Sehol sem éleződött ki annyira a választási küzdelem, mint Pétervárott. Sehol sem voltak olyan összeütközések a pártok között, mint Pétervárott. Szociáldemokraták, narodnyikok, kadetok, feketeszázasok, a szociáldemokrácián belül bolsevikok és mensevikek, trudovikok, a narodnyikok között eszerek és népi szocialisták, a kadetpárton belül baloldali és jobboldali kadetok — mindezek ádáz harcot vívtak egymással…
Viszont sehol sem mutatkozott meg olyan világosan a pártok arculata, mint Pétervárott. Ennek így is kellett lennie. A választási küzdelem — élő gyakorlat, a pártokat pedig csak a gyakorlatban lehet megismerni. Világos, hogy mennél elkeseredettebben folyt a harc, annál élesebben kellett kirajzolódnia a harcolók arculatának is.
Ebben a tekintetben igen érdekes a bolsevikok és a mensevikek magatartása a választási küzdelem idején.
Önök valószínűleg emlékeznek a mensevikek szónoklataira. Még a választások előtt kijelentették, hogy az Alkotmányozó Gyűlés és a demokratikus köztársaság fölösleges teher, hogy mindenekelőtt Dumára és kadét kormányra van szükség, minek következtében választási megegyezésre kell lépni a kadetokkal. Ellenkező esetben, mondták, a feketeszázasok győznek. Csereványin, a mensevikek vezére a választások előestéjén ezt írta:
„Ostobaság és oktalanság volna a proletariátus részéről, ha megkísérelné — amint ezt némelyek ajánlják —, hogy a parasztsággal együtt harcba szálljon mind a kormány, mind a burzsoázia ellen a teljhatalmú és az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlésért” (lásd „Nase Djelo” 1. sz.).
A mensevikek másik vezére, Plechánov, helyeslően bólogatott Csereványinnak, szintén elvetette az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést és helyette „teljes hatalommal felruházott Dumát” javasolt — ennek a követelésnek kell a kadetok és a szociáldemokraták „közös platformjává” válnia (lásd „Továriscs”, 1906. november 24).
Az ismert mensevik Vaszíljev pedig még nyíltabban azt mondotta, hogy az osztályharc „az adott pillanatban gyilkos és bűnös harc . . .”, hogy a különböző osztályoknak és csoportoknak „félre kell tenniök minden «legjobb programot» és egybe kell olvadniok egyetlen alkotmányos pártba . . .” (lásd „Továriscs”, 1906. december 17).
Így beszéltek a mensevikek.
A bolsevikok már a kezdet kezdetétől elítélték a mensevikek efféle álláspontját. Azt mondották, hogy szocialistának nem való a kadetokkal való megegyezés — a szocialistáknak önállóan kell fellépniök a választási küzdelemben. A választások első szakaszában a megegyezés csak mint kivétel engedhető meg, s akkor is csak olyan pártokkal, amelyek a nap jelszavául az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést, minden föld elkobzását, a nyolcórás munkanapot stb. tűzik ki. Márpedig a kadetok mindezt elvetik. A „feketeszázas veszély” nem egyéb, mint a liberálisok koholmánya némely naiv ember megfélemlítésére. A feketeszázasok nem tudják „rabul ejteni” a Dumát. A mensevikek a liberálisok szavait ismételgetik, amikor „feketeszázas veszélyről” beszélnek. Van ellenben „kadét veszély” és ez valóban veszély. A mi kötelességünk — minden forradalmi elemet magunk köré tömöríteni és harcra kelni a kadetok ellen, akik a reakcióval a forradalom ellen szövetkeznek. Nekünk egyidejűleg kettős harcot kell folytatnunk: mind a reakció, mind a liberális burzsoázia és ügyvédjei ellen.
Így beszéltek a bolsevikok.
Közeledett tehát a pétervári szociáldemokrata értekezlet megnyitásának napja. Itt, ezen az értekezleten, a proletariátus színe előtt két taktikának kellett megjelenni: a kadetokkal való megegyezés taktikájának és a kadetok elleni harc taktikájának .. . A proletariátusnak most, ezen az értekezleten, ki kellett értékelnie mindazt, amit a bolsevikok és a mensevikek eddig beszéltek. A mensevikek azonban megszimatolták, hogy vereség vár rájuk, megérezték, hogy az értekezlet el fogja ítélni taktikájukat, és úgy döntöttek, hogy otthagyják az értekezletet és szakítanak a szociáldemokráciával. A kadetokkal való megegyezés kedvéért a mensevikek megkezdték a szakítást. A kadetokkal való alku útján akarták bejuttatni a Dumába a „saját embereiket”.
A bolsevikok határozottan elítélték ezt a jellemtelen eljárást. Számadatokkal bizonyították be, hogy nincs „feketeszázas veszély”. Kíméletlen kritikával illették az eszereket és a trudovikokat, nyíltan felszólítva őket arra, hogy tömörüljenek a proletariátus köré az ellenforradalom és a kadetok ellen.
És ugyanakkor, amikor a bolsevikok azon fáradoztak, hogy a forradalmi elemeket a proletariátus köré egyesítsék, amikor hajthatatlanul megvalósították a proletariátus engesztelhetetlen taktikáját — a mensevikek a munkások háta mögött a kadetokkal tárgyalásokat folytattak.
A kadetok pedig fokozatosan jobbra hajlottak. Sztolipin meghívta magához „tárgyalásokra” Miljukovot, a kadetok vezetőjét. A kadetok egyhangúlag megbízták Miljukovot, hogy a „párt nevében” folytasson tárgyalásokat a reakcióval. Világos, hogy a kadetok meg akartak egyezni a reakcióval a forradalom ellen. Ugyanakkor Sztrúve, a kadetok másik vezetője, nyíltan kijelentette, hogy a „kadetok megegyezést akarnak az uralkodóval, hogy alkotmányt kapjanak” (lásd „Récs”, 1907. január 18.). Nyilvánvaló volt, hogy a kadetok szövetségre lépnek a reakcióval.
A mensevikek azonban mégis tárgyaltak a kadetokkal, mégis keresték velük a szövetséget. Szerencsétlen emberek! Nem is gondoltak arra, hogy amikor megegyezésre léptek a kadetokkal, a reakcióval léptek megegyezésre!
Ugyanakkor megkezdődnek a hatóságok által engedélyezett vitagyűlések. Itt, ezeken a gyűléseken világosan kitűnt, hogy a „feketeszázas veszély” nem egyéb, mint fantázia, hogy a fő harc a kadetok és a szociáldemokraták között folyik, és az, aki megegyezésre lép a kadetokkal, elárulja a szociáldemokráciát. A mensevikek többé nem láthatók a gyűléseken: kétszer, háromszor megpróbálták védelmükbe venni a kadetokat, de szégyent vallottak és elbújtak. A kadetok csatlósai — a mensevikek — már hitelüket vesztették. A bolsevikok és a kadetok maradtak a vita küzdőterén. Az ő harcuk töltötte be a gyűléseket. Az eszerek és a trudovikok elutasítják a kadetokkal való tárgyalásokat. A népi szocialisták ingadoznak. A bolsevikok állnak a választási harc élére.
Hol voltak ezalatt a mensevikek?
A kadetokkal értekeztek három képviselői mandátum ügyében. Ez hihetetlen, de tény, és nekünk kötelességünk nyíltan megmondani az igazságot.
A bolsevikok kijelentik: le a kadetok vezető szerepével!
A mensevikek azonban elvetik ezt a jelszót és ezzel meghódolnak a kadetok vezető szerepe előtt, a kadetok uszályában vonszolódnak.
Ezalatt lezajlanak a választások a munkáskúriákban. Kitűnt, hogy a munkások a mensevik kerületekben majdnem mindenütt eszereket választoltak meg meghatalmazottaknak. „Nem szavazhatunk azokra, akik megegyeztek a kadetokkal, az eszerek mégis jobbak náluknál” — íme így beszéltek a munkások. A munkások liberálisoknak nevezik a szociáldemokratákat és inkább a polgári demokratákkal, az eszerekkel mennek együtt! Ezt érték hát el a mensevikek az ő opportunizmusukkal!
A bolsevikok folytatják engesztelhetetlen taktikájukat és felszólítanak minden forradalmi elemet, hogy tömörüljön a proletariátus köré. Az eszerek és a trudovikok nyíltan csatlakoznak a bolsevik jelszóhoz: le a kadetok vezető szerepével! A népi szocialisták szakítanak a kadetokkal. Mindenki láthatja már, hogy a szociáldemokraták és eszerek-trudovikok megegyezése semmi esetre sem osztja meg annyira a szavazatokat, hogy a feketeszázasok győzzenek. Vagy a kadetoknak, vagy a szélső baloldaliaknak kell győzniük, — a „feketeszázas veszély” fantázia.
A kadetok eközben beszüntetik tárgyalásaikat a mensevikekkel. Nyilván eredménytelenül. A bolsevikok viszont megegyeztek az eszerekkel, trudovikokkal és népi szocialistákkal, elszigetelték a kadetokat és közös támadást indítottak a reakció és a kadetok ellen. Pétervárott három választási listát hirdettek ki: a feketeszázasokét, a kadetokét és a szélső baloldaliakét. Így váltak valóra a mensevikek ellenére a bolsevikok szavai a három listáról.
A mensevikek, akiket a proletariátus elutasított, a kadetok cserben hagytak, az eszerek és trudovikok kigúnyoltak és a történelem megcsúfolt, lerakják a fegyvert és a szélső baloldaliak listájára szavaznak, a kadetok ellen. A mensevikek Vüborg-kerületi bizottsága nyíltan kijelenti, hogy a mensevikek a szélső baloldaliakra fognak szavazni, a kadetok ellen.
Ez azt jelenti, hogy a mensevikek elismerték, hogy nincs „feketeszázas veszély”, elvetették a kadetokkal való megegyezést és a bolsevik jelszót támogatták — le a kadetok vezető szerepével!
Ez azt jelenti továbbá, hogy a mensevikek elvetették saját taktikájukat és nyíltan elismerték a bolsevikok taktikáját.
Ez azt jelenti végül, hogy a mensevikek nem kullognak már a kadetok után és most a bolsevikokat követik.
Végül, lezajlottak a választások és kitűnt, hogy Pétervárott egyetlen feketeszázast sem választottak meg!
Így igazolódott be a bolsevik taktika Pétervárott.
Így szenvedtek vereséget a mensevikek.
„Csveni Czhovreba” („Életünk”) 1. sz. 1907. február 18. Aláírás nélkül. Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből -)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
(A két november 15-i törvénnyel kapcsolatban)
– írta: J. V. Sztálin –
Volt idő, amikor munkásmozgalmunk kezdeti fokon állt. A proletariátus akkor különálló csoportokra volt szétforgácsolva és nem gondolt közös harcra. Vasúti munkások, bányászok, gyári munkások, kézművesek, kereskedelmi alkalmazottak, irodai tisztviselők — ilyen csoportokra forgácsolódott szét az oroszországi proletariátus. Ezen kívül mindegyik csoport megint a különféle városok és helységek munkásaira bomlott, akik között nem volt semmilyen kapcsolat, sem párt-, sem szakmai kapcsolat. Ilyképpen nem volt látható a proletariátus, mint egységes és osztatlan osztály. Következésképpen nem volt látható a proletár harc sem mint általános osztály előnyomulás. Ezért folytathatta a cári kormány a legnyugodtabban „nagyapai” politikáját. Ez volt az oka annak, hogy amikor 1893-ban az Állami Tanács elé terjesztették a „munkások biztosításának tervezetét”, Pobedonoszcev, a reakció sugalmazója, kigúnyolta a tervezet szerzőit és nyomatékosan kijelentette: „Uraim, hiába fáradoztak, nyugodtak lehetnek: nálunk nincs munkáskérdés…” De múlt az idő, közeledett a gazdasági válság, a sztrájkok gyakoribbá váltak és a szétforgácsolt proletariátus fokozatosan egységes osztállyá szerveződött. Már az 1903-as sztrájkok is megmutatták, hogy „nálunk” már régen „van munkáskérdés”. Az 1905. január-februári sztrájkok első ízben adták a világ tudtára, hogy Oroszországban érik és férfiasodik a proletariátus, mint egységes osztály. Végül, az1905. október-decemberi általános sztrájkok és az1906. június-júliusi „esedékes” sztrájkok valóban közelebb hozták egymáshoz a különböző városok proletárjait, valóban egységes osztállyá forrasztották a kereskedelmi és irodai alkalmazottakat, kézműveseket és ipari munkásokat, és így hangosan hírül adták a világnak, hogy a valamikor szétforgácsolt proletariátus erői ma már az egyesülés útjára léptek és egységes osztályba szerveződnek. Ebben megmutatkozott az általános politikai sztrájknak, mint a fennálló rend elleni általános proletárharc módszerének ereje is… Most már lehetetlen volt tagadni a „munkáskérdés” létét, a cári kormány már kénytelen volt számolni a mozgalommal. És lám, a reakciósok dolgozószobáiban megkezdődött a különféle bizottságok összeállítása, „gyári törvények” tervezetének kidolgozása: Sidlovszkij bizottsága, Kokovcev bizottsága, az egyesülésekről szóló törvény (lásd az október 17-i „Kiáltvány”-t), a Vitte—Durnovo-féle körlevelek, különféle ter vezetek és tervek és végül a kézművesekre és a kereskedelmi alkalmazottakra vonatkozó két november 15-i törvény.
Amíg a mozgalom tehetetlen volt, amíg nem öltött tömeges jelleget, a reakció csak egy eszközt ismert a proletariátus ellen, ez az eszköz — a börtön, Szibéria, korbács és akasztófa. A reakció mindenütt és mindig egyre törekszik: kis csoportokra széttagolni a proletariátust, összezúzni élcsapatát, megfélemlíteni és a maga oldalára vonni a semleges tömeget és ilyképpen fejetlenséget előidézni a proletariátus táborában. Láttuk, hogy a korbács és börtön segítségével ezt a célt kitűnően el is tudta érni.
De egészen másként fordult a dolog, amikor a mozgalom tömeges jelleget öltött. A reakciónak most már nemcsak „felbujtókkal” volt dolga — megszámlálhatatlan tömeg állt előtte a maga egész forradalmi nagyságában. És éppen ezzel a tömeggel kellett számolnia. A tömeget pedig nem lehet felakasztani, nem lehet Szibériába küldeni, nem lehet börtönbe zárni. Korbáccsal verni a tömeget viszont nem mindig előnyös a reakciónak, amely alatt már régen megingott a talaj. Világos, hogy a régi eszközök mellett új, „kulturálisabb” eszközre volt szükség, amely a reakció véleménye szerint elmélyíthetné a nézeteltéréseket a proletariátus táborában, csalóka reményeket ébreszthetne a munkások elmaradt részében, a harcról való lemondásra késztethetné és a kormány mögé sorakoztathatná fel őket.
És csakugyan, éppen ilyen új eszköz a „gyári törvényhozás”.
Ily módon a cári kormány nem engedi ki a kezéből a régi eszközt, de ugyanakkor fel akarja használni a „gyári törvényhozást” is, tehát a korbács és a törvény segítségével akarja megoldani az „időszerű munkáskérdést”. A munkanap megrövidítésére, a gyermek- és női munka védelmére, az egészségügyi viszonyok javítására, a munkások biztosítására, a bírságok megszüntetésére és más efféle áldásokra vonatkozó különféle ígéretekkel akarja kivívni magának a munkások elmaradt részének bizalmát és ezzel megásni a proletariátus osztályegységének sírját. A cári kormány jól tudja, hogy efféle „tevékenységre” sohasem volt akkora szüksége, mint most, az adott pillanatban, amikor az októberi általános sztrájk egyesítette a különféle iparágak proletárjait és aláásta a reakció gyökereit, amikor a jövő általános sztrájk fegyveres harccá csaphat át és megdöntheti a régi rendet, amikor tehát a reakciónak létszükséglete a széthúzás a munkások táborában, és létszükséglete az is, hogy az elmaradt munkások bizalmát megnyerje és őket a maga oldalára vonja.
Ebben a vonatkozásban nagyon érdekes az a tény, hogy a reakció a november 15-i törvényekkel csak a kereskedelmi alkalmazottakra és a kézművesekre fordította kegyes tekintetét, mégpedig ugyanakkor, amikor az ipari proletariátus legjobbjait börtönökbe és akasztófára küldi. Ha jól meggondoljuk, ez nem is csodálatos. Először is, a kereskedősegédek, a kézművesek és a kereskedelmi vállalatok tisztviselői nincsenek úgy összpontosítva nagy gyárakban és üzemekben, mint az ipari munkások, szét vannak szórva mindenféle kis üzemben, tudatosság tekintetében aránylag elmaradottabbak, tehát könnyebb félrevezetni őket, mint a többieket. Másodszor, a kereskedelmi alkalmazottak, az irodai tisztviselők és a kézművesek a mai Oroszország proletariátusának jelentékeny részét alkotják, tehát eltávolodásuk a harcoló proletároktól komolyan gyengítené a proletariátus erejét mind a mostani választásokon, mind a jövő fellépés idején. Végül, mindenki tudja, hogy a mai forradalomban a városi kispolgárságnak nagy jelentősége van, mindenki tudja, hogy a szociáldemokráciának szüksége van ennek forradalmasodására a proletariátus hegemóniája alatt, az is ismeretes, hogy senki sem tudja úgy a maga oldalára vonni a kispolgárságot, mint a kézművesek, a kereskedelmi alkalmazottak és az irodai tisztviselők, akik közelebb állanak hozzá, mint a többi proletár. Világos, hogy a kereskedelmi alkalmazottak és a kézművesek eltávolodása a proletariátustól eltávolítja tőle a kispolgárságot is és arra kárhoztatja, hogy a városban magára maradjon, amit a cári kormány annyira szeretne. Ezek után könnyen érthető, hogy minek tákolta össze a reakció a november 15-i törvényeket, amelyek csak a kézműveseket, kereskedelmi alkalmazottakat és tisztviselőket érintik. Ami az ipari proletariátust illeti, az amúgy sem bízik a kormányban, „gyári törvényhozást” neki nem érdemes adni, őt talán csak a golyók tudják észre téríteni. Amit nem tesz meg a törvény, azt a golyóknak kell elvégezniük!..
Így gondolkozik a cári kormány.
És nemcsak a mi kormányunk gondolkozik így, hanem minden más proletárellenes kormány is — függetlenül attól, hogy ez a kormány feudális-önkényuralmi, polgári-monarchikus vagy polgári-köztársasági. A proletariátus ellen mindenütt golyó és törvény segítségével harcolnak és ez így lesz mindaddig, amíg nem tör ki a szocialista forradalom, amíg nem valósul meg a szocializmus. Emlékezzenek 1824—1825-re az alkotmányos Angliában: kidolgozták a sztrájkszabadság törvényét és ugyanakkor megtöltötték a börtönöket sztrájkoló munkásokkal. Emlékezzenek a múlt század 40-es éveinek köztársasági Franciaországára: tárgyalásokat folytattak a „gyári törvényhozásról” és ugyanakkor Párizs utcáit a munkások vérével öntözték. Emlékezzenek minderre és más efféle tények sokaságára, és meglátják, hogy ez valóban így van.
De ez egyáltalában nem jelenti azt, hogy a proletariátus nem használhatja fel az efféle törvényeket. Igaz, a reakciónak, amikor „gyári törvényeket” ad ki, megvannak a maga tervei — meg akarja fékezni a proletariátust, de az élet lépésről-lépésre lerombolja terveit, és a törvényekbe ilyenkor mindig becsúsznak a proletariátusra nézve hasznos cikkelyek. És ez azért történik, mert egyetlen „gyári törvény” sem jelenik meg ok nélkül, harc nélkül, egyetlen „gyári törvényt” sem ad ki a kormány addig, amíg a munkások nem szállnak harcba, amíg a kormány nem kényszerül teljesíteni a munkások követeléseit. A történelem azt mutatja, hogy minden „gyári törvényt” részleges vagy általános sztrájk előz meg. Az 1882. júniusi törvényt (a gyermekek alkalmazásáról, munkaidejükről és a gyári felügyelet bevezetéséről) az ugyanabban az évben lezajlott narvai, permi, pétervári és zsirardovi sztrájkok előzték meg. Az 1886. június-októberi törvények (a bírságokról, a bérkönyvekről stb.) az 1885—86-ban a központi kerületekben kitört sztrájkok közvetlen eredményei voltak. Az 1897. júniusi törvényt (a munkanap megrövidítéséről) az 1895—96-os pétervári sztrájkok előzték meg. Az 1903-as törvények (a „vállalkozók felelősségéről” és a „gyári sztarosztákról”) az ugyanebben az évben lezajlott „déli sztrájkok” közvetlen eredményei voltak. Végül, az 1906 november 15-i törvények (a munkanap megrövidítéséről és a kereskedelmi alkalmazottak, tisztviselők és kézművesek vasárnapi munkaszünetéről) a folyó év június-júliusában egész Oroszország területén lezajlott sztrájkok közvetlen eredményei.
Amint látják, minden egyes „gyári törvényt” megelőzte a tömegek mozgalma, amelyek így vagy amúgy kivívták követeléseiknek, ha nem maradéktalan, legalább részleges teljesítését. Így aztán érthető, hogy a „gyári törvényben”, akármilyen rossz is, mégis akad néhány cikkely, amelyet a proletariátus felhasznál harca fokozása érdekében. Bizonyítanunk sem kell, hogy kapva kell kapnia az ilyen cikkelyeken és fel kell használni azokat mint eszközöket arra, hogy még jobban megerősítse szervezeteit és az eddiginél is erősebben szítsa a proletár harc, a szocialista forradalomért vívott harc tüzét. Nem hiába mondotta Bebel: „Az ördög fejét saját kardjával kell levágni”…
Ebben a tekintetben nagyon érdekes mindkét november 15-i törvény. Természetesen van bennük sok rossz cikkely, de vannak bennük olyan cikkelyek is, amelyeket a reakció öntudatlanul vitt bele és amelyeket a proletariátusnak tudatosan kell felhasználnia.
Így például, noha mindkét törvényt „munkásvédelmi” törvénynek nevezik, olyan felháborító cikkelyeket tartalmaznak, amelyek gyökerükben tagadnak minden „munkásvédelmet” és amelyeket itt-ott még a munkáltatók is restellnek felhasználni. Mind két törvény 12 órás munkanapot állapít, meg a kereskedelmi és kisipari üzemek számára, jóllehet sok helyen már megszüntették a 12 órás munkanapot és10 vagy 8 órásat vezettek be. Mindkét törvény megengedi a napi 2 túlórát (14 órás munkanap) 40 napon át a kereskedelmi üzemekben és 60 napon át a kisipari üzemekben, jóllehet majdnem mindenütt megszüntettek minden túlórát. A munkáltatóknak azon kívül joguk van a „munkásokkal való megegyezés”, vagyis a munkások kényszerítése útján a túlóra-időt még meg is hosszabbítani és így a munkanapot 17 órára nyújtani stb. stb.
A proletariátus természetesen a munkáltatóknak tapodtat, sem enged egyszer már kivívott jogaiból, és az említett törvények meséi így mulatságos mesék is maradnak.
Másrészt vannak olyan cikkelyek is, amelyeket a proletariátus nagyszerűen felhasznál hadállásainak megerősítésére. Mindkét törvény kimondja, hogy ott, ahol a munkaidő legalább napi 8 óra, a dolgozónak két óra ebédidő jár, holott mint ismeretes, a kézműveseknek, kereskedősegédeknek és irodai alkalmazottaknak ma nincs mindenütt kétórás ebédszünetük. Mindkét törvény kimondja azt is, hogy a tizenhét évnél fiatalabb személyeknek ezen a két órán kívül joguk van az iskola látogatása céljából mindennap további 3 órai távolmaradásra az üzletből vagy műhelyből, ami természetesen nagy könnyebbség lesz fiatal elvtársaink számára…
Nem lehet kétséges, hogy a proletariátus méltóképpen fogja felhasználni a november 15-i törvények ilyen cikkelyeit, méltóképpen fokozza proletár harcát és még egyszer bebizonyítja a világnak, hogy az ördög fejét saját kardjával kell levágni.
„Ahali Drojeba” („Új Idő”) 4. sz. 1906. december 4. Aláírás: K o . .
Az eredeti nyelve: grúz (idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A burzsoázia szövetségét csak
a proletariátus szövetsége
döntheti meg.
Marx
A mai élet rendkívül bonyolult! Tarkállik a különféle osztályoktól és csoportoktól: nagy-, közép- és kispolgárság; nagy-, közép- és kis hűbérurak; segédek, napszámosok és gyári szakmunkások; felső, közép- és alsópapság; felső, közép- és kishivatalnokok; különféle értelmiség és más efféle csoportok — ilyen tarka képet mutat életünk!
De az is nyilvánvaló, hogy mennél tovább fejlődik az élet, annál világosabban ütközik ki ebből a bonyolult életből két alapvető irányzat, annál élesebben oszlik ez a bonyolult élet két ellentétes táborra — a tőkések és a proletárok táborára. A januári gazdasági sztrájkok (1905) világosan megmutatták, hogy Oroszország valóban két táborra oszlik. A pétervári novemberi sztrájkok (1905) és az egész Oroszország területén (1906) lezajlott június—júliusi sztrájkok következményeképpen a két tábor vezérei összeütköztek és ezzel teljesen feltárultak a mai osztályellentmondások. A tőkések tábora azóta nem alszik, ebben a táborban lázas és szakadatlan előkészület folyik; megalakulnak a tőkések helyi szövetségei, a helyi szövetségek területi szövetségekben egyesülnek, a területi szövetségek — országos szövetségekben, pénztárakat és lapokat alapítanak, egybehívják a tőkések országos kongresszusait és konferenciáit…
A tőkések ilyképpen külön osztállyá szerveződnek, hogy megfékezzék a proletariátust.
Másfelől nem alszik a proletárok tábora sem. Itt is buzgón készülődnek az elkövetkező harcra. A reakció üldözése ellenére itt is helyi szakszervezeteket alapítanak, a helyi szervezetek területi szervezetekben egyesülnek, szakmai pénztárakat alapítanak, növekszik a szakmai sajtó, egybehívják a munkásszövetségek összorosz országos kongresszusait és konferenciáit…
Amint látható, a proletárok is külön osztállyá szerveződnek, hogy megfékezzék a kizsákmányolást.
Volt idő, amikor az életben „csend és nyugalom” honolt. Akkor ezek az osztályok és osztályszervezeteik nem is voltak láthatók. Magától értetődik, hogy harc akkor is volt, de ennek a harcnak helyi és nem általános osztályjellege volt: a tőkéseknek nem voltak szövetségeik és mindegyikük kénytelen volt tulajdon erejével elbánni „saját” munkásaival. A munkásoknak sem voltak ilyen szövetségeik és ezért minden gyár munkásai kénytelenek voltak saját erejükre támaszkodni. Igaz, a helyi szociáldemokrata szervezetek megvalósították a munkások gazdasági harcának vezetését, de azzal mindenki egyetért, hogy ez a vezetés gyenge és rendszertelen volt: a szociáldemokrata szervezetek nem birkóztak meg a pártügyekkel sem.
A januári gazdasági sztrájkok sorozata azonban fordulópont volt. A tőkések felriadtak és elkezdtek helyi szövetségeket szervezni. Pétervár, Moszkva, Varsó, Riga és más városok tőkés-szövetségeit a januári sztrájkok hívták életre. Ami a kőolaj-, mangán-, kőszén- és cukoripari tőkéseket illeti, azok régi és „békés” szövetségeiket „harci” szövetségekké változtatták és kezdték megerősíteni hadállásaikat. De a tőkések ezzel nem elégedtek meg. Elhatározták, hogy egész Oroszországot felölelő szövetséget alakítanak, és lám, 1905 márciusában, Morozov kezdeményezésére közös kongresszusra gyűltek össze Moszkvában. Ez volt a tőkések első országos kongresszusa. Itt egyezményt kötöttek, amelyben kötelezték magukat arra, hogy közös megegyezés nélkül nem tesznek engedményeket a munkásoknak és „végső” esetben lockoutot rendeznek. Ettől a pillanattól kezdődik a tőkések kíméletlen harca a proletárok ellen. Ettől a pillanattól kezdődik a nagy lockoutok — kizárások — időszaka Oroszországban. Komoly harchoz komoly szövetségre van szükség, és lám, a tőkések elhatározták, hogy a szorosabb szövetség megteremtése végett még egyszer összegyűlnek. Így Moszkvában három hónappal az első kongresszus után (1905 júliusában) összehívták a tőkések második országos kongresszusát. Itt még egyszer jóváhagyták az első kongresszus határozatait, még egyszer elismerték a kizárások szükségességét és egy bizottságot választottak, amelynek ki kellett dolgoznia a szervezeti szabályzatot és gondoskodnia kellett az új kongresszus összehívásáról. Közben megkezdték a kongresszusok határozatainak végrehajtását. A tények azt mutatták, hogy a tőkések pontosan teljesítik ezeket a határozatokat. Ha visszagondolnak a tőkések által Rigában, Varsóban, Odesszában, Moszkvában és más nagy városokban rendezett kizárásokra, ha visszagondolnak a pétervári novemberi napokra, amikor 72 tőkés kegyetlen kizárással fenyegetett meg 200.000 pétervári munkást — könnyen megértik, milyen nagy erő a tőkések egész Oroszországra kiterjedő szövetsége és milyen pontosan teljesítik szövetségük határozatait. Utóbb, a második kongresszus után, a tőkések még egy kongresszust tartottak (1906 januárjában), és végül, ez év áprilisában már egybegyűlt a tőkések összoroszországi alapító kongresszusa, amelyen elfogadták az egységes szervezeti szabályzatot és megválasztották a Központi Irodát. A lapok jelentése szerint a kormány már jóváhagyta ezt a szervezeti szabályzatot.
Ilyképpen kétségtelen, hogy az oroszországi nagyburzsoázia már külön osztállyá szerveződött, megvannak helyi, területi és központi szervezetei és egységes terv szerint mozgósíthatja egész Oroszország tőkéseit.
A munkabér csökkentése, a munkanap meghosszabbítása, a proletariátus gyengítése és szervezeteinek lerombolása — ez a tőkések általános szövetségének célja.
Ugyanakkor növekedett és fejlődött a munkások szakszervezeti mozgalma is. A januári gazdasági sztrájkoknak (1905-ben) ezen a téren is megvolt a hatásuk. A mozgalom tömeges jelleget öltött, igényei kibővültek és idővel kiderült, hogy a szociáldemokrata szervezetek nem intézhetik egyszerre a szakszervezeti és a pártügyeket is. Valamiféle munkamegosztásra volt szükség a párt és a szakszervezetek között. Szükséges volt, hogy a pártügyeket a pártszervezetek, a szakmai ügyeket pedig a szakszervezetek intézzék. És megkezdődött a szakszervezetek szervezése. Moszkvában, Pétervárott, Varsóban, Odesszában, Rigában, Harkovban, Tifliszben — mindenütt szakszervezeteket alapítottak. Igaz, a reakció akadályokat gördített ez elé, mindazonáltal a mozgalom szükségletei felülkerekedtek és a szakszervezetek szaporodtak. A helyi szakszervezetek után csakhamar megjelentek a területi szakszervezetek is és végül odáig fejlődött a dolog, hogy a múlt év szeptemberében összehívták a szakszervezetek összoroszországi konferenciáját. Ez volt a munkásszakszervezetek első konferenciája. Ennek a konferenciának gyümölcse egyebek közt az volt, hogy közelebb hozta egymáshoz a különféle városok szakszervezeteit és végül megválasztotta a Központi Bizottságot, amelynek elő kellett készítenie a szakszervezetek általános kongresszusának összehívását. Bekövetkeztek az októberi napok — és a szakszervezetek ereje megkétszereződött. A helyi és végül a területi szakszervezetek napról-napra növekedtek. Igaz, a „decemberi vereség” észrevehetően fékezte a szakszervezetek alapításának ügyét, de később újból erőre kapott a szakszervezeti mozgalom és az ügy annyira rendeződött, hogy ez év februárjában összehívták a szakszervezetek második konferenciáját, amely sokkal szélesebb körű és teljesebb volt, mint az első. A konferencia elismerte a helyi, területi és az egész országra kiterjedő központok szükségességét, „szervező bizottságot” választott a küszöbön álló összoroszországi kongresszus összehívására és megfelelő határozatokat hozott a szakszervezeti mozgalom időszerű kérdéseivel kapcsolatban.
Ilyképpen kétségtelen, hogy a reakció dühöngése ellenére a proletariátus is külön osztállyá szerveződik, lankadatlanul erősíti helyi, területi és központi szakszervezeteit és ugyanolyan lankadatlanul igyekszik a tőkések ellen egyesíteni számtalan testvérét.
A munkabér emelése, a munkanap megrövidítése, a munkafeltételek javítása, a kizsákmányolás megfékezése és a tőkések szövetségének aláásása — ez a munkások szakszervezeteinek célja.
A mai társadalom így két nagy táborra hasad, mindegyik tábor különálló osztállyá szerveződik, a közöttük elharapódzó osztályharc napról-napra mélyül és erősödik és e két tábor köré gyülekezik valamennyi többi csoport.
Marx azt mondotta, hogy minden osztályharc politikai harc. Ez azt jelenti, hogy ha a proletárok és tőkések ma gazdasági harcot folytatnak, holnap kénytelenek lesznek politikai harcot is vívni, és így kétfajta harccal védelmezni osztályérdekeiket. A tőkéseknek megvannak a maguk szakmai magánérdekei. Éppen ezeknek az érdekeknek a biztosítására állanak fenn gazdasági szervezeteik. De a szakmai magánérdekeken kívül általános osztályérdekeik is vannak, amelyek közös tartalma: a kapitalizmus megszilárdítása. Éppen ez általános érdekek miatt van szükségük politikai harcra és politikai pártra. Az oroszországi tőkések nagyon egyszerűen oldották meg ezt a kérdést: látták, hogy az egyetlen párt, amely „nyíltan és rettenthetetlenül” védelmezi érdekeiket — az októbristák pártja, ezért elhatározták, hogy e párt köré tömörülnek és alárendelik magukat ideológiai vezetésének. A tőkések azóta ennek a pártnak eszmei vezetése alatt folytatják politikai harcukat, ennek segítségével befolyásolják a mostani kormányt (amely bezárja a munkásszövetségeket, viszont sietve jóváhagyja a tőkések szövetségeit), ennek a pártnak a jelöltjeit juttatják a Dumába stb. stb.
Így hát, gazdasági harc a szövetségek segítségével, általános politikai harc az októbrista párt eszmei vezetésével — ilyen formát ölt ma a nagyburzsoázia osztályharca.
Másfelől hasonló jelenségek figyelhetők meg ma a proletariátus osztálymozgalmában is. A proletárok szakmai érdekeinek megvédésére szakszervezetek alakulnak, amelyek a munkabér emeléséért és a munkanap megrövidítéséért stb. harcolnak. De a proletároknak szakmai érdekeken kívül általános osztályérdekeik is vannak, amelyek közös tartalma: a szocialista forradalom és a szocializmus megteremtése. A szocialista forradalmat viszont lehetetlen végrehajtani mindaddig, amíg a proletariátus, mint egységes és osztatlan osztály nem hódítja meg a politikai uralmat. Éppen ezért van szüksége a proletariátusnak politikai harcra, valamint politikai pártra, amely meg fogja valósítani politikai mozgalmának eszmei vezetését. A munkásszövetségek nagyobbrészt természetesen pártonkívüliek és semlegesek. De ez csak azt jelenti, hogy pénzügyi és szervezeti tekintetben függetlenek a párttól, vagyis saját pénztáraik, saját vezető szerveik vannak, saját kongresszusokat tartanak és formailag nem kötelesek alárendelni magukat a politikai pártok határozatainak. Ami a szakszervezeteknek egyik vagy másik politikai párttól való eszmei függését illeti, ilyen függésnek feltétlenül kell lennie és feltétlenül van is, minden egyében kívül már csak azért is, mert a szakszervezetekben különféle pártok tagjai vannak, és ezek elkerülhetetlenül beviszik oda politikai meggyőződésüket. Világos, hogy ha a proletariátus nem lehet meg politikai harc nélkül, akkor nem lehet meg ennek vagy annak a politikai pártnak eszmei vezetése nélkül sem. Sőt, magának kell olyan pártot keresnie, amely szövetségeit méltóképpen elvezeti az „Ígéret földjére”, a szocializmushoz. De a proletariátusnak itt résen kell lennie és körültekintően kell cselekednie. Figyelmesen tájékozódnia kell a politikai pártok eszmei tárházában és vonakodás nélkül el kell fogadnia annak a pártnak eszmei vezetését, amely bátran és következetesen fogja védelmezni osztályérdekeit, amely magasra fogja emelni a proletariátus vörös zászlaját és bátran elvezeti a politikai uralomra, a szocialista forradalomhoz.
Ezt a szerepet eddig az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tölti be, a szakszervezeteknek tehát az a feladatuk, hogy elfogadják eszmei vezetését.
Mint ismeretes, ez valójában így is van. Ilyképpen, gazdasági összecsapások a szakszervezetek segítségével, politikai támadások a szociáldemokrácia eszmei vezetésével — ilyen formát öltött ma a proletariátus osztályharca.
Kétségtelen, hogy az osztályharc lángjai még magasabbra fognak csapni. A proletariátus feladata, hogy harcába rendszert vigyen és áthassa azt a szervezettség szellemével. Ehhez pedig a szakszervezetek erősítése és egyesítése szükséges, amit nagy mértékben elősegíthetne a szakszervezetek országos kongresszusa. Nem „pártonkívüli munkáskongresszusra”, hanem a munkások szakszervezeteinek kongresszusára van most szükségünk ahhoz, hogy a proletariátus egységes és osztatlan osztállyá szerveződjék. A proletariátusnak ugyanakkor minden módon igyekeznie kell megszilárdítani és megerősíteni azt a pártot, amely osztályharcának eszmei és politikai vezetését fogja megvalósítani.
„Ahali Drojeba” („Új Idő“) 1. sz. 1906. november 14. Aláírás: K o . . .
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Marx és Engels a felkelésről
– írta: J. V. Sztálin –
N. H. mensevik tudja, hogy szemesnek áll a világ és . . . még egyszer bátorkodik blanquizmussal vádolni a bolsevikokat (lásd „Szimartle” 7. sz.).
Ebben természetesen nincs semmi csodálatos. Németország opportunistái, Bernstein és Vollmar már régóta blanquistáknak nevezik Kautskyt és Bebelt. A francia Jaurés és Millerand régóta blanquizmussal és jakobinussággal vádolja Guesde-et és Lafargue-ot. Ennek ellenére az egész világ tudja, hogy Bernstein, Millerand, Jaurés stb. opportunisták, hogy elárulják a marxizmust, viszont Kautsky, Bebel, Guesde és Lafargue stb. forradalmi marxisták. Mi a csodálatos tehát abban, ha az oroszországi opportunisták és követőjük N. H., utánozzák az európai opportunistákat és blanquistáknak neveznek bennünket? Ez csak azt jelenti, hogy a bolsevikok Kautskyhoz és Guesdehez hasonlóan forradalmi marxisták.
Ezzel be is fejezhetnénk a beszélgetést N. H.-val. De ő „elmélyíti” a kérdést és bizonyítani próbálja a maga igazát. Nem akarjuk tehát megsérteni és meghallgatjuk.
N. H. nem ért egyet a bolsevikok következő véleményével:
„Mondjuk, a városi lakosságot áthatja a gyűlölet a kormány iránt, és bármikor harcra kelhet, ha erre alkalom kínálkozik. Ez azt jelenti, hogy mennyiségileg már készen vagyunk. De ez még nem elegendő. Ahhoz, hogy a felkelést megnyerjük, jó előre össze kell állítani a harc tervét, jó előre ki kell dolgozni az ütközet taktikáját, szervezett osztagokkal kell rendelkeznünk stb.” (lásd „Ahali Czhovreba” 6. sz.).
N. H. ezzel nem ért egyet. Miért? Mert ez, úgymond, blanquizmus! N. H. tehát nem akarja sem az „ütközet taktikáját”, sem a „szervezett csapatokat”, sem a szervezett fellépést — mindez, mint kiderül, lényegtelen és felesleges valami. A bolsevikok azt mondják, hogy, „a gyűlölet a kormány iránt” egymagában „nem elegendő”, hogy a tudat egymagában „nem elegendő”, „osztagokkal és az ütközet taktikájával” is kell rendelkeznünk. N. H. mindezt visszautasítja és blanquizmusnak nevezi.
Ezt jegyezzük meg és menjünk tovább.
N. H.-nak nem tetszik Lenin következő gondolata:
„Össze kell gyűjtenünk a moszkvai, donyeci, rosztovi és más felkelések tapasztalatait, terjesztenünk kell ezeket a tapasztalatokat, állhatatosan és türelmesen új harci erőket kell előkészítenünk, ki kellképeznünk és meg kell edzenünk azokat partizán harci fellépések során. Az új robbanás talán tavasszal még nem tör ki, de közeledik, minden valószínűség szerint nincs túlságosan messze. Ezt a robbanást fegyveresen, katonailag megszervezve, elszánt támadó műveletekre képesen kell fogadnunk” (lásd „Partyijnüje Izvjésztyija”).
N. H. nem ért egyet Lenin e gondolatával. Miért? Mert ez, úgymond, blanquizmus!
Tehát, N. H. véleményéből kitűnik, hogy nem kell „összegyűjtenünk a decemberi felkelés tapasztalatait” és nem kell azt „terjesztenünk”. Igaz, a robbanás közeledik, de N. H. véleménye szerint nem kell „fegyveresen fogadnunk”, nem kell készülődnünk „elszánt támadó műveletekre”. Miért? Bizonyára azért, mert fegyvertelenül és készületlenül inkább győzünk! A bolsevikok azt mondják, hogy a robbanás várható és ezért kötelességünk: készülni arra mind a tudatosság, mind a fegyverkezés tekintetében. N. H. tudja, hogy a robbanás várható, de a szóbeli agitáción kívül semmit sem ismer el és ezért kételkedik a fegyverkezés szükségességében, feleslegesnek tartja azt. A bolsevikok azt mondják, hogy az ösztönösen kezdődő és szétforgácsolt felkelésbe tudatosságot és szervezettséget kell belevinni. N. H. nem ismeri el ezt sem — ez, szerinte, blanquizmus. A bolsevikok azt mondják, hogy meghatározott pillanatban „elszánt támadó műveletekre” van szükség. N. H.-nak nem tetszik sem az elszántság, sem a támadó művelet — mindez, úgymond, blanquizmus.
Jegyezzük meg mindezt és nézzük meg, hogyan viszonyult Marx és Engels a fegyveres felkeléshez?
Marx az ötvenes években ezt írta:
„Ha a felkelés már megkezdődött, cselekedj a legnagyobb elszántsággal és menj át támadásba. A védekezés a fegyveres felkelés halála … Lepd meg az ellenséget, amíg csapatai még szét vannak szórva; gondoskodj mindennap új, akárha bármily csekély sikerekről; tartsd meg az erkölcsi fölényt, amelyet a felkelés kezdeti sikere szerzett meg neked; vond így a magad oldalára az ingadozó elemeket, akikre mindig a legerősebb impulzus hat és akik mindig a biztosabbik oldalra állnak; kényszerítsd visszavonulásra ellenségeidet, még mielőtt erőiket egyesíteni tudják ellened; Dantonnal, a forradalmi taktika eddig ismert legnagyobb mesterével szólva: Merészség, merészség és még egyszer merészség!” (lásd Marx K. „Történelmi tanulmányok”, 95. old.)
Ezt mondja Marx Károly, a legnagyobb marxista.
Amint látják, Marx véleménye szerint annak, aki a felkelés győzelmét akarja, a támadás útjára kell lépnie. De hiszen tudjuk, hogy aki a támadás útjára lép, annak szüksége van fegyverzetre is, katonai ismeretekre is és kiképzett csapatokra is — enélkül a támadás lehetetlen. Ami a bátor támadó műveleteket illeti, ez Marx véleménye szerint minden felkelés édes gyermeke. N. H. viszont kigúnyolja mind a bátor támadó műveleteket, mind a támadás politikáját, mind a szervezett csapatokat és a katonai ismeretek terjesztését — mindez, úgymond, blanquizmus! Kiderül, hogy N. H. marxista, Marx pedig blanquista! Szegény Marx! Ha feltámadna sírjából és meghallhatná N. H. gügyögését.
De mit mond Engels a felkelésről? Engels egyik brosúrája egyik helyén a spanyol felkelésről szólva, vitatkozik az anarchistákkal és ezt írja:
„Ennek a felkelésnek, ha fejetlenül kezdték is meg, még mindig nagy esélye volt a győzelemre, hacsak valamennyire is okosan vezették volna, hacsak a spanyolországi katonai lázadások módjára is, amikor egy város helyőrsége felkel, a legközelebbi városba vonul, magával ragadja ennek a városnak már jó előre megdolgozott helyőrségét és lavinaként megnövekedve a fővárosra tör, amíg egy sikeres ütközet vagy az ellenük küldött csapatok átállása nem hozza meg a győzelmet. Ez a módszer ebben az esetben különösen alkalmazható volt. A felkelők mindenütt már régótaönkéntes zászlóaljakba voltak szervezve” (hallja elvtársam, Engels zászlóaljakról beszél!), „igaz, fegyelmük siralmas volt, de bizonyára nem siralmasabb, mint a régi, legnagyobbrészt bomló spanyol hadsereg maradványainak fegyelme. A kormány megbízható csapatai csakis a csendőrök (guardias civiles) voltak, de azok szét voltak szórva az egész országban. Elsősorban meg kellett akadályozni a csendőrök összpontosítását, de ezt csak úgy lehetett elérni, ha támadóan lépnek fel és ki mernek menni a nyílt csatatérre …” (figyelem, figyelem, elvtársak!) „Ha győzni akartak, nem volt más eszközük …” Engels a továbbiakban korholja a bakunistákat, akik elvvé emelték azt, amit el lehetett volna kerülni, mégpedig: „a forradalmi erők elaprózottságát és szétforgácsoltságát, ami lehetővé tette egyazon kormánycsapatoknak, hogy egyik felkelést a másik után verjék le” (lásd Engels „A bakunisták munkában” c. brosúráját).
Ezt mondja Engels Frigyes, az ismert marxista…
Szervezett zászlóaljak, a támadás politikája, a felkelés megszervezése, a különálló felkelések egyesítése — ez az, ami Engels véleménye szerint a felkelés győzelméhez szükséges.
Kiderül, hogy N. H. marxista, Engels pedig blanquista. Szegény Engels!
Amint látják, N. H. nem ismeri Marx és Engels nézetét a felkelésről.
Ez még csak hagyján. Állítjuk, hogy az N. H. által javasolt taktika lebe
csüli és ténylegesen tagadja a fegyverkezést, a vörös csapatok és a katonai ismeretek jelentőségét. Ez a taktika a fegyvertelen felkelés taktikája. Ez a taktika a „decemberi vereség” felé taszít bennünket. Miért nem voltak decemberben fegyvereink, csapataink, katonai ismereteink és egyebek? Azért, mert a pártban nagyon el volt terjedve az N. H.-hoz hasonló elvtársak taktikája . .
.
De a marxizmus és a reális élet egyaránt visszautasítja az efféle fegyvertelen taktikát.
Ezt mondják a tények.
„Ahali Czhovreba” („Új élet”) 19. sz. 1906. július 13.
Aláírás: K o b a.
Az eredeti nyelve: grúz
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Önök bizonyára hallottak a parasztok felszabadításáról. Akkoriban a kormányt kettős csapás érte: kívülről — a krimi vereség, belülről — a parasztmozgalom. A két oldalról szorongatott kormány éppen ezért kénytelen volt engedni és napirendre tűzte a parasztok felszabadítását: „Nekünk kell a parasztot felülről felszabadítanunk, mert különben a nép felkél és saját kezével alulról vívja ki felszabadulását.” Tudjuk, milyen volt ez a „felszabadítás felülről”… És ha akkor a nép engedte becsapni magát, ha a kormánynak sikerültek farizeusi tervei, ha a reform segítségével megszilárdította helyzetét és ezzel elhalasztotta a nép győzelmét, ez egyebek között azt is jelenti, hogy a nép akkor még nem volt felkészülve és könnyen be lehetett csapni.
Ugyanez a história ismétlődik meg Oroszország életében most is. Mint ismeretes, a kormányt ugyanúgy, mint akkor, most is kettős csapás éri: kívülről — a mandzsúriai vereség, belülről — a népforradalom. Mint ismeretes, a két oldalról szorongatott kormány kénytelen még egyszer engedni és ugyanúgy, mint akkor, most is a „felülről jövő reformokat” emlegeti. „Felülről kell megadnunk a népnek az Állami Dumát, mert különben a nép felkél és maga hív össze Alkotmányozó Gyűlést alulról”.
Ilyképpen a Duma egybehívásával a népforradalmat akarják lecsillapítani ugyanúgy, amint egyszer már a „parasztok felszabadításával” lecsillapították a nagy parasztmozgalmat.
Ebből következik feladatunk — egész határozottan meg kell hiúsítanunk a reakció terveit, el kell sepernünk az Állami Dumát és ezzel meg kell tisztítanunk a népforradalom útját.
De mi az a Duma és kikből áll?
A Duma — korcs parlament. Csak névleg lesz joga dönteni, ténylegesen azonban csak tanácsadói joga lesz, mert a felsőház és az állig felfegyverzett kormány cenzorként fog állni fölötte. A kiáltványban nyíltan megmondják, hogy a Duma egyetlen határozatát sem lehet életbe léptetni a felsőház és a cár jóváhagyása nélkül.
A Duma nem népi parlament, hanem a nép ellenségeinek parlamentje, mert a Duma-választások nem lesznek sem általánosak, sem egyenlőek, sem közvetlenek, sem titkosak. A munkásoknak nyújtott nyomorúságos választójog csak papíron van meg. A 98 elektorból, akiknek a Tifliszi kormányzóságból kell képviselőket választaniok a Dumába, csak kettő lehet a munkások közül, a többi kilencvenhatnak más osztályokhoz kell tartoznia — így szól a kiáltvány. A 32 elektorból, akiknek a batumi és a szuhumi körzetből kell képviselőket választaniok a Dumába, csak egy lehet a munkások közül, a többi 31 elektornak más osztályokhoz kell tartoznia — így szól a kiáltvány. Ugyanezt kell mondanunk a többi kormányzóságról is. Mondanunk sem kell, hogy a képviselők csak a többi osztály képviselői lesznek. Egyetlenegy képviselőt sem a munkásoktól, egyetlenegy szavazatot sem a munkásoknak — ilyen alapokra épül a Duma. Ha mindehhez még hozzá vesszük a hadiállapotot, ha figyelembe vesszük a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési és egyesülési szabadság betiltását, világos, miféle népség gyűl össze a cári Dumában…
Mondanunk sem kell, hogy annál nagyobb elszántsággal kell igyekeznünk elseperni ezt a Dumát és kitűzni a forradalom zászlaját.
Hogyan seperhetjük el a Dumát: a választásokban való részvétellel vagy a választások bojkottálásával — ez most a kérdés.
Egyesek ezt mondják: feltétlenül részt kell vennünk a választásokban, hogy a reakció által kivetett hálóba magát a reakciót gabalyítsuk bele és ezzel véglegesen lehetetlenné tegyük az Állami Dumát.
Mások ezt felelik nekik: ha részt vesztek a választásokban, akaratlanul segítitek a reakciót a Duma megteremtésében és ilyképpen magatok két lábbal bonyolódtok bele a reakció által kivetett hálóba. Ez pedig azt jelenti, hogy először a reakcióval együtt megteremtitek a cári Dumát, azután pedig az élet nyomására megkísérlitek lerombolni a saját magatok által teremtett Dumát, ami nem egyeztethető össze politikánk elvi szilárdságának követelményeivel. Egy a kettő közül: vagy mondjatok le a választásokban való részvételről és fogjatok hozzá a Duma elgáncsolásához, vagy pedig mondjatok le a Duma elgáncsolásáról és lássatok hozzá a választásokhoz, azzal az elhatározással, hogy nektek nem kell majd lerombolnotok azt, amit sajátmagatok alkottatok.
Világos, hogy az egyetlen helyes út — a cselekvő bojkott, amellyel elszigeteljük a reakciót a néptől, megszervezzük a Duma létrejöttének megakadályozását és ezzel minden alaptól megfosztjuk ezt a korcs parlamentet.
Így gondolkoznak a bojkott hívei.
Melyiküknek van igaza?
Két feltétel szükséges az igazi szociáldemokrata taktikához: az első, hogy nem szabad ellentmondania a társadalmi élet menetének, és a második, hogy egyre magasabbra kell emelnie a tömeg forradalmi szellemét.
A választásokban való részvétel taktikája ellentmond a társadalmi élet menetének, mert az élet aláássa a Duma alapjait, a választásokban való részvétel pedig megerősíti azokat, tehát ellentétben van az élettel.
A bojkott taktikája viszont magától adódik a forradalom menetéből, mert a forradalommal együtt kezdettől fogva rontja a rendőri Duma hitelét és aláássa alapjait.
A választásokban való részvétel taktikája gyengíti a nép forradalmi szellemét, mert a részvétel hívei rendőri választásokra szólítják fel a népet, nem pedig forradalmi tettekre, a szavazócédulákban, nem pedig a nép fellépésében látják a menekvést. A rendőri választások pedig csalóka elképzeléseket szülnek a népben az állami Dumáról, hazug reményeket ébresztenek benne és akaratlanul arra a gondolatra vezetik: úgy látszik a Duma nem is olyan rossz, különben a szociáldemokraták nem tanácsolnák, hogy vegyünk benne részt — talán ránk mosolyog a szerencse és a Duma hasznunkra válik.
A bojkott taktikája viszont nem hint el semmilyen hamis reményt a Dumával kapcsolatban, hanem nyíltan és félreérthetetlenül megmondja, hogy az egyetlen menekvés a nép győzelmes fellépésében van, hogy a nép felszabadítása csak magának a népnek a műve lehet, és mivel a Duma akadályozza ezt, már most hozzá kell fogni eltávolításához. A nép itt csak saját magára számít és kezdettől ellenséges álláspontot foglal el a Dumával mint a reakció fellegvárával szemben, ez pedig egyre magasabbra fogja emelni forradalmi szellemét, előkészítve a talajt az általános győzelmes fellépéshez.
A forradalmi taktikának világosnak, szabatosnak és határozottnak kell lennie, a bojkott taktikája pedig éppen ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik.
Azt mondják: csupán szóbeli agitáció nem elegendő, a tömeget tényekkel kell meggyőzni a Duma alkalmatlanságáról és ezzel kell elősegíteni a Duma elgáncsolását, mindehhez pedig a választásokban való részvételre, nem pedig a cselekvő bojkottra van szükség.
Mi a következőket válaszoljuk erre: Mondanunk sem kell, hogy a tényekkel folytatott agitációnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint a szóbeli magyarázatnak. Éppen azért megyünk el a népi választási gyűlésekre, hogy a más pártokkal vívott harcban, a velük való összeütközésekbenszemléltetően mutassuk meg a népnek a reakció és a burzsoázia hitszegését és így „tényekkel agitáljuk meg” a választókat. És ha az elvtársak ezzel nem elégszenek meg, ha mindehhez még hozzáteszik a választásokon való részvételt, meg kell állapítani, hogy a választások önmagukban — a szavazólapok leadása vagy le nem adása — egy hajszálnyival sem járulnak hozzá sem a „tényekkel”, sem a „szóval” folytatott agitációhoz. Viszont az ebből származó kár nagy, mivel ezzel a „tényekkel folytatott agitációval” a részvétel hívei akaratlanul jóváhagyják a Duma létezését és ezzel megszilárdítják alatta a talajt. Mivel akarják az elvtársak jóvátenni ezt a hatalmas kárt? Azzal, hogy leadják a szavazólapokat? Erről beszélni sem érdemes.
Másrészt a „tényekkel folytatott agitációnak” is szükségképpen megvannak a maga határai. Amikor Gapon kereszttel és ikonokkal haladt a pétervári munkások élén, szintén azt mondotta: a nép hisz a cár jóságában, még nem győződött meg a közigazgatás bűnösségéről és nekünk el kell vezetni őt a cári palotához. Magától értetődik, hogy Gapon tévedett. Taktikája káros taktika volt, ami bebizonyosodott január 9-én. Ez pedig azt jelenti, hogy kerülnünk kell a gaponi taktikát. A bojkott taktikája pedig — az egyetlen taktika, amely gyökerében elveti a gaponi agyafúrtságokat.
Azt mondják: a bojkott következtében a tömeg elszakad élenjáró részétől, mivel bojkott esetén csak az élenjáró rész követ benneteket, a tömeg azonban a reakciósokkal és liberálisokkal marad, akik átédesgetik a maguk oldalára.
Erre azt mondjuk, hogy ahol ilyen jelenség előfordul, ott a tömeg nyilvánvalóan más pártokkal érez együtt és a szociáldemokratákat amúgy sem választaná meg felhatalmazottainak, bármennyire részt vennénk is a választásokban. Hiszen maguk a választások nem tudják forradalmasítani a tömeget! Ami a választási agitációt illeti, azt mindkét fél folytatja, azzal a különbséggel, hogy a bojkott hívei engesztelhetetlenebb és határozottabb agitációt folytatnak a Duma ellen, mint a választásban való részvétel hívei mellette, mert a Duma éles bírálata arra ösztönözheti a tömeget, hogy lemondjon a választásokról, ez viszont nem felel meg a választásban való részvétel hívei terveinek. Ha ennek az agitációnak meglesz a foganatja, akkor a nép a szociáldemokraták köré tömörül, és amikor azok felhívják a Duma bojkottálására — a nép azonnal követi őket, a reakciósok pedig magukra maradnak ismert huligánjaikkal. Ha viszont az agitációnak „nem lesz foganatja”, a választások káron kívül semmit sem hoznak, mert a Dumában való részvétel taktikája esetén kénytelenek leszünk jóváhagyni a reakciósok tevékenységét. Amint látják, a bojkott a legjobb eszköz ahhoz, hogy a népet a szociáldemokrácia köré tömörítsük, magától értetődően ott, ahol lehetséges ilyen tömörülés, ott pedig, ahol ez lehetetlen, a választások csak kárt okozhatnak.
A Dumában való részvétel taktikája ezenkívül elhomályosítja a nép forradalmi tudatát. Az a helyzet, hogy valamennyi reakciós és liberális párt részt vesz a választásokban. Mi a különbség köztük és a forradalmárok között — a részvétel taktikája erre a kérdésre nem ad határozott választ a tömegnek. A tömeg könnyen összetévesztheti a nem forradalmi kadetokat a forradalmi szociáldemokratákkal. A bojkott taktikája azonban éles határt von egyfelől a forradalmárok és másfelől a nem forradalmárok közé, akik a Duma segítségével akarják megmenteni a régi rendszer alapjait. Ennek az elhatárolásnak pedig nagy jelentősége van a nép forradalmi felvilágosítása szempontjából.
És végül azt mondják nekünk, hogy hiszen mi a választások segítségével megteremtjük a Munkásküldöttek Szovjetjeit és ezzel szervezetileg egyesítjük a forradalmi tömegeket.
Mi azt feleljük erre, hogy a mai viszonyok között, amikor a legártatlanabb gyűlések résztvevőit is letartóztatják, a Munkásküldöttek Szovjetjeinek működése teljesen lehetetlen, és következésképpen, ilyen feladat kitűzése önámítás.
Tehát a részvétel taktikája akaratlanul a cári Duma megerősítését szolgálja, gyengíti a tömegek forradalmi szellemét, elhomályosítja a nép forradalmi tudatát, nem hozhat létre semmiféle forradalmi szervezetet, ellentétben van a társadalmi élet fejlődésével, és mint ilyent a szociáldemokráciának el kell vetnie. A bojkott taktikája irányában halad ma a forradalom fejlődése. Ugyanebben az irányban kel haladnia a szociáldemokráciának is.
„Gantiadi” („Hajnal”) 3. sz. 1906. március 8. Aláírás: I. Beszosvili
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Bizonyára emlékeznek a múlt év január 9-re… Ez az a nap volt, amikor a pétervári proletariátus szemtől-szembe találta magát a cári kormánnyal és akaratán kívül összeütközött vele. Igen, akaratán kívül, mert békésen vonult a cár elé „kenyérért és igazságért”, de ellenségesen fogadták és golyózáport zúdítottak rá. A cári arcképekhez és a templomi zászlókhoz fűzte reményét, de ezt is, azt is cafatokra tépték, arcába dobták és ezzel kézzelfoghatóan bebizonyították, hogy fegyverre csak fegyverrel lehet válaszolni. És fegyvert ragadott — hacsak volt valahol ilyen fegyvere —, fegyvert ragadott azért, hogy ellenségként fogadja az ellenséget és bosszút álljon rajta. De miután az áldozatok ezreit hagyta hátra a csatatéren és nagy veszteségeket szenvedett, visszavonult, magába fojtva dühét…
Erre emlékeztet bennünket a múlt év január 9-e.
Ma, amikor az oroszországi proletariátus megemlékezik január 9-e évfordulójáról, nem lesz felesleges feltenni a kérdést: miért vonult vissza a múlt évben a pétervári proletariátus az akkori ütközetben és miben különbözik az akkori összecsapás a decemberi általános összecsapástól?
Elsősorban azért vonult vissza, mert nem volt még meg az a minimális forradalmi tudata sem, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a felkelés győzzön. Az a proletariátus, amely alázatosan és reménykedve járult az elé a vérengző cár elé, aki egész létét a nép elnyomására építette fel, az a proletariátus, amely hiszékenyen „parányi kegyet” ment kérni átkozott ellenségéhez — az ilyen nép vájjon felül tud-e kerekedni az utcai harcban?
Igaz, később, kevéssel utóbb, a puskaropogás kinyitotta az elámított proletariátus szemét, világosan megmutatta neki az önkényuralom undorító ábrázatát, igaz, ekkor már dühösen kiáltotta: „A cár megadta nekünk — mi is megadjuk neki!”, de mi értelme van ennek, ha nincs a kezedben fegyver, mit tehetsz puszta kézzel az utcai harcban, még ha tudatos vagy is, az ellenség golyója talán nem találja el ugyanúgy a tudatos fejet, mint a nem tudatosat?
Igen, a fegyver hiánya — ez volt a pétervári proletariátus visszavonulásának második oka.
De mit tehetett volna Pétervár egymaga, még ha lett volna is fegyvere? Amikor Pétervárott ömlött a vér és barikádok épültek, más városokban senki még az ujját sem mozdította — ezért tudta a kormány elvonni csapatait más helyekről és vérrel árasztani el az utcákat. És csak miután a pétervári proletariátus, eltemetvén a megölt elvtársak tetemeit, visszatért hétköznapi foglalkozásához — csak azután hangzott el a különböző városokban a sztrájkoló munkások kiáltása: köszöntjük a pétervári hősöket! De kinek és mit adhatott ez az elkésett üdvözlet? Ezért nem vette komolyan a kormány ezeket a széttagolt és szervezetlen fellépéseket és minden nagyobb fáradság nélkül szétszórta a különálló csoportokra forgácsolt proletariátust.
Tehát a szervezett általános felkelés hiánya, a proletariátus fellépéseinek szervezetlensége — ez volt a pétervári proletariátus visszavonulásának harmadik oka.
De ki is szervezhette volna meg az általános felkelést? A nép a maga egészében nem vállalhatta ezt, a proletariátus élenjáró része pedig — a proletariátus pártja — maga sem volt megszervezve, párton belüli nézeteltérések mardosták, belső háború, a pártszakadás napról-napra gyengítette erejét. Nem csoda, hogy a kettészakadt fiatal párt nem tudta vállalni az általános felkelés megszervezését.
Tehát az egységes és tömör párt hiánya — ez volt a proletariátus visszavonulásának negyedik oka.
És végül, ha a parasztság és a katonaság nem csatlakozott a felkeléshez és nem öntött abba új erőt, ez azért történt, mert a gyenge és rövidlélegzetű felkelésben nem látott különösebb erőt, a gyengékhez pedig, mint ismeretes, nem szoktak csatlakozni.
Ezért vonult vissza Pétervár hős proletariátusa a múlt év januárjában.
———
Telt az idő. A válságtól és a jogfosztottságtól felizgatott proletariátus új ütközetre készült. Tévedtek azok, akik azt hitték, hogy január 9-nek áldozatos ára megöl a proletariátusban minden harci akaratot — ellenkezőleg, a proletariátus még lázasabban és önfeláldozóbban készült az „utolsó” ütközetre, még bátrabban és szívósabban harcolt a katonaság és a kozákok ellen. A matrózok felkelése a Fekete- és a Balti-tengeren, a munkások felkelése Odesszában, Lodzban és más városokban, a parasztok szakadatlan összeütközései a rendőrséggel, világosan bizonyították, milyen kiolthatatlan forradalmi tűz ég a nép szívében.
A forradalmi tudatot, amely január 9-én hiányzott belőle, a proletariátus bámulatos gyorsasággal szerezte meg az utóbbi időben. Azt mondják, hogy a propaganda tíz éve nem tudott volna annyit tenni a proletariátus tudatának növeléséért, mint amennyit a felkelés napjai tettek. Ennek így is kellett lennie, mert az osztály-ütközetek folyamata az a nagy iskola, amelyben nem napról-napra, hanem óráról-órára növekszik a nép forradalmi tudata.
Az általános fegyveres felkelés, amelyet kezdetben csak a proletariátus kicsiny csoportja hirdetett, a fegyveres felkelés, amelyben egyes elvtársak még kételkedtek is — fokozatosan megnyerte a proletariátus rokonszenvét — és a proletariátus lázas sietséggel szervezte a vörös osztagokat, fegyvert szerzett stb. Az októberi általános sztrájk szemléltetően megmutatta a proletariátus egyidejű fellépésének lehetőségét. Ezzel egyúttal bebizonyult a szervezett felkelés lehetősége — és a proletariátus határozottan rálépett erre az útra.
Csak tömör pártra, egységes és osztatlan szociáldemokrata pártra volt szükség, amely az általános felkelés szervezésének élén állt volna, összefogta volna az egyes városokban külön-külön folytatott forradalmi előkészületet és vállalta volna a támadás kezdeményezését. Annál inkább, mert maga az élet készítette elő az új fellendülést — a válság a városban, az éhség a falun és más efféle okok tették egyik napról a másikra elkerülhetetlenné az új forradalmi kirobbanást. A baj az volt, hogy ilyen párt csak most volt alakulóban: a szakadástól elgyengült párt csak most lábadozott és egyengette az egyesülés ügyét.
Éppen ebben a pillanatban érte Oroszország proletariátusát a második ütközet, a dicsőséges decemberi ütközet.
Beszéljünk most erről az ütközetről.
A januári ütközetről azt mondottuk, hogy hiányzott belőle a forradalmi tudat, a decemberi ütközetről viszont azt kell mondanunk, hogy ez a tudat most megvolt. A forradalmi vihar tizenegy hónapja eléggé felnyitotta Oroszország harcoló proletariátusának szemét és ezek a jelszavak: „Le az önkényuralommal! Éljen a demokratikus köztársaság!” — a nap jelszavaivá, a tömeg jelszavaivá lettek. Itt már nem voltak láthatók sem templomi zászlók, sem ikonok, sem cári arcképek — helyettük vörös zászlók lobogtak és Marx, Engels arcképei díszlettek. Itt már nem hallhattak zsoltárokat, nem azt énekelték, hogy „isten, tartsd meg a cárt” — ehelyett a „Marseillaise” és a „Varsavjanka” hangjai harsogtak az elnyomók fülébe.
Tehát a decemberi ütközet a forradalmi tudat tekintetében gyökeresen különbözött a januári ütközettől.
A januári ütközetben nem volt elegendő fegyver, a nép akkor fegyvertelenül ment harcba. A decemberi ütközet haladást mutat, a harcosok mohón fegyvert ragadtak, pisztollyal, puskával, bombával, sőt egyes helyeken géppuskával a kezükben harcoltak. Fegyverrel fegyvert szerezni — ez lett a nap jelszavává. Mindnyájan fegyvert kerestek, mindnyájan érezték a fegyver szükségességét, csak az volt a szomorú, hogy igen kevés volt a fegyver és a proletariátusnak csak jelentéktelen része tudott fegyveresen fellépni.
A januári felkelés teljesen szétforgácsolt és szervezetlen volt, ott mindenki találomra cselekedett. A decemberi felkelés ezen a téren is egy lépést tett előre. A munkásküldöttek pétervári és moszkvai szovjetjei és a „többség” és „kisebbség” központjai, amennyire ez lehetséges volt, „megtették a szükséges lépéseket” arra, hogy ez a forradalmi megmozdulás egyidejű legyen — egyidejű támadásra hívták fel Oroszország proletariátusát. A januári felkelés idején semmi effélét nem tettek. De mivel ezt a felhívást nem előzte meg huzamos és kitartó pártmunka a felkelés előkészítésére, a felhívás felhívás maradt és a megmozdulás ténylegesen szétforgácsoltnak, szervezetlennek bizonyult. Csak a törekvés volt meg egyidejű és szervezett felkelésre.
A januári felkelést főképpen gaponok „vezették”. A decemberi felkelésnek ebben a tekintetben megvolt az az előnye, hogy szociáldemokraták álltak az élén. De a szomorú az volt, hogy ez utóbbiak egyes csoportokra oszlottak, nem voltak egységes tömör párt és ezért nem tudtak összhangban cselekedni. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt ismét készületlenül és szétforgácsolva fogadta a felkelést. . .
A januári ütközetnek nem volt semmi terve, nem követett semmiféle határozott politikát, nem állott előtte a kérdés: támadás vagy védelem? A decemberi ütközetnek csak az volt az előnye, hogy ezt a kérdést világosan felvetette, de még ezt is csak harcközben, s nem a harc kezdetétől fogva. Ami ennek a kérdésnek a megoldását illeti, a decemberi felkelés ugyanazt a gyengeséget árulja el, mint a januári. Ha a moszkvai forradalmárok kezdettől fogva a támadás politikáját követték volna, ha mondjuk mindjárt az elején megtámadták és elfoglalták volna a Nyikolájevszkij pályaudvart, a felkelés természetesen tovább tartott volna és kívánatosabb irányt vett volna. Vagy például, ha a lett forradalmárok elszántan végigvitték volna a támadás politikáját és nem kezdtek volna ingadozni — kétségtelenül először is az ütegeket foglalták volna el, megfosztva ezzel minden támaszától a közigazgatást, amely kezdetben engedett a forradalmároknak, akik elfoglalták a városokat, azután pedig ismét támadásba lendülve, az ágyúk segítségével visszavette az elfoglalt helységeket Ugyanezt kell mondanunk a többi városról is. Marx nem hiába mondotta: a felkelésben a merészség győz, végig pedig csak az lehet merész, aki a támadás politikáját követi.
Ez váltotta ki a proletariátus visszavonulását december közepén.
Ha a parasztság és a katonaság túlnyomó tömegében nem csatlakozott a decemberi ütközethez, sőt, ha az utóbbi még elégedetlenséget is váltott ki egyes „demokratikus” körökben — ez azért történt, mert nem volt meg az az ereje és tartóssága, amely olyannyira szükséges a felkelés kiterjesztéséhez és győzelméhez.
Az elmondottakból világos, mit kell ma nekünk, oroszországi szociáldemokratáknak, tennünk.
Először, feladatunk — befejezni a már megkezdett művet: az egységes és osztatlan párt megteremtését. A „többség” és a „kisebbség” országos konferenciái már kidolgozták az egyesülés szervezeti alapjait. Elfogadták a párttagság lenini fogalmazását és a demokratikus centralizmust. Az eszmei és gyakorlati központok már egybeolvadtak, a helyi szervezetek egybeolvadása pedig már majdnem befejeződött. Csak egyesítő kongresszusra van szükség, amely forma szerint is betetőzi a tényleges egyesülést és ezzel létrehozza az egységes és osztatlan Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot. Feladatunk — elősegíteni ezt a nekünk oly drága ügyet és alaposan előkészíteni az egyesítő kongresszust, amelynek, mint ismeretes, a közeljövőben kell megnyílnia.
Másodszor, feladatunk — támogatni a pártot a fegyveres felkelés megszervezésében, cselekvően beavatkozni ebbe a szent ügybe és fáradhatatlanul dolgozni érdekében. Feladatunk — szaporítani a vörös osztagokat, kiképezni és egybeforrasztani őket, feladatunk — fegyverrel fegyvert szerezni, tanulmányozni az állami intézmények elhelyezkedését, számba venni az ellenség erőit, tanulmányozni erős és gyenge oldalait és ennek megfelelően kidolgozni a felkelés tervét. Feladatunk — rendszeres agitációt folytatni a felkelés mellett a hadseregben és a falvakban, különösen a városok közelében fekvő falvakban, felfegyverezni ezeknek a falvaknak megbízható elemeit stb. stb…
Harmadszor, feladatunk—félretenni minden ingadozást, elítélni minden határozatlanságot és eltökélten végrehajtani a támadás politikáját…
Szóval, tömör párt, a párt által szervezett felkelés és a támadás politikája — erre van ma szükségünk a felkelés győzelméhez.
És ez a feladat annál parancsolóbb és sürgetőbb lesz, mennél jobban mélyül és fokozódik az ínség a falun és az ipari válság a városban.
Mint kiderül, egyesekben kétségek merültek fel ennek az alapigazságnak helyessége tekintetében és ezek reménytelenül mondogatják: mit tehet a párt, még ha egységes is, ha nem tudja maga köré tömöríteni a proletariátust, a proletariátus pedig szét van zúzva, elvesztette reményét és nincs kedve a kezdeményezésre, a menekvést most a falutól kell várnunk és a kezdeményezésnek onnan kell kiindulnia stb. Feltétlenül észre kell venni, hogy az így gondolkozó elvtársak mélységesen tévednek. A proletariátus egyáltalán nincs szétzúzva, mivel a proletariátus szétzúzása halálát jelenti, ellenkezőleg, változatlanul él és napról-napra erősödik. Csak visszavonult, hogy erejét összegyűjtve megvívja az utolsó ütközetet a cári kormánnyal.
Amikor Moszkva Munkásküldötteinek Szovjetje — ugyanazé a Moszkváé, amely ténylegesen vezette a decemberi felkelést — december 15-én kihirdette az egész népnek: ideiglenesen beszüntetjük a harcot, hogy komolyan felkészüljünk, hogy újból kitűzzük a felkelés zászlóját — az egész oroszországi proletariátus leghőbb óhaját fejezte ki.
És ha egyes elvtársak mégis tagadják a tényeket, ha többé már nem reménykednek a proletariátusban és most a falusi burzsoáziába kapaszkodnak — felmerül a kérdés: kikkel van dolgunk, szociálforradalmárokkal vagy szociáldemokratákkal, mert egyetlen szociáldemokrata sem fog kételkedni abban az igazságban, hogy a falu tényleges (és nem csak eszmei) vezetője a városi proletariátus.
Annakidején azt bizonygatták nekünk, hogy az önkényuralom október 17-e után le van törve, de mi ezt sem hittük el, mivel az önkényuralom letörése halálát jelenti, pedig nemcsak nem halt meg, hanem új erőket is gyűjtött új támadáshoz.
Azt mondottuk, hogy az önkényuralom csak visszavonult. Kiderült, hogy nekünk volt igazunk. . .
Nem, elvtársak! Az oroszországi proletariátus nincs szétzúzva, csak visszavonult és most új, dicső harcokra készülődik. Az oroszországi proletariátus nem hajtja meg a vértől pirosra festett zászlót, senkinek sem engedi át a felkelés vezetését, ő lesz az orosz forradalom egyetlen méltó vezére.
1906. január 7.
Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi Bizottsága által kiadott brosúra.
Az eredeti nyelve: grúz. (idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
MAJDNEM két évet töltött Sztálin a börtönben és a száműzetésben. Ezek az évek az országban a forradalmi fellendülés további fokozódásának évei voltak. Ez alatt folyt le az OSzDMP II. kongresszusa, amely megszilárdította a marxizmus győzelmét az „ökonomizmus” felett. De a párt által szétvert régi opportunisták, az „ökonomisták” helyébe új opportunisták léptek, a mensevikek. A kongresszus után lángra kap Lenin és a bolsevikok elkeseredett harca a mensevikek, opportunista eszméik, pártszakító és bomlasztó tevékenységük ellen. A megkezdődött orosz-japán háború és a forradalom érlelődése ezt a harcot még jobban kiélesíti. A pártválságból kivezető utat Lenin a III. Kongresszus összehívásában látja. A Kongresszusért való harc az összes bolsevikok központi feladatává lett.
Ebben a harcban, a Kaukázusban Lenin biztos támasza volt Sztálin, aki a kaukázusontúli bolsevikok élén állt. Sztálin működése ebben az időszakban a mensevizmus ellen vívott elkeseredett harc jegyében folyik. Sztálin, az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi Bizottságának tagja, Czchakaja elvtárssal együtt vezeti annak munkáját. Sztálin fáradhatatlan: rendszeresen beutazza a Kaukázusontúl körzeteit (Batum, Csiatura, Kutaisz, Tiflisz, Baku, Nyugat-Grúzia paraszt-vidékei), a régi pártszervezeteket megszilárdítja és újakat alapít; nagyszámú vitákon a mensevikekkel és a marxizmus más ellenségeivel való szenvedélyes összecsapásokban vesz részt, erélyesen védelmezi a bolsevik álláspontot, leleplezi a mensevikek és a velük kibékülésre hajlamosak politikai kontárkodását és opportunizmusát.
Sztálin és Dzsaparidze vezetése alatt „1904 decemberében a bakui munkások nagyszabású sztrájkot folytattak le, amely december 13-tól 31-ig tartott és azzal végződött, hogy Oroszország munkás- mozgalmának történetében először, kollektív szerződést kötöttek a kőolajtelepek tulajdonosaival.
A Kaukázusontúl a bakui sztrájkkal kezdődött meg a forradalmi fellendülés.
A bakui sztrájk adta meg a «jelt azokra a nagyszerű akciókra, amelyek januárban és februárban egész Oroszországban lejátszódtak» (Sztálin)”.
Ez a sztrájk — mondja „A SzK(b)P történetének rövid tanfolyama” — mintegy vihar előtti villámlás volt, amely Oroszországban, a nagy forradalmi zivatar közeledtét jelezte.
Sztálin szívósan keresztül viszi Lenin direktíváit, a tömegek előtt kifejti és megvédelmezi a bolsevik eszméket, szervezi a harcot a III. pártkongresszusért. Lenin és a Kaukázusi Szövetségi Bizottság között állandó szoros kapcsolat volt. Az első orosz forradalom éveiben Sztálin vezette a kaukázusi bolsevikok egész eszmei és politikai harcát a mensevikek, az eszerek, a nacionalisták, az anarchisták ellen: E harcban a bolsevikoknak hatalmas fegyvere volt a pártirodalom. Sztálin volt majdnem valamennyi kaukázusi bolsevik kiadványnak szervezője és kezdeményezője. Az illegális könyvek, újságok, brosúrák, felhívások kiadásának a cári Oroszország viszonyai között példátlan lendületet adott.
Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének rendkívül merész vállalkozása és a bolsevik illegális technika kiváló mintaképe volt az avlabári titkos nyomda, amely Tifliszben 1903 novemberétől 1906 áprilisáig működött. Ebben a nyomdában nyomtatták Lenin „A proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája”, „A falusi szegénységhez” c. munkáit, Sztálin füzeteit: „Néhány szó a párton belüli nézeteltérésekről”, „Két ütközet” című és egyéb brosúráit, a párt programját és szervezeti szabályzatát, tucatjával nyomtatták a röplapokat, melyeknek jelentékeny részét Sztálin írta. Itt adták ki a „Proletariatisz Brdzola” („A Proletariátus Harca”) és „Proletariatisz Brdzolisz Purceli” („A Proletariátus Harcának Kisújságja”) c. lapokat. Három nyelven, többezres példányszámban nyomtattak könyveket, brosúrákat, újságokat, röplapokat.
Döntő szerepet játszott a bolsevizmus álláspontjának védelmében, Lenin eszméinek terjesztésében és kifejtésében az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének Sztálin szerkesztésében megjelenő lapja, a „Proletariatisz Brdzola” — a „Brdzola” méltó utóda. A „Proletariatisz Brdzola” a lenini központi pártlap, a „Proletarij” („A Proletár”) után a legjobb és legnagyobb bolsevik újság volt. Majdnem minden számában közölt Lenin-cikkeket a „Proletarij„-ból. Sok rendkívül fontos cikket írt Sztálin. Ezekben a cikkekben Sztálin, mint tehetséges vitázó, mint a párt rendkívül jelentős irodalmi és elméleti ereje, mint a proletariátus politikai vezére és Lenin hű követője lép fel. Cikkeiben és füzeteiben Sztálin egész sor elméleti és politikai kérdést dolgoz fel. Felfedi a bolsevizmusellenes áramlatok és frakciók eszmei fonákságát, opportunizmusukat és árulásukat. Az ellenségre mért csapásai mindig célba találtak. Lenin elragadtatással nyilatkozott a „Proletariatisz Brdzolá”-ról, az újság marxista következetességéről és magas irodalmi színvonaláról.
Sztálin, Leninnek leghívebb és mindvégig következetes tanítványa és bajtársa, kimagasló szerepet játszott a Kaukázusban a mensevizmus eszmei megsemmisítésében s a marxista párt ideológiai, szervezeti és taktikai alapjainak megvédésében. Sztálinnak ebből az időből származó művei mintaképei a leninizmus álláspontja következetes védelmének és kitűnnek elméleti mélységükkel, az opportunizmussal szembeni engesztelhetetlenségükkel.
„Néhány szó a párton belüli nézeteltérésekről” című kitűnő brosúrájában, két „Kutaiszi levélben s a „Válasz a »Szociál-Demokrát« -nak” című cikkében Sztálin erélyesen síkraszállt a marxista párt ideológiai alapjaiért.
A „Kutaiszi levelek”-ben (1904 szeptember-október) Sztálin élesen bírálja Plechánovnak az új „Iszkrá”-ban megjelent cikkeit, melyek Lenin munkája, a „Mi a teendő?” ellen irányultak. Következetesen védelmezve azt a módot, ahogy Lenin az ösztönösségnek és tudatosságnak a munkásmozgalomban való szerepét tárgyalja, Sztálin elvtárs ezt írja:
„A következtetés (a gyakorlati tanulság) ebből ez: emeljük fel a proletariátust igazi osztályérdekeinek tudatáig, a szocialista eszmény tudatáig, ahelyett, hogy aprópénzre váltanók ezt az eszményt, vagy, hogy hozzáidomítanók az ösztönös mozgalomhoz. Lenin megadta az elméleti alapot, amelyen ez a gyakorlati következtetés felépül. Mihelyt elfogadjuk ezt az elméleti előfeltételt, semmiféle opportunizmus nem férkőzhetik közelünkbe. Ebben van a lenini eszme jelentősége. Lenininek nevezem azért, mert az orosz irodalomban senki sem mondta ki olyan világosan, mint Lenin.”
A „Néhány szó a pártonbelüli nézeteltérésekről” c. füzet (1905 elején írta Sztálin és 1905 májusában jelent meg illegális kiadásban) a bolsevik gondolat kimagasló alkotásai közé tartozik. Közvetlenül Leninnek történelmi jelentőségű művéhez, a „Mi a teendő?“-höz kapcsolódik, s nagy erővel védelmezi és fejtegeti a zseniális lenini eszméket.
V. I. Lenin eszméinek kifejtése során Sztálin elvtárs kimutatja, hogy a szocialista tudatnak igen nagy jelentősége van a munkásmozgalom számára. Egyúttal óva int, nehogy egyoldalúan túlbecsüljük az eszmék szerepét, nehogy megfeledkezzünk a gazdasági fejlődés feltételeiről és a munkásmozgalom szerepéről. Mondhatjuk-e — kérdi Sztálin —, hogy a szocializmus minden, a munkásmozgalom pedig semmi? „Persze, hogy nem! Így csak idealisták beszélnek. Valamikor igen hosszú idő múlva a gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül eljuttatja majd a munkásosztályt a társadalmi forradalomhoz és következésképpen kényszeríteni fogja arra, hogy megszakítson minden kapcsolatot a burzsoá ideológiával. Csak az van benne, hogy ez az út igen hosszú és fájdalmas lesz.”
„Néhány szó a pártonbelüli nézeteltérésekről” c. brosúrájában Sztálin elvtárs, miután kifejtette mélyenszántó és igen sokoldalú érvelését az ösztönös munkásmozgalom és a szocialista tudat kölcsönös viszonyának kérdéséről, a következőképpen foglalja össze a szociáldemokrácia lenini szárnyának idevágó nézeteit:
,,Mi a tudományos szocializmus munkásmozgalom nélkül? Iránytű, amely, mivel nem használják, csak megrozsdásodhat, s akkor ki kellene dobni.
Mi a munkásmozgalom szocializmus nélkül? — Hajó iránytű nélkül, amely így is kiköt majd a túlsó parton, de ha iránytűje volna, sokkal hamarabb érné el a partot és kevesebb veszéllyel találkoznék.
Egyesítsétek az elsőt a másodikkal és nagyszerű hajótok lesz, amely egyenesen repül majd a túlsó part felé és teljes épségben ér révbe.
Egyesítsétek a munkásmozgalmat a szocializmussal és megkapjátok a szociáldemokrata mozgalmat, amely egyenesen halad az «ígéret földje» felé.”
Oroszország munkásosztálya harcának egész története fényesen igazolta Sztálin elvtársnak ezt a fontos elméleti következtetését. A szóban forgó brosúrában Sztálin megsemmisítő kritikának veti alá az ösztönösség opportunista elméletét és megokolja a forradalmi párt és a forradalmi elmélet szerepét és jelentőségét a munkásosztály szempontjából.
„A munkásmozgalmat — írta Sztálin — egyesíteni kell a szocializmussal, a gyakorlati tevékenységnek és az elméleti gondolatnak össze kell olvadniok s ezzel az ösztönös munkásmozgalomnak szociáldemokrata jelleget kell adniok … A mi kötelességünk, a szociáldemokrácia kötelessége az, hogy a munkások ösztönös mozgalmát letérítsük a tradeunionista útról és ráállítsuk a szociáldemokrata útra.
A mi kötelességünk az, hogy ebbe a mozgalomba szocialista tudatot vigyünk bele és a munkásosztály élenjáró elemeit egy központosított pártba egyesítsük. A mi feladatunk az, hogy mindig a mozgalom élén haladjunk és fáradhatatlanul harcoljunk mindenki ellen — akár ellenség, akár «barát» —, aki e feladatok végrehajtását akadályozni fogja.”
Sztálin fellépése Lenin teljes helyeslésével találkozott. Értékelve Sztálin „Válasz a «Szociál-Demokrát»-nak” című cikkét, amely a „Proletariatisz Brdzola” 1905 augusztusi számában jelent meg, Lenin a párt központi lapjában, a „Proletarij”-ban (22. sz.) kiemelte, hogy a cikk kitűnően állítja be „az öntudat kívülről való bevitelének” híres kérdését.
Több cikkben Sztálin Leninnek az OSzDMP II. kongresszusán és a kongresszus után követett vonalát okolja meg. „A proletárok osztálya és a proletárok pártja” c. cikkében (1905 január 1-én jelent meg a „Proletariatisz Brdzola” 8. számában) Sztálin a párt szervezeti szabályzata első pontjával foglalkozik: teljesen Leninnek a pártról való tanítása talaján, a lenini eszméket kifejtve és megokolva, megvédi a párt szervezeti alapjait. Ez a cikk a bolsevizmusnak azokért a szervezeti elveiért száll síkra, amelyeket Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” c. híres könyvében fejtett ki.
„Mind a mai napig — írta Sztálin — pártunk egy vendégszerető patriarchális családhoz hasonlított, amely kész minden rokonszenvezőt befogadni. De miután pártunk központosított szervezetté változott át, levetette magáról a patriarchális arculatot, teljesen hasonló lett egy erődhöz, amelynek kapui csak az arra méltók előtt nyílnak meg. Ennek pedig nagy jelentősége van számunkra. Akkor, amikor az önkényuralom a proletariátus osztályöntudatát «trade-unionizmussal», nacionalizmussal, klerikalizmussal stb. iparkodik megmételyezni, másfelől a liberális értelmiség makacsul iparkodik, hogy megsemmisítse a proletariátus politikai önállóságát és gyámkodni akar felette — nekünk felettébb ébereknek kell lenni és nem szabad felednünk, hogy pártunk erőd, amelynek ajtai csak a kipróbáltak előtt nyílnak meg.”
A „Hogyan fogja fel a szociáldemokrácia a nemzeti kérdést” c. cikk (megjelent a „Proletariatisz Brdzola” 1904. szeptember 1-i 7. számában) kitűnő magyarázata az OSzDMP nemzetiségi programjának. Ebben a cikkben Sztálin megokolja és megvilágítja a párt programját a nemzeti kérdésben, megsemmisítő kritikának veti alá a proletariátus nemzeti elkülönülésének opportunista elvét, következetesen síkraszáll a proletár osztályszervezetek felépítésének nemzetközi típusáért. Ebben a cikkben Sztálin, mint a nemzeti kérdés nagy teoretikusa lép fel, aki mestere a marxista dialektikus módszernek. Itt csírájukban megtalálhatók azok az eszmék, amelyeket Sztálin később „A marxizmus és a nemzeti kérdés” c. munkájában fejtett ki.
Sztálin az első orosz forradalom első lépéseitől fogva erélyesen védi és érvényre juttatja a lenini forradalmi stratégiát és taktikát, a lenini eszmét — a proletariátus hegemóniáját a forradalomban.
A liberálisokról szólva, akik nem forradalomra, hanem a cárral való megegyezésre törekedtek, Sztálin már 1905. január 9-e előtt ezt mondotta: „Bizony, uraim, hasztalan erőlködnek! Az orosz forradalom elmaradhatatlan. Éppoly elmaradhatatlan, mint ahogy elmaradhatatlan a nap felkelte! Megállíthatják-e a felkelő napot? Ennek a forradalomnak főereje a városi és falusi proletariátus, zászlótartója pedig a szociáldemokrata munkáspárt, nem pedig önök, liberális urak!”
Éppoly erélyesen száll síkra Sztálin a fegyveres felkelés lenini eszméje mellett, amely szerint a fegyveres felkelés az önkényuralom megdöntésének s a köztársaság kivívásának eszköze. Sztálin 1905 — 1907-ben írt munkáiban minden oldalról megalapozza a fegyveres felkelés eszméjét. „A nép menekvése magának a népnek győzelmes felkelésében van” — mondja Sztálin elvtárs. Mint Lenin, ő is óriási jelentőséget tulajdonított a felkelés technikai előkészítésének, harci osztagok szervezésének, fegyverek megszerzésének stb. „Éppen az országos felkelés technikai vezetése és szervezett előkészítése — hangsúlyozta Sztálin — az az új feladat, melyet az élet a proletariátus elé tűzött.” Sztálin nap mint nap vezette a kaukázusontúli bolsevik szervezeteknek a fegyveres felkelést előkészítő működését.
Sztálin megalapozza és fejtegeti Leninnek az ideiglenes forradalmi kormányról szóló eszméjét. Egy ideiglenes forradalmi kormány megalakítása, írja Sztálin, a nép győzelmes fegyveres felkelésének természetes eredménye kell, hogy legyen. Mivelhogy a felkelésben a proletariátus és a parasztság győz, tehát az ideiglenes forradalmi kormány is e két osztály vágyainak és érdekeinek kifejezője kell, legyen. Ennek a kormánynak a proletariátus és parasztság forradalmi diktatúrájának kell lennie. Csakis e forradalmi osztályok diktatúrája lesz képes megfékezni és elnyomni a reakció sötét erőit, felfegyverezni a népet, valóra váltani az OSzDMP minimális programját, megszilárdítani a forradalom győzelmét, végig, vinni a forradalmat.
„Ha a forradalomnak — mondja Sztálin — az élenjáró proletariátus a vezére, s ha ennek tevékeny részt kell majd vennie a felkelés megszervezésében — úgy nyilvánvaló, hogy nekünk nem lehet, mosva kezeinket, hátat fordítanunk az ideiglenes forradalmi kormánynak, nekünk a parasztsággal együtt kell majd meghódítanunk a politikai hatalmat és részt kell majd vennünk az ideiglenes kormányban a forradalmi utca vezérének a forradalom kormányában is vezérnek kell lennie”.
A bolsevik párt és a munkásosztály nagyszámú ellenségeivel vívott harca során Sztálin következetesen védi és fejtegeti a forradalom lenini elméletét, a lenini taktikai tervet. E tervnek óriási érdeme abban volt, hogy rendkívül híven felelt meg az orosz valóságnak, széles néptömegeket keltett harcra, a győzelem bizonyosságának tudatával lelkesítette őket, előre vitte a forradalmat.
A Kaukázusi Szövetségi Bizottság fáradhatatlanul propagálta a III. pártkongresszus határozatait és fegyveres felkelésre hívta a munkásokat és parasztokat. Sztálinnak 1905-ben írt röplapjai a bolsevik eszmék tömegek közötti propagálásának mintaképei. „A fegyveres felkelés és taktikánk”, „Az ideiglenes forradalmi kormány és a szociáldemokrácia „A reakció erősödik” című és más cikkeiben Sztálin megsemmisítő bírálatnak veti alá a mensevik vezetőket, következetesen védi és hirdeti a fegyveres felkelés szükségességét.
Az 1905. októberi általános sztrájk, amely megmutatta a proletármozgalom erejét, hatalmát, a halálra rémült cárt arra késztette, hogy kibocsássa október 17-i kiáltványát. Ez a kiáltvány, amely a népnek mindenféle szabadságot ígért, a néptömegek ámítása volt, cselfogás a cár részéről, hogy általa lélegzetvételhez jusson, amire szüksége volt, hogy a könnyen hívőket elaltassa, időt nyerjen, erőt gyűjtsön, és aztán lecsapjon a forradalomra. A bolsevikok megmagyarázták a tömegeknek, hogy az október 17-i kiáltvány csapda. Az „Októberi kiáltvány” Sztálint Tifliszben találja, ahol javában folyik a harc a lenini taktikai tervért, a forradalom bolsevik jelszavaiért. Ugyanaznap egy munkásgyűlésen Sztálin ezt mondotta:
„Mire van szükségünk ahhoz, hogy tényleg győzzünk? Három dologra: először — fegyverre, másodszor — fegyverre, harmadszor — újra meg újra fegyverre”
Síkraszállva azért a gondolatért, hogy a forradalom győzelme érdekében az egész nép fegyveres felkelése szükséges, Sztálin az OSzDMP Kaukázusi Szövetsége Tifliszi Bizottságának általa írt „Polgárok!” kezdetű felhívásában 1905 októberében a következőket mondotta:
„Ez a most lejátszódó, a maga nagyszerűségében hallatlan és nemcsak Oroszország, de az egész világ történetében példátlan általános politikai sztrájk, úgy lehet, ma véget ér anélkül, hogy az egész nép felkelésébe torkolna bele, de biztos, hogy holnap újból és újult erővel rázkódtatja majd meg az országot és átcsap abba az óriási fegyveres felkelésbe, amelynek el kell dönteni az orosz népnek évszázados perét a cári önkényuralommal és össze kell majd zúznia ennek az ocsmány szörnyetegnek a fejét. . . Az egész nép fegyveres felkelése — ez az a nagyszerű feladat, amely jelenleg az oroszországi proletariátusra vár és parancsolóan követeli megoldását.”
Ebben az időben Sztálin hatalmas forradalmi munkát végzett a Kaukázusontúl. Sztálin vezetésével az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének IV. bolsevik konferenciája (1905. november) határozatot fogad el a fegyveres felkelés előkészítését és keresztülvitelét, a cári duma bojkottját, a munkások és parasztok forradalmi szervezeteinek — a munkásküldöttek szovjetjeinek, a sztrájkbizottságoknak, a forradalmi parasztbizottságoknak — kifejlesztését és megerősítését célzó harc fokozásáról. Sztálin leleplezte és ostorozta a mensevikeket, mint a forradalom és a fegyveres felkelés ellenzőit. Lankadatlanul készítette elő a munkásokat az önkényuralom elleni döntő harcra. Az egész Kaukázusontúlt elborította a forradalmi tűzvész lángja. Már a III. pártkongresszus egy határozatban, amelyet Lenin javaslatára „a Kaukázusban végbemenő eseményekről” fogadott el, külön kiemelte a Kaukázusontúl bolsevik szervezeteinek, mint „pártunk legharcosabb szervezeteinek” működését és felhívta az egész pártot, hogy mindenképpen támogassa e szervezeteket.
1905 decemberében Sztálin, mint a kaukázusontúli bolsevikok küldöttje, az I. Országos Bolsevik Konferenciára, Tammerforsba (Finnország) utazik. A tammerforsi konferencián találkoztak először személyesen Lenin és Sztálin. Itt Sztálin elvtársat beválasztották a konferencia határozatait szerkesztő politikai bizottságba, ahol, mint a párt kiváló vezetőinek egyike, együtt dolgozott Leninnel.
A decemberi felkelés veresége után megkezdődött a fordulat a forradalom fokozatos visszavonulása felé. A párt készül az OSzDMP IV. kongresszusára. A bolsevikok és mensevikek közötti harc újult erővel lángol fel. Anarcho-szindikalista elemek kerülnek felszínre. Különösen Tifliszben kezdenek hangoskodni. Sztálin áll a Kaukázusontúl proletárellenes áramlatai elleni harc középpontjában.
Sztálin aktív résztvevője az OSzDMP IV. kongresszusának (Stockholm, 1906. április), amelyen Leninnel együtt a mensevikekkel szemben a forradalom bolsevik vonaláért szállt síkra. A mensevikeknek válaszolva Sztálin élére állította a kérdést:
„Vagy a proletariátus hegemóniája, vagy a demokratikus burzsoázia hegemóniája — így áll a kérdés a pártban, ez köztünk a nézeteltérés.”
Röviddel a kongresszus után Sztálin egy brosúrát írt „A jelenlegi helyzet és a munkáspárt egyesítő kongresszusa” címmel. Ebben a brosúrában a decemberi felkelés tanulságait elemezte, megokolta a bolsevikoknak a forradalomban követett irányvonalát és összegezte az OSzDMP IV. kongresszusa munkájának eredményeit.
A kongresszus után Sztálin újból a Kaukázusontúl van. Engesztelhetetlen harcot folytat a mensevizmus és egyéb proletárellenes áramlatok ellen. Vezeti a Tifliszben grúz nyelven megjelenő legális bolsevik újságokat: „Achali Czchovreba” („Új Élet”), „Achali Drojeba” („Új Idő”), „Csveni Czchovreba” („Életünk”), „Dro” („Az Idő”).
Ebben az időben írta Sztálin „Anarchizmus vagy szocializmus” c. kitűnő cikksorozatát, azzal kapcsolatban, hogy a kropotkinista anarchisták a Kaukázusontúl élénkebben kezdtek mozgolódni.
A forradalmi hullám apadása s a forradalmat követő reakció idejében közvetlen pártfeladatként a bolsevizmus elméleti alapjainak megvédése került napirendre. Lenin 1909-ben bocsátja ki zseniális munkáját, a „Materializmus és empíriokriticizmus”-t, amelyben véglegesen leleplezte a marxizmus elmélete terén elfajult elemeket és megvédte a bolsevik párt elméleti alapjait.
A marxizmus elméleti alapjainak védelmében Sztálin is szót emel. Cikkeiben megvédelmezi és kifejti a marxista párt elméleti alapjait, a dialektikus és történelmi materializmust. E cikkei 1906—1907-ben a grúz bolsevik lapokban jelentek meg. Sztálin e cikkekben közérthető, népszerű formában magyarázza meg, hogy mi a materializmus és a dialektika, mi a történelmi materializmus. E munkákban Sztálin rendkívüli mélységgel tárgyalja és oldja meg a marxista-leninista elmélet alapvető kérdéseit: a szocialista forradalom és a proletariátus diktatúrája elkerülhetetlenségének és elháríthatatlanságának, a harcos proletárpárt, az olyan új típusú párt szükségességének kérdését, amely a II. Internacionálé régi, reformista pártjaitól különböznék; kifejti a párt stratégiájának és taktikájának alapjait. Sztálin e cikkei pártunk eszmei kincseskamrájába tartoznak, mint a marxizmus-leninizmus elméletét gazdagító komoly értékek. Mintaképei annak, miként kell a marxizmus-leninizmus elméletének kérdéseit mélyen, a proletariátus forradalmi osztályharcának égető feladataival elválaszthatatlan kapcsolatban megvilágítani.
1907. április-májusában folyt le az OSzDMP V. (londoni) kongresszusa, amely lerögzítette a bolsevikoknak a mensevikek feletti győzelmét. Sztálin tevékenyen részt vesz a kongresszus munkájában. A kongresszusról visszatérve, annak munkájáról egy cikket tett közzé — „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt londoni kongresszusa (Egy küldött jegyzetei)” —, amelyben jellemezte a kongresszus határozatait és eredményeit, síkraszállt a bolsevikok eszmei és taktikai álláspontja mellett, leleplezte a mensevikeknek a forradalomban követett liberális-burzsoá vonalát, likvidátori magatartásukat a párttal szemben, megmutatta a mensevizmusnak — mint kispolgári politikai áramlatnak — osztálytermészetét.
(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Tiflisz, 1905. november 20
– írta: J. V. Sztálin –
A Nagy Orosz Forradalom megkezdődött! Már átéltük ennek a forradalomnak első zordon felvonását, amely október 17-én, a kiáltvánnyal formálisan végétért. Az „isten kegyelméből” való önkényuralkodó cár meghajtotta „koronás fejét” a forradalmi nép előtt és megígérte neki „a polgári szabadság megingathatatlan alapjait”…
De ez csak az első felvonás. Ez csak a vég kezdete. A Nagy Orosz Forradalomhoz méltó nagy események előestéjén vagyunk. Ezek az események a történelem kérlelhetetlen szigorával, vasszükségszerűséggel közelednek felénk. A cár és a nép, a cár önkényuralma és a nép egyeduralma — két ellenséges, homlokegyenest ellentétes fogalom. Az egyik veresége és a másik győzelme csak elszánt összecsapásuk, elkeseredett harc, élethalálharc eredménye lehet. Ez a harc még nem volt meg. Még előttünk áll. És az orosz forradalom hatalmas óriása — az oroszországi proletariátus — minden erejével, minden eszközzel készül erre a harcra.
A liberális burzsoázia igyekszik elejét venni ennek a sorsdöntő összecsapásnak. Úgy véli, hogy ideje már véget vetni az „anarchiának” és megkezdeni a békés „alkotó” munkát, az „államépítés” munkáját. Igaza van. Neki elegendő az, amit a proletariátus a cárizmustól első forradalmi fellépésével már kicsikart. Most bátran köthet szövetséget — számára kedvező feltételekkel — a cári kormánnyal és egyesült erővel mehet a közös ellenség, „sírásója” — a forradalmi proletariátus ellen. A polgári szabadság, a kizsákmányolás szabadsága már biztosítva van, és ez neki teljesen elegendő. Az orosz burzsoázia, amely egy pillanatra sem forradalmi, már nyíltan átáll a reakció oldalára. Szerencsés utat! Nem szomorkodunk emiatt különösebben. A forradalom sorsát soha sem a liberalizmus tartotta kezében. Az orosz forradalom menete és kimenetele teljes egészében a forradalmi proletariátus és a forradalmi parasztság magatartásától függ.
A szociáldemokrácia által vezetett városi forradalmi proletariátus, és nyomában a forradalmi parasztság, a liberálisok minden ármánykodása ellenére tántoríthatatlanul folytatni fogja harcát, amíg el nem éri az önkényuralom teljes megdöntését és romjain nem teremti meg a szabad demokratikus köztársaságot.
Ez a szocialista proletariátus legközelebbi politikai feladata, ez a célja a mostani forradalomban és a parasztság támogatásával eléri ezt a célt, bármibe is kerüljön.
A demokratikus köztársasághoz vezető utat is világosan és határozottan megjelölte.
ez „összecsapás” folyamán megszervezett forradalmi hadsereg,
a proletariátus és parasztság demokratikus diktatúrája, a győzelmes „összecsapás” eredményeként megalakított ideiglenes forradalmi kormány formájában,
Alkotmányozó Gyűlés, amelyet általános, közvetlen, egyenlő és titkos választójog alapján hívnak össze — ezek azok a szakaszok, amelyeket végig kell járnia a Nagy Orosz Forradalomnak, mielőtt az óhajtott végcélhoz elérkezik.
A kormánynak semmiféle fenyegetése, semmiféle fűt-fát ígérő cári kiáltvány, semmiféle olyan ideiglenes kormány, mint Witte kormánya, amelyet az önkényuralom a maga megmentésére alakított, semmiféle Állami Duma, amelyet — még ha általános stb. választójog alapján is — a cári kormány hívott össze — nem térítheti le a proletariátust egyedül helyes forradalmi útjáról, amelynek el kell őt vezetnie a demokratikus köztársasághoz.
Lesz-e a proletariátusnak elég ereje, hogy végigjárja ezt az utat, lesz-e elég ereje, hogy becsülettel kerüljön ki abból a gigászi, vérontó harcból, amely ezen az úton várja?
Igenis lesz!
Így gondolkozik maga a proletariátus és bátran, határozottan készül a harcra.
„Kavkazszkij Rabócsij Lisztok”
(„Kaukázusi Munkás Újság”) 1. sz.
1905. november 20.
Aláírás nélkül. (idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Dübörög a forradalom! Felkelt Oroszország forradalmi népe és körülzárta a cári kormányt, hogy megrohamozza! Vörös zászlók lengenek, barikádok épülnek, a nép fegyvert ragad és rohamozza az állami intézményeket. Újra felharsant a bátrak riadója, újra megzendült az elcsitult élet. A forradalom hajója kibontotta vitorláját és száguld a szabadság felé. Ezt a hajót az oroszországi proletariátus vezeti.
Mit akarnak Oroszország proletárjai, hová mennek?
Megdöntjük a cári Dumát és létrehozzuk az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést — ezt mondják ma Oroszország proletárjai. A proletariátus nem apró engedményeket követel a kormánytól, nem azt követeli tőle, hogy szűntesse be a „hadiállapotot” és a „büntető expedíciókat” egyes városokban és falvakban — a proletariátus nem elégszik meg ilyen csekélységekkel. Aki engedményeket követel a kormánytól, az nem hisz a kormány halálában — a proletariátust pedig ez a hit tölti el. Aki „kedvezményeket” vár a kormánytól, az nem hisz a forradalom hatalmában — a proletariátust pedig ez a hit élteti. Nem! A proletariátus nem forgácsolja szét erejét oktalan követelésekre. A cári önkényuralommal szemben csak egy követelése van: le vele, halál reá! És Oroszország területén egyre bátrabban és bátrabban harsan fel a munkások forradalmi riadója: Le az Állami Dumával! Éljen az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés! Erre törekszik ma Oroszország proletariátusa.
A cár nem adja meg az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést, a cár nem semmisíti meg saját önkényuralmát — nem teszi ezt! Az a fukar „alkotmány”, amelyet „adományoz” — a cár ideiglenes engedménye, farizeusi ígérete és semmi több! Magától értetődik, hogy élni fogunk ezzel az engedménnyel és készek leszünk kiütni a varjú szájából a diót, hogy ezzel a dióval szétverjük a fejét. De ami tény, az tény, a nép nem építhet a cári ígéretre — csak önmagában bízhat, csak saját erejére támaszkodhatik: a nép felszabadítása csak magának a népnek a műve lehet. Csak az elnyomók csontjain lehet a népszabadságot felépíteni, csak az elnyomók vérével lehet megtrágyázni a talajt a nép egyeduralma számára! Csak akkor, amikor a felfegyverzett nép a proletariátussal az élén fellép és kibontja az általános felkelés zászlaját — csak akkor lehet a szuronyokra támaszkodó cári kormányt megdönteni. Nem üres szólamok, nem értelmetlen „önfelfegyverzés”, hanem valódi felfegyverkezés és fegyveres felkelés — e felé tartanak ma egész Oroszország proletárjai.
A győzelmes felkelés a cári kormány vereségére vezet. De nem egyszer előfordult, hogy legyőzött kormányok újra lábra álltak. Nálunk is lábra állhat még a legyőzött kormány. A sötét erők, amelyek a felkelés idején elrejtőznek — a felkelés másnapján már kibújnak odvaikból és talpra akarják állítani a kormányt. Így támadnak fel halottaikból a legyőzött kormányok. A népnek feltétlenül meg kell fékeznie, pozdorjává kell zúznia ezeket a sötét erőket. Ehhez pedig az szükséges, hogy a győztes nép apraja-nagyja már a felkelés másnapján felfegyverkezzék, hogy forradalmi hadsereggé váljék, és mindig kész legyen fegyverrel a kezében megvédelmezni a kivívott jogokat.
Csak akkor, ha a győztes nép forradalmi hadsereggé alakul, csak akkor tudja majd az elrejtőzött sötét erőket véglegesen szétverni. Csak a forradalmi hadsereg tud érvényt adni az ideiglenes kormány tetteinek, csak az ideiglenes kormány tudja összehívni az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést, amelynek életre kell hívnia a demokratikus köztársaságot. Forradalmi hadsereg és ideiglenes forradalmi kormány — erre törekszenek ma Oroszország proletárjai.
Erre az útra lépett az orosz forradalom. Ez az út vezet a nép egyeduralmához, és a proletariátus felhívja a nép valamennyi barátját, hogy haladjon ezen az úton.
A cári önkényuralom akadályokat gördít a népi forradalom útjába, tegnapi kiáltványával le akarja fékezni ezt a nagy mozgalmat — világos, hogy a cári önkényuralmat elnyelik és félrelökik a forradalom hullámai…
Megvetés és gyűlölet sújtsa mindazokat, akik nem lépnek a proletariátus útjára — aljasan elárulják a forradalmat! Gyalázat arra, aki a valóságban erre az útra lépett, de szavakban mást mond — kishitűen fél az igazságtól!
Mi nem félünk az igazságtól, nem félünk a forradalomtól! Harsanjon erősebben a dörgés, törjön ki erősebben a vihar! A győzelem órája közel van!
Kiáltsuk hát és hirdessük lelkesedéssel az oroszországi proletariátus jelszavait:
Le az Állami Dumával! Éljen a fegyveres felkelés! Éljen a forradalmi hadsereg! Éljen az ideiglenes forradalmi kormány! Éljen az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés! Éljen a demokratikus köztársaság! Éljen a proletariátus!
Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének illegális (avlabári) nyomdájában, 1905. október 19-én készült kiáltvány. Aláírás: Tifliszi Bizottság.
Az eredeti nyelve: grúz. (idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A hatalmas óriás — az oroszországi proletariátus ismét megmozdult. . . Egész Oroszországot széleskörű sztrájkmozgalom borítja el. Mintha varázspálca érintette volna, Oroszország egész beláthatatlan térségében egyszerre megállt az élet. Egyedül Pétervárott — vasútjaival együtt — több mint egy millió munkás sztrájkolt. Moszkvát — a csendes, lomha, Romanovokhoz hű régi fővárost — teljesen elborította a forradalmi tűz. Harkov, Kiev, Jekatyerinoszláv és más kulturális és ipari központok, egész Közép- és Dél-Oroszország, egész Lengyelország és végül az egész Kaukázus leállt és farkasszemet néz az önkényuralommal.
Mi lesz? Egész Oroszország remegve és szívszorongva vár választ erre a kérdésre. A proletariátus kihívja az átkozott kétfejű szörnyet. Követi-e ezt a kihívást valódi összecsapás, átmegy-e a sztrájk nyílt fegyveres felkelésbe vagy, az előző sztrájkokhoz hasonlóan, „békésen” véget ér és „elcsitul”?
Polgártársak! Bármi lesz is a válasz erre a kérdésre, bárhogy végződjék is a mostam sztrájk, egy dolognak világosnak és kétségtelennek kell lennie mindenki előtt: egész Oroszországra és az egész népre kiterjedő felkelés előestéjén vagyunk — és e felkelés órája közel van. A hallatlan, nagyszerűségét tekintve nemcsak Oroszország, hanem az egész világ történelmében páratlan általános politikai sztrájk, amely most lejátszódik, meglehet, befejeződik ma úgy, hogy nem fejlődik az egész népet felölelő felkeléssé, de csak úgy, hogy holnap újra és nagyobb erővel rázza meg az országot és azzá a hatalmas fegyveres felkeléssé nőjön, amelynek meg kell oldania az orosz nép évszázados perét a cári önkényuralommal és szét kell zúznia ennek az ocsmány szörnynek a fejét.
Az egész népet felölelő fegyveres felkelés — ez az a sorsdöntő megoldás, amely felé történelmi elkerülhetetlenséggel vezet bennünket az utóbbi időben országunk politikai és társadalmi élete eseményeinek összessége! Az egész népet felölelő fegyveres felkelés — ez az a nagyszerű feladat, amely most az oroszországi proletariátus előtt áll és erélyesen követeli megoldását!
Polgártársak! A maroknyi pénz- és földarisztokrácia kivételével mindnyájatok érdeke, hogy csatlakozzatok a proletariátus hívó csatakiáltásához és törekedjetek vele együtt erre a megváltó általános népi felkelésre.
A bűnös cári önkényuralom a pusztulás szélére juttatta országunkat. A százmilliós oroszországi parasztság romlása, a munkásosztály elnyomott és nyomorúságos helyzete, a mérhetetlen állami adósságok és a súlyos adók, az egész lakosság jogfosztottsága, az élet valamennyi területén uralkodó határtalan önkény és erőszak, és végül, az állampolgárok életének és vagyonának legteljesebb bizonytalansága — ez az a szörnyű kép, amelyet Oroszország ma elénk tár. Ez így nem tarthat tovább! Az önkényuralmat, amely mindezeket a sötét szörnyűségeket előidézte, meg kell semmisíteni! És meg is semmisítjük! Az önkényuralom felismeri ezt és mennél jobban felismeri, annál fokozottabbak lesznek ezek a szörnyűségek, annál borzalmasabb lesz az a pokoli tánc, amelyet maga körül rendez. A városok utcáin megölt békés munkáspolgártársak százain és ezrein kívül a nép legjobbjaiból kikerült, a börtönökben és száműzetésben sínylődő munkások és értelmiségiek tízezrein kívül, azokon a szüntelen gyilkosságokon és erőszakoskodásokon kívül, amelyeket a cári pribékek a falvakban, a parasztság körében Oroszország szerte elkövetnek — az önkényuralom végül új szörnyűségeket agyalt ki. Ellenségeskedést és gyűlölködést vet el a nép között és egymás ellen uszítja a lakosság egyes rétegeit és egész nemzetiségeket. Felfegyverezte és ráuszította az orosz huligánokat az orosz munkásokra és értelmiségiekre, Besszarábiában oroszok és moldvaiak sötét és éhes tömegeit a zsidókra, és végül a tudatlan és fanatikus tatár tömeget az örményekre. A tatárok segítségével feldúlta Oroszország egyik forradalmi központját és a Kaukázus legforradalmibb városát — Bakut, és elriasztotta a forradalomtól az egész örmény tartományt. Az egész soknemzetiségű Kaukázust katonai táborrá változtatta, ahol a lakosság minden pillanatban támadást vár nemcsak az önkényuralom részéről, hanem a szomszédos nemzetiségek, az önkényuralom e szerencsétlen áldozatai részéről is. Ez így nem tarthat tovább! És mindennek csak a forradalom vethet véget!
Furcsa és nevetséges volna, ha azt várnók, hogy az önkényuralom, amely mindezeket a pokoli szörnyűségeket megteremtette, maga kívánja és tudja megszüntetni őket. Semmilyen reform, az önkényuralom semmiféle foltozgatása — Állami Dumával, zemsztvókkal stb. —, amire a liberális párt akar szorítkozni, nem tud véget vetni ezeknek a szörnyűségeknek. Ellenkezőleg, minden ilyen irányú kísérlet és a proletariátus forradalmi kitörésének gátlása e szörnyűségek fokozódását fogja elősegíteni.
Polgártársak! A proletariátus, társadalmunk legforradalmibb osztálya, amely mindmáig a maga vállán viselte az önkényuralom elleni harc egész terhét, az önkényuralom legönfeláldozóbb és legkövetkezetesebb ellenfele — nyílt fegyveres fellépésre készül. És arra szólít fel titeket, felszólítja a társadalom valamennyi osztályát, segítsétek és támogassátok őt. Fegyverkezzetek, segítsetek neki fegyverkezni és készüljetek a döntő harcra.
Polgártársak! A felkelés órája közel van! Erre az órára felfegyverkezve kell készülnünk! Csak ebben az esetben, csak az általános és egyidejű fegyveres felkelés segítségével győzhetjük le ocsmány ellenségünket — az átkozott cári önkényuralmat — és építhetjük fel romjain a nekünk szükséges szabad, demokratikus köztársaságot.
Le az önkényuralommal!
Éljen az általános fegyveres felkelés!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Éljen a harcoló oroszországi proletariátus!
Az OSzDMP Tifliszi Bizottságának
nyomdájában 1905 októberében
készült kiáltvány.
Aláírás: Tifliszi Bizottság.
(idézet:- Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
