélte megvalósítani bűnös terveit.

Ez a bűnös terrorista lépés és a lázadás tökéletesen és teljesen felnyitotta a nagy néptömegek szemét, amelyek most meglátták, milyen feneketlen szakadékba taszítaná a népi Szovjet-Oroszországot a baloldali eszer kalandorok bűnös taktikája.

Jómagamnak és sok elvtársnak a lázadás napján volt alkalmunk hallani, hogy még a legfelvilágosulatlanabb néprétegeket is mélységesen felháborította a baloldali eszerek cselekedete.

Egy egyszerű, írni-olvasni sem tudó öregasszony mondotta felháborodva Mirbach meggyilkolásáról:„Óh, az átkozottak, mégis beledöntöttek bennünket a háborúba!“

Mindenki azonnal egészen világosan megértette es rájött arra, hogy az eszerek terrorista gaztette után Oroszországot egy hajszál választja el a háborútól. Éppen így ítélték meg a néptömegek a baloldali eszerek akcióját.

Provokálnak bennünket, hogy háborúba keveredjünk a németekkel, amikor nem tudunk, és nem akarunk háborúzni. A nép akaratának ezt a durva sárbatiprását, a háborúba való erőszakos belerángatást a néptömegek nem bocsátják meg a baloldali eszereknek.

És ha valaki örült a baloldali eszerek gaztettének és kárörvendően kezét dörzsölgette, ezek csak a fehérgárdisták és az imperialista burzsoázia kiszolgálói lehettek. A munkás- és paraszttömegek ellenben még erősebben, még jobban összeforrtak ezekben a napokban a kommunista bolsevik párttal, a néptömegek akaratának igazi kifejezőjével.
„Izvesztyija VCIK” 141. sz. 1918. július 8.”
(idézet: – Lenin Művei 27. kötet – című könyvből)

A petrográdi munkásokhoz

„Kedves elvtársak! Kajurov elvtárs, régi ismerősöm, akit a petrográdi munkások is jól ismernek, Petrográdba utazik és én felhasználom ezt az alkalmat, hogy az elvtársaknak néhány sort írjak.

Kajurov elvtárs járt Szimbirszk kormányzóságban és saját szemével látta, milyen a kulákok viszonya a szegényparasztokhoz és hatalmunkhoz. Nagyon jól megértette azt, ami nem lehet kétséges egyetlen marxista, egyetlen öntudatos munkás számára sem: nevezetesen — hogy a kulákok gyűlölik a Szovjethatalmat, a munkások hatalmát, és elkerülhetetlenül megdöntik, ha a munkások nem feszítik meg haladéktalanul minden erejüket, hogy elejét vegyék a kulákok Szovjetek elleni hadjáratának, hogy ízzé-porrá zúzzák a kulákokat, még mielőtt azok egyesülni tudnának.

Az öntudatos munkások jelenleg meg tudják valósítani ezt a feladatot, egyesíteni tudják maguk körül a falusi szegénységet, le tudják győzni és ízzé-porrá tudják zúzni a kulákokat, ha a munkások élenjáró osztagai felismerik kötelességüket, megfeszítik minden erejüket, tömeges hadjáratot indítanak a faluba.

A petrográdi munkásokon kívül nincs senki, aki ezt megtegye, mert olyan öntudatos munkások, amilyenek a petrográdiak, sehol Oroszországban nincsenek. Petrográdban ülni ölhetett kezekkel, éhezni, ácsorogni az üres gyárak körül, azzal a hiú reménnyel szórakozni, hogy helyreállítják a petrográdi ipart vagy megvédik Petrográdot, ez ostobaság és bűn. Ez egyértelmű egész forradalmunk pusztulásával. A petrográdi munkásoknak szakítaniok kell ezzel az ostobasággal, ráncba kell szedniök azokat a tökfilkókat, akik síkraszállnak mellette, és tízezrével útnak kell indulniok az Urálba, a Volga vidékére, Délre, ahol sok gabona van, ahol elláthatják magukat és családjaikat, ahol segíteni kell a szegényparasztok szervezkedését, ahol szükség van a petrográdi munkásra, mint szervezőre, vezetőre, vezérre.

Kajurov elmondja majd személyes megfigyeléseit és meggyőz, biztos vagyok benne, minden ingadozót. A forradalom veszélyben van. Csak a petrográdi munkások tömeges hadjárata mentheti meg. Fegyvert és pénzt adunk, amennyi kell.

Kommunista üdvözlettel Lenin
1918. VII. 12.
Először 1924-ben,
a „Proletarszkaja Revoljucija” c. folyóirat
3. (26.) számában jelent meg.”
(idézet: – Lenin Művei 27. kötet – című könyvből)

Beszéd a Hamovnyiki kerületben rendezett gyűlésen, 1918. július 26-án
Rövid újságtudósítás

„(A megjelenő Lenint viharos éljenzéssel fogadják.) Lenin beszédében, melynek tárgya: „Mit ad a dolgozó népnek a Szovjet Alkotmány”, megállapítja, hogy a Szovjet Alkotmány, amely a Szovjetekhez hasonlóan a forradalmi harc időszakában jött létre, — az első olyan alkotmány, amely államhatalomnak nyilvánította a dolgozók hatalmát, olyan alkotmány, amely megfosztja jogaiktól a kizsákmányolókat — az új élet építésének ellenségeit. Ez a legfőbb, ami megkülönbözteti a Szovjet Alkotmányt más államok alkotmányától, és ebben rejlik a tőke legyőzésének záloga.

A dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól szóló deklaráció több tételére utalva Lenin hangoztatja, hogy most meglátják a világ dolgozói, hogy a Szovjet Alkotmány — az Oroszországi Szocialista Föderatív Köztársaság alaptörvénye — a világ proletariátusának eszményképeit tükrözi. Közelg az óra, amikor leszámolnak minden ország burzsoáziájával! Nyugat-Európában nő a felháborodás! Feladatunk: leküzdeni minden akadályt, amely utunkban áll, bármilyen nehezek azok, és megőrizni a Szovjetek hatalmát addig, amíg fel nem kel a világ munkásosztálya és ki nem tűzi a szocialista világköztársaság nagy zászlaját! (Viharos taps.)

„Pravda“ 157. sz.
1918. július 28.”
(idézet: – Lenin Művei 27. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„A burzsoá-földesúri rendszer teljesen szétzilált közellátási viszonyokat hagyott örökül a szovjethatalomra. 1918 tavaszán és nyarán a városi lakosság élelmiszerellátása még tovább romlott a kulákok szabotázsa következtében. A kulákok jelentős gabonakészletekkel rendelkeztek, de nem voltak hajlandók a megállapított áron eladni azokat az államnak. 1918. április végén a napi kenyérfejadag Pétervárott 50 grammra csökkent; Moszkvában átlagosan 100 gramm kenyeret kaptak a munkások egy napra. Éhezett a szegényparasztság is.

Az éhínséget mindenekelőtt az okozta, hogy az ellenforradalmárok, a gabonakereskedők és a kulákok megszegték az állami gabonamonopóliumot, a termékeknek a lakosság közötti szabályszerű elosztását; arra számítottak, hogy ezzel döntő csapást mérnek a szovjethatalomra. A kenyérért vívott harc ebben az időben a szovjethatalom egyik legfőbb politikai és gazdasági feladata lett: harc a szocializmusért, az ország honvédelmi képességének biztosításáért, a szegény- és a középparasztság tömörítéséért a munkásosztály vezetése alatt.

A helyzet rendkívüli intézkedéseket követelt. A szovjet kormány 1918. május 9-i határozata közellátási diktatúrát léptetett életbe. A Közellátási Népbiztosság (élén A. D. Cjurupa állt) rendkívüli felhatalmazást kapott arra, hogy a falusi burzsoáziától a megállapított áron felvásárolja a gabonát; a népbiztosság hatáskörébe ment át az egész közellátás. Ezzel súlyos csapást mértek a kulákságra, és megkezdték az élelmezési válság felszámolását.1918 közepétől közellátási osztagokat küldtek szét a vidékre. Ezeket az osztagokat Moszkva, Pétervár és más városok élenjáró munkásaiból alakították, jelentős részük kommunista volt. Augusztusban több mint 16 000-en voltak, az év végén pedig már 26 000-en. A közellátási osztagok munkásainak komoly szerepük volt a szegényparasztság tömörítésében, a kuláklázadások leverésében és a gabonarekvirálásokban. Az 1918 nyarán Moszkvába és Pétervárra érkezett gabona jelentős részét a közellátási osztagok kobozták el a kulákok készleteiből.

A közellátási osztagok segítségével a szegényparasztság megerősítette szervezeteit, a szegényparaszti bizottságokat, amelyek az 1918. június 11-i dekrétum alapján alakultak meg. A szegényparaszti bizottságok létrejötte azt jelentette, hogy a falun tovább fejlődik a szocialista forradalom. E bizottságok a proletárdiktatúra támaszpontjai lettek. Számba vették és elosztották a gabonát és a mezőgazdasági szerszámokat, a közellátási osztagokkal együtt elkobozták a kulákok gabonakészleteit, s gondoskodtak a munkáslakta központok és a Vörös Hadsereg élelmezéséről. Tevékenységük eredményeként 50 millió hektárnyi kulákföld került a szegény- és középparasztság kezébe.

Mindez megerősítette a falu szocialista elemeit. 1918 végén (nem teljes adatok szerint) már 1600 kollektív paraszti gazdaság — mezőgazdasági artyel és kommuna — működött az országban. Megalakításukat a szovjet kormány is előmozdította, s az akkori idők lehetőségeihez mérten anyagi segítséget is nyújtott számukra. 1918 júliusában 10 millió rubelt utaltak ki erre a célra, a november 2-i dekrétum pedig egymilliárd rubeles külön pénzalapot létesített a kollektív gazdaságok segítésére.

Jelentősen nőtt a szovhozok száma is. 1918 őszén már több száz szovhoz működött, összesen több mint egymillió gyeszjatyina vetésterülettel. A nagy szovhozok a Földművelésügyi Népbiztosság irányítása alá tartoztak. Ezek közül (1918. októberi adatok szerint) 16 volt az orjoli kormányzóságban, 12 a moszkvaiban, 5 a vlagyimiriben, 3 a szaratoviban stb.

A szegényparaszti bizottságok tevékenyen részt vettek a Vörös Hadsereg kiépítésében is.

A kulturális átalakulás kezdete
A politikai és a gazdasági élet forradalmi átalakítása mellett a szovjethatalom Oroszország kulturális életében is gyökeres változtatásokat hajtott végre. Az országban új, szocialista kultúra volt születőben. A szovjethatalom elérhetővé tette a nép számára az iskolákat, az egyetemeket, a könyvtárakat, a színházakat, a klubokat, a múzeumokat, s megkezdődött az analfabetizmus felszámolása. Lenin azt mondotta, hogy az októberi forradalom eredményeként „a technika minden csodája, a kultúra minden vívmánya a nép közkincsévé válik, és mostantól fogva az emberi elme és géniusz sohasem lesz az erőszak eszközévé, a kizsákmányolás eszközévé.”

A közoktatást demokratizálták. Nagy munkát végzett a Közoktatásügyi Népbiztosság, amelyet a szovjet kulturális élet kimagasló alakja, A. V. Lunacsarszkij vezetett. 1918. október 16-án közzétették „Az egységes munkaiskola szabályzatát”. Egy másik dekrétum, amely a főiskolai felvételt szabályozta, megnyitotta a felsőoktatás kapuit minden jelentkező, elsősorban a munkások és parasztok gyermekei előtt. A középiskolai végzettséggel nem rendelkező munkások és parasztok számára esti iskolákat és egyetemeket szerveztek.

Sokat tett a tömegek politikai neveléséért a Politikai Felvilágosító Intézmények Főigazgatósága, a „Glavpolitproszvet”, amelyet N. K. Krupszkaja irányított.

A történeti emlékek és műalkotások védelméről hozott rendelkezés jóvoltából sikerült nemzeti vagyonként megőrizni olyan nagyszerű történelmi műemlékeket, mint a Téli Palota, a Kreml székesegyházai, a Pétervár környékén levő paloták és sok más. A szovjet kormány számos dekrétumot adott ki a tudományos értékek, így a múzeumok, művészeti gyűjtemények, tudományos szertárak, laboratóriumok, könyvtárak védelméről, a magánszemélyek, társaságok vagy intézmények birtokában levő műtárgyak és régiségek nyilvántartásba vételéről és külföldre történő kiszállításuk tilalmáról. A Tretyakov-képtárat s a Scsukin-féle művészeti galériát, A. I., Morozov, I. Sz. Osztrouhov és mások gyűjteményeit megnyitották a dolgozók előtt. A moszkvai és a pétervári konzervatórium a munkás-paraszt állam kezelésébe került.

A munkás-paraszt kormány nagy gondot fordított a klasszikus irodalmi alkotások, tankönyvek és más könyvek nagy példányszámban való kiadására.

Megvalósították az orosz helyesírás régóta esedékes reformját. A más országokkal egyforma időszámítás bevezetése végett 1918. február 1-én (14-én) a régi (juliánus) naptár helyett az új (Gergely-féle) naptárt léptették érvénybe.

A szovjethatalom a nép szolgálatába állította a tudományt. 1918 februárjában a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács mellett szakértői bizottságot állítottak fel, amely a mérnökök, technikusok és a tudósok erőfeszítéseit volt hivatva összefogni és egyesíteni a gazdasági építés feladatainak megoldására. Ugyanezen év tavaszán befejeződtek a Közoktatásügyi Népbiztosságnak az Oroszországi Tudományos Akadémiával folytatott tárgyalásai, amelyeken elhatározták, hogy az akadémia együttműködik a szovjethatalommal az ország termelőerőinek felkutatásában. Azt a feladatot tűzték a Tudományos Akadémia elé, hogy mielőbb állítsa össze „az ipar újjászervezését és Oroszország gazdasági fellendítését célzó tervét.” Júniusban Moszkvában megnyílt a Szocialista Akadémia, amelynek a társadalomtudományok terén kellett megszerveznie a kutatómunkát és a tudományos káderek képzését.

A szovjethatalomnak már ezek az első kulturális és közoktatási intézkedései is nagy jelentőségűek voltak: a kultúrforradalom kezdetét jelentették.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

„Az állam politikailag független, nemzetközileg elismert, határokkal körülvett földrajzi egység. A társadalmasulás fejlett formája. Olyan intézményrendszer, amely egy földrajzi terület lakóit politikailag szervezi egységgé. Ennek eszköze a legfőbb hatalom központosított gyakorlása a közigazgatás és az erőszakszervezetek révén. A modern államot a hatalmi ágak szétválasztása jellemzi.
A három hatalmi ág:

• törvényhozó hatalom (Magyarországon: Parlament)
• végrehajtó hatalom (kormány)
• bírói hatalom (bíróságok)” Wikipédia

A polgári demokráciában a proletároknak nincs képviselője a parlamentben. A kormány a kapitalisták érdekében hozott törvényeket hajtja végre. A bírói hatalomnak a parlament által hozott törvény betartása a feladata. A polgári „demokrácia” a kapitalistáknak demokrácia, a proletároknak, pedig diktatúra.

A marxista-leninista államelmélet
„ „… minden forradalom legfőbb kérdése az államhatalom kérdése.” (Lenin) — ezért: az állammal kapcsolatos problémák tisztázottsága alapvető kérdés a munkásosztály szempontjából a hatalom kivívásáért és megszilárdításáért, a szocializmus megvalósításáért folyó harcban.
Mi az állam? Hogyan keletkezett?
1.      Az állam a mindenkori uralkodó-osztály erőszakszervezete. Az államnak (a kizsákmányolok államának) két alapvető feladata van: a kizsákmányolt többség kordában tartása (ez a főfeladata), az állam területének kiterjesztése más állam rovására, vagy megvédése más államok támadásaival szemben.

2.      Az állam az osztályok kialakulásával keletkezett. Az ős-kommunista társadalom felbomlása után szükségessé vált egy külön elnyomó szervezet létrehozása a kialakult uralkodó-osztály hatalmának biztosítására. Az állam az osztályellentétek kibékíthetetlensége eredményeként jött létre.

Az állam osztályjellege. A polgári állam.

1.      Az állam jellegét az határozza meg, hogy melyik osztály birtokolja az államhatalmat. Az állam négy típusát (államtípusok) különböztethetjük meg: rabszolga, hűbéri, polgári és szocialista állam. Az első három típushoz tartozó államok (egy típuson belül is) különbözhetnek egymástól formájukat illetően abban, hogy milyen a felsőbb kormányzati szerveik felépítése (a köztársaságok és monarchiák különböző formái). Abban azonban feltétlenül megegyeznek, hogy egyik vagy másik kizsákmányoló osztály uralmi szervei. A szocialista állam, amelyben a munkásosztály a hatalom birtokosa, minden kizsákmányolást megszüntet.

2.      A polgári állam a burzsoázia állama. Feladata, hogy biztosítsa a tőkés kizsákmányolást, a tőkésosztály uralmát a munkásosztály és a többi dolgozó felett.
A polgári államot a polgárság a hűbéri állam forradalmi megdöntése útján teremtette meg. Formája általában a köztársaság. A burzsoázia a monarchiát is meghagyja, ha a hűbériségnek ezt a maradványát saját céljaira fel tudja használni. (Pl. Anglia.) Bármilyen is legyen azonban a polgári államok formája — a lényegük egy: burzsoá diktatúra.

A polgári demokratikus állam (akár köztársaság, akár monarchia), jellemzői a képviseleti (parlamentáris) rendszer, valamint az úgynevezett „polgári szabadságjogok.” (Törvényelőtti egyenlőség, szólás-, sajtó-, vallás-, gyülekezési stb. szabadság.) A polgári demokrácia e „vívmányai” azonban formálisak, a termelőeszközök tőkés magántulajdona kizárja érvényesülésüket. Közvetve, vagy közvetlenül is az uralkodó osztályt szolgálják és jelentőségük éppen az, hogy leplezik a burzsoázia diktatúráját. (Az „úri” Magyarországon még ezek a formális szabadságjogok is kisebb mértékben voltak meg, mint más tőkés államban.)

Az imperializmus korában a polgári állam már nem az egész polgárság, hanem csak a fináncoligarchia szerve, s csak annyiban képviseli az egész polgárságot, amennyiben a tőkés társadalmi rendet védi a munkásosztállyal szemben. A polgári államot most már egyre inkább a „polgári szabadságjogok” felszámolása jellemzi.

A marxista-leninista tanítás szerint a polgári demokrácia viszonylag kedvező harci terep a munkásosztály számára.”
(idézet: – Marxizmus-leninizmus kérdései – Útmutató – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A bolsevik rendszer megszüntette a törvényes kizsákmányolás lehetőségét a termelőeszközök köztulajdonba vételével. Nem volt lehetőség így az élősködésre, a munka nélkül szerzett jövedelemre sem. Megszűnt a törvényes kizsákmányolás lehetősége és munka szerinti jövedelmezés lett az elosztás mércéje. Megszűnt a bolsevikokvezetésével a társadalom megosztottsága szegényekre és gazdagokra, a bérrabszolgaságnak és kizsákmányolásnak nem maradt tere. Nem volt lehetőség a törvényes kizsákmányolásra, mert az állam újra elosztotta bevételeit a dolgozó nép érdekében. A bolsevikok megszüntették a felsőbbrendűségre alapozott kizsákmányolást, élősködést, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvének követésével.

A szovjetrendszer bukásának okai: A proletárdiktatúra felpuhulása! A szocializmus átmeneti társadalom, ahol a kapitalista kizsákmányoló tendencia még életképes. De a bolsevikok elvhű következetes vezetésével a népi ellenőrzés túlsúlya mellett ez talán kordában tartható lett volna. A szocializmusban is, a korrupció lehetősége az egyéni érdekeltség miatt nagyon hatalmas, ez nagy veszély és a kapitalizmus oldalára billentheti a mérleget, ami meg is történt. A legnagyobb oka a bukásnak, hogy az ellenséges kapitalista világrendszer a rothadása, parazita élősködése és világméretű diktatúrája mellett még a központokban nagyon erős és fejlődik, ki tudja meddig. Ezt a bolsevikokés Sztálin jól tudta, de Sztálin után elkezdődött a proletárdiktatúra felpuhulása. A szovjetrendszer kialakulása mindenütt a szegény országokban kezdődött el és óriási ellenséges túlerővel ált szemben. Ezért tudott győzni a proletárdiktatúra felpuhulásával a reakció, akik a dolgozókból ismét proletárokat, bérrabszolgákat teremtettek. A proletár és a kapitalista közötti kibékíthetetlen ellentmondás oka a kizsákmányolás és élősködés manapság a világ végletekig történő megosztottságához vezetett, ami az emberiség erkölcsének rothadását, a totális diktatúrát, az emberiség nyomorát, pusztulását okozhatja. A jobboldali felsőbbrendű élősködés lett az emberiség erkölcse, ami bűn az emberiség ellen, ez megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az emberré válást. A jobboldali nézeteket az emberiség érdekében fel kell váltani az emberséges baloldalival, a felsőbbrendűség és élősködés nélkülivel. Valószínűleg a robotizáció elterjedése lesz a végállomása, a törési pontja a kapitalizmusnak, ami a fasizmust vagy a kommunizmust, az embertelen vagy emberséges világot hozhatja el. Ha jobboldali erkölcs győz, akkor az a fasizmust a pusztulást az embertelenséget, ha a baloldali győz, az a kommunizmust az emberré válás következő lépcsőfokát az emberséges világot hozza el az emberiségnek.

Szovjet-Oroszország kilépése az imperialista háborúból
„A Nagy Októberi Szocialista Forradalom döntő tette az volt, hogy a bolsevik párt vezette orosz proletariátus megragadta a politikai hatalmat. A proletariátus uralkodó osztállyá vált, maga mellé állította a város és a falu dolgozóit, a bolsevik párt pedig a világ első szocialista államának kormányzó pártjává lett.

A szovjet államnak meg kellett oldania a proletárdiktatúra történelmi feladatait: meg kellett törnie az osztályellenség ellenállását, meg kellett szerveznie a szocialista ország védelmét az ellenséges kapitalista környezetben, fel kellett építenie a szocializmust és erősíteni nemzetközi kapcsolatait valamennyi ország proletariátusával. Ezen az úton a szovjet állam kezdettől fogva a megdöntött kizsákmányoló osztályok dühödt ellenállásába ütközött. Ezen osztályok érdekeinek képviselői — a monarchisták, a kadetok, az eszerek, a mensevikek, a burzsoá nacionalisták — kétségbeesett kísérleteket tettek a régi, burzsoá-földesúri rendszer visszaállítására. Igen nagy veszélyt jelentett a szovjethatalom számára a nemzetközi imperializmus is. De a szovjet nép, lenini pártjának irányításával, leküzdötte az előtte álló nehézségeket.

Az első szocialista átalakulások a társadalmi rendszerben
Az új államgépezet megteremtése
A győztes forradalom elsőrendű és központi feladata a proletár államhatalom kiépítése volt. Az új állam gyökeresen különbözött minden korábbi államtípustól, amelyek a kisebbség erőszakszervei voltak a nép többségével szemben, s az elnyomás és kizsákmányolás eszközéül szolgáltak. A szocialista állam hivatása az volt, hogy a nép óriási többségének érdekeit kifejezze és védelmezze, s a dolgozó tömegekre támaszkodó valódi demokrácia állama legyen. A megdöntött kizsákmányoló osztályok elnyomásának funkciója mellett igen fontos gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciókat is be kellett töltenie, s a munkásosztály legfőbb eszközévé kellett válnia a kommunizmus felépítéséért folyó harcban. Ilyen államot nem lehetett felépíteni a régi, burzsoá-földesúri államgépezet alapjain.

A szovjethatalom már fennállásának első napjaiban hozzálátott a régi államgépezet lebontásához és a proletárdiktatúra állami szerveinek kiépítéséhez. A szovjethatalom ellenségei abban reménykedtek, hogy a bolsevik párt nem lesz képes az állam kormányzására, és néhány nap vagy néhány hét alatt csődbe kerül. A francia nagykövetségen — a párizsi sajtó közlése szerint — az a meggyőződés uralkodott, hogy a „bolsevikok 8—10 napnál tovább nem tudják tartani magukat”. Az ideiglenes kormány volt miniszterei, az eszerek és mensevikek vezetői ezekben a napokban azt mondogatták, hogy ha ők mindössze hat hónapig tarthatták magukat, akkor a bolsevikok hat hétig sem lesznek hatalmon.

A történelem megcáfolta a szocialista forradalom ellenségeinek jóslatait. A szovjethatalom széttörte a burzsoá-földesúri államgépezet minden alapvető szervét — a hadsereget, rendőrséget, bíróságot és más egyéb erőszakszervet —, s új, szocialista államszervezetet hozott létre.

A szovjet állam központi apparátusának megteremtését és a szovjetek országos méretekben történő kiépítését a bolsevik párt irányította. Akárcsak az októberi forradalomban, itt is rendkívüli erővel nyilvánult meg Leninnek, az új típusú államférfinak szervező géniusza.

Lenin mélységesen hitt abban, hogy a nép forradalmi alkotóereje kimeríthetetlen forrása lesz az új élet építésének, és megállapította, hogy a szovjethatalom a világ legcsodálatosabb erejére támaszkodik: a munkások és parasztok öntudatára és alkotó energiájára. A nép ezrei kezdtek dolgozni az államgépezetben, ennek vezető posztjain is. Ugyanakkor a bolsevik párt arra törekedett, hogy a régi szakembereket is a szovjethatalom szolgálatába állítsa. A régi államgépezet nem minden elemét számolták fel. A burzsoá államban, Lenin meghatározása szerint, az erőszakszerveken kívül egy olyan apparátus is létezik, amely „nem teljesen állami”: a bankok, a posta, a fogyasztási társulatok stb. „Ezt az apparátust — írta Lenin — nem szabad és nem is kell összetörnünk. Ezt az apparátust ki kell ragadni a tőkés alárendeltségből, le kell hasítani, le kell nyesni, le kell vágni róla a tőkéseket minden befolyásukkal együtt, és a proletár szovjeteknek kell alárendelni, szélesebb körűvé, átfogóbbá, általánosabbá kell tenni.”

A régi államgépezet lerombolásának és az új apparátus létrehozásának egész bonyolult folyamata lényegében néhány hónap alatt, a szovjethatalom diadalmenetének időszakában valósult meg. A szovjet hatalmi szervek kiépítésében nagy szerepe volt a Pétervári Forradalmi Katonai Bizottságnak. A bizottság rendet teremtett Pétervárott, és igen nagy segítséget nyújtott a helyi szovjeteknek; funkcióit fokozatosan átvették a szovjet államgépezet kialakuló szervei, majd 1917 decemberében megszűnt a Forradalmi Katonai Bizottság.

Az ellenforradalmárok minden eszközzel arra törekedtek, hogy meghiúsítsák a szovjethatalom állami tevékenységét. Az első időben egyik legfőbb eszközük az volt, hogy kihasználták a felsőbb hivatalnokréteg szabotázsát, amelyet az imperialista államok diplomáciai misszióinak nyílt támogatásával a kadetok, a mensevikek és az eszerek szerveztek. Így például, amikor a belügyi népbiztos munkához látott, a volt minisztériumban csupán szétszórt papírhalmazokat, lezárt íróasztalokat és kulcs nélküli szekrényeket talált.

A Forradalmi Katonai Bizottság felszólította a munkásszervezeteket, hogy vegyenek részt az államgépezet megteremtésében. A pártsejtek legjobb tagjaikat jelölték vezető állami munkára. A szakszervezetek felkutatták mindazokat, akik a szovjetapparátusban kívántak dolgozni.

A bolsevik párt, a szovjet kormány és a szakszervezetek felhívásainak ezrével tettek eleget a forradalmi munkások, katonák és matrózok. A Putyilov-gyár és a Viborgi városrész munkásainak segítségével a Belügyi Népbiztosság munkája csakhamar rendes kerékvágásba zökkent. A Kereskedelmi és Ipari Népbiztosság apparátusának megszervezését a Bányászati Intézet bolsevik diákjai és a folyami közlekedés munkásai vállalták magukra. A Külügyi Népbiztosságra a Siemens és Schuckert-gyár élenjáró munkásai és a Balti Flotta forradalmár matrózai kerültek. Ennek a népbiztosságnak ők voltak az első munkatársai. A külügyminisztérium régi alkalmazottai, miután meggyőződtek arról, hogy a szabotázs szervezőinek tervei kilátástalanok, sietve jelentkeztek szolgálatra. 1918 januárjában a Külügyi Népbiztosság apparátusában mintegy kétszáz munkatárs dolgozott. A napi munka elvégzése mellett rövid időn belül kiadták két kötetben a titkos okmányok gyűjteményét — száznál több egyezményt és sok más diplomáciai anyagot —, amelyben lelepleződött az imperialista kormányok hódító politikája.

Az államigazgatás első szervei között alakult meg a Nemzetiségi Ügyek Népbiztossága is. Feladata az volt, hogy valóra váltsa a lenini nemzetiségi politikát. Ez a népbiztosság, amelynek élén I. V. Sztálin állott, nagy munkát végzett a népek önkéntes, testvéri közösségén alapuló szovjet szocialista állam nemzeti-állami építésében.

1917. október 28-án (november 10-én) a szovjet kormány dekrétumot adott ki a munkásmilícia megalakításáról. A milíciát a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei hozták létre, és kizárólag az ő vezetésük alatt állt.

Igen nagy jelentőségű volt a Népbiztosok Tanácsának 1917. december 7-i (20-i) határozata, amely kimondta, hogy meg kell teremteni az állambiztonság külön szervét, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot az ellenforradalom és a szabotázs elleni harcra (VCSK— Cseka). Vezetője F. E. Dzerzsinszkij lett. A Rendkívüli Bizottság leleplezte és meghiúsította a belső és külső ellenforradalom szovjetellenes összeesküvéseit, megbüntette a szabotőröket, a spekulánsokat és a szovjethatalom más ellenségeit.

Az igazságszolgáltatásról szóló 1917. november 22-i (december 5-i) dekrétum megszüntette a régi bírói szerveket, és hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek ellentmondásban voltak a szovjethatalom céljaival és feladataival. A régi bírósági rendszer helyén létrejöttek a munkás-paraszt törvényszékek és a helyi népbíróságok, amelyeket a szovjetek választottak meg.

Hivatásuk az volt, hogy elnyomják a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, védelmezzék a dolgozók érdekeit és a szocializmus szellemében neveljék a néptömegeket.

Az 1917. november 10-én (23-án) kiadott dekrétum megszüntette a rendeket, a rendi kiváltságokat és korlátozásokat, a polgári méltóságokat, címeket és rangfokozatokat. Minden állampolgárt — vagyoni helyzetre, származásra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül — a szovjetköztársaság egyenjogú polgárának nyilvánított. Kimondta a nők egyenjogúságát.

Az 1918. január 20-i (február 2-i) dekrétum törvénybe iktatta az egyház elválasztását az államtól és az iskola elválasztását az egyháztól; kimondta a teljes lelkiismereti szabadságot, eltörölte az egyház kiváltságait és megszüntette az egyháznak nyújtott állami támogatást. E dekrétumnak és végrehajtásának óriási jelentősége volt a közoktatás fejlesztése, a felnövekvő nemzedéknek az ateizmus és a tudományos szocializmus szellemében való oktatása és nevelése szempontjából.

A szocialista forradalom sorsa nagymértékben függött attól, hogy sikeresen meg tudják-e oldani a régi hadsereg felszámolásának és az Október vívmányait fegyveresen megvédeni képes új hadsereg kialakításának feladatait. A Németországgal és szövetségeseivel folytatott háború miatt nem lehetett nyomban feloszlatni a régi hadsereget. A szovjet kormány ezért eleinte arra szorítkozott, hogy erélyes lépéseket tegyen a régi hadsereg demokratizálására: a hadsereget és a flottát a Népbiztosok Tanácsának rendelték alá; megalakították a Hadügyi és Haditengerészeti Népbiztosságot; rendeletileg szabályozták a hadseregben szolgálatot teljesítő összes személy egyenjogúságát, a parancsnokok választását; a katonai egységeknél a teljes hatalmat a katonabizottságoknak és a szovjeteknek adták át.

A régi hadsereg gyakorlatilag széthullt. Az imperialista háborútól meggyötört katonák otthagyták a frontot, és hazamentek. 1917. november 10-én (23-án) a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki a hadsereg létszámának csökkentéséről. A fő feladat az új, munkás-paraszt reguláris hadsereg megteremtése lett. A Vörös Gárda osztagai és a régi hadseregnek azok az egységei, amelyek a forradalom mellé álltak, nem biztosíthatták teljes egészében a szovjet állam védelmét a külső ellenséggel és a belső ellenforradalommal szemben. Elengedhetetlen volt, hogy megteremtsék a munkások és parasztok érdekein őrködő hatalmas munkás-paraszt hadsereget, a proletárdiktatúra hadseregét. 1918. január 15-én (28-án) a szovjet kormány dekrétumban rendelte el a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg felállítását. A Vörös Hadsereg megalakulása önkéntes alapokon történt. „A Vörös Hadseregbe beléphet mindenki, aki kész arra, hogy erejét, életét feláldozza az októberi forradalom vívmányainak, a szovjethatalomnak és a szocializmusnak a védelméért” — mondta ki a dekrétum. A Vörös Hadseregbe belépni kívánóknak ajánlást kellett hozniuk a pártszervezetektől, szovjetektől vagy más olyan szervezetektől, amelyek a szovjethatalom hívei voltak. A régi hadsereg és flotta egységeinek kollektív belépése a Vörös Hadsereg soraiba csak kölcsönös kezességvállalással és névszerinti szavazással történhetett. A Vörös Hadseregbe a dolgozó osztályok legöntudatosabb, a forradalom ügyéhez leghívebb tagjait vették fel. 1918. január 29-én (február11-én) dekrétumot adtak ki a Munkás-Paraszt Vörös Flotta megszervezéséről, amely ugyanazon elvek szerint történt, mint a Vörös Hadsereg szervezése.

A szovjet állam kialakulásának időszakában az egyik legfontosabb alkotmányos aktus „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” volt, amelyet Lenin dolgozott ki és az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság fogadott el 1918. január 3-án (16-án). Ez a deklaráció Oroszországot a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeinek Köztársaságává nyilvánította, és a következőkben határozta meg a szovjethatalom legfőbb feladatait: mindenfajta kizsákmányolás megszüntetése, a társadalom osztályokra tagolódásának teljes kiküszöbölése, a kizsákmányolok könyörtelen elnyomása, a szocializmus felépítése. Az Oroszországi Köztársaságot szovjet szocialista szövetségnek nyilvánították, amely a népek egyenjogúságának és barátságának elvein épül fel.

A szovjethatalom helyi szerveinek kiépítése a vidéken is — éppúgy, mint a központban — a munkások és a dolgozók tömegeinek legaktívabb részvételével történt.

1917. november 5-én (18-án) Lenin felhívást intézett az ország lakosságához. „Elvtársak! Dolgozók! Ne feledjétek, hogy most ti magatok kormányozzátok az államot. Senki sem segít nektek, ha ti magatok nem egyesültök, és nem veszitek az állam minden ügyét saját kezetekbe. A ti szovjetjeitek mostantól fogva az államhatalom szervei, teljhatalmú, döntő szervek.

Tömörüljetek szovjetjeitek köré! Erősítsétek azokat! Fogjatok hozzá ti magatok az ügyek intézéséhez, alulról, senkire sem várva!”

A helyi szovjetek megerősödését nagymértékben előmozdította az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1917. november 21-i (december 4-i) dekrétuma a küldöttek visszahívásának jogáról. Ez a dekrétum lehetővé tette, hogy megtisztítsák a szovjeteket az oda befurakodott ellenséges elemektől.

Nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei egyesültek a parasztküldöttek szovjetjeivel. A II. szovjetkongresszuson megválasztott Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek képviselőit foglalta magában, a parasztküldöttek szovjetjeinek viszont csak egy része képviseltette magát benne. A parasztküldöttek szovjetjei képviselőinek többsége a parasztküldöttek szovjetjeinek 1917 májusában megalakult Összoroszországi Végrehajtó Bizottságához tartozott. Ezt a szervet a jobboldali eszerek vezették, akik azonban ekkorra már teljesen elveszítették a dolgozó parasztság bizalmát. 1917 novemberében Pétervárott összeült a parasztküldöttek szovjetjeinek rendkívüli összoroszországi kongresszusa, amelyen a baloldali eszerek voltak többségben. Ez a kongresszus, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsággal közösen tartott ülésén, 1917. november 15-én (28-án) jóváhagyta a békéről és a földről szóló dekrétumokat, majd megválasztotta a parasztküldöttek szovjetjeinek ideiglenes végrehajtó bizottságát, amely a Központi Végrehajtó Bizottság része lett. Ezzel gyakorlatilag országos méretekben megtörtént a munkás-, katona- és parasztszovjetek egyesülése.

Ebben az időben ismét felmerült a bolsevikok és a baloldali eszerek kormányblokkjának kérdése. A parasztság forradalmi hangulatának hatására a baloldali eszerek nyilatkozatot tettek közzé arról, hogy elismerik az októberi forradalom vívmányait. Ezt követően a baloldali eszerek képviselői beléptek a szovjet kormányba. Ismét bebizonyosodott, hogy a bolsevik párt minden olyan párttal kész együttműködni, amely elfogadja a szovjethatalmat és elismeri a II. szovjetkongresszus dekrétumait.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!