Címke: ideológia

A dolgozók munka hőstettei. A kommunista szombatok

„A Kommunista Párt felhívással fordult a szovjet néphez: adjon megsemmisítő választ Kolcsaknak. Április 11-én Lenin megírta „Az OK(b)P Központi Bizottságának irányelvei a keleti front helyzetével kapcsolatban” című mozgósító írását, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy „Kolcsak győzelmei a keleti fronton rendkívül fenyegető veszélyt jelentenek a szovjetköztársaságra nézve. A végsőkig meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy szétzúzzuk Kolcsakot”.

A munkások az üzemekben önfeláldozó munkával válaszoltak a párt felhívására. A hihetetlen nehézségek ellenére, időt, fáradságot nem kímélve nem törődve az éhséggel, fáradhatatlanul gyártották a fegyvereket a front számára. 1919 januárjában az izsevszki gyár munkásai vállalták, hogy napi ezer puskát készítenek; március végére már túlteljesítették vállalásukat és 1200 puskát állítottak elő. Tula a januártól márciusig terjedő időszakban az 1916 január—márciusi tölténymennyiség négyötödét termelte; májusban már csaknem elérték, júniusban pedig túlszárnyalták az 1916. évi szintet. A szimbirszki tölténygyárban márciustól júniusig megháromszorozódott a tölténygyártás: havi kilencmillió darabra emelkedett. A Pétervárott működő 264 üzem 90 százaléka kizárólag a front számára dolgozott. A Putyilov-művek, az Obuhov-gyár, az Izsorszkij-gyár, a Balti Hajógyár és más pétervári üzemek munkásai lelkesen, minden erejüket megfeszítve dolgoztak azon, hogy a Vörös Hadsereget ellássák ágyúval, lőporral, lövedékkel, bakanccsal, katonaköpennyel. A Putyilov-művek üzemi bizottsága levelet intézett az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökéhez, Kalinyinhoz, amelyben közölte, hogy az éhezés és más nélkülözések ellenére a Putyilov-gyáriak „hallatlan energiát fejtettek ki, napi 16 órákat dolgoztak egyfolytában a sürgős munkák elvégzése — a páncélvonatok, lövegek, páncélautók megjavítása — érdekében.”

A munkásosztály hazafias, forradalmi lelkesedésének nagyszerű megnyilvánulásai voltak a kommunista szombatok. 1919 áprilisának elején a Moszkva—Kazany vasútvonal rendező-pályaudvara fűtőházának kommunista pártsejtje megvitatta a köztársaság katonai helyzetét. Ez Kolcsak támadásának napjaiban történt. A kommunista vasutasok egyhangúan kimondták, hogy minden erejüket latba vetik az ellenség legyőzése érdekében. I. J. Burakov lakatosnak, a pártsejt elnökének javaslatára a kommunisták elhatározták: április 12-én, szombaton, a munka befejezése után nem mennek haza, hanem ottmaradnak, és folytatják a mozdonyok javítását. Április 12-én este 13 kommunista és 2 szimpatizáns munkához kezdett. Egész éjjel szünet nélkül dolgoztak; három mozdonyt hoztak rendbe.

A Moszkva—Kazany vasútvonal alkerületének kommunistái, miután tudomást szereztek a rendező-pályaudvari vasutasok kezdeményezéséről, elhatározták, hogy tömegméretekben szerveznek kommunista szombatot. A taggyűlésről felvett jegyzőkönyv így hangzott: „Mivel a kommunistáknak egészségüket és életüket nem kímélve kell küzdeniük a forradalom vívmányainak megvédéséért, a munkát ingyen fogjuk végezni. A kommunista szombatokat az egész alkerületben mindaddig folytatjuk, amíg hadseregünk teljes győzelmet nem arat Kolcsakon.”

Május 10-én rendezték meg az első tömeges kommunista szombatot, amelyen 205 kommunista vett részt. Ezen a napon a munkások 4 mozdonyt és 16 vagont javítottak meg, s 9300 púd súlyú különféle rakományt raktak ki a vagonokból. A munka termelékenysége csaknem két és félszeresen múlta felül a szokásos normát.

A kommunista szombatok Moszkvából kiindulva hamarosan az egész országban elterjedtek. Május folyamán a moszkvai csomópont vasútvonalainak többségén, majd pedig a főváros legtöbb kerületében is megrendezték a kommunista szombatokat. Május végén tartották az első kommunista szombatot Tverben, június elején Szaratovban, augusztusban pedig Pétervárott szerveztek az egész városra kiterjedő kommunista szombatot. A kommunisták nyomán párton kívüli dolgozók is részt vettek a szombatokon. A résztvevők száma napról napra nőtt.

Lenin „nagy kezdeményezésnek” nevezte a kommunista szombatokat, és „világtörténelmi jelentőségű fordulat kezdetének” tekintette őket. A kommunista szombatok — írta — olyan fordulat kezdetét jelentik, „amely nehezebb, mélyrehatóbb, alaposabb, döntőbb jelentőségű, mint a burzsoázia megdöntése, mert ez a magunk renyhesége, fegyelmezetlensége, kispolgári önzése fölötti győzelmét jelenti, győzelmet jelent azokon a szokásokon, amelyeket az átkozott kapitalizmus hagyott örökségül a munkásnak és parasztnak. Az új társadalmi fegyelmet, a szocialista fegyelmet akkor és csakis akkor teremtettük meg, akkor és csakis akkor válik lehetetlenné a visszatérés a kapitalizmushoz és válik valóban legyőzhetetlenné a kommunizmus, amikor ezt a győzelmet megszilárdítottuk. ”

Ezzel egyidejűleg a szovjet állam minden lehető módon erősítette a keleti frontot. A dolgozók újabb korosztályait hívta be a Vörös Hadseregbe, párt-, komszomol- és szakszervezeti mozgósítást rendelt el. A párt Központi Bizottsága azt javasolta, hogy minden egyes pártszervezet küldje a frontra tagjainak 10—20 százalékát, a front közvetlen közelében működő pártszervezetek pedig tagságuknak 50 százalékát mozgósítsák. Áprilistól júliusig, mintegy 110 000 fővel gyarapodott a keleti front hadseregeinek személyi állománya. 20 000 kommunista, 3000 komszomolista ment a keleti frontra. A kommunisták a szovjetköztársaság védelmezőinek legelső soraiban harcoltak. Hallatlan bátorságukkal, kitartásukkal, helytállásukkal lelkesítették a harcosokat, és a forradalom katonáinak győzedelmes seregévé kovácsolták őket.

Kolcsak főerőinek szétzúzása

A pártnak és a kormánynak a népi erők mozgósítása érdekében végzett hatalmas munkája meghozta gyümölcseit. 1919 áprilisának második felére véget értek a Kolcsak elleni döntő csapás előkészületei. A keleti front (parancsnokai Sz. Sz. Kamenyev és Sz. I. Guszev — a Forradalmi Katonai Tanács tagja — voltak) kettévált: az északi csoportra (parancsnoka V. I. Sorin) és a déli csoportra (parancsnoka M. V. Frunze, a Forradalmi Katonai Tanács tagja, és V. V. Kujbisev lett). A fő csapást a déli csoportnak kellett mérnie; az északi csoportnak az volt a feladata, hogy visszavesse az ellenség szibériai hadseregét.

Április utolsó napjaiban a négy hadseregből álló déli csoport csapatai ellentámadásba lendültek. A Volgán túli részek tágas sztyeppéin, az Urál déli lejtőin, Buguruszlan, Bugulma, Belebej és Ufa mellett, heves harcok lángoltak fel. Kolcsak válogatott seregeit tönkreverték.

Hervadhatatlan érdemeket és örök dicsőséget szerzett a harcok folyamán a 25. hadosztály, amelynek parancsnoka a legendás hírű hős, V. I. Csapajev, politikai biztosa pedig D. A. Furmanov volt. Csapajev hadosztálya, a déli csoport fő ütőereje, győzelmes harcok közepette 350 kilométeres utat tett meg, Buzuluktól Ufáig. Példátlan bátorságot tanúsítottak a V. M. Azin, V. K. Bljuher vezetése alatt álló hadosztályok, továbbá I. M. Pljaszunkov, A. M. Cseverjov dandárai is.

Miközben teljes gőzzel folyt a Vörös Hadsereg előretörése, Vacetisz, a köztársaság fegyveres erőinek főparancsnoka és Trockij, a Forradalmi Katonai Tanács elnöke azt javasolta, hogy állítsák meg a támadást az Urál előtt, a Belaja-folyó vonalán, ne folytassák a kolcsakisták üldözését, hanem dobják át a csapatok jelentős részét a déli és a nyugati frontra. A Kommunista Párt Központi Bizottsága elvetette ezt a tervet; rámutatott, hogy nem szabad az ellenség kezében hagyni az Urált, gyáraival, vasúti hálózatával együtt; meg kellett akadályozni, hogy Kolcsak ismét összeszedje erejét. Lenin a keleti front Forradalmi Katonai Tanácsához intézett táviratában erélyesen követelte, hogy minden körülmények között szabadítsák fel az Urált a fehérgárdista uralom alól. „Ha a tél beálltáig nem szerezzük vissza az Urált — írta Lenin —, elkerülhetetlennek tartom a forradalom pusztulását.” A Központi Bizottság utasítást adott arra, hogy folytassák a támadást, vessék vissza Kolcsakot az Urál-hegységen túlra, a szibériai sztyeppékre. Vacetisz helyére Sz. Sz. Kamenyevet nevezték ki főparancsnokká.

Június és július folyamán a Vörös Hadsereg elfoglalta az Urál legfontosabb városait: Permet, Jekatyerinburgot, Zlatousztot. Július 24-én a 242. volgai ezred, egy volt kovács, Sz. Sz. Vosztrecov vezetésével bevonult Cseljabinszkba. Az ellenségnek nem sikerült felhasználnia védővonalul az Urál-hegyláncot. Augusztusban a szovjet csapatok elérték a Tobol-folyót.

Nagy segítséget nyújtott a Vörös Hadseregnek a Kolcsak mögöttes területein kibontakozott hatalmas partizánmozgalom. Szibéria és a Távol-Kelet munkásai és parasztjai a bolsevikok vezetésével számos partizánosztagot alakítottak, amelyekben (nem teljes adatok szerint) 150 000-en harcoltak. A szibériai partizánok között nagyszerű szervezők, tehetséges parancsnokok tűntek fel: J. M. Mamontov középparaszt, P. J. Scsetyinkin, A. D. Kravcsenko, I. V. Gromov járási szovjetfunkcionáriusok. A szibériai partizáncsapatok tevékenységét a Kommunista Párt Központi Bizottsága irányította az urál — szibériai iroda útján, amelynek vezetője F. I. Goloscsokin volt. A távol-keleti partizánokat Sz. G. Lazo, P. P. Posztisev és más kiváló pártmunkások vezették.1919 őszére tehát Kolcsak csapatai, miután súlyos vereségeket szenvedtek, az Urálon túlra szorultak vissza. Vereségük még nem volt végleges, de már nem veszélyeztették a szovjet állam létét.

Az intervenciósok betörése a szovjet-Baltikumba

Az antant szovjetellenes hadjáratának fontos része volt a balti köztársaságok elleni intervenció. Az észt frontszakaszon az imperialisták nagy fehérgárdista hadsereget szerveztek finn, orosz, észt, svéd, dán ellenforradalmár „önkéntesekből”. 1919 januárjában a Vörös Hadsereg itt állomásozó kis létszámú, rosszul felfegyverzett egységei kénytelenek voltak visszavonulni és elhagyni Észtország területét. Észtországban megszűnt a szovjethatalom.

Számottevő ellenforradalmi erők gyűltek össze Lettországban is. Az Egyesült Államok és Anglia nagy összegeket költött ezeknek a csapatoknak a felfegyverzésére, felszereléssel és hadianyaggal való ellátására. A német megszálló csapatok maradványaiból, továbbá lett fehérgárdistákból, balti bárókból és Németországban toborzott zsoldosokból többezres hadsereget állítottak fel Kurlandban; parancsnoka von der Goltz német tábornok lett. 1919 februárjában von der Goltz csapatai elfoglalták Ventspilset és Kuldigát, majd március 3-án általános támadást indítottak Szovjet-Lettország ellen. A hó végére Kurland nagyobb részét elfoglalták. Ugyanebben az időben észak felől észt fehérgárdisták támadtak Szovjet-Lettországra. Von der Goltz hadserege — számbeli fölényét, a fegyverzet terén fennálló túlerejét kihasználva, továbbá a partoknál cirkáló angol haditengerészeti hajóraj segítségére támaszkodva — májusban áttörte a szovjet frontot. Rigát a bekerítés veszélye fenyegette. Május 22-én Szovjet-Lettország Vörös Hadserege elhagyta Rigát, és harcolva vonult vissza kelet felé, Latgaliába. Később, 1920 januárjában a fehérlengyel csapatoknak és a lett fehérgárdistáknak ezeket a területeket is sikerült a kezükbe kaparintaniuk.

A Litván—Belorusz Szovjet Köztársaságot a burzsoá-földesúri Lengyelország támadta meg. Litvánia egy részét német csapatok foglalták el. 1919. augusztus 25-én a számbeli és technikai fölényben levő intervenciós csapatok támadásától űzve a Vörös Hadsereg utolsó egységei is elhagyták Szovjet-Litvánia területét.

A fehérgárdisták és a burzsoá-nacionalisták az antant imperialistáinak támogatásával véres terrorista diktatúrát valósítottak meg a balti területeken. A dolgozó tömegeket gyakorlatilag minden politikai joguktól megfosztották. Az ellenforradalmi hatóságok vésztörvényszékeket állítottak fel, a börtönöket és az internáló táborokat politikai foglyokkal zsúfolták tele, a forradalmárokat százával kínozták meg és végezték ki. Lenin erről a következőket mondotta: „Amikor az angol és az amerikai burzsoázia képviselői megjelentek Finnországban, Észtországban, az orosz imperialistáknál is arcátlanabbul kezdték fojtogatni a népet — arcátlanabbul azért, mert az orosz imperialisták a régi időket képviselték, és nem értettek kellően a fojtogatáshoz, de ezek az emberek értenek hozzá, és a végsőkig fojtogatják a népet.”

Pétervár védelme

Azokban a napokban, amikor Kolcsak már megkezdte visszavonulását az Urál felé, Jugyenyics tábornok fehérgárdista csapatai támadást indítottak Szovjet-Oroszország ellen. 1919 május közepén áttörték a 7. hadsereg frontját és gyors ütemben nyomultak előre Pétervár felé.

A Balti-tengeren állomásozó angol hajóhad parancsot kapott, hogy támogassa Jugyenyicset. Cowen tengernagy hajóraja— amely12 cirkálóból, 20 torpedórombolóból, 12 tengeralattjáróból, torpedónaszádokból, aknalerakó hajókból, aknaszedő hajókból és más kisegítő hajókból állt — behatolt a szovjet parti vizekre.

Még veszélyesebbé tette a szovjetköztársaság helyzetét az a körülmény, hogy a 7. hadsereg egységeibe, a Balti Flotta hajóira,Kronstadtba és magába Pétervárba is mélyen befészkelték magukat a külföldi kémek és összeesküvők.

A leghevesebb harcok kellős közepén az imperialisták ügynökei lázadást robbantottak ki a „Krasznaja Gorka” és a „Szeraja Losagy” erődökben. Pétervár burzsoá negyedeiben a volt nagybirtokosok, tőkések, a fehérgárdista tisztek ezrei csak a jelre vártak, hogy fegyvert ragadjanak a szovjethatalom ellen.

1919. május 17-én a köztársaság munkás-paraszt védelmi tanácsa Lenin elnökletével elhatározta, hogy rendkívüli intézkedéseket tesz Pétervár védelmének megszervezésére. A védelmi tanács teljhatalmú megbízottjaként Sztálint küldték a városba. „Pétervárt minden áron meg kell védeni” — hangzott a Kommunista Párt Központi Bizottságának határozata. A Központi Bizottság utasítást adott arra, hogy az összes mozgósított kommunistát és szakszervezeti tagot, valamint a pétervári, pszkovi, novgorodi, tveri, olonyeci, északi-dvinai, cserepoveci és vityebszki kormányzóságok menetszázadait kizárólag Pétervárba vezényeljék. A párt felhívására a pétervári munkások legjobb fiaikat küldték a front megerősítésére, s fokozott erővel dolgoztak a gyárakban. Mintegy13 000 pétervári munkás kapott gyorsított katonai kiképzést; ők alkották a 7. hadsereg harcoló alakulatainak szilárd magvát.

A szovjet hatóságok és a néptömegek ébersége lehetővé tette az ellenséges összeesküvések leleplezését és felszámolását. Pétervárott kihirdették az ostromállapotot. A június 14-ére virradó éjjel a munkás- és matrózosztagok házkutatásokat tartottak a burzsoá lakásokban, ahol sok ezer puskát, több tízezernyi töltényt, sok száz revolvert, rengeteg kézigránátot és gépfegyvert találtak.

Még az előző napon, június 13-án, támadás indult a lázadó „Krasznaja Gorka” erőd ellen. A Balti Flotta „Andrej Pervozvannij” és „Petropavloszk” nevű sorhajói tüzet nyitottak az erődre. Ezután megindult a szárazföldi roham. Június 16-ára virradóra a Vörös Hadsereg egységei, megtörve a lázadók ellenállását, elfoglalták az erődöt. Néhány órával később a másik lázadó erőd, a „Szeraja Losagy” is megadta magát.

A hős Balti Flotta óriási szerepet játszott Pétervár védelmében. Hajói több heves tengeri ütközetben érzékeny csapásokat mértek az angol haditengerészeti erőkre. A „Gavriil” nevű torpedóromboló négy angol torpedórombolót futamított meg, a „Pantyera” tengeralattjáró elsüllyesztette a „Victoria” angol torpedórombolót; becsülettel védték Pétervár tengeri bejáratát a legendás hírű „Auróra” cirkáló és más hajók.

A matrózok, katonák és munkások bátorsága és önfeláldozása gyökeresen megváltoztatta a front helyzetét. Június második felében a Vörös Hadsereg támadásba ment át. Szétverte és Észtországig vetette vissza Jugyenyics csapatait. Az antant tervei kudarcot vallottak.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

„Lenin egész életét a munkásosztály, a dolgozó nép felszabadításának, a kizsákmányolás és az elnyomás megszüntetésének, a társadalom kommunista elvek szerinti átalakításának szolgálatába állította.

Forradalmi tevékenységét Lenin a múlt század nyolcvanas éveinek végén kezdte. Az orosz forradalmárok új, harmadik nemzedékéhez tartozott, azok közé a proletárforradalmárok közé, akik felváltották az oroszországi felszabadító mozgalom nemesi és demokratikus szakaszának forradalmárait. Lenin és az általa megalakított bolsevik párt nagyra becsülte és továbbfejlesztette az oroszországi felszabadító mozgalom haladó, demokratikus hagyományait, az önkényuralmi-feudális rendszer, a társadalmi és a nemzeti elnyomás ellen, a nép boldogságáért vívott kérlelhetetlen harc tradícióit. A nagy orosz forradalmi demokratákat és szocialistákat: Herzent, Belinszkijt és Csernisevszkijt, a hetvenes évek forradalmárainak dicső csoportját, akik a cárizmus ellen, a politikai szabadságért vívott önfeláldozó harc útjára léptek, Lenin az oroszországi forradalmi szociáldemokrácia előfutárainak nevezte. Mindamellett Lenin, a bolsevik párt marxista álláspontról, a munkásosztálynak, világtörténelmi küldetésének álláspontjáról közelítette meg hagyományaikat. Lenin, a bolsevikok átvették ugyan a legjobbat az orosz forradalmárok előző nemzedékeitől, de egyúttal bírálták az utópikus, kispolgári szocializmust, az anarchista nézeteket, az összeesküvősdi taktikát, az egyéni terrort, a nem marxista társadalmi politikai áramlatokra jellemző egész szemléletmódot.

Lenin a legkiemelkedőbb tanítványként folytatta Karl Marxnak és Friedrich Engelsnek, a tudományos kommunizmus megalapítóinak ügyét és tanítását. Elméleti és politikai tevékenysége új korszakot nyitott a marxizmusnak, a dolgozók nemzetközi felszabadító mozgalmának fejlődésében. Tevékenységében Lenin Marx és Engels elméletére és módszerére támaszkodott. Határozottan szembeszállt mindennemű olyan próbálkozással, hogy a „dogmatizmus” elítélése ürügyén revíziónak vessék alá, „elégtelennek és elavultnak” minősítsék a marxizmust. Ugyanakkor mindig küzdött a forradalmi mozgalom elméletének és gyakorlatának alkotó felfogásáért, rámutatva arra, hogy az időszerű kérdéseket a marxizmus elvei és módszerei alapján kell kidolgozni.

Lenin szívesen ismételgette Marxnak és Engelsnek azt a figyelmeztetését, hogy a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala; egész elméleti és szervező tevékenysége ennek a gondolatnak a megtestesülése. Halhatatlan műveit áthatja az, hogy a marxizmust olyan örökké élő, fejlődő tanításnak tekintette, amely megkívánja az elvhűséget, de nem tűr meg semmiféle sablont és dogmát, amely mindig megköveteli a konkrét történelmi helyzet figyelembevételét, az osztályerőviszonyok objektíven ellenőrizhető számbavételét. „A konkrét helyzet konkrét elemzése” – ebben látta Lenin a marxizmus lényegét, eleven lelkét.

Lenin, a zseniális gondolkodó és nagy forradalmár a burzsoá ideológiával, a jobboldali és „baloldali” irányzatú opportunistákkal és revizionistákkal vívott heves harcban megvédte a marxista elmélet forradalmi elveit, továbbfejlesztette a marxizmust az új történelmi körülményekhez alkalmazva, magasabb fokra emelte. Mérhetetlenül nagy annak az újnak a jelentősége, amivel Lenin Marx és Engels tanítását – a marxista filozófiát, politikai gazdaságtant, a tudományos kommunizmus elméletét és gyakorlatát – gazdagította.

Oroszország a leninizmus hazája. Ám a leninizmus nem kizárólag orosz tanítás, nem a marxizmus orosz értelmezése, ahogy azt a burzsoá ideológusok és revizionisták állítják. A leninizmus internacionalista tanítás, amely a nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Lenin összegezte a tapasztalatait és híven kifejezte az objektív szükségleteit annak az egész felszabadító harcnak, amelyet a dolgozók a kapitalizmus összeomlásának, a szocializmusba és a kommunizmusba való átmenetnek a korszakában vívnak.”
(idézet: – Lenin Életrajz – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

„A szovjet kormány, miközben az imperialisták támadásait visszaverte, több ízben — 1918 augusztusában, októberében, novemberében — felajánlotta az ellenségnek a békekötést. A szovjetek VI. összoroszországi kongresszusa 1918 novemberében ismételten felajánlotta az antant-hatalmaknak, hogy kezdjenek tárgyalásokat a vérontás megszüntetéséről. December 24-én a szovjet kormány újabb békeajánlatot küldött Wilson amerikai elnöknek. Ugyanilyen javaslatokat tett1919. január 12-én és 19-én is, de egyetlen egyszer sem kapott választ.

A szovjet kormány békeszerető politikája, amely leleplezte az imperialisták rabló terveit, nagymértékben erősítette a kapitalista országok néptömegeinek az oroszországi intervenció ellen vívott harcát. Ez a harc óriási támogatást jelentett a szovjet államnak.

Az imperialista államok vezetőit a munkásosztály nyomása időnként arra késztette, hogy diplomáciai manőverekhez folyamodjanak országuk közvéleményének megtévesztése céljából. Ilyen manőver volt a Herceg-szigeteken tartandó békekonferencia terve, amelyet az antant vezetői 1919. január végén vetettek fel; ilyen volt Bullitt moszkvai küldetése ugyanazon év márciusában és így tovább. A szovjet kormány minden lehetőséget kihasznált annak érdekében, hogy megegyezésre jusson az antanthatalmakkal. De az imperialisták nem akartak békét. Céljuk a háború kiszélesítése volt. A szovjet állam továbbra is védekezni kényszerült az imperialisták rablóhadjárata ellen.

„Az Egyesült Államok és Japán tekintetében — írta Lenin 1919 nyarán — mindenekelőtt az a politikai célunk, hogy visszaverjük Oroszország ellen indított arcátlan, bűnös, rablócélokat követő, csupán tőkéseik meggazdagodását szolgáló hadjáratukat. Mindkét államnak több ízben ünnepélyesen felajánlottuk a békét, de még csak nem is válaszoltak nekünk, és folytatják ellenünk a háborút. . . ”

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusát 1919. március 18-tól 23-ig tartották meg Moszkvában. A küldöttek több mint 300 000 párttagot képviseltek. A kongresszus elfogadta a Lenin vezetésével és közvetlen részvételével kidolgozott új pártprogramot. A szocialista forradalom győzelme megoldotta azt a fő feladatot, amelyet az előző program kitűzött. Most, miután a Kommunista Párt hatalomra került, a programnak a szocializmus felépítését célzó intézkedések összefüggő rendszerét kellett tartalmaznia. Az új program meg is felelt ezeknek a feladatoknak. Tovább fejlesztette a marxista—leninista elméletet; mélységesen tudományos dokumentum volt, amely a társadalom gazdasági és politikai struktúrájának beható elemzésén, a történelmi fejlődés objektív törvényszerűségeinek elemzésén alapult. Lenin a kongresszuson elhangzott beszédeiben hangsúlyozta, hogy a párt programját tudományos alapra kell építeni; a feltétlen biztonsággal megállapított tényekből kell kiindulni, nem szabad megfeledkezni a valóságról, nem szabad valamiféle „légüres térbe, a fellegek fölé” kerülni.

A VIII. kongresszuson elfogadott program megszabta a párt feladatait a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában, kijelölte a szocializmus felépítéséért folytatandó harc konkrét útját. A pártprogramnak ugyanakkor nagy nemzetközi jelentősége is volt. A világ munkásai ezzel új, hathatós ideológiai fegyvert kaptak. A program, az oroszországi kommunisták nemzetközi feladatait hangsúlyozva, világosan megmutatta a külföldi munkásoknak, hogy Szovjet-Oroszországnak a szocializmusért folytatott harca az egész nemzetközi proletariátus ügye.

A program megállapította, hogy a szovjet állam a történelem folyamán első ízben valósította meg az igazi demokráciát a lakosság óriási többsége számára, majd így folytatta: ,,A párt feladata, hogy fáradhatatlanul dolgozzék e fejlettebb típusú demokratizmus tényleges megvalósításán; ennek a demokratizmusnak helyes funkcionálásához szüntelenül emelni kell a tömegek kulturáltságának, szervezettségének és öntevékenységének színvonalát.” A program hangsúlyozta, hogy kérlelhetetlenül harcolni kell a bürokrácia ellen. Ennek előmozdítására konkrét intézkedéseket jelölt meg, egyebek között azt, hogy „az egész dolgozó lakosságot fokozatosan be kell vonni az államigazgatás munkájába”.

Gazdasági téren a program a termelési és forgalmi eszközök államosításának befejezése mellett a termelőerők minden eszközzel való fejlesztésének feladatát állította előtérbe. A mezőgazdaságot illetően a program felvázolta a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság megszervezésének perspektíváját, s egyszersmind kijelölte a kisparaszti gazdaságok termelékenységének emeléséhez szükséges intézkedéseket, annak a meggondolásnak az alapján, hogy a kisparaszti gazdálkodás „még sokáig fenn fog maradni”. Részletesen foglalkozott a program a nemzetiségi viszonyokkal, a közoktatás, a munkavédelem, a társadalombiztosítás kérdéseivel és más ügyekkel.

A program vitájában Buharin és Pjatakov antibolsevik nézeteket hangoztattak: ellenezték a nemzetek önrendelkezési jogát, és tagadták a középparaszt szerepét a gazdasági és politikai életben. A kongresszus elvetette Buharin és Pjatakov elméletileg hibás és politikailag káros javaslatait.

A VIII. pártkongresszus fontos határozatokat hozott a munkásosztály és a középparasztság viszonyának alakulásáról. Korábban, az októberi forradalom idején és a forradalmat követő első hónapokban a párt a középparasztság semlegesítésének politikáját folytatta, vagyis arra törekedett, hogy a középparasztság ne álljon a burzsoázia oldalára, ne akadályozza a forradalmi átalakulásokat. Abban az időben számolni kellett a középparaszt bizonyos mérvű elégedetlenségével, amelyet főként a gabonakereskedelem terén elrendelt korlátozások okoztak. Ezt az elégedetlenséget a kulákság is szította, amely a falvakban jelentős gazdasági és politikai pozíciókkal rendelkezett; ugyanakkor a szegényparasztság még nem volt kellően szervezett ahhoz, hogy magával ragadja a parasztok nagy tömegeit. De 1918 folyamán a helyzet megváltozott. A szovjet falvakban komoly gazdasági és társadalmi változások mentek végbe, új osztályerőviszonyok alakultak ki.

A szegényparasztok, akik az októberi forradalom előtt a parasztság 65 százalékát alkották, földet, igásállatot, gazdasági felszerelést kaptak. Mintegy felerészük középparaszti színvonalra emelkedett. Az ily módon megnövekedett középparaszti réteg közelebb került a szovjethatalomhoz. A középparasztok tudatában egyre mélyebben gyökeret vert az a felismerés, hogy a forradalom vívmányait csakis a szovjet rendszer erélyes megvédésével lehet fenntartani. Ezenfelül az ellenség által elfoglalt kormányzóságok középparasztjai a saját tapasztalatukból győződtek meg arról, hogy a fehérgárdisták és az intervenciósok győzelme visszajuttatja a földet a nagybirtokosok és a kulákok kezébe, s a terror és erőszak uralmát valósítja meg minden dolgozóval szemben.

Jelentős szerepet játszottak a szegényparaszti bizottságok (a kombedek). A szegényparasztság — a munkásosztály vezetésével és közvetlen támogatásával — súlyos csapásokat mért a kulákságra, aláásva annak gazdasági és politikai pozícióit. A középparasztok nagy része megszabadult a kulák-befolyástól, és a szegényparasztokkal együtt a munkásosztályt követte. A falusi aktivisták tízezrével léptek be a Kommunista Pártba. 1918 végén és 1919 elején újraválasztották a falusi szovjeteket. Az újraválasztás eredményeként a kulákokat kiűzték a szovjetekből, s a szegény- és középparasztok kerültek többségbe. Az újraválasztások során a szovjetek megszilárdultak. A szegényparaszti bizottságok, miután feladatukat betöltötték, feloszlottak.

A középparasztok többsége tehát határozottan a szovjethatalom felé fordult. A faluból több gabona került a városba; fokozódott a Vörös Hadseregben harcoló parasztok harcképessége és állhatatossága. Csökkentek a kuláklázadások lehetőségei. A középparasztok mindenfelé hitet tettek arról, hogy eltökélt szándékuk a szovjethatalom védelme. Ilyen körülmények között lehetővé vált, hogy elmélyítsék és kiszélesítsék a munkásosztály kapcsolatait a középparasztsággal. Lenin már1918 novemberében kiadta a jelszót: „Megegyezésre kell jutni a középparaszttal — egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztságra támaszkodva . . . ”

A Kommunista Párt VIII. kongresszusának határozatai végérvényesen megszilárdították a munkásosztály és a középparasztság szövetségét, amelyben a vezető szerepet továbbra is a munkásosztály töltötte be. E politika a külföldi intervenciósok és a belső ellenforradalom felett aratott győzelmek fontos tényezője volt. A munkásosztály és a középparasztság szövetségére a szocialista építés további szakaszában is szükség volt. Lenin a falusi munkáról tartott előadói beszédében kifejtette, hogy ha rendezzük a középparasztság millióihoz való viszonyunkat, ha megnyerjük bizalmát, teljességgel legyőzhetetlenné tesszük a szocializmust.

A VIII. kongresszus minden részletében alaposan kidolgozott határozatot hozott a katonai kérdésről. Ebben megfogalmazták a Vörös Hadsereg felépítésének alapelveit. A Vörös Hadsereg: reguláris osztályhadsereg, amelyben centralizált vezetés és vasfegyelem uralkodik.

A határozat gyakorlati intézkedéseket is elrendelt a hadsereg megerősítésére: előírta a partizánkodás kiküszöbölését, a párt katonai politikájától való elhajlás felszámolását. Az elhajlást a Forradalmi Katonai Tanács akkori vezetője, Trockij képviselte, aki egyoldalúan a régi katonai vezetőkre támaszkodott, vakon bízott bennük, és háttérbe szorította a bolsevik kádereket. A kongresszus követelte, hogy javítsák meg a központi katonai intézmények munkáját, és növeljék a kommunisták szerepét a hadseregben. Ugyanakkor elutasította az úgynevezett katonai ellenzék javaslatait, amelyeknek lényege a partizánkodás védelme, a hadsereg szigorú fegyelmének és központosított vezetésének elvetése, a katonai szakemberek felhasználásának ellenzése volt. „A partizánkodást hirdetni katonai programként ugyanaz, mintha azt ajánlanánk, hogy a nagyiparról térjünk vissza a kézművességre” — állapította meg a határozat.

A VIII. kongresszus vége felé újabb ellenséges támadások hírei érkeztek a frontokról. Beköszöntött az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni legelkeseredettebb harcok ideje. Ebben az élethalálharcban a Kommunista Pártot és az egész szovjet népet felvértezték a VIII. kongresszus határozatai, amelyek utat mutattak a győzelemhez.

A döntő ütközetek éve
Az intervenciósok és a fehérgárdisták támadása 1919 tavaszán

1919 a döntő ütközetek éve volt abban a harcban, amelyet a szovjet nép szabadságáért és függetlenségéért, az októberi vívmányok megvédéséért folytatott. A szovjetek köztársaságát gyűrűbe szorító frontokon 1919 tavaszára nagy intervenciós és fehérgárdista csapategységeket vontak össze. A Távol-Keleten hatalmas, gazdag területek kerültek a japán és az amerikai intervenciósok kezére. Az intervenciósok szuronyaik segítségével tartották fenn Kolcsak rendszerét, amelynek véres diktatúrája Szibériára és az Urál vidékére terjedt ki. Közép-Ázsiában Malleson tábornok angol intervenciós csapatainak terrorja dühöngött. A Kaukázusontúl az antant-imperialisták a grúz mensevikek, az azerbajdzsán muszavatisták, az örmény dasnakok ellenforradalmi bábkormányait támogatták. A Kaukázus északi részén Gyenyikin „önkéntes” hadserege tevékenykedett. Nyugaton 1919 februárjában a burzsoá-földesúri Lengyelország indított támadó hadműveleteket, a fehér-lengyelek áprilisban elfoglalták Baranovicsit, Lidát és Vilniust. Északnyugaton angol és amerikai pénzen Jugyenyics tábornok toborzott fehérgárdista bandákat. Északon, Murmanszk és Arhangelszk vidékén, az amerikai és angol intervenciósok a fehérgárdistákkal együtt arra készülődtek, hogy betörjenek Szovjet-Oroszország központi területeire.

Az intervenciós és fehérgárdista hadseregek létszáma ebben az időben összesen több mint egymillió fő volt. Az ellenség összevonta haderejét, hogy minden fronton egyidejűleg mérjen csapásokat a szovjethatalomra. Egységes hadjárat volt ez, amelyet az antant készített elő és irányított; a későbbiekben „az antant első hadjáratának” nevezték. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az antant 1919 tavasza előtt nem indított támadásokat a szovjetország ellen. Ellenkezőleg, a tények azt bizonyítják, hogy a nemzetközi imperializmus az októberi forradalom győzelme után legelső perctől kezdve elkeseredett szovjetellenes háborút folytatott, amelynek méreteit szüntelenül növelte. De 1919 tavaszán a szovjetek köztársaságát addig példátlan nagyságú ellenséges erők támadták meg, amelyek koordinálták hadműveleteiket; e hadműveletek egyetlen közös láncolat láncszemeit alkották.

E hadjárat fő ereje Kolcsak hadserege volt. Az imperialisták Kolcsakhoz fűzték a legnagyobb reményeket, aki nagy területekkel, jelentős ember- és élelmiszer-tartalékokkal rendelkezett. 1919 januárjában az antanthatalmak képviselői egyezményt kötöttek vele, amelynek értelmében Kolcsak arra kötelezte magát, hogy „koordinálja” hadműveleteit az antant katonai főparancsnokságának utasításaival. Az összes kelet-oroszországi és szibériai intervenciós csapatok főparancsnokává Janin francia tábornokot nevezték ki; jogot kapott arra, hogy „általános ellenőrzést gyakoroljon a front és a mögöttes területek fölött”. A Kolcsak-féle hadsereg részére történő fegyver- és felszerelés-szállítás megszervezését és irányítását Knox angol tábornokra bízták.

1919 folyamán az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán összesen 700 000 puskát, 3650 géppuskát, sok százmillió töltényt, rengeteg ágyút, nagy mennyiségű katonai egyenruhát és lábbelit szállított Kolcsaknak. A nagyarányú imperialista segítség eredményeképpen Kolcsak hadserege fenyegető erővé vált. Létszáma több mint 400 000 fő volt; túlnyomórészt városi burzsoá elemekből, kulákokból, fehérkozákokból, valamint a hadseregbe kényszerített parasztokból toborzódott.

Március elején Kolcsak hadai — a Gajda tábornok parancsnoksága alatt álló szibériai hadsereg, a Hanzsin tábornok vezette nyugati hadsereg, a Dutov és Tolsztov atamánok parancsnoksága alá rendelt orenburgi és uráli hadsereg — az egész szovjet keleti front hosszában, vagyis csaknem kétezer kilométer hosszú arcvonalon felkészültek a szovjet csapatok elleni támadásra. Március 4-én Pepeljajov tábornok hadteste Permtől délre, a 2. és a 3. szovjet hadsereg találkozási pontjánál átkelt a Káma-folyó jegén. Nyomukban más kolcsakista hadtestek és hadseregek törtek előre. Április elején a fehérgárdisták elérték a Bugulma—Belebej—Szterlitamak vonalat. Előretörtek a Volgához. A legelöl haladó osztagok már 80—100 kilométerre megközelítették Kazanyt, Szimbirszket, Szamarat. Támadásuk során a kolcsakistak 300 000 négyzetkilométer nagyságú területet foglaltak el, amelynek lakossága meghaladta az ötmillió főt.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

„Alekszandr Vasziljevics Kolcsak (oroszul: Александр Васильевич Колчак; Szentpétervár, 1874. november 4. – Irkutszk közelében, 1920. február 7.) orosz katonatiszt, az orosz flotta tengernagya, később az oroszországi polgárháborúban a fehér gárda egyik vezetője.
Kolcsak régi katonatiszti családban született. Az orosz haditengerészeti akadémián végzett 1894-ben. Hidrológusként részt vett az 1900–1903 és 1908–1911-es orosz sarki expedícióban. Az 1904–05-ös orosz–japán háborúban torpedóromboló parancsnoki beosztást töltött be, Port Arthur-ban ütegparancsnok volt. Az első világháború kezdetén, 1904–1916-ig a balti flotta vezérhajójának parancsnoka volt. 1916 júliusától a fekete-tengeri flotta parancsnoka ellentengernagyként.
1917 júniusában leszerelték. 1918 októberétől az Omszkban működő antibolsevik kormány hadügyminisztere. Novemberben puccsal átvette a hatalmat, majd Oroszország főkormányzójává kiáltatta ki magát. Célja a monarchia visszaállítása, az összes bolsevikellenes erő összefogása volt. Nagy-Britannia és Franciaország támogatását is élvezte.
1919 márciusában támadást intézett a szovjethatalom ellen, áprilisra a Volgáig hatolva csapatai mintegy 300 000 km²-t foglaltak el. A meginduló szovjet ellentámadás miatt azonban novemberre Omszkot is fel kellett adnia.
1920 januárjában Irkutszkban lemondott. és az antantképviselet védelmét kérte, amely azonban átadta őt a Csehszlovák Légiónak, azok a helyi eszer-mensevik kormányzatnak, akiket a bolsevikok váltottak. Kolcsakot a bolsevikok kivégezték.” Wikipédia

SaLa

 

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin (oroszul: Влади́мир Ильи́ч Улья́нов Ленин; születési neve Vlagyimir Iljics Uljanov; Szimbirszk, 1870. április 22. [a régi orosz naptár szerint április 10.] – Gorki, 1924. január 21.) orosz ügyvéd, kommunista forradalmár, a Szovjetunió első vezetője, marxista gondolkodó, a leninizmus névadója és a 20. századi történelem kiemelkedő hatású alakja.

Orosz szülők harmadik gyermekeként, Szimbirszkben látta meg a napvilágot Vlagyimir Iljics Uljanov néven, a Lenint csak később vette fel. A Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el, s már ekkor kitűnt társai közül a tudásával és a szorgalmával. Miután kivégezték bátyját, aki részt vett egy merényletben, szembefordult a cári uralommal és fokozatosan balra tolódva a kommunista eszmék híve lett. Joghallgatóként részt vett egy diáktüntetésen, ami miatt kicsapták a kazáni egyetemről és így magánúton, a szentpétervári egyetemen fejezte be tanulmányait, szintén kitűnő eredménnyel.

Felforgató tevékenységért három év szibériai száműzetésre ítélték, ami után a frissen megalapított Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjaként emigrált, majd többek között Svájcban, Németországban és Angliában is lakott. Külföldön tartózkodva kulcsszerepet vállalt a párt szervezésében és vitáiban, valamint a szocializmus eszméjének terjesztésében. Szerkesztette a párt lapját és rengeteg írást publikált. Befolyása a pártkongresszusokon egyre erősödött és az 1903-as pártszakadás után a bolsevik (saját maguk által többséginek nevezett) frakciót vezette.

A párt és a mozgalom népszerűsége rohamosan nőtt, végül Lenin vezetésével Oroszországban megszerezték a hatalmat. Az 1917-es októberi forradalom után széles körű reformokat vezetett be, nagy szerepe volt az első világháborúból való kilépésében. Miután az 1917-es választást az eszerek (szociálforradalmárok) nyerték meg, a vörösök és a fehérek között elhúzódó polgárháború kezdődött, amelybe a külföldi hatalmak is beavatkoztak (intervenció). Lenin és a proletár állam a hadikommunizmus bevezetésével meg tudta nyerni a fehérek elleni háborút, és az 1922-ben megalakult Szovjetunió első vezetője lett. Politikai pályájának kiteljesedését agyvérzése, majd két évvel későbbi halála gátolta meg.

A Szovjetunió egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb vezetője volt, azok közül is sokan rajongtak érte, akiknek nem kedvezett az általa követett politikai irányvonal. Hatalmas sikereit többek között intelligenciájának, karizmatikus személyiségének, kiváló szónoki tehetségének és filozófiai jártasságának köszönhette. Oroszországban, a volt tagállamokban és egyes keleti országokban is hatalmas személyi kultuszra és népszerűségre tett szert. Szellemének közvetett hatásai még a mai napig is érezhetőek az orosz politikában.” Wikipédia

Lenin a bolsevikokkal, akik a következetes kommunisták, a dolgozó nép szabadságáért, felszabadításáért eredményesen harcoltak a kizsákmányolók ellen. A kizsákmányolók érdekeit az eszerek, mensevikek, kadetok, a cár, a kapitalisták, az angolok, az amerikaiak, az imperialisták képviselték, szolgaságot, élősködést akartak a dolgozó nép felett. De ez akkor nem jött be.

Lenin a dolgozó nép nagy harcosa és vezére volt, de szelleme ma is hat, és a jövőben is hatni fog.

„1918 végére lényegesen megszilárdult a szovjet állam helyzete. Ám Németország veresége következtében az antanthatalmak kiszélesíthették szovjetellenes intervenciójukat: a proletárállam ellen vethették be azokat a csapatokat is, amelyeket addig a Németországgal folytatott háború kötött le. Murmanszkba, Arhangelszkbe, Vlagyivosztokba újabb nagy intervenciós csapattestek érkeztek. 1918. november-december folyamán az antant hajóhada behatolt a balti-tengeri szovjet vizekre. Az intervenció fő iránya azonban most Dél-Oroszország felé mutatott. Az intervenciós csapatokat és a fehérgárdistáknak küldött anyagi segítséget a legrövidebb, legkényelmesebb úton tudták délre juttatni: a Fekete-tengeren keresztül, ahová Törökország kapitulációja megnyitotta az utat. November végén Ogyesszában, Szevasztopolban, Novorosszijszkban intervenciós csapatok — főként franciák — szálltak partra. A nyugati imperialisták most már közvetlen, nyílt katonai támogatásban részesítették a fehérgárdista „önkéntes” hadsereget, a fehérkozákokat, az ukrajnai és kaukázusi burzsoá nacionalistákat és más ellenforradalmárokat, akik a szovjetország déli területein harcoltak a szovjethatalom ellen.

Ez volt az az idő, amikor az antanthatalmak nyílt fegyveres harcot folytattak a szovjet állam ellen. Az imperialisták fokozták a blokádot, és teljesen elvágták Oroszországot a külvilágtól. Közben pedig szemérmetlenül fosztogatták az országot. Először Arhangelszken, Murmanszkon, Vlagyivosztokon, majd pedig a fekete-tengeri kikötőkön keresztül sok millió púd értékes árut — épületfát, prémet, aranyat, lent, bőrt, kendert, gabonát, mangán-ércet stb. — szállítottak el a szovjet földről. Mindezekre a kincsekre rekvirálás útján tették rá a kezüket a „megszállási költségek ellenében”, vagy pedig „megvásárolták” őket az általuk, illetve a fehérgárdista „kormányok” által kibocsátott értéktelen papírpénzért. A megszállók egyedül az észak-oroszországi területekről — nem teljes adatok szerint — csaknem egymilliárd aranyrubel értékű árut szállítottak külföldre. Az intervenciósok által elfoglalt területeken véres terror dühöngött, egyre gyakrabban került sor szovjet emberek tömeges kivégzésére. „Vérfagyasztó dolog visszaemlékezni azokra a szörnyűségekre — mondta el később egy távol-keleti partizán —, amelyeket az amerikai fenevadak a szovjet Távol-Keleten elkövettek. Számtalanszor láttam felgyújtott falvak üszkös romjait, fosztogatásokat, gyilkosságokat, amelyek mind az amerikai megszállók művei voltak.” Még Graves tábornok, a Szibériában tevékenykedő amerikai intervenciós csapatok parancsnoka is kénytelen volt később beismerni: „A kegyetlenkedések olyanok voltak, hogy azokról az orosz nép még elkövetésük után 50 évvel is beszélni és emlékezni fog.” Az Egyesült Államok — mondotta — „kihívta maga ellen a szibériai lakosság több mint 90 százalékának gyűlöletét”.

Az 1918 végi — 1919 eleji hadműveletek

1918 végén és 1919 elején — miután az antantcsapatok partra szálltak a Fekete-tenger partján, a délvidéki ellenforradalom pedig igen aktív lett — különösen fontossá vált a déli front. A fehérkozákok 1918 novemberében visszaszorították a 8. és a 9. hadsereget. Az ellenforradalmárok támadása már Voronyezst, Tambovot, Szaratovot veszélyeztette. A 8. és a 9. hadsereg katonái között gyakori volt a fegyelmezetlenség, az ingadozás.

A Kommunista Párt Központi Bizottsága 1918. november 26-án külön határozatban foglalkozott a déli fronton elszenvedett vereségek következtében kialakult súlyos és veszélyes helyzettel. A Központi Bizottság követelte, hogy a Vörös Hadsereg a legközelebbi hetekben „valamennyi fronton, mindenekelőtt a déli fronton, maximális energiát tanúsítson a támadásban. Jó néhány, a harcokban megedzett keleti hadosztályt (köztük az inzai és az uráli hadosztályt) a déli frontra vezényelték; Moszkvában, Péterváron és más városokban újabb pártmozgósítást hajtottak végre. Több mint 2500 kommunista utazott a déli frontra, köztük kiváló vezető pártmunkások: R. Sz. Zemljacska, V. A. Barisnyikov, V. I. Mezslauk és mások. Az illegális kommunista szervezetek, amelyeket a doni iroda irányított, az ellenség hátában fejtettek ki intenzív tevékenységet. A Don melletti Rosztovban 1919 januárjában 25 illegális kommunista sejt működött.

Az 1918 decemberében lezajlott heves ütközetek egyik fél számára sem hoztak döntő győzelmet. 1919 elején a szovjet csapatok általános támadást indítottak Krasznov ellen. A 9. hadsereg A. I. Jegorov parancsnoksága alatt elfoglalta Boriszoglebszket, Novohopjorszkot, és tovább nyomult előre dél felé. Sikeres hadműveleteket folytatott a 8. és a 13. hadsereg, majd később a Caricin irányából támadó 10. hadsereg is. Szívós harcok eredményeképpen Krasznov csapatait szétzúzták; 1919 márciusára a Vörös Hadsereg a Don-vidék nagy részét felszabadította.

Lényegesen kedvezőtlenebbül alakult a hadihelyzet a Kaukázus északi részén. Az itt tartózkodó 11. (észak-kaukázusi) hadsereg önfeláldozóan harcolt a fehérgárdisták ellen. A 16 000 főnyi tamanyi hadsereget, amelynek parancsnoka J. I. Kovtyuh és I. I. Matvejev volt, körülzárták az ellenséges csapatok, és elvágták a szovjet főerőktől. A hadsereg hősies küzdelemben átvágta magát, miközben nagy ellenséges csapategységeket semmisített meg. Ám az ellenség — a Gyenyikin-féle „önkéntes” hadsereg és a fehérkozák sereg — a katonai felszerelés és a fegyverzet tekintetében fölényben volt. A szovjet csapatokat erősen sújtotta a fegyver-, a lőszer- és a gyógyszerhiány. Még rosszabb volt a helyzet, amikor a 11. hadsereg parancsnoka, a kalandor Szorokin árulást követett el. A 11. hadsereget szétverték; 1919 januárjában kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást Asztrahany felé. A hadsereg kemény télben vonult át a puszta, sivatagos sztyeppén, és a hihetetlen nélkülözések következtében óriási emberveszteségeket szenvedett. Észak-Kaukázus a fehérgárdisták kezére jutott.

A fekete-tengeri partvidéken partra szállt antantcsapatok nagyszabású támadást akartak indítani az ország központi vidékei ellen. 1919 februárjában mintegy 130 000 főnyi hadsereggel rendelkeztek. Hozzájuk kellett csatlakozniuk a fehérgárdista alakulatoknak is. Az antant katonai parancsnoksága egybehangolta saját csapatainak és a fehérgárdista alakulatoknak a hadműveleteit. De az intervenciósok mégsem értek el komoly sikereket. Az ukrajnai ellenforradalom vereséget szenvedett. Az imperialistáknak nem sikerült nagy fehérgárdista hadsereget létrehozniuk Ukrajnában. Elfoglalták a Krím-félszigetet, Ogyessza, Herszon, Nyikolajev környékét, de nem tudtak tovább jutni észak felé.

A partizánok és a szovjet csapatok hamarosan támadásba lendültek, és a Herszonért, Nyikolajevért vívott csatákban, útban Ogyessza felé, számos súlyos vereséget mértek az intervenciósokra és a petljuristákra. Berjozovka vasútállomásnál, Ogyessza mellett, még francia tankokat is zsákmányoltak. (Az egyiket Moszkvába vitték, és 1919. május 1-én kiállították a Vörös Téren.)

Ezalatt az intervenciós csapatok soraiban erősödött- a forradalmi hangulat. A francia és más külföldi katonák forradalmasodását előmozdította az illegális bolsevik szervezetek propagandamunkája. Az ogyesszai területi pártbizottság mellett Külföldi Kollégium alakult, amelyet a Központi Bizottság által ideküldött tapasztalt kommunista, I. F. Szmirnov (illegális neve: Nyikolaj Lasztocskin) vezetett. Az illegális kommunisták az ogyesszai kazamatákban francia, angol, görög, lengyel nyelvű röpcédulákat nyomtattak. Az ellenség felderítőszolgálata nem tudta megakadályozni ezeknek a röpcéduláknak a terjesztését. A katonák a kaszárnyákban, a matrózok a hajókon minden reggel az igazság gyújtó hatású szavait olvasták. Az ogyesszai bolsevikok a jevpatorijai illegális központon keresztül, amelyet D. I. Uljanov (Lenin fivére) vezetett, kapcsolatot létesítettek az illegalitásban dolgozó krími elvtársakkal.

Az intervenciósoknak sikerült letartóztatniuk a Külföldi Kollégium néhány tagját, köztük1. F. Szmirnovot és Jeanne Labourbe francia kommunistát. A letartóztatottakat bestiálisan megkínozták, majd kivégezték. De az illegális bolsevik szervezet nem hagyta abba a munkát. 1919 áprilisában felkelés tört ki a fekete-tengeri francia hajóhadban: a matrózok a szovjetellenes intervenció megszüntetését és az azonnali hazatérést követelték. A felkelő matrózok partra szálltak, és barátkozni kezdtek az orosz munkásokkal. A szovjet csapatoktól elszenvedett számos vereség és a forradalmi mozgalom erősödése következtében az intervenciósok kénytelenek voltak 1919. április végén sietve visszarendelni flottájukat és csapataikat a Krím-félszigetről és Ukrajnából.

1918 végén és 1919 elején az addigi mensevik-eszer „kormányokat” nyílt fehérgárdista diktatúrák váltották fel, mivel a burzsoá-földbirtokosi hatalomnak ez a formája jobban megfelelt az intervenciósok céljainak és az ellenforradalmárok nézeteinek.

Kolcsak cári tengernagy 1918. november 18-án a „szövetséges” képviselők támogatásával államcsínyt hajtott végre Omszkban, és bevezette a katonai diktatúrát. Röviddel ezután a tengernagyot „Oroszország legfelső kormányzójának” nyilvánították. Az irkutszki amerikai konzul, majd az ő példáját követve más imperialista hatalmak képviselői is teljes támogatásukról biztosították Kolcsakot. Észak-Kaukázusban és a Don vidékén a szétforgácsolt ellenforradalmi erők az antant egyenes utasítására Gyenyikin tábornok vezetése alatt egyesültek. Arhangelszkben Miller fehérgárdista tábornok gyakorolt diktátori hatalmat.

Késő ősszel, november végén a kolcsakista erők támadást indítottak a keleti front északi részén. Az volt a szándékuk, hogy Permen keresztül rátörjenek Vjatkára és Kotlaszra, itt egyesüljenek az intervenciósok és a fehérgárdisták arhangelszki hadseregcsoportjával, majd közösen vonuljanak Moszkva és Pétervár ellen. Kolcsak jól felfegyverzett és jól felszerelt hadosztályokkal rendelkezett. Az intervenciósok kezén levő távol-keleti kikötőkbe egész nyáron és ősszel megszakítás nélkül özönlöttek a fehérgárdisták részére az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból és más országokból származó katonai szállítmányok. Az amerikai imperialisták például az 1918. augusztustól novemberig terjedő időszakban 200 000 puskát, több mint 4,5 millió töltényt, 220 000 lövedéket, rengeteg ágyút, géppuskát, bakancsot stb. szállítottak a szibériai szovjetellenes erőknek.

A keleti front északi részén harcoló szovjet csapatok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. A 3. hadsereg 35 000 rosszul felfegyverzett és felszerelt katonája kitartó harcokban feltartóztatta az ellenséges előnyomulást, miközben nagy veszteségeket okozott a fehérgárdistáknak. De az utóbbiak, kihasználva számbeli és technikai fölényüket, elfoglalták Liszvát, Kungurt, majd a december 25-ére virradó éjszakán Permet, a vidék nagy iparvárosát és igen fontos stratégiai pontját is.

Ez a siker azonban az ellenség utolsó sikere volt. Azokban a napokban, amikor a 3. hadsereg nehéz harcok közepette visszavonult, a keleti front többi hadserege sikeres támadásba lendült Kolcsak ellen. A 2. hadsereg, amely a 3. hadseregtől délre harcolt, átkelt a Káma bal partjára, és Kungur irányába szorította vissza az ellenséget. A keleti front középső szakaszán az 5. hadsereg mért súlyos vereséget a fehérgárdista és fehércseh csapatokra. Nagy területen előrenyomult kelet felé, és 1918. december 31-én elfoglalta Ufát. Az 1. és a 4. hadsereg hadosztályai gyorsan nyomultak előre a magas hóval borított Volgán túli sztyeppéken, és makacs harcokban visszavetették a fehérkozák-egységeket. 1919. január 22-én elfoglalták Orenburgot, majd egy nappal később Uralszkot is.

Az így kialakult helyzetben Kolcsak már nem tudott nagyobb erősítéseket küldeni Perm térségébe. A 3. szovjet hadsereget ezalatt megerősítették, és megtisztították a megbízhatatlan elemektől. Ezt a munkát az uráli kommunisták végezték el, a párt Központi Bizottsága és a Védelmi Tanács által kiküldött vizsgáló bizottság segítségével, amelynek F. E. Dzerzsinszkij és I. V. Sztálin voltak a tagjai. 1919 januárjában fordulat következett be a keleti front permi szakaszán: megállították az ellenség előnyomulását, és a megerősödött 3. hadsereg nemsokára maga lendült támadásba.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Távirat valamennyi szovjethez, mindenkihez, mindenkihez 1918. XI. 10.

„Ma éjjel érkezett Németországból az a hír, hogy Németországban győzött a forradalom. Először Kiel közölte szikratávírón, hogy a hatalom a Munkások és Matrózok Szovjetjének a kezében van. Azután Berlin a következőket közölte:

„A szabadság és a béke nevében köszöntünk mindenkit. Berlin és környéke a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének kezében van. Adolf Hoffmann parlamenti képviselő. Ioffe és a követség személyzete haladéktalanul visszatér.”

Kérem, tegyenek meg minden intézkedést annak érdekében, hogy végig a határ mentén közöljék ezt a német katonákkal. Berlin hírül adta azt is, hogy német katonák a fronton letartóztatták a régi német kormány békeküldöttségét és maguk kezdtek tárgyalni a békéről a francia katonákkal.
Lenin                              
a Népbiztosok Tanácsának Elnöke
„Pravda” 244. sz.
1918. november 12.”
(idézet: – Lenin Művei 28. kötet – című könyvből)

Beszéd a „Vörös Tiszt Napján”, 1918. november 24-én

„(Dübörgő taps, — az „I n t e r n a с i о n álét“ éneklik.) A népbiztosok nevében üdvözlöm önöket — mondja Lenin. — Amikor hadseregünk és vörös tisztjeink feladataira gondolok, eszembe jut egy eset, melynek nem is olyan régen tanúja voltam a finnországi vasútvonalon, egy vasúti kocsiban.

Láttam, hogy az utasok mosolyogva hallgatnak egy öreg anyókát, és megkértem, fordítsák le szavait. A finn asszony a régi katonákat a forradalmi katonákkal hasonlította össze, és arról beszélt, hogy amazok a burzsoázia és a földbirtokosok érdekeit védelmezték, ezek pedig a szegény emberekéit. „Azelőtt a szegényember keservesen megfizetett minden engedély nélkül elvett hasáb fáért, most meg — mondotta az öregasszony —, ha az erdőben katonával találkozik az ember, az még segít a rozsét cipelni.” „Most már nem kell félni — mondotta — a puskás embertől.”

Azt hiszem — folytatja Lenin —, hogy nagyobb elismerést a Vörös Hadsereg számára elképzelni is nehéz.

Lenin a továbbiakban arról beszél, hogy a régi tisztikar főképpen elkényeztetett és elrontott kapitalista csemetékből állott, akiknek semmi közük sem volt az egyszerű katonához. Ezért most, amikor új hadsereget szervezünk, a parancsnokokat csakis a népből vegyük. Csak a vörös tiszteknek lesz tekintélye a katonák előtt és csak ők tudják majd megszilárdítani hadseregünkben a szocializmust. Az ilyen hadsereg legyőzhetetlen lesz.
„Izvesztyija VCIK” 258. sz.
1918. november 26.”
(idézet: – Lenin Művei 28. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„A lengyel–szovjet háború (a lengyel történetírásban lengyel–bolsevik háború) Szovjet-Oroszország és Szovjet-Ukrajna, valamint a Második Lengyel Köztársaság és az Ukrán Népköztársaság, négy újonnan született állam között zajlott az első világháború utáni Európában. A háború az egyre terebélyesedő konfliktus végeredménye lett. Lengyelország, amely a felosztásokat követően visszanyerte államiságát, meg akarta védeni azokat a területeket, amelyeket tőle egyszer már elvettek, a szovjetek célja pedig az Orosz Birodalom által ellenőrzött területek megtartása volt, amelyek felett a világháború alatt elvesztették uralmukat. Mind a két oldal saját magát tekinti győztesnek: a lengyelek azt állítják, sikeresen megvédték államukat, míg a szovjetek a lengyelek 1920-as keleti támadásának visszaverése miatt tekintik magukat a győztesnek.” Wikipédia

„A német csapatok által elfoglalt szovjet területeken szüntelen partizánháború folyt az idegen betolakodók és hazai cinkosaik ellen. Az ukrajnai, belorussziai, baltikumi munkások és parasztok harcát a Kommunista Párt vezette. 1918 folyamán a kommunisták az ellenséges megszállás alatt álló területeken megalakították és megerősítették szervezeteiket. 1918 júliusában Moszkvában megtartották Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártjának I. kongresszusát, majd 1918 augusztusában Szmolenszkben összeült Belorusszia és Litvánia kommunista szervezeteinek első konferenciája; szeptemberben megalakult a németek által megszállt területek kommunista szervezeteinek Központi Irodája, amely nagy lendülettel dolgozott a fegyveres felkelés előkészítésén. Erősödött az illegális kommunista szervezetek munkája a városokban és falvakban; a kommunista szervezetek partizán törzseket hoztak létre.

A központi hatalmaknak a világháborúban elszenvedett veresége és az 1918. novemberi németországi forradalom lényegesen megváltoztatta a nemzetközi helyzetet. A német proletariátus küzdelmei nagy hatást gyakoroltak az egész kapitalista Európa forradalmi mozgalmának fejlődésére, s ez lényegesen megkönnyítette a nemzetközi ellenforradalommal viaskodó Szovjet-Oroszország helyzetét.1918 november 13-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság érvénytelennek nyilvánította a breszti békeszerződést, „teljes egészében és külön-külön minden pontjában”. A Végrehajtó Bizottság határozata megállapította, hogy a szovjet és a német nép érdekei azonosak az imperializmus ellen, a békéért, a boldog jövőért vívott harcban. A szovjet állam azt javasolta Németországnak, hogy kössenek baráti szövetséget. Ám a német kormánykörök még a diplomáciai kapcsolatokat sem voltak hajlandók helyreállítani Németország és Szovjet-Oroszország között. (E kapcsolatokat provokációs módon néhány nappal a novemberi forradalom előtt szakították meg.) A szovjet emberek feszült figyelemmel és rokonszenvvel kísérték a németországi forradalom eseményeit. Amikor Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot, a német proletariátus vezetőit az ellenforradalom ügynökei orvul meggyilkolták, az egész szovjetországon a tiltakozó tömeggyűlések és felvonulások hulláma hömpölygött végig.

Németország veresége után újult erővel lángolt fel a németek által megszállt szovjet területek dolgozóinak felszabadító harca. Ugyanakkor azonban az ellenforradalmárok tevékenysége is megélénkült. A forradalom ellenségei nacionalista jelszavakat hangoztattak, sőt forradalmi frazeológiához folyamodtak, csakhogy megakadályozzák a szovjethatalom győzelmét. Ezeken a területeken az ellenforradalom részben a még ott tartózkodó német csapatokra, részben az antant-imperialisták katonai és pénzügyi segítségére támaszkodott.

A német megszállás alatt levő vidékek dolgozói az OSZSZSZK támogatásával a helyzet bonyolultsága ellenére is komoly győzelmeket tudtak aratni. 1918 végén a német megszálló seregeket kiűzték Belorussziából. 1919. január 1-én megalakult Szovjet-Belorusszia ideiglenes kormánya, A. F. Mjasznyikov elnökletével.

Makacs harcok folytak Ukrajnában, ahol Németország veresége után az ukrán burzsoá nacionalisták ragadták kezükbe a hatalmat, megalakítván az úgynevezett direktóriumot, amelynek élére Petljura és Vinnyicsenko került. Szkoropadszkij hetman Németországba szökött.

A petljuristáknak eleinte sikerült megtéveszteniük az ukrán dolgozók egy részét: nagy propagandát folytattak a független „Ukrán Népköztársaság” megalakításáról, hazug ígéreteket tettek arra, hogy szétosztják a parasztok között a földet és a gyárakba bevezetik a munkásellenőrzést stb. A valóságban a petljurista rendszer a burzsoázia és a kulákság érdekeit védelmezte. A parasztoktól behajtották az elmúlt évekből fennmaradt tartozásokat és a hadiadót. A petljuristák magasra szították a sovinizmus lángját, zsidó-pogromokat rendeztek. Hadat üzentek Szovjet-Oroszországnak, s ezzel egyidejűleg Ukrajna kincseit kiárusították a külföldi tőkéseknek. A direktórium 1919. február 27-i jegyzékében Ukrajnát Franciaország „védnöksége” alá helyezte.

Ukrajna munkásai és parasztjai fegyveres harcra keltek a petljurista direktórium ellen. 1918 novemberében megalakult az ideiglenes ukrán szovjet kormány, amelynek többi közt tagjai voltak K. J. Vorosilov, Artyom és V. P. Zatonszkij. Az OSZSZSZK Vörös Hadserege Ukrajna dolgozó népének segítségére sietett. 1919 január elején megalakult az ukrajnai front V. A. Antonov-Ovszejenko parancsnoksága alatt.

Az ukrajnai szovjet hadosztályok, amelyek a német megszállás idején alakultak, s amelyek az OSZSZSZK és Ukrajna közti semleges övezetben tartózkodtak, támadásba lendültek. A harcokban kitűnt az N. A. Scsorsz és a V. N. Bozsenko vezette Bogun-ezred és tarascsai ezred. A munkások „zászlókkal, kenyérrel és sóval, elragadtatott »hurrá« kiáltásokkal” fogadták a vöröskatonákat — jelentette Scsorsz. 1919. január elején Harkovot, 1919. február 5-én pedig Kijevet is felszabadították a petljuristák uralma alól. Ukrajna nagyobb részén visszaállították a szovjethatalmat.

A szovjetköztársaságok megalakulása a Baltikumban

A balti népeknek a német megszállók elleni szabadságharca ugyancsak összekapcsolódott a szovjethatalom visszaállításáért vívott tömegharccal. Mire Németország veresége bekövetkezett, Észtországban már újjáalakultak az illegális bolsevik szervezetek. November közepétől megjelent a „Kommuniszt” című bolsevik lap is. November 12-én a tallinni munkások „Le a burzsoá kormánnyal!” jelszó jegyében hatalmas tüntetést rendeztek. Az üzemekben a munkások önhatalmúlag bevezették a nyolcórás munkanapot. Ismét működött a munkásküldöttek tallinni szovjetje, amely november 19-én a nép nevében segítséget kért Szovjet-Oroszországtól az intervenciósok elleni harchoz. Erre a felhívásra válaszul a szovjet csapatok, amelyek kötelékében észt lövész-ezredek is harcoltak, november 22-én támadást indítottak Narva irányában. November 29-én a felszabadított Narvában kikiáltották az Észtországi Munkáskommunát, és megalakították a Kommuna Tanácsát (a köztársaság kormányát), élén J. J. Anvelttel. Ugyanezen a napon Lenin táviratot intézett a Vörös Hadsereg parancsnokához, amelyben kijelentette, hogy minden segítséget meg kell adni az Észt Szovjet Köztársaságnak.

December 8-án Lenin aláírásával megjelent az OSZSZSZK Népbiztosai Tanácsának dekrétuma az Észt Szovjet Köztársaság elismeréséről. 1918 végére Észtország területének nagy részén helyreállították a szovjethatalmat. Szovjet-Észtország nagy kölcsönt, tetemes mennyiségű gabonát, élelmiszert és más árut kapott az OSZSZSZK-tól.

Az észt szovjet kormány megtette az első lépéseket a gazdasági élet átalakításának útján. Az államosított ipari üzemek ismét dolgozni kezdtek; felemelték a munkások bérét, elkobozták a nagybirtokosok földjét, semmisnek nyilvánították a parasztok adósságait, s megtiltották a földbérfizetést. Mindenfelé parasztbizottságok alakultak. Az észt szovjet kormány azonban egy súlyos hibát is elkövetett az agrárkérdésben: nem osztotta fel a földesúri birtokokat és felszerelésüket a földnélküli és a kisbirtokos parasztok között, s ez akadályozta a proletariátus és a parasztság szövetségének megszilárdulását.

A megszállók és a fehérgárdista csapatok uralma alól fel nem szabadult észt területek dolgozói Észtország Kommunista Pártja Központi Bizottságának és vezetőjének, Viktor Kingisepp-nek az irányításával hősies harcot vívtak a burzsoá-nacionalista Pats-kormány ellen.

Lettországban a néptömegek a német megszállás legelső percétől fogva önfeláldozóan küzdöttek a betolakodók ellen. A rigai illegális bolsevik nyomda röpcédulákat és felhívásokat adott ki. A lett kommunisták három illegális lapot jelentettek meg. 1918 folyamán a rigai proletariátus több nagy tüntetést rendezett. Egy pillanatra sem szünetelt a megszállók elleni partizánháború.

Németország veresége után a lett burzsoá nacionalisták, akik meg akarták akadályozni a proletárforradalom kirobbanását, „ideiglenes kormányt” alakítottak a hírhedt reakciós, Ulmanis vezetésével. Az antant utasítására a német csapatok továbbra is Lettországban maradtak, hogy elfojtsák az erősödő forradalmi mozgalmat.

Lettország munkásosztálya energikus harcot indított a szovjethatalomért. 1918. december 4-én megalakult Lettország ideiglenes szovjet kormánya, P. I. Sztucska vezetésével. Az új kormány a dolgozókhoz intézett december 17-i kiáltványában független szovjetköztársaságnak nyilvánította Lettországot. December 22-én az OSZSZSZK kormánya dekrétumot tett közzé Lenin aláírásával, amelyben elismerte Szovjet-Lettországot. A dekrétum kimondta, hogy „az oroszországi szovjet kormány az Oroszországi Szovjet Köztársaság valamennyi olyan katonai és polgári hatóságának, amely érintkezésben van Lettországgal, kötelességévé teszi, hogy a legmesszebb menő támogatást nyújtsa Lettország szovjet kormányának és csapatainak abban a harcban, amelyet Lettországnak a burzsoá iga alól való felszabadításáért folytatnak”. Ezzel egyidejűleg az OSZSZSZK Népbiztosainak Tanácsa 20 millió rubelt bocsátott Szovjet-Lettország rendelkezésére a népgazdaság helyreállítása céljából.

1919. január 2-án Rigában fegyveres felkelés tört ki a burzsoá kormány ellen. A munkásosztagok az éjszaka folyamán elfoglalták a városközpontot, reggelre pedig kezükben voltak a Daugaván (Nyugati-Dvinán) át vezető hidak is. A megszállók elmenekültek. Felszedte horgonyait az az angol—francia hajóraj is, amely addig Sinclair tengernagy parancsnoksága alatt a rigai kikötőben tartózkodott. Január 3-ára Riga teljesen felszabadult.

Tíz nappal később, január 13-án Rigában megnyílt a lettországi szovjetek alkotmányozó kongresszusa. Díszelnökké Lenint választották. P. I. Sztucska bevezető szavai után az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke, J. M. Szverdlov lépett a szónoki emelvényre, és üdvözölte a kongresszust. A kongresszus elhatározta, hogy Lettország államszövetségre lép az OSZSZSZK-val, majd megválasztotta a kormányt és elfogadta a Lett Szocialista Szovjet Köztársaság alkotmányát.

A lettországi szovjethatalom sokat tett a gazdasági és társadalmi élet szocialista átalakításáért. Elkobozták a földesúri birtokokat, államosították a bankokat, a nagykereskedelmi és ipari vállalatokat; megkezdődött a gazdasági élet, mindenekelőtt az ipar helyreállítása. Az elkobzott földesúri birtokok közvetlenül a helyi szovjetek kezelésébe kerültek; jó néhány volt földesúri birtokon állami gazdaságot (szovhozt) rendeztek be. Az észt szovjetkormányhoz hasonlóan azonban a lett szovjetkormány is elkövette az agrárkérdés megoldásában azt a hibát, hogy a nagybirtokosok földjét nem adta át használatra a földnélküli és a kisbirtokos parasztoknak.

Litvániában is megalakult a szovjetköztársaság. Az országban már 1918 második felében fegyveres partizáncsapatok működtek. Október 1 – 3 között illegálisan megtartották Litvánia Kommunista Pártjának I. kongresszusát. Litvánia dolgozói a Kommunista Pártvezetésével szétkergették a helyi burzsoá bizottságokat, és mindenfelé szovjeteket választottak. December 8-án Vilniusban megalakult Litvánia ideiglenes forradalmi munkás-paraszt kormánya, V. S. Mickiavicius-Kapsukas vezetésével. A kormány a tömegek forradalmiságára támaszkodva december 16-án szovjetköztársasággá kiáltotta ki Litvániát. A proletariátus és a szegényparasztság forrón helyeselte ezt a lépést. Az ideiglenes forradalmi kormány felhívására országszerte tömegtüntetéseket és általános sztrájkokat rendeztek, a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó jegyében.

Litvánia területének nagy részén győzött a szovjethatalom. A szovjet kormány elkobozta a nagybirtokosok és az egyház földbirtokait, államosította az ipart és a vasutakat, s bejelentette, hogy a litván nép „kéz a kézben akar haladni Szovjet-Oroszországgal és a szocialista forradalom útján elindult összes többi országgal”.

Az OSZSZSZK Népbiztosainak Tanácsa december 27-i, Lenin által aláírt dekrétumában, a Litván Szovjet Köztársaság függetlenségét is elismerte. Szovjet-Oroszország kormánya csapatokat küldött Szovjet-Litvánia megsegítésére.

A litván burzsoázia az imperialistákhoz fordult támogatásért. A Slezevicius vezetésével megalakult burzsoá ideiglenes kormány 1919 januárjában felkérte az antanthatalmakat és Németországot, hogy verjék le Litvániában a szovjethatalmat. Februárban lengyel fehérlégionáriusok törtek be Szovjet-Litvániába és Belorussziába. Ezzel csaknem egy időben a német csapatok is megindultak Litvánia felé.

A belorussziai és a litvániai szovjetkongresszus 1919 februárjában elhatározta, hogy Vilnius fővárossal egységes Litván—Belorusz Szovjet Köztársasággá egyesíti a két köztársaságot. Ezt egyrészt a külső ellenséggel és a belső ellenforradalommal szembeni közös védekezés, másrészt pedig az indokolta, hogy a két ország gazdasági és politikai érdekei közösek voltak. Február 28-án Vilniusban a szovjetek litván és belorusz Központi Végrehajtó Bizottságának egyesült ülése megválasztotta a Litván—Belorusz Szovjet Köztársaság kormányát, amelynek élére V. S. Mickiavicus-Kapsukas került.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Lenin történelmi személyisége

„Lenin olyan korban lett a munkásosztály eszmei és politikai vezérévé, amikor kialakult és az egész világot uralma alá hajtotta a monopolkapitalizmus, az imperializmus, amikor a szocialista forradalom a történelmi fejlődés közvetlen feladatává vált. Ő mutatta meg a forradalmi kivezető utat az első imperialista világháború okozta szörnyű válságból, amelybe a kapitalizmus döntötte az emberiséget. Ő mutatta meg a kivezető utat abból az eszmei zűrzavarból, amit a revizionizmus és különféle más téves és káros irányzat terjesztett el a munkásmozgalomban.

Örök történelmi igazság, hogy Lenin neve elválaszthatatlan attól a párttól, amely győzelemre vitte a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. Hiszen e pártot az ő vezetésével teremtették meg, és ő vezette harcát a proletariátus hatalomra jutásáért.

Örök történelmi igazság, hogy Lenin neve elválaszthatatlan a világ első szocialista államától. Hiszen a szovjet államot az ő vezetésével teremtették meg és ő állt az élén fennállásának első, s egyben legnehezebb éveiben. Az ő személyisége – a lángeszű tudós, a párt- és népvezér és államférfi alakja – hatalmas fényerejű világító fáklyaként emelkedik ki a világrengető események viharában, amikor az Októberi Forradalom megnyitja az emberiség új korszakát, s elkezdődik a történelmi átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba.

Örök történelmi igazság, hogy a szocialista forradalom oroszországi diadala, az első munkásállam megszületése egyben a lenini tanítások, a lenini politika nagy győzelme, mely hatalmas lökést ad a nemzetközi proletariátus küzdelmének. A lenini eszmék jegyében alakultak meg a munkásosztály új forradalmi pártjai, köztük 1918 novemberében a Kommunisták Magyarországi Pártja is. Lenin vezetésével jött létre 1919 márciusában a Kommunista Internacionálé, mely összefogta a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi erőinek legjavát.

A Komintern Lenin tanait követve segítette sok ország proletariátusának tőkeellenes harcát, sok gyarmati és félgyarmati sorba taszított nép felszabadulási küzdelmét. Elsőrendű szerepet játszott abban, hogy a forradalmi mozgalom a kapitalista kizsákmányolás és az imperialista elnyomás ellen messze túlnőtte az 1914 előtti kereteket: a marxizmus-leninizmus zászlaja alatt terjedt el mind az öt földrészen, vált világméretűvé.”
(idézet: – Nemes Dezső – A lenini eszmék ereje – című könyvből)

SaLa

 

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

„A hadikommunizmus vagy háborús kommunizmus (oroszul: Военный коммунизм) egy politikai-gazdasági rendszer volt Oroszországban az oroszországi polgárháború alatt, 1918-tól 1921-ig. A szovjet történetírás alapján az irányelvet a bolsevikok alapították azzal a céllal, hogy a városok és a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg fegyvert és élelmet megfelelően kapjon. A folyamatos háború által ellehetetlenített gazdasági szerkezet miatt kellett a hadikommunizmust felállítani. A hadikommunizmus 1918 júniusában kezdődött el, és a Vesenka, a Legfelsőbb Gazdasági Tanács törölte el. 1921. március 21-éig tartott, az új gazdaságpolitika kezdéséig.
Rendelkezések

1. A nagyobb gyárak államosítása, és egy szigorúbb menedzsment alá helyezése
2. A külkereskedelem állami irányítás alá helyezése, a magánimport és -export betiltása
3. Szigorú fegyelem a munkások számára, a sztrájkok visszautasítása, erőszakos leverése
4. Kötelező önkéntesmunka bevezetése a nem dolgozó osztályoknak; tulajdonképpen fizetés nélküli kényszermunka elrendelése
5. : a mezőgazdasági többlet összegyűjtése a parasztoktól, és annak városi szétosztása; fizetés nélküli kényszerbegyűjtés, tulajdonképpen rekvirálás
6. Magánvállalkozások illegálissá tétele, betiltása
7. Az élelmiszerek és más árucikkek jegyre adása és központosított szétosztása városokban
8. A vasutak állam általi katonai stílusú vezérlése

Mivel a bolsevik kormány ezeket a polgárháború idején hozta be, közel nem voltak olyan szervezettek, mint ahogy fel voltak tüntetve. Oroszországban akadtak olyan nagy területek, ahova nem ért el a bolsevikok uralma, és a kezdetleges telefonhálózat, illetve kommunikációlehetőség hiányában még a bolsevikokhoz hű régióknak is maguknak kellett dönteniük, a moszkvai központi vezetéssel való kapcsolat hiányában.” Wikipédia

„A szovjethatalom az ország összes erőforrásait a honvédelem szolgálatába állította; az ennek érdekében életbe léptetett rendkívüli, átmeneti intézkedések összességét hadikommunizmusnak nevezték.

A hadikommunizmus rendszere 1918 második felében kezdett kialakulni — teljes kibontakozását 1920 végén érte el — a háború és a blokád okozta nehézségek hatására. A tőkésosztálynak az volt a taktikája — mondotta Lenin —, „hogy elkeseredett és kíméletlen harcba rántson bennünket, és ez a harc arra kényszerített bennünket, hogy mérhetetlenül nagyobb mértékben romboljuk le a régi viszonyokat, mint eredetileg terveztük.”

A nagyipar mellett a közép- és kisipart is államosították. Eredetileg úgy tervezték, hogy a kisüzemek egy részét egy ideig meghagyják a régi tulajdonosok kezében, természetesen úgy, hogy tevékenységüket szabályozzák. De a tőkések elkeseredett ellenállása és a háború szükségessé tette a teljes államosítást. Az államosítással lehetővé vált a nyersanyag és a késztermékek elosztásának legszigorúbb központosítása, s ezzel a honvédelem szempontjából nélkülözhetetlen, alapvető gazdasági ágak termelőtevékenységének biztosítása.

A Népbiztosok Tanácsa 1918 novemberében megtiltotta a legfontosabb közszükségleti cikkekkel való magánkereskedelmet, majd 1919 januárjában kiadott dekrétumában elrendelte a gabona és a takarmány kötelező beszolgáltatását (prodrazvjorsztka). Később a beszolgáltatási kötelezettséget más mezőgazdasági termékekre is kiterjesztették. A beszolgáltatási kötelezettség azt jelentette, hogy a parasztok egész élelmiszer-feleslegüket kötelesek voltak átadni az államnak. Az állami szervek meghatározták azt a mennyiséget, amelyre a parasztnak gabonából és más termékekből szüksége volt a fogyasztás és az újratermelés céljára (vetőmagalap); meghatározták az állatállomány számára szükséges takarmány mennyiségét is. A többit be kellett szolgáltatni. A beszolgáltatandó termékek mennyiségét a termésnek megfelelően állapították meg kormányzóságonként, s azon belül járásonként, körzetenként, falvanként és végül gazdaságonként. A beadási kötelezettség gazdaságonkénti megállapításánál osztályelvet követtek: a szegényparasztokra semmit, a középparasztokra keveset, a gazdag parasztokra sokat vetettek ki.

A szovjethatalom valamennyi osztály számára bevezette az általános munkakötelezettséget. A burzsoáziát fizikai munkára kötelezte. Így megvalósult az az elv, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”.

A hadikommunizmusnak voltak olyan oldalai, amelyek megterhelték a lakosságot, de ez a rendszer tette lehetővé, hogy az egész népgazdaságot a honvédelem érdekeinek rendeljék alá. E politika segítségével sikerült megindítani és megfelelő szintre emelni a fegyver-, lőszer- és felszerelésgyártást, habár ennek érdekében erősen csökkenteni kellett a nem hadi szükségleteket szolgáló ipar termelését. A mezőgazdaságban az állam a kötelező terménybeszolgáltatás révén összpontosította a rendelkezésre álló árugabona túlnyomó részét, s így biztosítani tudta a hadsereg és a munkások ellátását.

A beszolgáltatás igen súlyos teherként nehezedett a parasztságra. De a dolgozó parasztok zöme nem lázadozott ellene, mert belátta, hogy a szovjethatalomtól kapott földet csakúgy tarthatja meg, ha minden erejével támogatja a szovjet államot. Lenin a következőket mondotta a munkásosztály és a parasztság katonai és politikai szövetségéről, amelyen a hadikommunizmus alapult: „A paraszt megkapta a munkásállamtól az egész földet, és védelemben részesült a földbirtokossal és a kulákkal szemben; a munkások a parasztoktól hitelbe kaptak élelmiszert. . .”

Az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni nehéz küzdelem időszakában egyedül a hadikommunizmus politikája tudta biztosítani a népgazdaság megszervezését és az ország összes erőforrásainak az ellenség szétzúzására való mozgósítását.

A Vörös Hadsereg első győzelmei

1918 nyarán a szovjetköztársaság szempontjából az ország keleti részén folyó hadműveletek voltak a legnagyobb jelentőségűek. Az intervenciós és fehérgárdista seregek, miután Szibéria és az Urál-vidék hatalmas területeit elfoglalták, több helyen átkeltek a Volgán és a Kámán, és Moszkva ellen vonultak. A szovjethatalom létét súlyos veszély fenyegette. A Volga középső folyása mentén és az Urál vidékén szívós, véres harcok folytak. Július végén a Kommunista Párt Központi Bizottsága határozatot hozott, amelyben hangsúlyozta a Volga- és Urál-vidéki harcok jelentőségét, és konkrét intézkedéseket rendelt el a Vörös Hadsereg ott harcoló egységeinek erősítésére.

A szovjet kormány öt hadseregből álló keleti frontot alakított. Lenin, aki akkoriban több ízben hangsúlyozta, hogy a forradalom sorsa a keleti fronton dől el, közvetlenül foglalkozott a volgai és uráli hadsereg erősítésével kapcsolatos kérdésekkel. A nyár folyamán jelentősen megerősítették ezeket a hadseregeket a közép-oroszországi és a nyugati területek legjobb vöröskatona-alakulataiból. Sok kommunista párttagot küldtek a keleti frontra. 1918 augusztusának első két hetében Moszkvából 400 kommunista érkezett ide; a pétervári pártszervezet 300 kommunistát küldött Kazany és Szimbirszk vidékére. A keleti front megerősítésében óriási szerepet játszottak az uráli kommunisták: az ottani pártszervezet tagjainak mintegy kétharmada — több mint 20 000 ember — ment a frontra.

A keleti front kialakítása során óriási nehézségeket kellett leküzdeni. A front középső szakaszán kezdetben ötvennél is több, egészen különböző struktúrájú csapat harcolt. A kommunisták ezeket a különálló csapatokat ezredekké, dandárokká, hadosztályokká kovácsolták össze. A szamarai és szimbirszki munkások vöröskatona- és partizánosztagai, amelyek kitörtek az ellenséges bekerítésből, alkották a szimbirszki „vasdivízió” gerincét. A penzai munkások és szegényparasztok osztagaiból alakult meg az inzai és penzai hadosztály. Az uráli kommunista munkások a katonailag igen kiváló 29., 30. és 51. hadosztályban tömörültek; 1918 végén e hadosztályokban a párttagok aránya elérte a 30 százalékot.

Megalakult a Volgai Hajóhad is. Kiegészítését N. G. Markinra, a Balti Flotta kommunista matrózára bízták, aki addig a Külügyi Népbiztosság munkájának megindításában vett részt, ekkor a párt a keleti frontra vezényelte. Markin felhívta az Orosz Hadiflotta tengerészeit, hogy lépjenek be a Volgai Hajóhadba: „Akik be akarnak lépni a hajóhadba, azoknak el kell fogadniuk a szovjethatalom platformját, és kifogástalan becsületességet kell tanúsítaniuk mind a parancsnokság, mind pedig bajtársaik irányában. Akik a fenti követelményeknek nem felelnek meg, ne jelentkezzenek.”

A keleti fronton szerzett hírnevet Csapajev, a nép hőse. Ö alakította meg az első vöröskatona-osztagokból a Pugacsov-dandárt, amely a 4. hadsereg állományába tartozott. A keleti front hadseregeiben nagyszabású politikai munka folyt, amelyet a hadseregek forradalmi katonai tanácsaiban részt vevő ismert pártmunkások — Sz. I. Guszev, V. V. Kujbisev, G. D. Lindov, P. K. Sternberg — vezettek.

A Kommunista Párt áldozatos munkája nyomán átformálódtak a csapatok: most már megállták helyüket az ellenség nyomásával szemben, sőt egyre inkább ellentámadásba mentek át.

Szeptember elején a 2. és az 5. hadsereg egységei visszafoglalták Kazanyt a fehérgárdistáktól. Lenin üdvözletét küldte a bátor felszabadítóknak. Azt írta, hogy Kazany elfoglalása „fordulópont volt hadseregünk hangulatában, a kemény, döntő, győzelmes akciókra való áttérésének kezdete volt.” Szeptember 12-én Kujbisev, az 1. hadsereg politikai biztosa, táviratban közölte Leninnel, hogy háromnapi harc után elfoglalták Szimbirszket. A város ostromában a szimbirszki hadosztály G. Gaj vezette ezredei játszották a fő szerepet. Még nem dördültek el az utolsó ágyúlövések, amikor Szimbirszk főterén már gyűlésre sereglettek össze a harcosok ezrei, és a következő szövegű táviratot küldték Leninnek; „Drága Vlagyimir Iljics! Szülővárosának elfoglalása a felelet az Ön egyik sebére, a másik sebére pedig Szamara lesz a válasz!” Ezt az ígéretüket becsülettel teljesítették. Október 7-én északról az 1. hadsereg egységei, dél felől a 4. hadsereg egységei bevonultak Szamarába.

Kitartó harcok után, november elején elfoglalták Izsevszket is. A városba először az uráli kommunista munkás, A. M. Cseverjov vöröskatona-ezrede nyomult be, amely a nagy tehetségű V. M. Azin 2. összevont hadosztály kötelékébe tartozott.

1918 nyarán és őszén fontos hadműveletek zajlottak le az ország déli részén. Itt Krasznov „önkéntes” fehérgárdista hadserege és kozákcsapatai harcoltak a szovjethatalom ellen. Az „önkéntesek” Észak-Kaukázusban a Vörös Hadseregnek a szovjet főerőktől elvágott egységeit szorongatták. Erősödött Krasznov nyomása Caricinra és Voronyezsre is.

A szovjet kormány 1918 szeptemberében megalakította a déli frontot. A front 8. és 9. hadserege, amely a voronyezsi, povorinói és balasovi frontszakaszon az ország központi vidékeit fedezte, megállította a fehérkozákok támadását, és védekezésbe szorította őket. Ezekben az ütközetekben különösen kitüntették magukat az R. F. Sziversz és a V. I. Kikvidze parancsnoksága alatt harcoló csapatok. A déli front caricini szakaszát a 10. hadsereg védelmezte. E hadsereg magvát K. J. Vorosilovnak a Donyec-medencéből 1918. június végén érkezett csapatai alkották, amelyek hősiesen átvágták magukat a 700 kilométer hosszúságú, ellenség megszállta területen; két hónapig tartó vonulásuk közben szüntelenül harcban álltak a német betolakodókkal és a fehértábornokok csapataival.

A fehérgárdisták kétszer jutottak el Caricinig, de mindkét alkalommal véres fejjel vonultak vissza.

Az első alkalommal 1918 augusztusában érték el a Volgát, majd harapófogóba szorították a várost. A külvárosokban éjjel-nappal folytak a harcok. A város utcáin lövedékek robbantak, égtek a rakodópart faraktárai. A Vörös Hadsereg harcosai — a kommunista hadosztály donyeci bányászai és vasmunkásai, a 38. Rogozsszko—Szimonovszkij-ezred moszkvai munkásai, a lovassági alakulatok vöröskozákjai — acélfalként zárták el az ellenség útját. Vállvetve harcoltak velük a caricini munkások, akik több mint 10 000 katonát adtak a frontnak. Példátlan bátorságot tanúsítottak a harcokban a Dumot-művek munkásai, a fegyvergyári munkások, a fűrészüzemek munkásai, a caricini kikötők rakodómunkásai, a volgai hajósok. A gyárakban maradt munkások fáradhatatlanul gyártották a fegyvereket, lőszereket, javították az ágyúkat, páncélautókat, páncélvonatokat. M. A. Gvozgyev munkás, a caricini harcok egyik résztvevője, visszaemlékezéseiben később így írt: „Volt úgy, hogy a gép mellett dolgoztunk, de a lőszertáska a vállunkon, a puska pedig az oldalunkon függött. Ha a nap nyugodtan telt el, este katonai kiképzésben vettünk részt. Gyakran egyenesen a frontról vágtatott be hozzánk a nyitott ajtón egy-egy ágyút vontató fogat. Az ágyú csöve még forró volt. Egyszer a závárzatot rongálta meg egy ellenséges lövedék, máskor valamilyen más alkatrész sérült meg. Alig száradt meg a lovakon a tajték, alig kaptak be egy-két falatot a tüzérek, már kiáltottunk is nekik: Kész van! Nem volt akkoriban külön lőtér a belövésre; a lövegek egyenesen az ellenségre lőtték be magukat.”

Caricin hős védői nagyszerű győzelmet arattak. Szeptember elején szétverték és egészen a Donig vetették vissza az ellenséget. Ugyanígy kudarcba fulladt a fehérgárdisták Caricin elleni második támadása is, 1918 októberében.

Caricinnél kitűnő parancsnokok harcoltak: Sz. M. Bugyonnij, J. A. Scsagyenko, A. J. Parhomenko, O. I. Gorodovikov, N. A. Rudnyev és mások, a Kommunista Párt hű fiai. Caricin védelmét ezekben a feszültséggel teli időkben I. V. Sztálin vezette, aki 1918 júniusától októberéig a városban tartózkodott, és júliustól az észak-kaukázusi katonai kerület katonai tanácsának elnöke lett. Tagja volt a katonai tanácsnak K. J. Vorosilov és Sz. K. Minyin is.

Szovjet-Oroszország északi részén egy 30 000 főnyi intervenciós és fehérgárdista hadsereg tevékenykedett. Miután elfoglalta a murmanszki és a fehér-tengeri partvidéket, támadást indított az Északi-Dvina mentén, Kotlasz irányában, továbbá az Arhangelszk—Vologda vasútvonal mentén. 1918. szeptember elején a vöröscsapatok, kitartó harcok eredményeként, megállították az ellenség előrenyomulását. A harcokban különösen kitüntette magát az észak-dvinai flottilla, amelyet P. F. Vinogradov, az arhangelszki kormányzósági végrehajtó bizottság elnökhelyettese szervezett. Az Onyega-tótól északra feltartóztatták az angol—amerikai csapatokat, amelyek a murmanszki vasút vonal mentén kísérelték meg az előnyomulást.

1918 szeptemberében a szovjet kormány határozata értelmében megalakult az északi front. Fő erejét a 6. hadsereg alkotta, amelyet 1918. december 1-től A. A. Szamojlo, a régi hadsereg volt tábornoka vezetett. Az északi front megerősítésében nagy szerepet játszott M. Sz. Kedrov bolsevik pártmunkás.

A munkások és parasztok valamennyi fronton a tömeges hősiesség megszámlálhatatlan példáját tanúsították. E példák egyike volt Groznij, a nagy észak-kaukázusi ipari központ védelme.1918 nyarán a fehérkozák csapatok, az angol imperialisták ügynökének, G. Bicserahovnak vezetésével körülzárták Groznijt. A fehérgárdisták sokszoros számbeli túlerőben voltak a város védőivel szemben. De Groznij nem adta meg magát. Valamennyi fegyverfogható munkásember harcra kelt. A város védelmében az öregek, az asszonyok, a nagyobb gyermekek is részt vettek. Minden utcáért, minden házért elkeseredett közelharc folyt. Az ostrom száz napig tartott. November közepén a szovjet csapatok Szergo Ordzsonikidze vezetésével áttörték a fehérgárdista gyűrűt, és felszabadították a várost. A fehérgárdisták ellen vívott hősi harcáért Groznijt is, akárcsak Caricint, Vörös Zászló Renddel tüntették ki.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Beszéd a Вutirki-kerületi gyűlésen, 1918 augusztus 2-án 
Újságtudósítás

„Elvtársak! Ma Moszkva különböző kerületeiben a szocialista Oroszország sorsát vitatjuk meg.

Szovjet-Oroszország ellenségei szoros vasgyűrűvel vesznek körül bennünket, hogy elvegyék a munkásoktól és a parasztoktól mindazt, amit az Októberi Forradalom adott nekik. Az orosz szociális forradalom fennen lobogó zászlaja nem hagyja nyugodni a nemzetközi rablókat — az imperialistákat, és haddal vonultak ellenünk, haddal vonultak a Szovjethatalom ellen, a munkások és parasztok hatalma ellen.

Emlékeznek az elvtársak, hogy a forradalom kezdetén a franciák és az angolok folyvást azt bizonygatták, hogy ők „szövetségesei” a szabad Oroszországnak. És íme, most ezek a „szövetségesek” megmutatták igazi arcukat. Ezek az emberek csalással és hazugsággal, azt hangoztatva, hogy nem szándékoznak Oroszország ellen harcolni, megszállták Murmant, azután elfoglalták Kemet és kezdték öldösni elvtársainkat, a szovjet funkcionáriusokat. Igen, Ők nem harcolnak az orosz burzsoázia ellen, ők nem harcolnak az orosz tőkések ellen, hanem a Szovjeteknek üzentek hadat, a munkásoknak és a parasztoknak üzentek hadat.

A francia és az orosz burzsoázia tevékeny segítőtársakra akadt a csehszlovákokban, — ezek a megvásárolható emberek persze nem önzetlenül jöttek ránk haddal, és mi tudjuk, kiknek a milliói bujtatták fel a csehszlovákokat a Szovjethatalom elleni háborúra: az angol-francia arany bujtatta fel őket ellenünk. De a csehszlovákokon kívül is akadtak olyan emberek, akik hajlandók arra, hogy megsemmisítsék a Szovjethatalmat — „hazánk megmentői”: Dutov, Alekszejev és a többiek a csehszlovákokkal együtt sütkéreznek az angol-francia arany fényében és várják az orosz aranyesőt… A Szovjethatalomnak sok ellensége van. De vajon egyedül vagyunk-e, elvtársak?

Emlékeznek rá, hogy január havában, amikor még alighogy lángot vetett a szociális forradalom — Németországban már tömegsztrájk tört ki. Most, nyolc hónap után, már különböző országokban látunk tömegsztrájkokat: a munkások tömegsztrájkját Ausztriában, sztrájkolnak az elvtársaink Olaszországban. A dolgozók hóhérai végüket járják. A világ imperialistái maguk ássák sírjukat.

Az egymás kifosztásáért folyó háború nem csendesedik el. A rablóháborúban két kígyó kelt birokra: az angol-francia és a német imperializmus. Az ő kedvükért, az egyiknek vagy a másiknak a győzelme érdekében már 10 millió parasztot és munkást megöltek, 20 milliót nyomorékká tettek. Sokmillió ember foglalkozik halált hozó fegyverek gyártásával. Minden országban a legerősebbeket, a legegészségesebbeket szólítják fegyverbe, az emberiség színe-virágát pusztítják el… És miért? Csak azért, hogy e dögkeselyűk közül az egyik legyőzze a másikat…

A Szovjethatalom azt mondotta: mi nem akarunk harcolni sem a németekkel, sem az angolokkal és a franciákkal; mi nem akarunk megölni ugyanolyan embereket, mint mi vagyunk, ugyanolyan munkásokat és parasztokat. Nekünk ők nem ellenségeink. Nekünk más az ellenségünk — a burzsoázia, akár a német, francia, akár az orosz, amely most egyesült az angol-franciákkal.

És a mi jelszavainkat fennen hirdetik, forradalmi lobogónkat magasra emelik minden országban. Amerikában — abban az országban, amelyet régebben a legszabadabb országnak neveztek, a börtönök zsúfolva vannak szocialistákkal; Németországban széles körben terjednek a munkások és a katonák között Friedrich Adler német szocialista szavai: „ne az orosz munkások és parasztok, hanem saját burzsoáziátok ellen fordítsátok szuronyaitokat …“ A tőkések által rendezett mészárlásnak nem látni a végét. Minél több győzelmet arat Németország, annál több hozzá hasonló fenevad csatlakozik a szembenálló félhez, és most már Amerika is együtt harcol az angolokkal és a franciákkal. A háborút csakis a munkások fogják befejezni: a világforradalom elkerülhetetlen. Németországban már megindult egy ugyanolyan „vereségpárti” mozgalom, amilyen nálunk, volt, Olaszországban és Ausztriában tömegsztrájkok vannak, Amerikában tömegesen tartóztatják le a szocialistákat. És a tőkések és földbirtokosok, vesztüket érezve, végső erejüket is megfeszítik, hogy elfojtsák a forradalmi mozgalmat; az orosz tőkések kezet nyújtanak a francia tőkéseknek és földbirtokosoknak.

Most két front van: az egyik oldalon — a munkások és a parasztok, a másikon pedig — a tőkések. Közeledik a végső és döntő harc. Most lehetetlen a burzsoáziával való megalkuvás. Vagy ők győznek, vagy mi győzünk!

1871-ben a burzsoázia megdöntötte a párizsi munkások hatalmát. De akkor kevés volt az öntudatos munkás, kevés volt a forradalmi harcos. Most a munkások oldalán van a szegényparasztság, és most már a burzsoázia nem tud majd diadalt aratni úgy, mint 1871-ben.

A munkások szilárdan kezükben tartják a gyárakat, a parasztság nem adja vissza a földet a földbirtokosoknak. És ezeknek a vívmányoknak a védelmére mi a fosztogatóknak és a spekulánsoknak is hadat üzenünk. Ágyúkon és géppuskákon kívül ezek éhínséget is hoznak ránk.

Hadat üzenve a gazdagoknak, ezt mondjuk: „békét a kunyhóknak”. Elvesszük a spekulánsoktól készleteiket és a dolgozó szegénységet nem bízzuk a sors önkényére. (Lenin elvtárs beszéde után viharos éljenzés tör ki.)
Rövid tudósítás: „Izvesztyija VCIK”
164. sz. 1918. augusztus 3.
(idézet: – Lenin Művei 28. kötet – című könyvből)

SaLa

AZ ANYAG A “KUNYERA” UTÁN FOLYTATÓDIK!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Bal-Rad komm: „…békét a kunyhóknak”. Elvesszük a spekulánsoktól készleteiket és a dolgozó szegénységet nem bízzuk a sors önkényére…”

• NAGYON ÚGY NÉZ KI, HOGY ISMÉT VALAMI HASONLÓ ELŐTT ÁLLUNK!