Címke: ideológia

A nemzeti korlátozások eltörléséről

A régi Oroszország egyik kelevénye, szégyenfoltja a nemzeti elnyomás kelevénye.
Vallási és nemzeti üldözések, az „idegenek” erőszakos oroszosítása, a nemzeti kultúrintézmények elleni hajsza, választói jogfosztás, a mozgási szabadság eltiprása, a nemzetiségek egymásra uszítása, pogromok és mészárlások — ilyen volt a szégyenletes emlékű nemzeti elnyomás.

Hogyan szabaduljunk meg a nemzeti elnyomástól?
A nemzeti elnyomás társadalmi alapja, az az erő, amely ennek az elnyomásnak a lelke — a múltból itt maradt földbirtokos arisztokrácia. Mennél közelebb áll ez az arisztokrácia a hatalomhoz, mennél erősebben tartja kezében a hatalmat, annál erősebb a nemzeti elnyomás, annál galádabbak a nemzeti elnyomás formái.

A régi Oroszországban, amikor a régi jobbágytartó földesúri arisztokrácia volt hatalmon, a nemzeti elnyomás nem ismert határt, nem ritkán még pogromok (zsidó pogromok) és mészárlás (örmény-tatármészárlás) formáját is öltötte.

Angliában, ahol a földbirtokos arisztokrácia (landlordok) megosztja a hatalmat a burzsoáziával, ahol ez az arisztokrácia már régen nem osztatlanul uralkodik — a nemzeti elnyomás enyhébb, kevésbé embertelen, ha, persze, nem vesszük figyelembe azt a körülményt, hogy a háború folyamán, amikor a hatalom átment a landlordok kezébe, a nemzeti elnyomás jelentékenyen fokozódott (írek, indusok üldözése).

Svájcban és Észak-Amerikában, ahol nincs és nem volt landlordizmus, ahol a hatalom osztatlanul a burzsoázia kezében van — a nemzetiségek többé-kevésbé szabadon fejlődnek, a nemzeti elnyomásnak úgyszólván alig van tere.

Ennek főképpen az a magyarázata, hogy a földbirtokos arisztokrácia helyzeténél fogva a legtökéletesebb és legengesztelhetetlenebb ellensége (és nem is lehet más, mint ellensége!) mindennemű szabadságnak, tehát a nemzeti szabadságnak is, mert a szabadság általában és különösen a nemzeti szabadság aláássa (és feltétlenül alá kell ásnia!) a földbirtokos arisztokrácia politikai uralmának legmélyebb alapjait.

Leseperni a politika színpadáról a feudális arisztokráciát, kiragadni kezéből a hatalmat — ez jelenti azt, hogy felszámoljuk a nemzeti elnyomást, megteremtjük a nemzeti szabadsághoz szükséges tényleges feltételeket.

Minthogy az orosz forradalom győzött, már megteremtette ezeket a tényleges feltételeket, amikor megdöntötte a feudális jobbágytartó hatalmat és szabadságjogokat adott.

Most arra van szükség, hogy:
1. az elnyomás alól felszabadított nemzetiségek jogait megszövegezzék és
2. ezeket a jogokat törvényileg lerögzítsék.

Ezen a talajon jött létre az Ideiglenes Kormánynak a vallási és nemzeti korlátozások eltörléséről szóló dekrétuma.

Az Ideiglenes Kormánynak, melyet előrehajtott a növekvő forradalom, meg kellett tennie ezt az első lépést Oroszország népeinek felszabadítása útján és meg is tette azt.

A dekrétum tartalma általában abban foglalható össze, hogy eltörli a nem orosz nemzetiségű és nem pravoszláv hitvallású állampolgárok 1. letelepedését, lakását, és költözködését, 2. tulajdonjog szerzését stb., 3. ipari, kereskedelmi stb. foglalkozását, 4. részvény- és más társaságokban való részvételét, 5. állami szolgálatba lépését stb., 6. iskolalátogatását, 7. a magántársaságok ügyvitelében, a magániskolai oktatásban és a kereskedelmi könyvekben az orosz nyelven kívül más nyelv vagy tájszólás használatát korlátozó jogszabályokat.

Ez az Ideiglenes Kormány dekrétumának tartalma.
Oroszország népei, amelyekre mindeddig gyanús szemmel néztek, most szabadon lélegezhetnek, Oroszország polgárainak érezhetik magukat.

Mindez nagyon jó.
De megbocsáthatatlan hiba volna, ha azt hinnők, hogy ez a dekrétum elegendő a nemzeti szabadság biztosítására, hogy a nemzeti elnyomás alóli felszabadítást következetesen végig vitték.

Mindenekelőtt: a dekrétum nem mondja ki a nemzeti egyenjogúságot a nyelvhasználat tekintetében. A dekrétum utolsó pontjában szó van arról, hogy az oroszon kívül más nyelvet lehet használni a magántársaságok ügyvitelében, a magániskolai oktatásban. De mi legyen azokkal a területekkel, amelyeken tömör többségben nem oroszul beszélő nemorosz állampolgárok laknak (Kaukázusontúl, Turkesztán, Ukrajna, Litvánia stb.)? Nem kétséges, hogy ezeknek a területeknek meglesznek (meg kell hogy legyenek!) a maguk parlamentjei, tehát „ügyvitelük” is lesz (korántsem „magánügyvitelük”!), és „tanítani” is fognak az iskoláikban (nemcsak a „magán” iskolákban!) — persze nemcsak orosz, hanem a helyi nyelven is. Vajon az Ideiglenes Kormány állami nyelvnek akarja-e nyilvánítani az orosz nyelvet, amikor az említett területeket megfosztja attól a jogtól, hogy korántsem „magán” intézményeik „ügyvitelében” és nem „magán” iskoláik „oktató” munkájában anyanyelvűket használják? Szemmel láthatóan, igen. De ki az a balga, aki elhiszi, hogy ez a nemzetek teljes egyenjogúsítása, amiről teli tüdővel rikácsolnak a „Récs”3 és a „Djeny”4 burzsoá szószátyárai? Ki nem látja, hogy ez a nemzetek törvényesített egyenlőtlensége a nyelvhasználat terén?

Továbbá. Aki igazi nemzeti egyenjogúságot akar, az nem szorítkozhatik csupán a korlátozások eltörlését kimondó negatív rendszabályra — annak a korlátozások eltörléséről át kell térnie egy pozitív tervre, amely a nemzeti elnyomás megszüntetését biztosítja.

Ezért ki kell mondani:
1. a külön életmódú és nemzeti összetételű népességtől lakott, gazdasági egészet alkotó területek politikai autonómiáját (nem föderációját!), azt a jogot, hogy „ügyvitelükben” és az „oktatásban” saját nyelvüket használják;
2. az önrendelkezési jogot azoknak a nemzeteknek, amelyek valamely oknál fogva nem maradhatnak meg az állami egész keretei között.

Csakis ezen az úton érhető el a nemzeti elnyomás valóságos megszüntetése és lesz biztosítható a nemzetiségeknek a kapitalizmus viszonyai között elérhető maximális szabadsága.

„Právda” 17. sz.
1917. március 26.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Vagy — vagy

Miljukov külügyminiszter úr március 23-án adott interjújában kifejtette a mostani háború céljára vonatkozó „programját”. Az olvasók a „Právda” tegnapi számából tudják, hogy ezek a célok imperialista célok: Konstantinápoly elfoglalása, Örményország elfoglalása, Ausztria és Törökország felosztása, Észak-Perzsia elfoglalása.

Tehát az orosz katonák nem a „haza védelmében” ontják vérüket a csatatereken, nem a „szabadságért”, mint ahogy a felbérelt burzsoá sajtó állítja, hanem maroknyi imperialista kedvéért, idegen földek elfoglalásáért.
Legalábbis Miljukov úr ezt mondja.
De kinek a nevében mondja ezt Miljukov úr ilyen nyíltan, az egész világ hallatára?
Persze, nem az orosz nép nevében. Mert az orosz nép, az orosz munkások, parasztok és katonák — ellenzik az idegen földek elfoglalását, ellenzik a népek elleni erőszakot. Erről ékesszólóan beszél a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének — az orosz népakarat kifejezőjének — ismeretes „kiáltványa”.

De ebben az esetben kinek a véleményét fejezi ki Miljukov úr?
Talán az egész Ideiglenes Kormány véleményét?
A tegnapi „Vecsernyeje Vrémja” azonban ezt írja erről:

„Miljukov külügyminiszternek a március 23-i petrográdi lapokban megjelent interjújával kapcsolatban Kerenszkij igazságügy miniszter felhatalmazta az igazságügy minisztérium sajtóosztályát annak kijelentésére, hogy az interjúnak az a része, amely Oroszország külpolitikájának a mai háborúval kapcsolatos feladatait fejtegeti, Miljukov magánvéleménye, és semmi esetre sem az Ideiglenes Kormány nézete”.
Tehát, ha hinni lehet Kerenszkijnek, Miljukov úr a háború céljait illetően ebben a sarkalatos kérdésben nem fejezi ki az Ideiglenes Kormány véleményét.

Rövidebben: Miljukov külügyminiszter úr, aki az egész világ előtt a mai háború hódító céljairól nyilatkozott, nemcsak az orosz nép akarata ellen, hanem az Ideiglenes Kormány ellen is cselekedett, amelynek maga is tagja.
Még a cárizmus idején Miljukov úr lándzsát tört amellett, hogy a miniszterek felelősek a nép előtt. Mi egyetértünk vele abban, hogy a miniszterek számadással és felelősséggel tartoznak a népnek. És kérdezzük: elismeri-e Miljukov úr most is a miniszteri felelősség elvét? És ha még mindig elismeri, miért nem mond le?

Vagy talán Kerenszkij közlése nem . . . pontos?
Vagy — vagy:
Vagy Kerenszkij közlése helytelen, és akkor a forradalmi népnek rendre kell utasítania az Ideiglenes Kormányt, kényszerítenie kell arra, hogy elismerje a nép akaratát.
Vagy pedig igaza van Kerenszkijnek, és akkor Miljukov úrnak nincs helye az Ideiglenes Kormányban — le kell mondania.
Középút nincs.

„Právda” 18. sz.
1917. március 26.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Útban a miniszteri tárcák felé

A napokban jelentek meg az „Egység” csoportjának az Ideiglenes Kormányról, a háborúról és az egyesülésről szóló határozatai.

Ez a csoport Plechánov—Burjánov „honvédő” csoportja.

A csoport jellemzésére elegendő annyit tudnunk, hogy véleménye szerint:

1) „Az Ideiglenes Kormány intézkedéseinek szükséges demokratikus ellenőrzése úgy érhető el a legjobban, ha a munkásdemokrácia részt vesz az Ideiglenes Kormányban”;
2) „A proletariátus kénytelen folytatni a háborút”, egyebek között azért is, hogy „megszabadítsa Európát a fenyegető osztrák-német reakciótól”.
Röviden: gyertek, munkás urak, legyetek túszok Gucskov és Miljukov Ideiglenes Kormányában és tessék, folytassátok a háborút . . . Konstantinápoly elfoglalásáért!

Ez a jelszava Plechánov—Burjánov csoportjának.

És ennek a csoportnak mindezek után még van mersze felszólítani az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot, hogy egyesüljön vele!

Az „Egység” igen tisztelt csoportja megfeledkezik arról, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Zimmerwald—Kiental határozatainak álláspontján áll, ezek a határozatok pedig tagadják a „honvédelmet”, tagadják a mai kormányban való részvételt, még ha az ideiglenes is (nem tévesztendő össze a forradalmi Ideiglenes Kormánnyal!).

Ez a csoport nem veszi észre, hogy Zimmerwald— Kiental Guesde—Sembat megtagadását jelenti és fordítva, a Gucskovval—Miljukovval való egyesülés kizárja az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárttal való egységet. . .

Elkerülte a figyelmét, hogy Liebknecht és Scheidemann már régóta nincsenek és nem is lehetnek egy pártban …
Nem, urak, rossz helyre fordulnak önök ezzel az egységre való felhívással!

Persze, lehet törekedni miniszteri tárcákra, lehet egyesülni Miljukovval—Gucskovval… „a háború folytatása” stb. érdekében, mindez ízlés dolga, de mi köze ehhez az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak és hogyan jöhet szóba a vele való egyesülés?
Nem, urak, menjenek csak odébb . . .

„Právda” 11. sz.
1917. március 17.
Aláírás nélkül.

Az orosz forradalom győzelmének feltételeiről

A forradalom halad. Petrográd után átcsap a vidékre és fokozatosan elönti a mérhetetlen Oroszországot. Sőt: a politikai kérdésekről elkerülhetetlenül rátér a társadalmi kérdésekre, a munkás- és parasztélet rendezésének kérdéseire, elmélyítve és kiélezve ezzel a mai válságot.

Mindez szükségszerűen nyugtalanságot kelt a vagyonosok Oroszországának bizonyos köreiben. Felüti fejét a cári-földesúri reakció. Az imperialista klikk félreveri a harangot. A fináncburzsoázia kezet nyújt az elkorhadt feudális arisztokráciának, hogy együttesen szervezzék meg az ellenforradalmat. Ma még gyengék és határozatlanok, de holnapra megerősödhetnek és felkészülhetnek a forradalom ellen. Mindenesetre lankadatlanul végzik sötét munkájukat, gyűjtik az erőket a lakosság minden rétegében, beleértve a hadsereget is. . .

Hogyan vessünk gátat a kezdődő ellenforradalomnak?
Milyen feltételek szükségesek az orosz forradalom győzelméhez?

Forradalmunk egyik sajátossága abban van, hogy mindeddig Petrográd a bázisa. Az összeütközések és lövöldözések, a barikádok és áldozatok, a harcok és győzelmek főként Petrográdon és környékén (Kronstadt stb.) voltak. A vidék arra szorítkozott, hogy a győzelem gyümölcseit átvette és kifejezte az Ideiglenes Kormány iránti bizalmát.

Ezt a tényt tükrözte az a kettőshatalom, az a tényleges hatalommegoszlás az Ideiglenes Kormány és a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje között, amely nem hagyja nyugodni az ellenforradalom bérenceit. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje, mint a munkások és katonák forradalmi harcának szerve és az Ideiglenes Kormány, mint a forradalom „túlzásaitól” megszeppent mérsékelt burzsoázia szerve, amely a vidék tétlenségében leli támaszát — így fest a helyzet.

Ez a forradalom gyengéje, mert ez a helyzet állandósítja a vidéknek a fővárostól való elszakadását, a vidék és a főváros együttműködésének hiányát.

De a forradalom elmélyülésével a vidék is forradalmasodik. A vidéken megszervezik a Munkásküldöttek Szovjetjeit. A parasztok bekapcsolódnak a mozgalomba és saját szövetségeikben szervezkednek. A hadsereg demokratizálódik és a vidéken katonai szövetségek alakulnak. A vidék tétlensége szűnőben van.

Ez megingatja a talajt az Ideiglenes Kormány lába alatt.

Ugyanakkor a Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje sem felel már meg az új helyzet követelményeinek. Szükség van az egész oroszországi demokrácia forradalmi harcának összoroszországi szervére, amely elegendő tekintéllyel rendelkezik, hogy egybeforrassza a fővárosi és vidéki demokráciát és kellő pillanatban a nép forradalmi harci szervéből a forradalmi hatalom szervévé váljék, amely a nép minden eleven erejét az ellenforradalom ellen mozgósítja.

Ilyen szerv csak a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Összoroszországi Szovjetje lehet.
Ez az orosz forradalom győzelmének első feltétele.

Továbbá. A háborúnak, mint mindennek az életben, negatív oldalain kívül megvan még az a pozitív oldala is, hogy amikor Oroszország csaknem egész felnőtt lakosságát mozgósította, a hadsereget népi szelleművé tette és ezzel megkönnyítette a katonák és a felkelő munkások egyesülését. Ez a magyarázata annak, hogy nálunk aránylag könnyen tört ki és győzött a forradalom.

De a hadsereg mozgékony és hullámzó, különösen azért, mert a háború követelményeinek megfelelően állandóan változtatja helyét. A hadsereg nem állhat örökké egy helyen, hogy óvja a forradalmat az ellenforradalomtól. Ezért más fegyveres erőre, a forradalmi mozgalom központjaival szerves kapcsolatban álló felfegyverzett munkások hadseregére van szükség. És ha igaz az a tétel, hogy a forradalom nem győzhet állandóan rendelkezésére álló fegyveres erő nélkül, akkor a mi forradalmunk sem lehet meg a maga munkásgárdája nélkül, amelynek szívügye a forradalom.

A munkások azonnali felfegyverzése, a munkásgárda — ez a forradalom győzelmének második feltétele.

A forradalmi mozgalmaknak jellemző vonása — például Franciaországban — az a kétségtelen tény, hogy ott az ideiglenes kormányok rendszerint a barikádokon jöttek létre és ezért forradalmiak voltak, mindenesetre forradalmibbak, mint az általuk később összehívott alkotmányozó gyűlések, amelyek rendszerint az ország „lecsillapítása” után gyűltek egybe. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy az akkori idők legtapasztaltabb forradalmárai még az alkotmányozó gyűlés összehívása előtt igyekeztek megvalósítani programjukat a forradalmi kormány segítségével és halogatták az alkotmányozó gyűlés összehívását. Az alkotmányozó gyűlést ily módon a már megvalósított reformok ténye elé akarták állítani.

Nálunk más a helyzet. Az Ideiglenes Kormány nálunk nem a barikádokon, hanem a barikádok mellett jött létre. Ezért nem is forradalmi — csak vonszolódik a forradalom után, vissza-vissza hőköl, csetlik-botlik. És amikor azt látjuk, hogy a forradalom, szociális kérdéseket — nyolcórás munkanap, a földek elkobzása — állítva előtérbe, lépésről-lépésre mélyül és forradalmasítja a vidéket, akkor bízvást mondhatjuk, hogy a jövőbeli, az egész nép által választott alkotmányozó gyűlés sokkal demokratikusabb lesz, mint a június harmadiki duma által választott mai Ideiglenes Kormány.

Ugyanakkor attól tarthatunk, hogy a forradalom lendületétől megijedt és imperialista törekvésektől áthatott Ideiglenes Kormány bizonyos politikai konjunktúra esetén a szervezkedő ellenforradalom „törvényes” pajzsa és leple lehet.

Ezért semmi esetre sem szabad halogatni az Alkotmányozó Gyűlés összehívását.

Tehát a lehető leghamarabb össze kell hívni az Alkotmányozó Gyűlést, ezt az egyetlen intézményi, mely a társadalom valamennyi rétegében egyaránt tekintélynek örvend, amely betetőzheti a forradalom ügyét és ezzel elmetszheti a felemelkedő ellenforradalom szárnyát.

Az Alkotmányozó Gyűlés mielőbbi összehívása — a forradalom győzelmének harmadik feltétele.

Mindennek általános feltétele az, hogy mielőbb megkezdik a béketárgyalásokat, megszüntetik az embertelen háborút, mert a huzamos háború és a velejáró pénzügyi, gazdasági és élelmezési válság veszélyes zátony, amelyen forradalmunk hajótörést szenvedhet.

„Právda” 12. sz.
1917. március 18.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A Rádió ostroma október, 23—24-én

— Ahol a fegyveres lázadás elkezdődött —

Aki nem tudott a Stúdióba bejutni

(K. I. elbeszélése.)

Október 23-án délelőtt hallottam a hírét annak, hogy az Építőipari Műszaki Egyetem hallgatói néma rokonszenvtüntetést szerveztek a Bem-szobornál a lengyel események megünneplésére. A felvonulás betiltásának hírére az egyetemeken gyűléseket rendeztek, és tudomásom szerint a Közgazdaságtudományi Egyetem kivételével úgy döntöttek, hogy a tilalom ellenére is felvonulnak. Úgy hallottam, hogy az Építőipari Egyetemen a szervezők azzal az indokkal ragaszkodtak a felvonuláshoz, hogy az teljesen néma lesz, elmennek a Bem-szoborig, utána azonnal vissza az egyetemre.

A felvonulást a Bajcsy-Zsilinszky úton néztem végig. A menet elvonulása kb. egy órát vett igénybe. A tüntetés természetesen egyáltalán nem volt csendes. A felvonulók — különböző egyetemek táblái alatt — túlnyomórészt valóban diákok voltak. Ez különösen a menet első részére áll. Itt ütemesen és jókedvűen kiáltották jelszavaikat, amelyeket — mint később megtudtam — a DISZ adott ki röplapokon. Ezek a lengyel—magyar barátságot, az egyenlőség alapján való szovjet—magyar barátságot hangoztatták, Rákosi ellen szóltak, vagy Nagy Imre bevonását követelték a vezetésbe. Sűrűn hangsúlyozták a munkás-diák egységet. A továbbiak során, amikor már a menet is vegyesebb volt, egyre inkább szovjetellenes jelszavak kerültek előtérbe. „Nem kell nekünk gimnasztorka” stb. Úgy emlékszem, hogy a szovjet csapatok kivonását akkor még nem követelték, bár ilyen követelések a legkülönbözőbb helyeken kiragasztott röpcédulákon már város szerte olvashatók voltak. Nemzeti színű zászlókat követeltek a házakra, s ahol ez megtörtént, nagy tapssal jutalmazták, később Kossuth-címeres zászlót, illetőleg az akkori címer kivágását követelték. A járókelők viszonylag passzívan, de nagyrészük mosolyogva nézte a felvonulást. Elítélő megjegyzést hallani nem lehetett, akik nem rokonszenveztek, némák voltak, legfeljebb az arcukról lehetett leolvasni véleményüket. De már itt az utcán is hallottam egy-két helyen azt a megjegyzést, ami aztán este már sűrűbben visszatért: „Végre 12 év után ezt is megértük.”

Fél kilenckor értesültem arról, hogy a Rádiót körülzárták a tüntetők. Kilenc-negyed tíz tájban érkeztem autóbuszon az Ady- mozihoz. Itt tűnt fel először, hogy a város esti élete nem normális. A tömeg a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán jóval nagyobb volt a szokottnál. Először a Múzeum körút felől próbáltam megközelíteni, a Rádiót, de csak a Bródy Sándor utcáig lehetett eljutni, ahol két személyautó égett. Itt már hatalmas tömeg zárta el az utat. Puskalövések hallatszottak. Az egyetem udvarából emberek rohantak ki, frissen bontott csomagokból éles töltényeket szedtek ki: „ilyennel lőnek az ávósok”, kiáltozták, és töltényeket meg puskákat nyomtak a fiatalok kezébe. Ez negyed tíz óra tájban történt. Benke és több más, a Rádióban rekedt munkatárs szerint a karhatalom éjfél után használt először élesre töltött fegyvert.

Megkíséreltem a Rádiót a Puskin utca felől megközelíteni, itt sem sikerült. Az úttesten törött tégladarabok hevertek, láthatóan a sarkon folyó építkezés előtti téglarakásból származtak. Az utcán járókelők összeverődő, majd ismét szétszéledő csoportjai. Az egyikben valaki azt magyarázta, hogy a téglával a Stúdió segítségére érkező ávósokat dobálták, és ezek, anélkül, hogy ellenállást fejtettek volna ki, a Stúdió felé futottak. Egy másik azon vitatkozott, hogy ha őt téglával dobálnák, ő nem hagyná magát. A tömeg azonban az ilyeneket hamar el hallgattatta, sokkal általánosabb volt a: „gazemberek”, „magyarokra lőnek” és hasonló megnyilatkozások. Az fel sem vetődött, vajon rendben levő dolog-e, hogy a Stúdiót — bárki is — el akarja foglalni, és ilyen esetben mi legyen a karhatalom feladata.

A járókelők között sok volt az egyszerű kíváncsiskodó, és ezeknek a hangulata is az ávósok ellen fordult. A Rákóczi úton, a Sip utca tájékán üres autóbuszok álltak. Az egyiknek tetejéről egy fiatalember beszélt az úttestet ellepő tömeghez. Nem hallottam, hogy mit mondott, valamilyen követeléseket hangoztatott, minden mondatára nagy taps és éljenzés volt a válasz. Az úton motorbiciklisek rohantak, egyik-másik megállt egy időre a járda szélén, körülöttük hangosan beszélő csoportok alakultak, majd a motorosok továbbrobogtak. Itt szabályszerűen visszatértek a „magyarokra lőnek” és a már hallott „végre, 12 év után” felkiáltások. Ugyanakkor egyre újabb és újabb teherautók érkeztek, megtömve fiatalemberekkel, elöl lobogó nemzetiszínű zászlóval. Ekkor már a Szabad Nép körül is óriási volt a tömeg és onnan is lövések hallatszottak. Az egyik teherautóról leszólt egy fiatal lány: „A Sztálin-szobrot. már ledöntöttük.” „Mikor?” — kérdezte valaki a tömegből. A lány az órájára nézett: „Most 9 óra 36 — mondta —, 6 perccel ezelőtt.”A körútról az emberek tömege áradt az Emke felé. Villamosok hosszú sora állt egymás mögött, egyik-másiknak az ablaka be volt törve.

Valaki a Rákóczi úton arról beszélt, hogy Csepelről megindultak a munkások. Ez láthatóan ijedtséget keltett, de a munkások nem jöttek. Az este folyamán egyre nyilvánvalóbban jelentkezett az ellentmondás a korábban hirdetett, elfogadható jelszavak és a végrehajtott akciók között, ugyanakkor egy bizonyos fokozatosság is a jelszavak bedobásában. A jelszavak kezdetben a sztálinizmus és Rákosi ellen szóltak, s a független, szabad Magyarországot követelték. Ugyanakkor a TEFU autóinak megszerzése, a zászlókkal ide-oda száguldó motorbiciklisek, a fegyverek szállítása, a Rádió megtámadása, olyan jó előre megszervezett akcióra utalt, amely nem a távollévő bukott párttitkár, Rákosi ellen irányult.

A Stúdióban

(M. L. elbeszélése.)

A Rádióban uralkodó idegfeszültség után megkönnyebbülten fogadták délután két órakor a gyűléstilalom feloldásáról szóló hírt. Tervezgették, hogy hova mennek ki, mit vesznek fel. A rádiósok hangulatából és a leghangosabb elemek követeléseiből ítélve ugyan nem sok jót lehetett várni. A józanabbak morogtak egyes abszurd követelések hallatára, de a hangulat olyan volt, hogy semmi remény nem lehetett arra, hogy ma valahol is a józanság győzzön.

Öt óra felé azt a hírt kaptuk, hogy tüntető tömeg jön a Rádióhoz. Kb. fél hatra elözönlötték a Bródy Sándor utcát úgy, hogy arról az oldalról többé nem lehetett megközelíteni a kaput. Az utca állandóan zúgott, a hangzavar kivehetetlen, de a hangulat ellenséges, agresszív volt. Nemsokára a vörös zászló égetésre került sor. Benke Valéria, a Rádió igazgatója és Szepesi sportriporter kimentek az erkélyre, beszélni próbáltak, hogy megtudják, mit akar a tömeg. Az „elvtársak” megszólításra percekig tartó „pfuj”-jal és „magyarok vagyunk!” felkiáltásokkal válaszoltak; a helyzet veszélyessé vált.

Az első küldöttség, néhány diák és lumpenproletár külsejű, kihívóan viselkedő fiatal fiú, és egy-két ellenszenves arcú idősebb ember, összesen kb. tizenketten, igen agresszíven léptek fel. Követelték, hogy 16 pontjukat, a rendes műsort megszakítva, az utcára kiadott mikrofonba olvassák be.

Benke azt válaszolta, hogy: a 16 pontot némi módosítással szívesen felolvassuk, hiszen a délelőtti, és előző esti egyetemi gyűlések hasonló határozatait már közöltük a Rádióban. A műsort azonban nem szakítjuk meg, hanem ezeket a pontokat a következő hírek között, vagy a tüntetésről készülő adásunkban is mertetjük. Mikrofont az utcára nem adhatunk, a tömeget a Stúdióba nem engedhetjük be, mert ennek a következménye legjobb esetben bábeli zűrzavar, anarchia az utcán, vagy rombolás a Stúdióban lenne. Egy nagyon fiatal, elhanyagolt külsejű fiú erre felugrott, és durva szavakkal szidalmazta Benkét, azt hangoztatva, hogy „addig pedig nem engednek, amíg a népé nem tesz a Rádió”. Arra a kérdésre, hogy miképpen lesz szerinte a népé a Rádió, ezt válaszolta: „Adják ki a mikrofont az utcára, hogy mindenki azt mondhassa bele, amit akar.”

Éles viták eredményeként a küldöttség tagjai között a kulturáltabban, higgadtabban beszélő fiatalok — valószínűleg diákok — vették át a szót, majd elfogadták feltételeinket. Az egyetlen komolyabb vita a szovjet hadsereg kivonása körül volt. Úgy emlékszem, még ebben is megegyeztek, valami olyan fogalmazásban, amely a teljes függetlenségről beszélt, a Szovjetunióval való egyenjogúság alapján.

Közben az utcán elterjesztették a hamis hírt, hogy a küldöttséget bent fogva tartják és bántalmazzák. Ablakainkat már korábban kővel dobálták meg. A kőzápor erősödött. Veszélyes volt az ablakban, vagy az erkélyen állni. Mikor a küldöttség kiment és egyik tagja kísérletet tett, hogy a megállapodást ismertesse, ugyanolyan ellenséges zúgás, dobálás fogadta, mint a Rádió alkalmazottait. Nem hallgatták meg, szétzavarták a maguk választotta küldöttséget, egyesek szerint meg is verték a tagjait. Ezek után órákon át ez ismétlődött meg: küldöttség jött, józan tagjaival megállapodtunk, kint azonban semmi hatás. A legutolsó küldöttség, elődeik sorsát látva, már nem mert visszamenni. A velük való tárgyalást Benke akkor szakíttatta meg. amikor a „békés tüntetők” lelőtték az őrségbe kirendelt honvéd őrnagyot.

Nyolc órakor elhangzott Gerő beszéde, de ezt a Rádió előtti tömeg nem hallotta, mert nem volt mivel közvetítsük. Nem igaz tehát, hogy emiatt támadták meg a Rádiót, hiszen már órákkal előbb kezdődött a támadás. Nagy Balázs történész beszélte el később, hogy ő a kora esti órákban a Rádió körül járva arra lett figyelmes, hogy egy idősebb katonás tartású, civil ruhás férfi ki adta a jelszót: „Foglaljuk el a Rádiót!” — Minek? — kérdezték a körülötte álló egyetemisták. Erre nem is válaszolt, hanem különböző megbízatásokkal 8-as, 10-es csoportokban más-más helyre irányította a fiatalokat.

Korábban, hét óra körül jött a Rádióba Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, majd Szántó Zoltán. Losonczy kiment az erkélyre, nézelődött, majd visszajött. Az utca Nagy Imrét akarta hallani. Losonczy felhívta Nagy Imrét, kérdezte, hogy jönne-e? Nagy Imre azt válaszolta: nem jön, amíg a párt nem hívja. Később tudtuk meg, hogy Nagy Imre már a Parlament előtt beszélt a tüntetőkhöz, a rádiósok felvették, és idehozzák a hangszalagot. Hangszórót szereltünk az utcára. A tömeg Nagy Imre első mondatára elcsendesedett, aztán zúgni, pfujolni kezdett, és összetörte a hangszórót. Tehát Nagy Imre sem kellett. Losonczy és Vásárhelyi nyolc és kilenc óra között elmentek.

Az első lövéseket kilenc órakor adták le a Rádió épületére. Kilenc és tíz óra közt csak szórványosan lőttek, de mesterlövészek lehettek, mert három államvédelmit, aki az ablakban mutatkozott, azonnal fejen találtak. Tíz óra után már állandó tűz alatt tartották a házat.

A Szabad Néptől, az írószövetségtől, az Újságírószövetségtől egymásután hívtak fel bennünket ismerős és ismeretlen elvtársak, a Szabad Néptől egyesek vádoltak, mások csak kérdezték: igaz-e, hogy nálunk az államvédelmiek halomra lövik, gyilkolják a békésen tüntető diákokat? Mi közöltük: minket lőnek. A Rádió nem lő, mert nincs is parancs a tüzelésre. A bentiek mindent elkövették, hogy a fegyvertelen tömeget távozásra bírják; a fegyveres támadók ellen eddig nem akarták tüzet nyitni. Ez irányú kísérleteik azonban nem sikerültek.

Könnygáz bombáikat a védők már kidobták, de azokkal csak maguknak okoztak kárt, mert a betört ablakú szobákba behúzódott a gáz. Kértek tűzoltófecskendőt, s mivel azok nem jöttek, saját udvari fecskendőnket állították be. Ez amúgy is hatástalan volt, mert hamarosan ellőtték a fecskendőt tartó katona kezét a cső végével együtt.

Később tudtuk meg, hogy a ház előtti tüntetőket nagy tömeg nyomta, amelyet azzal a rémhírrel hoztak a Rádióhoz, hogy ott „lövik a diákokat”. A város különböző pontjain — ezt a szem tanúk mondták el — részben szóval, részben éles töltények mutogatásával így uszították az embereket: „Ilyenekkel lőnek a gyilkos ávósok” A kezükben levő töltény volt a „bizonyíték”

A fegyveres őrség vegyes állományú volt: államvédelmiek, híradósok, honvédtisztek, páncélosok, stb. Fegyveres harcra nem készültek, kevés emberük és főleg kevés lőszerük volt. Amikor látták, hogy a tüntető tömeg teljesen körülvette az épületei (csak a garázs kapuján át lehetett civileknek egyesével közlekedni; akkor a felkelők még nem tudták, hogy ez is a Rádióhoz tartozik) és komolyan fenyeget a betörés veszélye, erősítést kértek. Olyan jelzést kaptak, hogy két csoportban 600—600 honvéd elindult, ezek azonban nem érkeztek meg. Egy ízben láttuk, hogy az utcába bejött egy teherautó honvédekkel, de beékelődött a tömegbe, az emberek felugráltak a teherautóra és elkérték, vagy elvették a katonák fegyvereit. A Belügyminisztériumból, illetve a Honvédelmi Minisztériumból meglehetősen bizonytalan válaszokat kaptunk kérdéseinkre és kéréseinkre. Legerőteljesebben szorgalmaztuk nagyszámú gyalogság kiküldését, hogy fegyverek használata nélkül, a karhatalom tömegerejével érjük el az utca megtisztítását. Nem értettük, hogy miért nem kapunk segítséget.

Közben arról értesültünk, hogy fegyveres támadást indítottak a József-Központ, a Főkapitányság, kerületi kapitányságok, több nyomda és más középületek ellen is. Fazekas György időközönként a főkapitányságról telefonált, és elmondta, hogy más helyeken hogy áll a harc. Amikor a fegyveres harc megkezdődött, a nálunk bent maradt küldöttség két diák-tagja is fegyvert kért, és az őrséggel együtt reggelig harcoltak a támadók ellen.

Tíz óra után a fegyveres támadás erősödött. Szabályszerűen ostrom alá vették a Rádiót, a szemben levő házak tetején alakítottak ki tüzelőállásokat. Padláslyukakból, kémények mögül, később ablakokból lőttek. Egy idő után már saját házunk tetejéről is kaptunk lövéseket.

A harc során szétlőtték a telefonközpontot, így a házon belül megszakadt az érintkezés. Az adón Hartai és Láng voltak, az adásra vonatkozó utasításokat gyalog vittük át hozzájuk. Ez a tüzelés erősödésével elég veszélyes vállalkozás volt. Mégis gyakran került rá sor, mert a Központi Vezetőségtől egymás után kaptuk a közleményeket, majd azok korrekcióját. (Pl.: „A K. V.-t okt. 31-re összehívták”. Ezt korrigálták: „a legközelebbi napokra”, azután „azonnal összeül”.) Az adást mégis, egész mű sorzárásig rendben lebonyolítottuk.

Éjfélre már valamennyiünk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem néhány fasisztának a meggondolatlan és hamar kifulladó támadásáról van szó, hanem egy jól megszervezett, nagyarányú fegyveres akcióról. Az utca nem ürült ki, minden erre irányuló kísérlet hiábavalónak látszott, tovább már nem lehetett várni, ezért az őrség parancsnoka megkérdezte parancsnokságát, hogy mit tegyen. Pontosan 12 óra 35 perckor kapott parancsot arra, hogy nyissa meg a tüzet.

A parancs kihirdetésekor jött fel Konok Ferenc honvéd ezredes. Azt javasolta, hogy ne nyissanak tüzet, és arra kérte Benkét, hogy találjon valamilyen más megoldást a megegyezésre. Ő most jön kintről, a kapu előtt beszélgetett a fiatalokkal, már semmi mást nem akarnak, csak a pontjaik beolvasását — és nagyon szeretnének már hazamenni. Benke eleinte elutasította azzal, hogy már fél hat óta folyik ez a játék: ha a küldöttekkel megegyezünk, akkor a tömeg az utcán már nem hallgat rájuk, mert a tömeget mások és más céllal mozgatják. Konok elvtárs azonban ellene volt a tűzharcnak — nem azokat sajnálta, akik biztos fedezékből lőttek ránk, hanem az utcába szorult fegyvertelen fiatalokat, akikre elsősorban volt veszélyes a tűzharc, — s ebben Benke, az ott levő karhatalmi erők parancsnokai és mi, a többi rádiós is egyetértettünk vele. Bár reménytelennek látszott — még egy utolsó kísérletet tettek. Konok elvtárs újra kiment az utcára, magával hozott egy felnőtt munkáskülsejű embert és két fiatalt. Benke vállalta a náluk levő szöveg beolvasását — már nem nagyon bogarásztuk a szöveget, ők is igen engedékenyek voltak. Ez az utolsó kísérlet is sikertelen maradt, bár ez a delegáció mindent megtett, különösen a felnőtt munkás rekedtre kiabálta magát, hogy a tömeget elvonulásra bárja.

Ez az epizód azért fontos, mert mutatja, hogy az épület védelmezői mindent elkövettek a tűzharc megakadályozására. A lakosság ÁVH-ellenes hangulatát nem az ÁVH magatartása, hanem a rémhírekkel táplált uszítás idézte élő.

Egy óra félé a parancsnokok — látva, hogy más megoldás nincs — kiadták egységeiknek a parancsot, hogy ok is nyissanak tüzet.

Azt reméltük, hogy ha az utca megtisztul a civilektől — és ez meg is történt —, akkor a feltehetően nem nagy számú fegyveressel hamarosan végeznek a Rádiót védő karhatalmi egységek. Kiderült azonban, hogy lényegesen nagyobb erő támad, mint gondolták, és azoknak úgy látszik, bőven van fegyverük és után pótlásuk, a házbeliek meg csak ígéreteket kaptak.

Három óra körül a védők; helyzete válságosra fordult. Lő szerük alig, emberük kevés volt. Az épületben sok volt a halott és a sebesült; utánpótlás, illetve felmentés — hiszen be voltunk kerítve — nem jött. A főparancsnokságnak állandóan jelezték, hogy ha nem segítenek, már nem tudják tartani a Rádiót. A segítséget mindig megígérték és a védelem igyekezett tartani magát.

Hajnalban világossá vált, hogy a Bródy Sándor utcai rész nem tartható. Már órák óta egy hátsó szobában voltunk, csak a telefonhoz szaladt időnként valaki a vezetők közül. Az elnökségi szobát, ahol a telefonok voltak, rendkívül erős tűz alatt tartották. A telefonösszeköttetés fenntartása a külvilággal is nehéz volt. A Rádió vezető munkatársai elhatározták, hogy az erősítőbe (műszaki központ) mennek és biztosítják az adást, ameddig lehet. 24-én reggel 4 óra 30 perckor ugyanis rendes műsorral indultunk. Hat óra után elindultunk az adó felé, de a nagyon erős belövések miatt többen már nem jutottak át. Az erősítő is tűz alatt volt, de nem lőtték olyan erősen, mint a Bródy Sándor utcai részt. Reggel negyed nyolctól a kapcsolótáblát is olyan erősen lőtték, hogy be kellett szüntetni onnan az adást. Ettől fogva Lakihegyről történt az adás. Reggel nyolckor még egyszer kaptunk össze köttetést — valamilyen módon, úgy tudom Gerő Ernővel — közöltük, hogy perceken belül fel kell adnunk a Rádiót. Még akkor is megígérték az erősítést.

Az a néhány katona, aki még életben maradt, kilenc óra felé elhatározta, hogy leteszi a fegyvert. Töltényük alig volt már. Bejöttek közénk az öltözőbe, köpenyeket, kabátokat adtunk rájuk és vártuk, hogy mikor érnek hozzánk a felkelők. Az erősítő egy folyosó végében van és egérfogó jellege miatt helyzetünk veszélyes volt. Rengeteg asszony, sőt kisgyerek is (az óvodások, akiket a tömeg délután már nem engedett ki) volt velünk, így a hangulat szinte pánikszerű volt. Rendkívül erős tüzelést hallottunk ugyan, de felénk senki nem közeledett. Félő volt, hogy ha ehhez a szűk folyosóhoz érnek, először kézigránátot dobnak be, és ezzel az ottlevőket elpusztítják. Ezért Benke és Szécsi vállalkoztak arra, hogy kimennek és közlik megadási szándékunkat. Így is történt. A lépcsőházban találkoztunk a fegyveresekkel, akik látva, hogy civil rádiósok (takarítónők, műszakiak) jönnek és sem Benkét, sem a Rádió többi vezetőjét nem ismerték fel, körülfogtak bennünket, kivezettek az utcára és ott elengedtek. Azokat az ÁVH-sokat, akik egyenruhájukat nem tudták meg felelően eltakarni, visszatartották.

Az; a csoport, amellyel én voltam, így jutott ki az ostromlott Rádióból október 24-én reggel.

Hogyan szervezték a támadást

(N. I. elbeszéléséből.)

… Hogy megállapíthassuk a tüntetők kívánságát, még a kora esti órákban az őrség beengedte a tüntetők egy tíztagú küldöttségét. Első követelésük a 16 pont azonnali beiktatása a mű sorba. Elhangzottak még más zavaros kívánságok: „Ez a nép rá diója, tehát adjuk át a népnek”, továbbá „vezessük közösen a rádiót” stb.

Jellemző volt a tömeg agresszivitására, hogy nyolc—kilenc óra felé a Bródy Sándor utcában és a Kálvin téren több arra haladó gépkocsit feltartóztatott, majd felgyújtott. A támadás állandóan erősödött, s az őrség parancsnoka többször jelentette, hogy a nyomásnak nem tudnak ellenállni. De ismét azt a parancsot kapták, hogy tüzelés nélkül kell megakadályozni a tömeg betódulását.

Annak ellenére, hogy az őrség bizonyos erősítést kapott, a helyzet veszélyessé vált.

Kb. fél 12 órakor a nyitott Bródy Sándor utcai főkapun az utcáról belőttek az udvarba is. A lövések ekkor öltek meg egy őrnagyot és egy másik tisztet, akik az udvarban voltak. Az őrség még ekkor sem viszonozta a tüzet.

A tűzharc később rendkívüli hevességgel indult meg. Ahogy az épületen megállapíthattuk a sok irányból jött lövésekből, a fegyveresek a Rádió mind az öt épületét teljesen bekerítették. Az éjszaka folyamán, amikor a tüzelés elől szobáról szobára menekültünk, világossá vált, hogy az összes környező házakból tüzelnek ránk. A Bródy Sándor utca több bérházában, továbbá a Nemzeti Múzeumban, a Szentkirályi utcai és a Múzeum utcai bérházak emeletein helyezkedtek el a támadók. A megindított tüzelés hevessége a tüntető tömeget is meglepte, mert egyes helyeken pánikszerűen menekültek el az utcákból.

A bérházak emeletéről való tüzelést a torkolattüzek jelezték. A rendkívül erős lövöldözés szünet nélkül, egész éjszaka folyt.

A támadók a reggeli órákban, kb. hét óra felé kezdtek beszivárogni az épületekbe, a padláson, a pincén és más épületeken keresztül és jól megszervezett módszerekkel a Rádiót délelőtt 10 óráig teljesen elfoglalták.

Az események menetéből azt állapítottuk meg, hogy egy tervszérű, előre elkészített, jól megszervezett fegyveres támadásról van szó. A támadók tüzelőállásai úgy voltak felállítva, hogy az öt épület majdnem minden kívülről célba vehető helyiségét belőtték.

A tűzharc megkezdésekor én több munkatárssal a Puskin utcai épületben tartózkodtam. A harc hevességének fokozódásával szobáról szobára kellett az épületben fedezéket keresni a lövések elől. Igen heves volt a támadás a Bródy Sándor utca és a Puskin utca sarkán lévő épületből, mert innen kedvezően lőhettek a kerthelyiséget, ahol — tudomásunk szerint — sok volt a halálos áldozat.

Reggel fél 9 órakor a Stúdió-épület egyik belső szobájában elfogtak bennünket és az abban az épületrészben lefegyverzett őrséggel együtt állandó durva fenyegetések és ütlegelések közepette mint foglyokat a garázsba kísértek.

Az a fegyveres csoport, amely elfogott bennünket, többségében idősebb, fenyegető magatartást tanúsító, láthatólag a bűnöző világhoz tartozó elemekből állt. Egyetlen diákkülsejű fiatal volt a csoportban, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy minket megmentsen, azonban a többiek fenyegető magatartása miatt ezt nem tudta megtenni. A garázsban levő 50—60 lefegyverzett ÁVH-s közé vezettek bennünket. A nagyon fenyegetett helyzetből egy másik diákkülsejű fegyveres révén menekültünk ki. Ez odajött hozzánk civilekhez (hárman voltunk) és a következőket mondta: „Sajnos, ezt mi nem így akartuk” és a halottakra mutatott, akik az éjszakai harcban estek el és ott feküdtek az udvaron. Kérésünkre ránk fogott géppisztollyal elvitt bennünket a csoporttal, kíséretében lementünk a pincébe és azon keresztül a szomszéd ház udvarán át menekültünk ki a Rádió épületéből.

(N. N. visszaemlékezéséből.)

A főkérdés — ha ugyan ez a főkérdés … — hogy mikor és kinek az oldaláról kezdődött a lövöldözés a Rádió körül. Ennek „agnoszkálására” megpróbálok egy időrendi táblázatot összeállítani az alábbiakban. Az időpontok pontosságáért természetesen nem vállalhatok felelősséget, hiszen az éjszaka mérhetetlenül hosszúnak tűnt, s minden percben rettenetes események történtek, ami ezeknek a perceknek a jelentőségét, legalábbis a szemtanú számára, a sokszorosára felnagyította. De nézzük a kronológiát:

¹/₂ 6. — A tüntetés kezdete a Rádió előtt.

6—7. — Kísérletek, hogy a tömeget megnyugtassuk felülről, az erkélyről, illetve a vágó kocsiról, kint az utcán; küldöttség választások, katonai erősítések érkezése a Múzeum utcai garázsbejárat felől.

7—8 Tárgyalások a küldöttségekkel, újabb kísérletek a tömeg megnyugtatására az erkélyről, próbálkozás Losonczy, Gimes és esetleg Nagy Imre befolyásának latba vetése érdekében; beszivárgás a Rádióba az ablakon keresztül, a Sándor utcai kaput betörik, a felsorakozott államvédelmiek puszta fizikai erővel kiszorítják a kapualjból a tüntetőket.

8—9. — A nyomás egyre nagyobb a Sándor utcai fronton, és híreket kapunk, hogy a Pollák Mihály tér felől is fenyegetik az épületet. A könnyfakasztó gránátok robbannak, fecskendővel tartják vissza a kapu előtt a tömeget, a tüntetők a földszinti és első emeleti helyiségeket fél téglákkal, kövekkel, fel nem robbant könnyfakasztó gránátokkal, és valószínűleg benzines palackokkal dobálják, meggyújtják egyik szobában a berendezést. Az államvédelmiek a Sándor utcai frontot a Puskin utca és a Szentkirályi utca sarokig meg tisztítják és a sarkokon kordont húztak. Mindez lövés nélkül, még riasztó lövés sem dörren, de sebesülés a védők között már jócskán van a kőzáportól. A tüntetők oldalán nem tudom, van-e és mennyi a sebesült.

9—10. — Újabb katonai erősítések érkezése. A Sándor utcából kiszorított tömeg a Pollák Mihály tér felől kísérletezik, ott fokozódik a nyomás, s már fegyverropogás is hallatszik. A parancs szerint a karhatalom csak riasztólövést adhat, a katonák szerint a Múzeum kertből már lőttek rájuk. Az utcán a veszteglő autókat meggyújtották. A kapu előtt levő vágó kocsit, amelynek segítségével nyomták be a kaput, bevontatták az udvarra. A Múzeum körút felől két páncélos érkezik, amely mögött újra visszanyomul a tüntető „gyalogság” a Sándor utcai front elé. A páncélkocsi pontosan a kapu előtt horgonyoz le. Ez lett a fedezék, amely mögül később tűz alatt tartották a kaput egész éjjel.

10—12. — A Rádiót védő egységek fegyvere még mindig a könnyfakasztó gránát, a gumislag. Az utcáról azonban már egyre nagyobb a puskaropogás. Ekkor azonban még csak karabély, revolverlövések hangzanak, kézigránátjuk, gépfegyverük, golyószórójuk nincs a támadóknak. Géppisztoly sorozatok azonban már hallatszanak. Az első halottunk Magyar államvédelmi őrnagy. Magyar kiment a kapu elé, ott próbálta távozásra bírni a tömeget. A revolvere az oldaltáskában volt, nem a kezében. A tömegből valaki agyon lőtte. Mikor behozták szegényt, a többi tisztek még ellenőrizték, hogy a revolverének tára érintetlen-e, vagyis ő nem lőtt-e. Érintetlen volt a tár. Ez kb. fél 11 körül lehetett. Úgy emlékszem, ettől az időtől kezdve kaptak parancsot a riasztó lövésekre a katonák.

Mindenesetre az tény, hogy már ekkor egyes fegyverekkel tűz alatt tartottak bennünket. Különösen a Sándor utcai kapun át lőttek a páncélos fedezéke mögül, és újra és újra megpróbáltak a tűz fedezéke alatt benyomulni az épületbe. De nagy fegyverropogás, hallatszott a Pollák Mihály tér felől, s még kisebb sorozatokat ugyan, de lőttek a Múzeum utcai fronton. A Szentkirályi utcai front helyzetét nem ismerem ebből az időpontból. Az utcai ablakokat már nem lehetett megközelíteni és mindnyájan az udvari frontra húzódtunk, legtöbben Benke szobájába.

Az az elképzelésünk, hogy majd csak kifogynak a munícióból, és éjfélig lecsendesedik a dolog — hiú ábránd volt. Ahogy múlt az idő, annál nagyobb lett a támadók tűzereje. 11 óra felé már kézigránátok robbanása is hallatszott, s később géppuska és golyószóró-sorozatok is.

Minthogy a védekező alakulatok nem tüzeltek, és általában passzívak voltak, a támadók háborítatlanul szállták meg a legkedvezőbb állásokat. Így a Sándor utcai fronton a szemben levő házak ablakait, tüzelőállásokat foglaltak el a tetőkön, a kémények és egyéb fedezékek mögött stb. 12 óra körül tulajdonképpen körül voltunk kerítve, s egyre fokozódó erős tűz alatt tartottak bennünket. A Sándor utca is kezdett elnéptelenedni, a tüntetők, akik nem akartak fegyvert fogni, eloszlottak.

Éjfél körül kezdődött a Rádió tulajdonképpeni, mondhatnánk fegyveres, módszeres ostroma. Ettől kezdve már a Múzeum utcai garázskapun is csak nehezen lehetett eltávozni. Félegy órakor még egy túlnyomóan nőkből álló csoport elment, a többiek már egészen a Rádió elestéig bent ragadtak.

Jól tudom, hogy a vitakérdés az: ki lőtt először? Rengeteg kósza, tendenciózus hír, rémregény terjedt el a Rádió körüli tűzharcról. Tudom, hogy már este 8 óra körül emberek, sőt teher kocsis csoportok száguldottak széltében-hosszában a városban és azt kiáltották: „Az ávósok halomra ölik az embereket a Rádiónál.” Akik ezt a rémhírt terjesztették, nyilván tudatosan azért tették, hogy még nagyobb tömeget csődítsenek a Rádióhoz és a hangulatot annyira felszítsák, hogy a vérontás bekövetkezzék. Szóval ezek voltak az ellenforradalmárok. A Rádiót védő alakulatok a felsőbb katonai parancsnokságtól félegykor kaptak parancsot a tüzelésre. Félegykor még valamilyen módon a tüntetők egy nagyobb küldöttséget hoztak fel a Benke szobába. Itt a katonák közölték velük, hogy parancsuk van a tüzelésre. Menjenek vissza és mondják meg, hogy 20 perc múlva a Rádiót védő alakulatok megkezdik a tűzharcot a támadók ellen. Emlékszem, milyen sápadt, rémült volt a küldöttek arca. Azt magyarázták, hogy ők a támadók lövöldözését nem tudják megakadályozni, nincsenek hatással rájuk. Benke mesélte, hogy a küldöttség két tagja kijelentette: Kint már semmit nem tudnak tenni, bent maradnak és a katonasággal együtt védik a Rádiót…

Bár nem vagyok a katonai ügyekben szakértő, laikusként is megállapíthatom, hogy a Rádió elleni katonai akció jól elő volt készítve. Aki, vagy akik irányították, jól ismerték a terepet, helyesen jelölték ki a tüzelőállásokat. A Rádiónál harcolók túlnyomó többségének valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy ebben az épületrengetegben, amelyben emellett még a különböző átépítések miatt egy rendkívül bonyolult folyosórendszer is jött létre, hogyan kell mozogni, mely pontokat kell, mint kulcspozíciókat megkaparintani. Az irányítók azonban kidolgozott katonai tervek szerint adhatták a parancsokat. A taktika az volt: mindig kisebb körbe szorítani a védőket, illetve kisebb, egymástól elszigetelt egységekre bontani a Rádiót védő alakulatokat. Ez a taktika sikerült. Este még a szomszédos házakból folyt az ostrom, a hajnali órákban már a Rádióhoz tartozó épületek tetején, emeletein voltak a tüzelőállások. Az átjárókat, az egyik épületrészből a másik épületrészbe vezető folyosókat tűz alatt tartották, ugyanígy be voltak lőve a lépcsőházak is, hogy még az egyik emeletről a másikra se tudjanak jutni a védekezők. Fegyver, muníció láthatóan korlátlan mennyiségben állt a felkelők rendelkezésére, vagyis az utánpótlás is jól meg volt szervezve. Mi, bent a Rádióban már félegytől, tehát az ostrom tényleges kezdetétől állandó munícióhiányban szenvedtünk. Állítom, hogy az ostromlók katonai vezetése is egységesebb, jobb koncepciójú volt, mint a védelmezőké. A védelmező egységek ugyanis az ávós megerősített őrségen kívül különböző alakulatokból verbuválódtak össze. Jellemző a védelem katonai gyengeségére, hogy csak az épületet „biztosították”, de már — olyan laikusnak, mint én vagyok, többszöri figyelmeztetése ellenére — nem törődtek azzal, hogy a háztetőket, még kevésbé, hogy a környező házakat megszállják. Azaz hagyták magukat, hagytuk magunkat egérfogóba szorítani…

A Rádió egyik karhatalmi parancsnokának nyilatkozatából

Három órakor érkeztem egy század karhatalmi harcossal a Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez.

Amíg a felvonulás tartott, állandóan csend és nyugalom volt az épületben. Hat-félhét felé jelentkeztek az első tüntető csoportok a Bródy Sándor utcában. A tömeg mind nagyobb lett és egyre támadóbban lépett fel. Felszólításra sem távoztak, s ezért tömegoszlató „ék”-kel és könnygáz-gránáttal kezdtük zavarni őket. Később riasztólövéseket adtunk le, mire két ízben is ki ürült a Bródy Sándor utca. De mivel látták, hogy csak a levegőbe lövünk, visszatértek és most már nem tágítottak.

Az első szórványos lövéseket élessel a Bródy Sándor utcából és ezzel csaknem egy időben a Nemzeti Múzeum felől — a Palotakerten át este 19 óra 30 perckor a tüntetők adták le. A célpont az emeleti ablakok voltak, melyekben ekkor sokan álltak.

Az első összetűzésnek azonnal több halálos áldozata lett. Az őrségnek már több mint 20 halottja volt, amikor tüzelésre parancsot kaptunk.

Erélyes sortüzeinkre ismét kiürült egy időre az utca, de addigra már megszállták a szemben lévő házakat, háztetőket és onnan tüzeltek. Nemcsak a Bródy Sándor utcából, de még a Szent királyi utca egyes háztetőiről is tüzelték gépfegyverrel… Éjjel háromig tartott a gyalogsági tűz. Ezután egy időre szünet következett. A Palotakert kerítésén átszivárgott felkelők megkezdték az épület belső ostromát. Az őrség megmaradt tagjai a pincébe szorultak. Itt tartózkodtunk péntek hajnalig. Péntekre virradó éjjel harckocsik támadták meg az épületet. A Solymosi alezredes által vezetett harckocsizó kormánycsapatok reggel hat órára visszafoglalták az épületet.

A Stúdió épületében a felkelők feltörték a szekrényeket, kifosztották az íróasztalokat és elhurcolták az értékes műszaki berendezést. A kertben, az őrszobában az elmúlt napok harcainak nyomai, hullák, egyenruha- és fegyvermaradványok, magnetofon szalagok ezerméterei, széttört hanglemezek hevertek..

Délután három órakor felsőbb utasításra a megerősített őrséget kivontam az épületből, és az őrzést átadtam a Dózsa gyalogostiszti iskola növendékeiből álló kormánycsapatnak.

K. N. őrnagy

Kovács honvédőrnagy meggyilkolása a Stúdió elleni támadássorán

(Elmondta Z. E. százados, a Petőfi Akadémia előadója)

„Tíz óra körül jött két magyar harckocsi, az egyik beállt a Stúdió bejárata elé, közvetlenül a kapuhoz. Utána kb. egy-másfél órán át viszonylagos csend volt (lövések, robbanások időnként hallatszottak). Nem tudom milyen okból, a harckocsi fél 12 körül elmozdult a Stúdió bejáratától. Ekkor az utcán álló tömeg meglódult befelé. Mi, akik a kapu alatt álltunk — kb. tízen —, a tömeg elé szaladtunk és fegyvertelenül, puszta kézzel megpróbáltuk őket visszatartani. Ekkor két civilnél, aki elől állt, már láttam géppisztolyt. Az egyik azonnal ránk lőtt, és a mellettem levő Kovács őrnagy elesett. A gyilkosság láttára a tömeg megtorpant, a civilek közül bejött két-három ember, akik felvették az elesett Kovács őrnagyot és bevitték a Stúdió udvarán levő kis szobába, ahol lefektették. Amikor Kovács meghalt (ez mindjárt bekövetkezett, mert fejlövést kapott), már volt néhány sebesült az ávósok között is. (Volt aki kőtől sebesült meg, volt aki lövéstől.) Valahol hátul, a Múzeum felőli részen fél 12 körül is lövöldöztek a civilek. Fél 12 körül megindult a Stúdió szervezett ostroma, amely másnap reggel fél 10-ig tartott. Meg kell állapítani, hogy a Stúdiót katonai szempontból nagyon gyatrán védték. A Stúdió pincéjében volt egy hátsó kijárat, amit nem védtek, itt beözönlöttek később a felkelők. A védelem megkívánta volna, hogy a körülötte levő házakat megszállják. Ezeket azonban a felkelők szállták meg. A szemben levő és a Stúdió mellett levő házakból tűz alatt tartották az egész épületet. Látszott, hogy akik a Stúdió megtámadását megszervezték, azok értettek hozzá. Rengeteg fegyverük, még géppuskájuk is volt a felkelőknek és rengeteg lőszer…”

A Magyar Nemzeti Múzeum épületéből is a Rádiót támadták

A szemtanúk szerint október 23-án, amikor a Rádió, megtámadása megtörtént, már este félhétkor igen sok fegyveres lépte el a Múzeumkertet. A portás őrizte a Múzeum Bródy Sándor utcai kapuját, és bár a fegyveresek többször be akartak hatolni, ezt megakadályozta. Kötelességei teljesítése közben a portásfülke kertre néző ablakán át rá is lőttek. Éjfélig meg is tudta őrizni az épületet, azonban éjfél után a Múzeum hátsó kapuját, amelyik a Múzeum utcára néz, a fegyveresek betörték és elözönlötték az épületet. Az épületben jártas ember vezethette őket, mert tétovázás nélkül megtalálták a hátsó lépcsőt és felmentek az eléggé eldugott fekvésű Régészeti Könyvtárba, amelynek ab lakai a Rádió felé néznek. Onnan megindult a tűzharc a Rádió ellen. Az ellenforradalmi csapatok tehát harci álláspontnak használták fel a masszív épületet, s ezzel közvetlen felidézői lettek a Múzeumban történt pusztulásnak. A Régészeti Könyvtárban, a kiállítási és egyéb helyiségekben utólag szinte kosárszámra lehetett összeszedni a sok töltényhüvelyt, kézigránát gyutacsot és kézigránátot is. Az egyik teremben két benzinnel telt üveg került elő. A Rádió félé néző egyik ablak spalettáján rést ütöttek és tüzelőállást létesítettek. Halomszámra feküdtek itt is a külön féle töltényhüvelyek.

Október 24-én hajnalban, magyar katonaruhába öltözött újabb csoport vette birtokába az épületet. Ezen a napon délután fél 2-kor fedezték fel, hogy ég az épület. Az épület körül dúló harcok miatt a tűzoltók csak 25-én hajnalban tudták az oltást megkezdeni. 25-én, csütörtök reggel 9 óra körül vonultak be az első szovjet csapatok a Múzeumba. Az oltás azonban a harcok miatt nagy nehézségekbe ütközött. A tűzoltóknak többször vissza kellett vonulniok a lövöldözés miatt. Az orvlövészek lőtték a tűzoltókat is, hogy akadályozzák az oltás munkáját.

Csütörtök estére a tűzoltók hősies munkával úrrá lettek a tűzvész fölött. Addigra elpusztult a világhírű ásványgyűjtemény és őslénytár, a közönség előtt oly népszerű Afrika kiállítás sok állata; felbecsülhetetlen értékű gyűjtemények, könyvtárak váltak a tűz martalékává.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A munkás- és katonaküldöttek szovjetjeiről

Villámgyorsan halad előre az orosz forradalom szekere. Mindenütt nőnek és sokasodnak a forradalmi harcosok csapatai. A régi hatalom bástyái alapjukban megrendülnek és omladoznak. Mint mindig, most is Petrográd jár az élen. Utána vonul, néha még botorkálva, a beláthatatlan vidék.

A régi hatalom erői hanyatlanak, de még nem kapták meg a végső döfést. Csak elrejtőztek és az alkalmas pillanatot várják, hogy előtörjenek és rárontsanak a szabad Oroszországra. Nézzetek körül és meglátjátok, hogy a fekete erők sötét munkája szakadatlanul folyik…

Meg kell tartani a kivívott jogokat, hogy véglegesen legyűrjük a múlt erőit és a vidékkel együtt továbbvigyük az orosz forradalmat — ez legyen a fővárosi proletariátus soron következő feladata.

De hogyan tegyük ezt?
Mi szükséges ehhez?

Ahhoz, hogy szétzúzzuk a régi hatalmat, elegendő volt a felkelő munkások és katonák ideiglenes szövetsége. Mert magától értetődik, hogy az orosz forradalom ereje a munkások és a katonaköpenybe öltözött parasztok szövetségében rejlik.

De ahhoz, hogy megőrizzük a kivívott jogokat és továbbfejlesszük a forradalmat — ahhoz a munkások és katonák ideiglenes szövetsége egymagában korántsem elegendő.

Ehhez ezt a szövetséget tudatossá és maradandóvá, tartóssá és szilárddá kell tenni, olyan szilárddá, hogy ellen tudjon állni az ellenforradalom provokációs kirohanásainak. Mert mindenki előtt világos, hogy az orosz forradalom végleges győzelmének záloga — a forradalmi munkás és a forradalmi katona szövetségének megszilárdítása.

Ennek a szövetségnek a szervei a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei.

És mennél szorosabban tömörülnek ezek a Szovjetek, mennél erősebben vannak megszervezve, annál valóságosabb a forradalmi nép bennük kifejezett forradalmi hatalma, annál reálisabb a biztosíték az ellenforradalom ellen.

Megszilárdítani ezeket a Szovjeteket, megalakítani őket mindenütt, összekapcsolni őket egymással, élükön a Munkás- és Katonaküldöttek Központi Szovjetjével, mint a nép forradalmi hatalmának szervével, ebben az irányban kell dolgozniok a forradalmi szociáldemokratáknak.

Munkások! Zárjátok szorosabbra soraitokat és tömörüljetek az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt köré!

Parasztok! Szervezkedjetek a parasztszövetségekben és tömörüljetek a forradalmi proletariátus, az orosz forradalom vezére köré!

Katonák! Szervezkedjetek saját szervezeteitekben és zárkózzatok fel az orosz nép, az orosz forradalmi hadsereg egyetlen hű szövetségese köré!

Munkások, parasztok, katonák! Egyesüljetek mindenütt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeiben, az oroszországi forradalmi erők szövetségének és hatalmának szerveiben!

Ez a záloga annak, hogy a régi Oroszország sötét erőit teljesen legyőzzük.

És ez a záloga annak is, hogy megvalósuljanak az orosz nép alapvető követelései: a földet — a parasztoknak, munkavédelmet — a munkásoknak, demokratikus köztársaságot — Oroszország valamennyi polgárának!

„Právda” 8. sz.
1917. március 14.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A háborúról

Kornyílov tábornok a napokban jelentést tett a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének arról, hogy a németek támadásra készülnek Oroszország ellen.

Rodzjanko és Gucskov ebből az alkalomból felszólította a hadsereget és a lakosságot, hogy készüljön a végsőkig menő háborúra.

A polgári sajtó pedig riadót fújt: „Veszélyben a szabadság, éljen a háború!” Ebben a riadóban közreműködött az orosz forradalmi demokrácia egy része is …

Ha azokat hallgatjuk, akik a riadót fújják, azt hihetnők, hogy Oroszországban olyanféle helyzet alakult ki, mint Franciaországban 1792-ben, amikor Közép- és Kelet-Európa reakciós királyai szövetséget kötöttek a köztársasági Franciaország ellen, hogy visszaállítsák ott a régi rendet.

És ha Oroszország mai nemzetközi helyzete valóban olyan volna, mint Franciaország helyzete 1792-ben, ha velünk szemben ott állna az ellenforradalmi királyok különleges koalíciója, melynek az a különleges célja, hogy Oroszországban visszaállítsa a régi rendet — nem kétséges, hogy a szociáldemokrácia az akkori Franciaország forradalmáraihoz hasonlóan egy emberként kelne fel a szabadság védelmére. Mert magától értetődik, hogy a vérrel szerzett szabadságot fegyverrel a kézben kell megóvnunk minden ellenforradalmi támadással szemben, bárhonnan jöjjön is az.

De valóban ez-e a helyzet?

Az 1792-es háború a franciaországi forradalmi tűzvésztől megrémült, korlátlan hatalmú, jobbágytartó királyok dinasztikus háborúja volt a köztársasági Franciaország ellen. A háborúnak az volt a célja, hogy ezt a tüzet eloltsa, hogy Franciaországban a régi rendet visszaállítsa, és ily módon biztosítsa a megrémült királyokat a forradalmi ragály ellen saját államaikban. Franciaország forradalmárai éppen ezért harcoltak olyan önfeláldozóan a királyok csapatai ellen.

De a mai háború egészen más. A mai háború imperialista háború. Ezt a háborút azért viselik, hogy a fejlett kapitalista államok idegen, főként agrárterületeket hódítsanak (annektáljanak) maguknak. A kapitalista államoknak új piacok, az új piacokhoz vezető jó utak, nyersanyag, ásványi kincsek kellenek, ezeket igyekeznek magukhoz ragadni mindenütt, tekintet nélkül a meghódítandó ország belső rendjére.

Ez a magyarázata annak, hogy a mai háború, általában szólva, nem vezet és nem is vezethet elkerülhetetlenül az elfoglalt terület belügyeibe való beavatkozásra, olyan értelemben, hogy ott a régi rendet visszaállítják.

Éppen ezért Oroszország mai helyzetében semmi ok sincs arra, hogy félreverjék a harangot és ezt a jelszót hangoztassák: „Veszélyben a szabadság, éjjen a háború!”

Oroszország mai helyzete inkább 1911 Franciaországára emlékeztet, Franciaországra a háború kezdetén, amikor elkerülhetetlennek bizonyult a háború Németország és Franciaország között.

Mint most az oroszországi burzsoá sajtóban, akkor is így fújtak riadót Franciaország burzsoá táborában: „Veszélyben a köztársaság, üsd a németet!”

Ez a riadó akkor sok francia szocialistát is magával sodort (Guesde, Sembat stb.), és most ugyanígy Oroszországban szintén nem kevés szocialista halad a „forradalmi honvédelem” burzsoá hirdetői nyomdokában.

A franciaországi események későbbi menete megmutatta, hogy a riadó hazug riadó volt, a szabadság és köztársaság hangoztatásával pedig csak az Elzász-Lotaringia és Westfália meghódítására törekvő francia imperialisták valódi étvágyát leplezték.

Mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy az oroszországi események menete is megmutatja majd, mennyire hamis ez a fékeveszett ordítozás: „Veszélyben a szabadság”; a „hazafias” füst eloszlik és az emberek saját szemükkel fogják látni az orosz imperialisták igazi törekvéseit . . . a tengerszorosokhoz, Perzsiába . . .

Guesde, Sembat és mások magatartását a zimmerwaldi és kientali háborúellenes szocialista kongresszusok (1915—1916) ismert határozatai kellően és hivatottan értékelték.

A későbbi események teljesen igazolták a zimmerwaldi és kientali tételek helyességét és termékeny hatását.
Szomorú volna, ha a forradalmi orosz demokrácia, amely meg tudta dönteni a gyűlöletes cári rendszert, Guesde és Sembat hibáját megismételve, az imperialista burzsoáziával együtt fújná a hazug riadót. . .

Mi legyen hát a párt álláspontja a most folyó háborúval szemben?
Milyen gyakorlati úton vethetünk véget a háborúnak leghamarabb?

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy pusztán ez a jelszó: „Le a háborúval!”, mint gyakorlati út teljesen alkalmatlan, mert nem megy túl a békeeszme általános propagandájának keretein és ezért nem ad és nem is adhat semmit, amivel a háborút viselő hatalmakra a háború befejezése céljából gyakorlatilag hatni lehetne.

Továbbá. Feltétlenül üdvözölnünk kell a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének tegnapi kiáltványát, amelyben arra szólítja fel a világ népeit, hogy kényszerítsék saját kormányaikat a vérengzés beszüntetésére. Ez a kiáltvány, ha valóban eljut a nagy tömegekhez, a munkások százainak és ezreinek kétségtelenül ismét eszébe juttatja az elfeledett jelszót: „Világ proletárjai egyesüljetek!” Mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez a kiáltvány sem visz egyenesen a célhoz. Mert, feltéve hogy a kiáltvány messze elterjed a háborút viselő hatalmak népei között, még akkor is nehéz elképzelni, hogy a felhívás értelmében tudnának cselekedni, hiszen a népek még nem ismerték fel a mai háború rabló jellegét és hódító céljait. Arról már nem is beszélünk, hogy mivel a kiáltvány a „szörnyű mészárlás megszüntetését” a németországi „félönkényuralmi rend” előzetes megdöntéséhez köti, ezzel a „szörnyű mészárlás megszüntetésének” ügyét ténylegesen bizonytalan időre halasztja és lecsúszik a „végsőkig menő háború” álláspontjára, mert nem tudhatni, hogy a német népnek mikor sikerül megdönteni a „félönkényuralmi rendet” és egyáltalán sikerül-e a közeljövőben. . .

Hol van hát a kivezető út?

A kivezető út ez: — nyomást kell gyakorolni az Ideiglenes Kormányra és követelni kell tőle, jelentse ki, hogy hajlandó azonnal béketárgyalásokat kezdeni.

A munkásoknak, katonáknak és parasztoknak népgyűléseket és tüntetéseket kell rendezniök, követelniük kell az Ideiglenes Kormánytól, hogy nyíltan és az egész világ hallatára próbáljon hatni valamennyi háborús hatalomra, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése alapján azonnal kezdjék meg a béketárgyalásokat.

Csakis ebben az esetben kerülhető el, hogy ez a jelszó: „Le a háborúval” tartalmatlan, semmitmondó pacifizmus legyen, csakis ebben az esetben nőhet ez a jelszó hatalmas politikai kampánnyá, amely lerántja az álarcot az imperialistákról és felfedi a mai háború igazi hátterét.

Mert ha — tegyük fel — a felek egyike vonakodnék az említett alapon tárgyalásba bocsátkozni, még ez a visszautasítás is, vagyis az a tény, hogy nem kíván lemondani hódító törekvéseiről, gyakorlatilag gyorsítani fogja a „szörnyű mészárlás” megszüntetését, mivel a népek ebben az esetben saját szemükkel fognak meggyőződni arról, hogy ez a háború rabló háború és meglátják azoknak az imperialista csoportoknak vérrel borított arcát, amelyek kapzsi érdekeiért fiaik életét feláldozzák.

De ha az imperialistákról lerántjuk az álarcot, ha a tömegek előtt feltárjuk a mai háború igazi hátterét — ezzel valóban hadat üzenünk a háborúnak és lehetetlenné tesszük a mai háborút.

„Právda” 10. sz.
1917. március 16.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A polgári restaurációs propagandát az októberi események előtt és nagyobbrészt az októberi események idején is a kétszínűség, a tényleges célok leplezése jellemezte. Ez a kétszínűség a szocialista gondolkodású tömegek félrevezetésének jól átgondolt ravasz eszköze volt. A fegyveres felkelés időszakában a sajtóban megjelent követelések és programok messze elmaradtak attól, amit az ellenforradalom agitátorai szóban követeltek, vagy amit már végre is hajtottak. Amikor a követelésben foglalt pontokat vizsgáljuk, szem előtt kell tartanunk annak az időszaknak azt a sajátosságát, hogy a tettek messze túlhaladják a leírt és kinyomtatott szavakat.

Nem adták ki például nyomtatásban a jelszót, hogy le kell váltani az összes, addig vezető állást viselt kommunista és a kommunistákkal együttműködő állami és városi funkcionáriusokat és gyárigazgatókat stb. — de ez a közigazgatás különböző területein, számos intézményben, vállalatban már a gyakorlatban megkezdődött. Sok derék, köztiszteletben álló vezető embert eltávolítottak és helyüket egyre-másra foglalták el a polgári restauráció képviselői.

Nem nyomtatták ki például azt az ellenforradalmi követelést, hogy a kommunista pártot be kell tiltani, és a vezető kommunistákat le kell tartóztatni — de a kerületi pártházakat fegyveres csoportok szállták meg, a budapesti pártbizottságot ágyúval lőtték, számos vezető pártfunkcionáriust meggyilkoltak. Budapesten szervezett fegyveres csoportok házról-házra járva száz és száz párttagot letartóztattak, másokat felvettek a letartóztatandók listájára. Kiterjedt a fehérterror a vidékre is.

A Szovjetunióval szemben egyenjogúságról és barátságról írtak — a valóságban meggyalázták a szovjet hősök emlékműveit, letépték a vörös csillagokat, elégették az orosznyelvű könyveket, köztük Lenin, Tolsztoj, Dosztojevszkij műveit, sőt Petőfi orosz kiadását is.

Ha az ellenforradalom kezdettől fogva a sajtóban is megmutatta volna igazi terveit, valódi arculatát, akkor a nagy tömegek, s köztük a szocialista diákok is hamar szembefordultok volna vele.

A kormánnyal szemben hangoztatott és kinyomtatott követelések és jelszavak általában ideiglenes jellegűek voltak. Amikor a kormány valamit elfogadott, az ellenforradalmárok azonnal újabb követelésekkel álltak elő, hozzátéve, hogy nem bíznak a kormányban, míg az újabb követelést nem teljesíti. Erre példa a kormány összetételére vonatkozó követelések folytonos változtatása: kezdetben Nagy Imrét követelték a kormányba; amikor ez megtörtént, akkor a kommunista miniszterek kidobását és Kéthly stb. bevételét követelték; november első napjaiban már megjelent az a jelszó, hogy „vesszen Nagy Imre”.

A követelések fokozásának taktikáját az amerikai imperialisták szócsöve, a hírhedt „Szabad Európa” rádió sugalmazta.

A Szabad Európa rádióban október 31-én egy bizonyos Bell ezredes követelte a honvédelmi tárcát a „szabadságharcosok”- nak, és Maléterből hamarosan honvédelmi miniszter lett. A Szabad Európa október 31-én kürtölte az éterbe: „Semmisítsék meg a varsói egyezményt és mondják ki, hogy Magyarország többé nem tagja a szerződésnek” — a következő napon, november 1-én, Nagy Imre ennek engedelmeskedett. A Szabad Európa nem titkolta, hogy a magyar nép nyákára egy olyan, „vaskezű” emigránsokból álló kormányt akar ültetni, amelynek hivatása lett volna, hogy visszaállítsa Magyarországon a régi rendet. Erről azokban a napokban a külföldi sajtóban is sok szó esett.

A követelések elbírálásánál számba kell venni még azt is, hogy ebben az időszakban maga az amerikai propagandaközpont, amely az egész ellenforradalmi mozgalmat irányította, azt a taktikai utasítást adta ki, hogy most még nem kell vissza követelni a gyárakat, a bányákat, és a földbirtokokat volt tulajdonosaik számára. Nem kétséges, hogy amint az egykori tőkés elemek a politikai hatalmat kezükbe kaparintották volna, az amerikai propagandisták és magyarországi ügynökeik „nem ragaszkodtak” volna a nagyüzemek társadalmi tulajdonához.

Annak ellenére, hogy a felsorolt körülmények akadályozták a régi rendszer visszaállítására irányuló törekvések leplezetlen, nyílt megnyilvánulását, letompított, elködösített formában még is felszínre kerültek ezek. A letűnt Horthy-rendszer hívei ugyan is, amikor úgy vélték, hogy már kezükben van a politikai hatalom, nem tudták türtőztetni magukat, és bizonyos mértékben megszegték a Szabad Európa rádió amerikai ideológusai által előírt taktikát. Már itt-ott megjelentek az egykori földbirtokosok, visszakövetelve földjeiket; Habsburg Ottó visszakérte a magyar koronát; emigráns grófok jelentek meg a határ menti Sopron város legelőkelőbb szállodájában; eljött Magyarországra Lichtenstein herceg is. Mindszenty szintén leleplezte magát.

A polgári restaurációnak meg volt az amerikai ügynökök által készített receptje. Eszerint az első lépés a népi demokratikus állam hatalmi szerveinek szétverése, a munkásosztály pártjának törvényen kívül helyezése, illegalitásba szorítása, valamint Magyarország kiszakítása „semlegesség” ürügyével a szocialista országok táborából és csatlakoztatása a nyugati kapitalista országok tömbjéhez. Természetesen kezdetben elhallgatták a nép előtt, hogy ha Magyarországon az amerikaiak, a nyugati „ENSZ-csapatok” és azok magyar ügynökei lesznek az urak, akkor a nagytőke hatalmának helyreállítása akadálytalanul végrehajtható lesz. Elködösítették azt is, hogy ez a lépés újjáéleszti Magyarország ellentéteit szomszédaival és hogy hazánk ez által egy új háború tűzfészkévé vált volna. Ez a terv Magyarországot a nyugati imperializmus keleti előretolt hídfőjévé akarta változtatni. Ez olyannyira nyilvánvaló veszélyekkel járt, hogy józanabb gondolkodású polgári politikusok sem hunyhattak előtte szemet. Például Bilkei Gorzó Nándor az úgynevezett „fővárosi nemzeti bizottságban” is óva intett attól a „veszélyes játéktól”, amit a varsói szerződés megszegése jelentett volna.

A polgári restauráció egyik tünete volt a Horthy-rendszer pártjainak megjelenése a közéletben. Már a budapesti városházán, is, megjelent egy „Keresztény Magyar Párt” és „Keresztény Ifjúsági Szövetség” és ezen kívül a fővárosiban még három „keresztény” pártalakító csoport akadt. Megalakult a Keresztény Demokrata Néppárt, a Keresztény Ifjúsági Egyesület és a Keresztény Demokrata Párt. A Horthy-rendszer újjáélesztett „keresztény” pártjai, valamint szövetségeseik azonnal hozzáfogtak, még pedig a sajtóban és egyéb módon is a kommunistaellenes, a szovjetellenes, az antiszemita és az irredenta-soviniszta agitáció szennyes hullámainak felkorbácsolásához.

Alakultak olyan pártok is, amelyek szervezői a polgári restaurációt nem horthysta jelleggel gondolták végrehajtani, ha nem a szocialista hatalmat egy polgári demokratikus vagy polgári liberális rendszerrel vélték felváltam. Az ellenforradalom tényleges katonai és politikai vezetése azonban a Horthy-fasizmus politikai és katonai képviselőinek kezében volt. A polgár restauráció számos csoportja a polgári demokratikus, polgári liberális, meg a „keresztény” és fasiszta irányzatok keveréke volt. E kevertségnek fontos „összetartó elemét” a nyugati imperialisták előtti hódolat alkotta.

Ezekben a napokban több ismeretlen vagy alig ismert személy és pártalapító csoport lapkiadási kérelme futott be a Miniszterelnökség sajtóosztályára. A Magyar Függetlenségi Párt november 1-én benyújtott kérvényéhez csatolja programját is, amelyben a többi között elveti a szocialista rendszert, és egyértelműen „a tiszta, örök és magyar polgári demokrácia megvalósítását” és „a magántulajdon sérthetetlenségét” vallja.
A polgári restauráció fasiszta erői alakítottak egy úgynevezett „pártonkívüliek országos blokkját” is. Programtervezetükben, melyet a Nagy-kormánynak benyújtottak, ezt olvashatjuk: „Rendőrségi felügyelet alá vonni mindazokat a partizánokat, akik az ÁVH felgöngyölítése után szabadon mozognak”, továbbá: „Minden vállalaton, üzemen, hivatalon és intézményen belül azonnali hatállyal megszüntetni a kommunista párt pártirodáit, a szakszervezeti irodákat és a vállalati munkaerő-gazdálkodási osztályt….”

A fasiszták vezetésével alakult meg a „Magyar Politikai Foglyok Bajtársi Szövetsége” is, melynek tagjai között elítélt nyilas gyilkosok is voltak. Ez a szervezet az „Ébresztő” című lapot óhajtotta kiadni, amely címében is emlékeztetett az 1919-es ellenforradalom hírhedt fasiszta szervezetére, az „É redő Magyarok Egyesületé”-re.

A horthysta restauráció kétségtelen és jellemző ténye volt a budapesti városházán, az úgynevezett fővárosi nemzeti bizottság megalakulása november 1-én. Ez a bizottság kijelentette ön magáról, hogy csak ő illetékes a városházán az állások betöltésére. Zajgóvári Károly ügyvéd a jegyzőkönyv szerint kijelentette: „osztályvezetőktől felfelé minden vezetőt nyilvánítson leváltottnak a Nemzeti Bizottság”. A bizottság november 2-án „munkához látott”. A nem létező „Keresztény Magyar Párt” küldötte máris javasolta, hogy egy piarista pap legyen a fővárosi oktatási osztály vezetője, és indítványozta, hogy az 1945- ben és később elbocsátott horthysták valamennyien kerüljenek vissza a fővároshoz.

A restaurációs törekvések számos ténye mutatkozott meg a különböző vidéki városokban és falvakban. Erre vonatkozóan ebben a kiadványunkban is felhozunk jellemző tényeket.

A restaurációi törekvések egyik legjellegzetesebb képviselője Mindszenty bíboros volt. November 3-án este Mindszenty a rádióban beszédet mondott, amelyben kifejtette politikai nézeteit. A beszéd ködös volta ellenére nagyonis egyértelmű volt.

Mindszenty a következő parancsoló szavakkal írta elő, milyen legyen Magyarország társadalmi berendezkedése: „Jogállamban élő, osztálynélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni.”

Mindszenty visszatér a „keresztény kurzus” és a nácizmus demagógiájához, amikor „igazságos” és „szociális érdekektől korlátozott” magántulajdon mellett tör lándzsát. De a történelemből is tudjuk, hogy mindez a gyakorlatban a tőke korlátlan uralmát jelenti.

A szocialista társadalom alapja a termelési eszközök társadalmi, közös tulajdona. Mindszenty ezt a társadalmi rendszert ezzel a beszédével — bukottnak nevezve — elhantolta. Mindszenty természetesen nem ismerte el Nagy Imre kormányát, és ezt a maga fennhéjázó hangján ezekkel a szavakkal is kifejezte: „A bukott rendszer (!) részesei és örökösei (az örökösök: Nagy Imre és kormányának tagjai) külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért egyaránt”.

Nagy Imrének és társainak is szól Mindszenty fenyegetése:

„ … a törvényes felelősségre vonásnak minden vonalon, és pedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkeznie.”

Új választást is követelt Mindszenty, amelyen „minden párt indulhat”, mégpedig „nemzetközi ellenőrzés alatt”. A bíboros ismételte a Szabad Európa által néhány nappal korábban kiadott nyugati ellenőrzés alatti „függetlenség” jelszavát, az összes polgári restaurációs pártok szabad tevékenységének biztosítása és a kommunista párt tevékenységének tényleges elfojtása, föld alá szorítása mellett.

A bíboros azzal a követeléssel fejezte be beszédét, hogy adják vissza az egyháznak „intézményeit”, ebbe a fogalomba természetesen a földbirtok is belefér.

Mindszenty halotti beszédet mondott a népi demokrácia „bukott rendszere” felett. A halotti beszédet azonban elsiette. A rendszer és a dolgozó magyar nép helyrehozza a Rákosi-féle politika által okozott károkat és azokat a pusztításokat is, amelyeket az elbukott ellenforradalmi felkelés okozott az országnak.

Ebben a kötetben a tőkés restauráció végrehajtására vonatkozó egyes politikai tényeket, adatokat és az ellenforradalom vérengzéseiről szóló újabb tényanyagot publikálunk, amelyek teljesebben világítják meg az ellenforradalmi lázadást.

Az összegyűjtött anyagból ebben a vonatkozásban néhány megcáfolhatatlan következtetés szűrhető le:

1. A fegyveres felkelés kezdeményezői és szervezői külföldi ügynökök, horthysta emigránsok és az országban levő illegális szervezeteik irányítói voltak, akik szervezőkként részt vettek a tömegmegmozdulásokban és azoknak mindinkább irányítóivá váltak.

2. A tizenkét évvel ezelőtt letűnt rendszernek az országban levő képviselői már megkezdték a fővárosban és számos vidéki városban, községben, járásban a régi hatalom visszaállítását, és a külföldön élő emigráció már felkészült itthoni ügynökeivel együtt a hatalom teljes átvételére.

3. A dolláron fenntartott és az Amerikából irányított, Nyugat-Németország területén működő Szabad Európa rádió uszító adásai nagy szerepet játszottak az ellenforradalom ideológiai előkészítésében és gyakorlati vezetésében, a fegyveres harc felidézésében, a tűzszünet be nem tartásában, ártatlan, népéhez és hazájához hű emberek lincselésére vezető tömeg hisztéria felkeltésében. A Szabad Európa rádió irányítói különösen felelősek a magyar emberek közötti vérontásért és ezt követően Nyugatra csábításukért, ezer és ezer magyar családnak a disszidálások által okozott tragédiájáért.

4. Az ellenforradalmi lázadók célja október 29-e után mind nyilvánvalóbbá vált: a szocialista népi rendszer megdöntése és a nyugati kapitalista érdekszféra Magyarországra való kiterjesztése — azaz a polgári restauráció.

Az ellenforradalmi lázadás leverése volt az egyetlen módja annak, hogy a magyar nép elkerülje egy újabb ellenforradalom sötét korszakát.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Rövid életrajz 1917-1918

Ezerkilencszáztizenhét április 3-án, hosszú száműzetés után visszatért Oroszországba Lenin. Petrográd élenjáró munkásai ujjongva fogadták a szeretett vezér megérkezésének hírét. A bjeloosztrovi állomásig Lenin elé utazott Sztálin elvtárs egy munkásküldöttséggel. Lenin fogadtatása Petrográdon, a Finlandi pályaudvaron, hatalmas forradalmi tüntetéssé lett. A megérkezését követő napon Lenin fellépett híres Áprilisi téziseivel, amelyek a pártnak zseniális tervet adtak a burzsoá- demokratikus forradalomról a szocialista forradalomra való áttérésért folytatandó harchoz. Lenin tézisei a harcnak a cárizmus megdöntése után előállott új feltételei között új irányelvet adtak a pártnak. 1917. április 24-én nyílt meg a bolsevikok VII. (áprilisi) értekezlete, amelynek munkájához Lenin tézisei szolgáltatták az alapot. Az Áprilisi Értekezlet a pártot a burzsoá-demokratikus forradalomnak a szocialista forradalomba való átnövéséért folytatandó harcra irányította be.

Az értekezleten Sztálin, erélyesen síkraszállva a szocialista forradalomra vett lenini irányvonalért, leleplezte Kámenjev, Rykov és csekélyszámú híveik opportunista, Lenin-ellenes vonalát. Ezen kívül Sztálin az értekezleten előadói beszédet mondott a nemzeti kérdésről. Kifejtve a következetes marxista-leninista vonalat a nemzeti kérdésben, Sztálin megokolta a bolsevik nemzetiségi politikát, síkraszállt a nemzetek önrendelkezési jogáért, beleértve a különválás és önálló államalakítás jogát is. A lenini-sztálini nemzetiségi politika biztosította a pártnak az elnyomott nemzetiségek támogatását a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban.

1917 májusában, az értekezlet után megalakítják a Központi Bizottság Politikai Irodáját, amelybe beválasztották Sztálint. Azóta és mindmáig Sztálin állandóan tagja a Központi Bizottság Politikai Irodájának.

Az Áprilisi Értekezlet határozatai alapján a párt óriási munkát fejt ki a tömegek megnyeréséért, harcos szellemű neveléséért és megszervezéséért.

A forradalomnak ebben a bonyolult időszakában, amikor az események rohamosan kergették egymást, hozzáértő, rugalmas taktikát követelve a párttól, Lenin és Sztálin vezetik a tömegek harcait.

„Emlékszem az 1917-es évre — mondja Sztálin —, amikor a párt akaratából a börtönök és száműzetések viszontagságai után, Leningrádba kerültem. Ott, az orosz munkások körében Lenin elvtársnak, minden ország proletárjai nagy tanítómesterének, közvetlen közelében, a proletariátus és a burzsoázia nagy összecsapásainak viharában, az imperialista háború viszonyai közt, először tanultam meg megérteni, hogy mit jelent az, ha valaki a munkásosztály nagy pártjának egyik vezetője. Ott, az orosz munkások, az elnyomott népek felszabadítói és minden ország és nép proletár harcának előharcosai körében, ott estem át harmadik forradalmi tűzkeresztségemen. Ott, Oroszországban, Lenin vezetése alatt lettem a forradalom mestereinek egyike.”

Sztálin központjában áll a párt egész gyakorlati munkájának. Mint a Központi Bizottság tagja, közvetlenül, mint vezető vesz részt a párt Petrográdi Bizottságának munkájában, vezeti a „Právdá”-t, cikkeket ír a „Právdá”-ba és a „Szoldatszkaja Právdá”-ba („Katona Igazság”), irányítja a bolsevikok tevékenységét a petrográdi községi választásokon. Leninnel együtt tevékenyen részt vesz a párt katonai szervezetei országos értekezletének munkájában és előadói beszédet mond ott „A nemzeti mozgalom és a nemzetiségi ezredek” kérdéséről. Leninnel együtt Sztálin szervezi meg a június 18-i történelmi jelentőségű tüntetést, amely a bolsevik párt jelszavainak jegyében folyt le, ő írja a Központi Bizottság nevében a Petrográd munkásaihoz és forradalmi katonáihoz intézett kiáltványt. Június 20-án az I. Összoroszországi Szovjetkongresszus Sztálin elvtársat beválasztja a Központi Végrehajtó Bizottságba.

Az 1917-es júliusi napok után, mikor Lenin, akit az ellenforradalmi ideiglenes kormány hajszolt és üldözött, illegalitásban élt, közvetlenül Sztálin vezette a Központi Bizottságot és a párt központi lapját, amely ebben az időben különböző címekkel jelent meg („Rabócsij i Szoldat” — „Munkás és Katona”; „Proletarij” — „A proletár”; „Rabócsij” — „A Munkás”; „Rabócsij Putj” — „A Munkás Útja”). Sztálin mentette meg a párt számára, népünk számára, az egész emberiség számára Lenin drága életét azzal, hogy Lenin megjelenését az ellenforradalmi bíróság előtt határozottan ellenezte, szembeszállva az árulók — Kámenjev, Rykov, Trockij — javaslatával, hogy Lenint ki kell adni az ellenforradalmi Ideiglenes kormány bíróságának.

A júliusi tüntetés szétverése a forradalom fejlődésében fordulatot idézett elő. Az új harci helyzetben Lenin új párttaktikát dolgoz ki. Szverdlovval együtt Sztálin vezette az illegálisan ülésező VI. párt- kongresszust (1917. július-augusztus). A kongresszuson Sztálin volt a Központi Bizottság beszámolójának előadója és ő mondott előadói beszédet a politikai helyzetről. Ezekben az előadói beszédekben Sztálin szabatosan megfogalmazta a párt feladatait és taktikáját a szocialista forradalomért folyó harcban. Sztálin szembeszállt a trockistákkal, akik a szocializmus győzelmét Oroszországban lehetetlennek tartották.

Válaszul a trockisták kirohanására, akik a pártnak a szocialista forradalomra irányuló vonalát a nyugati proletárforradalomtól akarták függővé tenni, Sztálin elvtárs kijelentette: „Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy éppen Oroszország lesz az az ország, amely utat nyit a szocializmus felé . . . Sutba kell dobni azt az elavult felfogást, hogy csak Európa mutathat nekünk utat. Van dogmatikus marxizmus és van alkotó marxizmus. Én az utóbbi talaján állok.” Sztálin szavai prófétai szavak voltak. Oroszország elsőül mutatta meg a szocializmushoz vezető utat.

A kongresszus Sztálin köré tömörült, aki síkraszállt Leninnek azon tanításáért, hogy országunkban a szocializmus győzelme lehetséges. Sztálin vezetése alatt, Lenin utasításainak megfelelően a VI. pártkongresszus a felkelés előkészítésének kongresszusa lett. A kongresszus beirányította a pártot a fegyveres felkelésre, a proletariátus diktatúrájának kivívására.

1917 augusztusában kitört Kornjilov tábornok lázadása, aki vissza akarta állítani Oroszországban a cárizmust. A bolsevikok talpra állították a néptömegeket a tábornoki kalandorság elleni harcra A Kornjilov-lázadás leverése a forradalom történetének új szakaszát nyitotta meg: megkezdődött a roham megszervezésének szakasza.

Mialatt Lenin illegalitásban él, Sztálin szoros kapcsolatot tart fenn és levelezést folytat tanítómesterével és barátjával — Leninnel. Sztálin két ízben keresi fel Lenint Razlivben.

Lenin és Sztálin bátran és biztosan, szilárdan és körültekintően vezették a pártot és a munkásosztályt a szocialista forradalomra, a fegyveres felkelésre. Lenin és Sztálin a Nagy Októberi Forradalom győzelmeinek megihletői és szervezői. Sztálin Leninnek legközelebbi segítőtársa. Ő vezeti közvetlenül a felkelés előkészítésének egész munkáját. Irányító cikkeit átveszik a vidéki bolsevik lapok. Sztálin magához hívja az egyes vidéki szervezetek képviselőit, instruálja őket s kijelöli az egyes vidékek harci feladatait. Október 16-án a Központi Bizottság Pártközpontot választott a felkelés vezetésére Sztálin elvtárssal az élén. A Pártközpont volt a Petrográdi Szovjet mellett működő Katonai Forradalmi Bizottság irányító góca és gyakorlatilag ő vezette az egész felkelést.

Október 16-án a párt Központi Bizottságának ülésén Sztálin, elvetve a fegyveres felkelés ellen felszólaló áruló Zinovjev és Kámenjev kapitulálásra irányuló javaslatait, kijelentette: „Az, amit Zinovjev és Kámenjev javasol, objektíve módot ad az ellenforradalomnak felkészülésre és megszervezkedésre. Vég nélkül hátrálni fogunk és elveszítjük a forradalmat. Miért ne biztosítanók magunknak a felkelés napja és feltételei megválasztásának lehetőségét, hogy ne adjunk módot az ellenforradalomnak a megszervezkedésre.”

Október 24-én kora reggel Kerenszkíj parancsot adott a párt központi lapjának, a „Rabócsij Putj”-nak („A Munkás Útja”) betiltására és páncélos gépkocsikat küldött a lap szerkesztőségi és nyomdahelyiségéhez. Reggel 10 órára azonban Sztálin elvtárs utasítására vörösgárdisták és forradalmi katonák visszaszorították a páncélos autókat és erős őrséget állítottak fel a nyomda és a szerkesztőség előtt. Délelőtt 11-re megjelent a „Rabócsij Putj” aznapi száma Sztálin vezércikkével — „Mire van szükségünk?” —, mely a tömegeket a burzsoá Ideiglenes kormány megdöntésére hívta fel. Ugyanakkor a Pártközpont utasítására a Szmolnij intézet épületéhez sürgősen forradalmi katonák és vörösgárdisták osztagait vonták össze. A felkelés október 24-én kezdődött. Október 25-én, este, megnyílt a II. Szovjetkongresszus, mely az egész hatalmat a Szovjeteknek adta át.

Sztálin tagja lett az első Népbiztostanácsnak, amelyet — élén Leninnel — az Októberi Forradalom győzelme után a II. Összoroszországi Szovjetkongresszuson választottak meg.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Az Októberi Forradalom az egész világot két rendszerre, a kapitalizmus és szocializmus rendszerére osztotta. A bolsevikok pártja új viszonyok közé került és új, óriási feladatokat kellett megoldania. Gyökeresen megváltoztak a munkásosztály harcának formái is.

A Szovjetkormány fennállásának első napjaitól fogva egészen 1923-ig Sztálin a nemzetiségek ügyeinek népbiztosa, ő vezette közvetlenül a pártnak és a Szovjethatalomnak egész munkáját, amellyel a nemzeti kérdést a Szovjetunióban megoldotta. A munkások és parasztok Lenin és Sztálin vezetésével a cári gyarmatok helyébe szovjetköztársaságokat kezdtek alkotni. Nincsen egyetlen szovjetköztársaság sem, amelynek megszervezésében Sztálinnak nem lett volna tevékeny és vezető része. Sztálin vezeti a harcot az Ukrán Szovjetköztársaságért, ő vezeti a Bjelorusz Köztársaság és a kaukázusontúli és középázsiai szovjetköztársaságok megalkotásának művét, ő segíti a Szovjetország nagyszámú nemzetiségét abban, hogy felépítsék a maguk autonóm szovjetköztársaságait és területeit. Lenin és Sztálin a nagy Szovjetszövetség megihletői és szervezői.

Sztálin, Szverdlovval együtt, legközelebbi segítőtársa Leninnek a Szovjetállam felépítésének munkájában. Leninnel együtt Sztálin vezeti a harcot Kámenjev, Zinovjev, Rykov és a forradalom többi sztrájktörője és szökevénye ellen. Kerenszkíj és Krasznov szétverésének megszervezése, a hivatalnokok és alkalmazottak szabotázsának megtörése, az ellenforradalmi főhadiszállás és a cári tábornoki kar felszámolása, a polgári sajtó betiltása, az ellenforradalmi ukrajnai rada ellen folytatott harc, az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése, az 1918-as első Szovjetalkotmány kidolgozása — mindezekben a döntő jelentőségű eseményekben Sztálinnak a legaktívabb vezető szerepe volt.

A Központi Bizottság megbízásából Sztálin vezeti 1918 januárjában azt a tanácskozást, amelyen különböző európai és amerikai országok szocialista pártjainak forradalmi szárnyai voltak képviselve, és amely jelentős szerepet játszott a III., a Kommunista Internacionálé megteremtéséért folytatott harcban.

A breszti béke nehéz napjaiban, amikor a forradalom sorsa forgott kockán, Sztálin Leninnel együtt állhatatosan harcolt a bolsevik stratégia és taktika keresztülviteléért az áruló Trockij és annak csatlósa, Buchárin ellen, akik az angol-francia imperialistákkal egy gyékényen árulva, a zsenge, még meg nem erősödött Szovjetköztársaságot a német imperializmus csapásának akarták kitenni.

(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Tragikus események színtere lett Magyarország. Az ország szocialista fejlődését a Rákosi—Gerő-féle politika zsákutcába juttatta. E bűnös politika következményei nagy felháborodást és széleskörű népmozgalmat váltottak ki. Dolgozók százezrei síkraszálltak a népi hatalom megtisztításáért, az elhatalmasodott bürokratizmus megszüntetéséért, és a nemzeti érzést súlyosan sértő politika felszámolásáért. Mindez a szocializmust építő népi demokratikus rend megerősítését és valóban szabad további fejlődését célozta. Hiszen a munkásság nem hajlandó visszaadni a tőkéseknek a gyárakat, a parasztság hallani sem akar a földesurak visszatéréséről, a nép nem akar lemondani saját hatalmáról és nem kívánja még egyszer a tőkés-földbirtokos uralom jármába hajtani a fejét.

A jogos népi és nemzeti követelések jegyében kibontakozott mozgalmat azonban az ellenforradalom sötét erői kezdettől fogva a népi hatatom megdöntésére igyekeztek felhasználni.

Nem lehet azonban e füzetnek a feladata, hogy rögzítse e szomorú napok véres eseményeinek minden részletét. Csupán néhány nap egyes tényeit ismerteti, amikor Budapest utcáin, a vidéki városokban és sok faluban az ellenforradalmi erők garázdálkodtak.

A fegyveres felkelést az ellenforradalmárok katonailag tervszerűen előkészítették. Erről tanúskodik az, hogy már a tömegtüntetés első estéjén tervszerű támadás indult a rádió, a József Telefonközpont nemzetközi részlege, továbbá gépkocsi- és fegyverraktárak ellen. Mindez sok tekintetben meglepően azonos módon történt, mint 1919-ben a Tanácsköztársaság elleni ellenforradalmi kísérletnél. Allan Dulles, az amerikai külügyminiszter fivére, az amerikai kémszolgálat vezetője jelentette ki, hogy a magyarországi felkelésről már jóval előbb tudomásuk volt. Az angol Daily Mail tudósítója október 25-én, két nappal a felkelés megindulása után a következőket írta: „Az elmúlt napokban együtt ebédeltem a szabad emberekkel, akik egy egész éven át dolgoztak az e héten kirobbant felkelés előkészítésén”. Hogy kik és hogyan készítették elő és szervezték meg a felkelést, arra további kiadványaink dokumentációs anyaga ad majd választ. Minden kétséget kizáró tény azonban, hogy október 30-án, amikor a kormány tűzszünetet rendelt el, az ellenforradalmi erők már nyíltan a porondra léptek. Széleskörűvé vált a vérengzéseknek az a sorozata, amelyről néhány adatot, szemtanúk beszámolóját, fényképfelvételeket közöl ez a füzet. Az ellenforradalmi vérengzések méreteire nézve e füzetben felsorolt tények mellett érdemes ismét idézni a nyugati polgári lapok budapesti tudósítóit. Gordon Shepherd, a Daily Telegraph tudósítója írta október 30-án: katonai és rendőri egységek által nem korlátozott népi erőszakosság ragadta karmaiba Budapestet. A rendszer teljesen tehetetlennek látszott a helyzet kézbentartására”. Seton Delmer, a Daily Expressben október 31-én írja: „Most a csőcselék terrorja kerül napirendbe … a lincstörvény rendszere, melyhez csatlakozott a kisegítő karhatalom”. (A tudósító itt a nemzetőri egységekre céloz.)

A kormány teljesen tehetetlen volt. Tevékenysége abban merült ki, hogy szinte naponként átalakult és egyre jobbra tolódott. Egyetlen szó, egyetlen felhívás sem hangzott el részéről, amely az ellenforradalmi veszély elleni harcra szólított volna, miközben az utcákon egyszerű munkás- és parasztembereket, kommunistákat, katonatiszteket, az állami szervek vezetőit, az államvédelmi hatóság beosztottjait és egyszerű sorozott katonáit akasztották fel, lőtték agyon, vagy kínozták halálra, pártházakat ostromoltak, lakásokba hatoltak be, öregeket és gyermekeket gyilkoltak le. Barret McGurn, a New-York Herald Tribune november 20-i számában írt cikkében így értékelte a magyar helyzetet: „Számos nyugati szakértő úgy gondolta, hogy a magyaroknak, legalábbis egy ideig meg kell elégedniök egy kommunistákból és nem kommunistákból álló koalícióval, amelynek élén a kommunista, de ugyanakkor nacionalista Nagy Imre állt … Hamarosan világossá vált azonban, hogy Magyarországon … az Adenauer-féle irányzat kerül napirendre”.

Az október 23-i eseményeket felhasználva, részben előre elkészített tervek szerint, részben a közben felszínre került kalandorok kezdeményezésére, egymásután alakultak különböző ellenforradalmi különítmények. Budapesten felosztották egymás között az egyes területeket, és megkezdték a hajtóvadászatot a nép fiai ellen.

Összefoglalva: az ellenforradalmi lázadás taktikájának és tevékenységének főbb jellemvonásai a következők voltak:

1. Irtóhadjáratot indítottak „minden ávós” ellen, az Államvédelmi Hatóság összes fegyveres alakulatainak, a népi hatalom fegyveres védőszervének megsemmisítésére. A kormány teljesítette az Államvédelmi Hatóság megszüntetésének a követelését. Ez helyes is volt, mert az egységes államrendőrség jobban biztosíthatja mind a szocialista törvényesség, mind pedig a népi hatalom védelmének nagyfontosságú ügyét. Tudatos ellenforradalmi taktika volt azonban az, hogy legfeljebb néhány száz államvédelmista tényleges bűneiért — akiknek legnagyobb részét el is távolítottak és jórészt le is tartóztattak már — hangulatot szítsanak az államvédelmiek ezrei, többségükben ott szolgáló sorkatonák ezrei ellen.

2. Az ellenforradalmárok kiszabadították a börtönökből a fasisztákat, háborús bűnösöket és a közönséges bűnözőket. Ennek során kerültek ki pl. Márianosztráról Antal István és Kunder Antal egykori horthysta miniszterek, háborús bűnösök és mások. Ennél azonban még többet jelentett a közönséges bűnözők sok ezres tömege a különítmények számára.

3. Általános hajsza indult a népi hatalom vezető ereje: a munkásosztály pártjának szétverésére. E hajsza keretében október 30-án ágyútűzzel lőtték szét a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházát. Egykori horthysta tisztek, csendőrök és más elemek, akik az elmúlt évek során bekerültek különböző üzemekbe, feltűzve a nemzeti kokárdát, kiadták magukat „forradalmároknak” és uszítottak az üzemi pártfunkcionáriusok ellen is, hogy az üzemi pártszervezeteket szintén szétverjék, vagy legalábbis megbénítsák.

4. Széleskörű hajsza indult meg helyi tisztségviselők, a tanácsfunkcionáriusok ás gazdásági funkcionáriusok ellen is. Sok helyen az ellenforradalmárok ebben a vonatkozásban is alkalmazták a népi hatalom megtisztításáért indult mozgalomba való „bekapcsolódás” taktikáját. Néhány nap alatt azonban mind Budapesten, mind pedig számos vidéki helyen — mikor már az ellenforradalmi erők győztesnek érezték magukat — eldobták a „szocialista” álarcot és a polgári restauráció nyílt célkitűzéseivel bomlasztották a népi demokrácia egész államrendjét.

5. Az ellenforradalmárok taktikájának igen fontos része volt az, hogy minél teljesebben és minél gyorsabban behatoljanak a kormányzati szervekbe, különösen a fegyveres testületek vezető szerveibe, hogy megszerezzék ott a vezetést, vagy legalábbis megbénítsák azok működését.

A Nagy Imre kormány idején a Parlamentet ellepte a régi horthysta politikusok, arisztokraták, koronaőrök, palotaőrök és hasonszőrű alakok sisere hada. Ezeknek nyomására a kormány Király Béla, volt horthysta vezérkari tisztet, Gömbös Gyula, a hírhedt fasiszta vezér rokonát nevezte ki a karhatalmi erők főparancsnokává. A Honvédelmi Minisztériumban mind nagyobb számban jelentkeztek volt horthysta tisztek és ez az áradat mindig jobban fokozódott, minél jobban változott a kormány összetétele a polgári restauráció képviselőinek javára.

6. Az ellenforradalmi erők növekedésében jelentős szerepet játszott az emigráns fasiszta elemek nyugatról való behatolása. A dollárral táplált emigráns szervezetek megtalálták a módját annak, hogy még a Nemzetközi Vöröskereszt egyes testületeibe is behatoljanak, felhasználják a Vöröskereszt egyes repülőgépeit és autóit — amelyek gyógyszert és kötszert szállítottak — fegyver és lőszer csempészésére, valamint arra is, hogy ellenforradalmárokat dobjanak át Magyarországra. A november előtt Budapestre érkezett 100 Vöröskeresztes repülőgép közül több mint negyven gépen mintegy félezer ilyen elemet szállítottak ide. Nyugati határainkat más fegyveres csoportok is nagy számmal lépték át.

A magyar kormány békésebb nemzetközi légkör kialakításában bízva és annak elősegítésére már korábban elrendelte, hogy határaink mentén szüntessék meg a műszaki zárat, semmisítsék meg az aknamezőket. A nyugati határon ez szeptember második felében fejeződött be. Az összeesküvést szervező nyugati ügynökségek a magyar kormány e jelentős békegesztusát azonnal arra használták fel, hogy nagyobb számban dobják át megbízottaikat és meggyorsítsák a felkelés kirobbantására irányuló előkészületeiket. A könnyebb határátlépés lehetőségével a felkelést követő napokban is éltek, hogy nagyobb és szervezett egységeket dobjanak át a hazai ellenforradalmárok erejének növelésére.

7. Az ellenforradalmárok széleskörű, de kezdetben rejtett tevékenysége, fegyveres erőik gyors növekedése következtében, valamint a Nagy Imre-kormány tehetetlensége, folytonos jobbratolódása, majd szétesése nyomán mind nyíltabbá vált. A polgári restauráció különböző pártjai és szervezetei szinte gomba módra bújtak elő és hangjuk a Nagy Imre-kormány utolsó hetében uralkodó lett a politikai életben. Ez visszatükröződött a jelentős számban megjelent új lapokban is. Október 29-én a felkelők egyik, Dudás-féle csapata megszállta a Szabad Nép székházát és november első napjaiban lehetetlenné tették a lap megjelenését is. Minden más lap, melyek túlnyomó része különböző árnyalatokban uszított a kommunisták és a Szovjetunió ellen — szabadon megjelenhetett. Október 31-én diadalmenetben hozták fel Budapestre a felsőpetényi kastélyból Mindszenty bíborost, aki nyíltan fellépett a népi demokratikus rend teljes felszámolásáért.

Az ellenforradalom már nyeregben érezte magát, bár vezető politikusait rendkívül nyugtalanította a szovjet csapatok ittléte és e körülmény hangjukat bizonyos mértékben tompította. Nyugati haderők, ENSZ-csapatok idejövetelét kérték, várták és remélték. Ez lett volna a polgári restauráció legfontosabb biztosítéka. Az ellenforradalmi lázadás Magyarországot a népi demokratikus rend megdöntésével, valamint azzal a veszéllyel fenyegette, hogy hazánk összeütközésbe kerül szomszédaival, egy új világháború kiindulópontjává és első hadszínterévé változik. Az ellenforradalom elfojtása volt a népi hatalom megmentésének és a Duna völgyében egy új pusztító háború elhárításának egyetlen lehetősége.

Ez a kis füzet néhány tényt, adatot, eseményt ismertet. Nem törekedhet arra, hogy teljes képet adjon, csupán elősegíti a történtek megvilágítását, az igazság megismerését mind Magyarország, mind pedig a külföld közvéleménye előtt.

Ellenforradalmi támadás az MDP budapesti Pártbizottságának székháza ellen

A támadás október 30-án történt; tehát akkor, amikor hivatalosan már tűzszünet volt. Ezzel a támadással kezdődött meg az ellenforradalom általános rohama az MDP szervezetei ellen. A cél a népi demokratikus hatalom megdöntése s a kapitalista rendszer visszaállítása volt. Taktikailag is fordulat volt ez: a nép jogos tömegmozgalmába már eleve bekapcsolódott ellenforradalmi elemek szervezett fegyveres ereje nyíltan és leplezetlenül lépett színre.

Az ellenforradalmi taktika egyik eleme volt az államvédelmi hatóság elleni hangulatkeltés is. A szó legszorosabb értelméből ki akarták irtani e fegyveres testület minden tagját, az államvédelmi hatóság minden egyes munkatársát, tekintet nélkül arra, hogy azok egyszerű sorkatonák voltak-e, akik e testület kötelékében teljesítették szolgálatúkat vagy olyan régi, becsületes kommunisták, akik maguk is súlyos börtönbüntetést szenvedtek a Rákosi uralom alatt és akiket épp azért küldtek az október 23-át megelőző hetekben a testületbe, hogy annak a munkáját megjavítsák s a törvényességet biztosítsák.

Amikor az ellenforradalmárok megindították támadásaikat a párt székházai ellen, már megszületett a Nagy Imre-kormánynak az a határozata, hogy az államvédelmi hatóságot meg kell szüntetni. A Nagy Imre-kormány azonban semmit sem tett, hogy megszüntesse a dühöngő pogromot. Így az ellenforradalmárok az ÁVH-t feloszlató kormányhatározat után tovább folytathatták szervezett irtó-hadjáratukat „minden ÁVH-s ellen”. Budapest utcáin az elfogott és a legrafináltabb módszerekkel meggyilkolt ÁVH-sok holttestei hevertek. Egyidejűleg hajsza indult a pártmunkások ellen is. Elég volt valakire rámondani, hogy „ez is ÁVO-s” s az illetőt máris elhurcolták, megkínozták vagy meggyilkolták. Az államvédelmiek elleni pogromot nyomon követte a kommunisták elleni uszítás.

A kommunista párt elleni hajsza jegyében szerveződött meg a budapesti kerületi pártbizottságok székházai és a körzeti pártszervezetek elleni támadás. A budapesti pártbizottság székháza elleni támadást megelőzően október 29-én már megtámadták a VII. kerületi és a VIII. kerületi pártbizottságot és a pártoktatók házát. Október 29.-én délután már kisebb fegyveres csoportok jelentek meg a Köztársaság-téren, a budapesti pártbizottság székháza körül is.

A székház bejáratát ekkor egy nehézgépfegyverrel ellátott páncélautó védte. Alkonyatkor a páncélautó legénysége elfogott három felkelőt. Mindhármuknál nemzetőri igazolványt találtak. Egyikük egy 16 éves fiú volt. A fiúnál kézigránát, társainál lőfegyver volt. A 16 éves fiú elmondotta, hogy a kézigránátot a páncélkocsiba akarta hajítani. A két másik felkelőnél új cipőket, pálinkát és egyéb kétes holmit találtak. A három felkelőt lefegyverezték, majd rablott holmijaikkal együtt átkísérték a rendőrség Mosonyi utcai épületébe.

Este 9 óra körül a Honvédelmi Minisztériumból két honvédtiszt érkezett a pártbizottsághoz. Közölték, hogy a környéket fegyveresek szállták meg s támadásra készülnek a párt székháza ellen. A két honvédtiszt csatlakozott Tóth Lajos ezredeshez, aki néhány honvédtiszttel együtt a munkásmilíciák megszervezése ügyében már korábban a pártbizottság székházába érkezett.

A várt támadás az éjjel még nem következett be. Másnap reggel a páncélautó elhagyta a székház kapuját. Délelőtt 10 óra tájban tömegesen kezdtek gyülekezni a fegyveres csoportok az épület körül. Megszállták a székházzal szemben levő Erkel Színházat s annak tetején tüzelőállást létesítettek. Megszállták a székház előtti teret is és az ott levő fák mögött helyezkedtek tüzelőállásba. Behatoltak a felkelők a szomszédos és környező házakba is és elhelyezkedtek az ottani lakásokban.

A párt székházában kb. 40 főnyi őrség volt két hadnagy parancsnoksága alatt. Az őrség sem a fegyveres csoportok gyülekezésére. sem azok harci készülődéseire nem reagált. A székházban tartózkodott Mező Imre, a pártbizottság titkára is és vele együtt a pártbizottság kb. 40 munkatársa, köztük gépírónők, a konyha személyzete, fűtők és néhány más személy.

Az épületben tartózkodók, látva az ostrom előkészületeit, jelentést tettek a párt vezető szervének, a kormánynak és a főkapitányságnak és védelmet kértek. Ígéretet kaptak, hogy megfelelő intézkedések történnek. A kormány szervei azonban, és természetesen a fegyveres erők irányító szervei is, ekkor már felbomlóban voltak. Így az ígért segítség elmaradt.

A támadás átgondolt, katonai terv szerint zajlott le. A felkelők délelőtt 10 óra után néhány perccel megkezdték az ostromot.

Az őrség kézi lőfegyverekkel sikeresen védte a székházat a 20—30-szoros túlerővel szemben mindaddig, amíg az ellenforradalmárok csak kézifegyverekkel, illetve géppuskákkal támadtak. Kb. fél 12-kor azonban a támadók tüzérséget vetettek harcba s ágyúval kezdték lőni a székházat. Az ágyútűz, a géppuska- és puskatűz folytatódott. Az épületben tüzek keletkeztek. Az összerombolt szobákban és a folyosókon már több halott feküdt s szaporodtak a sebesültek is. A vezető karhatalmi szervek eközben többször ígérték, hogy küldenek segítséget, s voltak, akik próbáltak is segíteni, de sikertelenül. Délután 2 óra után a Honvédelmi Minisztériumból végül is telefonon közölték, hogy nem tudnak segítséget küldeni.

A helyzet súlyosságára való tekintettel a székházban tartózkodó honvédtisztek azt tanácsolták, hogy az őrség szüntesse meg az ellenállást és tegye le a fegyvert.

Mező Imre, a pártbizottság titkára felhívta az őrséget, hogy szüntesse meg a tüzet. Az épületre kitűzték a fehér zászlót. A felkelők egy része ekkor behatolt a romokban heverő épületbe, másik része pedig folytatta a tüzelést.

A székházban tartózkodó egyik pártmunkás így beszéli el az épület ostromát:

„A székházat közel négy és fél órás tűzharcban tüzérséggel rommá lőtték. Fél 3 felé már láttuk, hogy a további vérontásnak nincs értelme. Mező Imre elvtárs kiadta az utasítást, hogy szüntessék meg az ellenállást. A házban lévő két katonatiszt vállalkozott arra, hogy a támadók tudomására hozza a harc feladását. Velük együtt volt Mező elvtárs is. A fehér zászlóval kilépőket sortűz fogadta. Mező elvtárs meg akarta győzni a támadókat, hogy céltalan az épület elleni támadás és a további vérontás. Erre nem kerülhetett sor, mert mindhármukat agyonlőtték. A betóduló támadók azután iszonyatos kegyetlenséggel kínozták és gyilkolták a bentlévőket. A házban tartózkodó egyenruhás embereket, katonatiszteket, rendőröket, az államvédelmi hatóságnál tényleges szolgálatukat teljesítő sorkatonákat, akiknek többsége 20 év körüli munkás- és parasztfiú volt, a Köztársaság téri fákra akasztották fel, egyeseknek agyonverésük után levágták a fejét, másoknak szívét vágták ki.”

Így halt meg Mező Imre, a nagybudapesti pártbizottság titkára. Itt vágták ki szívét a hóhérok Asztalos János honvédezredesnek, a munkásmozgalom régi, megbecsült harcosának. Ekkor ölték meg Papp ezredest és Szabó ezredest. Itt lőtték le Lakatos Péter pártiskolai tanárt. A magyar nép több mint 20 fia lett a Köztársaság téri vérengzés áldozata.

A felkelők egy része megborzadt a szörnyű vérengzéstől. Döbbenten látta, milyen szörnyűségeknek vált részesévé. Némelyek közülük igyekezett enyhíteni a kegyetlenségeket és megmenteni legalább a polgári személyeket. Az őrség tagjainak kivégzését azonban ők sem merték megakadályozni. A honvédtiszteket sem tudták megmenteni.

Megkínozták és megverték a pártbizottság munkatársait is. Kállai Éva, a pártbizottság egyik munkatársa, a gyilkosok elől kiugrott a második emeletről. A véresre vert emberek súlyos sebesülésekkel kerültek kórházba.

H. I. a pártbizottság egyik munkatársa így ír e rettenetes órákról:

„A második emeleten voltam, amikor a tömeg felfelé özönlött a lépcsőkön. Valaki a tömegből rám emelte fegyverét. Egyik vezetőjük azonban rászólt, hogy ilyen öreg nénit ne bántsanak. A kezemben lévő erszényemet és kabátomat eldobatták. Átkutatták zsebeimet, mindent elszedtek tőlem, majd egyikük azzal az utasítással, hogy fedezzem és vezessem őket, előrelökött a folyosón. Épp akkor érkezett a folyosó végére a lépcsőhöz a pártfőiskoláról egy elvtárs. Rugdalni kezdték és közben személyi igazolványát vizsgálták. Ekkor sikerült megszöknöm onnan és eljutni az első emeletig. Itt valaki megint feltartóztatott, valamivel összeverte a vállamat, rugdosta a lábaimat, majd levezettek a székház előcsarnokába és ott közrefogtak. Itt sebesültek feküdtek. Ezután kivittek a Köztársaság térre, hogy nézzem meg, milyen sors vár barátaimra. Itt hatalmas tömeg gomolygott. Az egyik ÁVH sorkatonát rugdalták, lökdöstek, verték, végül a szájába gyömöszölték a zsebében talált párttagsági könyvet. Tőle nem messze feküdt a pártszékház egyik sebesültje. Ezt rugdalták, leköpték, testén ugráltak, szidalmazták, majd kicsit távolabbra hurcolták, ahol már a lábánál fogva felakasztották az egyik elvtársat. Hogy élt-e, azt nem tudom, de vérzett, A kötél nem bírta el, leszakadt. Ekkor újból felhúzták. Szinte őrjöngtek körülötte.”

Hazugság és rágalom.

Az 1919-es fehér terrorra emlékeztető ellenforradalmi hajszában jelentős szerepet játszottak a Köztársaság téri pártszékházzal kapcsolatos alattomos hazugságok. Ilyen volt a székház alatti „titkos kazamaták”-ról terjesztett képtelen történet.

A történet első változata szerint ebbe az állítólagos titkos pincébe szorult az a „többszáz AVH-s , aki a híresztelés szerint a székházat védte. Ám a székházban, mint tudjuk, mindössze 40 főnyi őrség volt.

Hová lett akkor a „több száz”? Rémhíreket terjesztettek rejtelmes „mélyből jövő kopogásokról”, amik az állítólag odamenekült „ávósoktól” származtak volna. Ám itt a logika csődöt mondott. Ha ezek az állítólagos ávósok találtak olyan titkos lejáratot, amelyen át lejutottak a titkos pincébe, akkor vajon mért nem találták meg a kijáratot, amelyen át elmenekülhettek volna? Az is különös volt, miért jelezték az „odamenekült” ávósok kopogással, hogy ott vannak. Az esztelenség még szerzői előtt is nyilvánvalóvá vált, ezért a történetet módosítani kellett Ekkor ki találták a „10 év óta bezárt politikai foglyok”- ról szóló rémregényt. Ez a változat már jobban szolgálta az ellenforradalmi propagandát, mert alkalmas volt arra, hogy az ÁVH elleni gyűlöletet a párt elleni általános gyűlöletté változtassa. Még újságírók is akadtak, akik tollúkat e becstelen hírverés szolgálatába állították: Végh Ottó az egyik napilapban „Titkos földalatti börtön a kommunista pártház alatt” címmel már-már valóságként tárgyalta ezt az elemi logikának is ellentmondó hazugságot. Dudásék lapja, a „Magyar Függetlenség” a két mesét egyesítve, egymás mellé helyezte a „titkos pincébe” az eltűnt ávósokat és a rejtelmes politikai foglyokat.

A rémtörténetek hitelesítése érdekében és a kommunistaellenes hisztéria fokozása végett végülis nagy felszereléssel ásatásokat kezdtek az épület körül. A rádió többször is közölt felhívásokat, hogy jelentkezzenek az épület építői, a helyzettel ismerős mérnökök. Az „ásatás” természetesen eredménytelen volt. Hiszen semmiféle „titkos börtön”, semmiféle kommunista pártház pincéjében nincs és nem is lehet. Van azonban mindenféle rémmese, amit ellenforradalmárok tudatosan terjesztettek és terjesztenek, hogy valamiféleképpen eltereljék a figyelmet saját vérengzéseikről és uszítsanak a kommunisták ellen. Így volt ez a Köztársaság téri pártház „titkos pincéjéről” terjesztett rémmesével is.

Íme az MDP Köztársaság téri épülete elleni támadás valódi története.

Az ellenforradalom Budapesten

Még folyik a vizsgálat és folynak a kihallgatások. Nincsenek még minden részletre kiterjedő jelentések az 1956 őszi budapesti fehérterrorról. De a már elkészült hiányos és szűkszavú beszámolók is eleget mondanak arról, milyen politikai erők léptek színre a kezdődő anarchia napjaiban és ki ellen irányult a kezükben lévő fegyver.

Egy szemtanú vallomása.

Oravecz László budapesti lakos mondta el a következőket:

„1956. október 31-én 14 óra 30-kor Budapesten, a Lenin körút és a November 7 tér sarkán állva a következő esetnek voltam szemtanúja: a Lenin körúti Művész mozival szembeni járdán haladó egyik férfira valaki rákiáltott: „Ávós!”. Az illetőt, aki khaki színű nadrágot és a Dózsa Sportegyesület színét viselő tréningruha blúzt hordott, megrohanta a tömeg és bántalmazni kezdték. Az így keletkezett tumultust kihasználva, valaki az elfogott férfi nyakába helyezett egy drótból összecsavart kábelt. Ennek segítségével a már elalélt embert a Lenin körút és az Aradi utca sarkán egy vasárubolt előtti fára felakasztották. A meggyilkolt ember nyakába táblát akasztottak ezzel a felírással: „Tóth áv. százados. Így jár minden ávó-s.”

Senki nem ellenőrizte, hogy kik azok az emberek, akikre ráfogták, hogy az Államvédelmi Hatóság tagjai. A bestiálisan meggyilkolt emberek hecckampány és rágalmazás áldozatai.

Egy félrevezetett fiatal vallomása

Bányai Csaba 15 éves fiú, akinek fegyvert adtak, és aki egy ún, „különleges osztagban” kapott beosztást, ezt mondja:

„November 2-án és 3-án 10-es csoportokban elhelyezkedtünk lefoglalt polgári lakásokban. Ezekbe cipeltük fel áldozatainkat. Méreggel telt injekciós tűvel megöltük, majd a látszat kedvéért fejbelőttük őket.”

Ez a fiatal fiú elmondotta, hogy „különleges osztagukat” tízes csoportokba osztották, s közölte azt is, hogy november 9-én összes parancsnokaik „autókba ültek és elmentek valahová”.

Sziklai Sándor halála.

Egykori volksbundista svábok, akiknek élén Eszterle József állott, már 10 nappal az októberi események előtt megfenyegették a Budakeszin lakó Sziklai családot, hogy kiirtják őket. Október 25-én felfegyverzett banditák támadták meg a házat, kézigránátot dobtak a lakásba, majd benyomultak. Sziklai Sándor ezredes revolverrel védekezett és egyik támadóját lelőtte. A banditák kézigránátjától azonban ő maga halálos sebet kapott. Apósát, Kiss Lajost, a benyomuló banditák baltával verték agyon. Sziklai Sándor a munkásmozgalom régi, ismert harcosa, apósa, Kiss Lajos pedig régi kommunista volt, 1919 óta tagja a pártnak.

Néhány tény.

Néhány arcképet és néhány tényt írunk itt le. Azt kívánjuk megmutatni, kik és milyen célokra akarták kihasználni az október 23-i eseményeket.

A IX. kerületben működő egyik fegyveres csoport vezetője Laskovics Vera, Illatos út 5. sz. a. lakos, büntetett előéletű, közismert prostituált volt. Csoportja nagymennyiségű fegyverrel rendelkezett. A Ferenc körút, a Mester utca és a Tompa utca környékén garázdálkodtak. Laskovics állandóan részeg volt és válogatás nélkül tüzeltetett mindenfelé.

Szilágyi János 16 éves fiú évekig a nyomorék gyermekek otthonának lakója volt. A kórházban, ahová sebesüléssel került, nevetve mesélte:

„Én egy civil ruhás századoshoz kerültem és megadott címekre jártunk leszámolni az ÁVH-sokkal és a kommunistákkal. Egy alkalommal a Royal szálló környékén az egyik ház III. emeletére mentünk egy címre. A századosunk azt mondta, hogy egy ávós- hoz megyünk. Otthon találták feleségével és 6 esztendős kislányával együtt. A százados először összeverte az ávóst, majd kiszakította füleit és ollóval lekaszabolta az orrát. Utána egy sorozatot engedett bele. Közben az ávós felesége menekülni próbált, de a csoportunk egyik tagja egy lövéssel leterítette. Utána — bár gondolkodtunk, hogy mit csináljunk a kislánnyal — őt is lelőttük… Nemcsak ide mentünk fel, minden nap megvolt a magunk feladata.”

Sz. E. börtönből szabadult nő, akit november 8-án fogtak el, amikor el akarta hagyni az országot, a következőket mondja el:

„Horváth János kb. 28 éves géplakatossal ismerkedtem meg. Ez a Horváth János abban a házban, ahol lakik, agyonlőtt négy vagy öt ugyanott lakó ávóst. Ezen kívül vitt még oda ávósokat a pincébe és ott valamennyit agyonlőtték”

Budapesten, a XIX. kerületben agyonlőtték Turner Kálmánt, a Hazai Fésűsfonó öreg hegesztőjét, mert részt vett a párt székházának védelmében.

Ugyanebben a kerületben kihívták házának kapujába Lábadi József tanácstagot és ott hasbalőtték.

Lados Károlyt, Kispest tanácselnöknőjének férjét a lakásán géppisztoly sorozattal ölték meg.

Százával tartóztattak le és hurcoltak el becsületes embereket. A III. kerületben letartóztatták Bihari Ottót, a Goldberger gyár párttitkárát és Molnár Ernőt, a kerületi pártbizottság titkárát. Ugyanebben a kerületben fegyveresek keresték fel lakásán az Államvédelmi Hatóság egy 70 éves nyugalmazott, volt gazdasági tisztviselőjét. Az idős ember a támadók elől a világítóudvarra vetette magát és szörnyethalt. Az elhurcoltak egy részét az ellenforradalmi különítmények a gyűjtőfogházba vitték. November 3-án már az államvédelmi hatóság több száz tagja és 120 polgári személy volt őrizetükben. Kivégzésüket 5-ére tervezték. Más különítmények más börtönökbe hurcolták áldozataikat. Sokakat viszont a helyszíneli végeztek ki.

November 4-én a II. kerületben a Mártírok útján elhurcolták egy élelmiszerüzlet elől az ott sorban álló férfiakat és letartóztattak az utcán tartózkodó több más férfit. Közülük a kommunista párttagokat agyon akarták lőni. Tervük végrehajtását a szovjet páncélosok megjelenése akadályozta meg.

Néhány arckép a budapesti VII. kerületi fegyveres csoportok tagjairól.

A Steiner-csoport: kb. 40 fővel indult, majd a bűnözők kiszabadításával mintegy 100 főre szaporodott. Vezetője a kerületi kapitányságon jól ismert, többszörösen büntetett előéletű bűnöző, Steiner László, VII. kerületi lakos, Belsped szállítómunkás. Legutóbb 1955-ben szabadult négy évi börtönbüntetésének letöltése után. Működési területük: Csengeri u., Dob u., Wesselényi u., Alsóerdősor u. és Rákóczi út által határolt terület. Székhelyük a Csengeri u. 7-ben, a kerületi tanácsházán volt. A csoport részt vett a Budapesti Pártbizottság elleni fegyveres támadásban.

A Baross-téri Nickelsburger-csoport: kb. 500 fegyveresből állt. Szervezetszerű kötelékben működtek. Működési területük: a Rottenbiller u., Lövölde tér, Gorkij fasor és Nefelejts u. által határölt terület. Fegyverzetük: hatásos tűzfegyverek, gépágyúk, páncéltörők, amiket a Baross téren ástak be. Területüket még a rendőrök sem tudták megközelíteni mert kivégzéssel fenyegették őket. Főhadiszállásuk a Baross tér 19. sz. házban volt, szintén részt vettek a köztársaságtéri székház elleni fegyveres támadásban. Tevékenységük részletei eddig még ismeretlenek.

Az Almássy téri csoport: vezetője egy tartalékos honvéd alhadnagy, akit bűncselekmény miatt szereltek le a hadseregből, valamint egy tényleges szolgálatot teljesítő repülő szakaszvezető. Felszerelésük, golyószóró, géppuska, páncéltörő, aknavető. Kb. 150 fővel működtek. Jelentős részük kétes, bűnöző egyén. Működési területük: az Almássy tér, Wesselényi u., Szövetség u., Rákóczi út, Hársfa u. által határolt terület. Székhelyük az Almássy tér 2. sz. házban volt. Gépkocsival mozogtak a város területén.

A csoport részt vett a Budapesti Pártbizottság elleni fegyveres támadásban.

A Garai utcai csoport: kb. 200 főt számláló fegyveres egység volt, amely a Sportcsarnok kávéház kétes „törzsvendégeiből és hasonló elemekből tevődött össze. Székhelyük a Garai tér és Garai u. sarkán lévő garázsban volt. Működési területük a Verseny u., Dózsa Gy. u., Bethlen G. u. és Gorkij fasor által határolt terület, ahová más fegyveres egységet, még a rendőrséget sem engedték be.

A Klauzál téri csoport: egy Gólya gúnynéven ismert személy volt a parancsnokuk. Az egység kb. 25—30 fegyveresből állt. Székhelyük a Klauzál téren volt. Működési területük: a Klauzál tér, Rákóczi út által határolt terület. Főtevékenységük fegyveresen elkövetett közönséges bűncselekményekből állt. Raboltak és fosztogattak.

A Hungária kávéházban (volt New York kávéház) működött csoport: Vezetőjük egy Bence nevezetű személy volt Kb. 30 főnyi csoport volt. Maga Bence kezelte a csoport gépágyúját. Területük, a Dohány u., Hársfa u., Rákóczi út, Lenin körút által határolt rész volt. Részt vettek a nagybudapesti és a VII. kerületi pártbizottság épülete elleni fegyveres támadásokban.

A Royal szállóban működő csoport: ez a csoport az utolsó napokban állt össze, amikor a szovjet erők nov. 4-én megkezdték bevonulásukat. A Corvin-közi egységből, az Almássy téri csoportból, valamint az akkor szabadult bűnözőkből verődött össze. Az utolsó napokig tartották magukat, mert komoly tűzfegyverekkel rendelkeztek. Közvetlenül a szétverésük előtt felgyújtották a Vörös Csillag mozit.

Ellenforradalmi események vidéken

Az október 23-i budapesti tömegmegmozdulás 25-én és 26-án csapott át a vidékre.

Október utolsó napjaiban a felkelők — néhányuk talán emberiességi meggondolásoktól indíttatva — megnyitották a bebörtönzött fasiszták és a közönséges bűnözők előtt a börtönök kapuit. A bűnözők jelentős szerepet játszottak az ellenforradalom megerősödésében. Erre jellemző a móri járási nemzeti bizottság példája. E bizottság elnöke egy öreg parasztember, Kovács Imre lett, rajta kívül azonban csak egyetlen paraszt volt az egész testületben. A bizottság többi tagja kivétel nélkül fasiszta, a börtönökből frissen szabadult bűnöző volt. Közöttük: a bizottság elnökhelyettese Onodi nevű tizenhétszer elítélt bűnöző, titkára Kiss József tizenegy évre elítélt gonosztevő, tagjai Schiffer János és Bándy Pál volt horthysta tisztek, Köves, Harsányi, Lendvai és Kovács nevű volt csendőrök.

Horthysták Győrött.

Az októberi napokban hirtelen Győrött termett bizonyos Somogyváry Lajos százados, horthysta tiszt. Megérezvén az ellenforradalmi szelet, Münchenből repülőgéppel sietett Magyarországra és Győrbe érkezve azonnal élére állott az ellenforradalomnak. Programot is adott, amelyet a győri rádió mikrofonjába mondott be s ott hangszalagra vették. Íme néhány szemelvény Somogyváry úr programjából:

„Somogyváry Lajos, az ebben a pillanatban is vérét hullató ifjúság küldötte (!) eljött Győrbe, a rádióhoz azzal, hogy haladéktalanul megalakítjuk az ellenkormányt. Nagy Imre kormánya minden alkotmányos alapot nélkülöz, 20—30.000 fegyveres briganti és martalóc áll csak mögötte… Elhatároztuk, hogy még ma honvédelmi, illetve hadműveleti kormánybiztosságot állítunk fel, honvédelmi és belügyminiszteri jogkörrel… Nem lehet egyetlen egy közöttünk, aki az elmúlt 12 éves rezsim alatt bármely vezető posztot vállalt… Elhatározott szándékunk, hogy felvesszük a kapcsolatot a külföldi kormányokkal…”

…„Kísérletet teszünk arra, hogyha nem tudunk megfelelő rádióhoz jutni, visszafoglaljuk (!) az igen csekély erővel védett nagyadókat vagy külföldről fogunk megfelelő adóállomáshoz jutni a legrövidebb időn belül. Mindent megteszünk, hogy a külföldön élő magyarok … önkéntes szabadságharcos ezredeket szervezzenek és küldjenek, mert minden perc drága. Az a kérésem és ezt kérjük mindenkivel és a Szabad Európával is közölni, keressenek összeköttetést a Somogyváry Lajos vezetése alatt felállítandó győri forradalmi minisztériummal és a hadműveleti kormánybizottsággal… Minden magyar munkás tudja mi a kötelessége. A gyárakban és bárhol a munkát azonnal abbahagyni, hogy csak az újra megalakítandó kormány parancsára kezdjék meg. Azon kívül vidéken és mindenütt a megbízhatatlan embereket őrizetbe kell venni.”

Jelentkezett a Győri Gyapjúfonó és Szövőgyár volt főrészvényese, egy Kertész nevű tőkés is. Eddig nyugaton élt, majd a magyarországi események hírére Bécsbe érkezett azzal a céllal, hogy visszajöjjön és Győrött az „üzemét” átvegye. Üzeneteket küldött a gyár főmérnökének, hogy „tárgyalni” akar véle a „gyáráról”.

Azt hisszük ebből elég ennyi.

Győrben megkezdték tevékenységüket az ellenforradalom terrorista csoportjai. Németh Vendel 50 éves megyebizottsági munkatársat egy kb. 20 főből álló fasiszta csoport az utcán feltartóztatta, elkezdte ütlegelni és be akarta dobni a Dunába. Két magyar katona mentette ki kezeik közül. Az ellenforradalmárok hozzáfogtak fegyveres különítményeik kiépítéséhez és a tervezett kegyetlenkedések tömeges végrehajtásához, de erre már nem volt elég idejük.

Szekszárdon

a város reakciós elemei Vették hatalmukba a nemzeti bizottságot. A tanács vezetőit önhatalmúlag leváltották és helyükbe a régi világ főszolgabíróit és szolgabíróit állították. A megyénél egy öttagú jogászbizottság vette át az irányítást, köztük dr. Marth, dr. Farkas és dr. Simon volt főszolgabírák. A járási tanácsnál dr. Pető Antal, dr. Taba György és dr. Mező László volt szolgabírák lettek a vezetők. Az összegyűlt községi küldötteknek egyszerűen kijelentették, hogy a régi vezetők közül egy sem maradhat és az általuk kijelölteket kell elfogadni.

Füzesabony

községben november 3-ára Virradó éjszaka Gál János kulák, Gál Kiss János és Koródi István munkakerülő kocsmatöltelékek vezetésével egy csoport ledöntötte a szovjet emlékművet, majd a tanácsháza elé vonultak, meg akarták verni a tanács vezetőjét. Mivel a tanácsházán nem találtak senkit, elmentek a községi begyűjtési megbízott lakására, ahol beverték az ablakokat, a begyűjtési megbízottat, aki Budapestről vidékre helyezett munkás, a lakásáról a tanácsházára hurcolták, összeverték és egy szobába zárták. A kulákok által összegyűjtött csoport a község volt horthysta főjegyzőjét, egy Fecske nevezetű egyént „kiáltotta ki” a község vezetőjének. A volt főjegyző vezetésével létrejött a „munkástanács”, melynek első ténykedéseként elzavarták helyéről és súlyosan bántalmazták Kovács Lajost, a földműves szövetkezet ügyvezetőjét. Antiszemita jelszavakat kiáltozva vonultak a textil-üzlet elé, ahonnan elzavarták az üzletvezetőt. A begyűjtési megbízott családját (feleségét és kisgyermekét) a lakásából az utcára dobták, nem engedték meg a szomszédnak, hogy helyet adjon a gyereknek. A Gál János által vezetett csoport megrohanta a rendőrőrsöt, onnan fegyvereket szerzett, a fegyverekkel felvonultak a járási pártbizottsághoz, azt elfoglalták és a páncélszekrényben levő 18 000 forintot elvitték.

Mezőtárkány

községben a budapesti üzemből odakerült községi tanácselnököt, aki Heves megye egyik legrégibb községi tanácselnöke, súlyosan bántalmazták: kétoldali bordatörése van és tüdő vérzést kapott: 9 éves kisfiát úgy összeverték, hogy ágyban fekvő beteg lett. Feleségét két ajtó közé szorították, hogy ne tudjon elmenekülni.

Pápán

október 31-én hajnalban megkezdték a vezető kommunisták lefogását. Letartóztatták Pandúr Sándor járási tanácselnököt. Pap Józsefet, a rendőrség járási vezetőjét és másokat. A városból közel 40 kommunistát hurcoltak el, bár ezek egy részét később visszaengedték. Kijelentették, hogy a fogvatartottak közül egyeseket internálni fognak, másrészüket kivégzik. E tettük végrehajtását a szovjet csapatok bevonulása gátolta meg.

Miskolcon

a rendőri szervek felszámoltak egy ellenforradalmi csoportot, amely párttagokról, becsületes dolgozókról listát készített, hogy a listán szereplő személyeket kivégezzék. November 3-án ez a csoport 22 személyt kivégzett. Fegyveres csoportok behatoltak a megyei rendőrség épületébe, ahonnan kihurcolták Gáti rendőr alezredest, Raduly rendőr századost, Strelecz rendőrhadnagyot, Juhász államvédelmi hadnagyot és Antal rendőrtörzsőrmestert. Előbb megverték, majd a szovjet emlékműre felakasztották őket. Mohai államvédelmi századosnak sikerült üldözői elől megszöknie, de végülis kétségbeesésében öngyilkosságot követett el. Negyedikére további 150 személy kivégzését tervezték. További terrorcselekedeteiket azonban a szovjet csapatok megakadályozták.

Ózdon

október 29-én véres esemény zajlott le. A város egyik terén nagy tömeg gyűlt össze és lövöldözés kezdődött, melynek során egy nemzetőr tüdőlövést kapott. A tömegben valaki elkiáltotta, hogy az „ávósok lőttek”. Ezután három embert, vadállati kínzások után a munkástanács épülete előtt felakasztottak. A három közül kettő nem is az államvédelmi hatóságnál, hanem a rendőrségen dolgozott. A harmadik az államvédelem munkatársa volt. Őt otthonából hurcolták el; mintegy 3—4 kilométer távolságra lakott a lövöldözés színhelyétől és az egész dologról nem is tudott. A lövöldözés oka egyébként az volt, hogy a tömegben véletlenül (vagy provokációs célból) elsült egy nemzetőr puskája és a többi nemzetőr erre nagy lövöldözést kezdett. A három áldozat közül a másodikat ott a helyszínen fogták el, a harmadikat pedig az utcán, tehát az sem volt ott. Ezeket az embereket rettenetesen összeverték, majd a munkástanács épületébe vitték. A munkástanács később a tömeg követelésére kiadta őket. Ezután történt felakasztásuk.

Kiskunmajsán

az ellenforradalmárok kivégezték Neményi Józsefet. Neményi József 61 éves volt. 1919 óta vesz részt a munkásmozgalomban, a kiskunmajsai tanács ipari és kereskedelmi előadója volt.

1956. október 27-én 10—15 ember vezetésével egy csoport hatolt be a tanácsházára. Neményit keresték. Neményi nem volt ott. Elmentek érte a lakására és onnan a tanácsházára hurcolták, ahol ez a 10—15 főből álló csoport agyonverte.

Azután a pártbizottságra vonultak. A párttitkárt azonban nem találták meg, de megtalálták Kuklis Lukács félkarú, béna embert, aki a legeltetési bizottságnak volt a tagja és megverték. Ezután egy zsidó kiskereskedő — Krausz — házához vonultak, akit ugyancsak nem találtak meg. Antiszemita jelszavakat kiabálva megtámadtak Fischöf, a földműves szövetkezet felvásárlójának házát, azt feldúlták, összerombolták a berendezést. Fischöf maga a tetőn keresztül menekült meg. A tömeg nekiment és ugyancsak megverte Balog Benjámin dolgozó parasztot, aki a legeltetési bizottság elnöke volt.

Az események után megválasztották a falu úgynevezett munkástanácsát, amely csupa kulákból, feketézőből, csendőrökből és a börtönből kiszabadítottakból állt. Jellemző, hogy az új rendőrség parancsnoka Karcsú József, volt csendőrőrmester lett.

Mihályin

1956. október 27-én Maróti Mihály volt horthysta jegyző vezetésével alakították meg a „Nemzeti Tanácsot”, amelybe bevontak két volt csendőrt is. Ezek közül Kiss Lajos volt csendőr és ifj. Halász István november 1-én fegyveresen betört a párttitkár lakására. A párttitkárt kihurcolták és megverték.

Téten

október utolsó napjaiban, volt nyilas elemek egy Baumgartner nevű nyilas vezetésével megalakították a nyilaskeresztes pártot és rettegésben tartották a lakosságot.

Újkéren

Horváth Béla 85 holdas kulák, aki 1949-ben önként ajánlotta fel földjét az államnak, október 26.-án fegyveres bandával állított be a községi tsz. épületébe, ahol az ott lakó tsz. tagoktól azt követelte, hogy 24 órán belül takarodjanak ki az épületből és leltár szerint adják vissza gazdasági felszerelését.

Bősárkányban

október 27-én egy kulákok által vezetett csoport betört a községi tanácsházba, eltávolították onnan a tanács tagjait és új tanácselnöknek Kiss Andorka András kulákot tették meg. Ezután fegyveresen betörtek a párttitkár lakására, elhurcolták a pártházba, ahol minden iratot széttéptek és kijelentették, hogy a szegények ideje lejárt, átveszik a vezetést és visszaállítják a régi világot.

Csornán

1956. október 26-án Plénár Imre, volt kocsmáros és mások vezetésével tüntetést szerveztek, amibe rövid időn belül bekapcsolódtak a községben megbúvó összes reakciós elemek. A tüntetésben a község lakosságának mintegy 6—8 százaléka vett részt. Ez a réteg saját köréből „Nemzeti Bizottságot” alakított. A Nemzeti Bizottságban a vezető szerepet Czinder György, volt nyilas főjegyző töltötte be. Czinder György apja 1920-ban egyik vezetője volt az ellenforradalmi fehérterrornak, brutális módon gyilkolta a becsületes dolgozókat. Czinder György öccse, Czinder János az 1956. október 26-i események során elsőnek követelte, hogy a volt csendőrök azonnal öltözzenek be csendőrruhákba és vegyék át a községben a hatalmat. Czinderék segítőtársai is mind közismert reakciós ellenforradalmi beállítottságú emberek voltak. A községi Nemzeti Bizottság elnökévé Székely Sándor, volt horthysta tisztet tették meg. Egy Ronge nevezetű volt horthysta százados Csorna katonai parancsnokává kiáltotta ki magát. A községben és környékén megbúvó volt horthysta tisztekből tiszti különítményt szervezett, amely azonnal elkezdte a fehérterror előkészítését. Ez a tiszti csoport Czinder György parancsára letartóztatta Hajtó Ferenc, volt községi párttitkárt és egy saját magukból alakított „számonkérőszék” elé állították. Ez a törvényszéki komédia jeladásul szolgált volna a többi becsületes, a népi demokráciához hű vezető ember lemészárlására. Czinder György, Székely Sándor és társai listát állítottak össze leendő áldozataikról. A november 3-án megrendezett törvényszéki komédián Hajtó Ferenctől a listán szereplő egyénekről terhelő vallomásokat igyekeztek kicsikarni. A tárgyalás után Czinder György parancsot adott a fogdát őrző katonáknak, hogy az éj folyamán a fogdában lőjék le Hajtó Ferencet. A katonák azonban, akik személyesen is ismerték Hajtót, a parancsot nem hajtották végre. A vérontást a szovjet csapatok érkezése akadályozta meg. Czinder György és néhány társa, látva az ellenforradalmi fehérterror kudarcát, nyugatra menekült.

A szegedi

úgynevezett forradalmi bizottságnak tagja lett Kovács József könyvelő. Őt tették meg a szegedi ellenforradalmi fegyveres erők parancsnokává.

Kovács 1926-ban született Békéscsabán. 1944-ben Nyugat-Németországba menekült, ahonnan 1946-ban tért vissza. 1949-ben népi demokrácia ellenes politikai bűncselekményért börtönbe zárták. Büntetését letöltve, Röszkén lett könyvelő, az október 23-i események után az ellenforradalom egyik legaktívabb szervezője lett. Ő adott utasítást az ávósok és politikai személyiségek letartóztatására és a börtönben levő foglyok kiszabadítására. A bankból 100 000 forintot vitt el a „forradalom céljaira”.

Kovácsnak Szegeden két titkos lakása is volt, még a 23-i események előtt. Az ellenforradalmi rendőrség megalakulásakor apját, aki a felszabadulás előtt a horthysta rendőrség egyik vezető tisztje — százados — volt, mint tanácsadót a rendőrségbe vitte be dolgozni. Kovács tartotta az összeköttetést a Szeged-környéki felkelőkkel, így többek között a Makó városiakkal is. Ő adott utasítást Kertes Endrének, a ruhagyári munkástanács elnökének, hogy szervezzék meg az ellenállást és ha az elfoglalás veszélye fenyeget, gyújtsák fel a Ruhagyárat is. Kertesék nem hajtották végre Kovács egyetlen parancsát sem.

Baján

november 2-án 21 órakor ellenforradalmárok megtámadták a járási kapitányság épületét. A támadók géppisztolyokkal tüzeltek az épületben levő személyekre, aminek következtében Zeleckó Benjámin rendőrfőhadnagy, közrendvédelmi parancsnokot agyonlőtték, ugyanakkor több lövéssel súlyosan megsebesítették Bogács Géza rendőrfőhadnagyot, á kapitányság vezetőjét, Lőrincz István rendőrtörzsőrmestert és András István rendőrhadnagyot.

Szombathelyen

1956. október 27-én, 22 órakor nagyobb csoport támadást indított egymásután a volt ÁVH, a pártbizottság és a megyei börtön épületei ellen. A támadók leütötték Magyar István, bv. főhadnagy börtönparancsnokot, utána a foglyokat kiengedték a börtönből.

A magyar események a nyugati sajtó tükrében

Ha végigtallózunk a nyugati sajtó hasábjain, hosszan sorolhatjuk az egymás mellé kívánkozó idézeteket, melyek kétségbe vonhatatlanul bizonyítják, hogy a nyugati polgári körök is világosan látták a magyarországi ellenforradalmi erők előretörését és terrorakcióit. Ezek az idézetek, ha mégoly hézagosan is, összefüggő filmszalag kockáiként vetítik az elfogulatlan szemlélő elé a torlódó eseményeket és azok vészes következményeit, a magyar szélsőjobboldali és fasiszta csoportok szövevényes nemzetközi kapcsolatait, és a Rákosi—Gerő-féle vezetés bűnei ellen mozgásba lendült népmozgalom ügyes és gondosan előkészített kihasználását az ellenforradalom céljaira.

Az október 30-a után már nyílt sisakkal fellépő ellenforradalom előzményeire fényt vet Allan Dullesnek, az amerikai kémszervezet vezetőjének ismert és már idézett kijelentése, hogy „mi előre tudtunk a magyar felkelésről”.

A „Szabad Európa Szervezet” szerepe.

A nemzetközi összefüggésekre, a szerteágazó előkészítésre utal a párizsi Le Monde november 22-i számának hosszú cikke, amely a többi között ezeket mondja:

„A legmagasabb amerikai személyiségek a legkisebb alkalmat is megragadták, hogy kifejezzék érdeklődésüket a kelet európai népek iránt, hogy ellenállásra buzdítsák őket, és hogy hangsúlyozzák: mindazok, akik a szabadságért harcolnának, élveznék Amerika támogatását… 1949-ben a hidegháború kellős közepén hatalmas szervezet alakult, névlegesen ugyan magánjelleggel, valójában azonban a Külügyminisztérium irányítása alatt: a Szabad Európa Bizottság. A szervezet vezetőségének elnöke Allan Dulles lett, a Központi Hírszerző szerv akkori helyettes vezetője, ma főnöke. A bizottságot azzal a kettős céllal hívták életre, hogy kezébe vegye a háború utáni politikai emigráció szervezését és irányítását és biztosítsa a vezető szerepet a Kelet-Európának szánt propagandában. New-Yorkban nemzeti bizottságokat hoztak létre, amelyeknek tagjait az amerikaiak válogatták ki. Anyagilag támogatták őket, s ez lehetővé tette számukra, hogy monopolizálják az emigráció képviseletét. Ugyanakkor felállítottak egy rádióállomást Holzkirchenben, München mellett, mintegy 100 magyar munkatárssal. Ez a rádió naphosszat közvetített Magyarország számára olyan műsort, amelynek az volt a célja, hogy hallgatóiban erősítse a kommunista rendszerrel szemben az ellenállás szellemét. Az adások fő témája: Amerika hatalma és elhivatottsága a rab népek megsegítésére. Másrészt a „Kereszteshadjárat a szabadságért” nevű szervezet, a Szabad Európa Bizottság testvérvállalata időnként léggömbök ezrei útján röpcédulákkal árasztotta el Magyarországot, hogy a lakosságot egy nem létező felszabadítási bizottság nevében ellenállásra buzdítsa… A felkelés idején a Szabad Európa rádió felhívásait bizonyára igen sokan követték… Vajon nem azért folytatták-e napokon át a hiábavaló harcot, mert követték a Szabad Európa rádiónak az amerikai elnökválasztás előestéjén adott tanácsát, amely biztosította hallgatóit, hogy ha a fegyveres felkelés folytatódna az elnökválasztás eredményeinek kihirdetése után is, akkor a washingtoni kormány felléphetne Magyarország érdekében.”

A felkelés közvetlen előkészítéséről ad képet a Berliner Zeitung november 20-i száma, amely a magyarországi ellenforradalmi erők nyugat németországi kapcsolatait ismerteti:

„A kiképzett magyar emigránsok részvétele a magyarországi véres eseményekben most már kétségtelenül megállapított tény. Münchenben ismeretes lett, hogy a felső-bajorországi Traunstein közelében egy amerikai vezetés alatt álló tábor van, amelyben Franco-Spanyolországból származó katonatisztek és a magyar fasiszta szervezetek tagjai képezik ki az embereket a gerillaharcra. Október 20-a után ebbe a táborba nagy csoport magyarországi sváb érkezett, olyan emberek, akik 1945-ben Nyugat-Németországba menekültek, mivel a fegyveres SS tagjai voltak … Ezeknek szervezetük is van, amely Münchenben Himmelreich Strasse 3. sz. alatt működik.

Október 24-én, 25-én és 26-án a traunsteini tábor „gerillatanulóit” csoportokban Ausztriába szállították és onnan szanitéc-repülőgépeken és autókon Magyarországra csempészték. Az volt a feladatuk, hogy a magyarországi német kisebbséget, amely kb. 300 000 főt számlál, a népi demokratikus rendszer elleni harcra lázítsák …”

Az újság a továbbiakban arról is beszámol, hogy ezek a különleges megbízatással Magyarországra szállított fasiszták részben már vissza is tértek a traunsteini táborba. Müncheni újságírók megkísérelték, hogy velük beszéljenek, de az amerikai hatóságok tisztviselői nem engedték be őket a táborba. A lap beszámol arról, hogy Nyugat-Németország más részeiből is küldtek fasisztákat Magyarországra, így a „Magyar Harcosok Szövetségéinek, a „A Magyar Szabadság Mozgalmá”-nak és hasonló szervezeteknek a tagjait. Október 20-a után, írja továbbá, Münchenben és a München körüli repülőtereken Regensburgból, Stuttgartból és más nyugat-német városokból jövő fegyveres magyar csoportok jelentek meg. A müncheni lakossággal folytatott beszélgetésekben ezek a horthysták nyíltan megmondották, hogy mint az „ország urai” készülnek Magyarországra visszatérni.

Még ékesebben szól erről a nyugati fasiszta magyarok lapja, az „Új Hungária” november 2-i száma:

„Megmozdult a magyar emigráció. A menekült magyarok legnagyobb németországi gyűjtőhelyén, a walkai táborban az ott tartózkodó magyarok lelkesedésükben rohamzászlóaljakat alakítottak. Az a tervük, hogy függetlenül minden más eseménytől és a nyugati állásfoglalástól előnyomulnak Magyarország felé.

Londonban ugyancsak önkéntes zászlóaljak alakultak … Franciaországból, Németországból, Ausztriából és más európai országokból magyar fiatalok és emigráns katonák egyéni kezdeményezések alapján úton vannak Magyarország felé, vagy talán már át is léptek a határon…”

I. M. Biszaga, Nyugat-Németországban élt ukrán nacionalista, volt szovjet állampolgár, aki hazájába való visszatérésre jelentkezett, Berlinben nyilatkozott az ukrán nacionalista disszidáltak szervezetének tevékenységéről. Nyilatkozatából idézzük a következőket:

„Néhány napja annak, hogy életem nagy lépésére szántam el magamat. Ennek meg kellett történnie, mivel nem tudtam tovább nézni mindazt a hazugságot és bűnös tevékenységet, amelyet az ukrán nacionalisták szervezete nyugaton végez…

A ZCS OUN (ukrán nacionalista szervezet) egyik tevékeny vezetőjének, Vladimír Leniknek a szavaiból néhány héttel a magyar események kezdete előtt tudomásomra jutott, hogy Bandera, Kasuba és Lenkavszkij gazdáik utasítására Ausztria területén mintegy tíz különítményt szerveztek az ukrán nacionalista szervezetek tagjaiból diverziós és aknamunka végrehajtására.

Ez év augusztusában Bandera és Lenkavszkij személyesen Ausztriába utaztak, hogy ellenőrizzék ezeknek a különítményeknek a felkészültségét. Majd Münchenbe való visszatérésük után zárt ajtók mögött elégedettségüket fejezték ki a jó felkészülés felett.

Néhány nappal a magyar események előtt egész véletlenül megtudtam Leniktől, hogy ezeket a csoportokat, amelyeket még augusztusban létrehoztak Ausztria területén, diverziós munkáira Magyarországra fogják küldeni. Lenik kijelentette nekem, hogy fontos esemény előestéjén állunk és javasolta, hogy utazzak Magyarországra. Kijelentette, hogy nem fogom sajnálni, mivel ezt a munkát jól meg fogják fizetni…

A magyar események megkezdődése utáni napon Vladimir Lenik a „Slách Peremogi” (A Győzelem Útja) című ukrán emigráns lap tudósítójának álcázva magát, az osztrák—magyar határra ment és OUN-ista bandákat dobott át Magyarországra. Ezen kívül a banderista szervezet vezetője, Iván Kasuba, Münchenből és környékéről még néhány csoportot küldött, amelyek Kisbarnaki horthysta tábornok csoportjaival együtt odautaztak terrorcselekmények végrehajtására…

A banderisták feladata az volt, hogy pánikot keltsenek, lőjenek a szovjet katonákra és tisztekre, támadásokat intézzenek ellenük és megsemmisítsék azok családjait. A fenti csoportok orosz-, ukrán- és magyar-nyelvű röpcédulákat vittek magukkal és ami a fő: amerikai fegyverekkel voltak ellátva.”

Élelmiszer helyett kézigránát

A nyugati sajtóban a nagy titoktartás ellenére is jelent meg hír arról, hogy hadianyagot küldenek a magyarországi felkelőknek, mégpedig csempészúton. A hamburgi „Welt am Sonntag” november 4-i száma riportjában arról számol be, hogy egy magyar nőtől a következő felvilágosítást kapta:

„Csak szombaton kaptuk az első élelmiszerszállítmányt, Egy külföldi, aki folyékonyan beszélt magyarul, 4 kocsirakomány pléhdobozt adott át nekünk és figyelmeztetett, hogy nagyon óvatosan nyissuk ki azokat. Csak később értettük meg a szavak értelmét. 200 pléhdoboz kézigránátokkal volt tele.”

Önmagában is jellemző, hogy a „Welt am Sonntag” szóban-forgó számát a nyugat-német kormány sürgősen elkobozta.

Érdekes jelentést közölt november közepén a Newyork World Telegramm and Sun, amely szerint a volt náci tábornok, Gehlen által vezetett nyugat-német kémszervezet tevékenyen hozzájárult az ellenforradalom kibontakozásához. Az amerikai lap tudósítója azt írja, jól tájékozott diplomáciai körökben megerősítik, hogy Gehlen tábornok ügynöki hálózatának jelentős szerepe volt a magyarországi felkelésben. Gehlen tábornok egyébként közvetlenül Adenauer kancellártól függ és a kancellár rendelkezésére bocsátott külön alapból finanszírozzák szervezetének működését.

A magyarországi események ilyen gyanús külföldi vonatkozásait olyan nagytekintélyű politikusok is világosan látták, mint Nehru indiai miniszterelnök, aki november 19-én az indiai parlamentben kijelentette:

„Meggyőződésem, hogy a magyar felkelés fasiszta elemei részére külföldről szállítottak fegyvert.”

Ami a magyarországi előzményeket illeti, már a bevezetőben utaltunk a Daily Mail tudósítójának büszkélkedve írt közlésére: „Az elmúlt napokban együtt ebédeltem azokkal az emberekkel, akik egy egész éven át dolgoztak az e héten kirobbant felkelés előkészítésén”.

Megmozdultak valamennyien, a levitézlett politikusok, a horthysta katonatisztek is. A Le Monde november 3-i számában így irt:

„Sok emigráns áramlik Budapestre és erősíti a jobboldali pártokat.”

Az AFP hírügynökség ezekben a napokban a következőket jelenti:

„A Király tábornok által létrehozott kommunista-ellenes ellenállási mozgalomról teljes joggal feltehető, hogy erős támasza van a Nyugat-Magyarországon állomásozó egyes helyőrségekben, amelyek az ezen a héten teljesen nyitva álló osztrák határon tartózkodnak. Az Ausztriába és Németországba szökött magyar emigránsok mozgalmai kétségtelenül éltek is ezzel a lehetőséggel.”

A Reynolds News:
Fennáll egy szélsőséges fasiszta rezsim lehetősége.

Ugyanez a hírügynökség közli október 31-én:

„Megerősítést nyert, hogy Nyugat-Magyarországon lázas sietséggel szélsőséges katonai szervezeteket hoznak létre, hogy azok beláthatatlan következményekkel járó politikai akciókat kezdjenek. Ezek a szervezetek már kapcsolatokat létesítettek az egykori „tűzkeresztes”-ekkel (a francia tudósító az egykori francia fasiszta szervezet nevén említi a nyilaskereszteseket — a szerk. megjegyzése) és ultra nacionalistákkal, akik Ausztriában tartózkodnak. Magyarországon az 1919-es Horthy-puccs emléke kísért.”

Az Osterreichische Volksstimme október 30-i száma szerint:

„Egyes határállomásokon szabályos vezérkarokat állít fel az ellenforradalom. Az utóbbi napokban, az ún. menekült magyarok közül az ellenforradalom nagyszámú ügynöke lépte át a határt, hogy ott, mint mondják, „csatlakozzanak a felkelőkhöz”. Mint a tegnapi Daily Telegraph írja, közvetlen kapcsolatuk van a salzburgi ellenforradalmi főközponttal. Még Bajorországból és Nyugat-Németország más vidékeiről is, osztrák területen keresztül, ellenforradalmi csoportokból álló szabályos szállítmányok érkeztek.”

Íme, így dolgozott a külföldi reakció, így próbálta — s tegyük hozzá, nem kevés sikerrel — a tömegek jogos elégedetlenségét megnyergelni, s a tömegmozgalmat saját irányításával egy ellenforradalmi puccskísérlet eszközévé tenni. A külföldi lapok tudósítói ezekben a napokban így jellemezték a torlódó magyarországi eseményeket.

A londoni Reynold’s News szerint:

,,A magyar „forradalmárok” jobboldali radikálisok . . . Magyar fasiszták özönlenek külföldről Magyarországra… Fennáll egy szélsőséges fasiszta rezsim lehetősége, Horthy admirális és Szálasi követőinek vezetése alatt.”

A párizsi l’Express című polgári lap november 9-i számában így írt:

„A Nagy-kormány november 1-én a zavar nyilvánvaló jeleit mutatta. Gyakorlatilag hatalom nélkül engedményeket tett. mind jobbra, mind balra… A haragvó tömeg vadul öldökölt, s a politikai rendőrség tagjai nem voltak az egyedüliek, akiket meglincseltek. Vidéken a jobboldal a felszínre került, és bizonyos nemzeti tanácsok többé-kevésbé náci irányzatokat mutattak. Hemzsegni kezdtek az új politikai pártok.”

A helyzetet a londoni Times bécsi tudósítója a lap november 3-i számában így jellemezte:

„Múlt szombaton (okt. 27-én) az volt a kérdés, milyen messzire mehet Mister Nagy a forradalom követelései elé. Tegnap már minden határon túlment.”

Egy vidéki német lap, az „Aalener Volkszeitung” szerint:

„Nagy Imre végzete, hogy a mozgalom, amely számára megnyitotta a visszatérés útját, a döntő pillanatban egyértelműen antikommunista és szovjetellenes vonást öltött.”

„A csőcselék terrorja a napirenden.”

Az ellenforradalmi terrorista csoportok a kormány tehetetlenségével és hátrálásával egyidejűleg fokozták a hajszát a népi demokratikus rendszer hívei ellen. Több nyugati tudósító részletesen beszámol a kegyetlenkedésekről, a kirajzolódó fehérterror borzalmairól. Az események iránya ekkor már nem volt kétséges. Jellemző ebből a szempontból az angol Reuter hírügynökség jelentése:

„Bizonyos információk szerint a fasiszta mozgalom egykori tagjai megkísérlik pártjukat újjászervezni. A felkelés, amelyet kezdettől fogva gyenge jobboldali csoportok támogattak, olyan helyzetbe csúszott át, amelyben a Horthy restaurációért fellépő elemek győzelme már nem lehetetlen. Tegnap óta Budapest utcáin embervadászat folyik. Az államvédelmi rendőrség tagjait, mint a kutyákat agyonütik, lámpavasakra, erkélyekre akasztják őket. Az egész országban olyan jelenetek játszódnak le, amelyek a „fehérek” 1919-es visszatérésére emlékeztetnek. A magyar politika jobbratolódása az ország demokratikus elemeit méltán nyugtalanítja.”

A svéd Stockholm Tidningen november 1-én Gunnar Kumlien jelentését közli a következőkről:

„Az egyik Budapest felé vezető út menti kisebb faluban tanúja voltam, miképpen lincseltek meg egy kommunista vezetőt. Ez a község tanácsházán történt. Igen sokan csoportosultak körülöttem, parasztok, katonák, felkelők. Hirtelen elkiáltotta magát mellettem egy ember és a következő pillanatban vadállatként ugrott előre és rávetette magát egy másik emberre. Ettől a kommunista vezetőtől bizonyára meggondolatlanság volt ilyen hamar mutatkozni, mert felismerték — és azután az egész villámgyorsan játszódott le. Az az ember másokat hívott oda és a lincselés megkezdődött. A kommunista kezét feje fölé téve igyekezett védekezni, miközben ütések zuhantak arcára, hátára, hasára, utána patkós csizmasarokkal rugdosni kezdték. Eleredt a vére, míg végül is elterült a padlón és a rögtön ítélet végétért.”

Ugyanezekben a napokban, október 30-án Gordon Shepherd, a Daily Telegraph tudósítója így írt:

„A katonai és rendőri egységek által nem korlátozott erőszakosság ragadta karmaiba Budapestet. A rendszer teljesen tehetetlennek látszott a helyzet kézbentartását illetően és óránként adott újabb ígéreteket a rádión keresztül.”

Sefton Delmer, a Daily Expressben október 31-én szintén, hasonló megállapítást tett:

„Most pedig a csőcselék terrorja kerül napirendre … A lincstörvény rendszere, melyhez csatlakozott a kisegítő karhatalom.”

„Mindszenty az új rend jelképe.”

Ezek után írta diadalmasan a Bild-Telegraph október 31-i száma a következő címmel:

„Magyarországon elsöpörték a népi demokráciát”, majd elmondja, hogy értesülései szerint „mindaddig, amíg Nagy Imre van a budapesti kormány élén, mindaddig, amíg akárcsak egyetlen kommunista is van abban képviselve, addig egy ilyen kormányzat számára a felkelők között nem fog többség kialakulni… A kommunista-ellenes erők meg vannak győződve közeli győzelmükről.”

Különös figyelmet keltett Mindszenty bíboros megjelenése az egyre jobbra tolódó politikai helyzetben. A hamburgi Der Spiegel című hetilap november 7-i száma szerint

„Mindszenty a felkelőknek antikommunista mártír-mítoszt és katolikus ideológiát nyújt.”

Később ugyanez a lap a következőket írja:

„Nyilvánvalónak látszik, a felkelés vezéreként Mindszenty aligha jöhet szóba, de feltétlenül szóba kerülhet mint egy új rend jelképe.”

A Daily Telegraph Mindszentyről így ír:

„A legtöbb megfigyelő elismeri, hogy az ő személye a jövő fejlődés egy kulcspontja …”

Különösen figyelemreméltó a New-York Herald Tribun november 20-i számában Barrett McGurn cikke, amely miután leírja Mindszenty kiszabadítását, ezeket jegyzi meg:

„Számos nyugati szakértő úgy gondolta, hogy a magyaroknak legalábbis egy ideig meg kell elégedniök egy kommunistákból és nem kommunistákból álló koalícióval, amelynek élén a kommunista, de ugyanakkor nacionalista Nagy Imre áll… Hamarosan világossá vált azonban, hogy Magyarországon a Szovjetunió nem egy Gomulka típusú nacionalista, kommunista vezetés kilátásaival áll szemben, hanem az Adenauer-féle irányzat kerül napirendre. Amikor kiszabadították a katonák Mindszentyt, már új hangok hallatszottak. Egyesek már azt is követelték, hogy alakítson új kormányt Mindszenty.

Ez az ötlet megdöbbentett sok magyarbarátot nyugaton. A nyugaton azt kifogásolták, hogy a hercegprímás politikai eszméi a XVI. századból valók. Mások viszont azt szorgalmazták, hogy Mindszenty vegyen részt egy főtanácsban, melyet azokból a nemzeti vezetőkből állítanának össze, akikben bíznak, s ez a főtanács a régensség szerepét töltené be, kinevezné a miniszterelnököt és a kormányt. A hercegprímás legközelebbi támogatói egyébként nyíltan megmondták, mit várnak az ENSZ-től: Az ENSZ-megfigyelők azonnali megérkezését Magyarországra és azt, hogy ejtőernyővel dobjanak le fegyvereket, élelmiszert és gyógyszert.”

Íme, a nyugati sajtó beszámolói nyomán is mozaikszerűek tevődik össze a kép, hova torkollott volna az az út, amelyre az ellenforradalmi erők akarták sodorni az országot, de egyben félreérthetetlenül kiderül az is, hogy mindez nem véletlen szülte tényezők Összejátszása, hanem régóta szervezett, külföldről irányított aknamunka eredménye volt.

Mindszenty bíboros jelentkezése az ellenforradalmi kísérletben

Mindszenty bíborost a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedésben betöltött irányító tevékenységéért 1948 végén tartóztatták le. A bíboros, mint a kapitalista-földbirtokosi restaurációs erők egyik vezető képviselője vált közismertté, és mint ilyent ítélték el.

A püspöki kar kérésére a magyar kormány a múlt évben hozzájárult ahhoz, hogy Mindszenty — egészségi állapotára való tekintettel — a börtönt elhagyja. Azóta Felsőpetényben egy kastélyban lakott házi őrizetben. Ez természetesen megkönnyítette részére az érintkezést másokkal.

Az ellenforradalmi erők horthysta vezető rétege Mindszentyt mint „pártokon felül álló” s egyben a katolikus egyház mozgósítására is képes politikai vezetőt akarták legalább is egy átmeneti időre, a Nagy Imre kormány félretolásával előtérbe állítani. Október 29-én és 30-án már nyílt agitációt folytattak egy „Mindszenty-kormányért”. A Rákóczi-téren már gyűlést is szerveztek ezzel a követeléssel. Ugyanakkor megszervezték Mindszenty kiszabadítását a házi őrizetből és Budapestre hozását.

Mindszentyt október 30-án hozták el a felsőpetényi kastélyból és a Rétságon állomásozó páncélos ezred laktanyájába vitték, majd október 31-én kísérték Budapestre.

Budapestre jövetele után Mindszenty gyorsan tájékozódott és 3-án, szombaton este a rádióban „szózattal” lépett fel, melyben minden önmegtartóztató igyekezete mellett is elég nyíltan kifejtette az ellenforradalom célkitűzéseit.

A bíboros a népi demokratikus rendről nyíltan, mint „bukott rendszerről” beszélt Az ellenforradalom felülkerekedését ő már ténynek deklarálta. Kerülte ugyan azt, hogy egyenesen kifejezze a tőkés-földbirtokos rendszer visszaállítását célzó törekvésüket, viszont nyíltan hirdette, hogy a magántulajdon a helyreállítandó rend alapja. A lényeget megmondta: a köztulajdonon alapuló szocialista építéssel végezni fognak, egyben a népi hatalomnak véget vetnek.

Mindszentyt is — mint a burzsoá restauráció más vezető politikusait — óvatosságra késztette az a körülmény, hogy a szovjet csapatok Budapest határában voltak és hírek érkeztek új szovjet egységek érkezéséről. Ezért kerülte a részletekre kiterjedő állásfoglalást. „Szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki — szólt ő —, mert amit mondottam, világos és elég”. Világos és elég volt az előbújó bukott tőkések, földbirtokosok és más reakciós elemek számára. Még nem rukkolt elő a földreform visszacsinálásának „részleteivel”, az államosított vállalatok visszaadásának a „részleteivel” sem, mert a néppel ezt még tudatosan nem akarta közölni. A fenyegetést azonban nem mellőzte a bíboros úr. Hangsúlyozta, hogy „a törvényes felelősségre vonásnak minden vonalon” be kell következnie. Nem más ez, mint általános hadjárat meghirdetése a proletárhatalom harcosai ellen. Ebből is, félig kimondott restaurációs állásfoglalásából is egyértelmű volt, hogy az ellenforradalom nyílt szószólója lépett fel egyházi köntösben a politikai életben. Megértették ezt nemcsak a volt bankárok, gyárosok és földbirtokosok, hanem a nép legöntudatosabb része is.

Mindszenty fellépése nem egy személy jelentkezése. Ez időben „katolikus néppárt”, „demokrata néppárt”, „keresztény front”, „Jézus szíve szövetség”, „keresztény ifjúsági párt”, különböző keresztény ifjúsági szervezetek, a horthysták „pártonkívüli” cserkész-szervezete stb., stb. is jelentkezett már a politikai és társadalmi életben. A horthysta ellenforradalmi erők előszedték régi zászlóikat és nyílt támadásra indultak a politikai vezető szerepért, félretaszítva a polgári restaurálás demokratikusabb csoportjait. Politikai céljaik biztosítására megszervezték fegyveres különítményeiket. Eme erők előretolt vezéralakja lett a bíboros, akinek révén a vallásos tömegek megnyerésére is számítottak. Mindszenty jelentkezése azonban figyelmeztetés volt azok számára, akik a népi hatalom megtisztításáért, de egyben annak megvédéséértküzdöttek. Mindszenty fellépése jeladás-féle is lett: ellentámadásba kell menni a burzsoá restaurátorok ellen, a népi hatalom védelmezéséért.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)
SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A pétervári munkáskúriában megtartott választások eredményeihez

1. A meghatalmazottak választása

A munkások hangulatának legjellemzőbb vonása az, hogy 1907-hez képest a választások iránt sokkal nagyobb fokú érdeklődést tanúsítanak. Nem számítva az üzemenként imitt-amott elszórt kis csoportokat, bátran mondhatjuk, hogy a bojkottista hangulatnak nyoma sincs. Az Obuhov nem bojkottált, hanem a gyárvezetőség akarata fosztotta meg a választás lehetőségétől. A Névai Hajógyár volt az egyetlen, ahol a bojkottisták szervezetten léptek fel, de a munkások ott is fölényes többségben a részvételért szálltak síkra. A munkások széles tömegei a választások mellett voltak. Sőt, törekedtek a választásokra és nagy érdeklődéssel választottak, hacsak ez elé nem gördítettek áthághatatlan akadályokat. Erről tanúskodnak a „megmagyarázások” ellen nemrégiben rendezett tömegtiltakozások is. . .

Majdnem kizárólag szociáldemokratákat vagy a szociáldemokratákhoz csatlakozókat választottak meg. Rajtunk kívül álló körülmények miatt csak egyes üzemekben sikerült kifejteni a következetes munkásdemokrácia platformját, annál is inkább, mert a likvidátorok a munkások elől bölcsen elrejtették platformjukat. De ott, ahol sikerült, a munkások mindenütt a likvidátor ellenesek platformját fogadták el „utasítás” formájában. A likvidátorok ilyen esetekben — nyilván nem tisztelve sem magukat, sem nézeteiket — kijelentették, hogy „lényegében ők is ilyen utasítás mellett vannak” (Névai Hajógyár), amikor pedig az egyesülési szabadságra vonatkozó „módosításokat” nyújtották be, ezeket fölöslegesekként elvetették. Következésképpen, főként „személyek szerint” választottak. És a meghatalmazottak óriási többségükben szociáldemokraták vagy hozzájuk közelállók közül kerültek ki.

A szociáldemokrácia a munkásosztály érdekeinek egyetlen kifejezője, erről tanúskodik a meghatalmazottak választása.

2. Az elektorok választása

A 82 meghatalmazott közül határozottan likvidátor ellenes 26, határozottan likvidátor 15 volt, a többi 41 — „egyszerűen szociáldemokraták”, szociáldemokratákhoz csatlakozók vagy pártonkívüli baloldaliak voltak.

Ki mellé áll ez a 41, melyik politikai vonalat hagyják jóvá — ez az a kérdés, amely elsősorban érdekelte a „frakciósokat”.

A meghatalmazottak gyűlése óriási többségében a „Právda” hívei által javasolt utasítás mellett foglalt állást. Ezzel meghatározta a maga arculatát. A likvidátor ellenesek politikai vonala diadalmaskodott. A likvidátorok kísérlete, hogy ezt megakadályozzák, megbukott.

Ha a likvidátorok politikailag becsületesek lettek volna, ha tisztelték volna saját nézeteiket — visszahívták volna jelöltjeiket, minden helyet átadtak volna a „Právda” híveinek. Mert magától értetődik, hogy csak az utasítás hívei lehettek jelöltek. Az utasítás ellenfelei, mint az utasítás védelmezői — csak politikailag megbukott emberek vállalkozhatnak ilyesmire. És a likvidátorok vállalkoztak rá! Elrejtve a meghatalmazottak elől nézeteiket, ideiglenesen „közéjük tartozónak” tettetve magukat, mint akiknek „nincs semmi ellenvetésük” az elfogadott utasítás „ellen”, egységesdit játszva és panaszkodva a likvidátor ellenesekre mint egységbontókra — igyekeztek meghatni a nem frakciós meghatalmazottakat, valahogyan „becsempészni” a maguk embereit. És valóban becsempészték őket, megtévesztvén a meghatalmazottakat.

Világos volt, hogy a likvidátorok kalandorkodásának nem lesz vége.

Nem kevésbé világos volt az is, hogy a pétervári proletariátus a „Právda” politikai vonalát, és csakis azt fogadja rokonszenvvel, — hogy a meghatalmazottak akaratának megfelelően csak a „Právda” híve lehet a munkások képviselője.

Nagyobb győzelmet nem is kívántunk. . .

3. Kétféle egység

Mielőtt rátérnék a küldött megválasztására, néhány szót kell szólnom arról az „egységről”, amelynek végzetes szerepe volt az elektorok megválasztásánál, és amely után úgy kapnak a likvidátorok, mint fuldokló a szalmaszál után.

Trockij nemrég azt írta a „Lucs”-ban, hogy a „Právda” valamikor az egység mellett volt, most pedig az egység ellen van. Igaz-e ez? Igaz is, meg nem is. Igaz, hogy a „Právda” az egység mellett volt. Nem igaz, hogy most az egység ellen van: a „Právda” mindig egységre hívja fel a következetes munkásdemokráciát.

Akkor hát miről van’ szó? Arról, hogy egyfelől a „Právda”, másfelől a „Lucs” és Trockij teljesen különböző szemmel nézik az egységet. Vannak, úgy látszik, különböző egységek.

A „Právda” úgy véli, hogy egységes egészbe csak a bolsevikok és a pártot akaró mensevikek egyesíthetők. Egység a pártellenes elemektől, a likvidátoroktól való elhatárolás talaján! Mindig ilyen egység mellett volt és lesz is a „Právda”.

Trockij viszont más szemmel nézi a dolgot: egy rakásra hord össze mindenkit, mind a pártot akarók ellenfeleit, mind azok híveit. És persze semmilyen egységet sem tud összehozni: öt éve folytatja a nem egyesíthető egyesítésének ezt az együgyű prédikálását és azt érte el, hogy van két lapunk, két platformunk, két konferenciánk és egy cseppnyi egység sincs a munkásdemokrácia és a likvidátorok között!

Míg a bolsevikok és a pártot akaró mensevikek mindinkább egy egységes egészbe tömörülnek, a likvidátorok szakadékot ásnak maguk és ez egész között.

A mozgalom gyakorlata a „Právda” egységtervét igazolja.

A mozgalom gyakorlata szétzúzza Trockij gyermeteg tervét a nem egyesíthető egyesítéséről.

Sőt. Trockij a fantasztikus egység hirdetőjéből a likvidátorok kiszolgálójává válik, aki a likvidátorok malmára hajtja a vizet.

Trockij minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy két egymással versenyző lapunk, két versenyző platformunk, két egymást tagadó konferenciánk legyen — és most ez a vattázott izmú bajnok maga zengedez nekünk az egységről!

Ez nem egység, hanem komédiáshoz illő játék.

És ha ez a játék lehetőséget adott a likvidátoroknak arra, hogy három elektorukat megválasztassák, ez azért történt, mert olyan rövid idő alatt nem lehetett leleplezni az egység komédiásait, akik a munkások elől elrejtették zászlajukat. . .

4. A képviselő megválasztása

Ebből könnyű megérteni, hogy milyen egységről beszélhettek a likvidátorok, amikor azzal a javaslattal fordultak a „Právda” híveihez, hogy egy jelöltet állítsanak képviselőnek a Dumába. Egyszerűen azt javasolták, hogy a meghatalmazottak akarata ellenére, a pétervári proletariátus utasítása ellenére, szavazzanak a likvidátorok jelöltjére. Mi mást válaszolhattak erre a „Právda” hívei, mint azt, hogy a meghatalmazottak utasítása szent és képviselő csak az lehet, aki az utasítás híve? Szegjék meg a meg hatalmazottak akaratát a likvidátorok jellemtelensége kedvéért, vagy ne törődjenek az utóbbiak szeszélyeivel a pétervári proletariátus utasítása kedvéért? A „Lucs” a „Právda” egységbontó politikájáról rikoltoz és képtelenségeket hord össze az elektorok ellen, de miért nem egyeztek bele a likvidátorok a „Právda” javaslatába, hogy húzzanak sorsot a munkások hat elektora közül? Az egységes munkásjelölt érdekében még erre az engedményre is rászántuk magunkat, de — kérdezzük — miért vetették el a likvidátorok a sorshúzást? Miért becsülték többre a „Lucs” hívei a hat dumajelöltet egy jelöltnél? Talán az „egység” érdekében?

A „Lucs” azt mondja, hogy Gudkov a „Právda” hívét, Badájevet javasolta jelöltnek, de, teszi hozzá szerényen a likvidátor lap, a javaslatot nem fogadták el. De vajon a „Lucs” likvidátorai megfeledkeztek arról, hogy Petrov, aki az ő hívük, nem pedig „právdista”, nem volt hajlandó lemondani jelöltségéről és ezzel gyakorlatilag megmutatta, milyen is az a likvidátori vonzódás az „egységhez”. És ezt mégis egységnek nevezik! Az is, hogy a „Lucs” másik híve, Gudkov azután adta be a jelölését, amikor már megválasztották Badájevet, a „Právda” hívét — talán ez is egység? Ki hiszi ezt el?

A „Lucs” farizeus módon dicséri a politikai jellemmel nem bíró Szudákovot, aki állítólag visszavonta jelölését az egység érdekében. De vajon a „Lucs” nem tudja, hogy Szudákovnak egyszerűen nem lehetett esélye, mert csak két szavazatot kapott? Minek nevezzük azt a lapot, amely mindenki szemeláttára mer hazudni? Politikai jellemnélküliség — csak nem ez a likvidátorok egyetlen „erénye”?

A likvidátorok a kadetok és októbristák akaratából igyekeztek becsempészni emberüket a Dumába, a pétervári munkások akarata ellenére. De vajon a munkástömegektől elszakadt „Lucs” sehogy sem érti meg, hogy a pétervári munkások ilyen képviselővel szemben bizalmatlanságukat fejezték volna ki?

„Právda” („Igazság”) 151. sz.
1913. október 24.
Aláírás: K. Szt.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A lénai vérfürdő évfordulója 

Elvtársak!

Egy év telt el azóta, hogy a Lénánál 500 elvtársunkat agyonlőtték. 1912. április 4-én békés gazdasági sztrájk miatt a lénai arany telepeken az orosz cár parancsára, maroknyi milliomos érdekében, agyonlőtték 500 testvérünket.

Trescsenko kapitány, aki ezt a mészárlást a cár nevében megrendezte, miután a kormánytól magas kitüntetéseket és az aranytelep tulajdonosoktól busás ajándékot kapott, most arisztokrata szalonokban dorbézol és várja kinevezését ohranaparancsnokká. Az izgalom első pillanataiban megígérték, hogy gondoskodnak a megöltek családjairól és kiderül, hogy pimaszul hazudtak. Megígérték, hogy a lénai munkásokat az állam biztosítani fogja, és kiderül, hogy ez is becsapás volt. Megígérték, hogy „kinyomozzák” az ügyet, a valóságban viszont még azt a nyomozást is elrejtették, amelyet saját küldöttük — Manuhin szenátor — hajtott végre.

„Így volt, így is lesz” — vetette oda foghegyről a Duma szónoki emelvényéről Makárov, a hóhér miniszter. És igaza lett: a cár és helytartói hazugok, esküszegők, vérontók kamarillája volt és lesz, amely a barbár földesurak és milliomosok maroknyi csoportjának akaratát teljesíti.

1905. január 9-én a Téli Palota előtti téren kivégezték a régi, forradalomelőtti önkényuralomba vetett hitet.
1912. április 4-én a távoli Lénánál kivégezték a mai „megújított” forradalomutáni önkényuralomba vetett hitet.

Mindazok, akik azt hitték, hogy nálunk most alkotmányos rend van, mindazok, akik azt gondolták, hogy a régi kegyetlenségek többé nem lehetségesek, mindazok meggyőződtek arról, hogy nem így van, hogy most is a cári banda önkényeskedik a nagy orosz néppel, hogy Romanov Miklós monarchiája továbbra is az orosz munkások és parasztok hulláinak százait és ezreit követeli áldozati oltárára, hogy Oroszországszerte most is suhog a korbács és fütyülnek a golyók: a cári bérencek — a Trescsenkók a fegyvertelen orosz polgárokon gyakorlatoznak.

A lénai gyilkosság új lapot nyitott történelmünkben. Betelt a tűrés pohara. Átszakadt a népi felháborodás gátja. Megindult a népharag folyama. Makárovnak, a cári lakájnak szavai: „így volt, így is lesz” — olajat öntöttek a tűzre. Ugyanolyan hatással voltak, mint kilencszázötben a másik cári véreb, Trepov parancsa: „ne sajnáljátok a töltényt!” Viharzik, tajtékzik a munkások tengere. És az orosz munkások egységes, majdnem félmilliós sztrájkkal válaszoltak a lénai gyilkosságra. És magasba emelték régi vörös zászlónkat, amelyre a munkásosztály ismét felírta az orosz forradalom három fő követelését:

Nyolcórás munkanapot — a munkásoknak!
Valamennyi földesúri és cári föld elkobzását — a parasztoknak!
Demokratikus köztársaságot — az egész népnek!

Egy harccal teli év van mögöttünk. És visszatekintve, elégedetten mondhatjuk: az első lépést megtettük, ez az év nem volt hiábavaló.

A lénai sztrájk egybeolvadt Május Elseje megünneplésével. A dicső 1912. Május Elseje aranylapot írt be munkásmozgalmunk történetébe. A harc az óta egy pillanatra sem csitul. Nő, terjed a politikai sztrájk. A 16 szevasztopoli matróz kivégzésére 150.000 munkás forradalmi sztrájkkal válaszol és kikiáltja a forradalmi proletariátus és a forradalmi hadsereg szövetségét. A pétervári proletariátus sztrájkkal tiltakozik a dumaválasztás meghamisítása ellen. A IV. Duma megnyitásának napján, amikor a szociáldemokrata frakció benyújtotta biztosítási interpellációját, a pétervári munkások egynapos sztrájkokat és tüntetéseket rendeltek. És végül, 1913. január 9-én mintegy 200.000 orosz munkás sztrájkolt, ünnepelve az elesett hősök emlékét és új harcra szólítva az egész demokratikus Oroszországot.

Ezek 1912 legfontosabb eredményei.

Elvtársak! Közeledik a lénai vérfürdő első évfordulója. E napot ilyen vagy olyan formában kötelesek vagyunk megünnepelni. Meg kell mutatnunk, hogy tiszteljük megölt elvtársaink emlékét. Meg kell mutatnunk, hogy nem felejtettük el a véres április 4-ét, mint ahogy nem felejtettük el a január 9-i véres vasárnapot sem.

Gyűlésekkel, tüntetésekkel, a munkából való kimaradásokkal stb. ünnepeljük meg mindenütt a lénai évfordulót.

És ezen a napon egész Oroszország forrjon össze egy közös kiáltásban:

Le a Romanovok monarchiájával!
Éljen az új forradalom!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Dicsőség az elesett harcosoknak!

Az OSzDMP Központi Bizottsága

Sokszorosítsátok és terjesszétek!
Készüljetek Május Elseje megünneplésére!
1913. január—február.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!