Címke: ideológia

Oroszország valamennyi munkásához és munkásnőjéhez!

Január 9.

Elvtársak!
Ismét január kilencedikét ünnepeljük — azt a napot, amelyet száz meg száz munkástestvérünk vére tesz emlékezetessé, száz meg száz munkástestvérünké, akiket 1905. január 9-én Romanov Miklós cár agyonlövetett azért, mert békésen és fegyvertelenül elmentek hozzá jobb életet kérni.

Nyolc év telt el azóta. Nyolc hosszú esztendő, amelynek folyamán a felcsillanó szabadság röpke pillanatától eltekintve az országot állandóan gyötörték a cár és a földesurak!

És most is — Oroszországban most is, mint azelőtt, agyonlövetik a munkásokat békés sztrájkok miatt — gondoljunk a lénai vérfürdőre. Mint azelőtt, most is éhínségig nyomorgatják a parasztok millióit — ez történt 1911-ben. Mint azelőtt, most is kínozzák és gyötrik a cári börtönökben a nép legjobb fiait, tömeges öngyilkosságba kergetve őket — ez történt nemrég Kutomarban, Algacsában stb. Mint azelőtt, most is agyonlövik a cári törvényszék ítélete alapján azokat a matrózokat és katonákat, akik földet követelnek a parasztoknak és szabadságot az egész népnek — mint nemrég a 17 feketetengeri matrózzal tették. Ma is Romanov Miklós, a földesurak kegyelméből Összoroszország egyeduralkodója, gyakorolja „istentől” adományozott és a szinódus palástos gonosztevői és a feketeszázasok — a Puriskévicsok és Hvosztovok — által megáldott hatalmát.

Változatlanul fojtogatja harapófogójában Oroszországot a Romanovok monarchiája, amely az idén készül megünnepelni országunkon való véres uralmának 300. évfordulóját.

De Oroszország már nem az a meggyötört és engedelmes Oroszország, amely hosszú éveken át szótlanul nyögött a Romanovok igája alatt. És elsősorban más ma már orosz munkásosztályunk, amely a szabadság valamennyi harcosának élén jár. És 1913. január 9-ét nem megtört, megalázott rabokként fogadjuk, hanem emelt fővel — azoknak a harcosoknak tömör hadseregeként, akik érzik, akik tudják, hogy ismét felébred a népi Oroszország, hogy az ellenforradalom jege megtört, hogy ismét megindult a népi mozgalom folyama, hogy „velünk a friss harcosok serege”. . .

Nyolc év! Mily keveset éltünk, s mily sokat éltünk át . . . Ez alatt az idő alatt három Állami Dumát láttunk. Az első kettőt, amelyben a liberálisok voltak többségben, de amelyekben hangosan harsogott a munkások és parasztok hangja, a cár szétkergette, megvalósítva a feketeszázas földesurak akaratát. A harmadik Duma maga volt feketeszázas és öt éven át dolgozott együtt a cári bandával azon, hogy még jobban leigázza és elnyomja a parasztokat, a munkásokat — az egész népi Oroszországot.

A fekete ellenforradalom éveiben a munkásosztálynak kellett kiürítenie a legkeserűbb poharat. 1907 óta, amikor a régi rend erőinek ideiglenesen sikerült elnyomni a tömegek forradalmi mozgalmát, a munkások kettős iga alatt nyögnek. A cári banda rajtuk tölti ki bosszúját a legkíméletlenebbül. Ugyancsak rájuk zúdul a tőke támadása is. A gyárosok, kihasználva a politikai reakciót, lépésről-lépésre elszednek mindent, amit a munkások annyi fáradság, annyi áldozat árán vívtak ki. Kizárások segítségével, a csendőrség és rendőrség védelme alatt, a vállalkozók meghosszabbítják a munkanapot, leszállítják a munkabért, visszaállítják a régi rendet a gyárakban és üzemekben.

A munkások fogcsikorgatva hallgatnak. A kilencszáznyolcas és kilences év volt az a két év, amikor a feketeszázasok a legjobban örvendeztek diadaluknak és a legmélyebbre hanyatlott a munkásmozgalom. De 1910 nyarán már kezdenek újra felelevenedni a munkássztrájkok. 1911 vége pedig meghozta a munkások tízezreinek aktív tiltakozását az ellen, hogy a II. Duma szociáldemokrata képviselői, akiket egy provokáció következtében elítéltek, kényszermunkán maradnak.

Annak idején a munkások tömegmozgalma az 1907. november 22-i sztrájkkal ért véget, amelyet a II. Duma szociáldemokrata képviselőinek fegyházbüntetése miatt rendeztek. És a munkások tömegmozgalma 1911 végén ismét a II. Duma szociáldemokrata képviselőinek, ezeknek az élenjáró harcosoknak, a munkásosztály e hőseinek sorsával kapcsolatban elevenedett fel újra, akiknek művét most a IV. Duma munkásképviselői folytatják.

A politikai harc élénkülésével együtt jár a munkások gazdasági harcának élénkülése is. A politikai sztrájk táplálja a gazdaságit és fordítva. Hullám hullámot kerget és a munkásmozgalom hatalmas áradatként tör a cári monarchia és a tőke önkényuralmának pillérei ellen. A munkások egyre újabb és újabb rétegei ébrednek új életre. Egyre nagyobb tömegek csatlakoznak az új harchoz. A lénai vérfürdő miatt rendezett sztrájkokban, a május elsejei sztrájkokban, a munkások választójogtól való megfosztása ellen tiltakozó sztrájkokban és a feketetengeri matrózok kivégzése ellen tiltakozó sztrájkban körülbelül egymillió ember vett részt. Ezek forradalmi sztrájkok voltak, olyan sztrájkok, amelyek azt írták zászlajukra: „Le a Romanovok monarchiájával, le az egész kivénhedt, rothadt, Oroszországot fojtogató földesúri renddel!”

Szélesedik, nő a munkások forradalmi mozgalma. A munkásosztály a lakosság többi rétegeit is új harcra ébreszti. Minden becsületes, minden jobb életre törekvő ember tiltakozni kezd a cári falka erőszakoskodásai ellen. Még a burzsoázia is morog, még az is elégedetlen a Puriskévicsek teljes és osztatlan uralmával.

A június 3-i rendszer senkit és semmit sem békített meg. Az ellenforradalom minden egyes esztendeje azt mutatta, hogy nincs szabad élet Oroszországban mindaddig, amíg épségben van a Romanovok monarchiája, amíg érintetlen a földesurak uralma.

Érlelődik az új forradalom, amelyben a munkásosztály ismét az egész felszabadító hadsereg vezérének megtisztelő szerepét fogja betölteni. A munkásosztály zászlajára most is az a három régi követelés van felírva, amelyekért oly sok áldozatot hoztak, amelyekért oly sok vért ontottak.

Nyolcórás munkanapot — a munkásoknak!
Az egész földesúri, cári és egyházi földet megváltás nélkül — a parasztoknak!
Demokratikus köztársaságot — az egész népnek!

E követelések körül folyt és folyik a harc a mai Oroszországban. Ezeket írták fel zászlajukra a munkások a lénai vérfürdő nemrég múlt napjaiban is. Január 9-én is ezek a munkásosztály követelései.

A pétervári, rigai, nyikolájevi munkások már 1912. január 9-ét is sztrájkokkal és tüntetésekkel próbálták megünnepelni. 1913. január 9-én ezt tesszük mindenütt — egész Oroszországban. 1905. január 9-én a munkások vérében született az első orosz forradalom. Hadd legyen 1913 eleje a másodikoroszországi forradalom küszöbévé. A Romanov-ház, amely 1913-ban készül ünnepelni 300. évfordulóját, még hosszú időre szeretne berendezkedni Oroszország nyakán. Vágjuk hát oda 1913. január 9-én ennek a bandának:

Elég! Le a Romanovok monarchiájával! Éljen a demokratikus köztársaság!

Elvtársak! 1913. január 9-e ne múljon el megünneplés nélkül sehol, ahol orosz munkások élnek és harcolnak.

Gyűlésekkel, határozatokkal, népgyűlésekkel és, ahol lehet

egynapos sztrájkkal
és tüntetésekkel
tegyük nevezetessé mindenütt ezt a napot.

E napon emlékezzünk a harcban elesett hősökre! Legjobban akkor tiszteljük emléküket, ha e napon egész Oroszországban felharsannak régi követeléseink:

Demokratikus köztársaság!
A földesúri földek elkobzása!
Nyolcórás munkanap!

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt
Központi Bizottsága

Elvtársak!
Készítsétek elő a január 9-i tiltakozást.

Külön kiáltványként jelent meg
1912. december végén — 1913. január elején.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A választás napja

Ma van a választás napja Pétervárott. Választás a második kúriában. Két tábor harcol: a szociáldemokraták és a kadetok. A választóknak kell eldönteniök, kire bízzák az ország sorsát.

Mit akarnak a szociáldemokraták?
Mit akarnak a kadetok?

A szociáldemokraták, mint a munkásosztály képviselői, az emberiség minden kizsákmányolás alól való felszabadítására törekednek.

A kadetok viszont, mint a liberális burzsoázia képviselői, az ember ember által való kizsákmányolására építik jövőjüket, igaz, olyan kizsákmányolásra, amelyet kissé megnyesegettek, de amely mégiscsak kizsákmányolás.

A szociáldemokraták úgy vélik, hogy az ország megújításának kérdése megoldatlan maradt, hogy azt meg kell oldani — mégpedig magának az országnak az erőfeszítéseivel.

A kadetok viszont feltételezik, hogy megújításról beszélni fölösleges, mivel „hála istennek, van alkotmányunk”. . .

A szociáldemokraták úgy vélik, hogy az ország megújulása felé vezető úton Oroszország két Oroszországra oszlott: a régi, hivatalos, és az új, jövőbeli Oroszországra.

A kadetok viszont azt hiszik, hogy miután „megajándékoztak” alkotmánnyal, a két Oroszország „ilyen szembeállítása” „többé nem lehetséges”, mert „csak egy Oroszország” van.

Ebből egy következtetés adódik: a kadetok alkotmányeszménye már megvalósult. A június 3-i helyzet keretei számukra nem kényelmetlenek.

Miljukov például 1909-ben, Londonban, egy banketton, ahol vele együtt az októbrista Gucskov és a „mérsékelt” feketeszázas Bobrinszkij „képviselte” Oroszországot, ezt mondotta:

„Önök igen különböző árnyalatú politikai meggyőződést valló embereket látnak maguk előtt, de ezek a különbségek, kiegészítve egymást, nagy eszményünket, az alkotmányos Oroszország nagy eszményét képviselik” (Lásd 1. Jefrémov „Orosz népképviselők” stb. c. könyvét. 81. old.).

Következésképpen a feketeszázas Bobrinszkij, aki a kadét Miljukovot a … „népszabadság” érdekében „kiegészíti” — ez, mint kiderül, a kadetok „nagy eszménye”.

A londoni banketton nem volt jelen a munkások egyetlen képviselője sem, a parasztok egyetlen képviselője sem, de a kadetok „nagy eszményei” úgy látszik megvannak munkások, parasztok nélkül. . .

A Bobrinszkijek, Gucskovok és Miljukovok alkotmánya a munkások képviselői nélkül, a parasztok képviselői nélkül — ezek ők, a kadetok „eszményei”!

Csodálkozhatunk-e ezek után azon, hogy a harmadik Dumában a kadetok megszavazták: 1) a népellenes költségvetést, 2) a közvetett adókat, 3) a börtönökre stb. előirányzott tételeket?

Csodálkozhatunk-e ezek után azon, hogy a kadetok a munkások, a parasztok és az egész demokrácia követelései ellen nyilatkoznak?

Csodálkozhatunk-e ezek után azon, hogy a kadetok szócsövükön, Maklákovon keresztül a diákmozgalommal szemben „több erélyt, szigorúságot és kíméletlenséget” követeltek, a lénai munkások békés sztrájkját pedig „ösztönös lázadásnak” minősítették a „Récs”-ben?

Nem, ez nem a „népszabadság” pártja, hanem a „népszabadság” árulóinak pártja.

Csak ilyen emberek tudnak a nép háta mögött alkudozni a bürokráciával. A Wittével, Sztolüpinnel és Trepovval, most pedig Szazonovval folytatott „tárgyalások” korántsem véletlenek.

Csak ilyen emberek képesek a feketékkel szövetkezve megbuktatni a szociáldemokratákat a harkovi, kosztromi, jekatyerinodári, rigai választásokon.

Ilyen emberekre bízni az ország sorsát — annyi, mint gúny tárgyául odadobni az országot az ellenségnek.

Kifejezzük azt a meggyőződésünket, hogy a magukat tisztelő választók nem kötik becsületüket a kadetok sorsához.

Kapják meg ma a kadetok méltó büntetésüket az orosz nép ellen elkövetett súlyos bűneikért!

Munkásválasztók! A ti érdekeitek képviselőire, a szociáldemokratákra szavazzatok!

Választó kereskedelmi alkalmazottak! Ne szavazzatok a kadetokra, akik megvetik pihenésiek érdekeit — szavazzatok a szociáldemokratákra, érdekeitek egyetlen következetes védelmezőjére!

Lengyel választók! A szabad nemzeti fejlődés jogáért harcoltok — ne feledjétek, hogy a nemzetiségek szabadsága elképzelhetetlen az általános szabadság nélkül, a kadetok pedig elárulják a szabadságot!

Zsidó választók! A zsidók egyenjogúságáért harcoltok, de ne feledjétek el, hogy a Bobrinszkijekkel enyelgő Miljukovok és a jobboldaliakkal blokkot alkotó kadetok nem fognak az egyenjogúságra törekedni!

A népszabadság árulóira vagy védelmezőire, a kadetokra vagy a szociáldemokratákra — válasszatok, polgárok!

„Právda” („Igazság”) 152. sz.
1912. október 25.
Aláírás: K. Szt.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)
A pétervári munkások utasítás munkásképviselőjük számára
– írta: J. V. Sztálin –

Az orosz népnek a kilencszázötös mozgalom által támasztott követelései megoldatlanok maradtak.

A reakció és a „megújított rend” fejlődése nemcsak nem teljesítette ezeket a követeléseket, hanem — ellenkezőleg — még jobban kiélezte azokat.

A munkásoknak gyakran nincs lehetőségük nemcsak arra, hogy sztrájkoljanak — mert nincs biztosítékuk, hogy ezért nem fognak beléjük lőni; nemcsak arra, hogy szakszervezeteket alakítsanak és gyűléseket tartsanak — mert nincs biztosítékuk, hogy ezért nem tartóztatják le őket —, hanem arra sem, hogy részt vegyenek a Duma-választásokon, mivel így is, úgy is „megmagyarázzák” vagy száműzik őket: hiszen éppen a napokban „magyarázták meg” a putyíloviakat és a Névai Hajógyár munkásait!

A földesurak és a közigazgatási főnökök önkényére hagyott parasztság éhező tízmillióiról nem is szólunk. . .

Mindez a kilencszázötös követelések teljesítésének szükségessége mellett szól.

Oroszország gazdasági életének állapota, a jövő ipari válság már mutatkozó jelei és a parasztság széles rétegeinek egyre fokozódó nyomora parancsoló szükségességgé teszi a kilencszázötös feladatok megoldását.

Ezért azt gondoljuk, hogy Oroszország ma — úgy lehet — mélyebbre ható tömegmozgalmak előestéjén van, mint kilencszázötben. Erről tanúskodnak a lénai fellépések, a „megmagyarázások” elleni tiltakozó sztrájkok stb.

E mozgalmak kezdeményezője, mint kilencszázötben is, az orosz társadalom leghaladottabb osztálya, az orosz proletariátus lesz.

Szövetségese pedig csakis a sokat szenvedett parasztság lehet, amelynek létérdeke Oroszország felszabadítása.

Harc két fronton — a feudális-bürokratikus rend ellen és a régi hatalommal szövetséget kereső liberális burzsoázia ellen — ilyen formát kell öltenie a nép jövő fellépésének.

És ez a harc csak annyiban lesz győzelmes, amennyiben a munkásosztály fog fellépni a népi mozgalom élén.

De hogy a munkásosztály becsülettel teljesíthesse a népi mozgalom vezérének szerepét, ahhoz az kell, hogy fel legyen fegyverezve érdekeinek tudatával és nagy szervezettséggel.

Az adott viszonyok között a Duma szószéke éppen egyik legjobb eszköz arra, hogy a proletariátus széles tömegeit felvilágosítsuk és megszervezzük.

Éppen ezért küldjük a Dumába képviselőnket, megbízva őt és a IV. Duma egész szociáldemokrata frakcióját azzal, hogy a Duma szószékéről széles körben terjessze követeléseinket, ne pedig üres törvényhozósdit játsszon az úri Dumában.

Azt szeretnők, hogy a IV. Duma szociáldemokrata frakciója általában, és a mi képviselőnk is, magasra emelje a munkásosztály zászlaját a fekete Duma vele szemben ellenséges táborában.

Azt szeretnők, hogy a Duma szószékének magasából messzire harsogjanak a szociáldemokrata frakció tagjainak szavai a proletariátus végső céljáról, a teljes és megnyirbálatlan kilencszázötös követelésekről, az orosz munkásosztályról, mint a népi mozgalom vezéréről, a parasztságról, mint a munkásosztály legmegbízhatóbb szövetségeséről, a liberális burzsoáziáról, mint a „népszabadság” árulójáról.

Azt szeretnők, hogy a IV. Duma szociáldemokrata frakciója az említett jelszavak talaján végzett munkájában egységes és tömör legyen.

Hogy a széles tömegekkel való állandó érintkezésből merítse erejét.

Hogy lépést tartson Oroszország munkásosztályának politikai szervezetével.

Külön röplapként jelent meg
1912 októberének első felében.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Sztálin – Rövid életrajz 1912-1917

A prágai értekezlet határozataiban előre megmondta, hogy egy forradalmi fellendülés a közeli jövőben elkerülhetetlen és mindent megtett arra, hogy a párt ezt a fellendülést teljes felkészültséggel fogadja. Az értekezlet bolsevik Központi Bizottságot választott, központi szervet létesített (a Központi Bizottság Orosz Irodáját) az oroszországi forradalmi munka gyakorlati vezetésére és elhatározta a „Právda” („Igazság”) kiadását. Az értekezlet Sztálint, aki már 1910 óta a Központi Bizottság meghatalmazottjaként (a „Központi Bizottság ügynökeként”) dolgozott, távollétében megválasztotta a Központi Bizottság tagjának. Lenin javaslatára Sztálin lett a Központi Bizottság Orosz Irodájának vezetője. De Sztálin száműzetésben volt, meg kellett szervezni szökését. Lenin megbízásából Szergo Ordzsonikidze Vologdába utazott Sztálinhoz és tájékoztatta a prágai értekezlet határozatairól. 1912. február 29-én Sztálin ismét szökik a száműzetésből. Rövid „szabadsága” alatt erélyes tevékenységet fejt ki: a Központi Bizottság megbízásából beutazza Oroszország legfontosabb vidékeit, előkészíti a közeledő májusi ünnepet, megírja a Központi Bizottság ismeretes május elsejei röplapját, a lénai sztrájk napjaiban irányítja Pétervárott a „Zvjezdá” („Csillag”) c. bolsevik hetilapot.

A pártszervezetek megerősítésének és a tömegbefolyás megszerzésének hatalmas fegyvere volt a bolsevik párt kezében a Pétervárott megjelenő — tömegekhez szóló — bolsevik napilap, a „Právda”. A „Pravdát” Lenin utasításának megfelelően, Sztálin kezdeményezésére alapították. Sztálin vezetése alatt készült a lap első száma és alakult ki iránya.

A „Právda” a forradalmi mozgalom új fellendülésével együtt született meg. Első száma április 22-én (az új naptár szerint május 5-én) jelent meg. Valóságos ünnepnapja volt ez a munkásoknak. A „Právda” megindulásának emlékére később május 5-ét a munkássajtó ünnepének tették meg.

„Az 1912-es «Právda» lerakta az alapzatot a bolsevizmus 1917-es győzelméhez” — írta Sztálin elvtárs a „Právda” tízedik évfordulójára.

1912. április. 22-én Sztálint Pétervárott az utcán letartóztatták és néhány hónapi börtön után — ezúttal messzebbre — a Narym vidékére száműzték három évre. De már 1912. szeptember 1-én Sztálin újra megszökik a száműzetésből, Pétervárra. Itt a bolsevik „Právdát” szerkeszti és vezeti a bolsevikok tevékenységét a választási kampányban a IV. Állami Duma választása idején. A rendőrség üldözi, mindenütt sarkában van és Sztálin nagy kockázattal lép fel egész sor rögtönzött gyári gyűlésen. Ámde a munkásszervezetek és maguk a munkások őrködnek Sztálin felett és megóvják a rendőrségtől.

Ebben a választási kampányban, mely a párt győzelmével végződött, igen nagy szerepet játszott a „Pétervári munkások utasítása munkásképviselőjük számára”, amelyet Sztálin írt és amelyet Lenin igen nagyra becsült. Lenin az „Utasítást” nyomdába küldte és ezt írta hozzá: „Okvetlen visszaküldeni!!! Nem bepiszkolni. Rendkívül fontos, hogy ezt az okmányt megőrizzük.” A „Právda” szerkesztőségéhez intézett levélben Lenin ezt az utasítást adta: „Ezt a pétervári képviselő számára szóló utasítást okvetlenül közölni kell, mégpedig feltűnő helyen, nagy betűkkel.” Sztálin „Utasítása” a munkásokat az 1905-ös forradalom meg nem oldott feladataira emlékeztette és forradalmi harcra hívta fel őket, harcra két fronton — mind a cári kormány, mind a liberális burzsoázia ellen, amely a cárizmussal való megegyezést kereste. A választások után Sztálin a dumafrakció bolsevik részének irányításával foglalkozik. Sztálinnal együtt működnek Pétervárott J. Szverdlov és V. Molotov, aktív részt véve a „Právda”, a választási kampány és a duma-frakció vezetésében. Lenin és Sztálin között ebben az időben még szorosabb kapcsolat alakul ki. Lenin leveleiben teljes mértékben helyesli Sztálin tevékenységét, beszédeit, cikkeit. Sztálin kétszer utazik Krakkóba Leninhez: 1912 novemberében és december végén, a Központi Bizottságnak a pártmunkásokkal tartott tanácskozásaira.

Külföldi tartózkodása alatt Sztálin megírja „A marxizmus és a nemzeti kérdés” c. munkáját, amelyet Lenin igen nagyra becsült. Lenin azt írta erről a munkáról: „Az elméleti marxista irodalomban a szociáldemokrácia nemzeti programjának alapját az utóbbi időben már megvilágították (elől jár ebben Sztálin cikke).” Sztálinnak a „Marxizmus és a nemzeti kérdés” c. munkája a bolsevizmusnak rendkívül jelentős fellépése volt a nemzeti kérdésben a nemzetközi arénán a háború előtt. Ez volt a bolsevizmus elmélete és programnyilatkozata a nemzeti kérdésben. Élesen és nagy erővel állított szembe ez a munka két módszert, két programot, két világnézetet a nemzeti kérdésben: a II. Internacionálét és a leninizmusét. Sztálin Leninnel együtt összezúzta a II. Internacionálénak a nemzeti kérdésben vallott opportunista nézeteit és dogmáit. Lenin és Sztálin voltak azok, akik a nemzeti kérdés marxista programját kidolgozták. Munkájában Sztálin kifejtette a nemzet marxista elméletét, megformulázta a nemzeti kérdés megoldása bolsevik módszerének alapjait (azt követelve, hogy a nemzeti kérdést tekintsék a proletárforradalom általános kérdése egy részének, elszakíthatatlan kapcsolatban az imperializmus korszakában kialakult egész nemzetközi helyzettel), megalapozta a munkások nemzetközi tömörítésének bolsevik elvét.

1913. február 23-án Sztálint egy esti ünnepélyen, amelyet a bolsevikok Pétervári Bizottsága a Kalasnjikovi gabonatőzsde termében rendezett, letartóztatták. A cári kormány Sztálint ezúttal a távoli Turuchánszki vidékre száműzi négy évre. Sztálin eleinte a Kosztino nevű telepen tartózkodik; utóbb, 1914 elején, a cári csendőrök, újabb szökéstől tartva, még északabbra viszik, a Kuréjka nevű telepre, egészen az Északi sarkkörhöz. Itt tölti az 1914-es, 1915-ös és 1916-os évet. A messzi szibériai kietlenségben ez volt a lehető legsúlyosabb politikai száműzetés.

1914 nyarán megkezdődött az első imperialista háború. A II. Internacionálé pártjai gyalázatosan elárulták a proletariátust, átmentek az imperialista burzsoázia oldalára. Csak Lenin, csak a bolsevikok maradtak hívek a nemzetköziség harci lobogójához, csak a bolsevikok pártja tűzte ki azonnal és ingadozás nélkül az imperialista háború elleni elszánt harc zászlóját. Elvágva az egész világtól, elszakítva Lenintől és a párt központi szerveitől, Sztálin a háború, a béke és a forradalom kérdéseiben a lenini, internacionalista álláspontot foglalja el. Leveleket ír Leninnek, Beszédeket mond a száműzött bolsevikok gyűlésein Monasztyrszkoje nevű faluban (1915), megbélyegzi azt a gyáva és áruló magatartást, melyet Kámenjev a bolsevik „ötös csoport” — a IV. Állami Duma tagjai — elleni bírósági tárgyaláson tanúsított. A száműzött bolsevikok csoportjával együtt üdvözli (1916-ban) „A munkásbiztosítás kérdései” c. legális bolsevik folyóiratot, rámutatva, hogy a folyóirat feladata: latba vetni „minden erőt és igyekezetet abból a célból, hogy országunk munkásosztályát eszmeileg bebiztosítsuk Potrjészov, Levickij és Plechánov urak mélyen mételyező, proletárellenes és a nemzetköziség elveinek gyökeresen ellentmondó prédikációi ellen.”

1916. decemberben Sztálint mozgósítják a hadseregbe és Krasznojarszkba, majd Acsinszk városába toloncolják. Itt éri a februári forradalom híre. 1917. március 8-án Sztálin elutazik Acsinszkból; az útról üdvözlő táviratot küld Leninnek Svájcba.

1917. március 12-én Sztálin a turucháhszki száműzetés minden nélkülözését férfiasan kiállva, újra Pétervárott van, Oroszország forradalmi fővárosában. A párt Központi Bizottsága Sztálinra bízza a „Právda” vezetését.

A bolsevikok pártja éppen hogy kilépett az illegalitásból. A párt legtekintélyesebb és legtevékenyebb tagjai közül sokan távoli száműzetésből és börtönökből tértek vissza. Lenin emigrációban élt. A burzsoá Ideiglenes Kormány minden módon késleltette hazautazását. Ebben a felelősségteljes időben Sztálin tömöríti a pártot arra a harcra, amelynek célja a burzsoá-demokrata forradalom átnövése a szocialista forradalomba. Sztálin irányítja Molotovval együtt a bolsevikok Központi Bizottságának és Pétervári Bizottságának működését. Sztálin cikkeiben a bolsevikok megkapják az elvi jelentőségű irányító utasításokat munkájuk számára. Sztálin mindjárt első cikkében — „A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeiről” — így fogalmazza meg a párt alapvető feladatát:

„Megerősíteni ezeket a Szovjeteket, mindenütt megteremteni őket, összekapcsolni őket egymással, élükön a Munkás- és Katonaküldöttek Központi Szovjetjével, mint a nép forradalmi hatalmának szervével.”

Egy másik cikkben — „A háborúról” — Sztálin kimutatta, hogy az imperialista háború jellege nem változott meg azáltal, hogy a hatalom az Ideiglenes kormány kezébe ment át, hogy az 1914—1917-es háború a burzsoá Ideiglenes kormány alatt is rabló, igazságtalan háború marad.

Sztálin, Molotov és mások a párt többségével együtt az imperialista Ideiglenes Kormány iránt való bizalmatlanság politikája mellett szálltak síkra. Felléptek a mensevikek és eszerek honvédő álláspontja és az Ideiglenes Kormány feltételes támogatásának ama fél-mensevik álláspontja ellen, amelyet Kámenjev és más opportunisták képviseltek.

(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Éljen május elseje!

Elvtársak!

A világ munkásai már a múlt században elhatározták, hogy minden évben megünneplik a mai napot, Május Elseje napját. Ez 1889-ben történt, amikor a világ szocialistáinak Párizsi Kongresszusán a munkások elhatározták, hogy éppen a mai napon, Május Elsején, amikor a természet felébred téli álmából, erdők, hegyek kizöldülnek, mezők és rétek virágba borulnak, a nap melegebben kezd tűzni, a levegőt átjárja a megújulás öröme, a természet pedig táncra perdül és ujjongásban tör ki — úgy döntöttek, hogy éppen ezen a napon fogják az egész világnak harsányan és nyíltan tudtára adni: a munkások hozzák az emberiségnek a tavaszt és szabadítják meg a kapitalizmus bilincseitől, a munkások hivatottak megújítani a világot a szabadság és a szocializmus alapján.

Minden osztálynak megvannak a maga kedvelt ünnepei. A nemesek bevezették a maguk ünnepeit — ezeken fennen hirdetik a parasztok kifosztásának „jogát”. A burzsoáknak is megvannak a maguk ünnepei — ezeken „igazolják” a munkások kizsákmányolásának „jogát”. Vannak ünnepeik a papoknak is — ezeken magasztalják a fennálló rendet, ahol a dolgozók elpusztulnak a nyomorban, a naplopók pedig dúskálnak a fényűzésben.

A munkásoknak is meg kell hogy legyen a maguk ünnepe és ezen az ünnepen fennen kell hirdetniük: mindenkinek munkát, mindenkinek szabadságot, minden embernek egyenlőséget. Ez az ünnep — Május Elseje.

Így döntöttek a munkások már 1889-ben.

A munkásszocializmus csatakiáltása azóta egyre erősebben harsan fel a május elsejei gyűléseken és tüntetéseken. Egyre szélesebben ömlik szét a munkásmozgalom óceánja, újabb országokra és államokra terjed ki Európától és Amerikától Ázsiáig, Afrikáig és Ausztráliáig. A munkások valamikor gyenge nemzetközi szövetsége mindössze néhány évtized alatt nagyszerű nemzetközi testvériséggé fejlődött ki, amely rendszeresen tart kongresszusokat és a világ minden részéből a munkások millióit egyesíti. Magas hullámokat ver a proletár harag tengere és egyre fenyegetőbben ostromolja a kapitalizmus ingadozó pilléreit. A nemrégiben Angliában, Németországban, Belgiumban, Amerikában stb. lejátszódott nagyszabású szénbányászsztrájk, amely rémületbe ejtette az egész világ kizsákmányolóit és uralkodóit — világos jele annak, hogy a szocialista forradalom nincs már messze. . .

„Nem imádjuk az aranyborjút!” Nekünk nem kell a burzsoák és elnyomók birodalma! Átok és halál a kapitalizmusra, a velejáró nyomor és a vérontás minden szörnyűségével együtt! Éljen a munka birodalma, éljen a szocializmus!

Ezt hirdetik a mai napon a világ öntudatos munkásai.

És a győzelmükbe vetett hittel, nyugodtan és erősen, büszkén menetelnek az ígéret földje, a szocializmus fénye felé vezető úton, lépésről-lépésre valósítva meg Marx Károly nagy szózatát: „világ proletárjai egyesüljetek!”

Így ünnepük Május Elsejét a szabad országok munkásai.

Az orosz munkások, amióta kezdték felismerni helyzetüket, nem akartak elmaradni elvtársaiktól és mindig csatlakoztak külföldi elvtársaik kórusához, velük együtt ünnepelték Május Elsejét, mindennek ellenére, a cári kormány vadállati megtorlásai ellenére. Igaz, az utóbbi 2—3 év alatt, az ellenforradalom tobzódása és a párt leromlása, az ipari pangás és a széles tömegek körében uralkodó dermesztő politikai közömbösség időszakában az orosz munkásokat megfosztották attól a lehetőségtől, hogy a régi módon ünnepeljék meg fennkölt munkásünnepüket. De az országban a legutóbbi időben megkezdődött felélénkülés, a gazdasági sztrájkok és a munkások körében előforduló politikai tiltakozások, például a második Duma szociáldemokrata képviselői ügyének felülvizsgálásával kapcsolatban, az, hogy a több mint 20 kormányzóságra kiterjedő éhínség miatt a parasztok széles rétegei között elharapódzik az elégedetlenség, a kereskedelmi alkalmazottak százezreinek tiltakozása az oroszországi reakciósok „megreformált” rendje ellen — mindez amellett szól, hogy a dermesztő téli álom múlik és átadja helyét a politikai felélénkülésnek az országban és elsősorban a proletariátus körében. Ezért lehet és kell az idén a mai napon az orosz munkásoknak kezet nyujtaniok külföldi elvtársaiknak. Ezért kell nekik ilyen vagy olyan formában velük együtt megünnepelniük Május Elsejét.

Meg kell ma mondaniok, hogy a szabad országok munkásaival együtt — nem imádják és nem fogják imádni az aranyborjút.

Ezenkívül a világ munkásainak közös követeléséhez hozzá kell tenniök saját, orosz követelésüket — a cárizmus megdöntéséről, a demokratikus köztársaság megteremtéséről.

„Gyűlöljük a koronás zsarnokokat!” „Tiszteljük a szenvedő nép láncait!” Halál a vérengző cárizmusra! Pusztuljon a nemesi földtulajdon! Halál a munkáltatók zsarnokságára a gyárakban, üzemekben és a bányákban! A földet — a parasztoknak! Nyolcórás munkanapot — a munkásoknak! Demokratikus köztársaságot — Oroszország valamennyi polgárának!

Ezt is hirdetniök kell az orosz munkásoknak a mai napon.

Hazugság és lakájkodás az utolsó Miklós előtt, amikor az orosz liberálisok azt igyekeznek elhitetni magukkal és másokkal, hogy a cárizmus megszilárdult Oroszországban és ki tudja elégíteni a nép alapvető szükségleteit.

Csalás és farizeuskodás, amikor az orosz liberálisok teli torokkal kiabálják, hogy a forradalom kihunyt és mi most „megújított” rendben élünk.

Nézzetek körül: hát hasonlít a sokat szenvedett Oroszország „megújított”, „rendezett” országra?
Demokratikus alkotmány helyett — az akasztófa és a vad önkény rendszere!
Az egész népet képviselő parlament helyett — a sötét földesurak sötét Dumája!

A „polgári szabadság megingathatatlan alapjai” helyett, a szólás, a gyülekezés, a sajtó, az egyesülés és a sztrájkok szabadsága helyett, amelyet már az október 17-i kiáltványban megígértek — az önkény és a terror garázdálkodó keze, betiltott lapok, száműzött szerkesztők, lerombolt szakszervezetek, szétkergetett gyűlések!

A személyiség sérthetetlensége helyett — verés a börtönökben, kegyetlenkedés az állampolgárokkal, véres leszámolás a sztrájkolókkal a lénai aranytelepeken!

A parasztok szükségleteinek kielégítése helyett — az a politika, mely a paraszti tömegeket még inkább kiforgatja a földjükből!

Rendezett állami gazdaság helyett — tolvajlás a hadbiztosságokban, tolvajlás a vasúti igazgatóságokon, tolvajlás az erdőgazdaságban, tolvajlás a tengerészeti igazgatóságon!

A kormánygépezetben a rend és fegyelem helyett — okirat hamisítások a bíróságokon, zsarolás és megvesztegetés a nyomozó rendőrségen, gyilkosságok és provokációk az ohrana osztályain!

Az orosz állam nemzetközi nagysága helyett — az orosz „politika” szégyenletes csődje a közel- és távolkeleti ügyekben, a hóhér és a rabló szerepe a vérző Perzsia ügyeiben!

A lakosság megnyugtatása és jóléte helyett — öngyilkosságok a városokban és a harmincmilliós parasztság szörnyű éhezése a falvakban!

Az erkölcsök megjavítása és megtisztítása helyett — hallatlan fertő a kolostorokban, a hivatalos erkölcs e bástyáiban!

És mint a kép betetőzése — a dolgozók százainak vadállati lemészárlása a lénai aranytelepeken! . .

A kivívott szabadságok lerombolói, az akasztófák és agyonlövetések hódolói, az önkényes betiltások és letartóztatások szerzői, tolvaj hadbiztosok, tolvaj mérnökök, rabló rendőrök, gyilkos ohranások, züllött Raszputyinok — íme, ezek Oroszország „megújítói”!

És vannak még a világon emberek, akik azt merik állítani, hogy Oroszországban minden rendben van, a forradalom kihunyt!

Nem, elvtársak: ott, ahol a parasztok milliói éheznek, a munkásokat pedig agyonlövik a sztrájkokért — ott a forradalom élni fog, amíg el nem tűnik a föld színéről az emberiség szégyene — az oroszcárizmus.

És ma, Május Elseje napján, ilyen vagy olyan formában, a gyűléseken, a nyílt vagy titkos összejöveteleken — mindenütt úgy, ahogy célszerűbb — esküvel kell megfogadnunk, hogy harcolni fogunk a cári monarchia teljes megdöntéséért, hogy üdvözöljük a közelgő orosz forradalmat, Oroszország felszabadítóját!

Nyújtsunk hát kezet külföldi elvtársainknak és kiáltsuk velük együtt:

Le a kapitalizmussal!
Éljen a szocializmus!
Éljen Május Elseje

Emeljük magasra az orosz forradalom zászlaját és írjuk fel rá:

Le a cári monarchiával!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Elvtársak! Ma Május Elsejét ünnepelj ük! Éljen Május Elseje!
Éljen a Nemzetközi Szociáldemokrácia!
Éljen az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!

Az OSzDMP Központi Bizottsága
Külön kiáltványként jelent meg
1912 áprilisában.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Céljaink

Aki olvassa a „Zvezdá”-t és ismeri munkatársait, akik egyszersmind a „Právdá”-nak is munkatársai, az könnyen megérti, milyen irányban fog dolgozni a „Právda”. Az orosz munkásmozgalom útját megvilágítani a nemzetközi szociáldemokrácia fényével, a munkások között elhinteni az igazságot a munkásosztály barátairól és ellenségeiről, őrködni a munkásügy érdekein — ezeket a célokat tűzi maga elé a „Právda”.

Amikor ilyen célokat tűzünk ki, koránt sincs szándékunkban, hogy elkenjük a szociáldemokrata munkások között fennálló nézeteltéréseket. Sőt: hisszük, hogy erős és életteljes mozgalom elképzelhetetlen nézeteltérések nélkül — csak a temetőben valósítható meg a „nézetek teljes azonossága”! De ez még nem jelenti azt, hogy több pontban van nézeteltérésünk, mint amennyiben egyetértünk. Korántsem! Bármilyen nézeteltérések legyenek is az élenjáró munkások között, nem feledkezhetnek meg arról, hogy mindannyian, frakcióra való tekintet nélkül, egyformán kizsákmányoltak, hogy mindannyian, frakcióra való tekintet nélkül, egyformán jogfosztottak. A „Právda” tehát elsősorban és főként a proletariátus osztályharcának egységéért, mindenáron való egységéért fog síkraszállni. Amennyire engesztelhetetlennek kell lennünk az ellenségekkel szemben, annyira engedékenynek kell lennünk egymás iránt. Háború a munkásmozgalom ellenségei ellen, béke és összetartó munka a mozgalmon belül — ez fogja vezérelni a „Právdá”-t mindennapi munkájában.

Ezt különösen szükséges hangsúlyozni most, amikor a lénai események és a IV. Duma közeledő választásai rendkívüli makacssággal vetik fel a munkások előtt az egységes osztályszervezetbe való tömörülés szükségességének kérdését. . .

Amikor munkához látunk, tudatában vagyunk annak, hogy utunk tövises. Elegendő megemlítenünk a „Zvezdá”-t, amely egy sereg elkobzáson és „perbefogáson” ment keresztül. De a tövisektől nem ijedünk meg, ha a munkások rokonszenve, amely a „Právdá”-t most körülveszi, a jövőben is meglesz. Ebből a rokonszenvből fog a „Právda” erőt meríteni a harchoz! Szeretnők, hogy ez a rokonszenv növekedjék. Szeretnék, ezenkívül, hogy a munkások ne szorítkozzanak csupán a rokonszenvre, hanem vegyenek tevékenyen részt lapunk szerkesztésében is. Ne mondják a munkások azt, hogy az írás nekik „szokatlan” munka: a munkásírók nem készen hullanak az égből, csak lassanként, az irodalmi munka folyamán nevelődnek ki. Csak bátrabban kell munkához látni: egyszer-két-szer megbotlik az ember, aztán mégis meg tanul írni. . .

Így hát, serényebben — munkára fel!

„Právda” („Igazság”) 1. az.
1912. április 22.
Aláírás nélkül.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

Következtetések
– írta: J. V. Sztálin –

A politikai fellendülés első hulláma múlóban van. Lezajlanak az „utolsó” sztrájkok. Itt is, ott is felhangzanak még a tiltakozó sztrájkolok hangjai, de ezek az „utolsó” hangok lesznek. Az ország egyelőre felveszi „megszokott” képét. . .

Milyen tanulságokat vonhat le a proletariátus az utóbbi eseményekből?

Idézzük fel a „mozgalmas napok” képét.
Április 4. A lénai vérfürdő. Körülbelül 500 áldozat holtakban és sebesültekben. Az országban, külsőre, nyugalom van. A kormány hangulata szilárd. Délen megkezdődnek a tiltakozó sztrájkok.

Április 10. Interpelláció a Dumában. A sztrájkok száma növekszik. Aggasztó nyugtalanság.

Április 11. Makárov miniszter válasza: „így volt, így is lesz”. Tyimasov nem ért „teljesen” egyet Makárovval. Az első zavar a hatalom képviselőinek soraiban. Pétervárott gyűlések és sztrájkok folynak. A vidéken fokozódik a mozgalom.

Április 15. Az egyetemisták és munkások tüntetése Pétervárott.

Április 18. Pétervárott több mint 100.000 munkás sztrájkol. Munkástüntetéseket rendeznek. A hatalom elveszti fejét. Makárov nem mer mutatkozni a Dumában. Tyimasov bocsánatot kér. A hatalom meghátrál. Engedmény a „közvéleménynek”.

A következtetés világos: Hallgatással, tűréssel nem lehet kiharcolni a felszabadulást. Mennél hangosabban harsan a munkások hangja, annál jobban elveszítik fejüket a reakció erői, annál előbb visszavonulnak. . .

A „mozgalmas napok” — a legjobb alkalom a politikai pártok kipróbálására. A pártokat nem aszerint kell megítélni, amit mondanak, hanem aszerint, hogy miként viselkednek a „harc napjaiban”. Hogyan viselkedtek hát ezekben a napokban a magukat „népieknek” nevező pártok?

A szélső feketeszázas földesurak csoportja, Zamüszlovszkijjal és Markovval az élén, alig tudta leplezni a lénai gyilkosságon érzett örömét. Hogyisne, a hatalom megmutatta erejét és szigorúságát — tudják meg a „naplopó” munkások, kivel van dolguk! Tapsoltak Makárovnak. A Dumában a szociáldemokrata frakció interpellációja ellen szavaztak. Lapjuk, a „Zemscsina”, minden módon uszította a hatalmat a lénai „agitátorok”, az Oroszországszerte sztrájkoló munkások, a „Zvezdá” munkáslap ellen.

A mérsékelt feketeszázas földesurak csoportjának, Balasovval és Krupenszkijjal az élén, lényegében semmi kifogása sem volt a gyilkosság ellen — csak azt sajnálta, hogy a hatalom túlságosan átlátszóan, nyíltan járt el. Ezért, krokodilkönnyeket hullatva a „megöltekért”, azt kívánta a kormánytól, hogy sortüzek alkalmával több „taktikai érzékről” tegyen tanúságot. A csoport a szociáldemokrata frakció interpellációja ellen szavazott, lapja pedig, a „Nóvoje Vrémja”, azt ajánlotta a hatalomnak, hogy „ne ceremóniázzon” a „meggyőződéses sztrájkolókkal”, a tüntetőket „ne könnyű birságnak vagy fogságnak hanem nagyon szigorú büntetésnek” vesse alá, a letartóztatott „agitátorokat” pedig ne eressze ki többé a börtönből.

A konzervatív földesuraknak és a burzsoázia élősdi rétegeinek pártja, az októbristák pártja, a Gucskovokkal és Gololobovokkal az élén, nem az agyonlőttek miatt szomorkodott, hanem amiatt, hogy az általa támogatott kormánynak „kellemetlenségei” (sztrájkok) támadtak abból, hogy a Léna mentén „helytelenül alkalmazták a lőfegyvert”. Makárov nyilatkozatát „nem eléggé taktikusnak” minősítette, és lapjában, a „Gólosz Moszkvü”-ben, kifejezte abbeli meggyőződését, hogy a kormány „ártatlan a vérontásban”. Megbuktatta a szociáldemokraták interpellációját. A hatóságokat ráuszította a „felbujtókra”. Mikor pedig Tyimasov kezdte rehabilitálni Makárovot, megtapsolta, elintézettnek tartván az „incidenst”.

A liberális földesurak és a középpolgári rétegek pártja, a kadetok pártja, Miljukovval és Maklakovval az élén, frázisokat dörögve a lénai gyilkosságok ellen, mégis úgy találta, hogy a hiba nem a rendszer alapjaiban van, hanem olyan személyekben, mint Trescsenko és Belozjórov. Ezért, miután Makárov felszólalásával kapcsolatban elzengte farizeus ”tévedtünk”-jét, teljesen beérte Tyimasov „vezeklő” felszólalásával és elcsendesedett. Egyfelől, támogatta a szociáldemokrata frakciót, amely azt követelte, hogy az ország ítélkezzék a hatalom képviselői fölött. Másfelől, üdvözölte az ipari burzsoázia képviselőit, a „békés megújulás pártjának” urait, akik a hatalomnak ugyanazokat a képviselőit arra kérték, hogy „kulturált eszközökkel” csendesítsék le a sztrájkoló munkásokat. Hogy pedig, semmi kétség se maradjon a kadetok pártjának nemes szándéka felől — fogta magát és „Récs”-ében „ösztönös lázadásnak” nyilvánította a lénai sztrájkot.

Így viselkedtek mindezek a „népi” pártok a „mozgalmas napokban”.

Jegyezzék meg ezt a munkások és a IV. Duma „választásának napjain” adják meg nekik azt, ami őket megilleti.

A „harc napjaiban” csak a szociáldemokrácia védelmezte a munkások érdekeit, csak az mondta meg az egész igazságot.

A következtetés világos: a szociáldemokrácia a proletariátus egyetlen védelmezője. Valamennyi többi említett párt — a munkásosztály ellensége, azzal a különbséggel azonban, hogy különböző módon harcolnak a munkások ellen: ki „kulturált eszközökkel”, ki „nem teljesen kulturáltakkal”, ki pedig „egyáltalán nem kulturáltakkal”.

Most, amikor a fellendülés első hulláma elvonul, a krokodilkönnyek mögé rejtőzött sötét erők ismét mutatkozni kezdenek. A „Zemscsina” „rendszabályokat” követel a munkássajtó ellen. A „Nóvoje Vrémja” arra int, hogy ne kíméljék a „meggyőződéses” munkásokat. A hatóságok pedig „munkához” látnak és egyre-másra tartóztatják le a „megbízhatatlan elemeket”. Mire számíthatnak „új hadjáratukban”, honnan a nemrég fejvesztett hatóságok e merészsége?

Csak egyre számíthatnak: arra, hogy lehetetlen minden egyes alkalommal tömeges tiltakozásokat rendezni, hogy a munkások szervezetlenek, nem eléggé tudatosak.

„Zvezdá” („Csillag”) 33. sz.
1912. április 22.
Aláírás: K. Szólin.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Jól dolgoznak . . .

A lénai sortüzek után — sztrájkok és tiltakozások Oroszországszerte.
Makárov miniszter dumabeli „magyarázatai” után — tüntetések Oroszország fővárosában.
A kormány be akarta szorítani Oroszországot a véres „rendelkezések” harapófogójába.
Oroszország viszont erősebbnek bizonyult a kormánynál és a maga útján kívánt járni. . .
Vessünk még egyszer egy pillantást a lénai események történetére.

A lénai aranytelepeken 6000 munkás sztrájkolt. Békés, szervezett sztrájk volt. Persze, a hazug „Récs” beszélhet lénai „ösztönös lázadásról” (lásd 103. sz.). De mi nem a hazug „Récs” alapján ítélünk, hanem a szemtanú Tulcsinszkij „jelentése” alapján. Tulcsinszkíj úr pedig azt állítja, hogy a munkások aznap példásan viselkedtek, hogy „sem kövek, sem botok nem voltak” náluk. Egyébként pedig pokoli munkaviszonyok a telepeken, minimális követelések a munkások részéről, önkéntes lemondás a nyolcórás munkanap követeléséről, a munkások hajlandósága további engedményekre — mindez a békés lénai sztrájk ismerős képe.

A kormány mégis szükségét látta annak, hogy agyonlövesse a munkásokat, a békés, fegyvertelen munkásokat, akik kezükben dohányzacskót szorongatva, zsebükben pedig a letartóztatott elvtársak szabadonbocsátását követelő kérvényekkel vonultak fel. . .

Trescsenkót nem vonták felelősségre — nem világos-e, hogy felsőbb parancsra cselekedett?

Elhatározták, hogy a munkásokat vonják felelősségre, nem Trescsenkót — hát nem világos, hogy valakinek szüksége volt a proletariátus vérére?

Két legyet akartak egy csapásra agyonütni a sortüzek napján. Először, ki akarták elégíteni a lénai emberevők mohó étvágyát. Másodszor, rá akartak ijeszteni más városok és helységek munkásaira — viseljétek zúgolódás nélkül a tőke jármát, mert különben ugyanazt csináljuk veletek is, amit a lénai munkásokkal.

Az eredmény — nem érték el sem az egyiket, sem a másikat.
A lénai emberevők nem laktak jól, mert a lénai telepeken folytatódik a sztrájk.

Más városok munkásai pedig nemcsak nem ijedtek meg, hanem ellenkezőleg, a vérengzés elleni tiltakozás jeléül egyik sztrájkot a másik után rendezik.

Sőt, Makárov „magyarázatára” Oroszország fővárosa, Pétervár, sokezer egyetemista és munkás tüntetésével válaszolt.
Az orosz társadalom legérzékenyebb része, a tanulóifjúság, kezet nyújtott az orosz nép legforradalmibb részének, a proletariátusnak, és magasba emelve a vörös zászlót, hirdette: igen, „így volt”, de így többé már ne legyen!

A lénai békés gazdasági sztrájk után — Oroszországszerte kitörő politikai sztrájkok, az Oroszországszerte kitörő politikai sztrájkok után — az egyetemisták és munkások sokezres tüntetése Oroszország szívében — ezt érték el a hatalom képviselői a munkásokkal vívott harcukban.

Igen, jól „túr” a felszabadító mozgalom „vakondja”, a messzire látó orosz kormány!
Még két-három ilyen „hőstett” és minden kétely nélkül mondhatjuk, hogy Makárov miniszter rikoltó frázisának csak siralmas emléke marad meg.

Dolgozzatok, urak, dolgozzatok!

„Zvezdá” („Csillag”) 31. sz.
1912. április 17.
Aláírás: Szólin.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

Megindult! . .
– írta: J. V. Sztálin –

Bilincsbe verve hevert az ország leigázóinak lábainál.
Népi alkotmányra volt szüksége — és vad önkényt, a betiltások és letartóztatások sorozatát kapta.
Népi parlamentre volt szüksége — és az úri Dumát, Puriskévics és Gucskov Dumáját tálalták fel neki.

Szólás-, sajtó-, gyülekezési-, sztrájk- és szakszervezeti szabadságra volt szüksége — és csak lerombolt munkásszervezeteket, betiltott lapokat, letartóztatott szerkesztőket, szétkergetett gyűléseket, száműzött sztrájkolókat lát maga körül.

Földet követelt a parasztoknak — és olyan agrártörvényeket hoztak neki, amelyek még nagyobb földínségbe vetették a paraszti tömegeket a falusi gazdagok maroknyi csoportja kedvéért.

Megígérték neki a „személyiség” és a „tulajdon” védelmét — s a börtönök és száműzetési helyek túl vannak zsúfolva „megbízhatatlanokkal”, a nyomozó rendőrség vezetői pedig (emlékezzetek Kievre, Tifliszre!) szövetségre lépnek a banditákkal és tolvajokkal a személyiség elnyomására és a tulajdon fosztogatására.

„Jólétet” és „boldogulást” ígértek neki, a paraszti gazdaság pedig egyre hanyatlik, a parasztok tízmilliói éheznek, a skorbut és a tífusz az áldozatok ezreit dönti sírba. . .

És az ország csak egyre tűrt, tűrt. . .

Azok pedig, akik nem bírták türelemmel, öngyilkossággal vetettek véget életüknek.
De mindennek van vége — végeszakadt az ország türelmének is.
A lénai sortüzek megtörték a hallgatás jegét és — megindult a népi mozgalom folyama.
Megindult! . .

Minden, ami gonosz és vészes volt a mai rendszerben, minden, ami a sokat szenvedett Oroszországot kínozta — mindez összpontosult egy tényben, a lénai eseményekben.

Ezért lett a lénai sortüzekből jeladás a sztrájkokra és tüntetésekre.
Ebben — és csak ebben — kell keresni az utóbbi események magyarázatát.

A Duma előcsahosai pedig — az októbristák, kadetok, progresszisták — felülről, a hatalom képviselőinek szájából várnak „magyarázatot”.
Az októbristák „interpellálnak”, a progresszisták egyszerűen „kérdeznek”, a kadetok „idejénvalónak találják”, hogy holmi Trescsenkókról beszéljenek, az események szánalmas bábjairól!

És ezt akkor teszik, amikor Makárov már odavetette nekik gőgös válaszát: „így volt, így is lesz!”

Oroszország fővárosában a munkások tízezrei sztrájkolnak, a csapatokat hadi készenlétbe helyezték, a belső „bonyodalmak” miatt kátyúba jut a Dardanellák kérdésében követett „külpolitikánk” — és ők felülről, a „felső köröktől” várnak feleletet!

Vakok! Nem látják, hogy ezekben a napokban a proletariátust illeti a szó, nem pedig a hatalom képviselőit. . .

„Zvezdá” („Csillag”) 32. sz.
1912. április 19.
Aláírás: K. Sz.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Az élet győz!

„Azok a petíciók, amelyekben a munkások az egyesülési . . . szabadságot követelték, semennyire sem könnyítettek helyzetükön, ellenkezőleg, válaszul erre a követelésre a munkások sortüzet kaptak” . . . Kuznyecov képviselő beszédéből

Nem olyan régen volt — mindössze egy évvel ezelőtt —, amikor a „legális párt” megszállottjai, a likvidátor urak nagy hűhóval megkezdték az úgynevezett petíciós kampányt.

A likvidátorok „publicisztikai” folyóirata, a közismert „Djelo Zsiznyi” azt írta, hogy a munkásmozgalom soronlevő feladata a petíció útján való harc az egyesülési jogért.

A likvidátorok „tudományos” folyóirata a „Nasa Zarjá”, „megindokolva” ezt a feladatot, azzal biztatta a munkásokat, hogy a petíciók „széles tömegeket” szerveznek maguk köré.

De a lénai aranytelepeken lejátszódott a véres dráma, színre lépett a való élet a maga kérlelhetetlen ellentmondásaival — és a likvidátorok petíciós taktikája szétpukkant. A törvényes sztrájk, a petíciók, a kérések — minden füstbe ment. A „megújított” rend megmutatta igazi arcát. E rend képviselője pedig, Makárov miniszter, mintegy azért, hogy minden kétséget eloszlasson, kijelentette, hogy 500 munkás agyonlövése — még nem minden, hogy ez csak a kezdet, hogy ez isten segítségével a jövőben is így lesz. . .

Megadta nekik! A nagy garral meghirdetett petíciós taktika megtört az életen! A petíciók taktikája erőtlennek bizonyult!

Nem a petíciókra hárul tehát az a szerep, hogy megoldják az évszázados pert a régi és az új Oroszország között. . .

És a munkások nagyszámú gyűlései és sztrájkjai, amelyet a lénai vérfürdővel kapcsolatban Oroszország minden szegletében rendeztek — vajon ezek nem arról tanúskodnak újólag, hogy a munkások nem lépnek a petíciók útjára?

Hallgassák csak meg Kuznyecovot, a munkások küldöttjét:

„Lényegében azok a petíciók, amelyekben a munkások az egyesülési szabadságot követelték, semennyire sem könnyítettek helyzetükön, ellenkezőleg, válaszul erre a követelésre a munkások sortüzet kaptak”. . .

Ezt mondja Kuznyecov képviselő.

Hiszen nem is beszélhet másképp egy munkásképviselő, aki hallgat a testvéri munkáskörnyezet hangjára.

Nem, nincs szerencséjük a likvidátoroknak! . . .
Nos, és a petíciós taktika? Azt hová tegyük?
— Azt, persze, minél messzebbre a munkásoktól. . .
Igen, igen, az élet leckéi nyilván még a likvidátorokon is fognak. A petíciós mámor, úgy látszik, múlóban van. Üdvözöljük hát őket a kijózanodás alkalmából, tiszta szívből üdvözöljük!

Hiszen régóta erősítjük: az élet mindenható és mindig győzedelmeskedik. . .

„Zvezdá” („Csillag”) 30. sz.
1912 április 15.
Aláírás: K. Szálin.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

Új szakasz
– írta: J. V. Sztálin –

A munkások gazdasági fellépései után — politikai fellépéseik következtek.
A munkabérért folytatott sztrájkok után — tiltakozások, gyűlések, politikai sztrájkok a lénai vérontás miatt.

Pétervárott és Moszkvában, Rigában és Kievben, Szarátovban és Jekatyerinoszlávban, Odesszában és Harkovban, Bakuban és Nyikolájevben — mindenütt, Oroszország minden szegletében felemelik fejüket a munkások a lénai telepeken elpusztított elvtársak védelmében.

„Élünk, piros vérünk a feltörő erő tüzétől forr”! . .

Elértük a munkásmozgalom növekvő élénkülésének harmadik fokát. És ezt az ellenforradalom tobzódásai után értük el.

Két évvel ezelőtt a munkások még csak ellenállni próbáltak a telhetetlen munkáltatók egyre növekvő támadásaival szemben. Védelmi sztrájkok, helyenként pedig támadó sztrájkok is — ebben fejeződött ki a mozgalom élénkülése. Ez volt az első lépcsőfok. Moszkva vidéke volt a kezdeményező.

Másfél évvel ezelőtt a munkások áttérnek a támadó sztrájkokra. Új gazdasági követeléseket támasztanak, vissza akarják szerezni az 1905—1906-os vívmányokat, amelyeket az ellenforradalmi tobzódás idején elvettek tőlük. Ez volt a második lépcsőfok. A kezdeményezők a nyugati határvidékek voltak.

Most elérkezett a harmadik fok, a politikai mozgalom szakasza.
Fokról-fokra!

És ez várható volt. A fő iparágak fellendülése és a tőkés nyereségnövekedése—amikor a reálbérek csökkennek; a burzsoázia szakmai és politikai szervezeteinek növekedése — amikor a munkásszervezeteket lerombolják; az élelmiszerárak emelkedése és a földesúri jövedelmek növekedése — amikor 30 millió paraszt éhezik, amikor a szükségtől hajtott apák és anyák kénytelenek lányaikat és fiaikat eladni: mindennek feltétlenül politikai élénkülést kellett előidéznie a munkásosztály soraiban.

A lénai sortűz csak jeladás volt.

Nyilvánvaló, hogy „a Sipka szorosban nem minden csendes”. Ezt érzik a hatalom képviselői is, akik sietve készülnek az ország „lecsillapítására”. Ez — úgy látszik, még külpolitikánk ügyein is visszatükröződik. . .

A politikai tiltakozó sztrájkokról szóló hírek pedig egyre jönnek.

Nem kétséges, hogy a felszabadító mozgalom földalatti erői működésbe léptek. . .
Köszöntünk titeket, első fecskék!

„Zvezdá” („Csillag”) 30. sz.
1912. április 15.
Aláírás: K. S z.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A pártért!

Az országban egyre élénkebb az érdeklődés a politikai élet iránt és ezzel együtt végetér Pártunk válsága. A holtpont — a dermedtség múlóban van. A nemrég lefolyt általános pártkonferencia — a Párt újjászületésének félreismerhetetlen jele. Az orosz forradalom növekedésével együtt megerősödött és e forradalom bukásával együtt lerombolt Pártunknak az ország politikai felébredésével múlhatatlanul talpra kellett állnia. Egyfelől a fő iparágak felélénkülése és a tőkések profitjának növekedése — másfelől a munkások reálbérének csökkenése; a burzsoázia gazdasági és politikai szervezeteinek szabad fejlődése — s ugyanakkor a proletariátus legális és illegális szervezeteinek erőszakos lerombolása; egyfelől az létszükségleti cikkek árának emelkedése és a földesurak jövedelmeinek növekedése — másfelől a paraszti gazdaság tönkremenése; a több mint 25 millió lakosra kiterjedő éhínség, amely a „megreformált” ellenforradalmi rendszer tehetetlenségét mutatja — mindennek feltétlenül ki kellett hatnia a dolgozó rétegekre és elsősorban a proletariátusra abban az értelemben, hogy felébresztette bennük az érdeklődést a politikai élet iránt. Ennek a felébredésnek egyik világos kifejezője egyebek között az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt idén januárban tartott konferenciája.

De a fejekben és szívekben végbemenő felélénkülés nem zárkózhat önmagába — a mai politikai viszonyok között elkerülhetetlenül nyílt tömeges fellépésekbe kell átmennie.

Javítani kell a munkások életét, emelni a munkabért, rövidíteni a munkanapot, gyökeresen meg kell változtatni a munkások helyzetét a gyárakban, üzemekben és bányákban. De hogyan csináljuk meg mindezt, ha nem a még mindig betiltott részleges és általános gazdasági fellépések útján?

Ki kell vívnunk a munkáltatók elleni szabad harc jogát, a sztrájk, az egyesülés, a gyülekezés, a szólás, a sajtó stb. szabadságát: enélkül a munkások harca életük megjavításáért a végletekig meg lesz nehezítve. De hogyan érjük ezt el, ha nem nyílt politikai fellépések, tüntetések, politikai sztrájkok stb. útján?

Meg kell gyógyítanunk a krónikus éhségtől szenvedő országot, véget kell vetni a mai helyzetnek, amikor a föld robotosainak tízmilliói rendszeres időközökben éhezésre és az éhezés minden szörnyűségére vannak kárhoztatva: lehetetlen ölhetett kézzel nézni, hogy az éhező apák és anyák könnyes szemmel „potomáron” adják el lányaikat és fiaikat! Gyökeresen meg kell szüntetni a mai ragadozó pénzpolitikát, amely tönkreteszi az ínséges paraszti gazdaságot és minden rossz termés esetén elkerülhetetlenül a parasztok millióit kergeti a pusztító éhínség útjára! Meg kell menteni az országot a nyomortól és az erkölcsi zülléstől! De megtehetjük-e mindezt, ha nem forgatjuk fel tetőtől-talpig a cárizmus egész épületét? És hogyan döntsük meg a cári kormányt minden hűbéri csökevényével együtt, ha nem olyan széleskörű népi forradalmi mozgalom útján, amelyet a történelem által elismert vezére, a szocialista proletariátus vezet? . .

De ahhoz, hogy a jövő fellépések ne legyenek elszigeteltek és rendszertelenek, hogy a proletariátus becsülettel teljesíthesse a jövő fellépések egyesítőjének és vezetőjének nagy szerepét — mindehhez a nép széles rétegeinek forradalmi tudatán és a proletariátus osztályöntudatán kívül még erős és rugalmas proletár pártra is szükség van, amely egy közös erőfeszítésbe tudja egyesíteni a helyi szervezetek külön erőfeszítéseit és ezzel az ellenség fő erődjei ellen tudja irányítani a forradalmi tömegmozgalmat. Rendbe szedni a proletariátus pártját, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot — különösen erre van szükség ahhoz, hogy a proletariátus méltóképpen fogadhassa a jövő forradalmi fellépéseket.

A Párt tömörítésének parancsoló szükségességére még élesebb fényt vetnek a negyedik Állami Duma közeledő választásai.

De hogyan szedjük rendbe a Pártot?

Elsősorban a helyi pártszervezeteket kell megerősíteni. Kis és apró csoportokra szétforgácsolva, a kétségbeesés és csüggedés tengerével körülvéve, az értelmiségi erőktől megfosztva és gyakran provokátorok által felrobbantva — ki nem ismeri a helyi szervezetek életének e komor képét? Véget kell és véget lehet vetni az erők e szétszóródottságának! A munkástömeg kezdődő ébredése egyrészt, másrészt a nemrégen lezajlott konferencia, mint ennek az ébredésnek kifejezése, jelentékenyen megkönnyíti e szétszóródottság felszámolását. Tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt a szervezeti ziláltság felszámolása érdekében! Minden városban és minden ipari telepen csoportosuljanak a szociáldemokrata munkások, mindannyian frakcióra való tekintet nélkül, mindannyian, akik hisznek az illegális Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt szükségességében — mindannyian csoportosuljanak a helyi pártszervezetekben! Ugyanazok a gépek, amelyek a kizsákmányoltak egyetlen hadseregébe egyesítik a munkásokat — ugyanazok a gépek forrasszák őket egybe a kizsákmányolás és az erőszak ellen harcolók egységes pártjába! . . Nincs szükség arra, hogy a nagy taglétszámot hajhásszuk: a munka mai viszonyai között ez még veszélyes is lehet. Lényeges az elvtársak minősége, az, hogy a helyi szervezetekben csoportosult befolyásos elvtársak felismerjék annak az ügynek fontosságát, amelyet szolgálnak, és kitartóan végezzék munkájukat a forradalmi szociáldemokrácia vonalán. És az így megalakult helyi szervezetek ne zárkózzanak önmagukba, szüntelenül avatkozzanak be a proletariátus harcának minden ügyébe a „legkisebbektől” és leghétköznapiabbaktól a legnagyobbakig és „legrendkívüliebbekig”, ne mulasszanak el befolyást gyakorolni a munka és a tőke egyetlen összeütközésére sem, a munkástömegnek a cári kormány vadállatiasságára válaszoló egyetlen tiltakozása se múljon el az ő befolyásuk nélkül — sohase feledkezzünk meg arról, hogy csak ezen az úton érhető el a helyi szervezetek megerősödése és meggyógyulása. Egyebek között ezért kell a legélénkebb kapcsolatokat fenntartaniok a munkások nyílt tömegszervezeteivel, a szakszervezetekkel és klubokkal, ezért kell minden módon előmozdítaniok ezeknek a fejlődését.

És a munkáselvtársakat ne zavarja az, hogy a feladatok, amelyek az értelmiségi erők hiányában kizárólag rájuk hárulnak, nehezek és bonyolultak — egyszer és mindenkorra sutba kell dobni a teljesen fölösleges szerénységet és a „szokatlan” munkától való félénkséget, bátran kell kézbe venni a bonyolult pártügyeket! Nem baj, ha itt-ott hibákat is elkövetnek: egyszer-kétszer megbotlik az ember, majd megtanul biztos léptekkel járni. A Bebelek nem hullanak az égből, csak alulról nőnek ki a pártmunka során, annak minden területén. . .

De a helyi szervezetek, mégha erősek és befolyásosak is, egymagukban véve még nem alkotnak Pártot. Ehhez még egybe kell fogni, egyetlen, közös életet élő egészbe kell egybekapcsolni őket. Szétszórt helyi szervezetek, amelyek nemcsak kapcsolatban nincsenek egymással, hanem egymás létezéséről sem tudnak, teljesen önmagukra hagyatott szervezetek, amelyek saját szakállukra dolgoznak és nemritkán ellentétes irányvonalakat követnek munkájukban — mindezek a Párton belüli kontárkodás ismerős képei. Egymással összekapcsolni a helyi szervezeteket és a Párt Központi Bizottsága köré tömöríteni őket — éppen ez jelenti azt, hogy szakítunk a kontárkodással és lerakjuk a vágányt a proletár párt rendbe szedésének művéhez. A helyi szervezetekkel, élő gyökerek szálaival összekapcsolt befolyásos Központi Bizottság, amely rendszeresen tájékoztatja a helyi szervezeteket és összeköti őket egymással, az általános proletár fellépések minden ügyébe lankadatlanul beavatkozó Központi Bizottság, a széleskörű politikai agitáció céljaira Oroszországban megjelenő illegális lappal rendelkező Központi Bizottság — ilyen irányban kell elindulnia a Párt megújításának és tömörítésének.

Mondanunk sem kell, hogy a Központi Bizottság egymagában nem tud megbirkózni ezzel a nehéz feladattal: a helyi szervezetekben dolgozó elvtársaknak nem szabad elfeledniök, hogy rendszeres támogatásuk nélkül a Központi Bizottság elkerülhetetlenül légüres térré, a párt pedig — fikcióvá válik. Tehát a Központ és a helyi szervezetek összetartó munkája — ez a Párt megújításának szükséges feltétele, erre szólítjuk fel az elvtársakat.

Tehát, a Pártért, elvtársak — az újjászülető illegális Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártért!

Éljen az egységes Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!
Az OSzDMP Központi Bizottsága
Külön kiáltványként jelent meg
1912 márciusában.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A decemberi sztrájkról és a decemberi szerződésről

(Az ötödik évforduló alkalmából)

Elvtársak!
Ma öt esztendeje annak, hogy Baku kerületeiben 1904 decemberében kihirdették az általános gazdasági sztrájkot.

Öt évvel ezelőtt ezekben a napokban dolgozták ki a munkások és az olajipari vállalkozók a híres decemberi szerződést, a mi „olajalkotmányunkat”.

Büszkén emlékezünk ezekre a napokra, mert ezek győzelmünk napjai, az olajipari vállalkozók vereségének napjai!

Felmerül emlékezetünkben a mindannyiunk által ismert dicső kép, amikor a sztrájkoló munkások ezrekre menő tömege az „Elektromos Energia” épületét körülvéve diktálta küldötteinek a decemberi követeléseket, az olajipari vállalkozók képviselői pedig, akik az „Elektromos Energia” épületében húzták meg magukat — és akiket a munkások ostromzár alá vettek — „kifejezték egyetértésüket”, aláírták a szerződést és „mindenhez hozzájárultak”. . .

Ez a proletár nincstelenek valóságos győzelme volt a tőkés gazdagok felett, és ezzel a győzelemmel „új rend” kezdődött a kőolajiparban.

A decemberi szerződés előtt átlag 11 órát dolgoztunk naponta — a szerződés után 9 munkaórát állapítottak meg, a fúrómunkások számára pedig fokozatosan bevezették a nyolcórás munkanapot.

A decemberi szerződés előtt átlag körülbelül 80 kopejkát kaptunk — a szerződés után a munkabért felemelték napi egy rubelre és néhány kopejkára.

A decemberi sztrájk előtt nem adtak sem lakáspénzt, sem lakást — a sztrájk eredményeképpen a műhelymunkások számára elértük ezt is, amazt is, csak az volt hátra, hogy ezeket kiterjesszék a többi munkásra.

A decemberi sztrájk előtt a telepeken és a gyárakban a tőke lakájainak teljes önkénye uralkodott, büntetlenül ütlegeltek és bírságoltak bennünket — a sztrájk eredményeképpen némi rend, bizonyos „alkotmány” alakult ki, amely módot adott nekünk arra, hogy küldötteink útján kifejezzük akaratunkat, közösen tárgyaljunk az olajipari vállalkozókkal, közösen rendezzük velük kölcsönös viszonyunkat.

„Amsarákból” és „málhás állatokból” egyszerre emberekké lettünk, akik a jobb életért harcolnak!

Ezt adta nekünk a decemberi sztrájk és a decemberi szerződés!

De ez nem minden. A leglényegesebb mindabból, amit a decemberi harc nekünk adott — a hit erőnkben, a hit a győzelemben, a készség az új küzdelmekre, annak tudata, hogy a kapitalista rabság láncait csak „saját kezünkkel” törhetjük szét. . .

Azóta állandóan előrehaladtunk — emeltük a munkabért, kiterjesztettük a lakáspénzeket a fúrómunkásokra, megszilárdítottuk az „olajalkotmányt”, harcoltunk az üzemi bizottság részleges elismeréséért, szakszervezetekbe szerveződtünk, a szociáldemokrácia köré tömörültünk. . .

De mindez nem sokáig tartott. Az olajipari vállalkozók a forradalom visszavonulása és az ellenforradalom megerősödése után, különösen 1908 eleje óta, farizeus módon a termelés csökkenésére és az olajpiac szűkülésére hivatkozva, kezdték visszavonni régi vívmányainkat. Elveszik a jutalompénzeket és a lakáspénzt. Bevezetik a kétműszakos munkát 12 munkaórával a három műszakos nyolcórás munkanap helyett. Csökkentik az orvosi segítséget. Már elvették a kultúrházakat és most oly siralmas összegeket juttatnak iskoláztatásra, hogy az iskoláktól is megfosztanak bennünket, míg a rendőrségre évente több mint 600.000 rubelt költenek. Az ütlegelés és a bírság visszaállításáról, a bizottságok megszüntetéséről, arról az üldöztetésről, amelyben a szakszervezeteket a cári kormány szolgái — a nagytőke lakájai — részesítik, nem is beszélünk. . .

Ilyképpen az utóbbi 2 év alatt nemcsak arra kényszerítettek bennünket, hogy mondjunk le helyzetünk további javításáról, hanem még a régi helyzeten is rontottak, elszedték a régi vívmányokat, visszavetettek bennünket a régi, decemberelőtti időkbe.

És most, december 13-án, a győzelmes decemberi sztrájk ötödik évfordulóján, annak a napnak évfordulóján, amikor az olajipari vállalkozók reszkettek előttünk, mi pedig támadva újabb jogokat vívtunk ki — éppen ma merül fel előttünk a komoly kérdés, amely izgalomban tartja az olajipari munkások tömegeit: sokáig fogunk-e még hallgatni, nincs-e határa türelmünknek, nem kellene-e szétszakítanunk a hallgatás láncait és életbevágóan fontos követeléseinkért kibontanunk az általános gazdasági sztrájk zászlaját?

Ítéljetek magatok. Az idei kitermelés elérte az 500 millió pudot — ilyen eredményt a termelés az utóbbi négy évben egyetlen egyszer sem ért el. Az olaj ára egyáltalán nem esik, mert az évi átlagár ugyanaz, mint a múlt évben: 21 kopejka. Szökőolaj, amelyhez nincs szükség beruházásokra, egyre több és több van. A piac napról-napra bővül, a kőszén használatáról áttérnek az olajra. Az olajkivitel szakadatlanul növekszik. Ugyanakkor pedig, mennél jobban állnak az olajipari vállalkozók ügyei, mennél több „profitot” sajtolnak ki a munkásokból, annál komiszabbá válnak az utóbbiakkal szemben, annál erősebben fojtogatják a munkásokat, annál szorgalmasabban bocsátják el az öntudatos elvtársakat, annál határozottabban szedik el az utolsó morzsákat is!

Nem világos-e, elvtársak, hogy az olajipar helyzete egyre kedvezőbbé válik az olajipari munkások közös harca számára, az olajipari vállalkozók kihívó cselekedetei pedig elkerülhetetlenül ilyen harc felé taszítják a munkásokat?

Mert, elvtársak, csak kettő közül választhatunk: vagy a végtelenségig fogunk tűrni, lesüllyedve a néma rabszolgák helyzetéig — vagy közös harcra kelünk közös követeléseinkért.

Egész múltúnk és jelenünk, harcunk és győzelmeink amellett szólnak, hogy a második utat válasszuk — az általános sztrájkot a munkabér felemeléséért és a nyolcórás munkanapért, a munkáslakásokért és a lakáspénzért, a kultúrházakért és az iskolákért, az orvosi segítségért és a balesettől megrokkantak kárpótlásáért, az üzemi bizottságok és a szakszervezetek jogaiért.

És kivívjuk a magunkét, elvtársak, az olajipari vállalkozók hallatlan megtorlása, növekvő szervezettsége ellenére, megtörjük ezeket az urakat, ahogyan megtörtük őket öt évvel ezelőtt, ha fokozzuk az általános sztrájkot előkészítő munkálatokat, ha megerősítjük üzemi bizottságainkat, ha kiszélesítjük szakszervezeteinket, ha felzárkózunk a szociáldemokrácia köré.

A szociáldemokrácia 1904 decemberében győzelemre vitt bennünket, a szervezett általános sztrájk útján ugyancsak ő visz majd bennünket a jövő győzelmekre is.

Ezt mondja a dicső decemberi harc tapasztalata.

A mai nap, a kilencszáznégy decemberi győzelmes sztrájk megindításának napja lelkesítsen bennünket az általános sztrájk előkészítése érdekében végzett összetartó és szívós munkára!

Forró együttérzésünk, mely e nagy naphoz fűződik, legyen az olajipari vállalkozók számára a szociáldemokrácia vezette közelgő általános sztrájk baljós előjele!

Éljen a közelgő általános sztrájk!
Éljen a Szociáldemokrácia!
Az OSzDMP Bakui Bizottsága
1909. december 13.

Külön kiáltványként jelent meg.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A küszöbönálló Általános sztrájkhoz

Nehéz idők járnak a bakui munkásokra. A kőolajipari vállalkozók támadása, amely a múlt év tavaszán kezdődött, még egyre tart. A munkások régi vívmányait maradéktalanul elveszik. A munkások pedig „kénytelenek” hallgatni, tűrni „vég nélkül”.

A munkabéreket csökkentik — vagy egyszerűen leszállítják, vagy megszüntetik a lakbérpótlékot, a jutalompénzeket stb. A munkanapot meghosszabbítják, oly módon, hogy a három műszakos munkát kétműszakossal cserélik fel, a csoportos túlórázást ténylegesen kötelezővé teszik. Az úgynevezett „létszámcsökkentés” a régi módon folytatódik. A munkásokat — különösen az öntudatosokat — kicsiségekért vagy akár minden ürügy nélkül elbocsátják. A „feketelistákat” minden teketória nélkül alkalmazzák. Az „állandó” munkások rendszerét felcserélik az „ideiglenes”, kisegítő munkások rendszerével, akiket bármilyen kicsiségért, bármikor meg lehet fosztani a munkabértől. A bírságok és ütlegelések „rendszere” virul. Az üzemi bizottságokat nem ismerik el többé. A rokkantsági törvényt a legszemérmetlenebbül kijátsszák. Az orvosi segítséget a minimumra csökkentették. A tízkopejkás kórházi levonás „kényszertörvénye” továbbra is érvényben van. A higiéniát és az egészségvédelmet semmibe veszik. Az iskoláztatás sántít. Nincsenek kultúrházak. Nincsenek esti tanfolyamok. Nincsenek előadások. Csak elbocsátások vannak és megint csak elbocsátások! Hogy hová fajult az olajipari vállalkozók pimaszsága, látható abból, hogy sok nagyvállalat, például a „Káspitengeri Társaság”, hogy ne kelljen lakáspénzeket fizetnie, kereken megtiltja „saját” munkásainak, hogy a vállalat vezetősége engedélye nélkül megnősüljenek. És mindez így van „rendjén” az olajkirályok szerint. És tovább kegyetlenkednek a munkásokkal, mert érzik erejüket, látják a ravaszul kigondolt támadó taktika sikerét.

Az olajipari vállalkozók támadásának sikere azonban korántsem véletlen. Ezt a sikert számos, erre kedvező külső körülmény teszi lehetővé. Ezek a külső körülmények — elsősorban, az általános szélcsend Oroszországban, a kialakult ellenforradalmi helyzet, amely kedvező légkört teremt a tőke támadásához. Mondanom sem kell, hogy más viszonyok között az olajipari vállalkozóknak mérsékelniök kellene étvágyukat. Azután, az olajipari vállalkozók kedvéért mindenre kész helyi közigazgatásnak — élén a pogromrendező Martünovval — teljesen lakáji szolgálatkészsége — emlékezzünk például a „mirzojevi ügyre”. Továbbá, a munkások gyenge szervezettsége, amely jelentékeny mértékben a fúrómunkás tömeg összetételének nem állandó jellegével függ össze. Mindenki előtt világos, mennyire fontosak a fúrómunkások az olajipari vállalkozók elleni harcban, viszont éppen ők vannak leginkább kapcsolatban a faluval, ők „képesek” a legkevésbé a szervezett harcra. Végül, a munkabér szétforgácsoltsága (amely egyebek között jutalompénzből, lakáspénzből, útipénzből, fürdőpénzből stb. áll), ami megkönnyíti a munkabér csökkentését. Bizonyítanunk sem kell, hogy a munkabér közvetlen leszállítása nem olyan könnyű, mint részenként történő leplezett csökkentése a jutalompénzek, lakáspénzek, útipénzek stb. fokozatos megszüntetése formájában, amikor is azt az illúziót keltik, hogy „maga” a munkabér megmarad régi nagyságában.

Természetes, hogy mindez — amihez még hozzájárul az olajipari vállalkozók tapasztalatának és szervezettségének növekedése — jelentékenyen megkönnyíti a tőke támadásának ügyét az olajkirályságban.

Mikor szűnik meg az olajkirályok e vad támadása, van-e határa pimaszságuknak — ez attól függ, hogy beleütköznek-e a munkások erős, szervezett ellenállásába.

Egyelőre az az egy világos, hogy az olajipari vállalkozók „véglegesen” meg akarják törni a munkásokat, „egyszersmindenkorra” el akarják venni kedvüket a harctól, „bármi áron” engedelmes rabszolgákká akarják változtatni a „saját” munkásaikat. Ez volt a céljuk már a múlt év tavaszán, amikor, meghiúsítva a tanácskozást, megkísérelték a munkásokat szervezetlen általános sztrájkra provokálni, hogy egy csapásra végezzenek velük. Ez a céljuk most is, amikor gonosz rendszerességgel támadják a munkásokat és gyakran megpróbálják ösztönös fellépésekbe kergetni őket.

A munkások egyelőre hallgatnak, szótlanul tűrik az olajipari vállalkozók ütéseit, keblükben gyűjtve a haragot. De ha tekintetbe vesszük, hogy egyrészt az olajipari vállalkozók egyre pimaszabbak lesznek — egyre-másra szedik el a maradék morzsákat, nyomorba kergetik a munkásokat, komiszkodnak velük és ösztönös kitöréseket provokálnak belőlük; hogy másrészt a munkások türelme mindinkább fogytán van s átadja helyét a tompa, egyre fokozódó zúgolódásnak a vállalkozók ellen — ha mindezt tekintetbe vesszük, bizton mondhatjuk, hogy az olajipari munkások elégedetlenségének kirobbanása a közeljövőben teljesen elkerülhetetlen. Mert csak két lehetőség van: vagy valóban „vég nélkül” fognak tűrni a munkások, lesüllyedve a rabszolgamódon engedelmes kínai kuli helyzetéig — vagy harcra kelnek az olajipari vállalkozók ellen, és megtisztítják az utat a jobb élet felé. A tömegek között egyre magasabbra csapó elégedetlenség arról tanúskodik, hogy a munkások elkerülhetetlenül a második útra, az olajipari vállalkozók elleni harc útjára fognak rálépni.

A kőolajipar helyzete pedig lehetővé teszi a munkásoknak nemcsak azt, hogy védekező harcot folytassanak, nemcsak azt, hogy megtartsák a régi állásokat, hanem azt is, hogy támadásba menjenek át, hogy újabb állásokat hódítsanak meg, hogy további munkabéremelést, további munkaidő rövidítést stb. vívjanak ki.

Valóban, amikor ma az olajipari vállalkozók nyeresége mesébe illően nagy más oroszországi és európai vállalkozók nyereségéhez képest; amikor az olajpiac nemcsak nem szűkül, hanem, ellenkezőleg, Szélesedik, új területekre terjed ki (például Bulgáriára); amikor a szökőkutak száma egyre növekszik; amikor az olajárak nemcsak nem esnek, hanem ellenkezőleg, emelkedő irányzatuk van — nem világos-e, hogy a munkásoknak minden lehetőségük megvan arra, hogy széttörjék a rabszolgai tűrés láncait, levessék a szégyenletes hallgatás jármát, kibontsák a vállalkozókkal szemben az ellentámadás zászlaját és új, jobb munkafeltételeket vívjanak ki tőlük? ..

De amikor mindezt tekintetbe vesszük, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a küszöbönálló általános sztrájk a legkomolyabb, a legtartósabb és a legszívósabb lesz mindazok közül a sztrájkok közül, amelyek mindeddig Bakuban lezajlottak. Gondolnunk kell arra, hogy az előző sztrájkokban nekünk kedvezett 1. az oroszországi általános fellendülés,2. a helyi közigazgatás ezzel összefüggő viszonylagos „semlegessége”, 3. az első sztrájk alkalmával fejüket vesztett olajipari vállalkozók tapasztalatlansága és szervezetlensége — most ellenben nincs meg sem az első, sem a második, sem a harmadik. Az általános fellendülést általános szélcsend váltotta fel, amely felbátorítja az olajipari vállalkozókat. A helyi közigazgatás viszonylagos „semlegességét” felváltotta a helyi basák teljes készsége arra, hogy a „lecsillapítás” minden eszközét latba vessék. A vállalkozók tapasztalatlanságát és szervezetlenségét felváltotta szervezettségük. Sőt, az olajipari vállalkozók olyan gyakorlatra tettek szert a harcban, hogy maguk hívják ki sztrájkra a munkásokat. Még provokálni is hajlandók az általános sztrájkot, ha ez a sztrájk szervezetlen lesz és lehetővé teszi nekik, hogy „egy csapásra letörjék” a munkásokat.

Mindez arról tanúskodik, hogy a munkásoknak komoly és nehéz harcot kell majd megvívniok a szervezett ellenséggel. A harc elkerülhetetlen. A győzelem a sok kedvezőtlen feltétel ellenére is lehetséges. Csupán arra van szükség, hogy a munkások harca ne legyen ösztönös, szétforgácsolt — hanem szervezett, tervszerű és tudatos.

Csak ebben az esetben számíthatunk a győzelemre.

Nem tudjuk pontosan, mikor kezdődik az általános sztrájk — mindenesetre nem akkor, amikor az olajipari vállalkozóknak kapóra jön. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy minden tudásunk, energiánk, bátorságunk latba vetésével azonnal meg kell kezdeni az általános sztrájk szívós előkészítő munkálatait.

Fokozzuk tömörségünket, szervezettségünket! — ez előkészítő munkánk jelszava.

Azonnal hozzá kell hát fognunk ahhoz, hogy a munkástömegeket a szociáldemokrácia, a szakszervezetek köré tömörítsük. Elsősorban véget kell vetnünk a szakadásnak a szervezetben, egységes egészbe egyesítve a két frakciót. Véget kell vetnünk a szakadásnak a szakszervezetekben is, egyetlen erős szakszervezetbe egyesítve azokat. Fel kell élénkítenünk az üzemi bizottságokat, be kell oltanunk azokat a szocializmus szellemével, össze kell kapcsolnunk őket a tömegekkel és ily módon egybe kell kapcsolódnunk az olajipari munkások egész hadseregével. Hozzá kell látnunk azoknak a közös követeléseknek kidolgozásához, amelyek egyetlen erős hadseregbe tudják tömöríteni a munkásokat. Állandóan bele kell avatkoznunk a munkások és az olajipari vállalkozók valamennyi összeütközésébe, hogy így gyakorlatilag tömörítsük a munkásokat a szociáldemokrácia köré. Szóval, fáradhatatlanul készülnünk kell, minden erőnkből, hogy méltóan tudjuk fogadni a közelgő nehéz, de dicső általános sztrájkot.

Fogjon össze és dolgozzon mindenki az általános gazdasági sztrájk előkészítése érdekében.

„Bakinszkij Proletarij” („Bakui Proletár”) 7. sz.
1909. augusztus 27.
Aláírás: K. Ko…
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!