Az antant intervenciójának erősödése

„Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin (oroszul: Влади́мир Ильи́ч Улья́нов Ленин; születési neve Vlagyimir Iljics Uljanov; Szimbirszk, 1870. április 22. [a régi orosz naptár szerint április 10.] – Gorki, 1924. január 21.) orosz ügyvéd, kommunista forradalmár, a Szovjetunió első vezetője, marxista gondolkodó, a leninizmus névadója és a 20. századi történelem kiemelkedő hatású alakja.

Orosz szülők harmadik gyermekeként, Szimbirszkben látta meg a napvilágot Vlagyimir Iljics Uljanov néven, a Lenint csak később vette fel. A Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el, s már ekkor kitűnt társai közül a tudásával és a szorgalmával. Miután kivégezték bátyját, aki részt vett egy merényletben, szembefordult a cári uralommal és fokozatosan balra tolódva a kommunista eszmék híve lett. Joghallgatóként részt vett egy diáktüntetésen, ami miatt kicsapták a kazáni egyetemről és így magánúton, a szentpétervári egyetemen fejezte be tanulmányait, szintén kitűnő eredménnyel.

Felforgató tevékenységért három év szibériai száműzetésre ítélték, ami után a frissen megalapított Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjaként emigrált, majd többek között Svájcban, Németországban és Angliában is lakott. Külföldön tartózkodva kulcsszerepet vállalt a párt szervezésében és vitáiban, valamint a szocializmus eszméjének terjesztésében. Szerkesztette a párt lapját és rengeteg írást publikált. Befolyása a pártkongresszusokon egyre erősödött és az 1903-as pártszakadás után a bolsevik (saját maguk által többséginek nevezett) frakciót vezette.

A párt és a mozgalom népszerűsége rohamosan nőtt, végül Lenin vezetésével Oroszországban megszerezték a hatalmat. Az 1917-es októberi forradalom után széles körű reformokat vezetett be, nagy szerepe volt az első világháborúból való kilépésében. Miután az 1917-es választást az eszerek (szociálforradalmárok) nyerték meg, a vörösök és a fehérek között elhúzódó polgárháború kezdődött, amelybe a külföldi hatalmak is beavatkoztak (intervenció). Lenin és a proletár állam a hadikommunizmus bevezetésével meg tudta nyerni a fehérek elleni háborút, és az 1922-ben megalakult Szovjetunió első vezetője lett. Politikai pályájának kiteljesedését agyvérzése, majd két évvel későbbi halála gátolta meg.

A Szovjetunió egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb vezetője volt, azok közül is sokan rajongtak érte, akiknek nem kedvezett az általa követett politikai irányvonal. Hatalmas sikereit többek között intelligenciájának, karizmatikus személyiségének, kiváló szónoki tehetségének és filozófiai jártasságának köszönhette. Oroszországban, a volt tagállamokban és egyes keleti országokban is hatalmas személyi kultuszra és népszerűségre tett szert. Szellemének közvetett hatásai még a mai napig is érezhetőek az orosz politikában.” Wikipédia

Lenin a bolsevikokkal, akik a következetes kommunisták, a dolgozó nép szabadságáért, felszabadításáért eredményesen harcoltak a kizsákmányolók ellen. A kizsákmányolók érdekeit az eszerek, mensevikek, kadetok, a cár, a kapitalisták, az angolok, az amerikaiak, az imperialisták képviselték, szolgaságot, élősködést akartak a dolgozó nép felett. De ez akkor nem jött be.

Lenin a dolgozó nép nagy harcosa és vezére volt, de szelleme ma is hat, és a jövőben is hatni fog.

„1918 végére lényegesen megszilárdult a szovjet állam helyzete. Ám Németország veresége következtében az antanthatalmak kiszélesíthették szovjetellenes intervenciójukat: a proletárállam ellen vethették be azokat a csapatokat is, amelyeket addig a Németországgal folytatott háború kötött le. Murmanszkba, Arhangelszkbe, Vlagyivosztokba újabb nagy intervenciós csapattestek érkeztek. 1918. november-december folyamán az antant hajóhada behatolt a balti-tengeri szovjet vizekre. Az intervenció fő iránya azonban most Dél-Oroszország felé mutatott. Az intervenciós csapatokat és a fehérgárdistáknak küldött anyagi segítséget a legrövidebb, legkényelmesebb úton tudták délre juttatni: a Fekete-tengeren keresztül, ahová Törökország kapitulációja megnyitotta az utat. November végén Ogyesszában, Szevasztopolban, Novorosszijszkban intervenciós csapatok — főként franciák — szálltak partra. A nyugati imperialisták most már közvetlen, nyílt katonai támogatásban részesítették a fehérgárdista „önkéntes” hadsereget, a fehérkozákokat, az ukrajnai és kaukázusi burzsoá nacionalistákat és más ellenforradalmárokat, akik a szovjetország déli területein harcoltak a szovjethatalom ellen.

Ez volt az az idő, amikor az antanthatalmak nyílt fegyveres harcot folytattak a szovjet állam ellen. Az imperialisták fokozták a blokádot, és teljesen elvágták Oroszországot a külvilágtól. Közben pedig szemérmetlenül fosztogatták az országot. Először Arhangelszken, Murmanszkon, Vlagyivosztokon, majd pedig a fekete-tengeri kikötőkön keresztül sok millió púd értékes árut — épületfát, prémet, aranyat, lent, bőrt, kendert, gabonát, mangán-ércet stb. — szállítottak el a szovjet földről. Mindezekre a kincsekre rekvirálás útján tették rá a kezüket a „megszállási költségek ellenében”, vagy pedig „megvásárolták” őket az általuk, illetve a fehérgárdista „kormányok” által kibocsátott értéktelen papírpénzért. A megszállók egyedül az észak-oroszországi területekről — nem teljes adatok szerint — csaknem egymilliárd aranyrubel értékű árut szállítottak külföldre. Az intervenciósok által elfoglalt területeken véres terror dühöngött, egyre gyakrabban került sor szovjet emberek tömeges kivégzésére. „Vérfagyasztó dolog visszaemlékezni azokra a szörnyűségekre — mondta el később egy távol-keleti partizán —, amelyeket az amerikai fenevadak a szovjet Távol-Keleten elkövettek. Számtalanszor láttam felgyújtott falvak üszkös romjait, fosztogatásokat, gyilkosságokat, amelyek mind az amerikai megszállók művei voltak.” Még Graves tábornok, a Szibériában tevékenykedő amerikai intervenciós csapatok parancsnoka is kénytelen volt később beismerni: „A kegyetlenkedések olyanok voltak, hogy azokról az orosz nép még elkövetésük után 50 évvel is beszélni és emlékezni fog.” Az Egyesült Államok — mondotta — „kihívta maga ellen a szibériai lakosság több mint 90 százalékának gyűlöletét”.

Az 1918 végi — 1919 eleji hadműveletek

1918 végén és 1919 elején — miután az antantcsapatok partra szálltak a Fekete-tenger partján, a délvidéki ellenforradalom pedig igen aktív lett — különösen fontossá vált a déli front. A fehérkozákok 1918 novemberében visszaszorították a 8. és a 9. hadsereget. Az ellenforradalmárok támadása már Voronyezst, Tambovot, Szaratovot veszélyeztette. A 8. és a 9. hadsereg katonái között gyakori volt a fegyelmezetlenség, az ingadozás.

A Kommunista Párt Központi Bizottsága 1918. november 26-án külön határozatban foglalkozott a déli fronton elszenvedett vereségek következtében kialakult súlyos és veszélyes helyzettel. A Központi Bizottság követelte, hogy a Vörös Hadsereg a legközelebbi hetekben „valamennyi fronton, mindenekelőtt a déli fronton, maximális energiát tanúsítson a támadásban. Jó néhány, a harcokban megedzett keleti hadosztályt (köztük az inzai és az uráli hadosztályt) a déli frontra vezényelték; Moszkvában, Péterváron és más városokban újabb pártmozgósítást hajtottak végre. Több mint 2500 kommunista utazott a déli frontra, köztük kiváló vezető pártmunkások: R. Sz. Zemljacska, V. A. Barisnyikov, V. I. Mezslauk és mások. Az illegális kommunista szervezetek, amelyeket a doni iroda irányított, az ellenség hátában fejtettek ki intenzív tevékenységet. A Don melletti Rosztovban 1919 januárjában 25 illegális kommunista sejt működött.

Az 1918 decemberében lezajlott heves ütközetek egyik fél számára sem hoztak döntő győzelmet. 1919 elején a szovjet csapatok általános támadást indítottak Krasznov ellen. A 9. hadsereg A. I. Jegorov parancsnoksága alatt elfoglalta Boriszoglebszket, Novohopjorszkot, és tovább nyomult előre dél felé. Sikeres hadműveleteket folytatott a 8. és a 13. hadsereg, majd később a Caricin irányából támadó 10. hadsereg is. Szívós harcok eredményeképpen Krasznov csapatait szétzúzták; 1919 márciusára a Vörös Hadsereg a Don-vidék nagy részét felszabadította.

Lényegesen kedvezőtlenebbül alakult a hadihelyzet a Kaukázus északi részén. Az itt tartózkodó 11. (észak-kaukázusi) hadsereg önfeláldozóan harcolt a fehérgárdisták ellen. A 16 000 főnyi tamanyi hadsereget, amelynek parancsnoka J. I. Kovtyuh és I. I. Matvejev volt, körülzárták az ellenséges csapatok, és elvágták a szovjet főerőktől. A hadsereg hősies küzdelemben átvágta magát, miközben nagy ellenséges csapategységeket semmisített meg. Ám az ellenség — a Gyenyikin-féle „önkéntes” hadsereg és a fehérkozák sereg — a katonai felszerelés és a fegyverzet tekintetében fölényben volt. A szovjet csapatokat erősen sújtotta a fegyver-, a lőszer- és a gyógyszerhiány. Még rosszabb volt a helyzet, amikor a 11. hadsereg parancsnoka, a kalandor Szorokin árulást követett el. A 11. hadsereget szétverték; 1919 januárjában kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást Asztrahany felé. A hadsereg kemény télben vonult át a puszta, sivatagos sztyeppén, és a hihetetlen nélkülözések következtében óriási emberveszteségeket szenvedett. Észak-Kaukázus a fehérgárdisták kezére jutott.

A fekete-tengeri partvidéken partra szállt antantcsapatok nagyszabású támadást akartak indítani az ország központi vidékei ellen. 1919 februárjában mintegy 130 000 főnyi hadsereggel rendelkeztek. Hozzájuk kellett csatlakozniuk a fehérgárdista alakulatoknak is. Az antant katonai parancsnoksága egybehangolta saját csapatainak és a fehérgárdista alakulatoknak a hadműveleteit. De az intervenciósok mégsem értek el komoly sikereket. Az ukrajnai ellenforradalom vereséget szenvedett. Az imperialistáknak nem sikerült nagy fehérgárdista hadsereget létrehozniuk Ukrajnában. Elfoglalták a Krím-félszigetet, Ogyessza, Herszon, Nyikolajev környékét, de nem tudtak tovább jutni észak felé.

A partizánok és a szovjet csapatok hamarosan támadásba lendültek, és a Herszonért, Nyikolajevért vívott csatákban, útban Ogyessza felé, számos súlyos vereséget mértek az intervenciósokra és a petljuristákra. Berjozovka vasútállomásnál, Ogyessza mellett, még francia tankokat is zsákmányoltak. (Az egyiket Moszkvába vitték, és 1919. május 1-én kiállították a Vörös Téren.)

Ezalatt az intervenciós csapatok soraiban erősödött- a forradalmi hangulat. A francia és más külföldi katonák forradalmasodását előmozdította az illegális bolsevik szervezetek propagandamunkája. Az ogyesszai területi pártbizottság mellett Külföldi Kollégium alakult, amelyet a Központi Bizottság által ideküldött tapasztalt kommunista, I. F. Szmirnov (illegális neve: Nyikolaj Lasztocskin) vezetett. Az illegális kommunisták az ogyesszai kazamatákban francia, angol, görög, lengyel nyelvű röpcédulákat nyomtattak. Az ellenség felderítőszolgálata nem tudta megakadályozni ezeknek a röpcéduláknak a terjesztését. A katonák a kaszárnyákban, a matrózok a hajókon minden reggel az igazság gyújtó hatású szavait olvasták. Az ogyesszai bolsevikok a jevpatorijai illegális központon keresztül, amelyet D. I. Uljanov (Lenin fivére) vezetett, kapcsolatot létesítettek az illegalitásban dolgozó krími elvtársakkal.

Az intervenciósoknak sikerült letartóztatniuk a Külföldi Kollégium néhány tagját, köztük1. F. Szmirnovot és Jeanne Labourbe francia kommunistát. A letartóztatottakat bestiálisan megkínozták, majd kivégezték. De az illegális bolsevik szervezet nem hagyta abba a munkát. 1919 áprilisában felkelés tört ki a fekete-tengeri francia hajóhadban: a matrózok a szovjetellenes intervenció megszüntetését és az azonnali hazatérést követelték. A felkelő matrózok partra szálltak, és barátkozni kezdtek az orosz munkásokkal. A szovjet csapatoktól elszenvedett számos vereség és a forradalmi mozgalom erősödése következtében az intervenciósok kénytelenek voltak 1919. április végén sietve visszarendelni flottájukat és csapataikat a Krím-félszigetről és Ukrajnából.

1918 végén és 1919 elején az addigi mensevik-eszer „kormányokat” nyílt fehérgárdista diktatúrák váltották fel, mivel a burzsoá-földbirtokosi hatalomnak ez a formája jobban megfelelt az intervenciósok céljainak és az ellenforradalmárok nézeteinek.

Kolcsak cári tengernagy 1918. november 18-án a „szövetséges” képviselők támogatásával államcsínyt hajtott végre Omszkban, és bevezette a katonai diktatúrát. Röviddel ezután a tengernagyot „Oroszország legfelső kormányzójának” nyilvánították. Az irkutszki amerikai konzul, majd az ő példáját követve más imperialista hatalmak képviselői is teljes támogatásukról biztosították Kolcsakot. Észak-Kaukázusban és a Don vidékén a szétforgácsolt ellenforradalmi erők az antant egyenes utasítására Gyenyikin tábornok vezetése alatt egyesültek. Arhangelszkben Miller fehérgárdista tábornok gyakorolt diktátori hatalmat.

Késő ősszel, november végén a kolcsakista erők támadást indítottak a keleti front északi részén. Az volt a szándékuk, hogy Permen keresztül rátörjenek Vjatkára és Kotlaszra, itt egyesüljenek az intervenciósok és a fehérgárdisták arhangelszki hadseregcsoportjával, majd közösen vonuljanak Moszkva és Pétervár ellen. Kolcsak jól felfegyverzett és jól felszerelt hadosztályokkal rendelkezett. Az intervenciósok kezén levő távol-keleti kikötőkbe egész nyáron és ősszel megszakítás nélkül özönlöttek a fehérgárdisták részére az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból és más országokból származó katonai szállítmányok. Az amerikai imperialisták például az 1918. augusztustól novemberig terjedő időszakban 200 000 puskát, több mint 4,5 millió töltényt, 220 000 lövedéket, rengeteg ágyút, géppuskát, bakancsot stb. szállítottak a szibériai szovjetellenes erőknek.

A keleti front északi részén harcoló szovjet csapatok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. A 3. hadsereg 35 000 rosszul felfegyverzett és felszerelt katonája kitartó harcokban feltartóztatta az ellenséges előnyomulást, miközben nagy veszteségeket okozott a fehérgárdistáknak. De az utóbbiak, kihasználva számbeli és technikai fölényüket, elfoglalták Liszvát, Kungurt, majd a december 25-ére virradó éjszakán Permet, a vidék nagy iparvárosát és igen fontos stratégiai pontját is.

Ez a siker azonban az ellenség utolsó sikere volt. Azokban a napokban, amikor a 3. hadsereg nehéz harcok közepette visszavonult, a keleti front többi hadserege sikeres támadásba lendült Kolcsak ellen. A 2. hadsereg, amely a 3. hadseregtől délre harcolt, átkelt a Káma bal partjára, és Kungur irányába szorította vissza az ellenséget. A keleti front középső szakaszán az 5. hadsereg mért súlyos vereséget a fehérgárdista és fehércseh csapatokra. Nagy területen előrenyomult kelet felé, és 1918. december 31-én elfoglalta Ufát. Az 1. és a 4. hadsereg hadosztályai gyorsan nyomultak előre a magas hóval borított Volgán túli sztyeppéken, és makacs harcokban visszavetették a fehérkozák-egységeket. 1919. január 22-én elfoglalták Orenburgot, majd egy nappal később Uralszkot is.

Az így kialakult helyzetben Kolcsak már nem tudott nagyobb erősítéseket küldeni Perm térségébe. A 3. szovjet hadsereget ezalatt megerősítették, és megtisztították a megbízhatatlan elemektől. Ezt a munkát az uráli kommunisták végezték el, a párt Központi Bizottsága és a Védelmi Tanács által kiküldött vizsgáló bizottság segítségével, amelynek F. E. Dzerzsinszkij és I. V. Sztálin voltak a tagjai. 1919 januárjában fordulat következett be a keleti front permi szakaszán: megállították az ellenség előnyomulását, és a megerősödött 3. hadsereg nemsokára maga lendült támadásba.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Távirat valamennyi szovjethez, mindenkihez, mindenkihez 1918. XI. 10.

„Ma éjjel érkezett Németországból az a hír, hogy Németországban győzött a forradalom. Először Kiel közölte szikratávírón, hogy a hatalom a Munkások és Matrózok Szovjetjének a kezében van. Azután Berlin a következőket közölte:

„A szabadság és a béke nevében köszöntünk mindenkit. Berlin és környéke a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének kezében van. Adolf Hoffmann parlamenti képviselő. Ioffe és a követség személyzete haladéktalanul visszatér.”

Kérem, tegyenek meg minden intézkedést annak érdekében, hogy végig a határ mentén közöljék ezt a német katonákkal. Berlin hírül adta azt is, hogy német katonák a fronton letartóztatták a régi német kormány békeküldöttségét és maguk kezdtek tárgyalni a békéről a francia katonákkal.
Lenin                              
a Népbiztosok Tanácsának Elnöke
„Pravda” 244. sz.
1918. november 12.”
(idézet: – Lenin Művei 28. kötet – című könyvből)

Beszéd a „Vörös Tiszt Napján”, 1918. november 24-én

„(Dübörgő taps, — az „I n t e r n a с i о n álét“ éneklik.) A népbiztosok nevében üdvözlöm önöket — mondja Lenin. — Amikor hadseregünk és vörös tisztjeink feladataira gondolok, eszembe jut egy eset, melynek nem is olyan régen tanúja voltam a finnországi vasútvonalon, egy vasúti kocsiban.

Láttam, hogy az utasok mosolyogva hallgatnak egy öreg anyókát, és megkértem, fordítsák le szavait. A finn asszony a régi katonákat a forradalmi katonákkal hasonlította össze, és arról beszélt, hogy amazok a burzsoázia és a földbirtokosok érdekeit védelmezték, ezek pedig a szegény emberekéit. „Azelőtt a szegényember keservesen megfizetett minden engedély nélkül elvett hasáb fáért, most meg — mondotta az öregasszony —, ha az erdőben katonával találkozik az ember, az még segít a rozsét cipelni.” „Most már nem kell félni — mondotta — a puskás embertől.”

Azt hiszem — folytatja Lenin —, hogy nagyobb elismerést a Vörös Hadsereg számára elképzelni is nehéz.

Lenin a továbbiakban arról beszél, hogy a régi tisztikar főképpen elkényeztetett és elrontott kapitalista csemetékből állott, akiknek semmi közük sem volt az egyszerű katonához. Ezért most, amikor új hadsereget szervezünk, a parancsnokokat csakis a népből vegyük. Csak a vörös tiszteknek lesz tekintélye a katonák előtt és csak ők tudják majd megszilárdítani hadseregünkben a szocializmust. Az ilyen hadsereg legyőzhetetlen lesz.
„Izvesztyija VCIK” 258. sz.
1918. november 26.”
(idézet: – Lenin Művei 28. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!