Címke: ideológia

– írta: J. V. Sztálin –

Sötét felhők tornyosulnak felettünk. A roskatag önkényuralom felemeli a fejét és vadul fegyverkezik. Jön a reakció! Csak ne beszéljenek nekünk cári „reformokról” — ezek a gyalázatos önkényuralom megszilárdítására hivatottak: a „reformok” — ugyanazoknak a golyóknak és korbácsoknak álcázása, amelyekkel olyan bőkezűen traktál bennünket a megvadult cári kormány.

Volt idő, amikor a kormány az országon belül tartózkodott a vérontástól. Akkor „külső ellenséggel” viselt hadat és szüksége volt a „belső nyugalomra”. Ezért engedett meg bizonyos „lanyhaságot” a „belső ellenséggel” szemben és „szemet hunyt” az elharapódzott mozgalom előtt.

Most más idők járnak. A forradalom kísértetétől megrémült cári kormány sietett békét kötni a „külső ellenséggel”, Japánnal, hogy összeszedje erejét és „alaposan” elbánjon a „belső ellenséggel”. És megkezdődött a reakció. A kormány már előbb, a „Moszkovszkije Vjedomosztyi”-ban feltárta „terveit”. A kormánynak… „párhuzamosan két háborút kellett viselnie… — írta ez a reakciós lap —, külső és belső háborút. Ha sem az egyiket, sem a másikat nem viselte elegendő eréllyel… ez részben azzal magyarázható, hogy az egyik háború akadályozta a másikat… Ha most Távolkeleten véget ér a háború…”, akkor a kormánynak „ . . .végre felszabadul a keze, hogy győzelmesen véget vessen a belső háborúnak is… hogy minden tárgyalás nélkül elnyomja”. . . „a belső ellenséget” . . . „A háború befejezésével Oroszország (értsd: a kormány) minden figyelme belső életére és leginkább a zavargás elfojtására összpontosul” (lásd „Moszkovszkije Vjedomosztyi”, augusztus 18-i szám).

Ezek voltak a cári kormány „tervei”, amikor megkötötte Japánnal a békét.

Azután, a béke megkötésével kapcsolatban, minisztere szavaival megismételte ezeket a „terveket”: „Vérbe fojtjuk Oroszország szélsőséges pártjait” — mondotta a miniszter. Helytartói és főkormányzói segítségével már meg is valósítja ezeket a „terveket”: nem ok nélkül változtatta Oroszországot katonai táborrá, nem ok nélkül árasztotta el a mozgalom központjait kozákokkal és katonákkal és nem ok nélkül irányította a géppuskákat a proletariátus ellen — azt lehetne hinni, hogy a kormány még egyszer meg akarja hódítani a mérhetetlen Oroszországot!

Amint látják, a kormány hadat üzen a forradalomnak és az első ütéseket annak élcsapata — a proletariátus ellen irányítja. Így kell értelmeznünk a „szélsőséges pártoknak” szóló fenyegetéseit. Természetesen nem „sérti meg” a parasztságot sem és gazdagon meg fogja vendégelni kancsukával és golyóval — ha nem lesz „eléggé józan” és emberi életet követel —, de egyelőre igyekszik őt elámítani: földet ígér neki, meghívja a Dumába és „mindenféle szabadságjogokkal” kecsegteti.

Ami a „közönséget” illeti, a kormány vele természetesen „gyöngédebben” fog bánni és igyekszik majd szövetségre lépni vele: hiszen tulajdonképpen erre szolgál az Állami Duma is. Mondanunk sem kell, hogy a liberális burzsoá urak nem utasítják vissza a „megegyezést”. Vezérük által még augusztus 5-én kijelentették, hogy lelkesednek a cári reformokért: „ . . . Minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy Oroszország . . . ne térjen Franciaország forradalmi útjára” (Lásd a „Russzkije Vjedomosztyi” augusztus 5-i számában Vinográdov cikkét). Mondanunk sem kell, hogy az alattomos liberálisok előbb árulják el a forradalmat, mint II. Miklóst. Ezt eléggé megmutatta legutóbbi kongresszusuk…

Szóval, a cári kormány minden erejét latba veti, hogy elfojtsa a népi forradalmat.

Golyó a proletariátusnak, hazug ígéretek a parasztságnak és „jog” a nagyburzsoáziának — ezekkel az eszközökkel fegyverkezik a reakció.

Vagy a halál, vagy a forradalom leverése — ez ma az önkényuralom jelszava.

Másfelől a forradalom erői sem alszanak, hanem folytatják nagy művüket. A háború eredményeként kiéleződött válság és a gyakoribbá vált politikai sztrájkok felizgatták az egész oroszországi proletariátust és szembeállították a cári önkényuralommal. A hadiállapot nemcsak nem rémítette meg a proletariátust — ellenkezőleg, olajat öntött a tűzre és még jobban elmérgesítette a helyzetet. Aki hallotta a proletárok számtalan felkiáltását: „Le a cári kormánnyal, le a cári Dumával!”, aki figyelmesen hallgatta a munkásosztály szívverését, az előtt nem lehet kétséges, hogy a proletariátusnak, mint a forradalom vezérének forradalmi hangulata mind magasabbra fog emelkedni. Ami a parasztokat illeti, őket már a háborús mozgósítás elkeserítette a mai rend ellen — a mozgósítás, amely feldúlta tűzhelyeiket, amikor elvitte a család legjobb dolgozóit. Ha figyelembe vesszük még azt is, hogy ehhez hozzájárult a 26 kormányzóságra kiterjedő éhínség, nem lesz nehéz megérteni, melyik útra kell lépnie a sokat szenvedett parasztságnak. Végül a katonák is kezdenek zúgolódni és ez a zúgolódás az önkényuralomra nézve napról-napra egyre fenyegetőbb jellegűvé válik. Az önkényuralom támaszát — a kozákokat gyűlölni kezdik a katonák: Új-Alekszandriában a katonák nemrégen háromszáz kozákot mészároltak le. Az effajta tények száma fokozatosan növekszik…

Szóval, az élet új forradalmi hullámot készít elő, amely fokozatosan növekszik és a reakció ellen támad. A legutóbbi moszkvai és pétervári események — ennek a hullámnak az előfutárai.

Hogyan kell ezekhez az eseményekhez viszonyulnunk, mit kell tennünk nekünk, szociáldemokratáknak?

Ha a mensevik Martovra hallgatunk, még ma meg kell választanunk az Alkotmányozó Gyűlést, hogy örökre aláássuk a cári önkényuralom alapjait. Szerinte, a legális Duma-választásokkal egy időben illegális választásokat is kell rendezni. Választási bizottságokat kell összeállítani, amelyek felhívják a „lakosságot, hogy általános szavazás útján válassza meg képviselőit. Ezeknek a képviselőknek meghatározott időpontban bizonyos városba kell utazniok és Alkotmányozó Gyűlésnek kell kikiáltaniok magukat. . . „ Így „kell végbemennie az önkényuralom felszámolásának”. Más szóval, noha az önkényuralom még életben van, mégis egész Oroszországban általános választásokat hajthatunk végre. Noha tombol az önkényuralom, a nép „illegális” képviselői mégis ki tudják magukat kiáltani Alkotmányozó Gyűlésnek és meg tudják alapítani a demokratikus köztársaságot! Nincs szükség tehát sem fegyverre, sem felkelésre, sem ideiglenes kormányra — a demokratikus köztársaság eljön magától, csak az kell, hogy az „illegális” képviselők Alkotmányozó Gyűlésnek nevezzék magukat! A jó Martov csak azt felejtette ki a számításból, hogy ez a mesébe illő „Alkotmányozó Gyűlés” egy szép napon a péter-páli erődben ébred föl! A genfi Martov nem érti, hogy az oroszországi gyakorlati pártmunkások nem érnek rá burzsoá gyermekjátékokkal foglalkozni.

Nem, mi valami mást akarunk tenni.

A fekete reakció összegyűjti a sötét erőket és lázasan igyekszik egyesíteni azokat, — a mi feladatunk: összegyűjteni a szociáldemokrata erőket és szorosabbra tömöríteni őket.

A fekete reakció összehívja a Dumát, új szövetségeseket akar szerezni és növelni akarja az ellenforradalom hadseregét, — a mi feladatunk: kihirdetni a Duma aktív bojkottját, az egész világnak megmutatni ellenforradalmi ábrázatát és gyarapítani a forradalom híveinek sorait.

A fekete reakció halálos rohamot indít a forradalom ellen, zavart akar kelteni sorainkban és meg akarja ásni a népi forradalom sírját, — a mi feladatunk: felzárkózni, egyidejűleg és mindenütt rohamot indítani a cári önkényuralom ellen és örökre eltörölni még az emlékét is.

Nem Martov kártyavára, hanem általános felkelés — ez az, ami nekünk kell.

A nép menekvése — magának a népnek győzelmes felkelésében van.

Vagy a halál, vagy a forradalom győzelme — ez legyen ma forradalmi jelszavunk.

„Proletariátisz Brdzola”
(„A Proletariátus Harca”) 12. sz.
1905. október 15.
Aláírás nélkül.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– írta: J. V. Sztálin –

A forradalmi mozgalom „ebben a pillanatban már elvezetett a fegyveres felkelés szükségességéhez” — ez a gondolat, amelyet pártunk harmadik kongresszusa mondott ki, napról-napra mindjobban igazolódik. A forradalom lángja egyre jobban elharapódzik — hol itt, hol ott vált ki helyi felkeléseket. A három napig tartó barikád- és utcai harc Lodzban, a munkások tízezreinek sztrájkja Ivánovo-Voznyeszenszkben, az elkerülhetetlen véres összeütközésekkel a sztrájkolok és a csapatok között, a felkelés Odesszában, a „lázadás” a feketetengeri hajóhadban és a libavai tengerészek között, a tifliszi „hét” — mindezek a közeledő vihar előhírnökei. A vihar közeledik, közeledik feltartóztathatatlanul és maholnap kitör Oroszország felett és hatalmas tisztító áradatként elsodor mindent, ami elavult, ami korhadt, lemossa az orosz népről azt a sok évszázados gyalázatot, amelyet önkényuralomnak neveznek. A cárizmus legújabb görcsös erőfeszítései — a különféle megtorlások fokozása, a hadiállapot kihirdetése a fél országban, az akasztófák sokasodása és ugyanakkor csábító beszédek a liberálisok leié és reformok hazug ígérgetése — mindez nem segít rajta, történelmi sorsát nem kerüli el. Az önkényuralom napjai meg vannak számlálva, a vihar elkerülhetetlen. Már születőben van az új rend, melyet a tőle megújulást és újjászületést váró egész nép üdvözöl.

Milyen új kérdéseket vet fel pártunk előtt ez a közelgő vihar? Hogyan kell szervezetünket és taktikánkat az élet új követelményeihez alkalmaznunk, hogy aktívabban és szervezettebben vegyünk részt a felkelésben, amely a forradalom feltétlenül szükséges kezdete? Hogy a felkelést vezethessük, kell-e nekünk — azon osztály élenjáró osztagának, amely nemcsak élcsapata, hanem fő mozgató ereje is a forradalomnak — különleges apparátust teremtenünk, vagy elegendő-e ehhez a már meglevő pártgépezet?

Már néhány hónapja annak, hogy ezek a kérdések a párt előtt állanak és haladéktalan megoldást követelnek. Az olyan emberek számára, akik meghódolnak az „ösztönösség” előtt, akik a párt céljait lealacsonyítják és feladatát csak abban látják, hogy az élet menetét nyomon kövesse, akik nem az élen haladnak, mint ez a tudatos élcsapathoz illik, hanem hátul kullognak — azok számára ilyen kérdések nincsenek. A felkelés ösztönös, mondják, azt megszervezni és előkészíteni lehetetlen, minden előre kidolgozott működési terv utópia (mindenféle „tervet” elleneznek — hiszen ez „tudatosság”, nem pedig „ösztönös jelenség”!), hiábavaló erőpazarlás — a társadalmi élet kifürkészhetetlen utakon jár, és minden tervünket összetöri. Ezért nekünk, mondják, csak a felkelés eszméjének, a tömeg „önfelfegyverzése” eszméjének propagandájára és agitációjára kell szorítkoznunk, nekünk csak a „politikai vezetést” kell megvalósítanunk, „technikailag” pedig hadd vezesse a felkelt népet, aki akarja.

De hiszen eddig is mindig megvalósítottunk ilyen vezetést! — tiltakoznak az „uszálypolitika” ellenfelei. Széleskörű agitációra és propagandára, a proletariátus politikai vezetésére természetesen feltétlenül szükség van. De ilyen általános feladatokra szorítkozni vagy azt jelenti, hogy kitérünk az élet által határozottan felvetett kérdésre adandó válasz elöl, vagy azt, hogy teljesen képtelenek vagyunk taktikánkat a rohamosan növekvő forradalmi harc követelményeihez alkalmazni. Magától értetődik, most meg kell tízszereznünk a politikai agitációt, igyekeznünk kell befolyásunk alá vonni nemcsak a proletariátust, hanem a „népnek” azokat a nagyszámú rétegeit is, amelyek fokozatosan csatlakoznak a forradalomhoz, igyekeznünk kell a lakosság minden osztályában népszerűsíteni a felkelés szükségességének eszméjét. De nem szorítkozhatunk csak erre! Hogy a proletariátus a jövő forradalmat fel tudja használni osztályharcának céljaira, hogy olyan demokratikus rendet tudjon teremteni, amely leginkább tudná biztosítani az utána következő harcot a szocializmusért — ahhoz az szükséges, hogy a proletariátus, amely köré az ellenzék tömörül, ne csupán a harc középpontjában legyen, hanem a felkelés vezérévé és vezetőjévé is legyen. Az egész Oroszországra kiterjedő felkelés technikai vezetése és szervezeti előkészítése— éppen ez az az új feladat, amelyet az élet a proletariátus elé tűzött. És ha pártunk a munkásosztály tényleges politikai vezetője akar lenni, akkor nem lehet és nem szabad elzárkóznia ezeknek az új feladatoknak a teljesítése elől.

Tehát mit kell tennünk ennek a célnak az elérése érdekében? Melyek legyenek első lépéseink?

Gyakorlatilag már sok szervezetünk megoldotta ezt a kérdést, amikor erejének és eszközeinek egy részét a proletariátus felfegyverzésére fordította. Az önkényuralom ellen vívott harcunk ma abba az időszakba lépett, amikor a fegyverkezés szükségességét mindenki elismeri. De a fegyverkezés szükségességének felismerése egymagában nem elegendő — nyíltan és világosan ki kell tűzni a párt elé a gyakorlati feladatot. Ezért bizottságainknak most mindjárt, haladéktalanul hozzá kell fogniok a nép felfegyverzéséhez a helyszínen, külön csoportokat kell alakítaniok, amelyek ezzel a feladattal foglalkoznak, kerületi csoportokat kell szervezniök a fegyverek megszerzésére, különféle robbanóanyagokat készítő műhelyeket kell megszervezniök, ki kell dolgozniok az állami és magánkézben levő fegyverraktárak és hadszertárak elfoglalásának tervét. Nemcsak az „önfelfegyverzés égető szükségességével” kell felfegyvereznünk a népet, mint ezt az új „Iszkra” tanácsolja, hanem valóban „a legerélyesebb intézkedéseket kell foganatosítanunk a proletariátus felfegyverzésére”, ahogyan erre a párt harmadik kongresszusa kötelezett bennünket. Ennek a kérdésnek a megoldásában könnyebb, mint bármely másban, megegyezésre jutnunk mind a párt levált részével (ha az valóban komolyan gondol a felfegyverzésre, nem pedig csak fecseg az „önfelfegyverzés égető szükségességéről”), mind a nemzetiségi szociáldemokrata szervezetekkel, mint például az örmény föderalistákkal és másokkal, akik ugyanazokat a célokat tűzték ki maguk elé. Ilyen kísérlet már történt Bakuban, ahol a februári mészárlás után pártbizottságunk, a „Balaháni- Bibi-Ejbati” csoport és a gncsakisták pártbizottsága megalakította a maga soraiból a felfegyverzés szervezőbizottságát. Feltétlenül szükséges, hogy ezt a nehéz és felelősségteljes dolgot közös erőfeszítéssel szervezzük meg, és mi úgy véljük, hogy a frakciós torzsalkodásoknak a legkevésbé sem szabad gátolniok azt, hogy ezen a talajon valamennyi szociáldemokrata erő egyesüljön.

A fegyverkészletek növelése és a fegyverszerzésnek és a fegyverek gyártásának megszervezése mellett a legkomolyabb figyelmet kell fordítani a legkülönbözőbb harci osztagok megalakítására, amelyek a szerzett fegyvert felhasználják. Semmi esetre sem szabad megengedni, hogy a fegyvereket közvetlenül a tömegeknek osszák ki. Minthogy kevés pénzünk van és a fegyvereket meglehetősen nehéz elrejteni a rendőrség éber szeme elől, nem tudjuk felfegyverezni a lakosság valamennyire is jelentékeny rétegeit és végzett munkánk kárba vész. Egészen más a helyzet, amikor külön harci szervezetet létesítünk. Harci osztagaink jól megtanulják a fegyver használatát, a felkelés idején — akár ösztönösen kezdődik, akár előre előkészítik — mint fő és élenjáró csapatok lépnek fel, köréjük tömörül a felkelt nép és az ő vezetésükkel vonul harcba. Tapasztalataik és szervezettségük, valamint jó fegyverzetük segítségével lehetővé válik felhasználni a felkelt nép minden erejét és ezzel elérni a legközelebbi célt — az egész nép felfegyverzését és az előre kidolgozott működési terv végrehajtását. Ezek az osztagok gyorsan elfoglalják a különböző fegyvertárakat, a kormány- és közintézményeket, a postát, távbeszélőt stb., amire szükség lesz a forradalom további kifejlesztése szempontjából.

De ezekre a harci osztagokra nemcsak akkor van szükség, amikor a forradalmi felkelés már kiterjedt az egész városra, szerepük nem kevésbé fontos a felkelés előestéjén sem. Az utóbbi félév alatt világosan meggyőződtünk arról, hogy az önkényuralom, miután a lakosság valamennyi osztályának szemében elvesztette hitelét, minden erejét arra fordította, hogy az ország sötét erőit — akár a hivatásos huligánokat, akár a tatárok kevéssé tudatos és fellovalt elemeit — mozgósítsa a forradalmárok elleni harcra. A rendőrség által felfegyverezve és annak pártfogásával megfélemlítik a lakosságot és a felszabadító mozgalom szempontjából nyomasztó légkört teremtenek. Harci szervezeteinknek mindig készen kell lenniök arra, hogy kellőképpen visszaverjék ezeknek a sötét erőknek minden kísérletét és igyekezniök kell a tetteik által kiváltott felháborodást és ellenállást kormányellenes mozgalommá változtatni. A fegyveres harci osztagok, amelyek minden pillanatban készek kimenni az utcára és a néptömegek élére állni, könnyen el tudják érni a harmadik kongresszus által kitűzött célt — „megszervezni a fegyveres ellenállást a feketeszázak és általában a kormány által vezetett valamennyi reakciós elem fellépésévei szemben” („Határozat a kormány taktikájához való viszonyról a forradalom előestéjén – lásd „Jelentés”).

Harci osztagaink és általában a haditechnikai szervezkedés egyik fő feladata szükségképpen a felkelés tervének kidolgozása saját kerületük számára és ennek összehangolása azzal a tervvel, amelyet a pártközpont egész Oroszország számára kidolgozott. Megtalálni az ellenfél leggyengébb pontjait, kijelölni azokat a helyeket, ahonnan rá kell támadni, elosztani minden erőt a kerületben, alaposan tanulmányozni a város helyszínrajzát — mindezt előzetesen kell elvégezni, hogy semmilyen körülmények között se érhessen bennünket meglepetés. Itt egyáltalán nem helyénvaló részletesen boncolgatni szervezeteink tevékenységének ezt az oldalát. A működési terv kidolgozásában követendő szigorú konspirációnak együtt kell járnia az utcai harc vezetéséhez feltétlenül szükséges haditechnikai ismeretek lehető legszélesebb körű terjesztésével a proletariátus soraiban. Ennek a célnak az érdekében be kell vonnunk a szervezetben levő katonai személyeket. Ugyanezért bevonhatjuk számos más olyan elvtársunkat is, aki veleszületett tulajdonságainál és hajlamainál fogva nagyon hasznos lehet ebben az ügyben.

A felkelésre való ilyen sokoldalú felkészülés nélkül nem biztosítható a szociáldemokrácia vezető szerepe a nép és az önkényuralom közötti közelgő csatákban.

Csak a teljes harci készenlét ad lehetőséget a proletariátusnak arra, hogy a rendőrséggel és a katonasággal való egyes összeütközéseket az egész népre kiterjedő felkeléssé fejlessze, hogy a cári kormány helyébe megteremtse az ideiglenes forradalmi kormányt.

A szervezett proletariátus, az „uszálypolitika” hívei ellenére, minden erejét latba veti, hogy saját kezében összpontosítsa a felkelés technikai és politikai vezetését. Ez a vezetés az a szükséges feltétel, amelynek segítségével ki tudjuk használni a közelgő forradalmat osztályharcunk érdekében.

„Proletariátisz Brdzola”
(„A Proletariátus ti arca”) 10. sz.
1905 július 15.
Aláírás nélkül.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– írta: J. V. Sztálin –

Nagy remények és nagy csalódások! Nemzeti villongás helyett — kölcsönös szeretet és bizalom! Testvérgyilkos pogromok helyett — nagyszerű tüntetés a pogromok felbujtója, a cárizmus ellen! Meghiúsultak a cári kormány reményei: mégsem sikerült neki egymásra uszítani Tiflisz nemzetiségeit! ..

A cári kormány régóta igyekszik a proletárokat egymásra uszítani, régóta igyekszik szétdarabolni a proletárok közös mozgalmát. Éppen ezért rendezett pogromokat Gomeljben, Kisinjovban és más helyeken. Ugyanezért idézett fel Bakuban testvérgyilkos háborút. És végül, a cári kormány tekintete Tifliszen akadt meg. Itt, a Kaukázus központjában akarta lejátszani a véres tragédiát és azután átvinni azt a vidékre! Hát nem nagyszerű: egymás ellen uszítani Kaukázus nemzetiségeit és saját vérébe fojtani a kaukázusi proletariátust! A cári kormány a kezét dörzsölgette örömében. Sőt kiáltványt is terjesztett azzal a felhívással: üssétek az örményeket! És bízott a sikerben. Egyszerre csak február 13-án, mintegy a cári kormány bőszítésére, örményekből, grúzokból, tatárokból és oroszokból sok ezer főnyi tömeg gyűl össze a Vank-székesegyház udvarán és megesküszik arra, hogy összetart a „köztünk viszálykodást szító ördög ellen vívott harcban”. Az egyetértés teljes. Beszédek hangzanak el, amelyek „egyesülésre” buzdítanak. A tömeg tapsol a szónokoknak. Terjesztik kiáltványainkat (3000 példány). A tömeg szétkapkodja. Emelkedik a tömeg hangulata. A kormánynak fittyet hányva a tömeg elhatározza, hogy másnap is összegyűl ugyanannak a székesegyháznak az udvarán még egyszer „megesküdni arra, hogy szeretni fogják egymást”.

Február 14. A székesegyház egész udvara és a szomszédos utcák tele néppel. Kiáltványainkat teljesen nyíltan terjesztik és olvassák. A tömeg csoportokra oszlik és megvitatja a kiáltványok tartalmát. Beszédeket mondanak. A tömeg hangulata emelkedik. Elhatározzák, hogy tüntetően körüljárják a Sion-székesegyházat és a mecsetet, „megesküsznek, hogy szeretni fogják egymást”, megállnak a perzsa temetőnél, még egyszer megesküsznek és szétoszlanak. A tömeg végrehajtja határozatát. A mecset körül és a perzsa temetőhöz vezető úton beszédek hangzanak el, terjesztik kiáltványainkat (ezen a napon 12.000 kiáltványt osztottak szét). A tömeg hangulata egyre magasabbra emelkedik. A felgyülemlett forradalmi tetterő felszínre tör. A tömeg elhatározza, hogy tüntetően elvonul a kormányzói palota mellett, a Golovin-sugárúton és csak azután oszlik szét. Bizottságunk kihasználja a pillanatot és azonnal megszervez egy kis vezető csoportot. Ez a csoport, a legfejlettebb munkásokkal az élén, központi helyet foglal el — és közvetlenül a kormányzói palota előtt kibomlik egy valahonnét hirtelen előkerült vörös zászló. A zászlótartó, akit a tüntetők vállukra emeltek, nyíltan politikai beszédet mond, amelyben először is arra kéri az elvtársakat, ne ütközzenek meg azon, hogy a zászlón nincsen szociáldemokrata jelszó. „Nem, nem — felelik a tüntetők —, a szívünkben ott van!” Azután megmagyarázza a vörös zászló jelentőségét, szociáldemokrata szempontból bírálja az előző szónokokat, leleplezi beszédeik felemásságát, rámutat arra, hogy meg kell semmisíteni a cárizmust és a kapitalizmust és felszólítja a tüntetőket — harcoljanak a szociáldemokrácia vörös zászlaja alatt. „Éljen a vörös zászló!” — feleli a tömeg. A tüntetők a Vank-székesegyházhoz vonulnak. Útközben háromszor megállnak, hogy meghallgassák a zászlóvivőt. Ez ismét felszólítja a tüntetőket a cárizmus elleni harcra és megesketi őket, hogy ugyanolyan egyetértően indulnak majd a felkelésre, amilyennel most a tüntetésre mentek. „Esküszünk!” — feleli a tömeg. A tüntetők eljutnak a Vank-székesegyházhoz, és a kozákokkal való csekély összeütközés után szétoszlanak.

Így folyt le „8000 tifliszi polgár tüntetése”.

Így válaszoltak a tifliszi polgárok a cári kormány farizeusi politikájára. Így álltak bosszút az aljas kormányon a bakuiak véréért. Dicsőség és tisztelet a tifliszi polgároknak!

Az aljas kormány aljas lakájainak meg kellett hátrálniok a tifliszi lakosok sokezres tömege előtt, amely a vörös zászló alatt összegyűlt és többször halálos ítéletet mondott a cári kormány felett. A kormány és lakájai lemondtak a pogromról.

Jelenti-e ez azt, polgártársak, hogy a cári kormány a jövőben sem szándékozik pogromokat rendezni? Korántsem! Még él, és mennél jobban veszti el lába alól a talajt, annál gyakrabban fog pogromokhoz folyamodni. A pogromok kiirtásának egyetlen eszköze — a cári önkényuralom megdöntése.

Féltitek életeteket és a hozzátok közelállók életét? Szeretitek barátaitokat, rokonaitokat és nem akartok pogromokat? Tudjátok hát meg, polgártársak, hogy csak a cárizmus megsemmisítésével szűnnek meg a pogromok és az azokkal kapcsolatos vérontások!

A cári önkényuralom megdöntése — elsősorban erre kell törekednetek!

Akarjátok, hogy minden nemzeti ellenségeskedés megszűnjék? A népek teljes szolidaritására törekedtek? Tudjátok hát meg, polgártársak, hogy csak az egyenlőtlenség megszüntetésével, csak a kapitalizmus kiküszöbölésével szűnik meg minden nemzeti villongás!

A szocializmus diadala — ez az, amire végül is törekednetek kell!

De ki söpri el a föld színéről a cárizmus ocsmány rendszerét, ki szabadít meg benneteket a pogromoktól? — A proletariátus, amelyet a szociáldemokrácia vezet.

És ki rombolja le a tőkés rendet, ki teremti meg a földön a nemzetközi szolidaritást? Ugyancsak a proletariátus, amelyet ugyanaz a szociáldemokrácia vezet.

A proletariátus és csakis a proletariátus — ő vívj ki számotokra a szabadságot és a békét.

Tömörüljetek hát a proletariátus köré és álljatok a szociáldemokrácia zászlaja alá!

A vörös zászló alá, polgártársak!
Le a cári önkényuralommal!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Le a kapitalizmussal!
Éljen a szocializmus!
Éljen a vörös zászló!

1905. február 15.
Az OSzDMP Tifliszi Bizottságának
nyomdájában készült kiáltvány.
Aláírás: Tifliszi Bizottság.

(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– írta: J. V. Sztálin –

Polgártársak! Növekszik a forradalmi proletariátus mozgalma — és omladoznak a nemzeti válaszfalak! Oroszország nemzetiségeinek proletárjai egyetlen nemzetközi hadseregbe egyesülnek, a proletár mozgalom külön patakjai egyetlen közös forradalmi áradatba ömlenek össze. Ennek az áradatnak a hullámai egyre magasabbra csapnak, egyre erősebben csapkodják a cári trónt — és inog a roskatag cári kormány. Sem a börtön, sem a kényszermunka, sem az akasztófa — semmi sem tudja feltartóztatni a proletár mozgalmat: egyre növekszik!

És íme, a cári kormány, hogy trónját megszilárdítsa, „új” eszközt agyai ki. Ellenségeskedést hint el Oroszország nemzetiségei között, egymásra uszítja őket, a proletariátus közös mozgalmát kis mozgalmakra akarja törni és egymás ellen akarja irányítani azokat, zsidó-, örmény- stb. pogromokat rendez. És mindezt azért, hogy testvérgyilkos háborúval elkülönítse egymástól Oroszország nemzetiségeit és így, miután legyengítette őket, könnyen legyőzze mindegyiket külön-külön.

Megosztani es uralkodni — ez a cári kormány politikája. így működik Oroszország városaiban (emlékezzenek a gomelji, a kisinjovi és más pogromokra), ugyanezt ismétli a Kaukázusban is. Az aljas! Az állampolgárok vérével és hulláival igyekszik megszilárdítani gyűlöletes trónját! Bakuban haldokló örmények és tatárok hörgése; asszonyok, anyák és gyermekek könnyei; becsületes, de öntudatlan polgárok vére, ártatlan vére; a menekülők, a halál elől menekülő védtelen emberek rémült arca; lerombolt házak, kirabolt üzletek és a golyók rettenetes, meg nem szűnő sivítása — ezzel szilárdítja meg trónját a cár, a becsületes polgárok gyilkosa.

Igen, polgártársak! Ők, a cári kormány ügynökei voltak azok, akik a tatárok közül az öntudatlanokat a békés örmények ellen uszították! Ők, a cári kormány lakájai voltak azok, akik fegyvert és lőszert adtak nekik, rendőröket és kozákokat tatár ruhába öltöztettek és rászabadították az örményekre! Ők — a cár szolgái — két hónapon át készítették elő ezt a testvérgyilkos háborút — és lám, végül elérték barbár céljukat! Átok és halál a cári kormányra!

A nyomorult cár nyomorult rabjai most nálunk, Tifliszben is igyekeznek testvérgyilkos háborút kirobbantani! A véreteket követelik, meg akarnak osztani titeket és uralkodni rajtatok! De legyetek éberek! Örmények, tatárok, grúzok, oroszok! Nyújtsatok kezet egymásnak, zárkózzatok szorosabbra és a kormány megbontó kísérleteire egy szívvel-lélekkel feleljétek: Le a cári kormánnyal! Éljen a népek testvérisége!

Nyújtsatok kezet egymásnak és, egyesülvén, tömörüljetek a proletariátus köré, a cári kormánynak – a bakui gyilkosságok ez egyetlen bűnösének — igazi sírásója köré.

Kiáltsátok:
Le a nemzeti viszálykodással!
Le a cári kormánnyal!
Éljen a népek testvérisége!
Éljen a demokratikus köztársaság!

1905. február 13.

Az OSzDMP Tifliszi Bizottságának
nyomdájában készült kiáltvány.

Aláírás: Tifliszi Bizottság.

(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

„Batumban Sztálin lázas forradalmi munkát fejt ki: kapcsolatokat teremt az élenjáró munkásokkal, szociáldemokrata köröket alapít, több tanulókört ő maga vezet, földalatti nyomdát szervez, lángoló röplapokat ír, kinyomatja és terjeszti őket, vezeti a Rothsckild- és a Mantasev-gyár munkásainak harcát, szervezi a forradalmi propagandát a faluban. Sztálin Batumban szociáldemokrata szervezetet hoz létre, megalakítja az OSzDMP Batumi Bizottságát, vezeti a sztrájkokat a gyárakban, 1902. március 9-én Sztálin szervezte meg a batumi munkások híres politikai tüntetését, amelyet ő vezetett, s amelynek ő haladt az élén. Itt Sztálin a gyakorlatban megvalósította a sztrájk és a politikai tüntetés egyesítését.

Ily módon, ebben az időszakban, az opportunizmus ellen folytatott határozott és engesztelhetetlen harcban alakult ki és nőtt nagyra a Kaukázusontúl a lenini-iszkrai szervezet. Legtekintélyesebb szervezője és vezetője Sztálin volt, akit a batumi munkások már akkor a munkások tanítójának neveztek. A Kaukázusontúl lenini-iszkrai szervezete a proletárnemzetköziség szilárd alapján épült és soraiban a különböző nemzetiségek: grúzok, örmények, azerbajdzsánok, oroszok élenjáró proletárjait egyesítette. Lenin később nem egyszer hozta fel példaképpen a párt kaukázusontúli szervezetét, mint a proletár nemzetköziség mintáját.

A batumi munkások harcának fellendülése komolyan nyugtalanította a kormányt. A rendőrkopók buzgón keresik a „bujtogatókat”. 1902. április 5-én Sztálint letartóztatják. Sztálin azonban (eleinte a batumi, azután — 1903. április 19-étől) — a szigorúságáról hírhedt kutaiszi, majd újból a batumi) börtönben sem szakítja meg kapcsolatát a forradalmi munkával.

1903. március elején ülésezett a kaukázusi szociáldemokrata szervezetek első kongresszusa, amelyen megalakul az OSzDMP Kaukázusi Szövetsége. A fogságban lévő Sztálint távollétében beválasztják az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi Bizottságába. A börtönben Sztálin a II. pártkongresszusról visszatért elvtársaktól értesül a bolsevikok és mensevikek közti rendkívül komoly nézeteltérésekről. Sztálin határozottan Lenin, a bolsevikok oldalára áll.

1903 őszén Sztálint három évre Kelet-Szibériába, az irkutszki kormányzóság balaganszki kerületébe, Novaja-Uda faluba száműzik. 1903. november 27-én érkezik meg száműzetési helyére. A száműzetésben levelet kap Lenintől.

„Első ízben 1903-ban ismerkedtem meg Leninnel — mondja Sztálin. — Igaz, hogy az első ismeretség nem volt személyes, hanem látatlanban, levélváltás útján jött létre. De eltörölhetetlen benyomást tett rám, amely nem hagyott el a párton belüli munkám egész ideje alatt. Akkor Szibériában voltam száműzetésben . . . Lenin levélkéje aránylag nem volt hosszú, de ez a levél pártunk gyakorlatának merész, rettenthetetlen bírálatát és a pártnak a legközelebbi időszakra szóló egész munkaterve nagyszerűen világos és tömör kifejtését nyújtotta.”

Sztálin nem sokáig maradt a száműzetésben. Minél hamarabb szabadulni akart, hogy hozzáfogjon a bolsevik párt felépítését illető lenini terv megvalósításához. 1904. január 5-én Sztálin megszökik a száműzetésből. 1904 februárjában újból a Kaukázusban van, eleinte Batumban, azután pedig Tifliszben.

Majdnem két évet töltött Sztálin a börtönben és a száműzetésben. Ezek az évek az országban a forradalmi fellendülés további fokozódásának évei voltak. Ez alatt folyt le az OSzDMP II. kongresszusa, amely megszilárdította a marxizmus győzelmét az „ökonomizmus” felett. De a párt által szétvert régi opportunisták, az „ökonomisták” helyébe új opportunisták léptek, a mensevikek. A kongresszus után lángra kap Lenin és a bolsevikok elkeseredett harca a mensevikek, opportunista eszméik, pártszakító és bomlasztó tevékenységük ellen. A megkezdődött orosz-japán háború és a forradalom érlelődése ezt a harcot még jobban kiélesíti. A pártválságból kivezető utat Lenin a III. Kongresszus összehívásában látja. A Kongresszusért való harc az összes bolsevikok központi feladatává lett.

Ebben a harcban, a Kaukázusban Lenin biztos támasza volt Sztálin, aki a kaukázusontúli bolsevikok élén állt. Sztálin működése ebben az időszakban a mensevizmus ellen vívott elkeseredett harc jegyében folyik. Sztálin, az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi Bizottságának tagja, Czchakaja elvtárssal együtt vezeti annak munkáját. Sztálin fáradhatatlan: rendszeresen beutazza a Kaukázusontúl körzeteit (Batum, Csiatura, Kutaisz, Tiflisz, Baku, Nyugat-Grúzia paraszt-vidékei), a régi pártszervezeteket megszilárdítja és újakat alapít; nagyszámú vitákon a mensevikekkel és a marxizmus más ellenségeivel való szenvedélyes összecsapásokban vesz részt, erélyesen védelmezi a bolsevik álláspontot, leleplezi a mensevikek és a velük kibékülésre hajlamosak politikai kontárkodását és opportunizmusát.

Sztálin és Dzsaparidze vezetése alatt „1904 decemberében a bakui munkások nagyszabású sztrájkot folytattak le, amely december 13-tól 31-ig tartott és azzal végződött, hogy Oroszország munkásmozgalmának történetében először, kollektív szerződést kötöttek a kőolajtelepek tulajdonosaival.

A Kaukázusontúl a bakui sztrájkkal kezdődött meg a forradalmi fellendülés.

A bakui sztrájk adta meg a «jelt azokra a nagyszerű akciókra, amelyek januárban és februárban egész Oroszországban lejátszódtak» (Sztálin)”.

Ez a sztrájk — mondja „A SzK(b)P történetének rövid tanfolyama” — mintegy vihar előtti villámlás volt, amely Oroszországban, a nagy forradalmi zivatar közeledtét jelezte.

Sztálin szívósan keresztül viszi Lenin direktíváit, a tömegek előtt kifejti és megvédelmezi a bolsevik eszméket, szervezi a harcot a III. pártkongresszusért. Lenin és a Kaukázusi Szövetségi Bizottság között állandó szoros kapcsolat volt. Az első orosz forradalom éveiben Sztálin vezette a kaukázusi bolsevikok egész eszmei és politikai harcát a mensevikek, az eszerek, a nacionalisták, az anarchisták ellen: E harcban a bolsevikoknak hatalmas fegyvere volt a pártirodalom. Sztálin volt majdnem valamennyi kaukázusi bolsevik kiadványnak szervezője és kezdeményezője. Az illegális könyvek, újságok, brosúrák, felhívások kiadásának a cári Oroszország viszonyai között példátlan lendületet adott.

Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének rendkívül merész vállalkozása és a bolsevik illegális technika kiváló mintaképe volt az avlabári titkos nyomda, amely Tifliszben 1903 novemberétől 1906 áprilisáig működött. Ebben a nyomdában nyomtatták Lenin „A proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája”, „A falusi szegénységhez” c. munkáit, Sztálin füzeteit: „Néhány szó a párton belüli nézeteltérésekről”, „Két ütközet” című és egyéb brosúráit, a párt programját és szervezeti szabályzatát, tucatjával nyomtatták a röplapokat, melyeknek jelentékeny részét Sztálin írta. Itt adták ki a „Proletariatisz Brdzola” („A Proletariátus Harca”) és „Proletariatisz Brdzolisz Purceli” („A Proletariátus Harcának Kisújságja”) c. lapokat. Három nyelven, többezres példányszámban nyomtattak könyveket, brosúrákat, újságokat, röplapokat.

Döntő szerepet játszott a bolsevizmus álláspontjának védelmében, Lenin eszméinek terjesztésében és kifejtésében az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének Sztálin szerkesztésében megjelenő lapja, a „Proletariatisz Brdzola” — a „Brdzola” méltó utóda. A „Proletariatisz Brdzola” a lenini központi pártlap, a „Proletarij” („A Proletár”) után a legjobb és legnagyobb bolsevik újság volt. Majdnem minden számában közölt Lenin-cikkeket a „Proletarij”-ból. Sok rendkívül fontos cikket írt Sztálin. Ezekben a cikkekben Sztálin, mint tehetséges vitázó, mint a párt rendkívül jelentős irodalmi és elméleti ereje, mint a proletariátus politikai vezére és Lenin hű követője lép fel. Cikkeiben és füzeteiben Sztálin egész sor elméleti és politikai kérdést dolgoz fel. Felfedi a bolsevizmusellenes áramlatok és frakciók eszmei fonákságát, opportunizmusukat és árulásukat. Az ellenségre mért csapásai mindig célba találtak. Lenin elragadtatással nyilatkozott a „Proletariatisz Brdzolá”-ról, az újság marxista következetességéről és magas irodalmi színvonaláról.

Sztálin, Leninnek leghívebb és mindvégig következetes tanítványa és bajtársa, kimagasló szerepet játszott a Kaukázusban a mensevizmus eszmei megsemmisítésében s a marxista párt ideológiai, szervezeti és taktikai alapjainak megvédésében. Sztálinnak ebből az időből származó művei mintaképei a leninizmus álláspontja következetes védelmének és kitűnnek elméleti mélységükkel, az opportunizmussal szembeni engesztelhetetlenségükkel.

„Néhány szó a párton belüli nézeteltérésekről” című kitűnő brosúrájában, két „Kutaiszi levélben s a „Válasz a »Szociál-Demokrát« -nak” című cikkében Sztálin erélyesen síkraszállt a marxista párt ideológiai alapjaiért.

A „Kutaiszi levelek”-ben (1904. szeptember-október) Sztálin élesen bírálja Plechánovnak az új „Iszkrá”-ban megjelent cikkeit, melyek Lenin munkája, a „Mi a teendő?” ellen irányultak. Következetesen védelmezve azt a módot, ahogy Lenin az ösztönösségnek és tudatosságnak a munkásmozgalomban való szerepét tárgyalja, Sztálin elvtárs ezt írja:

„A következtetés (a gyakorlati tanulság) ebből ez: emeljük fel a proletariátust igazi osztályérdekeinek tudatáig, a szocialista eszmény tudatáig, ahelyett, hogy aprópénzre váltanók ezt az eszményt, vagy, hogy hozzáidomítanók az ösztönös mozgalomhoz. Lenin megadta az elméleti alapot, amelyen ez a gyakorlati következtetés felépül. Mihelyt elfogadjuk ezt az elméleti előfeltételt, semmiféle opportunizmus nem férkőzhetik közelünkbe. Ebben van a lenini eszme jelentősége. Lenininek nevezem azért, mert az orosz irodalomban senki sem mondta ki olyan világosan, mint Lenin.”

A „Néhány szó a pártonbelüli nézeteltérésekről” c. füzet (1905 elején írta Sztálin és 1905 májusában jelent meg illegális kiadásban) a bolsevik gondolat kimagasló alkotásai közé tartozik. Közvetlenül Leninnek történelmi jelentőségű művéhez, a „Mi a teendő?“-höz kapcsolódik, s nagy erővel védelmezi és fejtegeti a zseniális lenini eszméket.

V. I. Lenin eszméinek kifejtése során Sztálin elvtárs kimutatja, hogy a szocialista tudatnak igen nagy jelentősége van a munkásmozgalom számára. Egyúttal óva int, nehogy egyoldalúan túlbecsüljük az eszmék szerepét, nehogy megfeledkezzünk a gazdasági fejlődés feltételeiről és a munkásmozgalom szerepéről. Mondhatjuk-e — kérdi Sztálin —, hogy a szocializmus minden, a munkásmozgalom pedig semmi? „Persze, hogy nem! Így csak idealisták beszélnek. Valamikor igen hosszú idő múlva a gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül eljuttatja majd a munkásosztályt a társadalmi forradalomhoz és következésképpen kényszeríteni fogja arra, hogy megszakítson minden kapcsolatot a burzsoá ideológiával. Csak az van benne, hogy ez az út igen hosszú és fájdalmas lesz.”

„Néhány szó a pártonbelüli nézeteltérésekről” c. brosúrájában Sztálin elvtárs, miután kifejtette mélyenszántó és igen sokoldalú érvelését az ösztönös munkásmozgalom és a szocialista tudat kölcsönös viszonyának kérdéséről, a következőképpen foglalja össze a szociáldemokrácia lenini szárnyának idevágó nézeteit:

„Mi a tudományos szocializmus munkásmozgalom nélkül? Iránytű, amely, mivel nem használják, csak megrozsdásodhat, s akkor ki kellene dobni.

Mi a munkásmozgalom szocializmus nélkül? — Hajó iránytű nélkül, amely így is kiköt majd a túlsó parton, de ha iránytűje volna, sokkal hamarabb érné el a partot és kevesebb veszéllyel találkoznék.

Egyesítsétek az elsőt a másodikkal és nagyszerű hajótok lesz, amely egyenesen repül majd a túlsó part felé és teljes épségben ér révbe.

Egyesítsétek a munkásmozgalmat a szocializmussal és megkapjátok a szociáldemokrata mozgalmat, amely egyenesen halad az «ígéret földje» felé.”
(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

„1903-ban megválasztották a szociáldemokraták Egyesült Kaukázusi Bizottságnak tagjává. Ekkoriban vette fel a Koba (fékezhetetlen) becenevet. Nem sokkal ezután forradalmi tevékenysége következményeként Kelet-Szibériába, Irkutszkba toloncolták, ahol első alkalommal kapott levelet Lenintől.

1904-ben megszökött, majd visszatért Tbiliszibe, az Egyesült Kaukázusi Bizottság élére, s Credo címmel programtervezetet készített, amiben a Párttal kapcsolatos eszméit fejtette ki. Ez év júniusában bolsevik bizottságot alapított. Decemberben a bakui munkások általános sztrájkjának élére állt. 1905 decemberében részt vett az első Összoroszországi Bolsevik Konferencián, ahol személyesen is találkozhatott Leninnel.” – doksi.hu

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– írta: J. V. Sztálin –

Ritkulnak a cári zászlóaljak, pusztul a cári hajóhad, szégyenletesen megadta magát végre Port Arthur is — és ezzel ismét megmutatkozik a cári önkényuralom aggkori gyengesége…

A rossz táplálkozás és az egészségvédelem teljes hiánya következtében a katonák körében terjednek a fertőző betegségek. Ezeket az elviselhetetlen körülményeket még jobban rontja az, hogy a katonáknak nincs valamennyire is tűrhető lakása és ruházata. A legyengült, elgyötört katonák hullanak, mint a legyek. Ilyenek az állapotok, miután már tízezrek estek el a harcban! … Mindez erjedést, elégedetlenséget vált ki a katonák körében. A katonák felébrednek téli álmukból, kezdik embernek érezni magukat, nem engedelmeskednek már vakon följebbvalóik parancsainak és gyakran füttyel és fenyegetéssel fogadják a törtető tiszteket.

Ezt írja nekünk egy tiszt a Távolkeletről:

„Bakot lőttem! Parancsnokom sürgetésére nemrég beszédet mondottam a katonáknak. Alig kezdtem el beszélni arról, hogy meg kell védeni a cárt és a hazát, vad zenebona kerekedett — füttyök, szitkok, fenyegetések hallatszottak. . . Kénytelen voltam valahova messzebbre húzódni a feldühödött tömegtől. . .”

Ez a helyzet Távolkeleten!

Tegyék ehhez még hozzá a tartalékosok lázongását Oroszországban, forradalmi tüntetéseiket Odesszában, Jekatyerinoszlávban, Kurszkban, Penzában és más városokban, az újoncok tiltakozásait Gurijában, Imeretyijában, Kartalinijában, Dél- és Északoroszországban, gondoljanak arra, hogy a tiltakozókat nem rettenti vissza sem a börtön, sem a golyó (Penzában nemrégiben tüntetés miatt agyonlőttek néhány tartalékost), és könnyen megértik, mit forgat fejében az orosz katona . . .

A cári önkényuralom elveszti fő támaszát — „megbízható hadseregét”!

Másrészt napról-napra üresebb lesz a cári kincstár. Vereség vereséget ér. A cári kormány fokozatosan elveszti hitelét a külföldi államok szemében. Alig-alig tudja megszerezni a neki szükséges összegeket, és nincs messze az az idő, amikor minden hitelt megtagadnak tőle! „Ki fizet majd, ha megdöntenek téged, bukásod pedig kétségtelenül nincs már nagyon messze”, ezzel a válasszal bocsátják el a minden bizalmat eljátszott cári kormányt! A nép pedig, a szerencsétlen, éhező nép, mit adhat a cári kormánynak, amikor neki magának sincs meg a betevő falatja?! A cári önkényuralom tehát elveszti második fő támaszát is — a gazdag kincstárt és az azt tápláló hitelt! Ugyanakkor napról-napra fokozódik az ipari válság, a gyárak és üzemek leállnak, a munkások milliói munkát és kenyeret követelnek. Az éhínség újult erővel ragadja karmaiba a meggyötört falusi szegénységet. Mind magasabbra csapnak a népi felháborodás hullámai, erősebben döngetik a cári trónt — és alapjáig inog a roskadozó cári önkényuralom…

Az ostromlott cári önkényuralom, mint a kígyó, leveti magáról a régi bőrt, és míg az elégedetlen Oroszország készülődik a döntő rohamra, félreteszi (úgy tesz, mintha félretenné!) kancsukáját és báránybőrbe átöltözve a kibékülés politikáját hirdeti!

Halljátok, elvtársak? Arra kér bennünket, hogy felejtsük el a korbács suhogását és a golyók zizegését, a meggyilkolt hős elvtársak százait, dicső árnyaikat, amelyek körülöttünk lebegnek és azt suttogják: „Bosszút!”

Az önkényuralom szemérmetlenül felénk nyújtja véres kezét és azt tanácsolja, béküljünk ki! Nyilvánosságra hozott valami „legfelsőbb parancsot”, holmi „szabadsággal” kecsegtet… A vén rablók! Azt hiszik, hogy szavakkal jól lehet lakatni az éhező oroszországi proletariátus millióit! Szavakkal remélik kielégíteni az elszegényedett és elgyötört parasztság millióit! Ígéretekkel akarják elhallgattatni az elárvult családok — a háborús áldozatok sírását! Nyomorultak! Fuldokolnak, és szalmaszál után kapkodnak!..

Igen, elvtársak, alapjáig inog a cári kormány trónja! A kormány, amely a tőlünk elrabolt adókat bér fejében a mi hóhérainknak — a minisztereknek, kormányzóknak, járási és börtönfőnököknek, rendőrtiszteknek, csendőröknek és kémeknek — osztja szét; amely a közülünk való katonákat — testvéreinket és fiainkat — arra kényszeríti, hogy a mi vérünket ontsák; amely minden módon támogatja a földesurakat és a munkáltatókat az ellenünk vívott mindennapos harcukban; amely bilincset rakott kezünkre és lábunkra és a jogfosztott rabok helyzetéig alacsonyított le minket; amely legszentebb kincsünket — emberi méltóságunkat — vadállatként taposta és kigúnyolta, — éppen ez a kormány ingadozik most és veszti el a talajt a lába alól!

Ideje, hogy bosszút álljunk! Ideje, hogy bosszút álljunk a dicső elvtársakért, akiket vadállati módon meggyilkoltak a cári rablók Jaroszlávlban, Dombrovában, Rigában, Pétervárott, Moszkvában, Batumban, Tifliszben, Zlatousztban, Tyihoreckben, Mihajlovban, Kisinjovban, Gomeljben, Jakutszkban, Gurijában, Bakuban és másutt! Ideje, hogy számon kérjük tőle azokat az ártatlan szerencsétleneket, akik tízezrével pusztultak el Távolkelet harcterein! Ideje felszárítani feleségeik és gyermekeik könnyeit! Ideje, hogy felelősségre vonjuk azokért a szenvedésekért és megaláztatásokért, azokért az embert gyalázó láncokért, amelyekkel már réges-régóta bilincsbe vert bennünket! Ideje, hogy végezzünk a cári kormánnyal és megtisztítsuk magunknak az utat a szocialista rend felé! Ideje, hogy megsemmisítsük a cári kormányt!

És meg is semmisítjük.

Hiába igyekeznek a liberális urak megmenteni a cár omladozó trónját! Hiába nyújtják a cárnak segítő kezüket! Igyekeznek könyörületet kikunyerálni tőle és megnyerni őt „alkotmánytervezetüknek”, hogy kis reformokkal egyengetve maguknak az utat a politikai uralom felé, a cárt saját eszközükké változtassák, a cár önkényuralmát a burzsoázia önkényuralmával cseréljék fel és azután rendszeresen fojtogassák a proletariátust és a parasztságot! De hiába! Már késő, liberális urak! Nézzenek körül, mit adott önöknek a cári kormány, mit látnak „legfelsőbb parancsában”: „a vidéki és városi intézmények” parányi „szabadságát”, parányi „biztosítékot” a „magánszemélyek jogainak csorbítása” ellen, a „nyomtatott szó” parányi „szabadságát” — és nagy intelmet „a birodalmi alaptörvények megingathatatlanságának feltétlen megőrzéséről” és arról, hogy „hathatós intézkedések foganatosítandók a törvény teljes erejének, önkényuralmi államban a trón e legfontosabb támaszának megőrzésére”! … És azután? Még meg sem tudták fontolni a nevetséges cár nevetséges „parancsát”, amikor már jégesőként hullottak a „figyelmeztetések” az újságok számára, jöttek a csendőri és rendőri rajtaütések, még a békés banketteket is betiltották! A cári kormány maga igyekezett bebizonyítani, hogy jelentéktelen ígéretei nem egyebek semmitmondó szavaknál.

A másik oldalon — a felháborodott néptömegek forradalomra készülnek, nem pedig arra, hogy békét kössenek a cárral. Makacsul ragaszkodnak a közmondáshoz: „a púpost csak a koporsó egyenesíti ki”. Igen, uraim, hiábavaló minden igyekezetük. Az orosz forradalom elkerülhetetlen. Olyan elkerülhetetlen, mint az, hogy felkel a nap! Meg tudják-e állítani a felkelő napot? Ennek a forradalomnak főereje a városi és falusi proletariátus, zászlóvivője pedig a szociáldemokrata munkáspárt, nem pedig önök, liberális urak! Miért feledkeznek meg erről a szemmel látható „csekélységről”?

Már kél a vihar, a hajnal előhírnöke. A kaukázusi proletariátus Bakutól Batumig csak tegnap-tegnapelőtt fejezte ki megvetését a cári önkényuralommal szemben. Kétségtelen, hogy a kaukázusi proletároknak ez a dicső kísérlete megteszi hatását Oroszország más szegleteinek proletárjaira. Nézzék, továbbá, a munkások számtalan határozatát, amelyek a cári kormánnyal szemben táplált mély megvetést fejezik ki, hallgassák a fojtott, de erős zúgolódást a falvakban — és meg fognak győződni arról, hogy Oroszország ma megtöltött fegyver felhúzott kakassal és ez a fegyver a legkisebb rázkódtatástól is elsülhet. Igen, elvtársak, nincs messze az az idő, amikor az orosz forradalom kibontja vitorláját és „letörli a föld arculatáról” az aljas cár gyalázatos trónját!

Szent kötelességünk — felkészülni erre a pillanatra. így hát készüljünk, elvtársak! Vessük a jó magot a proletariátus széles tömegeibe. Nyújtsunk kezet egymásnak és tömörüljünk a pártbizottságok köré! Egy percre sem szabad elfelednünk, hogy csak a pártbizottságok tudnak méltóképpen vezetni bennünket, csak azok világítják meg nekünk az utat az „ígéret földjére”, amelyet szocialista világnak nevezünk! A párt, amely kinyitotta szemünket és rámutatott az ellenségre, a párt, amely félelmetes hadseregbe szervezett bennünket és harcra vezetett az ellenség ellen, a párt, amely sem örömben, sem bánatban nem hagyott el bennünket és mindig előttünk járt ez az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt! Ugyanő vezet majd bennünket a jövőben is, csakis ő!

Általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással választott Alkotmányozó Gyűlés — ez az, amiért most harcolnunk kell!

Csakis ilyen gyűlés adja meg nekünk a demokratikus köztársaságot, amelyre a szocializmusért vívott harcunkban igen nagy szükségünk van.

Előre hát, elvtársak! Amikor a cári önkényuralom ingadozik, a mi kötelességünk az, hogy felkészüljünk a döntő rohamra! Ideje, hogy bosszút álljunk!

Le a cári önkényuralommal!
Éljen az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Éljen az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!
1905. január

Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének
illegális (avlabári) nyomdájában
1905. január 8-án készüli kiáltvány.
Aláírás: Szövetségi Bizottság

(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A rablók szövetsége volt az ANTANT! Ez ellen harcoltak a bolsevikok.