Az első orosz forradalom vereséggel végződött. Az első forradalom vége és a második kezdete közt tíz év telt el, amelynek folyamán a bolsevikok hősiesen és önfeláldozóan, szívósan és lankadatlanul szervezték a tömegeket, forradalmi szellemben nevelték őket, irányították harcukat, kovácsolták a forradalom közelgő győzelmét.
Lenin és Sztálin számára ezek az évek az illegális forradalmi párt fenntartásáért és megerősítéséért, a bolsevik vonalnak az új körülmények közt való keresztülviteléért vívott harc évei, a munkástömegek szervezését és nevelését célzó megfeszített munka évei és a cári rendőrség elleni különösen kemény harc évei voltak. A cárizmus érezte, hogy Sztálin személyében rendkívül nagyszabású forradalmárral van dolga és mindenképpen igyekezett őt megfosztani attól a lehetőségtől, hogy forradalmi munkát végezzen. Egymást követték a letartóztatások, a bebörtönözés, a száműzetés. 1902-től 1913-ig Sztálint hétszer tartóztatták le, hatszor volt száműzetésben, ötször szökött meg a száműzetésből. Alig hozták a cári poroszlók Sztálint új száműzetési helyére, már újra megszökik s újra „szabadlábon” kovácsolja a tömegek forradalmi energiáját. Kivétel csak az utolsó, a turuchánszki száműzetés volt, amelyből Sztálint az 1917.-es februári forradalom szabadította ki.
1907 júliusában kezdődik Sztálin forradalmi működésének bakui szakasza. Visszatérve az OSzDMP V. (londoni) kongresszusáról, Sztálin elhagyja Tifliszt és a párt akaratának megfelelően Bakuban telepszik le, a Kaukázusontúl legnagyobb ipari körzetében és Oroszország munkásmozgalmának egyik legfontosabb gócpontjában. Itt lázas munkát fejt ki, hogy a bakui szervezetet Lenin jelszavai köré tömörítse, hogy a munkástömegeket a bolsevizmus zászlaja alatt gyülekeztesse. Szervezi a harcot azért, hogy a mensevikeket Baku munkáskörzeteiből (Balachany, Bibi-Ejbat, Fekete-város, Fehér-város) kiszorítsák. Sztálin vezeti a bolsevik illegális és legális sajtót („Bakinszkij Proletarij” — „Bakui Proletár”, „Gudok” — „Gyári Kürt”, „Bakinszkij Rabócsij” — „Bakui Munkás”). Sztálin vezeti a III. Állami dumaválasztásokkal kapcsolatos kampányt. Sztálin írta az „Utasítást a III. Állami duma szociáldemokrata képviselőinek”, amelyet a bakui munkáskúria választóküldötteinek gyűlése szeptember 22-én elfogad. Sztálin irányítja a bakui munkások harcát. Sztálin vezette a munkásoknak és kőolajiparosoknak a kollektív szerződés megkötése alkalmával folytatott tanácskozása körüli nagy kampányt — ez a vezetés fényes mintája annak, miként kell keresztülvinni az illegális és legális munkát összekapcsoló hajlékony lenini vonalat a reakció idején. Ügyesen alkalmazva a lenini taktikát a munkástömegeknek a cári monarchia elleni politikai harcra való mozgósítása tekintetében, Sztálin elérte, hogy ebben a kampányban a bolsevikok győztek. A sztolypini reakció sötét éjszakájában a proletár Baku páratlan látványt nyújt: kibontakozik a proletárharc és egész Oroszországban végigdörög Sztálin szülöttjének — a legális bolsevik újságoknak hangja. „A politikai tömegsztrájkok utolsó mohikánjai!” — így jellemzi Lenin a bakui munkások 1908. évi hősies harcait.
Sztálin kipróbált lenini bolsevikokból egy erős csoportot tömörít maga köré; ebbe a csoportba tartoztak: Fioljétov, Szarátovec (Jefímov), Vacek, Bokov, Malygin, Ordzsonikidze, Dzsaparidze, Saumjan, Szpandarjan, Chanlar, Memedov, Azizbekov, Kjazi-Mamed és mások. Sztálin végül is kivívja a bolsevizmus teljes győzelmét a bakui szervezet soraiban. Baku a bolsevizmus fellegvárává válik. Sztálin vezetése alatt a bakui proletariátus hősies harcot folytat és az országos forradalmi mozgalom első soraiban halad.
Sztálin életében és működésében a bakui időszak óriási jelentőségű. Erről Sztálin maga a következőket mondja:
„A kőolajipar munkásai között végzett kétesztendei forradalmi munka megedzett engem, mint gyakorlati harcost, és mint a gyakorlati vezetők egyikét. Egyfelől érintkezve olyan élenjáró bakui munkásokkal, mint Vacek, Szarátovec stb., másfelől ott harcolva a munkások és kőolajiparosok rendkívül mélyreható összeütközéseinek viharában, először értettem meg, hogy mit jelent nagy munkástömegek vezetése. Ilyenformán ott, Bakuban estem át a második forradalmi tűzkeresztségemen”.
1908. március 25-én Sztálint letartóztatják és csaknem nyolchónapos börtön után két évre a vologdai kormányzóságba, Szolvycsegodszkba száműzik. 1909. június 24-én már megszökik és visszatér Bakuba, az illegális munkára. Sztálin teljesen Lenin álláspontját támogatja, erélyesen fellép a likvidátorok és az otzovisták (visszahívók) ellen. A központi pártsajtóban megjelennek a történelmi jelentőségű sztálini „Kaukázusi levelek”, a „Bakinszkij Proletarij;-ban pedig cikkek — „A pártválság és feladataink”, „A pártéletből” stb. —, amelyekben Sztálin éles bíráló elemzésnek veti alá a pártszervezeteket, és kifejti a pártválság megoldásának tervét. Sztálinnak ezek az írásai a likvidátorok megsemmisítő bírálatát tartalmazzák. A tifliszi mensevikek példáján leleplezik a likvidátorok renegátságát a program- és taktikai kérdésekben. Élesen elítélik a trockizmus szekértolóinak áruló magatartását és kijelölik azokat az időszerű feladatokat, amelyeket később a prágai konferencia valósított meg, ezek: országos pártkonferencia összehívása, legális pártlap kiadása és illegális gyakorlati pártközpont létesítése Oroszországban.
1910. március 23-án Sztálint Bakuban újra letartóztatják és félévi börtön után visszaviszik a szolvycsegodszki száműzetésbe. A száműzetésben Sztálin kapcsolatot létesít Leninnel, 1910 végén levelet ír neki, amelyben teljes egészében támogatja Leninnek arra irányuló taktikáját, hogy pártblokkot hozzon létre azokból, akik az illegális proletárpárt fenntartásának és megerősítésének hívei, élesen ostorozza Trockij „poshadt elvtelenségét” és kifejti az oroszországi pártmunka megszervezésének tervét.
1911 második felében kezdődik Sztálin elvtárs forradalmi működésének pétervári időszaka. 1911. szeptember 6-án Sztálin elvtárs Vologdából illegálisan Pétervárra utazik. Pétervárott kapcsolatot létesít az ottani pártszervezettel; irányítja és szervezi a harcot a likvidátorok — mensevikek és trockisták ellen; tömöríti és erősíti Pétervár bolsevik szervezeteit. 1911. szeptember 9-én Sztálin elvtársat Pétervárott letartóztatják és a vologdai kormányzóságba száműzik, ahonnan 1912 februárjában sikerült megszöknie.
1912 januárjában óriási jelentőségű esemény megy végbe a párt életében. Az OSzDMP prágai konferenciája, kiűzve a mensevikeket a pártból, megvetette az új típusú pártnak, a leninizmus pártjának, a bolsevik pártnak alapját.
A bolsevikok már a régi „Iszkra” ideje óta ilyen párt, új típusú párt előkészítésén dolgoztak. Kitartóan és állhatatosan dolgoztak ezen, mindennel dacolva. Azoknak a harcoknak egész története, amelyeket a bolsevikok az „ökonomisták”, mensevikek, trockisták, otzovisták, mindenfajta idealisták, köztük az empiriokritikusok ellen is folytattak —, egy ilyen párt előkészítésének története volt. Alapvető és döntő szerepe volt ebben az előkészítő munkában Lenin olyan műveinek, mint a „Mi a teendő?”, „Egy lépés előre, két lépés hátra”, „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban”, „Materializmus és empíriokriticizmus”. Sztálin hűfegyvertársa volt Leninnek ebben a nagyszámú ellenség ellen vívott küzdelemben, biztos támasza abban a harcban, amely a forradalmi marxista párt, a bolsevik párt megteremtéséért folyt.
(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az a kérdés, hogy részt vegyünk-e a kőolajipari vállalkozókkal való tanácskozáson, vagy bojkottáljuk-e ezt a tanácskozást, számunkra nem elvi kérdés, hanem a gyakorlati célszerűség kérdése. Nem bojkottálhatunk egyszersmindenkorra minden és mindenfajta tanácskozást, mint egyes nekidühödött és nem egészen normális „egyének” ajánlják. És fordítva, nem dönthetjük el a kérdést egyszersmindenkorra a tanácskozáson való részvétel javára, mint kadetszabású elvtársaink nagy bölcsen tenni szándékozzák. A részvétel és a bojkott kérdéseihez az eleven tények és csakis a tények szempontjából kell hozzányúlnunk. Kialakulhat olyan helyzet, hogy bizonyos tények esetén, bizonyos feltételek mellett a tömegek tömörítésének feladata a részvételt szükségessé teszi, és akkor feltétlenül részt kell vennünk a tanácskozásban. És fordítva, más körülmények között ugyanez a feladat a bojkottot teszi szükségessé és akkor feltétlenül bojkottálnunk kell a tanácskozást.
Továbbá, zavar elkerülése végett jó előre meg kell határoznunk azokat a fogalmakat, amelyekről beszélünk. Mit jelent „részt venni” a tanácskozáson? Mit jelent „bojkottálni” a tanácskozást? Ha a gyűléseken megfogalmazzuk a közös követeléseket, megválasztjuk a meghatalmazottakat stb. stb., nem tűzzük ki célul a tanácskozás meghiúsítását, hanem — ellenkezőleg — azzal megyünk a tanácskozásra, hogy, alávetve magunkat a tanácskozás ügyrendjének, reá támaszkodva, tárgyalásokat folytassunk az olajipari vállalkozókkal és végeredményben ilyen vagy olyan megegyezésre jussunk — ezt a magatartásunkat a tanácskozáson való részvételnek kell nevezni. De ha, kidolgozva a követeléseket, megválasztva a meghatalmazottakat e követelések jobb megfogalmazása végett, népszerűsítve és nyilvánosságra hozva a már kidolgozott követeléseket, célunkul nem az olajipari vállalkozókkal való tanácskozás munkájában való részvételt tűzzük ki, hanem magának a tanácskozásnak a meghiúsítását, az olajipari vállalkozókkal való minden szerződés meghiúsítását a harc előtt (a szerződést harc után, különösen sikeres harc után szükségesnek tartjuk) — ezt a magatartásunkat a tanácskozás bojkottjának kell neveznünk, természetesen aktív bojkottnak, mert végeredményben a tanácskozás meghiúsításával végződik.
Emellett semmi esetre sem szabad összekeverni a Dumával szemben követett taktikát a tanácskozással kapcsolatban követett taktikával. A tanácskozáson való részvételnek vagy a tanácskozás bojkottjának az a célja, hogy előkészítse a feltételeket a mai viszonyok megjavításához az olajtelepeken, a Dumában való részvételnek vagy a Duma bojkottjának pedig — az általános viszonyok megjavítása az országban. A tanácskozás sorsát teljesen és kizárólag az adott vidék proletariátusa határozza meg, mert a proletariátus részvétele nélkül a tanácskozás magától meghiúsul, a Dumában való részvétel vagy a Duma bojkottja sorsát pedig nem egyedül a proletariátus határozza meg, hanem a parasztság is. Végül, a tanácskozás aktív bojkottja (meghiúsítása) könnyen megvalósul aktív fellépések nélkül, amit nem mondhatunk el a Duma bojkottjának következményeivel kapcsolatban.
Ezek után az általános megjegyzések után áttérünk a küszöbön álló tanácskozás bojkottjának konkrét kérdésére.
A bakui munkások gazdasági harcának történetét két időszakra lehet felosztani.
Az első időszak az utóbbi időkig folytatott harc időszaka, amikor főszereplőként a műhelymunkások léptek fel, amikor a fúrómunkások egyszerűen és hiszékenyen követték a műhelybelieket, mint vezéreiket, amikor a fúrómunkások még nem ismerték fel a termelésben betöltött hatalmas szerepüket. Az olajipari vállalkozók ebben az időszakban követett taktikája úgy minősíthető, minta műhelymunkásokkal való kacérkodás taktikája, a műhelymunkásoknak rendszeresen tett engedményeknek és a fúrómunkások ugyancsak rendszeres mellőzésének taktikája.
A második időszak a fúrómunkások felébredésével kezdődik, azzal, hogy önállóan színre léptek és egyidejűleg háttérbe szorították a műhelymunkásokat. Hozzáfűzzük, hogy ez a fellépés erősen karikatúraszerű, mert 1. szégyenletes jutalompénzeknél nem megy tovább és 2. a műhelymunkásokkal szemben táplált legkárosabb bizalmatlanság színezi. Az olajipari vállalkozók igyekeznek kihasználni a megváltozott helyzetet és megváltoztatják taktikájukat. Többé már nem kacérkodnak a műhelymunkásokkal, már nem igyekeznek rábeszélni a műhelymunkásokat — ugyanis jól tudják, hogy a fúrómunkások most nem mindig követik azokat —, hanem fordítva, az olajipari vállalkozók maguk igyekeznek sztrájkra provokálni a műhelymunkásokat a fúrómunkások nélkül, hogy ezzel megmutassák a műhelymunkások viszonylagos gyengeségét és engedelmességre bírják őket. Ezzel párhuzamosan az olajipari vállalkozók, akik azelőtt rá se hederítettek a fúrómunkásokra, most a legaljasabb módon kacérkodnak a fúrómunkásokkal, elhalmozva őket jutalompénzekkel. Ezzel igyekeznek véglegesen elszakítani a fúrómunkásokat a műhelymunkásoktól, végleg lezülleszteni, megfertőzni őket az olajipari vállalkozók iránti szolgai bizalommal, felcserélni az engesztelhetetlen harc elvét az alkudozás és a lakáji kunyorálás „elvével” és ilyképpen lehetetlenné tenni minden komoly javulást.
Ugyanebből a célból „találták ki” a küszöbön álló tanácskozást.
Nyilvánvaló tehát, hogy az élenjáró elvtársak legközelebbi feladata az, hogy elkeseredett harcot vívjanak a fúrómunkásokért, azért, hogy a fúrómunkásokat a műhelybeli elvtársak köré tömörítsék azáltal, hogy tudatukba határtalan bizalmatlanságot plántálnak az olajipari vállalkozókkal szemben, azáltal hogy kiirtják tudatukból az alkudozás és kunyorálás káros előítéleteit. A fúrómunkások tömegének, amely először lép a színre, méghozzá olyan esetlenül és karikatúraszerűen lép fel (baksis stb.), harsányan és élesen meg kell mondanunk (tényleg megmondanunk, és nem csak fogadkozni, hogy megmondjuk!), hogy az életfeltételek megjavítását nem felülről és nem alkudozás útján kapjuk, hanem alulról, a műhelymunkásokkal vívott közös harc útján szerezzük.
Csak akkor tudjuk helyesen eldönteni a tanácskozás kérdését, ha ezt a feladatot szem előtt tartjuk.
Nos hát, mi úgy gondoljuk, hogy a küszöbön álló tanácskozáson való részvétel, a felhívás az olajipari vállalkozók és munkások közös munkájára a kötelező szerződés kidolgozása céljából, most, a közös harc előtt, amikor a részleges harc folytatódik, amikor a közös harc még előttünk áll, amikor az olajipari vállalkozók jobbra-balra osztogatják a jutalompénzeket, elszakítva a fúrómunkásokat a műhelymunkásoktól, megfertőzve zsenge tudatukat — azt gondoljuk, ilyen helyzetben „elmenni a tanácskozásra” annyit jelent, hogy nem kiirtjuk, hanem megszilárdítjuk a tömeg tudatában a „baksisos” előítéleteket. Annyit jelent, hogy a tömeg tudatába nem bizalmatlanságot, hanem bizalmat plántálunk az olajipari vállalkozók iránt. Annyit jelent, hogy nem tömörítjük a műhelymunkásokat a fúrómunkások köré, nem hozzuk őket közelebb a műhelymunkásokhoz, hanem továbbra is ott hagyjuk őket a tőkések karmai között, sőt odadobjuk őket.
Persze, „minden rossznak megvan a maga jó oldala”, a mai helyzetben a tanácskozás szintén járhatna némi haszonnal is a szervezés, a „harc kiszélesítése” értelmében, hogy Kocsegár elvtárs szavát idézzem. De ha a tanácskozás által okozott kár feltétlenül nagyobb, mint ez a bizonyos némi haszon, akkor feltétlenül el kell vetnünk a tanácskozást, mint fölösleges lomot. Mert ha Kocsegár elvtárs „elmegy a tanácskozásra”, főképpen azért, mert a tanácskozás „szervez” és „kiszélesíti a harcot”, akkor éppenséggel érthetetlen, miért ne lehetne ,,a tanácskozásra elmenni” a fellendülés idején is, a közös harc előestéjén, a szerveződő közös harc elején? Mitől félnénk? Hiszen akkor különösen szükség van „általános szervezésre” és a „harc kiszélesítésére”? Hiszen akkor ülne fel a tömeg a legkevésbé a felülről jövő engedményeknek? De éppen az van a dologban, hogy a meghatalmazottak megválasztása még nem jelenti a tömeg szervezését. Éppen arról van szó, hogy szervezni (persze a mi értelmezésünk szerint, nem pedig gaponi értelemben) elsősorban azt jelenti, hogy kifejlesztjük a kapitalisták és munkások közötti kibékíthetetlen ellentét tudatát. Csak volna meg ez a tudat, a többi magától rendbe jönne.
A küszöbön álló tanácskozás pedig éppen ezt nem tudja megadni.
Ennek következtében az egyetlen taktika, amely a mai viszonyok között feladatunknak megfelel, csak a tanácskozás bojkottjának taktikája lehet.
A bojkott taktikája fejleszti ki legjobban a munkások és az olajipari vállalkozók közötti kibékíthetetlen ellentét tudatát.
A bojkott taktikája megingatja a „baksisos” előítéleteket, eltaszítja a fúrómunkásokat az olajipari vállalkozóktól és így a műhelymunkások köré tömöríti őket.
A bojkott taktikája, amely elülteti a bizalmatlanságot az olajipari vállalkozókkal szemben, a tömeg szemében a legjobban hangsúlyozza a harcnak, mint az élet megjavítását szolgáló egyetlen eszköznek szükségességét.
Ezért meg kell indítanunk a bojkott-kampányt: rendezzünk gyári gyűléseket, dolgozzuk ki a követeléseket, válasszuk meg a meghatalmazottakat a közös követelések jobb megfogalmazása végett, terjesszük és magyarázzuk meg ezeket a követeléseket a sajtó útján, vigyük ki még egyszer a tömegek elé végleges jóváhagyás végett stb. stb., és mindezt a bojkott jelszavával tegyük, azzal, hogy miután a „legális lehetőségeket” kihasználva népszerűvé tettük a közös követeléseket — bojkottáljuk, gúny tárgyává tegyük a tanácskozást, és ezzel hangsúlyozzuk a közös követelésekért vívott harc szükségességét.
Tehát — a tanácskozást bojkottálni kell!
„Gudok” („Sziréna”) 4. sz. 1907. szeptember 29. Aláírás: Ko. . . (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Utasítás a III. állami duma szociáldemokrata képviselőinek
Elfogadták a bakui munkáskúria meghatalmazottainak gyűlésén 1907. szeptember 22-én
A szociáldemokrata képviselőknek az Állami Dumában külön frakciót kell alkotniok, amelynek, mint a pártszervezetek egyikének, a legszorosabb kapcsolatban kell lennie a párttal, és amely köteles alárendelni magát a párt Központi Bizottsága vezetésének és utasításainak.
Az Állami Duma szociáldemokrata frakciójának alapfeladata az, hogy elősegítse a proletariátus osztálytudatra nevelését és a proletariátus osztályharcát a dolgozóknak a tőkés kizsákmányolás alól való felszabadításáért, valamint azért, hogy a proletariátus teljesíthesse a politikai vezér szerepét, amelyet a mostani oroszországi polgári-demokratikus forradalomban betölteni hivatott.
E célok érdekében a frakció köteles minden esetben a maga osztályharcos proletárpolitikáját folytatni, mely a szociáldemokráciát megkülönbözteti valamennyi többi szervezettől és forradalmi párttól a kadetoktól az eszerekig. Ezt a feladatot semmi esetre sem áldozhatja fel abból a célból, hogy megőrizze az ellenzéki cselekvés közösségét a Duma bármely politikai pártjával vagy csoportjával.
Képviselőink a Dumában kötelesek halhatatlanul leleplezni mind a földesúri feketeszázas pártok, mind a kadetok áruló, liberális-monarchista polgári pártjának egész ellenforradalmi lényegét. Másrészt kötelesek arra törekedni, hogy a paraszti kispolgári pártokat (eszereket, népi szocialistákat és trudovikokat) a liberálisoktól elszakítsák és a következetes demokratikus forradalmi politika útjára állítsák, magukkal vonva őket mind a feketeszázasok, mind a kadét burzsoázia ellen vívott harcukban. A szociáldemokrata frakció egyszersmind köteles harcot folytatni a reakciós álszocialista utópiák ellen, amelyekkel az eszerek, a népi szocialisták és mások beburkolják lényegében kispolgári követeléseiket, és amelyek segítségével elhomályosítják a munkásosztály tisztán proletár-szocialista osztálytudatát. Frakciónk köteles a Duma szószékéről az egész népnek megmagyarázni a most folyó forradalmat illető egész igazságot. Meg kell mondania a népnek, hogy Oroszországban békés úton lehetetlen elérni a nép felszabadítását, hogy a szabadság egyetlen útja: a cári hatalom ellen vívott általános népi harc útja.
A szociáldemokrácia jelszava, amelynek jegyében a tömegeket új, nyílt harcra kell felszólítania — az egész nép által, az általános, közvetlen, egyenlő és titkos választójog alapján szabadon választott Alkotmányozó Gyűlés, amely, miután véglegesen leszámolt a cári önkényuralommal, megteremti Oroszországban a demokratikus köztársaságot. A szociáldemokrata frakció semmilyen más jelszót, amilyeneket — mint például a felelős kormány stb. jelszava — a liberális burzsoázia a proletár jelszavak ellensúlyozására ad ki, nem fogadhat el és nem támogathat.
A szociáldemokrata frakciónak, amikor részt vesz az Állami Duma mindennapi törvényhozói és egyéb tevékenységében, saját állandó kritikai és agitációs feladatait kell szem előtt tartania, nem pedig a közvetlen törvényhozás céljait, köteles megmagyarázni a népnek, hogy a közvetlen törvényhozás mennyire kétes értékű és eredménytelen mindaddig, amíg a valóságos hatalom teljes egészében az önkényuralkodó kormány kezében van.
Ha a szociáldemokrata frakció a harmadik Állami Dumában így fog dolgozni, elő fogja mozdítani azt a forradalmi harcot, amelyet a proletariátus és vele együtt a parasztság ma a Dumán kívül a cári önkényuralom ellen folytat.
Külön röplapként jelent meg
1907 szeptemberében. (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt londoni kongresszusa
(Egy küldött jegyzetei)
A Londoni Kongresszus befejeződött. A kongresszus a liberális firkászok, holmi Vergezsszkij-ek és Kuszkovák várakozásai ellenére nem a párt szakadásával végződött, hanem azzal, hogy a párt még jobban összeforrott, hogy egész Oroszország haladó munkásai egyetlen osztatlan pártba egyesültek. Ez igazi összoroszországi egyesítő kongresszus volt, mert ezen voltak először a legszélesebb alapon és a legteljesebben képviselve lengyel, bundista és lett elvtársaink, ezen vettek először cselekvő részt a pártkongresszus munkájában, tehát először kötötték a legközvetlenebbül össze szervezeteik sorsát a párt sorsával. Ebben az értelemben a Londoni Kongresszus jelentékenyen előbbre vitte az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tömörítésének és megerősítésének ügyét.
Ez a Londoni Kongresszus első és fontos eredménye.
De a Londoni Kongresszus jelentősége ebben nem merül ki. A kongresszus ugyanis az említett liberális firkászok kívánsága ellenére a „bolsevizmus” győzelmével, a forradalmi szociáldemokráciának pártunk opportunista szárnyán — a mensevizmuson aratott győzelmével végződött. Természetesen mindenki ismeri a köztünk levő nézeteltéréseket arra vonatkozóan, hogy mi a különböző osztályok és pártok szerepe forradalmunkban és milyen legyen a mi viszonyunk hozzájuk. Az is ismeretes, hogy a párt mensevik összetételű hivatalos központja számos fellépésében ellentmondásba került a párt egészével. Emlékezzünk akár annak a jelszónak a történetére, amelyet a Központi Bizottság a felelős kadét kormányra vonatkozólag kiadott és amelyet a párt az első Duma idején elvetett; vagy annak a jelszónak a történetére, amelyet ugyanez a Központi Bizottság az első Duma feloszlatása után a „Duma új összehívására” vonatkozólag adott ki és amelyet a párt szintén elvetett; vagy annak az ismert felhívásnak a történetére, amellyel a Központi Bizottság az első Duma szétkergetése miatt általános sztrájkra szólított és amelyet a párt szintén elvetett. . . Feltétlenül véget kellett vetni ennek a természetellenes helyzetnek. S ezért először is összegezni kellett azoknak a tényleges győzelmeknek az eredményét, amelyeket a párt az opportunista Központi Bizottságon aratott, azokét a győzelmekét, amelyek pártunk belső fejlődésének egész múlt évi történetét betöltötték. És íme, a Londoni Kongresszus összegezte a forradalmi szociáldemokrácia mind e győzelmei eredményét, megerősítette győzelmét és ennek a szociáldemokráciának a taktikáját fogadta el.
A párt tehát mostantól fogva a szocialista proletariátus szigorúan osztályharcos politikáját fogja folytatni. A proletariátus vörös zászlaja többé nem fog meghajolni a liberalizmus aranyszájú prókátorai előtt. A proletariátushoz nem illő értelmiségi ingadozásokat halálos csapás érte.
Ez pártunk Londoni Kongresszusának második, nem kevésbé fontos eredménye.
Egész Oroszország munkásainak tényleges egyesítése a forradalmi szociáldemokrácia zászlaja alatt egy egységes összoroszországi pártba — ez a Londoni Kongresszus értelme, ez az, ami általában jellemzi.
Most áttérünk a kongresszus részletesebb jellemzésére. I A KONGRESSZUS ÖSSZETÉTELE
A kongresszuson összesen körülbelül 330 küldött volt jelen. Ezek közül 302-nek volt szavazati joga — ezek több mint 150.000 párttagot képviseltek —, a többieknek tanácskozási joguk volt. Frakciók szerint körülbelül így oszlottak meg: (csak a szavazásra jogosultakat számítva) 92 bolsevik, 85 mensevik, 54 bundista, 45 lengyel és 26 lett.
A kongresszus résztvevőinek társadalmi helyzete szempontjából (munkások és nem munkások) a kongresszus a következő képet mutatta: fizikai munkás összesen 116, irodai alkalmazott és kereskedősegéd 24; a többiek — nem munkások. A fizikai munkások frakciók szerint a következőképpen oszlottak meg: a bolsevik frakcióban 38 (36 százalék); a mensevikben 30 (31 százalék); a lengyeleknél 27 (61 százalék); a letteknél 12 (40 százalék); a bundistáknál 9 (15 százalék). A hivatásos forradalmárok pedig frakciók szerint így oszlottak meg: a bolsevik frakcióban 18 (17 százalék); a mensevikben 22 (22 százalék); a lengyeleknél 5 (11 százalék); a letteknél 2 (6 százalék); a bundistáknál 9 (15 százalék).
Ez a statisztika mindannyiunkat „elképesztett”. Hogyan? A mensevikek olyan sokat kiabáltak pártunk értelmiségi összetételéről, éjjel-nappal értelmiségieknek ócsárolták a bolsevikokat, azzal fenyegetőztek, hogy minden értelmiségit kiűznek a pártból, állandóan becsmérelték a hivatásos forradalmárokat – és egyszerre csak kiderült, hogy frakciójukban sokkal kevesebb a munkás, mint az „értelmiségi” bolsevikoknál! Náluk sokkal több a hivatásos forradalmár, mint a bolsevikoknál! De mi a mensevikek zsivajgását megmagyaráztuk azzal, hogy „kinek mi fáj, arról kiabál”. . .
Még érdekesebbek azok a számok, amelyek a kongresszus összetételét a küldöttek „területi megoszlása” szempontjából mutatják. Kiderült, hogy a mensevik küldötteket nagyobb csoportokban főként paraszti és kisipari vidékek küldtek ki: Gurija (9 küldött) Tiflisz (10 küldött), a „Szpilka” nevű kisorosz paraszti szervezet (azt hiszem 12 küldött), a Bund (nagy többségében mensevik) és kivételként — a Donyec-medence (7 ember). Ugyanakkor a bolsevik küldötteket nagy csoportokban kizárólag a nagyipari vidékek küldték: Pétervár (12 küldött), Moszkva (13 vagy 14 küldött), Urál (21 küldött), Ivanovo-Voznyeszenszk (11 küldött), Lengyelország (45 küldött).
Nyilvánvaló, hogy a bolsevikok taktikája a nagyipari proletárok taktikája, azoknak a vidékeknek a taktikája, ahol az osztályellentétek különösen világosak és az osztályharc különösen éles. A bolsevizmus — az igazi proletárok taktikája.
Másrészt éppoly nyilvánvaló az is, hogy a mensevikek taktikája főleg a kisipari munkások és a paraszti félproletárok taktikája, azoknak a vidékeknek a taktikája, ahol az osztályellentétek nem egészen világosak és az osztályharc leplezett. A mensevizmus — a proletariátus félburzsoá elemeinek taktikája.
Ezt mondják a számok.
És ezt nem nehéz megérteni: a lodzi, moszkvai vagy ivanovo-voznyeszenszki munkások körében nem lehet komolyan arról beszélni, hogy ugyanazzal a liberális burzsoáziával alkossanak blokkot, amelynek tagjai elkeseredetten harcolnak ellenük, gyakran elbocsátásokkal és tömeges kizárásokkal „büntetve meg” őket — ott a mensevizmust nem fogadják rokonszenvvel, ott bolsevizmusra van szükség, a kérlelhetetlen proletár osztályharc taktikájára. És fordítva, igen nehéz az osztályharc eszméjét beoltani a gurijai parasztokba vagy holmi sklovi kisiparosokba, akik nem érzik az osztályharc rendszeres éles ütéseit és ezért szívesen lépnek bármilyen megegyezésre a „közös ellenség” ellen — ott egyelőre még nem kell a bolsevizmus, ott a mensevizmus kell, mert ott mindent áthat a megegyezések és a kompromisszumok légköre.
Nem kevésbé érdekes a kongresszus összetétele nemzetiségi szempontból sem. A statisztika kimutatta, hogy a mensevik frakció többségét zsidók alkotják (a bundistákat természetesen nem számítva), utánuk következnek a grúzok, azután az oroszok. Ezzel szemben a bolsevik frakció nagy többségében orosz, kisebb számban vannak benne zsidók (természetesen nem számítva a lengyeleket és a letteket), azután grúzok stb. Ezzel kapcsolatban a bolsevikok közül valaki (azt hiszem Alexinszkij elvtárs) tréfálkozva megjegyezte, hogy a mensevikek — zsidó frakció, a bolsevikok — „szín orosz” frakció, tehát nem ártana, ha mi bolsevikok, a pártban pogromot rendeznénk.
A frakciónak ezt az összetételét azonban nem nehéz megmagyarázni: a bolsevizmus fészkei főként a nagyipari vidékek, amelyek, Lengyelország kivételével, tisztára orosz lakta területek, míg a mensevik vidékek, amelyeken a kistermelés az uralkodó, egyszersmind zsidó, grúz stb. vidékek.
Ami a kongresszuson kialakult irányzatokat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a kongresszus formálisan öt frakcióra oszlása (bolsevikok, mensevikek, lengyelek stb.) csak addig érvényesült bizonyos — igaz, jelentéktelen — mértékben, amíg az elvi jellegű kérdések (a nem proletár pártok, a munkáskongresszus kérdése stb.) megvitatására nem került a sor. Az elvi kérdések tárgyalásának megkezdésével a formális csoportosulás ténylegesen megszűnt és a szavazások alkalmával a kongresszus rendszerint két részre oszlott: bolsevikokra és mensevikekre. Úgynevezett centrum vagy mocsár nem volt a kongresszuson. Trockij „felesleges dísznek” bizonyult. Valamennyi lengyel határozottan a bolsevikokhoz csatlakozott. A lettek nagy többsége szintén határozottan a bolsevikokat támogatta. A Bund, amely küldöttei nagy többségével ténylegesen mindig a mensevikeket támogatta, formálisan a legnagyobb mértékben kétkulacsos politikát folytatott, mely az egyik oldalon mosolyt, a másik oldalon ingerültséget váltott ki. Róza Luxemburg elvtárs igen szellemesen és találóan jellemezte a Bundnak ezt a politikáját, amikor azt mondta, hogy a Bund politikája nem egy érett, a tömegeket befolyásoló politikai szervezet politikája, hanem szatócsok politikája, akik mindig azt lesik és reménykedve azt várják, hogy a cukor holnap talán olcsóbb lesz. A bundisták közül csak 8—10 küldött támogatta a bolsevikokat és ezek se mindig.
Általában a bolsevikok voltak fölényben, mégpedig eléggé jelentékeny fölényben.
Ilyképpen a kongresszus, ha nem is élesen, de mégis bolsevik volt. A mensevik határozati javaslatok közül csak a partizán fellépésekre vonatkozó javaslatot fogadták el és ezt is teljesen véletlenül: ez alkalommal a bolsevikok nem vették fel a harcot, helyesebben nem akarták azt végigvinni, egyszerűen azért, hogy „hadd örüljenek egyszer a mensevik elvtársak is”. . .
II Napirend. A központi bizottság beszámolója. A dumafrakció beszámolója
A kongresszus munkáját a kongresszuson részt vett politikai irányzatok szempontjából két részre lehetne osztani.
Első rész: vita olyan formális kérdésekben, mint a kongresszus napirendje, a Központi Bizottság beszámolói és a dumafrakció beszámolója — olyan kérdésekben tehát, amelyeknek mély politikai értelmük van, de kapcsolatban vannak vagy összekapcsolhatók az egyik vagy a másik frakció „becsületével”, azzal a gondolattal, hogy az egyik vagy a másik frakciót „valahogy meg ne sértsék”, vagy „nehogy szakadást idézzünk elő” — és amelyeket ezért nevezünk formális kérdéseknek. A kongresszusnak ez a része volt a legviharosabb és ez vette igénybe a legtöbb időt. Ez pedig azért történt, mert az elvi megfontolásokat az „erkölcsi” megfontolások („nehogy megsértsék”) háttérbe szorították, tehát nem alakultak ki szigorúan elhatárolt csoportosulások, nem lehetett rögtön rájönni arra, hogy „ki viszi el a pálmát” és a frakciók, abban a reményben, hogy a „korrekt semlegeseket” magukkal tudják vonni, ádáz harcot vívtak a fölényért.
Második rész: vita olyan elvi kérdésekben, mint a nem proletár pártok kérdése, a munkáskongresszus kérdése stb. Itt már nem voltak „erkölcsi” megfontolások, a csoportosulások szigorúan meghatározott elvi irányzatoknak megfelelően alakultak ki, a frakciók erőviszonya rögtön nyilvánvaló lett és ezért a kongresszusnak ez a része volt a legnyugodtabb és legtermékenyebb — ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a viták elvi jellege biztosítja legjobban a kongresszusi munka termékenységét és nyugalmát.
Áttérünk a kongresszus munkája első részének rövid jellemzésére.
Plechánov elvtárs beszéde után, aki a kongresszust megnyitotta és beszédében megjegyezte, hogy „esetről-esetre” meg kell egyezni a polgári társadalom „haladó elemeivel”, a kongresszus öttagú elnökséget választott (minden frakcióból egy-egy tagot), megválasztotta a megbízó leveleket felülvizsgáló bizottságot és áttért a napirend kidolgozására. Jellemző, hogy a mensevikek ezen a kongresszuson ugyanúgy, mint a múlt évi Egyesítő Kongresszuson, a leghevesebben felléptek a bolsevikok azon javaslata ellen, hogy a helyzet értékelésének kérdését és azt a kérdést, mik a proletariátus osztályfeladatai forradalmunkban, napirendre tűzzék. Fellendülőben van-e a forradalom, vagy hanyatlóban, és ennek megfelelően „fel kell-e számolni” a forradalmat vagy végig kell-e vinni; melyek forradalmunkban a proletariátus osztályfeladatai, amelyek éles határvonalat vonnak közte és az orosz társadalom többi osztálya között — ezektől a kérdésektől félnek a mensevik elvtársak. Menekülnek előlük, mint az árnyék a naptól, nem akarják napfényre hozni nézeteltéréseink gyökereit. Miért? Azért, mert magában a mensevik frakcióban is komoly nézeteltérések vannak e kérdésekben; azért, mert a mensevizmus nem egységes áramlat, a mensevizmus áramlatok keveréke, amelyek észrevétlenek a bolsevizmussal folytatott frakciós harc idején, de rögtön felszínre törnek, mihelyt elvi szempontból vetik fel a helyzet és taktikánk kérdéseit. A mensevikek nem akarják feltárni frakciójuknak ezt a belső gyengeségét. A bolsevikok tudták ezt és a vita fokozottabb elvszerűsége érdekében ragaszkodtak ahhoz, hogy a fent említett kérdéseket napirendre tűzzék. A mensevikek, látva, hogy az elvszerűség agyonüti őket, makacskodni kezdtek, a „korrekt elvtársaknak” értésére adták, hogy „sértve érzik magukat” — és a kongresszus nem tűzte napirendre a helyzet stb. kérdését. Végül is a következő napirendet fogadták el: A Központi Bizottság beszámolója, a dumafrakció beszámolója, a nem proletár pártokhoz való viszony, a Duma, a munkáskongresszus, a szakszervezetek, a partizán fellépések, válságok, a munkáskizárások és a munkanélküliség, a Stuttgarti Nemzetközi Kongresszus, szervezeti kérdések.
Az első napirendi pontnak, a Központi Bizottság beszámolójának fő előadója Martov elvtárs (mensevik részről) és Rjadovoj elvtárs (bolsevik részről) volt. Martov előadói beszéde tulajdonképpen nem a jelenségeket komolyan megvilágító előadói beszéd, hanem érzelmes elbeszélés volt arról, hogyan fogott hozzá az ártatlan Központi Bizottság a párt, majd a dumafrakció vezetéséhez és a „szörnyű” bolsevikok hogyan akadályozták tevékenységét azzal, hogy folyvást az ő elvi kérdéseikkel hozakodtak elő. A Központi Bizottság jelszavait a felelős kadét kormányról, a „Duma új összehívásáról” stb. stb., amelyeket a párt aztán nem fogadott el, Martov azzal próbálta igazolni, hogy a helyzet bizonytalan volt és a szélcsend idején nem lehetett más jelszavakat kiadni. A Központi Bizottságnak közvetlenül az első Duma feloszlatása után kiadott sikertelen felhívását az általános sztrájkra, majd részleges fellépésekre, Martov ugyancsak a helyzet bizonytalanságával és azzal igyekezett igazolni, hogy lehetetlen volt a tömegek hangulatát pontosan megállapítani. Nagyon keveset beszélt arról a szerepről, amelyet a Központi Bizottság a pétervári szervezet szakadásában játszott. Ezzel szemben túlságosan sokat beszélt a katonai és harci szervezetek értekezletéről, amelyet a bolsevikok bizonyos csoportjának kezdeményezésére rendeztek és amely Martov véleménye szerint bomlást és anarchiát vitt be a pártszervezetekbe. Előadói beszéde végén Martov felhívta a kongresszust: legyen figyelemmel arra, hogy a párt vezetésével kapcsolatos munka feltételei a helyzet különös bonyolultsága és zavarossága miatt igen nehezek, és ne legyen szigorú a Központi Bizottsághoz. Nyilvánvaló — maga Martov beismerte, hogy a Központi Bizottságnak komoly bűnei vannak.
Rjadovoj elvtárs előadói beszéde egészen más jellegű volt. Véleménye szerint a párt Központi Bizottsága köteles: 1. védeni és megvalósítani a párt programját, 2. megvalósítani a pártkongresszus által neki adott taktikai utasításokat, 3. óvni a párt egységét, 4. egyesíteni a párt pozitív munkáját. A Központi Bizottság ellenben e kötelességei egyikét sem teljesítette. Ahelyett, hogy védte és megvalósította volna a párt programját, az első Duma ismert agrárfelhívásával kapcsolatban azt javasolta a szociáldemokrata dumafrakciónak, hogy az ellenzék egysége érdekében, a kadetok megnyerése érdekében ne vegye be a Duma felhívásába agrárprogramunknak a minden (földesúri) föld elkobzására vonatkozó ismert pontját, hanem szorítkozzék a föld kisajátításáról szóló egyszerű nyilatkozatra, mellőzve a kérdést: megváltással vagy megváltás nélkül.
Gondoljuk csak meg, mi történt: a párt Központi Bizottsága azt javasolta, vessük el a párt programjának a föld elkobzásáról szóló rendkívül fontos pontját. A Központi Bizottság megszegte a párt programját! A Központi Bizottság, mint a program megszegője — el tudják-e képzelni, micsoda hallatlan gyalázat ez?
Tovább. Ahelyett, hogy végrehajtotta volna legalább az Egyesítő Kongresszus utasításait; ahelyett, hogy a Dumán kívül folyó osztályharc fokozott tudatosítása céljából rendszeresen elmélyítette volna a párt harcát a Dumán belül; ahelyett, hogy a proletariátus független, szigorúan osztályharcos politikáját folytatta volna — a Központi Bizottság kiadta a felelős kadét kormány, a „Duma új összehívása”, „a Dumáért a kamarilla ellen” stb. stb. jelszavait —, olyan jelszavakat adott ki, amelyek elködösítették a pártnak a Dumában vívott harcát, elkenték a Dumán kívüli osztályellentéteket, eltöröltek minden határvonalat a proletariátus harcos politikája és a liberális burzsoázia megalkuvó politikája között azáltal, hogy az előbbit az utóbbihoz igazították. És amikor a Központi Lap és következésképpen a Központi Bizottság egyik tagja, Plechánov elvtárs, a kadetokkal való megegyezés útján még messzebb ment és azt javasolta a pártnak, hogy az Alkotmányozó Gyűlés jelszavát elvetve és a liberális burzsoázia számára elfogadható „teljhatalmú Duma” jelszavát kiadva alkosson blokkot a liberális burzsoáziával — a Központi Bizottság nemcsak nem tiltakozott Plechánov elvtársnak a pártot megszégyenítő fellépése ellen, hanem egyet is értett vele, noha egyébként nem merte hivatalosan kimondani hozzájárulását.
Így szegte meg a párt Központi Bizottsága a proletariátus független osztálypolitikájának és az Egyesítő Kongresszus határozatainak elemi követelményeit!
Központi Bizottság, amely elhomályosítja a proletariátus osztályöntudatát; Központi Bizottság, amely a proletariátus politikáját alárendeli a liberális burzsoázia politikájának; Központi Bizottság, amely a proletariátus zászlaját meghajtja a kadét liberalizmus szemfényvesztői előtt — íme, ide juttattak bennünket a mensevizmus opportunistái!
Arról már nem is beszélünk, hogy a Központi Bizottság nemcsak nem óvta meg a párt egységét és fegyelmét, hanem rendszeresen megszegte azt, amikor a pétervári szervezetben a szakítás kezdeményezését vállalta.
Arra sem akarunk kitérni, hogy a Központi Bizottság nem egyesítette a párt munkáját — ez magyarázat nélkül is világos.
Mivel magyarázható mindez, a Központi Bizottságnak mindezek a hibái? Természetesen nem a Központi Bizottságba befészkelődött „szörnyű” személyekkel, hanem azzal, hogy a mensevizmus, amely akkor megtöltötte a Központi Bizottságot, nem tudja vezetni a pártot, és mint politikai áramlat végleg csődöt mondott. Ebből a szempontból a Központi Bizottság egész története nem más, mint a mensevizmus kudarcának története. És amikor a mensevik elvtársak szemünkre vetik, hogy mi „gátoltuk” a Központi Bizottságot, mi „akadékoskodtunk” stb. stb., nem felelhetünk mást ezeknek az erkölcsösködő elvtársaknak: igen, elvtársak, mi „gátoltuk” a Központi Bizottságot programunk megszegésében, „gátoltuk” abban, hogy a proletariátus taktikáját a liberális burzsoázia ízléséhez alkalmazza, és a jövőben is gátolni fogjuk, mert ez szent kötelességünk. . .
Körülbelül így beszélt Rjadovoj elvtárs.
A vita során kiderült, hogy az elvtársak legnagyobb része, még néhány bundista is, Rjadovoj elvtárs álláspontját támogatja. És ha a bolsevikok határozati javaslatát, amely rámutatott a Központi Bizottság hibáira, nem fogadták el, az azért történt, mert az elvtársakra erősen hatott ez a megfontolás: „nehogy szakadást idézzünk elő”. Nem fogadták el természetesen a mensevikeknek azt a határozati javaslatát sem, hogy a Központi Bizottságnak bizalmat szavazzanak. Egyszerűen áttértek a következő napirendi pontra a Központi Bizottság tevékenységének értékelése nélkül. . .
———-
A dumafrakció beszámolójának kérdésével kapcsolatos vita általában az előző kérdés vitájának ismétlése volt. Ez érthető is: a dumafrakció a Központi Bizottság közvetlen vezetése alatt működött és a Központi Bizottság bírálata vagy védelme természetesen egyszersmind a dumafrakció bírálata vagy védelme is volt.
Érdekes volt Alexinszkij elvtársnak, a második előadónak (az első előadó Cereteli elvtárs volt) az az észrevétele, hogy a többségében mensevik dumafrakció jelszava a dumabeli ellenzék egységéről — arról, hogy nem kell az ellenzéket szétforgácsolni és együtt kell menni a kadetokkal —, ez a mensevik jelszó, Alexinszkij elvtárs kifejezése szerint a Dumában teljesen megbukott, mert a legfontosabb kérdésekben, mint például a költségvetés, a hadsereg stb. kérdésében, a kadetok Sztolüpinnel mentek együtt és a mensevik szociáldemokratáknak a parasztok képviselőivel vállvetve kellett harcolniok a kormány és a kadetok ellen. A mensevikeknek a gyakorlatban kellett tudomásul venniök álláspontjuk csődjét és a Dumában a bolsevikok jelszavát kellett követniük, amely szerint a jobboldaliak és a kadetok elleni harcban magunkkal kellet vonnunk a parasztok küldötteit.
Nem kevésbé érdekes a lengyel elvtársaknak az a megjegyzése, hogy nem engedhető meg a dumafrakciónak, hogy közös gyűléseket tartson a narodovecekkel, Lengyelország feketeszázasaival, akik nem egyszer szervezték és még mindig szervezik a lengyel szocialisták lemészárlását. Erre a kaukázusi mensevikek két vezetője egyik a másik után azt felelte, hogy a dumafrakció szempontjából nem az a fontos, mit csinálnak a pártok otthon, hanem az, hogy a Dumában hogyan viselkednek, a narodovecek pedig többé-kevésbé liberálisan viselkednek a Dumában. Kiderült, hogy a pártokat nem aszerint kell megítélni, amit a Dumán kívül csinálnak, hanem aszerint, amit a Dumában beszélnek. Ez az opportunizmus netovábbja. . .
A szónokok többsége egyetértett Alexinszkij elvtárs nézetével, de azért ebben a kérdésben sem hoztak semmilyen határozatot, megint ugyanazon megfontolás miatt: „nehogy megsértődjék valaki”. A kongresszus, félretéve a határozat kérdését, azonnal áttért a következő kérdésre. III Nem proletár pártok kérdése
A formális kérdésekről áttérünk az elvi kérdésekre, nézeteltéréseink kérdéseire.
Taktikai nézeteltéréseink kérdései — ezek azok a kérdések, amelyek forradalmunk valószínű sorsára és az orosz társadalom különböző osztályainak és pártjainak ebben a forradalomban vitt szerepére vonatkoznak. Pártunkban, azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy forradalmunk polgári forradalom, hogy nem a kapitalista, hanem a feudális rendszer szétzúzásával kell végződnie, hogy betetőzése csak a demokratikus köztársaság lehet. Továbbá azzal, hogy forradalmunk általában és egészében fellendülőben, nem pedig hanyatlóban van és hogy feladatunk nem a forradalom „felszámolása”, hanem végig vitele — ezzel szintén, legalább formálisan, mindenki egyetért, mert a mensevikek, mint frakció, eddig még sehol sem jelentették ki az ellenkezőjét. De hogyan vigyük végig forradalmunkat? Mi a proletariátus, a parasztság, a liberális burzsoázia szerepe ebben a forradalomban? A harcoló erőknek milyen társításával vihetnénk végig a folyamatban levő forradalmat? Kivel kell menni, kit kell ütni stb. stb. Itt kezdődnek nézeteltéréseink.
A mensevikek véleménye. Mivel forradalmunk polgári, tehát egyes egyedül a burzsoázia lehet a forradalom vezére. A burzsoázia volt a nagy forradalom vezére Franciaországban, ő volt más európai országok forradalmainak a vezére — neki kell a mi orosz forradalmunk vezérének is lennie. A proletariátus a forradalom fő harcosa, de a burzsoázia mögött kell mennie és előre kell hajtania a burzsoáziát. A parasztság szintén forradalmi erő, de túlságosan sok benne a reakciós vonás és ezért a proletariátusnak sokkal ritkábban lesz módja vele együtt fellépnie, mint a liberális-demokratikus burzsoáziával. A burzsoázia megbízhatóbb szövetségese a proletariátusnak, mint a parasztság. Minden harcoló erőnek a liberális-demokratikus burzsoázia körül, mint vezér körül kell tömörülnie. A burzsoá pártokhoz való viszonyunkat tehát nem ennek a forradalmi tételnek kell meghatároznia: együtt a parasztsággal, a kormány és a liberális burzsoázia ellen, a proletariátussal az élen, — hanem az opportunista tételnek: együtt az egész ellenzékkel a kormány ellen, a liberális burzsoáziával az élen. Ebből ered a liberálisokkal való megegyezés taktikája.
Ez a mensevikek véleménye.
A bolsevikok véleménye. Forradalmunk valóban polgári forradalom, de ez még nem jelenti azt, hogy vezére a mi liberális burzsoáziánk. A XVIII. században a francia burzsoázia a francia forradalom vezére volt, de miért? Azért, mert a francia proletariátus gyenge volt, nem lépett fel önállóan, nem támasztott önálló osztályköveteléseket, nem volt sem osztálytudata, sem szervezete, akkor a burzsoázia mögött kullogott és a burzsoázia saját burzsoá céljaihoz fegyverként használta fel. Amint látjuk, a burzsoáziának akkor a proletariátus ellen nem volt olyan szövetségesre szüksége, mint a cári hatalom — a proletariátus maga is szolgai szövetségese volt — és ezért akkor forradalmi lehetett, sőt a forradalom élén haladhatott. Egészen mást látunk nálunk, Oroszországban. Az orosz proletariátust korántsem lehet gyengének nevezni: már néhány év óta teljesen önállóan lép fel, saját osztály követeléseket támaszt; eléggé fel van fegyverezve osztályöntudattal ahhoz, hogy saját érdekeit felismerje; saját pártjába tömörült; övé Oroszország legerősebb pártja, amelynek saját programja és taktikai: szervezeti elvei vannak; e párt vezetésével már számos ragyogó győzelmet aratott a burzsoázián. . . Beérheti-e ilyen körülmények között a mi proletariátusunk a liberális burzsoázia uszályának szerepével, azzal a szereppel, hogy szánalmas fegyver legyen ennek a burzsoáziának a kezében? Lehet-e, kell-e ezt a burzsoáziát követnie, a maga vezérévé téve meg azt? Lehetséges-e az, hogy ne ő legyen a forradalom vezére? Nézzük csak, mi megy végbe liberális burzsoáziánk táborában: burzsoáziánk a proletariátus forradalmiságától megrettenve, ahelyett hogy a forradalom élén haladna, az ellenforradalom karjaiba veti magát, szövetségre lép vele a proletariátus ellen. Pártja pedig, a kadét párt, nyíltan, az egész világ szemeláttára megegyezik Sztolüpinnel, megszavazza a költségvetést és a hadsereget, a cárizmus érdekeinek megfelelően a népforradalom ellen. Nem világos-e, hogy az orosz liberális burzsoázia forradalom ellenes erő, amely ellen a legkérlelhetetlenebb harcot kell folytatni? És nem volt-e igaza Kautsky elvtársnak, amikor azt mondta, hogy ahol a proletariátus önállóan lép fel, ott a burzsoázia megszűnik forradalmi lenni? . .
Tehát: az orosz liberális burzsoázia forradalom ellenes; nem lehet sem motorja és még kevésbé vezére a forradalomnak; esküdt ellensége a forradalomnak s ellene kitartó harcot kell vívni.
Forradalmunk egyetlen vezére, amely érdekelt abban és képes arra, hogy Oroszország forradalmi erőit a cári önkényuralom ellen rohamra vezesse — ez az egyetlen vezér a proletariátus. Csak a proletariátus tömöríti maga köré az ország forradalmi elemeit, csak ő viszi majd végig forradalmunkat. A szociáldemokráciának az a feladata, hogy a proletariátusnak a forradalmi vezér szerepére való előkészítése érdekében minden tőle telhetőt megtegyen.
Ez a bolsevik álláspont lényege.
Arra a kérdésre, hogy a forradalom végig vitelében ki lehet a proletariátus megbízható szövetségese, a bolsevikok azt felelik: a proletariátus egyetlen, valamelyest megbízható és erős szövetségese a forradalmi parasztság. Nem az áruló liberális burzsoázia, hanem a forradalmi parasztság fog a proletariátussal együtt harcolni a hűbéri rendszer valamennyi pillére ellen.
Ennek megfelelően a polgári pártokhoz való viszonyunkat a következő tételnek kell meghatároznia: a forradalmi parasztsággal együtt a cárizmus és a liberális burzsoázia ellen, a proletariátussal az élen. Innen — a kadet-burzsoázia hegemóniája (vezető szerepe) ellen vívott harc szükségessége és következésképpen a kadetokkal való megegyezés megengedhetetlensége.
Ez a bolsevikok véleménye.
Ennek a két álláspontnak a keretei – között mozogtak az előadók, Lenin és Martünov, valamint valamennyi többi szónok beszédei.
Martünov elvtárs végérvényesen „elmélyítette” a mensevikek álláspontját — határozottan tagadta, hogy a proletariátus hegemóniája megengedhető és határozottan védte a kadetokkal való blokk eszméjét is.
A többi szónok óriási többségében a bolsevik álláspont szellemében nyilatkozott.
Különösen érdekesek Róza Luxemburg elvtárs beszédei, aki a német szociáldemokraták nevében üdvözölte a kongresszust és kifejtette német elvtársaink felfogását nézeteltéréseinkről. (Mi itt összevonjuk Róza Luxemburg két, különböző időben tartott beszédét.) Teljesen egyetértve a bolsevik okkal a következő kérdésekben: a proletariátusnak, mint a forradalom vezérének szerepe, a liberális-burzsoáziának, mint forradalomellenes erőnek a szerepe stb. stb. — Róza Luxemburg bírálta a mensevizmus vezetőit, Plechánovot és Axelrodot, opportunistáknak nevezte őket és álláspontjukat a francia jaurésisták álláspontjával hasonlította össze. Tudom — mondotta Luxemburg —, hogy a bolsevikok is követnek el egyes hibákat, náluk is vannak furcsaságok, fölösleges hajthatatlanság, de teljesen megértem őket és igazat adok nekik: a mensevik opportunizmus szétfolyó, kocsonyás tömegének láttán feltétlenül hajthatatlannak kell lenniök. Ugyanez a fölösleges hajthatatlanság volt észlelhető Franciaországban a guesdistáknál, akiknek vezetője, Guesde elvtárs híres választási plakátján kihirdette: „egyetlen burzsoá se merjen rám szavazni, mert a parlamentben kizárólag a proletárok érdekeit fogom védeni valamennyi burzsoával szemben”. Mi, német szociáldemokraták, ennek ellenére, a túlzások ellenére is mindig a guesdisták pártján voltunk a marxizmus árulói, a jaurésisták elleni harcukban. Ugyanezt kell mondani a bolsevikokról is, akiket mi, német szociáldemokraták, támogatni fogunk az opportunista mensevikek elleni harcukban. . .
Körülbelül ezeket mondta Róza Luxemburg elvtárs.
Még érdekesebb a Német Szociáldemokrata Párt Központi Bizottságának a kongresszushoz intézett nevezetes levele, amelyet Róza Luxemburg olvasott fel. Érdekes ez a levél azért, mert azt tanácsolja a pártnak, hogy harcoljon a liberalizmus ellen és elismeri az orosz proletariátusnak, mint az orosz forradalom vezérének különleges szerepét — s ezzel egyszersmind elismeri a bolsevizmusnak valamennyi alapvető tételét.
Így nyilvánvaló lett, hogy a német szociáldemokrácia, amely Európában a legkipróbáltabb és legforradalmibb, nyíltan és világosan támogatja a bolsevikokat, mint igazi marxistákat, a marxizmus árulói, a mensevikek ellen vívott harcukban.
Érdekes Tyszko elvtárs, az elnökség lengyel tagja beszédének néhány helye is. Mindkét frakció azt hajtogatja nekünk — mondotta Tyszko elvtárs —, hogy szilárdan áll a marxizmus álláspontján. És nem mindenki érti meg egykönnyen: végül is, ki áll ezen az állásponton, a bolsevikok-e, vagy a mensevikek. . . „Mi állunk a marxizmus álláspontján” — szólt közbe „balról” néhány mensevik. „Nem, elvtársak” —felelt nekik Tyszko —, „önök nem állnak, hanem fekszenek rajta: mert a proletariátus osztályharcának vezetésében tanúsított egész tehetetlenségük, az a tény, hogy meg tudják tanulni a nagy Marx nagyszerű szavait, de nem tudják alkalmazni — mindez azt mutatja, hogy önök nem állnak, hanem fekszenek a marxizmus álláspontján”.
Ez a mesteri mondás telibe talált.
Valóban, nézzük akár a következő tényt. A mensevikek gyakran mondják, hogy a szociáldemokráciának mindig és mindenütt az a feladata, hogy a proletariátust önálló politikai erővé tegye. Igaz-e ez? Feltétlenül igaz! Ezek Marx nagyszerű szavai, amelyekre minden marxistának mindig emlékeznie kell. De hogyan alkalmazzák ezeket a mensevik elvtársak? Elősegítik-e azt, hogy a proletariátus valóban kiváljon az őt körülvevő burzsoá elemek tömegéből és önálló, független osztállyá legyen? Tömörítik-e a forradalmi elemeket a proletariátus körül és előkészítik-e a proletariátust a forradalom vezérének szerepére? A tények azt mutatják, hogy a mensevikek semmi ehhez foghatót nem csinálnak. Ellenkezőleg: a mensevikek azt tanácsolják a proletariátusnak, hogy mennél gyakrabban egyezzen meg a liberális burzsoáziával — és ezzel nem a proletariátus önálló osztállyá alakulását, hanem a burzsoáziával való keveredését segítik elő; a mensevikek azt tanácsolják a proletariátusnak, hogy mondjon le a forradalom vezérének szerepéről, engedje át ezt a szerepet a burzsoáziának, kövesse a burzsoáziát — és ezzel nem azt segítik elő, hogy a proletariátus önálló politikai erővé váljon, hanem azt, hogy a burzsoázia függeléke legyen. . . Vagyis a mensevikek éppen az ellenkezőjét csinálják annak, amit a helyes marxista tételből kiindulva tenniök kellene.
Igen, Tyszko elvtársnak igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a mensevikek nem állnak, hanem fekszenek a marxizmus álláspontján. . .
A vita végén két határozati javaslatot nyújtottak be: egy mensevik és egy bolsevik tervezetet. A kettő közül nagy szavazattöbbséggel a bolsevikok tervezetét fogadták el alapul.
Azután következtek a módosítások a tervezethez. Körülbelül 80 módosító javaslatot nyújtottak be. Ezek főként a tervezet két pontjára vonatkoztak: arra a pontra, amely a proletariátusra, mint a forradalom vezérére vonatkozott és arra, amely a kadetokról, mint forradalom ellenes erőről szólt. Ez volt a vita legérdekesebb része, mert itt különösen élesen rajzolódott ki a frakciók arculata. Az első fontos módosító javaslatot Martov elvtárs nyújtotta be. Martov elvtárs azt követelte, hogy „a proletariátus, mint a forradalom vezére” szavakat „a proletariátus, mint előhad” szavakkal cseréljék ki. Ezt azzal indokolta, hogy az „előhad” szó szabatosabban kifejezi a gondolatot. Alexinszkij elvtárs szólalt fel ellene. Azt mondta, hogy nem szabatosságról, hanem ebben a pontban megmutatkozó két ellentétes szempontról van szó, mert „előhad” és „vezér” két teljesen különböző fogalom. Előhadnak (avantgarde-nak) lenni annyi, mint az első sorokban harcolni, elfoglalni a leghevesebb tűz alatt tartott pontokat, vérezni, de ugyanakkor mások vezetése alatt állni, mégpedig az adott esetben a polgári demokraták vezetése alatt: az élenjáró csapat sohasem vezeti a közös harcot, az élenjáró csapatot azonban mindig vezetik. Ezzel szemben: vezérnek lenni nemcsak azt jelenti, hogy az első sorokban harcolunk, hanem azt is, hogy vezetjük a közös harcot, célja felé irányítjuk. Mi, bolsevikok, nem akarjuk, hogy a proletariátust polgári demokraták vezessék, azt akarjuk, hogy a proletariátus maga vezesse a nép egész harcát, és a demokratikus köztársaság felé irányítsa azt.
Az eredmény az volt, hogy Martov módosítását elvetették.
Elvetettek minden más hasonló jellegű módosítást is.
A módosító javaslatok másik csoportja a kadetokról szóló pont ellen irányult. A mensevikek annak elismerését indítványozták, hogy a kadetok még nem léptek az ellenforradalom útjára. A kongresszus azonban nem fogadta el ezt az indítványt és elvetett minden hasonló jellegű módosítást. A mensevikek továbbá azt indítványozták, hogy bizonyos esetekben legalább technikai megegyezéseket engedjenek meg a kadetokkal. A kongresszus ezt az indítványt sem fogadta el, megbuktatta az ilyen irányú módosító javaslatokat.
Végül szavaztak az egész határozati javaslat kérdésében és kitűnt, hogy a bolsevik határozati javaslat mellett 159-en, ellene 104-en szavaztak, a többiek tartózkodtak a szavazástól.
A kongresszus nagy szavazattöbbséggel elfogadta a bolsevikok határozati javaslatát.
Mostantól a bolsevik álláspont a párt álláspontja lett.
Ezenkívül ennek a szavazásnak két fontos eredménye volt:
Először is véget vetett a kongresszus formális, mesterséges megoszlásának öt frakcióra (bolsevikok, mensevikek, lengyelek, lettek, bundisták) és új, elvi megoszlást vezetett be: bolsevikokra (ideértve valamennyi lengyelt és a lettek többségét) és mensevikekre (ideértve majdnem valamennyi bundistát).
Másodszor ez a szavazás a legpontosabb statisztikát adta a munkásküldöttek frakciók szerinti megoszlásáról: kiderült, hogy a bolsevik frakcióban nem 38, hanem 77 munkás van (38+27 lengyel + 12 lett), a mensevik frakcióban pedig nem 30, hanem 39 (30+9 bundista). A mensevik frakció értelmiségi frakciónak bizonyult. IV A munkáskongresszus kérdése
Mielőtt áttérnénk a munkáskongresszus kérdésében folytatott vita jellemzésére, meg kell ismerkednünk a kérdés történetével. Ez a kérdés ugyanis igen zavaros és tisztázatlan. Ugyanakkor, amikor pártonbelüli nézeteltéréseink más pontjaira vonatkozólag már van két élesen meghatározott irányzat: bolsevik és mensevik irányzat — a munkáskongresszus kérdésére vonatkozólag nem két, hanem egész halom irányzat van, amelyek igen tisztázatlanok és ellentmondóak. Igaz, a bolsevikok egységesen és határozottan lépnek fel: ők egyáltalában ellenzik a munkáskongresszust. Ezzel szemben a mensevikek között a legteljesebb káosz és zűrzavar uralkodik: egy csomó csoportra oszlottak és ezek közül mindegyik a maga nótáját fújja, nem hallgatva a másikra. Míg a pétervári mensevikek, élükön Axelroddal, pártalakítás végett javasolják a munkáskongresszust, a moszkvai mensevikek, El-lel az élükön, nem pártalakítás, hanem pártonkívüli általános orosz munkásszövetség” létesítése céljából javasolják. A déli mensevikek még tovább mennek és Lárinnal élükön nem párt, és nem is „munkásszövetség”, hanem olyan szélesebbkörű „dolgozók szövetségének” alapítása céljából szólítanak fel a munkáskongresszus összehívására, amely az összes proletár elemeken kívül az eszer, a félburzsoá, a „dolgozó” elemeket is felölelhetné. Nem is említem az olyan kevésbé befolyásos csoportokat és személyeket, mint az odesszai és a Káspi-tengerentúli csoport, vagy mint a nevetséges brosúra ostoba „szerzői”, az úgynevezett „Brodjágák” és „Súrák”.
Ilyen a mensevikek soraiban uralkodó zűrzavar.
De hogyan hívjuk össze a munkáskongresszust, hogyan szervezzük meg, milyen eseménnyel kapcsoljuk egybe, kit hívjunk meg a kongresszusra, ki kezdeményezze a kongresszus összehívását?
Mindezekben a kérdésekben éppen olyan zűrzavar van a mensevikeknél, mint a kongresszus céljának kérdésében.
Míg egyesek közülük azt javasolják, hogy a munkáskongresszusi választásokat össze kell kapcsolni a Duma-választásokkal, és ilyképpen „megrohanásszerűen” megszervezni a munkáskongresszust — mások azt javasolják, bízzunk a kormány „engedékenységében”, végső esetben pedig kérjünk tőle „engedélyt”, ismét mások azt tanácsolják, hogy a küldötteket, akár 3—4000-et is, küldjük külföldre és ott illegálisan tartsuk meg a munkáskongresszust.
Amíg a mensevikek közül egyesek azt javasolják, hogy a kongresszuson csak megalakult munkásszervezetek képviseltethessék magukat, mások azt tanácsolják, hogy a kongresszus munkájába vonják be az egész szervezett és nem szervezett, soraiban legalább 10 millió főt számláló proletariátus képviselőit.
Míg egyes mensevikek azt javasolják, hogy a munkáskongresszust a szociáldemokrata párt kezdeményezésére hívják össze az értelmiségiek részvételével, mások azt tanácsolják, hogy mellőzni kell mind a pártot, mind az értelmiségieket és a kongresszust csak maguknak a munkásoknak a kezdeményezésére, az értelmiségiek minden részvétele nélkül hívják össze.
Míg a mensevikek közül egyesek a munkáskongresszus azonnali összehívását követelik, mások azt javasolják, hogy el kell halasztani bizonytalan időre, és egyelőre csak a munkáskongresszus eszméjéért folytatott agitációra kell szorítkozni.
Nos, és mi legyen a fennálló Szociáldemokrata Munkáspárttal, amely már néhány év óta vezeti a proletariátus harcát, amely 150.000 tagot tömörít soraiban, és amelynek már öt kongresszusa volt stb. stb.? „Küldjük a pokolba”, vagy mi legyen vele?
Erre a mensevikek valamennyien, Axelrodtól Lárinig, egyhangúlag azt felelik, hogy nincs proletár pártunk. „Éppen arról van szó, hogy nincs pártunk” — mondták nekünk a kongresszuson a mensevikek —, „nekünk csak kispolgári értelmiségi szervezetünk van”, amelyet fel kell váltani párttal, mégpedig a munkáskongresszus segítségével. Így nyilatkozott a pártkongresszuson Axelrod elvtárs, a mensevikek előadója.
De engedelmükkel, hogy van ez? Szóval pártunknak mindezek a kongresszusai az elsőtől (1898) az utolsóig (1907), amelyek szervezésében a mensevik elvtársak erőteljesen részt vettek; a proletár pénznek és erőnek ez a rengeteg kiadása, a kongresszusok szervezéséhez szükséges kiadás, amelyben a mensevikek éppúgy részt vettek, mint a bolsevikok — szóval mindez csak ámítás és farizeuskodás?!
Tehát a pártnak mindazok a proletariátushoz intézett harci felhívásai, amelyeket a mensevikek is aláírtak; mindazok a sztrájkok és felkelések az 1905—1906—1907-es években, amelyek a párt vezetésével, sőt gyakran a párt kezdeményezésére játszódtak le; a proletariátusnak mindazok a győzelmei, amelyeket pártunk vezetésével aratott; a proletariátus áldozatainak ezrei, akik Pétervár, Moszkva stb. utcáin haltak hősi halált, akiket Szibériában temettek el, akik a börtönökben pusztultak el a pártért, a párt zászlaja alatt — mindez csak komédia és csalás?
Tehát nincs pártunk? Csak „kispolgári értelmiségi szervezetünk” van?
Ez természetesen szemenszedett hazugság, felháborító, aljas hazugság.
Nyilván ezzel magyarázható az a határtalan felháborodás, amelyet Axelrod fent említett kijelentése a pétervári és moszkvai munkásküldöttek körében kiváltott. Helyeikről felugorva erélyesen odamondták az előadó Axelrodnak: „Te vagy burzsuj, aki külföldön ült, nem pedig mi; mi munkások vagyunk, nekünk megvan a magunk szociáldemokrata pártja, amelyet nem engedünk lealacsonyítani. . .”
De tegyük fel, hogy a munkáskongresszus lezajlik, képzeljük el, hogy már le is zajlott. A már meglevő szociáldemokrata pártot tehát lomtárba tettük, így vagy amúgy összehívtuk a munkáskongresszust, és ezen a kongresszuson valamilyen „munkás-szövetséget”, valamilyen „dolgozók” szövetségét akarunk megszervezni. De mi lesz azután? Milyen programot fogad el ez a kongresszus? Milyen lesz a munkáskongresszus arculata?
A mensevikek közül egyesek azt felelik, hogy a munkáskongresszus — természetesen némi csonkítással —elfogadhatná a szociáldemokrácia programját, de rögtön hozzáteszik: megteheti azt is, hogy nem fogadja el a szociáldemokraták programját, ami, véleményük szerint, a proletariátus számára nem különösebb baj. Mások határozottabban válaszolnak: mivel proletariátusunk erősen át van hatva kispolgári törekvésekkel, a munkáskongresszus minden valószínűség szerint nem szociáldemokrata, hanem kispolgári demokratikus programot fog elfogadni. A munkáskongresszuson a proletariátus elveszíti a szociáldemokrata programot, viszont lesz majd munkásszervezete, amely minden munkást egyetlen szövetségbe tömörít. Így beszél például a moszkvai mensevikek vezetője, M. Csereványin (lásd „A taktika problémái” c. cikket).
Tehát: „munkásszövetség szociáldemokrata program nélkül” — ez a munkáskongresszus valószínű eredménye.
Legalább is így gondolják maguk a mensevikek.
A mensevikek, akik nem értenek egyet egymással a munkáskongresszus céljainak és összehívása módjainak néhány kérdésében, szemmel láthatóan egyetértenek abban, hogy „nincs pártunk, csak kispolgári értelmiségi szervezetünk van, amelyet lomtárba kell helyeznünk. . .”
Pontosan ezek között a keretek között mozgott Axelrod előadói beszéde.
Axelrod előadásából kiderült, hogy a munkáskongresszus mellett folytatott agitáció gyakorlatilag elkerülhetetlenül a párt ellen folytatott agitációvá, a párt ellen folytatott harccá válik.
A munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos gyakorlati munka pedig szintén elkerülhetetlenül mai pártunk szervezeti bomlasztásává és züllesztésévé fajul.
A mensevikek ugyanakkor — előadójuk szavaival, valamint határozati javaslatukban is — azt kérték a kongresszustól, hogy tiltsa meg az agitációtazok ellen a kísérletek ellen, amelyek a munkáskongresszus megszervezésére irányulnak, vagyis azok ellen a kísérletek ellen, amelyek a párt szervezeti bomlasztására vezetnek.
És érdekes: a mensevik szónokok beszédeiben (Plechánov kivételével, aki a munkáskongresszusról tulajdonképpen semmit sem mondott) vörös fonalként vonultak végig e jelszavak: le a párttal, le a szociáldemokráciával — éljen a pártonkívüliség, éljen a nemszociáldemokrata „munkásszövetség”. A szónokok nem mondták ki nyíltan ezeket a jelszavakat, de azok kicsengtek beszédeikből.
Nem ok nélkül foglal olyan hévvel állást a munkáskongresszus mellett valamennyi polgári író a szindikalistáktól és eszerektől a kadetokig és októbristákig: hiszen ők valamennyien ellenségei pártunknak, a munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos gyakorlati munka pedig jelentékenyen meggyengíthetné és szétzülleszthetné a pártot. Miért ne üdvözölnék hát „a munkáskongresszus eszméjét”?
A bolsevik szónokok egészen mást mondtak.
Lindov elvtárs, a bolsevikok előadója, a mensevikek főáramlatainak rövid jellemzése után áttért a munkáskongresszus eszméjét szülő körülmények megvilágítására. A munkáskongresszus érdekében folytatott agitáció 1905-ben kezdődött, az októberi napok előtt, a megtorlások idején. Az október-novemberi napokban megszűnt. Az új megtorlások következő hónapjaiban a munkáskongresszusi agitáció ismét feléledt. Az első Duma idején, a viszonylagos szabadság napjaiban, az agitáció elcsendesedett. Később a Duma szétkergetése után ismét megerősödött stb. A következtetés világos: a viszonylagos szabadság napjaiban, amikor a pártnak megvan a lehetősége a szabad terjeszkedésre, természetesen talaját veszti a munkáskongresszus érdekében folytatott agitáció, amelynek az a célja, hogy „széleskörű pártonkívüli pártot” létesítsen; és fordítva, a megtorlások napjaiban, amikor az új tagoknak a pártba való beözönlését a kiözönlésük váltja fel, a munkáskongresszus mellett — mint a szűk párt kiszélesítésére vagy „széles pártonkívüli” párttal való felcserélésére irányuló mesterséges rendszabály mellett — folytatott agitáció némi talajra talál. De magától értetődik, hogy semmilyen mesterséges rendszabály sem segít az ügyön: mert a párt tényleges kiszélesítéséhez politikai szabadság kell, nem pedig munkáskongresszus, amelynek magának is szüksége van erre a szabadságra.
Továbbá. A munkáskongresszus eszméje konkrét formájában véve, gyökerében hamis, mert nem a tényekre támaszkodik, hanem arra a helytelen tételre, hogy „nincs pártunk”. Nekünk ugyanis van proletár pártunk, amely hangosan beszél létezéséről, amely nagyon is komolyan érzékelteti létezését a proletariátus ellenségeivel — mindezt igen jól tudják maguk a mensevikek is —, és éppen azért, mert van már ilyen pártunk, éppen azért gyökerében hamis a munkáskongresszus eszméje. Természetesen, ha nem volna pártunk, amelynek több mint 150.000 élenjáró proletár tagja van és amely a harcosok százezreit vezeti; ha csak kis befolyással rendelkező emberek kicsiny csoportja volnánk, mint a múlt század hatvanas éveinek német szociáldemokratái, vagy a hetvenes évek francia szocialistái — akkor mi magunk igyekeznénk összehívni a munkáskongresszust, hogy egy szociáldemokrata pártot sajtoljunk ki belőle. De hisz éppen az a helyzet, hogy már van pártunk, igazi proletár pártunk, amely hatalmas befolyással van a tömegekre és ahhoz, hogy munkáskongresszust hívjunk össze, hogy megteremtsük a fantasztikus „pártonkívüli pártot”, mindenekelőtt elkerülhetetlenül „végeznünk” kell a meglevő párttal, mindenekelőtt le kell azt rombolnunk.
Ezért fajul hát a munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos munka a gyakorlatban elkerülhetetlenül olyan munkává, amely a pártot szervezetileg bomlasztja. Márpedig, hogy sikerül-e helyette valamikor megteremteni a „széleskörű pártonkívüli pártot”, sőt, hogy meg kell-e teremtenünk — ez még kérdés.
Ezért dicsérik olyan buzgón pártunk ellenségei, a különböző kadetok és októbristák a mensevikeket a munkáskongresszus érdekében folytatott agitációért.
Ezért gondolják a bolsevikok, hogy a munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos munka veszélyes és káros: mert rontja a párt hitelét a tömegek szemében és alárendeli őket a polgári demokrácia befolyásának.
Körülbelül így beszélt Lindov elvtárs.
A munkáskongresszusért a szociáldemokrata párt ellen, vagy a pártért a munkáskongresszus ellen?
Ez volt a kérdés a kongresszuson.
A bolsevik munkásküldöttek rögtön megértették a kérdést és erélyesen felléptek „a párt védelmében”: „mi a párt patriótái vagyunk — mondták —, szeretjük pártunkat és nem engedjük, hogy fáradt értelmiségiek rontsák a hitelét”.
Érdekes, hogy a német szociáldemokrácia képviselője, Róza Luxemburg elvtárs teljesen egyetértett a bolsevikokkal. „Mi német szociáldemokraták— mondotta — nem tudjuk megérteni a mensevik elvtársak nevetséges tanácstalanságát, akik tapogatózva keresik a tömeget, amikor a tömeg maga keresi a pártot és ellenállhatatlanul vonzódik hozzá. . .”
A vita során kitűnt, hogy a szónokok nagy többsége a bolsevikokat támogatja.
A vita végén két határozat-tervezetet bocsátottak szavazásra: a bolsevikokét és a mensevikekét. Alapul a bolsevikok tervezetét fogadták el. Az elvi jellegű módosító javaslatokat majdnem mind elutasították. Csak egy többé-kevésbé komoly módosítást fogadtak el, amely szerint nem szabad korlátozni a munkáskongresszus kérdése megvitatásának szabadságát. Egészében a határozat úgy szólt, hogy „a munkáskongresszus eszméje a párt bomlasztására vezet”, arra, hogy „a széles munkástömegeket a polgári demokrácia befolyásának rendelik alá” és mint ilyen, káros a proletariátusra nézve. A határozat emellett szigorúan megkülönböztette a munkáskongresszust a munkásküldöttek szovjetjeitől és kongresszusaitól, amelyek nemcsak nem bomlasztják a pártot, nemcsak nem vetélytársai a pártnak, hanem ellenkezőleg, erősítik a pártot, követik és segítenek neki a forradalmi fellendülés pillanatában a gyakorlati feladatok megoldásában.
Végül is 165 szavazattal 94 ellenében elfogadták az egész határozatot.” A többiek tartózkodtak a szavazástól.
A kongresszus tehát elvetette a munkáskongresszus eszméjét, mint károsat, pártelleneset.
Az e kérdésben megejtett szavazás a következő fontos jelenséget fedte fel előttünk. Kitűnt, hogy a szavazásban résztvevő 114 munkásküldött közül csak 25 szavazott a munkáskongresszusra. A többiek ellene szavaztak. Százalékarányban kifejezve a munkásküldöttek 22%-a szavazott a munkáskongresszus mellett, 78%-a ellene. És ami különösen fontos: a munkáskongresszus mellett szavazó 94 küldött közül csak 26% volt munkás, 74% értelmiségi volt.
Márpedig a mensevikek az egész idő alatt azt kiabálták, hogy a munkáskongresszus eszméje munkáseszme, hogy csak az „értelmiségi” bolsevikok fejtenek ki ellenállást a munkáskongresszus összehívásával szemben stb. E szavazásból ítélve, inkább azt kellene elismerni, hogy a munkáskongresszus eszméje, ellenkezőleg, az értelmiségi fantaszták eszméje. . .
Hiszen nyilván még a mensevik munkások sem szavaztak mindannyian a munkáskongresszus mellett: 39 munkásküldött közül (30 mensevik + 9 bundista) csak 24 szavazott a munkáskongresszus mellett.
Baku 1907.
„Bakinszkij Proletarij” („Bakui Proletár”) 1. és 2. sz. 1907. június 20, és július 10. Aláírás: Koba Ivanovics. (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A második Dumát szétkergették. Mégpedig nem is egyszerűen kergették szét, hanem nagy hűhóval — pontosan ugyanúgy, mint az első Dumát. Van itt „feloszlatási kiáltvány” is, amelyben a farizeus cár „őszinte sajnálatát” fejezi ki a Duma szétkergetése miatt. Van „új választási törvény” is, amely a semmivel teszi egyenlővé a munkások és parasztok választójogát. A cár még ígéretet is tesz, hogy „megújítja” Oroszországot, természetesen sortüzek és a harmadik Duma segítségével. Szóval itt megvan mindaz, ami még nem is olyan régen megvolt az első Duma szétkergetésénél. A cár röviden megismételte az első Duma szétkergetését. . .
De a cár nem hiába és korántsem cél nélkül kergette szét a második Dumát. A cár a Duma segítségével szeretett volna kapcsolatot teremteni a parasztsággal, a Duma segítségével szerette volna a parasztságot a proletariátus szövetségeséből a kormány szövetségesévé tenni, hogy ilyképpen magára hagyva, elszigetelve a proletariátust, tönkretegye a forradalom ügyét és lehetetlenné tegye győzelmét. Ehhez a kormány igénybe vette a liberális burzsoázia segítségét, amelynek egyelőre még van bizonyos befolyása a tudatlan paraszti tömegekre, és éppen általa akart kapcsolatot teremteni a sokmilliós parasztsággal. Így akarta a kormány kihasználni a második Állami Dumát.
De a fegyver visszafelé sült el. A második Dumának már legelső ülésein kiderült, hogy a paraszt képviselők nemcsak a kormánnyal, hanem a liberális burzsoák képviselőivel szemben is bizalmatlanok. Ez a bizalmatlanság számos szavazás során még növekedett és végül odáig fokozódott, hogy a liberális burzsoázia képviselőivel szemben nyílt ellenségességgé vált. A kormánynak ilyképpen nem sikerült a paraszti képviselőket a liberálisok, s rajtuk keresztül a régi hatalom köré tömöríteni. A kormánynak az az óhaja, hogy a Dumán keresztül kapcsolatba kerüljön a parasztsággal és elszigetelje a proletariátust, nem teljesült be. Ennek ellenkezője történt: a paraszt képviselők egyre jobban tömörültek a proletár képviselők, a szociáldemokraták köré. És mennél jobban távolodtak a liberálisoktól, a kadetoktól, annál határozottabban közeledtek a szociáldemokrata képviselőkhöz. Ez pedig jelentékenyen megkönnyítette azt, hogy a parasztok a Dumán kívül a proletariátus köré tömörüljenek. Az eredmény tehát az volt, hogy nem a proletariátus, hanem a liberális burzsoázia és a kormány szigetelődött el a parasztoktól — a proletariátus maga mögé állította a sokmilliós parasztságot —, tehát nem a forradalom ügye szenvedett kárt, amint a kormány akarta, hanem az ellenforradalom ügye. A második Duma létezése ezért egyre veszélyesebbé vált a kormányra nézve. És a kormány „feloszlatta” a Dumát. Hogy pedig eredményesebben rontsa a parasztok és a proletariátus közeledésének ügyét, hogy a sötét paraszti tömegekben ellenségeskedést keltsen a szociáldemokratákkal szemben és maga köré tömörítse őket, a kormány két rendszabályhoz folyamodott.
Először, megtámadta a szociáldemokrata dumafrakciót, megrágalmazta tagjait azzal a hazug váddal, hogy azonnali felkelésre hívtak fel, és ilyképpen a szociáldemokrata képviselőket tüntette fel a Duma szétkergetése főbűnöseinek. Drága parasztok, mondja a kormány, mi nem kergettük volna szét a „ti” Dumácskátokat, de a szociáldemokraták felkeléssel fenyegettek bennünket és kénytelenek voltunk a Dumát „feloszlatni”.
Másodszor, a kormány „új törvényt” adott ki, amely felére csökkentette a paraszt elektorok számát, s ugyanannyival növelte a földesúri elektorokat, az utóbbiakra bízta, hogy a közös gyűléseken a parasztok képviselőit megválasszák, majdnem felére csökkentette a munkás elektorok számát is (237-ről 124-re), fenntartotta magának azt a jogot, hogy újra osztályozza az ősválasztókat „a helységek, a cenzus neme és nemzetiség szerint”, teljesen lehetetlenné tette a szabad választási agitációt stb. stb. És mindezt azért, hogy ne engedje be a harmadik Dumába a munkások és parasztok forradalmi képviselőit; hogy megtöltse a földesurak meg gyárosok liberális és reakciós képviselőivel; hogy meghamisítsa a parasztok képviseletét, lehetővé téve a legkonzervatívabb parasztküldöttek megválasztását a parasztok kívánsága ellenére, és hogy így elvegye a proletariátustól annak lehetőségét, hogy maga köré tömörítse a parasztság széles tömegeit, — tehát azért, hogy megteremtse a maga számára a parasztsághoz való nyílt közeledés lehetőségét.
Ez a második Állami Duma szétkergetésének értelme.
A liberális burzsoázia nyilván megértette mindezt és kadetjai személyében segítségére siet a kormánynak. Már a második Dumában megalkudott a régi hatalommal és a parasztképviselőkkel kacérkodva elszigetelni igyekezett a proletariátust. A szétkergetés előestéjén Miljukov, a kadetok vezére, felszólította pártját, hogy tömörüljön mindenestül „Sztolüpin kormánya” köré, egyezzen meg vele és üzenjen hadat a forradalomnak, vagyis a proletariátusnak. A kadetok másik vezére, Sztrúve pedig már azután, hogy a Dumát szétkergették, síkra szállt azért az „eszméért”, hogy a szociáldemokrata képviselőket „ki kell adni” a kormánynak, és arra szólította fel a kadetokat, lépjenek nyíltan a forradalom elleni harc útjára, olvadjanak egybe az ellenforradalmi októbristákkal, és elszigetelve a nyugtalankodó proletariátust, szálljanak harcba vele. A kadetpárt hallgat — tehát egyetért vezetőivel.
Szemmel látható, hogy a liberális burzsoázia megérti a mai helyzet egész fontosságát.
Annál világosabban áll a proletariátus előtt a cári hatalom megdöntésének feladata. Gondoljuk csak meg. Volt első Duma. Volt második is. De sem az egyik, sem a másik nem „oldotta meg’ ’— hiszen nem is „oldhatta meg” — a forradalom egyetlen kérdését sem. Maradnak változatlanul: a parasztok föld nélkül, a munkások nyolcórás munkanap nélkül, valamennyi állampolgár politikai szabadság nélkül. Miért? Azért, mert a cári hatalom még nem pusztult el, még létezik, és miután az első Duma után szétkergette a másodikat is, szervezi az ellenforradalmat és igyekszik szétzülleszteni a forradalom erőit, elszakítani a proletároktól a sokmilliós parasztságot. Ugyanakkor pedig a forradalom földalatti erői — a válság a városokban és az éhínség a falvakban — folytatják munkájukat, egyre jobban bőszítik a munkások és parasztok széles tömegeit, egyre parancsolóbban követelik forradalmunk fő kérdéseinek megoldását. A cári hatalom erőlködései csak kiélezik a válságot. A liberális burzsoáziának az az igyekezete, hogy a parasztságot a proletároktól elszakítsa, csak erősíti a forradalmat. Világos, hogy a cári hatalom megdöntése és az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés összehívása nélkül lehetetlen kielégíteni a munkások és parasztok széles tömegeit. Éppoly világos az is, hogy csakis a parasztsággal szövetségben, a cári hatalom és a liberális burzsoázia ellenére lehet majd megoldani a forradalom fő kérdéseit.
A cári hatalom megdöntése és az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés összehívása — erre vezet bennünket a második Duma szétkergetése.
Harc az áruló liberális burzsoáziával, szoros szövetség a parasztsággal — erről beszél nekünk a második Duma szétkergetése.
A proletariátus feladata — tudatosan rálépni erre az útra és méltó módon teljesíteni a forradalom vezérének szerepét.
„Bakinszkij Proletarij” („Bakui Proletár”) 1. sz. 1907. június 20. Aláírás nélkül. (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A helyzetről (Beszéd az OSzDMP IV. kongresszusának tizenötödik Ülésén 1906. április 17 (30) -én)
Senki előtt sem titok, hogy Oroszország társadalmi és politikai életében két út alakult ki: az álreformok és a forradalom útja. Az is világos, hogy az első útra a nagy gyártulajdonosok és a földbirtokosok léptek, élükön a cári kormánnyal, a másodikra — a forradalmi parasztság és a kispolgárság, élükön a proletariátussal. A fejlődő válság a városokban és az éhség a falvakban elkerülhetetlenné teszi az új kirobbanást — következésképpen itt az ingadozás megengedhetetlen: vagy fellendül a forradalom, és akkor végig kell azt vinnünk, vagy hanyatlásnak indul a forradalom és akkor nem tűzhetünk és nem is szabad ilyen feladatot magunk elé tűznünk. Rugyenko hiába gondolja, hogy a kérdésnek ilyen feltevése nem dialektikus. Rugyenko középutat keres, azt akarja mondani, hogy a forradalom fel is lendül meg nem is lendül fel, végig is kell vinnünk meg nem is, mert az ő véleménye szerint a kérdésnek éppen ilyen feltevésére kötelez minket a dialektika. Mi nem így képzeljük el a marxi dialektikát… Így tehát az új robbanás előestéjén vagyunk a forradalom fellendül, és nekünk végig kell azt vinnünk. Ebben valamennyien egyetértünk. De milyen körülmények között lehet és kell ezt tennünk: a proletariátus hegemóniájának vagy a polgári demokrácia hegemóniájának körülményei között? Itt kezdődik az alapvető nézeteltérés.
Martünov elvtárs már a „Két diktatúrá”-ban mondotta, hogy a proletariátus hegemóniája a folyó polgári forradalomban — káros utópia. Tegnapi beszédéből is ki-kiütközik ugyanez a gondolat. Azok az elvtársak, akik tapsoltak neki, nyilván egyetértenek vele. Ha ez így van, ha a mensevik elvtársak véleménye szerint nem a proletariátus hegemóniájára van szükségünk, hanem a demokratikus burzsoázia hegemóniájára, akkor magától értetődik, hogy sem a fegyveres felkelés megszervezésében, sem a hatalom kivívásában nem kell közvetlen tevékeny részt vennünk. Ez a mensevikek „sémája”.
Viszont, ha a proletariátus osztályérdekei a proletariátus hegemóniájára vezetnek, ha a proletariátusnak nem a folyó forradalom mögött kell kullognia, hanem annak élén kell járnia, magától értetődik, hogy a proletariátus nem mondhat le sem a fegyveres felkelés megszervezésében való aktív részvételről, sem a hatalom megragadásáról. Ez a bolsevikok „sémája”.
Vagy a proletariátus hegemóniája, vagy a demokratikus burzsoázia hegemóniája — ez a kérdés áll a párt előtt, ebben vannak nézeteltéréseink.
Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1906-ban, Stockholmban tartott Egyesítő Kongresszusának jegyzőkönyve. Moszkva 1907. 187. old. (idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
A „Lahvari” c. mensevik lap cikkeink miatt haragra lobbant — a vád nyilván célba talált. Ez természetesen, nagyon mulatságos látvány. . .
Miről van szó?
Azt írtuk, hogy a Duma jobbrafordulásán nem csodálkozunk. Miért nem? Azért, mert a Dumában a liberális burzsoázia uralkodik, ez a burzsoázia pedig szövetkezik a kormánnyal és szakít a munkásokkal és a parasztokkal. Ezért gyenge a Duma. És ha a munkások és a forradalmi parasztok nincsenek a forradalomellenes Duma járszalagján, ha ők is szakítanak a dumabeli többséggel — ez azt jelenti, hogy nálunk a nép tudatosabb, mint a tizennyolcadik században Franciaországban volt. Ezért is gyenge a Duma. Így magyaráztuk meg a Duma gyengeségét és jobbrafordulását.
Mint kiderül, mensevikjeinknek e magyarázat után inukba szállt a bátorsága és szörnyűködve üvöltik:
„Nem, ha a bolsevikok magyarázata helyes volna, abban az esetben kénytelenek volnánk legyinteni egyet és azt mondani, hogy az orosz forradalom végét járja” lásd „Lahvari” 6. sz.). Szerencsétlenek! A saját forradalmiságukban kevésbé bíznak, mint a kadetokéban! A liberálisok elárulják a forradalmat, tehát a forradalom meggyengült! A munkások és a forradalmi parasztok ezek szerint — semmi. Jaj nektek, ha csak ennyire vagytok éles elméjűek!
Nem hűek még önmagukhoz sem. Másfél évvel ezelőtt például — a „Szhivi” c. lapban, ugyanezek a mensevikek valami mást írtak:
„A decemberi sztrájk eltaszította a burzsoáziát a forradalomtól és konzervatívvá tette. A forradalom további fejlődésének a liberálisok ellen kell irányulnia. Képes lesz-e erre a forradalom? Ez attól függ, ki lesz a forradalom hajtóereje. A forradalom vezére természetesen itt is a proletariátus. Egyedül azonban nem tudja végigvinni a forradalmat, ha nem lesz erős és hű szövetségese, ilyen szövetséges pedig egyes egyedül a parasztság” (lásd „Szhivi” 12. sz.).
Igen, így beszéltek a mensevikek, amíg a szociáldemokrácia álláspontján voltak. . .
De most, amikor hátat fordítottak a szociáldemokráciának, más hangnemben kezdtek énekelni és a liberálisokat kiáltották ki a forradalom tengelyének, a forradalom megmentőinek.
És mindezek után van merszük biztosítani bennünket arról, hogy a kaukázusi mensevikek nem bohócok, hogy nem azért bújnak szociáldemokrata mezbe, hogy kadét mivoltukat leplezzék!
„Hogyan történt — mondják a mensevikek —, hogy a kadetok az első Dumában bátrabban dolgoztak, a Dumának felelős kormányt követeltek stb? Mivel magyarázható, hogy a kadetok a Duma szétkergetésének másnapján aláírták a vüborgi kiáltványt?
Miért nem cselekszenek így ma?
A bolsevikok politikai filozófiája erre a kérdésre nem ad és nem is adhat választ” (lásd ugyanott).
Hiába vigasztaljátok magatokat, megszeppent elvtársak. Mi már régen megfeleltünk erre a kérdésre: a mostani Duma azért szürkébb, mert a proletariátus most tudatosabb és tömörebb, mint az első Duma időszakában, és éppen ez az, ami a liberális burzsoáziát a reakció oldalára hajtja. Egyszer-smindenkorra jegyezzétek meg magatoknak, liberáliskodó elvtársak, hogy mennél tudatosabban harcol a proletariátus, annál ellenforradalmibbá válik a burzsoázia. Ez a mi magyarázatunk.
De hogyan magyarázzátok ti, drágalátos elvtársak, a második Duma szürkeségét?
A „Lahvari” 4. számában például azt írjátok, hogy a Duma gyengeségének, a Duma szürkeségének „a nép öntudatlansága és szervezetlensége” az oka. Az első Duma, mint magatok mondjátok, „bátrabb” volt — következésképpen, a nép akkor „tudatos és szervezett” volt. A második Duma szürkébb — következésképpen a nép az idén kevésbé „tudatos és szervezett”, mint a múlt évben — következésképpen, a forradalom ügye és a nép tudatosodása hanyatlott! Nem ezt akartátok mondani, elvtársak? Nem ezzel akarjátok igazolni a kadetokhoz való vonzódástokat, drágalátosak?
Jaj nektek és zavaros „logikátoknak”, ha továbbra is bohócok szándékoztok maradni. . .
„Dro” („Idő”) 29. sz. 1907. április 13. Aláírás nélkül. Az eredeti nyelve: grúz. (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az élenjáró proletariátus és a párt ötödik kongresszusa
A kongresszus előkészületei vége felé járnak. Lassanként kirajzolódnak a frakciók erőviszonyai. Kiderül, hogy az ipari vidékek nagyobbrészt a bolsevikokat támogatják. Pétervár, Moszkva, a központi iparvidék, Lengyelország, a Baltikum, Urál — ezek azok a területek, amelyeken bizalommal viseltetnek a bolsevikok taktikája iránt. A Kaukázus, a Káspi-tengerentúli határterület, Dél-Oroszország, a „Bund” befolyása alatt álló vidékek néhány városa és a „Szpilka” parasztszervezetei — innen merítenek erőt a mensevik elvtársak. Dél-Oroszország az egyetlen iparvidék, ahol a mensevikek bizalmat élveznek. A mensevizmus többi támaszpontjai nagyobbrészt a kistermelés központjai.
Kiderül, hogy a mensevikek taktikája főként azoknak az elmaradt városoknak taktikája, amelyekben ferde szemmel néznek a forradalom fejlődésére és az osztályöntudat növekedésére.
Kiderül, hogy a bolsevikok taktikája főként azoknak az élenjáró városoknak, ipari központoknak a taktikája, amelyekben a legnagyobb figyelmet a forradalom elmélyítésére és az osztálytudat fejlesztésére fordítják. . .
Volt idő, amikor az oroszországi szociáldemokrácia maroknyi csoport volt csupán. Akkoriban értelmiségi jellege volt és nem tudta rányomni bélyegét a proletariátus harcára. A pártpolitikát akkor egy-két ember vezette, a párt proletár tömegének hangját elfojtották.. . Egészen más a helyzet ma. Ma hatalmas pártunk van — az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, amely 200.000 tagot számlál soraiban, rányomja bélyegét a proletariátus harcára, maga köré gyűjti egész Oroszország forradalmi demokráciáját és rémületbe ejti „e világ hatalmasait”. És ez a hatalmas párt annál is inkább nagy és jelentékeny, mert kormánykerekét a párt tömege tartja kezében, nem pedig egy-két „felvilágosodott személy”. Ez legjobban a dumaválasztásokon nyilvánult meg, amikor a párt tömege, elvetve a „tekintélyes” Plechánov javaslatát, nem óhajtott „közös platformot” a kadetokkal. Igaz, a mensevik elvtársak mégis értelmiséginek nevezik pártunkat, de bizonyára csak azért, mert ez a párt többségében nem mensevik. De ha a német szociáldemokrata párt, amely olyan országban, ahol 18 millió proletár van, csak 400.000 tagot számlál, ha ennek a pártnak joga van proletár pártnak nevezni magát — akkor az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, amelynek 9 millió oroszországi proletár között 200.000 tagja van, szintén joggal tekintheti magát proletár pártnak! . .
Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tehát azért is hatalmas, mert igazi proletár párt, amely a maga útján tart a jövő felé és bírálattal fogadja régi „vezéreinek” sugdosását.
Ebben a tekintetben jellemző a legutóbbi pétervári és moszkvai értekezlet.
Mindkét értekezleten a munkások voltak a hangadók, a küldöttek kilenctizedrésze itt is, ott is munkás volt. Mindkét értekezlet elvetette a Plechánov-féle „régi vezérek” elavult és nem helyénvaló „utasításait”. Mindkét értekezlet nyomatékosan elismerte a bolsevizmus szükségességét. Moszkva és Pétervár ezzel kifejezte bizalmatlanságát a mensevik taktikával szemben, szükségesnek ismerte el a proletariátus vezető szerepét a mostani forradalomban.
Pétervár és Moszkva szava az egész tudatos proletariátus szava. Moszkvát és Pétervárt követi a többi város. Moszkvától és Pétervártól indultak ki a direktívák a januári és októberi fellépések idején, ők vezették a mozgalmat a dicső decemberi napokban. Nem kétséges, hogy ugyanők adják majd meg a jelt a közelgő forradalmi előnyomulásra.
Pétervár és Moszkva azonban a bolsevizmus taktikáját követi. A bolsevizmus taktikája az egyetlen proletár taktika — ezt mondják Oroszország proletariátusának e városok munkásai. . .
„Dro” („Idő”) 25. sz. 1907. április 8. Aláírás nélkül. Az eredeti nyelve: grúz. (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A proletariátus a kormány ellen harcol, a burzsoázia szövetséget köt vele
– írta: J. V. Sztálin –
„A porosz burzsoázia 1789 francia burzsoáziájától eltérően. . . valamiféle renddé süllyedt. . . amely eleve hajlott az árulásra a nép ellen s a kiegyezésre a régi társadalom koronás képviselőjével”,
Így írt Marx K. a porosz liberálisokról.
És valóban, a forradalom még ki sem bontakozott igazán, amikor a német liberálisok megegyezésre léptek a „legfelsőbb hatalommal”. Ezt a megegyezést gyorsan meg is valósították és azután a kormánnyal együtt hadra keltek a munkások és parasztok ellen. Ismeretes, mily maró gúnnyal és milyen kitűnően leplezte le Marx a liberálisoknak ezt a kétszínűségét: „Nem bízva önmagában, nem bízva a népben, felfelé morog, lefelé reszket, mindkét oldal felé csak saját érdekeit lesve és saját önzése tudatában, forradalmár a konzervatívok felé, konzervatív a forradalmárok felé, saját jelszavaiban is kételkedve, frázisokat hangoztatva eszmék helyett, megrémülve a világrengető vihartól, kiaknázva ezt a világrengető vihart — erő semerre, utánzás mindenfelé, közönséges, mert nem eredeti, eredeti a közönségességben, saját vágyaival kufárkodó, minden kezdeményezés nélkül, önmagába vetett hit nélkül, a népbe vetett hit nélkül, világtörténelmi hivatottság nélkül — egy átkozott aggastyán … vakon, süketen! fogatlanul, tehetetlenül — ilyen állapotban került a porosz burzsoázia a márciusi forradalom után a porosz állam kormányára” (lásd „Neue Rheinische Zeitung”).
Ilyesvalami történik most nálunk, a mi forradalmunkban is.
A mi burzsoáziánk ugyanis szintén különbözik 1789 francia burzsoáziájától. A mi liberális burzsoáziánk még a német burzsoáziánál is gyorsabban és nyíltabban kijelentette, hogy „megegyezésre lép a legfelsőbb hatalommal”, a munkások és parasztok ellen. A liberális burzsoázia pártja, az úgynevezett kadetok a nép háta mögött már régen titkos tárgyalásokba kezdtek Sztolüpinnal. Mi volt a céljuk ezeknek a tárgyalásoknak, mi értekezni valójuk volt a kadetoknak a „statáriumos” miniszterrel, ha valóban nem árulják el a nép érdekeit? A francia és angol lapok ezzel kapcsolatban nemrég azt írták, hogy a kormány és a kadetok szövetségre lépnek egymással, hogy megfékezzék a forradalmat. Ennek a titkos szövetségnek ezek a feltételei: a kadetoknak le kell mondaniok ellenzéki követeléseikről, viszonzásul a kormány miniszteri tárcát ad néhány kadétnak. A kadetok megsértődtek — ez, mondták, nem igaz. De valójában kiderült, hogy ez bizony igaz, hogy a kadetok már megkötötték a szövetséget a jobboldaliakkal és a kormánnyal.
Miről tanúskodik a Dumában lezajlott legutóbbi szavazás, ha nem a kadetok és a kormány szövetségéről? Idézzük emlékezetünkbe a tényeket. A szociáldemokraták indítványt terjesztenek be, hogy alakítsanak bizottságot az éhező parasztságnak nyújtott segítség ügyében. Azt akarják, hogy az éhezők megsegítésének ügyében képviselőkön és bürokratákon kívül a nép maga vegye kezébe és maga leplezze le a Gurkók—Lidvalok „hősi tetteit”. Ez jó, ez kívánatos, mert mindez erősíti a képviselők kapcsolatát a néppel, mindez tudatos jelleget ad a nép fojtott zúgolódásának. Világos, hogy aki valóban a nép érdekeit szolgálja, annak okvetlenül támogatnia kell a szociáldemokraták indítványát, mint a népnek hasznos eszközt. De hogyan cselekedtek a kadetok, támogatták-e a szociáldemokratákat? Nem! Az októbristákkal és a feketeszázasokkal teljes egyetértésben elvetették a szociáldemokraták indítványát. Indítványotok megvalósítása népmozgalmat idézne elő, ezért káros — felelte a szociáldemokratáknak Gesszen, a kadetok vezetője (lásd „Párusz” 24. sz.). — Tökéletesen egyetértek önökkel, kadét uraim, önöknek igazuk van — ezzel az elismeréssel adózott Sztolüpin a kadetoknak (lásd ugyanott). Így azután csak az eszerek, a népi szocialisták, valamint a trudovikok többsége támogatta a szociáldemokratákat.
A Duma ilyképpen két táborra oszlott: a népi mozgalom ellenségeinek táborára és a népi mozgalom híveinek táborára. Az elsőkhöz tartoztak: a feketeszázasok, az októbristák, Sztolüpin, a kadetok stb. Az utóbbiakhoz: a szociáldemokraták, az eszerek, a népi szocialisták, a trudovikok többsége stb.
Mit jelent ez, ha nem azt, hogy a kadetok máris szövetségre léptek a kormánnyal?
Ebből látható, hogy beigazolódik a bolsevikok taktikája, amely bizalmatlanságot hint el a nép árulóival, a kadetokkal szemben és harcot hirdet ellenük.
De ez még nem minden. Ugyanis a francia és angol lapok által terjesztett fent említett hírek teljesen igaznak bizonyulnak. A fővárosi lapok az utóbbi napokban „megbízható forrásokból” jelentik, hogy a kadetok megegyezése a kormánnyal már létrejött. És képzeljék, ennek a megegyezésnek feltételei még részleteiben is kiderültek. Igaz, a kadetok mindezt cáfolják, de ez csupán farizeuskodás és semmi más. Figyeljék:
„A «Szevodnya» a legmegbízhatóbb forrásból jelenti, hogy Sztolüpin tegnapi felszólalása az Állami Dumában egyáltalán nem volt meglepetés a kadetok és az októbristák számára. Erről egész nap előzetes tárgyalások folytak a miniszterelnök, Kutler… és Fjódorov között, aki a jobboldali centrumot képviselte. A döntő megegyezés e személyek között a «Szlóvo» szerkesztőségében jött létre, ahová Witte úr is készült elmenni … Az egyezmény nagy vonásokban a következő: 1. A kadetok nyíltan megszakítanak minden kapcsolatot a baloldali pártokkal és szigorúan közbülső helyet foglalnak el a Dumában. 2. A kadetok lemondanak agrárprogramjuk egy részéről oly módon, hogy saját programjukat közelebb viszik az októbristákéhoz. 3. A kadetok egyelőre nem követelik a nemzetiségek egyenjogúságát. 4. A kadetok támogatják a külföldi kölcsönt. A kadetok cserébe a kővetkező ígéreteket kapták: 1. A kadetpárt azonnali legalizálása. 2. … A kadetoknak felajánlják majd a következő miniszteri tárcákat: a földbirtokrendezési és földművelésügyi, a közoktatásügyi, a kereskedelmi és ipari és az igazságügyi tárcát.3. Részleges amnesztia. 4. A haditörvényszékek megszüntetéséről szóló kadét törvényjavaslat támogatása” (lásd „Párusz” 25. sz.). Ez a helyzet.
A nép harcol, a munkások és parasztok vérüket ontják, hogy szétzúzzák a reakciót — s ezalatt a kadetok szövetséget kötnek ezzel a reakcióval, hogy megzabolázzák a népi forradalmat!
Íme, kik ezek a kadetok!
Ezért akarják hát „megóvni” a Dumát!
Ezért nem támogatták a szociáldemokratáknak az éhezők ügyével foglalkozó bizottság megalakítására vonatkozó indítványát! Így mond csődöt a kadetok demokratizmusáról szóló mensevik tétel.
Így mond csődöt a kadetok támogatásának mensevik taktikája: aki ezután is támogatja a kadetokat — a kormányt támogatja!
Beigazolódik a bolsevikok nézete, hogy komoly helyzetben csak a parasztok tudatos képviselői támogatnak bennünket, mint például az eszerek stb.
Világos, hogy nekünk is támogatnunk kell őket a kadetokkal szemben.
Avagy a mensevikek talán továbbra is támogatni szándékoznak a kadetokat? ..
„Dro” („Idő”) 6. sz. 1907. március 17. Aláírás nélkül. Az eredeti nyelve: grúz. (idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Sehol sem éleződött ki annyira a választási küzdelem, mint Pétervárott. Sehol sem voltak olyan összeütközések a pártok között, mint Pétervárott. Szociáldemokraták, narodnyikok, kadetok, feketeszázasok, a szociáldemokrácián belül bolsevikok és mensevikek, trudovikok, a narodnyikok között eszerek és népi szocialisták, a kadetpárton belül baloldali és jobboldali kadetok — mindezek ádáz harcot vívtak egymással…
Viszont sehol sem mutatkozott meg olyan világosan a pártok arculata, mint Pétervárott. Ennek így is kellett lennie. A választási küzdelem — élő gyakorlat, a pártokat pedig csak a gyakorlatban lehet megismerni. Világos, hogy mennél elkeseredettebben folyt a harc, annál élesebben kellett kirajzolódnia a harcolók arculatának is.
Ebben a tekintetben igen érdekes a bolsevikok és a mensevikek magatartása a választási küzdelem idején.
Önök valószínűleg emlékeznek a mensevikek szónoklataira. Még a választások előtt kijelentették, hogy az Alkotmányozó Gyűlés és a demokratikus köztársaság fölösleges teher, hogy mindenekelőtt Dumára és kadét kormányra van szükség, minek következtében választási megegyezésre kell lépni a kadetokkal. Ellenkező esetben, mondták, a feketeszázasok győznek. Csereványin, a mensevikek vezére a választások előestéjén ezt írta:
„Ostobaság és oktalanság volna a proletariátus részéről, ha megkísérelné — amint ezt némelyek ajánlják —, hogy a parasztsággal együtt harcba szálljon mind a kormány, mind a burzsoázia ellen a teljhatalmú és az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlésért” (lásd „Nase Djelo” 1. sz.).
A mensevikek másik vezére, Plechánov, helyeslően bólogatott Csereványinnak, szintén elvetette az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést és helyette „teljes hatalommal felruházott Dumát” javasolt — ennek a követelésnek kell a kadetok és a szociáldemokraták „közös platformjává” válnia (lásd „Továriscs”, 1906. november 24).
Az ismert mensevik Vaszíljev pedig még nyíltabban azt mondotta, hogy az osztályharc „az adott pillanatban gyilkos és bűnös harc . . .”, hogy a különböző osztályoknak és csoportoknak „félre kell tenniök minden «legjobb programot» és egybe kell olvadniok egyetlen alkotmányos pártba . . .” (lásd „Továriscs”, 1906. december 17).
Így beszéltek a mensevikek.
A bolsevikok már a kezdet kezdetétől elítélték a mensevikek efféle álláspontját. Azt mondották, hogy szocialistának nem való a kadetokkal való megegyezés — a szocialistáknak önállóan kell fellépniök a választási küzdelemben. A választások első szakaszában a megegyezés csak mint kivétel engedhető meg, s akkor is csak olyan pártokkal, amelyek a nap jelszavául az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést, minden föld elkobzását, a nyolcórás munkanapot stb. tűzik ki. Márpedig a kadetok mindezt elvetik. A „feketeszázas veszély” nem egyéb, mint a liberálisok koholmánya némely naiv ember megfélemlítésére. A feketeszázasok nem tudják „rabul ejteni” a Dumát. A mensevikek a liberálisok szavait ismételgetik, amikor „feketeszázas veszélyről” beszélnek. Van ellenben „kadét veszély” és ez valóban veszély. A mi kötelességünk — minden forradalmi elemet magunk köré tömöríteni és harcra kelni a kadetok ellen, akik a reakcióval a forradalom ellen szövetkeznek. Nekünk egyidejűleg kettős harcot kell folytatnunk: mind a reakció, mind a liberális burzsoázia és ügyvédjei ellen.
Így beszéltek a bolsevikok.
Közeledett tehát a pétervári szociáldemokrata értekezlet megnyitásának napja. Itt, ezen az értekezleten, a proletariátus színe előtt két taktikának kellett megjelenni: a kadetokkal való megegyezés taktikájának és a kadetok elleni harc taktikájának .. . A proletariátusnak most, ezen az értekezleten, ki kellett értékelnie mindazt, amit a bolsevikok és a mensevikek eddig beszéltek. A mensevikek azonban megszimatolták, hogy vereség vár rájuk, megérezték, hogy az értekezlet el fogja ítélni taktikájukat, és úgy döntöttek, hogy otthagyják az értekezletet és szakítanak a szociáldemokráciával. A kadetokkal való megegyezés kedvéért a mensevikek megkezdték a szakítást. A kadetokkal való alku útján akarták bejuttatni a Dumába a „saját embereiket”.
A bolsevikok határozottan elítélték ezt a jellemtelen eljárást. Számadatokkal bizonyították be, hogy nincs „feketeszázas veszély”. Kíméletlen kritikával illették az eszereket és a trudovikokat, nyíltan felszólítva őket arra, hogy tömörüljenek a proletariátus köré az ellenforradalom és a kadetok ellen.
És ugyanakkor, amikor a bolsevikok azon fáradoztak, hogy a forradalmi elemeket a proletariátus köré egyesítsék, amikor hajthatatlanul megvalósították a proletariátus engesztelhetetlen taktikáját — a mensevikek a munkások háta mögött a kadetokkal tárgyalásokat folytattak.
A kadetok pedig fokozatosan jobbra hajlottak. Sztolipin meghívta magához „tárgyalásokra” Miljukovot, a kadetok vezetőjét. A kadetok egyhangúlag megbízták Miljukovot, hogy a „párt nevében” folytasson tárgyalásokat a reakcióval. Világos, hogy a kadetok meg akartak egyezni a reakcióval a forradalom ellen. Ugyanakkor Sztrúve, a kadetok másik vezetője, nyíltan kijelentette, hogy a „kadetok megegyezést akarnak az uralkodóval, hogy alkotmányt kapjanak” (lásd „Récs”, 1907. január 18.). Nyilvánvaló volt, hogy a kadetok szövetségre lépnek a reakcióval.
A mensevikek azonban mégis tárgyaltak a kadetokkal, mégis keresték velük a szövetséget. Szerencsétlen emberek! Nem is gondoltak arra, hogy amikor megegyezésre léptek a kadetokkal, a reakcióval léptek megegyezésre!
Ugyanakkor megkezdődnek a hatóságok által engedélyezett vitagyűlések. Itt, ezeken a gyűléseken világosan kitűnt, hogy a „feketeszázas veszély” nem egyéb, mint fantázia, hogy a fő harc a kadetok és a szociáldemokraták között folyik, és az, aki megegyezésre lép a kadetokkal, elárulja a szociáldemokráciát. A mensevikek többé nem láthatók a gyűléseken: kétszer, háromszor megpróbálták védelmükbe venni a kadetokat, de szégyent vallottak és elbújtak. A kadetok csatlósai — a mensevikek — már hitelüket vesztették. A bolsevikok és a kadetok maradtak a vita küzdőterén. Az ő harcuk töltötte be a gyűléseket. Az eszerek és a trudovikok elutasítják a kadetokkal való tárgyalásokat. A népi szocialisták ingadoznak. A bolsevikok állnak a választási harc élére.
Hol voltak ezalatt a mensevikek?
A kadetokkal értekeztek három képviselői mandátum ügyében. Ez hihetetlen, de tény, és nekünk kötelességünk nyíltan megmondani az igazságot.
A bolsevikok kijelentik: le a kadetok vezető szerepével!
A mensevikek azonban elvetik ezt a jelszót és ezzel meghódolnak a kadetok vezető szerepe előtt, a kadetok uszályában vonszolódnak.
Ezalatt lezajlanak a választások a munkáskúriákban. Kitűnt, hogy a munkások a mensevik kerületekben majdnem mindenütt eszereket választoltak meg meghatalmazottaknak. „Nem szavazhatunk azokra, akik megegyeztek a kadetokkal, az eszerek mégis jobbak náluknál” — íme így beszéltek a munkások. A munkások liberálisoknak nevezik a szociáldemokratákat és inkább a polgári demokratákkal, az eszerekkel mennek együtt! Ezt érték hát el a mensevikek az ő opportunizmusukkal!
A bolsevikok folytatják engesztelhetetlen taktikájukat és felszólítanak minden forradalmi elemet, hogy tömörüljön a proletariátus köré. Az eszerek és a trudovikok nyíltan csatlakoznak a bolsevik jelszóhoz: le a kadetok vezető szerepével! A népi szocialisták szakítanak a kadetokkal. Mindenki láthatja már, hogy a szociáldemokraták és eszerek-trudovikok megegyezése semmi esetre sem osztja meg annyira a szavazatokat, hogy a feketeszázasok győzzenek. Vagy a kadetoknak, vagy a szélső baloldaliaknak kell győzniük, — a „feketeszázas veszély” fantázia.
A kadetok eközben beszüntetik tárgyalásaikat a mensevikekkel. Nyilván eredménytelenül. A bolsevikok viszont megegyeztek az eszerekkel, trudovikokkal és népi szocialistákkal, elszigetelték a kadetokat és közös támadást indítottak a reakció és a kadetok ellen. Pétervárott három választási listát hirdettek ki: a feketeszázasokét, a kadetokét és a szélső baloldaliakét. Így váltak valóra a mensevikek ellenére a bolsevikok szavai a három listáról.
A mensevikek, akiket a proletariátus elutasított, a kadetok cserben hagytak, az eszerek és trudovikok kigúnyoltak és a történelem megcsúfolt, lerakják a fegyvert és a szélső baloldaliak listájára szavaznak, a kadetok ellen. A mensevikek Vüborg-kerületi bizottsága nyíltan kijelenti, hogy a mensevikek a szélső baloldaliakra fognak szavazni, a kadetok ellen.
Ez azt jelenti, hogy a mensevikek elismerték, hogy nincs „feketeszázas veszély”, elvetették a kadetokkal való megegyezést és a bolsevik jelszót támogatták — le a kadetok vezető szerepével!
Ez azt jelenti továbbá, hogy a mensevikek elvetették saját taktikájukat és nyíltan elismerték a bolsevikok taktikáját.
Ez azt jelenti végül, hogy a mensevikek nem kullognak már a kadetok után és most a bolsevikokat követik.
Végül, lezajlottak a választások és kitűnt, hogy Pétervárott egyetlen feketeszázast sem választottak meg!
Így igazolódott be a bolsevik taktika Pétervárott.
Így szenvedtek vereséget a mensevikek.
„Csveni Czhovreba” („Életünk”) 1. sz. 1907. február 18.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
