Az Ideiglenes Kormány néhány nappal ezelőtt elrendelte, hogy a Durnovo-villát meg kell tisztítani az anarchistáktól. Ez a teljesen helytelen rendelet nagy felháborodást keltett a munkások körében. Kétségtelen, hogy a munkások ezt a rendeletet valamely szervezet létjoga ellen elkövetett merényletnek tekintették. Mi az anarchisták elvi ellenségei vagyunk, de minthogy a munkásoknak hacsak kis része is az anarchisták mellett áll, nekik is ugyanolyan létjogosultságuk van, mint mondjuk, a mensevikeknek és az eszereknek. Ebben az értelemben igazuk van a munkásoknak, amikor az Ideiglenes Kormány merénylete ellen tiltakoznak. Igazuk van annál is inkább, mert az anarchistákon kívül még több gyár és szakszervezet is használja a villát.
Az olvasók tudják, hogy a munkások tiltakozása eredményes volt, mert az Ideiglenes Kormány engedett és a munkások bennmaradtak a villában.
Most úgy hírlik, hogy a Durnovo-villában újabb munkástüntetést „szerveznek”. Értesítést kaptunk, hogy a Durnovo-villában üzemi bizottságok képviselői, az anarchisták vezetésével, gyűléseket tartanak, s az a céljuk, hogy ma tüntetést rendezzenek. Ha ez igaz, akkor ki kell jelentenünk, hogy a leghatározottabban elítélünk mindennemű külön, anarchikus tüntetést. Egyes kerületek és ezredek tüntetéseit, melyeket anarchisták vezetnek, akik nem tudnak eligazodni a mai helyzetben, az ilyen tüntetéseket, amelyeket a kerületek és ezredek többsége ellenére, a szakszervezeti irodák és az üzemi bizottságok központi tanácsa, s a proletariátus szocialista pártja ellenére rendeznek — végzetesnek tartjuk a munkásforradalom szempontjából.
Meg lehet védeni és meg is kell védelmezni a szervezetek fennállási jogát, tehát az anarchisták szervezeteiét is, amikor fedél nélkül akarják hagyni őket. De egybeolvadni az anarchistákkal és velük együtt esztelen tüntetéseket rendezni, amelyek eleve kudarcra vannak kárhoztatva — ezt öntudatos munkásoknak nem szabad megtenniök, ez bűn.
Fontolják meg jól a munkás és katona elvtársak: kik ők, szocialisták-e vagy anarchisták, és ha szocialisták — döntsék el, hogy szabad-e nekik az anarchistákkal együtt, pártunk határozata ellenére nyilvánvalóan meggondolatlan tüntetéseket rendezni.
Elvtársak! Mikor június 10-én tüntetést szándékoztunk rendezni, ezzel elértük, hogy a Szovjetek Végrehajtó Bizottsága és kongresszusa elismerte a tüntetés szükségességét. Nyilván tudjátok, hogy a Szovjetek kongresszusa június 18-ára kitűzte az általános tüntetést, s eleve kihirdette, hogy a pártok saját jelszavaikkal vehetnek részt a tüntetésen.
Most tehát ez a feladatunk: el kell érnünk azt, hogy a petrográdi június 18-i tüntetés a mi forradalmi jelszavaink jegyében folyjon le.
Éppen ezért csírájában el kell fojtanunk mindennemű anarchikus fellépést, hogy annál erélyesebben készülhessünk a június 18-i tüntetésre.
A külön tüntetések ellen, a június 18-i általános tüntetésre szólítunk benneteket.
Elvtársak! Az idő drága, ne vesztegessetek tehát egy percet se! Minden gyár, minden kerület, minden ezred és század készítse zászlaját és írja rá a forradalmi proletariátus jelszavait. Munkára fel, elvtársak, mind egy szálig, a június 18-i tüntetés előkészítésére.
Az anarchikus fellépések ellen, általános tüntetésre a proletariátus pártjának zászlaja alatt — ez a mi harci kiáltásunk.
„Pravda” 81. sz.
1917. június 14.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
A petrográdi közösségi választások eredményéről
– írta: J. V. Sztálin –
A petrográdi kerületi duma-választások (12 kerület) már befejeződtek. Végleges kimutatást és általános beszámolót még nem tettek közzé, de azért a kerületektől beérkezett egyes adatok alapján általános képet alkothatunk a választások menetéről és eredményéről.
Több mint egymillió választó közül körülbelül 800 000-en szavaztak. Átlag 70%. A szavazástól tartózkodók száma korántsem „veszedelmesen” nagy. A választási területen kívül maradtak a városhoz még nem csatolt Névai és Narvai kerület (peremvárosok) leginkább proletár részei.
A választási harc nem a helyi, községi követelések körül folyt, mint Európában „szokásos”, hanem a fő politikai platformok körül. És ez teljesen érthető is. A rendkívüli forradalmi megrázkódtatásban, melyet a háború és a gazdasági bomlás még bonyolultabbá tett, amikor az osztályellentétek a maguk teljes meztelenségében felszínre törtek, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a választási küzdelem csupán a helyi kérdésekre szorítkozzék — a helyi kérdések és az ország általános politikai helyzete közötti legszorosabb összefüggésnek elkerülhetetlenül meg kellett mutatkoznia.
Ezért a választásokon a három fő politikai platformnak megfelelően három fő lista versengett: a kadetoké, a bolsevikoké és a „honvédőké” (a narodnyikok, a mensevikek és az „Egység” blokkja). A politikailag határozatlan és programnélküli pártonkívüli csoportoknak ilyen helyzetben elkerülhetetlenül teljesen háttérbe kellett szorulniok és valóban így is történt.
A választónak választania kellett:
Vagy vissza, szakítani a proletariátussal, „erélyes rendszabályokat” a forradalom ellen (kadetok);
Vagy előre, szakítani a burzsoáziával, erélyes harcot az ellenforradalom ellen, a forradalom továbbfejlesztéséért (bolsevikok);
Vagy megegyezni a burzsoáziával, lavírozni a forradalom és az ellenforradalom között, vagyis se vissza, sem előre (a „honvédők” — a mensevikek és eszerek blokkja).
A választó választott. A 800 000 szavazatból több mint 400 000 jutott a „honvédők” blokkjára; valamivel több mint 160 000 a kadetokra, de egyetlenegy kerületben sem szereztek többséget; a bolsevikok több mint 160 000 szavazatot kaptak és a főváros leginkább proletár kerületében, a Vüborgi kerületben pedig abszolút többséget szereztek. A többi (csekélyszámú) szavazat harminc „pártonkívüli”, „pártfölötti” és mindenféle alkalomszerű csoport és alakulat között oszlott meg.
Így felelt a választó.
Miről tanúskodik ez a felelet?
Először is szembeszökő a pártonkívüli csoportok gyengesége és tehetetlensége. Az orosz nyárspolgár pártonkívüli „természetéről” szóló legendát a választások végleg leleplezték. Az a politikai elmaradottság, amely a pártonkívüli csoportokat éltette, nyilvánvalóan a múlt ködébe tűnt. A választók zöme határozottan a nyílt politikai harc útjára lépett.
A választások második jellemző vonása — a kadetok teljes veresége. A kadetok minden csűrésük-csavarásuk ellenére is kénytelenek beismerni, hogy az első nyílt küzdelemben, amikor biztosítva volt a választások szabadsága, teljes vereséget szenvedtek, egyetlen egy kerületi dumát sem szereztek meg maguknak. A kadetok még nem is olyan régen családi birtokuknak tekintették Petrográdot. Nem egyszer írták kiáltványaikban, hogy Petrográd „csak a népszabadság pártjában bízik”, s a június harmadiki törvény alapján megejtett Állami Dumaválasztások eredményére hivatkoztak. Most teljesen világossá vált, hogy a kadetok a cár és a cár választási törvénye kegyelméből uralkodtak Petrográdon. Mihelyt a régi rendszer eltűnt a színről — a kadetok lába alól nyomban kicsúszott a talaj.
Röviden: a demokratikus választók zöme nem támogatja a kadetokat.
A választások harmadik jellemző vonása: hogy megmutatták erőinknek, pártunk erőinek kétségtelen gyarapodását. Pártunknak Petrográdon 23—25 000 tagja van; a „Právda” 90—100 000 példányban jelenik meg, amiből 70 000 Petrográdon fogy el; a választásokon viszont 160 000 szavazatot kaptunk, ami hétszer annyi, mint a párttagok száma és kétszer annyi, mint a ,,Právda” petrográdi olvasóinak a száma. És ezt az eredményt annak ellenére értük el, hogy a bulvár „Birzsovká”-tól és „Vecsorká”-tól a miniszteri „Vólja Naródá”-ig és a „Rabócsaja Gazétá”-ig csaknem az egész úgynevezett sajtó a bolsevikok elleni pokoli üvöltéssel és uszítással terrorizálta a nyárspolgárokat. Világos, hogy ilyen helyzetben csak a legállhatatosabb forradalmi elemek szavazhattak pártunkra, akik nem ijedtek meg a „borzalmaktól”. Ezek a forradalmi elemek: elsősorban a forradalom vezére, a proletariátus, amelynek segítségével többséget szereztünk a vüborgi dumában, és azután a proletariátus leghűségesebb szövetségesei, a forradalmi ezredek. Meg kell még jegyeznünk, hogy a szabad választások a lakosság friss, a politikai harcban még járatlan széles rétegeit is szavazásra bátorították. Ezek: elsősorban a nők, azonkívül a minisztériumokban dolgozó kishivatalnokok tízezrei, továbbá a „kisemberek”, kisiparosok, boltosok stb. sokasága. Korántsem számítottunk és nem is számíthattunk arra, hogy ezek a rétegek már most szakítani tudnak a „régi világgal” és határozottan a forradalmi proletariátus álláspontjára tudnak helyezkedni. Pedig tulajdonképpen ők döntötték el a választások sorsát. Ha el tudtak fordulni a kadetoktól — ezt pedig megtették — ez már nagy haladás.
Röviden: a választók zöme már otthagyta a kadetokat, de még nem érkezett el pártunkhoz — megállt a félúton. Viszont a leghatározottabb elemek: a forradalmi proletárok és a forradalmi katonák már pártunk köré tömörültek.
A választók zöme megállt a félúton. És miután megállt, ott, a félúton, méltó vezérre talált — a mensevikek és eszerek blokkjában. A kispolgári választó, aki a mai helyzetben nem tud eligazodni és a proletariátus és a kapitalisták között ingadozik, miután kiábrándult a kadetokból, természetszerűen a mensevikek és szociálforradalmárok felé fordult, akik teljesen elvesztették az irányt és tehetetlenül a forradalom és az ellenforradalom közt lavíroznak. Rokonlelkek találkoznak. Ez a nyitja a „honvédő” blokk „ragyogó győzelmének”. És ez a választások negyedik jellemző vonása. Kétségtelen ugyanis, hogy a forradalom további fejlődése folyamán a blokk tarka hadserege elkerülhetetlenül fogyni fog, részben visszatérnek a kadetokhoz, részben tovább mennek — előre, pártunkhoz. De egyelőre . . . egyelőre a blokk vezérei vigasztalhatják magukat a „győzelemmel”.
Végül a választások ötödik és utolsó — de nem jelentőségében utolsó! — jellemző vonása, hogy konkrétan felvetették a hatalom kérdését: kié legyen a kormányhatalom az országban. A választások félreérthetetlenül bebizonyították, hogy a kadetok kisebbségben vannak, mert csak nagy nehezen tudták megszerezni a szavazatok 20%-át. Az óriási többség, több mint 70%, a jobb- és baloldali szocialisták, vagyis az eszerek és mensevikek, illetve a bolsevikok oldalán áll. Azt mondják, hogy a petrográdi községi választások már előre mutatják a jövendő alkotmányozógyűlési választások eredményét. De ha ez igaz, vajon nem hallatlan-e, hogy a kadetok, akik az országban csak jelentéktelen kisebbséget alkotnak, túlnyomó többségben vannak az Ideiglenes Kormányban? Hogyan tűrhetjük a kadetok uralmát az Ideiglenes Kormányban, amikor a lakosság többsége nyilvánvalóan nem bízik a kadetokban? Vajon nem ez a fonák helyzet-e az oka annak a növekvő elégedetlenségnek, amely az országban az Ideiglenes Kormánnyal szemben egyre gyakrabban megnyilvánul?
Nem világos-e, hogy ennek a fonák helyzetnek további fenntartása ésszerűtlen és nem demokratikus?
„Az OSzDMP Központi Bizottsága
Sajtóirodájának bulletinjei” 1. sz.
1917. június 15.
Aláírás: K. Sztálin
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Gucskov és Miljukov az Ideiglenes Kormányból való kilépésük előtt három követelést terjesztettek elő: követelték 1. a fegyelem helyreállítását, 2. a támadás elrendelését, 3. a forradalmi internacionalisták megfékezését.
A hadsereg felbomlik, nincs rend a hadseregben, állítsátok helyre a fegyelmet, fékezzétek meg a békepropagandát, különben lemondunk — „jelentette” Gucskov a Végrehajtó Bizottságnak a Mária-palotában tartott ismeretes tanácskozáson (április 20-án).
Kapcsolatban vagyunk a szövetségesekkel, a front egysége érdekében támogatást követelnek tőlünk, vigyétek támadásba a hadsereget, fékezzétek meg a háború ellenfeleit, különben lemondunk — „jelentette” Miljukov ugyanazon a tanácskozáson.
Ez a „hatalom válságának” napjaiban történt.
A Végrehajtó Bizottság mensevik és eszer tagjai azt a látszatot keltették, hogy nem tesznek engedményeket.
Azután Miljukov közzétette a „jegyzékéhez” fűzött „magyarázatot”, a Végrehajtó Bizottság szónokai ezzel kapcsolatban a „forradalmi demokrácia” „győzelmét” hirdették és — „a szenvedélyek lecsillapodtak”.
De a „győzelem” álgyőzelemnek bizonyult. Néhány nap múlva újra bejelentették a „válságot”, Gucskov és Miljukov „kénytelenek voltak” lemondani, a Végrehajtó Bizottság és a miniszterek között végetnemérő tanácskozások folytak és — „a válság azzal végződött”, hogy a Végrehajtó Bizottság képviselői beléptek az Ideiglenes Kormányba.
A hiszékeny nézők megkönnyebbülten fellélegzettek. Végre-valahára „legyőzték” Gucskovot és Miljukovot! Végre-valahára beköszönt a béke, az „annexiók és hadisarc nélküli” béke! Vége a testvérgyilkos mészárlásnak!
És mi történt? Még nem is összegezhették az úgynevezett „demokrácia” „győzelmének” eredményeit, még el sem tudták „temetni” a nyugalomba vonult minisztereket, s az új miniszterek, a „szocialista” miniszterek, máris olyan hangokat hallattak, amelyek megvigasztalták Gucskovot és Miljukovot!
Valóban — „a holtak magukkal ragadták az élőket”!
Ítéljen az olvasó.
Kerenszkij polgártárs, az új hadügyminiszter, már a parasztkongresszuson mondott első beszédében kijelentette, hogy a hadseregben helyreállítani szándékozik a „vasfegyelmet”! Hogy micsoda fegyelem ez, azt a „katona jogairól” kiadott „nyilatkozat” világosan megmondja. Ez a parancs, amelyet Kerenszkij írt alá, feljogosítja a parancsnokokat, hogy „hadihelyzetben” „fegyvert alkalmazzanak … a parancsaik teljesítését megtagadó alárendeltjeikkel szemben” (lásd a „Nyilatkozat” 14. pontját).
Azt, amiről Gucskov oly vágyón álmodozott, de amit nem mert megvalósítani, azt Kerenszkij a szabadságról, egyenlőségről és igazságosságról recsegő frázisok zajában egy csapásra „keresztülvitte”.
Tulajdonképpen miért volt szükséges ez a fegyelem?
Ezt, minden más minisztert megelőzve, Cereteli miniszter adta tudtunkra. „A háború megszüntetésére törekszünk — mondotta a postahivatali tisztviselőknek —, de nem különbéke, hanem győzelem útján, melyet szövetségeseinkkel együtt közösen kell kivívnunk a szabadság ellenségei fölött” (lásd „Vecsernyaja Birzsovka”, május 8.).
Ha kihagyjuk a szabadságról szóló szavakat, amelyeknek itt semmi értelmük nincs, ha a ködös miniszteri beszédet lefordítjuk egyszerű nyelvre, akkor annak ez a lényege: a béke érdekében Angliával és Franciaországgal szövetségben össze kell törni Németországot, ehhez pedig támadásra van szükség.
Támadás előkészítése a front egysége érdekében, Németország együttes legyőzése érdekében — erre kellett a „vasfegyelem”.
Azt, amire Miljukov oly félénken, de lankadatlanul törekedett, Cereteli miniszter saját programjának nyilvánította.
Ez még a válság „megoldását” követő első napokban történt. De a „szocialista” miniszterek később nekibátorodtak és határozottabbak lettek.
Május 12-én következett Kerenszkij „parancsa”, melyben így szólt a tisztekhez, katonákhoz és matrózokhoz:
„. . . Előre fogtok menni, oda, ahová vezéreitek és kormányotok vezetnek benneteket. . . menni fogtok . . . ti, akiket a kötelességtudás fegyelme köt… a nép akarata, hogy a hazát és a világot megtisztítsátok a rablóktól és hódítóktól. Erre a hőstettre hívlak titeket” (lásd „Récs”, május 14.).
Nemde, Kerenszkij parancsa lényegében alig különbözik a cári kormány ismert imperialista parancsaitól: „harcolnunk kell a végső győzelemig, ki kell kergetnünk hazánkból az arcátlan ellenséget, fel kell szabadítanunk a világot a német imperializmus járma alól .. .” stb.
És mivel a támadásról könnyebb beszélni, mint azt megvalósítani, s mivel egyes ezredek, például a hetedik hadsereg ezredei (négy ezred) nem tartották lehetségesnek, hogy a „támadási” parancsnak engedelmeskedjenek — ezért az Ideiglenes Kormány Kerenszkijjel együtt a szóról áttért a „tettre”, megparancsolta a „bűnös” ezredek azonnali feloszlatását és a bűnösöket „kényszermunkára való száműzéssel és vagyonelkobzással” fenyegette (lásd „Vecsernyeje Vremja”, június 1.). Mivel pedig mindez, amint kiderült, mégsem volt elegendő, Kerenszkij új „parancsban” külön a barátkozás ellen mennydörgött és a „bűnösöket” bírósággal, „a törvény egész szigorával”, vagyis ugyancsak kényszermunkával fenyegette (lásd „Nóvaja Zsizny”, június 1.).
Röviden: támadjatok haladéktalanul, támadjatok minden áron, különben — kényszermunkára hajtalak és agyonlövetlek benneteket — ez az értelme Kerenszkij „parancsainak”.
És ezek a parancsok oly időben látnak napvilágot, amikor az angol-francia burzsoáziával kötött cári szerződéseket érvényben hagyják, amikor e szerződések alapján határozottan arra köteleznek „bennünket”, hogy aktívan támogassuk Anglia és Franciaország hódító politikáját Mezopotámiában, Görögországban, Elzász-Lotaringiában!
Nos, és hova lett az annexiók és hadisarc nélküli béke, hová lett az új Ideiglenes Kormánynak az a kötelezettsége, hogy mindennemű „erélyes intézkedéssel” a békére fog törekedni — hova tűntek mindezek a „hatalom válságának” napjaiban tett ígéretek?
Óh, a mi minisztereink nem feledkeznek meg a békéről, az annexiók és hadisarc nélküli békéről, ők minden erejüket megfeszítve be-szél-nek, beszélnek és írnak, írnak és beszélnek. És nemcsak a mi minisztereink. Az angol és a francia kormány, válaszolva az Ideiglenes Kormánynak arra a felhívására, hogy nyilatkozzanak a háború céljairól, csak a napokban kijelentették, hogy ők szintén ellene vannak az annexióknak, de… annyiban, amennyiben ez nem mond ellent Elzász-Lotaringia, Mezopotámia stb. bekebelezésének. Az Ideiglenes Kormány pedig, e nyilatkozatra válaszolva, május 31-i jegyzékében kijelentette, hogy „továbbra is rendületlenül híven a közös szövetségi ügyhöz”, a háború céljaira vonatkozó egyezmény felülvizsgálása céljából azt indítványozza, hogy hívják össze a „szövetséges hatalmak képviselőinek konferenciáját, mely a közeljövőben össze is ülhetne, amikor meglesznek a konferencia kedvező feltételei” (lásd „Rabócsaja Gazéta” 72. sz.). Mivel azonban még senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mikor „lesznek meg a konferencia kedvező feltételei”, s mivel az az úgynevezett „közeljövő” semmi esetre sem érkezik el hamarosan, világos, hogy az annexió nélküli békéért folyó „erélyes harcot” valójában bizonytalan időre elhalasztották, és a harcból — békét hangoztató üres és hazug szószátyárkodás lett. Viszont a támadást, amelyet mindennemű „erélyes intézkedéssel” előkészítenek, és amelynek érdekében még kényszermunkával és agyonlövetéssel is fenyegetődznek — a támadást egy perccel sem szabad elhalasztani.
A dolog egészen világos. A háború imperialista háború volt és az is marad. Az annexió nélküli békéről szóló beszédek, amikor egyidejűleg a valóságban támadásra készülnek, csak a háború rabló jellegét leplezik. Az Ideiglenes Kormány félreérthetetlenül az aktív imperializmus útjára lépett. Az, ami tegnap még lehetetlennek látszott, ma lehetségessé vált annak következtében, hogy a „szocialisták” beléptek az Ideiglenes Kormányba. Ezek a „szocialisták”, azáltal hogy szocialista frázisokkal leplezik az Ideiglenes Kormány imperialista mivoltát, megszilárdították és kiszélesítették a szárnyát próbálgató ellenforradalom állásait.
Most az a helyzet, hogy vannak „szocialista” minisztereink, akiket az imperialista burzsoázia sikeresen használhat fel ellenforradalmi céljaira.
Nem a naiv „forradalmi demokraták” győztek, hanem az imperializmus régi ügynökei, Gucskov és Miljukov.
De a külpolitikában végrehajtott jobbra igazodásnak elkerülhetetlenül ugyanilyen fordulatra kellett vezetnie a belpolitikában is, mert a világháború viszonyai között a külpolitika minden egyéb politika alapja, az egész államélet tengelye.
És valóban, az Ideiglenes Kormány egyre határozottabban a forradalom elleni „erélyes harcra” vesz irányt.
Még nem is olyan régen támadást indított a kronstadti matrózok ellen és ugyanakkor a petrográdi kerület, valamint Penza, Voronyezs és más kormányzóságok parasztjait meggátolta a demokratizmus egyszerű elveinek megvalósításában.
Azután, néhány nappal ezelőtt Szkóbelev és Cereteli tüntette ki magát azzal (herostratosi hőstett!), hogy kiutasította Oroszországból Róbert Grimmet, igaz, ítélet és nyomozás nélkül, egyszerűen csendőrileg, de legalább örömet okozott vele az orosz imperialistáknak.
De az Ideiglenes Kormány belpolitikájának új irányát a legélesebben Pereverzev miniszter („szintén” szocialista!) juttatta kifejezésre. Pereverzev mindössze csak azt követeli, hogy „sürgősen hozzanak törvényt az állam belső békéje ellen irányuló bűncselekményekre”. E törvény szerint (129. cikkely) .. . „Az, aki nyilvánosan, vagy sajtótermékek, levél vagy képes ábrázolat terjesztése vagy nyilvános kiállítása útján: 1. súlyos bűntett elkövetésére, 2. a lakosság egy részét a lakosság másik része ellen irányuló erőszakos cselekmények elkövetésére, 3. a törvénnyel, vagy a hatóság kötelező erejű rendeletével, vagy törvényes rendelkezésével szemben engedetlenségre vagy ellenszegülésre hív fel — három évig terjedhető fogházzal”, de „háború idején pedig . . . kényszermunkával büntettetik” (lásd „Récs”, június 4.).
Kényszermunka — ebből áll ennek az úgynevezett „szocialista miniszternek” törvényhozói alkotása.
Szemmel látható, hogy az Ideiglenes Kormány feltartóztathatatlanul az ellenforradalom mocsarába süllyed.
Ez abból is kitűnik, hogy az ellenforradalom vén vigéce, Miljukov, ebből az alkalomból már csettintget, előre élvezve az új győzelem gyümölcseit. „Ha az Ideiglenes Kormány — mondja — hosszú habozás után végre megérti, hogy a hatalom kezében a meggyőzésen kívül vannak még más eszközök is, olyan eszközök, amelyeket már kezdett alkalmazni, ha erre az útra lép, akkor az orosz forradalom vívmányai (nem tréfa!) megszilárdulnak” . .. „Ideiglenes Kormányunk letartóztatta Kolüskót és kikergette Grimmet. Lenin, Trockij és társaik ellenben szabadon sétálnak . . . Kívánatos volna, hogy Lenint társaival együtt szintén utánuk küldjék . . .” (lásd „Récs”, június 4.).
Ilyen „kívánságai” vannak az orosz burzsoázia vén rókájának, Miljukov úrnak.
A közeljövőben majd elválik, hogy az Ideiglenes Kormány, amely általában éberen figyel Miljukov hangjára, teljesíti-e Miljukovnak ezt a „kívánságát” és más, ehhez hasonló „kívánságait”, rövidesen elválik, hogy megvalósíthatók-e most az ilyen „kívánságok”?
Egy azonban kétségtelen: az Ideiglenes Kormány belpolitikája teljes egészében e kormány aktív imperialista politikája követelményeinek van alárendelve.
Következtetés:
Forradalmunk fejlődése válságos szakaszba érkezett. A forradalom új szakasza, mikor a forradalom behatol a gazdasági élet minden szférájába és keresztül-kasul forradalmasítja azokat, talpra állítja a régi és az új világ összes erőit. A háború és a vele kapcsolatos gazdasági bomlás a végsőkig kiélezi az osztályellentéteket. A burzsoáziával való megegyezés politikája, a forradalom és az ellenforradalom közötti lavírozás politikája szemmel láthatóan tarthatatlanná válik.
Vagy — vagy: Vagy előre — a burzsoázia ellen, azért, hogy a dolgozók kezébe menjen át a hatalom, a háború és a gazdasági bomlás megszüntetéséért, a termelés és elosztás megszervezéséért: Vagy vissza — a burzsoáziáért, a támadásért és a háború elnyújtásáért, a bomlás megszüntetésére irányuló erélyes rendszabályok ellen, a termelési anarchiáért, a nyílt ellenforradalmi politikáért.
Az Ideiglenes Kormány határozottan a leplezetlen ellenforradalom útjára lép.
A forradalmárok kötelessége, hogy szorosabban tömörüljenek, és előbbre vigyék a forradalmat.
„Szoldatszkaja Pravda” («A Katona Igazsága») 42. sz.
1917. június 13. Aláírás: K. Sztálin
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Közeledik a kerületi duma-választások napja. A jelöltek listáját elfogadták és nyilvánosságra hozták. A választási kampány teljes gőzzel folyik.
A legkülönbözőbb „pártok” lépnek fel listákkal: valóságos és álpártok, régi és újsütetű, komoly és játékszerű pártok. A kadetok pártján kívül ott látjuk „a becsületesség, a felelősség és az igazságosság pártját”; az „Egység”-en és a Bundon kívül ott van „a kadetoknál kissé baloldalibb párt”; a „honvédő” mensevikeken és eszereken kívül mindenféle „pártatlan” és „pártfölötti” csoportok is szerepelnek. A zászlók tarkasága és szeszélyessége elképesztő.
Már az első választási gyűlések alapján megállapítható, hogy nem a községi „reform” önmagában, hanem az ország általános politikai helyzete áll a kampány középpontjában. A községi reform — csak vászon, amelyen természetszerűen kirajzolódnak a fő politikai platformok.
És ez érthető is. Most, amikor a háború a pusztulás szélére sodorta az országot, amikor a lakosság többségének érdekei azt követelik, hogy forradalmi módon nyúljanak bele az ország egész gazdasági életébe, az Ideiglenes Kormány pedig nyilvánvalóan képtelen kivezetni az országot a zsákutcából — most minden helyi kérdés, tehát a községi kérdések is, csak a háború és a béke, a forradalom és az ellenforradalom általános kérdéseivel elválaszthatatlan kapcsolatban érthetők és oldhatók meg. A községi választási kampány az általános politikával való összefüggésből kiszakítva, csak a mosdók ónoztatását és „jó klozetok építését” hangoztató üres fecsegéssé fajulna (lásd a „honvédő” mensevikek platformját).
Ezért a kampány folyamán a pártok tarka zászlóerdején elkerülhetetlenül át fog törni két fő politikai vonal: a forradalom továbbfejlesztésének vonala és az ellenforradalom vonala.
Mennél erősebb lesz a kampány, annál élesebb lesz a pártkritika, annál élesebben fog kidomborodni ez a két vonal, annál elviselhetetlenebbé válik a közbülső csoportok helyzete, amelyek a kibékíthetetlent akarják kibékíteni, annál világosabban fogja látni mindenki, hogy a forradalom és az ellenforradalom között ülő „honvédő” mensevikek és narodnyikok valójában hátráltatják a forradalmat és megkönnyítik az ellenforradalom ügyét.
A «népszabadság» pártja
A jobboldali pártok a cárizmus megdöntése óta szétszéledtek. Ennek az a magyarázata, hogy a régi formában nem volt célszerű fennmaradniok. Hová lettek? Az úgynevezett „népszabadság” pártja, Miljukovnak és kompániájának pártja köré gyülekeztek. Miljukov pártja most a legjobboldalibb párt. Ez tény, elvitathatatlan tény. Éppen ezért ez a párt lett most az ellenforradalmi erők gyűjtőhelye.
Miljukov pártja a parasztok megfékezését követeli, mert az agrármozgalom elfojtását akarja. Miljukov pártja a munkások megfékezését követeli, mert ellenzi a munkások „túlzott” követeléseit, és ugyanakkor a munkások minden komoly követelését „túlzottaknak” minősíti. Miljukov pártja a katonák megfékezését követeli, mert híve a „vasfegyelemnek”, vagyis azt akarja, hogy a katonákat ismét vessék alá a parancsnoki kar uralmának. Miljukov pártja a rablóháború folytatását követeli, amely a bomlás és a pusztulás szélére juttatta az országot. Miljukov pártja a forradalom ellen „erélyes rendszabályokat” követel, „határozottan” ellenzi a népszabadságot, noha a „népszabadság” pártjának nevezi magát.
Remélhető-e, hogy ez a párt a lakosság szegény rétegeinek érdekében fogja megreformálni a város gazdaságát?
Rá lehet-e bízni a város sorsát egy ilyen pártra?
Soha! Semmi esetre sem!
Jelszónk: ne bízzunk Miljukov pártjában, egyetlen szavazatot se a „népszabadság” pártjára!
Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt
Pártunk a kadetok pártjának szöges ellentéte. A kadét párt — az ellenforradalmi burzsoák és földesurak pártja. A mi pártunk — a városi és falusi forradalmi munkások pártja. Ez két kibékíthetetlen párt, az egyiknek győzelme a másiknak vereségét jelenti. Követeléseink ismeretesek. Utunk világos.
Ellenezzük a mai háborút, mert rabló, hódító háború.
Mi a béke, az általános és demokratikus béke mellett vagyunk, mert ez a béke — a legbiztosabb kivezető út a gazdasági bomlásból és az elviselhetetlen élelmiszerhiányból.
Panaszkodnak, hogy a városokban nincs elég kenyér. De miért nincs? Azért, mert a munkásokat háborúba kergették és a vetésterület a munkaerő hiánya miatt csökkent. Kenyér azért nincs, mert még ami van, azt sincs min elszállítani, mivel a vasutakat lefoglalják a háborús szállítások. Vessetek véget a háborúnak — és lesz kenyér.
Panaszkodnak, hogy a faluban áruhiány van. De miért nincs áru? Azért, mert a gyárak és üzemek nagy része a háborúra dolgozik. Vessetek véget a háborúnak — és lesz áru.
Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert támadásra uszít, és ezzel meghosszabbítja a háborút, fokozza a gazdasági bomlást és az éhínséget. Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert védi a tőkések nyereségeit és ezért meghiúsítja a munkások forradalmi beavatkozását az ország gazdasági életébe. Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert a parasztbizottságokat megakadályozza, hogy a földesúri földekkel rendelkezzenek, és ezzel meghiúsítja a falunak a földesúri hatalom alól való felszabadítását. Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert Petrográdról kivonta a forradalmi csapatokat, most pedig áttér a forradalmi munkások kivonására (Petrográd tehermentesítése!) és ezzel erőtlenségre kárhoztatja a forradalmat. Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert az országot egyáltalán nem tudja kivezetni a válságból.
Követeljük, hogy a forradalmi munkások, katonák és parasztok kezébe adjanak át minden hatalmat.
Csakis az ilyen hatalom tud véget vetni az elhúzódó rablóháborúnak. Csakis ilyen hatalom tudja rátenni kezét a tőkések és a földesurak nyereségeire, hogy előrelendítse a forradalmat és megóvja az országot a teljes pusztulástól.
Végül ellenezzük, hogy visszaállítsák a rendőrséget, a régi gyűlöletes rendőrséget, mely elszakadt a néptől és felülről kinevezett „felsőbbségnek” van alárendelve.
Országos, választott és leváltható milíciát követelünk, mert csak ilyen milícia lehet a nép érdekeinek őre.
Ezek a legközelebbi követeléseink.
Állítjuk, hogy e követelések megvalósítása nélkül, e követelésekért folytatott harc nélkül semmiféle komoly községi reform sem lehetséges, enélkül elképzelhetetlen a városi gazdaság demokratizálása.
Aki biztosítani akarja a lakosság kenyérellátását, aki meg akarja szüntetni a lakásválságot, aki kizárólag a gazdagokra akarja hárítani a városi adóterheket, aki arra törekszik, hogy ezek a reformok ne csak szavakban, hanem a gyakorlatban is megvalósuljanak — annak azokra kell szavaznia, akik a hódító háború ellen, a földesurak és a tőkések kormánya ellen, a rendőrség visszaállítása ellen vannak és a demokratikus békét, a hatalomnak a nép kezébe való átadását, a népi milíciát, a városi gazdaság valóságos demokratizálását követelik.
E feltételek nélkül „a gyökeres községi reform” — üres frázis.
A «honvédők» blokkja
A kadetok és pártunk között több közbülső csoport van, melyek a forradalom és az ellenforradalom között ingadoznak. Ezek: az „Egység”, a Bund, a „honvédő” mensevikek és eszerek, a trudovikok, a népi „szocialisták”. Ezek egyes kerületekben önállóan lépnek fel, másutt blokkot alakítanak és közös listával lépnek fel. Ki ellen alakítanak blokkot? Azt mondják — a kadetok ellen. De vajon így van-e valóban?
Mindenekelőtt szembetűnő ennek a blokknak teljes elvtelensége. Például miféle közösség fűzi a trudovikok radikális burzsoá csoportját a „honvédő” mensevikek csoportjához, akik „marxistáknak” és „szocialistáknak” tartják magukat? A trudovikok, akik azt prédikálják, hogy a háborút a győzelemig kell folytatni, mikor lettek bajtársaivá a mensevikeknek és bundistáknak, akik „a háborút elutasító” „zimmerwaldistáknak” nevezik magukat? És Plechánov „Egysége”, annak a Plechánovnak az „Egysége”, aki már a cárizmus idején, bevonva az Internacionálé zászlaját, teljes határozottsággal egy idegen zászlóhoz, az imperializmus sárga zászlajához szegődött — miféle közösség van e fanatikus soviniszta és mondjuk a „zimmerwaldista” Cereteli között, aki a „honvédő”-mensevik konferenciának tiszteletbeli elnöke? Olyan régen volt-e az, amikor Plechánov azt hirdette, hogy a cári kormányt támogatni kell a Németország elleni háborúban, a „zimmerwaldista” Cereteli pedig emiatt „ledorongolta” a soviniszta Plechánovot? Még javában folyik a háború az „Egység” lapja és a „Rabócsaja Gazéta” között, de ezek az urak úgy tesznek, mintha semmiről sem tudnának, s már megkezdik a „barátkozást” . . .
Ugyebár: ilyen tarka elemekből csak alkalomszerű és elvtelen blokk jöhet létre — nem az elv, hanem a bukástól való félelem vezette őket, amikor blokkot alakítottak.
Feltűnő továbbá az a tény, hogy két kerületben, a kazáni és a szpasszkiji-kerületben (lásd a „jelöltlistát”), az „Egység”, a Bund, a „honvédő” mensevikek és eszerek nem lépnek fel saját listával, hanem ugyanezekben a kerületekben — és csakis ezekben — a munkás- és katonaküldöttek kerületi Szovjetje állít jelölteket a Végrehajtó Bizottság határozata ellenére. Nyilvánvaló, hogy vitéz blokkistáink, félve, hogy megbuknak a választáson, jobbnak látták, ha a kerületi Szovjet háta mögé bújnak, hogy kihasználják annak tekintélyét. Mulatságos, hogy ezeknek a „felelősségükkel” kérkedő nemes dzsentlmeneknek nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy nyílt sisakkal álljanak ki — jobbnak látták, ha gyáván kitérnek a „felelősség” elől…
Mégis mi késztette ezeket a különböző csoportokat, hogy blokkban egyesüljenek?
Az, hogy egyformán bizonytalanul, de szüntelenül a kadetok nyomdokaiban kullognak, hogy egyformán határozottan gyűlölik pártunkat. Az, hogy ők is, éppúgy, mint a kadetok, valamennyien a háború mellett vannak, de nem azért, hogy raboljanak (isten őrizz!), hanem az … „annexió és hadisarc nélküli béke” érdekében. Háború a béke érdekében … Az, hogy ők is, éppúgy, mint a kadetok, valamennyien „vasfegyelmet” követelnek, de nem a katonák megfékezése végett (persze, hogy nem!), hanem … a katonák saját érdekében. Az, hogy ők is, éppúgy, mint a kadetok, valamennyien a támadás mellett szállnak síkra, de nem az angol-francia bankárok érdekében (isten őrizz!), hanem . .. „zsenge szabadságunk érdekében”. Az, hogy ők is, éppúgy mint a kadetok, valamennyien helytelenítik „a munkásoknak a gyárak birtokbavételére irányuló anarchikus igényeit” (lásd a május 21-i „Rabócsaja Gazétá”-t), de ezt nem a tőkések érdekében helytelenítik (óh borzalom!), hanem azért, hogy a tőkéseket el ne ijesszék a forradalomtól, vagyis … a forradalom érdekében.
Általában valamennyien a forradalom mellett vannak, de csak annyiban (csak annyiban!), amennyiben az nem kellemetlen a tőkésekre és a földesurakra nézve, amennyiben nem ellenkezik azok érdekeivel.
Röviden: valamennyien ugyanazokat a gyakorlati lépéseket követelik, mint a kadetok, de apró fenntartásokat és „szabadságot”, „forradalmat” stb. emlegető szólamokat fűznek ezekhez a követelésekhez.
És mivel a szavak és a szólamok mégiscsak szavak, a valóságban tehát ők is a kadetok vonalán haladnak.
A szabadságról és a szocializmusról szóló frázisok csak eltakarják kadét mivoltukat.
És éppen ezért blokkjuk nem az ellenforradalmi kadetok ellen, hanem a forradalmi munkások ellen, pártunknak a „kerületköziekkel” és a forradalmi mensevikekkel alkotott blokkja ellen irányul.
Remélhetjük-e ezek után, hogy ezek a majdnem kadét dzsentlmenek meg fogják reformálni és át fogják szervezni a tönkrement városi gazdaságot?
Hogyan bízhatjuk rájuk a lakosság szegény rétegeinek sorsát, amikor állandóan e lakosság érdekei ellen cselekednek, amikor a rablóháborút, a tőkések és a földesurak kormányát támogatják?
Ahhoz, hogy demokratizáljuk a városgazdaságot, hogy biztosítsuk a lakosságnak az élelmet és a lakást, hogy mentesítsük a szegényeket a városi adóktól és az adóterheket maradéktalanul a vagyonosakra hárítsuk — ahhoz szakítani kell a megalkuvás politikájával, rá kell tenni kezünket a tőkések és a háztulajdonosok profitjára … Nem világos-e tehát, hogy a „honvédő” blokk mérsékelt dzsentlmenjei, akik félnek megharagítani a burzsoáziát, nem képesek ilyen forradalmi lépésekre? . .
A mai petrográdi dumában van egy úgynevezett „szocialista községi csoport”, amely főleg „honvédő” eszerekből és mensevikekből áll. Ez a csoport tagjai sorából „pénzügyi bizottságot” alakított, hogy „azonnali rendszabályokat” dolgozzon ki a városgazdaság szanálására. És mit javasolnak? E „reformátorok” szerint, a városgazdaság demokratizálása megköveteli: 1. „a vízdíjak felemelését”, 2. „a villamosvasúti díjszabás felemelését”. „Annak eldöntése végett pedig, hogy a katonák kötelesek-e fizetni a villamos használatáért, érintkezésbe kell lépni a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjével” (lásd „Nóvaja Zsizny” 26. sz.). A bizottság tagjai nyilván arra gondoltak, hogy a katonákkal is megfizettessék a viteldíjat, de a katonák beleegyezése nélkül nem merték ezt javasolni.
A bizottság tisztelt tagjai, ahelyett, hogy a szegényekre kivetett adók megszüntetését javasolnák, úgy döntöttek, hogy azokat fel kell emelni, nem kímélve még a katonákat sem!
Ezek a minták mutatják, milyen az eszer és mensevik „honvédők” községi gyakorlata.
Nemde: a fellengős frázisok és a sokat ígérő „községi platformok” a „honvédők” nyomorúságos községi gyakorlatát leplezik.
Ahogy volt — úgy is lesz . . .
És mennél ügyesebben álcázzák magukat a „szabadság” és a „forradalom” szólamaival, annál elszántabban és kíméletlenebbül kell harcolni ellenük.
A „honvédő” blokkról le kell rántani a szocialista álarcot, meg kell mutatni burzsoá-kadet mivoltukat — ez a mostani kampány egyik halaszthatatlan feladata.
Ne támogassátok a „honvédő” blokkot, ne bízzatok a blokkista urakban!
A munkásoknak meg kell érteniök, hogy aki nincs velük, az ellenük van, hogy a „honvédő” blokk nincs velük — következésképpen ellenük van.
«Pártonkívüliek»
Azok közül a burzsoá csoportok közül, amelyeknek saját jelöltlistájuk van, a pártonkívüli csoportok a leghatározatlanabbak. Ilyen pártonkívüli csoport elég sok van, egész halom, szám szerint majdnem harminc. Kik mindenek nincsenek köztük! „Egyesült házbizottságok” és „nevelőintézeti alkalmazottak csoportja”, „pártonkívüli gyakorlati csoport” és „pártonkívüli választók csoportja”, „házi adminisztráció csoportja” és „lakástulajdonosok egyesülete”, „pártfölötti köztársasági csoport” és „a női egyenjogúság ligája”, „mérnökszövetségi csoport” és „kereskedők és iparosok szövetsége”, „a becsületesség, felelősség és igazságosság csoportja” és „a demokratikus építés csoportja”, „a szabadság és rend csoportja” és egyéb csoportok — íme, a pártonkívüli zűrzavar tarka képe.
Kik ezek, honnan jönnek, és merre tartanak?
Valamennyien burzsoá csoportok. Nagyrészt kereskedőkből, iparosokból, háztulajdonosokból, „szabadfoglalkozásúakból”, értelmiségiekből állanak.
Nincs elvi programjuk. A választók nem is tudják meg, hogy tulajdonképpen mit akarnak ezek a csoportok, amelyek arra kérik a polgárokat, hogy rájuk szavazzanak. Nincs községi platformjuk. A választók nem is tudják meg, hogy mit követelnek ezek a városgazdaság javítása érdekében, hogy tulajdonképpen miért szavazzanak rájuk. Nincs múltjuk, mert a múltban hírük-hamvuk se volt. Nincs jövőjük, mert a választások után eltűnnek, mint a tavalyi hó.
Csak a választások idején keletkeztek és csak addig fognak létezni, amíg a választások tartanak: bárhogyan is, be akarnak furakodni a kerületi dumába, azután akár a világ is összedőlhet.
A világosságtól és igazságtól félő, programnélküli burzsoá csoportok ezek, amelyek csempészúton igyekeznek belopni jelöltjeiket a kerületi dumákba.
Céljaik sötétek, sötét az útjuk.
Mi szól e csoportok létjogosultsága mellett?
Az még érthető, hogy a múltban, a cárizmus alatt, amikor a párthoz tartozást, a baloldali párthoz tartozást a „törvény” könyörtelenül büntette, amikor sokaknak pártonkívüli álarcban kellett fellépniük, hogy elkerüljék a letartóztatást és az üldöztetést, amikor a pártonkívüliség védőpajzs volt a „törvény őreivel” szemben — akkor érthető volt, hogy pártonkívüli csoportok léteztek. De most, a maximális szabadság viszonyai között, amikor mindegyik párt nyíltan és szabadon léphet, fel s nem kell attól tartania, hogy felelősségre vonják, amikor a határozott pártállás és a politikai pártok nyílt harca a tömegek politikai nevelésének követelménye és feltétele lett — most mi indokolja e csoportok létezését? Mitől félnek, és tulajdonképpen ki elől takarják el igazi arcukat?
Kétségtelen, hogy sok választó még nem volt képes eligazodni a politikai pártok programjaiban, hogy gyors öntudatra ébredésüket még a cárizmustól örökölt politikai lomhaság és maradiság gátolja. De vajon nem világos-e, hogy a pártonkívüliség és program nélküliség csak megrögzíti és szentesíti ezt a lomhaságot és elmaradottságot? Ki meri tagadni, hogy a tömegek felébresztésének és politikai aktivitásuk fokozásának legfontosabb eszköze — a politikai pártok nyílt és becsületes harca?
Még egyszer: mitől félnek a pártonkívüli csoportok, miért nem szívelik a világosságot és tulajdonképpen ki elől rejtőzködnek? Mi ennek a titka?
Ennek az a titka, hogy a mai oroszországi viszonyok között, amikor a forradalom gyorsan fejlődik, amikor maximális szabadságot élvezünk és a tömegek politikailag nem napról-napra, hanem óráról-órára fejlődnek — ilyen helyzetben túlságosan kockázatos a burzsoázia nyílt fellépése. Ilyen helyzetben leplezetlen burzsoá platformokkal előállni egyértelmű a tömegek biztos eltaszításával. A „helyzet megmentésének” egyetlen eszköze — felölteni a pártonkívüliség álarcát és azt a látszatot kelteni, mintha a csoport egészen ártalmatlan volna, mint amilyen például a „becsületesség, felelősség és igazságosság” csoportja. Így aztán nagyon jól lehet a zavarosban halászni. Nem kétséges, hogy a pártonkívüli listák zászlai mögött kadetoskodó és kadetszerű burzsoák rejtőznek, akik félnek nyílt sisakkal kiállani és csempészúton igyekeznek belopódzni a kerületi dumákba. Jellemző, hogy közöttük nincs egyetlen egy proletár csoport sem, hogy mindezek a pártonkívüli csoportok a burzsoázia soraiból és csakis a burzsoázia soraiból toborozzák tagjaikat. És bizonyos, hogy nem kevés hiszékeny, együgyű választót fognak hálójukba keríteni, ha a forradalmi elemek nem leplezik le őket a kellő eréllyel.
Ez az egész titok!
Ezért a „pártonkívüli” veszély az egyik legfenyegetőbb, legreálisabb veszély a mostani községi választási kampányban.
Ezekről az urakról le kell rántani a pártonkívüliség álarcát, rá kell kényszeríteni őket arra, hogy megmutassák igazi arcukat, hogy a tömegek kellőképpen értékelhessék őket — ez választási kampányunk egyik legfontosabb feladata.
Jelszavunk: Félre a pártonkívüliség álarcával, éljen a világos és határozott politikai vonal!
***
Elvtársak! Holnap lesznek a választások. Rendezett sorokban vonuljatok az urnák elé és egyöntetűen szavazzatok a bolsevikok listájára.
Senki se szavazzon a kadetokra, az orosz forradalom ellenségeire! Senki se szavazzon a „honvédőkre”, a kadetokkal való megalkuvás híveire! Senki se szavazzon a „pártonkívüliekre”, ellenségeitek leplezett barátaira!
„Právda” 63, 64. és 66. sz.
1917. május 21, 24. és 26.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A forradalom halad. Mélyülve és szélesedve egyik területről a másikra csap át és keresztül-kasul forradalmasítja az ország egész társadalmi és gazdasági életét.
A forradalom, behatolva az iparba, a munkásokat a termelés ellenőrzésének és szabályozásának kérdése elé állítja (Donyec-medence).
A forradalom, átcsapva a mezőgazdaságba, az elhanyagolt földek kollektív megművelésére, a parasztoknak munkaeszközökkel és haszonállatokkal való ellátására késztet (slisszelburgi kerület).
A forradalom, feltárva a háború fekélyeit és a háború okozta gazdasági bomlást, betör az elosztás területére és felveti a városok élelmiszerrel való ellátásának (élelmezési válság), és a falu iparcikkekkel való ellátásának kérdését (áruválság).
Az ilyen és ehhez hasonló, már égetővé vált kérdések megoldása megköveteli a forradalmi tömegek maximális kezdeményezését, a munkásküldöttek Szovjetjeinek az új élet építésébe való aktív beavatkozását, végül megköveteli azt is, hogy a hatalom teljes egészében annak az új osztálynak kezébe menjen át, amely az országot ki tudja vezetni a forradalom széles országútjára. A vidéki forradalmi tömegek már rálépnek erre az útra. A forradalmi szervezetek helyenként már kezükbe vették a hatalmat (Urál, Slisszelburg), megkerülve az úgynevezett „jóléti bizottságokat”.
Ugyanakkor a Munkásküldöttek Szovjetjének Petrográdi Végrehajtó Bizottsága tehetetlenül egyhelyben topog, elmarad és eltávolodik a tömegektől, és ahelyett, hogy a hatalom megragadásának döntő kérdését állítaná előtérbe, az Ideiglenes Kormányba való „jelölés” jelentéktelen kérdésével foglalkozik. A Végrehajtó Bizottság, a tömegek mögött maradva, elmarad a forradalomtól is és megnehezíti annak előrehaladását.
Előttünk a Végrehajtó Bizottság két dokumentuma, az egyik: „emlékeztető a fronton levő munkásküldötteknek”, akik ajándékokat visznek a katonáknak, a másik: „kiáltvány a fronton harcoló katonákhoz”. És vajon miről tanúskodnak ezek? Megint csak a Végrehajtó Bizottság elmaradottságáról, mert a Végrehajtó Bizottság ezekben az iratokban szerfelett visszataszító, félreérthetetlenül forradalomellenes válaszokat ad napjaink legfontosabb kérdéseire.
A háború kérdése
Mialatt a Végrehajtó Bizottság az Ideiglenes Kormánnyal az annexiókról és a hadisarcról vitatkozott, mialatt az Ideiglenes Kormány „jegyzékeket” fabrikált s a Végrehajtó Bizottság a „győztes” szerepében tetszelgett, a rablóháború pedig továbbfolyt éppúgy, mintha semmi sem történt volna — az alatt a lövészárok életéből, a katonák valóságos életéből új harci eszköz született — a tömeges lövészárok-barátkozás. Nem kétséges, hogy a barátkozás magában véve nem egyéb, mint a béketörekvés ösztönös formája. De a szervezetten és tudatosan végrehajtott barátkozás hatalmas eszközzé válhat a munkásosztály kezében a hadviselő országokban fennálló helyzet forradalmasítására.
És mi az álláspontja a Végrehajtó Bizottságnak a lövészárok-barátkozás kérdésében?
Íme:
„Katona elvtársak! Nem barátkozással vívjátok ki a békét… Saját pusztulástokba visznek, az orosz szabadság pusztulását idézik elő azok az emberek, akik azzal hitegetnek benneteket, hogy a barátkozás — a béke útja. Ne higgyetek nekik“ (lásd a „Kiáltványt”).
A Végrehajtó Bizottság a barátkozás helyett azt ajánlja a katonáknak, hogy „ne mondjanak le a támadó hadműveletekről, melyeket a hadi helyzet megkövetelhet” (lásd a „Kiáltványt”). Megtudjuk, hogy a honvédelem, „a politikai értelemben vett védekezés korántsem zárja ki a stratégiai támadást, új szakaszok elfoglalását stb. A védelem érdekében . . . elengedhetetlenül szükséges, hogy támadjunk, hogy új állásokat foglaljunk el” (lásd az „Emlékeztetőt”).
Röviden: hogy kivívjuk a békét, támadni kell és idegen „szakaszokat” kell meghódítani.
Így vélekedik a Végrehajtó Bizottság.
De miben különböznek a Végrehajtó Bizottság imperialista vélekedései Alexéjev tábornok ellenforradalmi „parancsától”, amely „árulásnak” nyilvánítja a barátkozást, a katonáknak pedig megparancsolja, hogy „kíméletlen harcot folytassanak az ellenség ellen”?
Vagy miben különböznek ezek a vélekedések Miljukovnak a Mária-palotában tartott tanácskozáson mondott ellenforradalmi beszédétől, amelyben „támadó hadműveleteket” és fegyelmet követelt a katonáktól a „front egysége” érdekében? . .
A földkérdés
Mindenki ismeri azt a konfliktust, amely a parasztok és az Ideiglenes Kormány között támadt. A parasztok a földesuraktól elhagyott földek azonnali felszántását követelik, mert csakis így biztosítható nemcsak a hátország lakosságának, hanem a fronton küzdő hadseregnek is kenyérrel való ellátása. Az Ideiglenes Kormány válaszképpen kíméletlen háborút üzent a parasztoknak, „törvényen” kívül helyezte az agrármozgalmat és biztosokat küldött a falvakba, hogy a földesurak érdekeit védelmezzék az „önkényeskedő” parasztok „merényleteivel” szemben. Az Ideiglenes Kormány felszólította a parasztokat, hogy az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig tartózkodjanak a földek elkobzásától: az majd mindent elrendez.
És mi az álláspontja a Végrehajtó Bizottságnak ebben a kérdésben: kit támogat, a parasztokat-e vagy az Ideiglenes Kormányt?
Íme:
„a forradalmi demokrácia a legerélyesebben fog síkraszállni … a földesúri földek ingyenes elidegenítése mellett … a jövőbeli Alkotmányozó Gyűlésen. Jelenleg azonban, tekintettel arra, hogy a földesúri földek azonnali elkobzása . . . komoly gazdasági megrázkódtatást idézhetne elő az országban … a forradalmi demokrácia óva inti a parasztokat a földkérdés mindennemű önkényes megoldásától, mivel az agrárzavargások nem a parasztságnak, hanem az ellenforradalomnak lesznek hasznára”, ennélfogva felhívja a parasztokat, hogy „az Alkotmányozó Gyűlés döntése előtt önhatalmúlag ne vegyék birtokukba a földesúri vagyont” (lásd az „Emlékeztetőt”).
Így beszél a Végrehajtó Bizottság.
Nyilvánvaló, hogy a Végrehajtó Bizottság nem a parasztokat, hanem az Ideiglenes Kormányt támogatja.
Világos tehát, hogy a Végrehajtó Bizottság, ilyen álláspontra helyezkedve, odáig süllyedt, hogy magáévá tette Singarjov ellenforradalmi jelszavát: „zabolázd meg a parasztokat!”
És általában, mióta nevezik az agrármozgalmakat „agrárzavargásoknak”, és mióta megengedhetetlen a kérdések „önhatalmú megoldása”? Mi más a Szovjet, tehát a Petrográdi Szovjet is, ha nem „önhatalmúlag” létrejött szervezet? Azt gondolja talán a Végrehajtó Bizottság, hogy az „önhatalmú” szervezetek és döntések ideje lejárt?
A Végrehajtó Bizottság a földesúri földek önhatalmú felszántásával kapcsolatban az „élelmezés összeomlásával” ijesztget. Ezzel szemben Slisszelburgban az „önhatalmúlag” létrejött forradalmi Kerületi Bizottság a lakosság élelmezésének javítása érdekében elrendelte:
„Annak érdekében, hogy több gabonaterméket kapjunk, amiben valóságos szükség érezhető — a faluközösségek szántsák fel az egyház, a kolostorok, a volt cári család és a földbirtokosok tulajdonában levő szabad földterületeket”.
Mi kifogása lehet a Végrehajtó Bizottságnak ez ellen az „önhatalmú” rendelkezés ellen?
Mit hozhat fel ezzel a bölcs határozattal szemben, hacsak nem azokat az „önkényeskedésről”, „agrárzavargásokról”, „önhatalmú rendelkezésekről” stb. szóló üres frázisokat, amelyeket Singarjov úr ukázaiból vett át?
Nem világos-e, hogy a Végrehajtó Bizottság elmaradt a vidék forradalmi mozgalmától és mivel elmaradt, ellentétbe került vele? . .
Így tehát új kép bontakozik ki előttünk. A forradalom szélesedve és mélyülve növekszik, új területekre csap át, betör az iparba, a mezőgazdaságba, az elosztás területére, felveti az egész hatalom megragadásának kérdését. A mozgalom élén a vidék halad. A forradalom első napjaiban Petrográd volt az élen — most kezd elmaradozni. Úgy látszik, hogy a Petrográdi Végrehajtó Bizottság igyekszik megállni a már elért ponton.
De forradalmi korszakban nem lehet megállni egy ponton, itt csak mozogni lehet — előre vagy hátra. Ezért, aki a forradalom idején meg akar állni, az múlhatatlanul elmarad, aki pedig elmaradt, annak számára nincs irgalom: a forradalom az ellenforradalom táborába taszítja őt.
„Právda” 48. sz.
1917. május 4.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
Mit várunk a konferenciától?
– írta: J. V. Sztálin –
Pártunk — szövetség, mely egész Oroszország szociáldemokratáit egyesíti, Petrográdtól a Kaukázusig, Rigától Szibériáig.
Ez a szövetség azért alakult, hogy sikerhez segítse a dolgozókat a gazdagok, a gyárosok és földesurak ellen, a jobb életért, a szocializmusért folyó harcukban.
De a harc csak akkor lehet sikeres, ha pártunk egységes és tömör lesz, ha egy szíve és egy akarata lesz, ha mindenütt, Oroszország minden szegletében egységesen fog cselekedni.
De hogyan érjük el a párt egységét és tömörségét?
Ennek egy útja van, mégpedig: Oroszország öntudatos munkásainak választott képviselőit össze kell hívni és közösen meg kell vitatni forradalmunk alapvető kérdéseit, egy közös véleményre kell jutni és azután, ha ki-ki hazautazik, a nép közé kell menni, s a népet egy közös úton, egy közös cél felé kell vezetni.
Az ilyen gyűlést nevezik konferenciának.
Ezért valamennyien türelmetlenül vártuk az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Összoroszországi Konferenciájának összehívását.
Pártunk a forradalom előtt illegalitásban élt, betiltott párt volt, tagjait letartóztatták és kényszermunkára hajtották. Ezért az illegalitás követelményeinek megfelelően szervezték, „titkos” párt volt.
Most megváltoztak a körülmények, a forradalom szabadságot adott, az illegalitás megszűnt és a pártnak nyílt párttá kellett válnia, a pártnak új módon kellett szervezkednie.
Előttünk a háború és a béke kérdése. A háború millió és millió áldozatot nyel el és fog még elnyelni. A háború a családok millióit juttatja koldusbotra. Éhínséget és kimerültséget vitt a városokba. A falvakat megfosztotta még a legszükségesebb áruktól is. A háború csak a gazdagoknak előnyös, akik rengeteget keresnek a kincstári szállításokon. A háború csak az idegen népeket kirabló kormányoknak előnyös. Hiszen éppen ez a rablás a háború célja. És most ez a kérdés: mi legyen a háborúval, szüntessük-e be vagy folytassuk tovább, bújjunk-e jobban a hurokba vagy szakítsuk szét egészen?
A konferenciának erre a kérdésre feleletet kellett adnia.
Továbbá. Oroszország, a hátország és a front egyaránt az éhínség küszöbén áll. De az éhínség háromszor olyan szörnyű lesz, ha nem szántjuk fel azonnal a „szabad” földeket. A földesurak elhanyagolják a földeket, nem vettetnek, az Ideiglenes Kormány pedig nem engedi, hogy a parasztok elfoglalják és megműveljék a földesúri földeket… Mi történjék az Ideiglenes Kormánnyal, amely minden módon támogatja a földesurakat? Mi történjék magukkal a földesurakkal, hagyjuk-e meg nekik a földet, vagy adjuk át a nép tulajdonába?
A konferenciának mindezekre a kérdésekre világos és szabatos választ kellett adnia.
Mert csak ilyen válaszok teszik egységessé és tömörré a pártot.
Csak tömör párt tudja győzelemre vinni a népet.
Beváltotta-e a konferencia a hozzáfűzött reményeket?
Adott-e világos és szabatos válaszokat? — ezt döntsék el maguk az elvtársak, tanulmányozva a konferencia határozatait, amelyek lapunk 13. számának mellékletében találhatók.
„Szoldatszkaja Právda” („A Katona Igazsága”) 16. sz.
1917. május 6.
Vezércikk.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A burzsoá sajtó már hírt adott a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének Végrehajtó Bizottsága és az Ideiglenes Kormány között folyt tanácskozásról. Ez a közlemény általában nem … pontos, helyenként éppenséggel meghamisítja a tényeket, megtéveszti az olvasókat. Már nem is beszélünk a tények sajátos, a burzsoá sajtóra jellemző megvilágításáról. Ezért nem szabad elmulasztanunk, hogy a valóságnak megfelelő képet adjunk a tanácskozásról.
A tanácskozásnak az volt a célja, hogy tisztázza az Ideiglenes Kormány és a Végrehajtó Bizottság kölcsönös viszonyát Miljukov miniszter jegyzékével kapcsolatban, amely kiélezte a konfliktust.
A tanácskozást Lvov miniszterelnök nyitotta meg. Bevezető beszéde a következő mondatokban foglalható össze: Egészen a legutóbbi időig az ország bizalommal viseltetett az Ideiglenes Kormány iránt és az ügyek kielégítően folytak. De most valahogy megszűnt a bizalom, sőt ellenállás mutatkozott. Ez különösen az utóbbi két hét alatt volt érezhető, amikor közismert szocialista körök sajtóhadjáratot indítottak az Ideiglenes Kormány ellen. Ez így nem tarthat tovább. A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje részéről határozott támogatásra van szükségünk. Különben — lemondunk.
Azután a miniszterek (a hadügy-, földművelésügyi, közlekedésügyi, pénzügy- és külügyminiszter) „beszámolói” következtek. Gucskov, Singarjov és Miljukov beszéde volt a leghatározottabb. A többi miniszter csak az előbbiek következtetéseit ismételte.
Gucskov miniszter forradalmunkkal kapcsolatban azt az ismert imperialista nézetet igyekezett indokolni, mely szerint az oroszországi forradalom csak a „végsőkig menő háború” eszköze. Meggyőződésem volt — mondotta —, hogy Oroszországban a vereség elkerülése végett forradalmi átalakulásra volt szükség. Azt akartam, hogy a forradalom megteremtse a győzelem új tényezőjét, és reméltem, hogy meg is teremti azt. Honvédelem — a szó tágabb értelmében, honvédelem nemcsak most, hanem a jövőben is — ez a célunk. De az utóbbi hetek folyamán a helyzet lényegesen rosszabbodott … „Veszélyben a haza” … Ennek főoka — a „pacifista eszmék áradata”, melyeket bizonyos szocialista körök hirdetnek. A miniszter világosan arra célzott, hogy az ilyen eszmék hirdetését meg kell akadályozni, a fegyelmet pedig — helyre kell állítani és hogy ehhez szükség van a Végrehajtó Bizottság segítségére. . .
Singarjov miniszter az oroszországi élelmezési válság képét vázolta … A fő kérdés nem a jegyzék és nem a külpolitika, hanem a kenyér: ha nem tudunk megbirkózni a kenyérkérdéssel, akkor nem birkózunk meg semmivel. Az élelmezési válság kiéleződésében nem kis szerepük van a tavasszal járhatatlan utaknak és más átmeneti jelenségeknek. De a fő ok — Singarjov szerint — az a „szomorú jelenség”, hogy a parasztok „a földkérdéssel kezdenek foglalkozni”, hogy önhatalmúlag felszántják a földesúri földeket, hogy a földesúri gazdaságokból elengedik a hadifoglyokat és általában agrár-„illúziókban” ringatják magukat. A parasztoknak ezt a — Singarjov véleménye szerint — káros mozgalmát a „leninistáknak” a földek elkobzását hirdető agitációja, „fanatikus pártelvakultsága” „szítja”. A „Kseszinszkaja-palotából”, e „fertőző gócból” kiinduló „káros agitációnak” véget kell vetni… Vagy — vagy: vagy marad a mostani Ideiglenes Kormány, amelyet bizalom övez — s akkor az agrár-„ kilengéseknek” véget kell vetni; vagy jöjjön valami más hatalom.
Miljukov. A jegyzék nem az én személyes véleményem, hanem az egész Ideiglenes Kormány véleménye. Külpolitikánk lényege ebben a kérdésben foglalható össze: hajlandók vagyunk-e teljesíteni a szövetségesekkel szemben fennálló kötelezettségeinket? Mi kapcsolatban vagyunk a szövetségesekkel… Bennünket általában, mint erőt értékelnek, amely vagy alkalmas, vagy alkalmatlan bizonyos célokra. Ha gyengéknek bizonyulunk — a viszony megromlik … Ezért az annexióról való lemondás veszélyekkel fenyeget… Szükségünk van az önök bizalmára, ajándékozzanak meg bizalmukkal, és akkor a hadsereget is lelkesedés fogja áthatni, akkor mi is támadást indíthatunk a front egysége érdekében, akkor nyomást fogunk gyakorolni a németekre és elvonjuk őket a franciáktól és az angoloktól. Ezt követelik a szövetségesekkel szemben fennálló kötelezettségeink. Látják — fejezte be Miljukov —, hogy ilyen helyzetben, amikor azt kívánjuk, hogy ne ingassuk meg a szövetségesek belénk helyezett bizalmát, a jegyzék nem lehetett más, mint amilyen.
A miniszterek hosszú beszédeit néhány rövid mondatban lehet összefoglalni: az ország súlyos válságban van, a válság oka — a forradalmi mozgalom, a válságból kivezető út – a forradalom megfékezése és a háború folytatása.
Ezek szerint tehát az ország megmentéséhez elengedhetetlen: 1. a katonák megfékezése (Gucskov), 2. a parasztok megfékezése (Singarjov), 3. azoknak a forradalmár munkásoknak a megfékezése (valamennyi miniszter), akik lerántják az álarcot az Ideiglenes Kormányról. Támogassatok bennünket ebben a nehéz munkában, segítsetek a támadó háború folytatásában (Miljukov) — és akkor minden rendben lesz. Különben — lemondunk.
Ezt mondták a miniszterek.
Nagyon jellemző, hogy a Végrehajtó Bizottság többségének képviselője, Cereteli, nem utasította vissza a miniszterek módfelett imperialista és ellenforradalmi beszédeit. Cereteli, akit megijesztett, hogy a miniszterek ennyire élére állították a kérdést, a miniszterek lemondásának kilátásba helyezése miatt fejét vesztve azért könyörgött hozzájuk, hogy tegyenek egy még lehetséges engedményt, azaz kívánatos szellemben adjanak ki valami „magyarázatot” a jegyzékhez, legalább „belföldi használatra”. „A demokrácia — mondotta — teljes erejével támogatni fogja az ideiglenes Kormányt”, ha megadja ezt a lényegében semmitmondó engedményt.
Cereteli beszédein vörös fonalként húzódott végig az a kívánság, hogy elkenje az Ideiglenes Kormány és a Végrehajtó Bizottság közötti konfliktust, a hajlandóság engedményekre, csakhogy megóvja az egyességet.
Kámenyev merőben ellenkező szellemben beszélt. Ha az ország a pusztulás szélén áll, ha gazdasági, élelmezési stb. válságban van, akkor a helyzetből kivezető út nem a háború folytatása, amely csak kiélezi a válságot és elemésztheti a forradalom gyümölcseit, hanem a háború legsürgősebb megszüntetése. A mostani Ideiglenes Kormány a jelek szerint nem képes vállalni, hogy a háborút megszüntesse, mert „végsőkig menő háborúra” törekszik. Ezért csak ez lehet a kiút: olyan osztálynak kell kezébe venni a hatalmat, amely az országot ki tudja vezetni a zsákutcából…
Kámenyev beszéde után a miniszterek helyei felől felkiáltások hallatszottak: „ebben az esetben vegyék át a hatalmat”.
„Právda” 40. sz.
1917. április 25. Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
Az ideiglenes kormányról
– írta: J. V. Sztálin –
Beszéd a Vaszilij-szigeti népgyűlésen 1917. április 18 (május 1)
A forradalom folyamán két hatalom jött létre az országban: a június 3-iki duma által választott Ideiglenes Kormány és a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, amelyet a munkások és a katonák választottak.
E két hatalom viszonya egyre jobban kiéleződik, egykori együttműködésük gyengül és vétek volna, ha ezt a tényt lepleznők.
Először a burzsoázia vetette fel a kettőshatalom kérdését, először a burzsoázia ajánlotta, hogy válasszunk: vagy Ideiglenes Kormányt, vagy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét. Nem volna méltó hozzánk, ha kitérnénk a világosan feltett kérdésre adandó válasz elől. A munkásoknak és katonáknak világosan, határozottan meg kell mondaniok, hogy kit tartanak a maguk kormányának, az Ideiglenes Kormányt-e vagy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét?
Beszélnek az Ideiglenes Kormány iránti bizalomról, beszélnek e bizalom szükségességéről. De hogyan lehet bízni abban a kormányban, amely a legfontosabb és legdöntőbb kérdésben maga sem bízik a népben? Most háború van. Ezt a háborút azoknak a szerződéseknek alapján folytatják, amelyeket a cár a nép háta mögött kötött Angliával és Franciaországgal, és amelyeket az Ideiglenes Kormány a nép hozzájárulása nélkül szentesített. A népnek joga van ahhoz, hogy megismerje e szerződések tartalmát, a munkásoknak és katonáknak joguk van tudni, hogy miért ontják vérüket. A munkások és katonák azt követelik, hogy hozzák nyilvánosságra a szerződéseket. És mit válaszolt erre az Ideiglenes Kormány?
— Azt, hogy a szerződések érvényben maradnak.
A szerződéseket azonban mégsem hozta nyilvánosságra és nincs is szándékában, hogy nyilvánosságra hozza!
Nem világos-e tehát, hogy az Ideiglenes Kormány a nép előtt titkolja a háború igazi céljait, s ha titkolja a háború céljait, nem nyilvánvaló-e, hogy egyáltalában nem bízik a népben? Hogyan bízhatnak a munkások és parasztok az Ideiglenes Kormányban, amely a legfontosabb és legdöntőbb kérdésben maga sem bízik a munkásokban és parasztokban?
Beszélnek az Ideiglenes Kormány támogatásáról, e támogatás szükségességéről. De ítéljék meg önök maguk: forradalmi korszakban lehet-e támogatni azt a kormányt, amely megalakulása óta kerékkötője a forradalomnak? A helyzet mindeddig az volt, hogy a forradalmi kezdeményezés és a demokratikus intézkedések a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjétől, és csakis tőle indultak ki. Az Ideiglenes Kormány, vonakodva és ellenkezve, csak utólag értett egyet a Szovjettel és akkor is csak részben és csak mondva, mert a valóságban akadályokat gördített a Szovjet elé. Mindeddig ez a helyzet. De amikor a forradalom előretör, hogyan lehet támogatni azt a kormányt, amely csak lábatlankodik és visszahúzza a forradalmat? Nem lenne-e jobb inkább arról gondoskodni, hogy az Ideiglenes Kormány ne akadályozza a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét az ország további demokratizálásában?
Az országban folyik az ellenforradalmi erők mozgósítása. Agitálnak a hadseregben. Agitálnak a parasztok és a városi kisemberek között. Az ellenforradalmi agitáció elsősorban a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje ellen irányul. Az agitációt az Ideiglenes Kormány nevével fedezik. Az Ideiglenes Kormány pedig nyilván megengedi a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje ellen intézett támadásokat. Kérdezzük, miért támogassuk az Ideiglenes Kormányt? Talán az ellenforradalmi agitáció megengedéséért?
Oroszország szerte megindult az agrár-mozgalom. A parasztok önhatalmúlag fel akarják szántani a földesurak által elhagyott földeket. E szántás nélkül az éhínség közvetlen veszélye fenyegetheti az országot. A Szovjetek Összoroszországi Tanácskozása a parasztok kívánságainak megfelelően elhatározta, hogy „támogatja” a parasztok mozgalmát, amely a földesúri földek elkobzására irányul. És mit tesz erre az Ideiglenes Kormány? A parasztmozgalmat „önkényes eljárásnak” nyilvánítja, a parasztoknak megtiltja a földesúri földek felszántását s biztosainak „megfelelő” rendelkezéseket ad (lásd a „Récs” április 17-i számát). Kérdezzük: miért támogassuk az Ideiglenes Kormányt? Talán azért, hogy hadat üzen a parasztságnak?
Azt mondják, hogy az Ideiglenes Kormány iránti bizalmatlanság megbontja a forradalom egységét, eltaszítja tőle a tőkéseket és a földesurakat. De ki meri azt mondani, hogy a tőkések és a földesurak valóban támogatják vagy támogathatják a néptömegek forradalmát?
Vajon a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje a nyolcórás munkanap bevezetésével nem taszította-e el magától a tőkéseket és nem tömörítette-e a forradalom köré a munkások nagy tömegeit? Ki meri azt állítani, hogy egy maroknyi gyáros kétes értékű barátsága értékesebb a forradalom szempontjából, mint a munkások millióinak igazi, vérrel megpecsételt barátsága?
Vagy még: amikor a Szovjetek összoroszországi Tanácskozása elhatározta a parasztok támogatását, vajon ezzel nem taszította-e el magától a földesurakat és nem kapcsolta-e a forradalomhoz a paraszti tömegeket? Ki meri azt mondani, hogy egy maroknyi földesúr kétes értékű barátsága értékesebb a forradalom szempontjából, mint a jelenleg katonaköpenybe öltözött sokmilliós szegényparasztság igazi barátsága?
A forradalom nem elégíthet ki mindent és mindenkit. A forradalom mindig olyan, hogy egyik végével a dolgozó tömegeket elégíti ki, a másik végével pedig e tömegek titkos és nyílt ellenségeit üti.
Ezért választani kell: vagy a munkásokkal és a szegényparasztsággal együtt a forradalom mellett vagy a tőkésekkel és a földesurakkal együtt a forradalom ellen.
Tehát, kit fogunk támogatni?
Kit kell saját kormányunknak tekinteni: a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét-e, vagy az Ideiglenes Kormányt?
Világos, hogy a munkások és a katonák csak az általuk választott Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét támogathatják.
„Szoldatszkaja Právda” («A Katona Igazsága») 6. sz.
1917. április 25. Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A polgári demokratikus forradalom győzelme Magyarországon 1918
„Időben tőle egyre távolabb,
lélekben hozzá egyre közelebb,
emléke bennünk nemcsak megmarad,
de nőve nő, …”
(GÁBOR ANDOR)
Érlelődik a béke forradalma
Az első világháború ötödik évében, 1918-ban az Osztrák— Magyar Monarchia mély katonai és politikai válságot élt át. 1918 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút, és a Monarchia különbéke-törekvései is meghiúsultak. A Monarchia elnyomott népeinek képviselői áprilisi római tanácskozásukon teljes függetlenséget követeltek, és nem elégedtek meg valamiféle korlátozott önkormányzat ígéretével. Szeptember végén összeomlott a balkáni front, Bulgária fegyverszünetet kötött, és hamarosan a központi hatalmak másik szövetségese, Törökország is kilépett a háborúból. Október végén az olasz fronton is megindult az antant offenzívája. A Monarchia hadserege összeomlott, és néhány nap múlva fegyverszünetet kért.
1918 őszén az Osztrák—Magyar Monarchiába zárt nemzetiségek egymás után alakították meg politikai szervezeteiket, a nemzeti tanácsokat, amelyek elszakadásra törekedtek. A széthullás folyamatát nem állíthatta meg IV. Károly elkésett manifesztuma, amelyben a Monarchia szövetséges állammá való átalakítását hirdette meg. A kiáltvány meggyorsította a nemzetiségek elszakadását, és elősegítette, hogy az különösebb ellenállás nélkül, viszonylag békés úton valósuljon meg.
A vérzivataros háború ötödik évében fokozatosan érlelődött a forradalmi válság Magyarországon. Ezt tükrözte különösképpen az 1918. januári és júniusi általános politikai sztrájk, az erősödő sztrájkmozgalom általában is és a katonai lázadások sorozata.
A januári és a júniusi sztrájk napjaiban egyre több szervezett dolgozó sürgette a munkástanácsok megalakítását. A szaporodó munkásmegmozdulásokban mind tevékenyebben és mind hatásosabban vettek részt a baloldali szocialisták csoportjai. A nemzetiségi ellentétektől feszülő országban 1918 őszén a munkások készen álltak a felkelésre. A frontokon egymást érték a katonai lázadások, parancsmegtagadások. Nyár óta számos helyen sztrájkoltak és éhségtüntetéseket szerveztek a mezőgazdasági munkások, a parasztok elrejtették élelmiszerkészleteiket.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt október 8-án kibocsátott kiáltványában új kormány megalakítását követelte az „összes demokratikus osztályok” és a nemzetiségek képviselőiből. Síkraszállt az általános, egyenlő és titkos szavazás alapján tartandó országgyűlési választásokért, a demokratikus szabadságjogok biztosításáért, a nemzetiségek szabad nyelvhasználatáért, az egyéni vezetés keretein túlnőtt gyárak szocializálásáért és a földnek megművelőik kezére juttatásáért. Az MSZDP kiáltványa nem a forradalmi néphatalom megteremtésére szólított fel, hanem új kormány kinevezését sürgette. A polgári demokratikus átalakulás jelszavait összegezte és elősegítette a polgári demokrácia híveinek az egyesítését.
Az MSZDP október 13-i rendkívüli kongresszusára várt az a feladat, hogy kitűzze a közvetlen tennivalókat és utat mutasson megoldásukra. A tanácskozáson a pártvezetőség rugalmas taktikával elkerülte a baloldali ellenzék cselekvési programjának elfogadását és jóváhagyatta a polgári pártokkal való együttműködés gondolatát.
Az országgyűlés október közepén összeült, hogy megvitassa a kül- és belpolitikai helyzetet. Az október 17-i ülésen szinte bombarobbanásként hatott, amikor Tisza István kijelentette: „Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.” Ezután kezdtek kibontakozni a háborús vereség következményei az ország közvéleménye előtt. Ezekben a napokban a baloldali ellenzéki csoportok tevékenysége, tekintélye megnőtt, megsokasodtak az antimilitarista röpiratok, háborúellenes felhívások.
A parlamenti ülésszak vitáinak napjaiban az államapparátus, a hadsereg egyelőre még Wekerle Sándor kormányának engedelmeskedett, de a demokratikus pártok vezetői már felismerték, hogy a kormánnyal szemben ellenzéki csúcsszervet — nemzeti tanácsot — kell alakítani, igaz, e lépésre még nem szánták el magukat. Október 23-án azután a kormány lemondott. A szociáldemokraták, a Károlyi-párt és az Országos Radikális Párt képviselői még aznap a késő esti órákban a Károlyi-palotában tartott tanácskozásukon megállapodtak a Magyar Nemzeti Tanács létrehozásában. Másnap a Népszava és a Világ meghirdette a parlamenten kívüli népkormány jelszavát. A pesti utca képe egyre inkább a forradalom jeleit mutatta, a fronton levő magyarországi katonai egységek soraiban futótűzként terjedt a parancsmegtagadás. A hatalom birtokosai azonban politikai alkudozásokat folytattak.
Október 25-én döntő változás következett be. A budapesti munkások tüntetésen követelték a békét, a köztársaságot. Ettől kezdve egy héten át a főváros népe nap mint nap késő estig az utcán tartózkodott, várta a jeladást a felkelésre. A három demokratikus párt képviselői 25-én éjjel hivatalosan is megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot és elfogadták a Jászi Oszkár, valamint Kunfi Zsigmond által megfogalmazott 12 pontos kiáltványt. A Nemzeti Tanács programja fő vonalaiban megismételte az MSZDP október 8-i kiáltványát, és ahhoz hozzákapcsolta a Károlyi-párt, a radikálisok néhány követelését, valamint az időközben felmerült tennivalókat. A Nemzeti Tanács programja közreadásával nyíltan ellenkormányként lépett fel, mivel a külföldi kormányokat felszólította, hogy a hivatalban levő kormány helyett a Nemzeti Tanáccsal vegyék fel a kapcsolatot.
A Nemzeti Tanács megalakulásával szinte egy időben létrejött a tartalékos katonatisztek, a baloldali szociáldemokraták képviselőiből az illegális Katonatanács. Azonnal megkezdte a fővárosban és környékén elhelyezett katonai egységek csatlakoztatását, valamint igen gyorsan kapcsolatot teremtett a 80 budapesti katonai karhatalmi alakulattal is. A forradalmi készülődés nem maradt sokáig titokban. A lemondott, de még hivatalban levő kormány a kegyetlenségéről hírhedt Lukachich Géza tábornokot kinevezte a budapesti katonai kerület parancsnokává és elrendelte a Nemzeti Tanács proklamációját közlő napilapok elkobzását.
A kialakult politikai helyzet megoldását a Nemzeti Tanács tagjai erőszak alkalmazása nélkül kívánták végrehajtani, míg híveik a hatalomra jutás előkészítésén dolgoztak. A Nemzeti Tanács elképzeléseivel összhangban Károlyi Mihály tárgyalt a Gödöllőn tartózkodó IV. Károllyal, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy miniszterelnökké nevezze ki, de amikor visszautazott Bécsbe, döntését megmásította. Október 28-án arra a hírre, hogy a Nemzeti Tanács vezetői fontos bejelentést tesznek, hatalmas tömeg gyűlt össze a Károlyi-párt Gizella téri (ma: Vörösmarty tér) helyisége előtt. A szónokok egy ideig szóval tartották a tüntetőket, mígnem elhangzott a jelszó: Menjünk Budára! A megindult tömeget a Lánchídnál a karhatalom feltartóztatta, majd a csendőrök sortüzet zúdítottak rá. Három ember meghalt, közel félszáz megsebesült. A terrorcselekményt óriási felháborodás követte. A főváros munkásai félórára letették a szerszámot, a Soroksári úton feltörték a Fegyvergyár raktárát és kiosztották az ott talált puskákat. Majd hamarosan megkezdődött a különböző szervek, szervezetek csatlakozását bejelentő küldöttségjárás a Nemzeti Tanácshoz. A dualista államhatalom mindinkább a teljes szétesés állapotát mutatta.
Amíg a Károlyi-palotából az Astoria szállóba költözött Nemzeti Tanács lázasan tanácskozott, addig József főherceg Hadik Jánost kinevezte miniszterelnökké. Az új kormány nyilatkozatában minden szépet és jót megígért, csakhogy az érlelődő forradalmat leszerelje. A Nemzeti Tanács a várakozás álláspontjára helyezkedett és az MSZDP is nyugalomra intette a munkásokat. A megállíthatatlanul közeledő forradalom eseményei azonban ekkor már átcsaptak mind a Nemzeti Tanács, mind a szociáldemokrata pártvezetés feje felett. A fővárosi és környéki üzemekben megkezdődött a küldöttek választása a Budapesti Munkás- tanácsba, s sorra alakultak az üzemi munkástanácsok. A Katonatanács vezetői úgy döntöttek, hogy a november 4-re tervezett felkelést előbb kezdik el.
Október 30-án reggel rendes munkanap kezdődött, és a délelőtt folyamán a főváros látszólag nyugodt képet nyújtott. A Nemzeti Tanács mögött felsorakozó forradalmi erők azonban csak a jeladásra vártak. Az ebédszünetekben, a gyárakban rögtönzött gyűléseket tartottak, amelyeken felszólaltak az MSZDP megbízottai. A gyűlések az előre elkészített határozati javaslat elfogadásával utasították a gyárak bizalmi testületét a munkástanács tagjainak a megválasztására. A laktanyákban mind szélesebb körben terjedt a Katonatanács röplapja, amely felszólította a katonákat, hogy a jövőben csak a Katonatanács parancsainak engedelmeskedjenek. Lelkes tisztek végigjárták a fővárosi kávéházakat, éttermeket és mindenkit a forradalomhoz való csatlakozásra szólítottak fel.
A késő délután folyamán a budapesti utca képe megváltozott, a munkások a pártnapokat követően vörös zászlók alatt felvonultak. Estére hatalmas tüntetés bontakozott ki a Gizella téren. A jelenlevő tisztek és katonák a tömeg követelésére levágták a király nevének kezdőbetűjét viselő sapkarózsákat. A Nemzeti Tanács vezetői a tettekre való felszólítást váró tüntetőket nyugalomra intették, és arról beszéltek, hogy felesleges az erőszak alkalmazása, mert a hatalom egy-két napon belül enélkül is a kezükbe kerül. A Katonatanácsnak közben bejelentették, hogy két budapesti gyalogezred menetalakulatát, amelyek a fővárosban megbízhatatlanná váltak, a Drávához irányítottak. A forradalom „vezérkari főnöke”, Szántó Béla felszólította a tüntetőket: „Hozzátok vissza őket!” Néhány perc múlva közel tízezer ember indult el Korvin Ottó, Korvinyi Árpád és Pusztai Gazda Jenő vezetésével a Keleti pályaudvarra. A tüntetők elfoglalták a pályaudvart, kiszabadították a frontra vezényelteket és mintegy kétezer fegyvert zsákmányoltak. A tüntetők ekkor részben az Astoria szállóhoz, részben a Conti utcai katonai fogházhoz vonultak. Itt kiszabadították a politikai foglyokat és a katonaszökevényeket. Időközben Landler Jenő leállíttatta a Budapest felé irányuló vasúti forgalmat, és ezzel megakadályozta, hogy a Lukachich kérésére útnak indított „megbízható alakulatok” elérjék a fővárost. Az éjszaka folyamán Lukachich Géza és Szurmay Géza honvédelmi miniszter kísérletet tett, hogy a mozgósított csendőrök segítségével elfoglalja az Astoria szállót. A forradalom központját védő katonák negyedórás tűzharcban visszaverték a támadókat.
Az éjszaka eseményeihez tartozott, hogy a forradalmi erők elfoglalták a térparancsnokságot, hatalmukba kerítették az intézmények, laktanyák, raktárak egész sorát, megszállták a rendőr-főkapitányságot, az őrszemélyzet főparancsnokságát, a telefonközpontokat, a pályaudvarokat és az Osztrák—Magyar Bankot. A dunai monitorok felsorakoztak a belvárosi Duna-part védelmére. A dualizmus erői fokozatosan visszaszorultak a budai vár területére. Hajnalban Lukachich Géza, majd Hadik János miniszterelnök, később József főherceg is telefonon tárgyalt IV. Károllyal. Hadik benyújtotta kormánya lemondását és megegyezés született Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezéséről.
Október 31-én reggel a munkába igyekvő dolgozók között szétosztották az MSZDP forradalmi felhívását, amely harcba szólított: „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat… Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát!” A reggeli órákban a munkáskerületekből a Belvárosba vonuló tömeg birtokba vette a főváros utcáit. Ekkor indultak el a demokratikus ellenzék vezetői, hogy József főherceggel tárgyaljanak. A király képviselője feltétel nélkül kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké. Károlyi Mihály vállalta a forradalmat, mert egyrészt erkölcsi felelősséget érzett a kezdeményezésére kibontakozott folyamat sorsáért, másrészt azért, mert saját személyében biztosítékot látott arra, hogy a forradalom nem tér „orosz útra”.
Miközben a néptömegek a győztes polgári demokratikus forradalmat ünnepelték, a Károlyi Mihály vezetésével megalakuló kormány — amelyben az MSZDP két miniszteri tárcával rendelkezett — megkezdte munkáját. Kidolgozta a három párt célkitűzéseire épülő kormányprogramját, amely a tömeghangulat miatt nem foglalkozott ugyan a királyság intézményével, de Károlyi Mihály az első minisztertanácson bejelentette: közlik IV. Károllyal, hogy uralkodónak ismerik el és nincs kifogásuk ellene, hogy egyúttal más ország koronás fője is legyen (perszonálunió), de Magyarország függetlenségét ez nem sértheti. A minisztertanács a királynak tett esküvel összhangban állást foglalt a teljes függetlenség mellett a perszonálunió keretében. A főváros ugyanakkor a köztársaságot ünnepelte.
A megdöntött hatalom gyűlölt alakjai menekültek, és ehhez számos esetben az új kormánytól is segítséget kaptak. Tisza István, „a gyújtogató, csóvás ember”, ahogy Ady Endre nevezte, azonban továbbra is Hermina úti (ma: Május 1. út) villájában maradt, ahol csendőrök és detektívek vigyáztak életére. Délután fegyveres katonák jelentek meg a villánál, elzavarták az őrséget és rövid szóváltás után agyonlőtték a dualista rendszert és a háborút megszemélyesítő volt miniszterelnököt.
A forradalom rohamosan átterjedt a vidéki városokra, falvakra is. A régi hatalom gyűlölt képviselőit: a reakciós tisztviselőket, polgármestereket, rendőrkapitányokat, jegyzőket, szolgabírákat a népharag elkergette. November első napjaiban a falusi szegénység számos helyen megrohanta a kastélyokat, üzleteket, raktárakat. Egyes helységekben a plébániákat sem kímélték. A parasztság sokszor évszázadokig visszafojtott jogos haragja áttörte a gátakat.
November 1-én a baloldali szocialisták vezetésével gyűlések sorozatán tiltakoztak a munkások az ellen, hogy a kormány esküt tett a királynak. Követelni kezdték a szocialista köztársaságot. A tömegeket nyugalomra intő szociáldemokrata vezetők szintén a köztársasági államforma mellett foglaltak állást. A tömegmozgalom hatására a kormány úgy döntött, hogy felmentését kéri előző nap tett esküje alól. A kérést IV. Károly némi huzavona után teljesítette. Ekkor a Károlyi-kormány tagjai új esküt tettek, ezúttal a Nemzeti Tanács elnöke előtt. Az államforma végleges eldöntését a hat héten belül megválasztandó alkotmányozó nemzetgyűlésre bízta. A Károlyi-kormány ezzel a döntésével a perszonálunió ellen foglalt állást.
A forradalom másnapján az MSZDP befejezettnek tekintette a forradalmat és támogatást nyújtott a polgári rend konszolidálásához. A munkásokat a munka felvételére, a termelés folytatására, a katonákat a laktanyákba való visszatérésre szólította fel. Az átalakított Katonatanács segítségével támogatta a polgári rendet az „illetéktelen” kezekbe került fegyverek begyűjtésével is.
A győztes polgári forradalom kétarcúságát fedték fel az első intézkedések. A szociáldemokratákkal szövetkezett haladó polgári személyiségek természetesen nem kívántak túllépni a polgári demokratikus forradalom keretén. A kormány a feudális maradványok felszámolásával a polgári rend megszilárdítására, kibontakoztatására törekedett. A forradalom hajtóerejét jelentő munkásság, katonák, és vidéken a parasztság törekvései túlmutattak a kormányprogramon. A megalakuló munkás-, katona- és paraszttanácsok nemcsak a forradalom demokratikus, népi jellegét tükrözték, de magukban hordták egy jövendő munkásparaszt hatalom lehetőségét is. A kétarcú forradalom azonban a rendcsinálás jelszavával, a konszolidálás programjával lépett fel és természetszerűleg hamarosan összeütközésbe került a továbbhaladni akaró társadalmi erőkkel.
Magyarország — Köztársaság
A kormány november első napjaiban intézkedések egész sorát dolgozta ki a rend helyreállítására. A legnagyobb gondok között is első helyen szerepelt a hazatérő katonák lefegyverzése, a munkásokhoz, katonákhoz került fegyverek begyűjtése, a rendfenntartó erők átszervezése, megerősítése. A hadügyminisztérium előírta a frontról hazatérő katonák fegyvereinek, lőszereinek begyűjtését és mindent megtett, hogy közülük minél kevesebb jusson be a főváros területére. A kormány felemelte a csendőrség, a rendőrség létszámát és magas fizetés ígéretével toborzást hirdetett. Vidéken, ahol erre elegendő erő állott rendelkezésre, véres összecsapások sorozatával folyt a törvényes rend, a személy- és vagyonbiztonság megteremtése. A megtorlás elsősorban a parasztságot és a nemzetiségieket sújtotta. A „lecsendesítéshez” nem bizonyult elegendőnek a meglevő karhatalom és ezért sor került új fegyveres testületek felállítására is.
November 2-án az MSZDP vezetősége megalakította a Budapesti Munkástanácsot, melyet kibővített pártválasztmánynak tekintettek. Tagjai egyharmadát a pártvezetőség, a Szakszervezeti Tanács és a pártválasztmány végrehajtó bizottságának tagjai alkották, valamint pártszervek, intézmények delegálták. A Budapesti Munkástanács Központi Végrehajtó Bizottságát is a delegált tagok alkották. A választott képviselőknél feltételül szabták, hogy legalább egy éve szakszervezeti tagok és a Népszava előfizetői legyenek. Ezzel kívánták útját állni, hogy a hadifogságból hazatért „szélsőségesek”, valamint azok, akik az elmúlt év megmozdulásai során kapcsolódtak be a mozgalomba, bekerülhessenek a tagok közé. Az így összeállított 365 tagú Munkástanács élére jobboldali beállítottságú szociáldemokraták kerültek. Elnöke Preusz Mór, alelnöke Vanczák János, titkára Büchler József lett.
Sor került a forradalmat előkészítő Katonatanács önfeloszlatásának megszervezésére, tagjainak félreállítására is. A kormány már november 1-én kinevezte Pogány Józsefet a katonatanácsok kormánybiztosává, aki a hadügyminisztérium támogatásával a Budapesti Munkástanácshoz hasonló új testületet hívott életre. Pogány József személyében olyan vezető került a Katonatanács élére, aki élvezte az MSZDP vezetőségének a bizalmát, ugyanakkor baloldali kapcsolatai miatt kinevezése megnyugtatta az ellenzékieket is. November 4-én a Nemzeti Tanács, az MSZDP és a Katonatanács megállapodott a hatalmi szervek és a tanácsok viszonyáról. Ez az egyezmény tetőzte be a polgári rendszer konszolidálásának a folyamatát.
A megállapodás a tanácsok szerepének a visszaszorítását célozta, azokat a kormány ellenőrző és propagandaszerveivé kívánta tenni. Az MSZDP vezetősége által kidolgozott munkástanácsi szervezeti szabályzat pedig arra utalt, hogy a pártvezetőség ezt a szervet valamiféle széles körű tanácskozó testületté kívánja tenni. A tanácsok korlátozására tett intézkedéseit a kormány nem tudta következetesen végrehajtani. Vidéken számos helyen a tanácsok továbbra is hallatták szavukat a döntéseknél, míg a Katonatanács egyre éberebben kísérte figyelemmel az ellenforradalmi fellépéseket.
A kormány eltitkolta a Moszkvából az Osztrák—Magyar Monarchia népeihez küldött táviratot, amelyet V. I. Lenin, J. M. Szverdlov és L. B. Kamenyev írt alá. Az üzenet üdvözletét küldte a széthulló Monarchia népeinek és felszólította a munkások, katonák, parasztok tanácsait, vívják ki a szocialista köztársaságot, teremtsék meg a tanácshatalmat, kössenek szövetséget egymással. Az eltitkolt üzenetről a Budapesti Munkástanács november 18-i ülésén magyarázatot követeltek a pártvezetőségtől és ragaszkodtak annak nyilvánosságra hozatalához. Amikor erre két nap múlva sor került, a Népszava terjedelmes cikkben foglalt állást a szocialista köztársaság megteremtésének gondolata ellen és a munkásságot a polgári köztársaság támogatására hívta fel.
A kormány törekvései ellenére november elején mind nehezebben tudta elodázni a döntést az államforma kérdésében. A köztársaság ünnepélyes kikiáltására november 16-án került sor, amikor megtartotta utolsó ülését a képviselőház és a főrendiház; előbbi kimondta feloszlatását, utóbbi berekesztette tanácskozásait. Ekkor összeült a kibővített Nemzeti Tanács, az úgynevezett Nagy Nemzeti Tanács, amely deklarálta a köztársaságot, a képviselőház és a főrendiház megszüntetését. Az állami főhatalmat a minisztertanácsra ruházta és utasította a kormányt az általános egyenlő, titkos, közvetlen és a nőkre is kiterjedő választójogról, a sajtószabadságról, az esküdtbíróságról, az egyesülési és gyülekezési jogról, a földműves nép földhöz juttatásáról szóló néptörvények megalkotására.
A köztársaság kikiáltását közel 200 000 ember ünnepelte az Országház előtti téren (ma Kossuth tér). A tüntetők szép számban vittek olyan táblákat, amelyek szocialista köztársaságot követeltek. A polgári köztársaság szóhasználata a tömegek radikalizmusát kívánta kielégíteni: hivatalosan mindig népköztársaságról, népkormányról, néptörvényről, néphatározatról stb. beszéltek, írtak. A Parlament előtt ünneplő emberek sorai közé a Forradalmi Szocialisták repülőgépről röplapokat szórtak le, amely nemcsak a Moszkvából érkezett, fent ismertetett táviratról tudósított, hanem azt is tudatosítani kívánta, hogy a forradalom csak a dolgozó nép uralmának a megteremtésével ér véget.
A Károlyi-Kormány bel- és külpolitikája
A Károlyi-kormánynak a gazdasági élet terén számos nehézséggel kellett megküzdenie. A több mint négyéves háború következtében a gazdaság igen nagy mértékben leromlott, lényegében továbbra is érvényesült az antant gazdasági blokádja, és számos nehézség forrásává vált, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlásával elszakadtak a gazdasági élet szálai. A háborús gazdálkodásról a békés termelésre való átállás igen lassan bontakozott ki. Ugyanakkor a lakosság fokozódó várakozással tekintett a kormány gazdasági intézkedései felé, jobb ellátást, teljes foglalkoztatottságot, a leszerelt katonák munkához, kenyérhez juttatását remélte.
A gazdasági gondok közül is az egyik legsúlyosabb az élelmiszerellátás kérdése volt. Tél volt és ez fokozta az ínséget, a nélkülözéseket. A lakosság minimális ellátásához szükséges készletek sem álltak rendelkezésre. A jegyre adott kenyeret egyre kevesebb búzával sütötték, csökkent a zsírfejadag, bevezették a heti két hústalan napot, a csecsemők és a betegek tej-fejadagjának is csak a felét tudták kiadni. Még súlyosabb helyzet alakult ki a textilellátásban. Fehérneműhöz, ruhához szinte alig lehetett hozzájutni, és egyre kevesebb bőr és cipő került az üzletekbe. A lakosságot erősen sújtotta a szénhiány, aminek következtében korlátozták a villany- és gázfogyasztást, majd december végén bezárták a színházakat, néhány nappal később pedig korlátozták a mozielőadások számát is. Lakásínséget okozott a fővárosban az ország megszállt területéről, illetőleg a vidékről felköltözők elhelyezése.
A kormányzat zilált pénzügyeket örökölt. A háborús adósság csak csillagászati számokkal volt kifejezhető, az infláció gyorsult, a költségvetési hiány közel 3 milliárd koronára rúgott. A hiányt a bankóprés „üzemeltetésével” kívánták fedezni, a pénzhígulás további értékcsökkenéshez vezetett. Az ősz folyamán súlyos bankjegyhiány is kialakult, ami abból eredt, hogy az Osztrák—Magyar Bank nyomdái a kisebb címletű bankjegyekből nem győztek eleget kibocsátani. További gondokat okozott később a Monarchia fejbomlását követően a közös jegybank megszűnése. A nehézségek áthidalására kiadott úgynevezett fehérpénz (a papírnak csak az egyik oldalára nyomtattak, a másik fehéren maradt) eleve ideiglenes jellegű volt és a lakosság bizalmatlanul fogadta.
A kormány nem rendelkezett átfogó programmal a gazdasági nehézségek megszüntetésére. A háborús években felállított elosztási, termelési központok megszüntetését követelő tőkés állásfoglalás és a demokratizálásukat, átalakításukat javasló szociáldemokrata elképzelés között a kormányzat nem tudott dönteni. A kormány radikális adópolitikai beavatkozásra készült: egyrészt tervbe vette az egyenes adók felemelését, másrészt egyszeri vagyonadó kivetését. Ezen elképzelések azonban a tőkés körök erősödő ellenállásába ütköztek. Így aztán csak az adózástól való menekülés megakadályozására tettek lépéseket és elrendelték a hadinyereség-adó felemelését, de végrehajtására már nem került sor.
A kabinet magáévá tette az MSZDP szociálpolitikai követeléseit. Ezeket Kunfi Zsigmond, e tárca minisztere a következőkben foglalta össze: a mezőgazdasági munkásvédelem megteremtése, a mezőgazdasági és az ipari munkásság rokkantsági és aggkori biztosításának a bevezetése, a gyermekmunka korlátozása, a fiatalkorúak és a nők fokozottabb jogi védelme, a 8 órai munkanapra való áttérés támogatása, új bányatörvény kidolgozása, a közegészségügy államosítása, a szociális gondoskodás kiterjesztése, a hadirokkantak, az árvák, hadiözvegyek gondozásának állami kézbe vétele, a táppénz felemelése. A nagyvonalú és messze tekintő programból a polgári demokratikus kormányzat öt hónapja alatt kevés valósult meg, de ami teljesült, az más európai kormányok hasonló, korabeli intézkedéseivel is felveszi a versenyt.
A nagy társadalompolitikai kérdések közül első helyen kell említenünk a földkérdés rendezésére irányuló törekvéseket. A koalíció tagjai egyetértettek az azonnali változás szükségességével, de tetteiket bizonytalanság és halogatás jellemezte. Ez részben abból fakadt, hogy a kormány ragaszkodott az alkotmányos eljáráshoz — azaz törvény kidolgozásához —, míg a körülmények a földreform azonnali végrehajtását követelték meg. A parasztság törekvéseinek halogatás nélküli felkarolása, támogatása megerősítette volna a kormány helyzetét.
A paraszti elégedetlenséget látva, kezdetben a nagybirtokosság és a klérus is hajlandónak mutatkozott mérsékelt, önkéntes engedményekre, a korai „lelkesedést” azonban hamarosan felváltotta az a törekvés, hogy birtokállományából minél kevesebbet sajátítsanak ki. A földművelésügyi minisztériumban november végén kezdődött tanácskozás sem hozott végleges döntést. A kérdést december közepén a Budapesti Munkástanács elé vitték, ahol végül is a különböző szociáldemokrata elképzelések kompromisszumaként követelték a magánbirtokok 500, az egyházi birtokok 200 holdon felüli kisajátítását, egyszeri vagyonadó kivetését, az állami kézbe került földek örökbérletek formájában való szétosztását, az elavult kataszteri földadó eltörlését, a kisajátított birtokok járadékkötvények formájában való kártalanítását.
A földreformtörvény kiadására csak 1919. február 16-án került sor. Mivel az kizárta az igényjogosultak közül azokat, akik 1918. november elseje után parasztmozgalmakban vettek részt, ez lehetőséget teremtett a nincstelenek és szegényparasztok háttérbe szorítására. A néptörvény nem elégítette ki a parasztság várakozását, inkább fokozta földéhségét, elszántságát. Tovább szaporodtak az önkényes földfoglalások, parcellázások. Ez számos helyen véres összetűzésekhez vezetett. A földbirtokosok és az egyházi reakció ellenforradalmi szervezkedésekkel válaszolt a földfoglaló mozgalmakra.
Miniszterválsághoz vezetett Linder Béla hadügyminiszternek a hadsereg leszerelésére, illetőleg a fegyveres erő újjászervezésére irányuló elképzelése. Az új hadügyminiszter, Bartha Albert vezérkari alezredes kezdett hozzá a fegyveres erő újjáteremtéséhez. December elején a Katonatanács és az MSZDP követelésére a miniszter hozzájárult a Katonatanács és a hadsereg fegyelmét szabályozó új rendelkezések kiadásához. Az új szabályzat a Katonatanács feladatát abban határozta meg, hogy mint ellenőrző szerv védelmezze a katonák és a tisztek érdekeit és biztosítsa a forradalom vívmányait.
Bartha Albert határozott intézkedéseket tett olyan készenléti alakulatok felállítására, amelyeket alkalmas időpontban a forradalmi erők ellen fordíthatnak. Ez és más jobboldali törekvések mind nagyobb nyugtalanságot váltottak ki. December 11-én és 12-én a budapesti laktanyákban a katonák gyűléseket tartottak, és a bizalmiak tüntetést javasoltak. A minisztériumhoz december 12-én felvonuló katonák Bartha Albert leváltását, a rendvédelmi tiszti egységek feloszlatását, a tisztválasztás jogát, a legénység tiszti előrelépésének lehetőségét és az ellátás javítását követelték. Bartha Albert távozott a miniszteri székből, ideiglenesen Károlyi Mihály vette át a tárca irányítását, és intézkedések történtek az ellenforradalmi szervezkedések megakadályozására is. Az események azonban arra is utaltak, hogy még az MSZDP vezetőinek egy része is alábecsülte az ellenforradalmi előkészületek veszélyességét.
A Károlyi-kormány kedvezőtlen nemzetközi körülmények között, a szükséges külügyi apparátus nélkül vette át a külügyek irányítását. (1918 előtt a külügyek közösek voltak az egész Monarchiában; nem volt önálló magyar külügyminisztérium.) Károlyi Mihály magának tartotta fenn a külügyi tárca irányítását, Harrer Ferenc lett a minisztérium adminisztratív vezetője. Kinevezték az első követeket Bécsbe, Bernbe, Prágába és Zágrábba. A győztesek és a semlegesek elzárkózó magatartását azonban jóakarattal nem lehetett áttörni. A kormánynak lépten-nyomon tapasztalnia kellett, hogy a jóindulatú bánásmódra vonatkozó reményei, elképzelései szép illúziók maradtak.
Az első külpolitikai erőpróbát a fegyverszüneti egyezményt kiegészítő katonai megállapodás megkötése jelentette. A magyar küldöttség Károlyi Mihály vezetésével november 5-én indult el, és tagjai között helyet foglaltak a Nemzeti Tanács, a Munkástanács és a Katonatanács képviselői is. Két nap múlva került sor az első találkozóra a balkáni francia haderő főparancsnokával,- Franchet d’Esperey-vel. A francia tábornok érzékeltette a küldöttséggel, hogy a kormány csak a magyarok lakta területek nevében szólhat, és nem egyenrangú felek, hanem győztes és legyőzött megállapodásáról van szó. A francia fél által átnyújtott feltételek értelmében ki kellett üríteni Dél-Erdélyt, a Bánátot, a Bácskát és Baranya megye egy részét, a hadsereget le kellett szerelni, s be kellett engedni a szövetséges csapatokat magyar területre. A delegáció hosszú alkudozással némi engedményt ért el, de végül is-egyelőre nem írta alá az egyezményt. Franchet d’Esperey támogatásával táviratilag értesítették Párizst, hogy csak akkor írják alá a megállapodást, ha az antant a béketárgyalásokig garantálja az ország területi integritását.
A Nemzeti Tanács november 10-én vitatta meg a kialakult helyzetet. Ekkorra már ismert lett, hogy Georges Clemenceau francia kormányelnök elutasította az integritás garantálását. A tanácskozás a valóságos erőviszonyokat figyelembe véve és arra való tekintettel, hogy a szerződés mérsékeltebb, mint a szomszédos országok területi követelései, hozzájárult aláírásához. Linder Béla Belgrádba utazott és november 13-án aláírta a fegyverszünetet kiegészítő katonai egyezményt. Ezzel az antant hatalmak az első jelét adták annak, hogy elismerik a független magyar államot. A katonai egyezmény végrehajtására, ellenőrzési és megfigyelési feladatok ellátására hamarosan Budapestre érkezett Fernand Vix alezredes vezetésével az antant katonai csoportja.
A belgrádi megállapodás ellen a csehszlovák kormány élesen tiltakozott és követelésére december elején a Károlyi-kormány jegyzéket kapott a győztesektől a szlovákiai területek kiürítéséről. A román kormány sem tartotta magára nézve kötelezőnek a megkötött egyezményt. A magyar közvélemény a decemberi események során kezdett ráébredni a háborús vereség következményeire, a kormány pedig illúzióinak megalapozatlanságára. Tudomásul kellett venni, hogy az antant és különösen Franciaország egy szovjetellenes intervencióban való felhasználás céljából és a német hatalmi törekvések ellensúlyozása érdekében a magyar igények rovására kívánta kielégíteni a szövetséges cseh, délszláv és román törekvéseket. A kormánynak ugyanakkor tudomásul kellett vennie azt is, hogy Horvátország és Szlovákia elszakadása már befejezett tény. November folyamán mind a szerb, mind a cseh csapatok megkezdték a demarkációs vonalakig terjedő területek megszállását. A román alakulatok november közepétől kezdve fokozatosan Erdély földjére léptek és egy hónap alatt elfoglalták a belgrádi egyezményben átadásra kijelölt részt. Ezután tovább folytatták előrenyomulásukat és elhárítva a gyenge, sikertelen magyar katonai ellenakciókat, megszállták a Máramarossziget—Zám vonalig terjedő területeket, ahol 1919. január 20-án megálltak.
A Károlyi-kormány nemzetiségi politikája csak a magyarországi kárpát-ukránok (akkori szóhasználattal: ruszinok) és a németek irányába tudott némi eredményt felmutatni. Kidolgozták a ruszin és a német nép nemzetiségi jogait biztosító törvényeket és igen vontatottan hozzákezdtek az autonómia megteremtéséhez. A törvények értelmében felállították a ruszin és a német minisztériumot, de az autonóm területek határainak kijelölését a kormány már nem merte vállalni. A reakciós magyar erők mindkét törvény ellen nacionalista alapon támadást indítottak és a felheccelt közhangulatot az ellenforradalmi szervezkedések medrébe kívánták terelni. (idézet: – A magyarországi forradalmak 1918-1919 – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt VII. (áprilisi)
konferenciája
1917. április 24—29
1. Beszéd Lenin elvtársnak a helyzet kérdéséről előterjesztett
határozati javaslata védelmében
Április 24
Elvtársak! Azt, amit Bubnov javasol, tekintetbe veszi Lenin elvtárs határozati javaslata is. Lenin elvtárs nem ellenzi a tömegek megmozdulását, a tüntetéseket. De most nem ezen fordul meg a dolog. Nézeteltérés az ellenőrzés kérdésében van. Az ellenőrzésnek az az előfeltétele, hogy legyen ellenőrző és ellenőrzött, és az ellenőrző és az ellenőrzött között legyen bizonyos megegyezés. Volt ellenőrzés, volt megegyezés. Mit adott az ellenőrzés? Semmit. Miljukov fellépése után (április 19) az ellenőrzés illuzórikus volta különösen világos.
Gucskov azt mondja: „én a forradalmat eszköznek tekintem arra, hogy jobban harcoljunk, kis forradalmat csinálunk a nagy győzelem érdekében”. De a hadseregbe most pacifista eszmék hatoltak be és nem lehet harcolni. A kormány azt mondja nekünk: „szüntessétek be a háborúellenes propagandát, különben lemondunk”.
A kormány az agrárkérdésben sem tudja kielégíteni a parasztokat, akiknek érdeke, hogy magukhoz ragadják a földesúri földeket. Azt mondják nekünk: „segítsetek kordában tartani a parasztokat, különben lemondunk”.
Miljukov azt mondja: „meg kell óvni a front egységét, támadnunk kell az ellenséget, lelkesítsétek a katonákat, különben lemondunk”.
És ezután ellenőrzést javasolnak nekünk. Nevetséges! Előbb a Küldöttek Szovjetje adta a programot, most pedig az Ideiglenes Kormány adja. Az a szövetség, amelyet a Szovjet és a kormány a válságot (Miljukov fellépését) követő napon kötött, azt jelenti, hogy a Szovjet a kormányt követi. A kormány támadja a Szovjetet. A Szovjet hátrál. Aki ezek után is arról beszél, hogy a Szovjet ellenőrizze a kormányt — az a levegőbe beszél. Ezért javasolom, hogy Bubnovnak az ellenőrzésre vonatkozó módosítását ne fogadjuk el.
2. előadói beszéd a nemzeti kérdésről
Április 29
Terjedelmesen kellene beszélni a nemzeti kérdésről, de az idő hiánya miatt szűkre kell szabnom előadói beszédemet.
Mielőtt rátérnék a határozati javaslatra, le kell szögeznem bizonyos kiinduló tételeket.
Mi a nemzeti elnyomás? A nemzeti elnyomás — az elnyomott népek kizsákmányolásának és kirablásának az a rendszere, az elnyomott nemzetiségek jogait erőszakosan korlátozó azon rendszabályok, amelyeket az imperialista körök alkalmaznak. Ezek összességéből tevődik össze annak a politikának a képe, amelyet a nemzeti elnyomás politikájának szoktak nevezni.
Az első kérdés — mely osztályokra támaszkodik egyik vagy másik hatalom a nemzeti elnyomás politikájának megvalósításában? Erre a kérdésre csak akkor fogunk helyesen válaszolni, ha megértjük, hogy a különböző államokban miért vannak a nemzeti elnyomásnak különböző formái, hogy az egyik országban miért súlyosabb és durvább a nemzeti elnyomás, mint a másikban. Például Angliában és Ausztria-Magyarországon a nemzeti elnyomás sohasem nyilvánult meg pogromok formájában, de fennállott az elnyomott nemzetiségek nemzeti jogainak korlátozása formájában. Ugyanakkor Oroszországban a nemzeti elnyomás gyakran pogromok és mészárlások formájában jutott kifejezésre. Viszont egyes országokban egyáltalán nincsenek különleges rendszabályok a nemzeti kisebbségek ellen. Nincs nemzeti elnyomás például Svájcban, ahol a franciák, olaszok és németek szabadon élnek.
Mi a magyarázata annak, hogy a különböző államokban különbözőképpen bánnak a nemzetiségekkel?
Az, hogy ez államok demokratizmusának színvonala különböző fokon van. Amikor Oroszországban korábban a régi földbirtokos arisztokrácia állt az államhatalom élén, a nemzeti elnyomás megnyilvánulhatott és valóban meg is nyilvánult a mészárlások és pogromok gyalázatos formáiban. Angliában, ahol bizonyos fokú demokratizmus és politikai szabadság van, a nemzeti elnyomás kevésbé durva jellegű. Ami Svájcot illeti, az közel áll a demokratikus társadalomhoz, és ott a nemzetek többé-kevésbé teljes szabadságot élveznek. Egyszóval, mennél demokratikusabb egy ország, annál gyengébb a nemzeti elnyomás és fordítva. Mivel pedig demokratizáláson, bizonyos hatalmon levő osztályok jelenlétét értjük, azért ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy mennél közelebb áll a hatalomhoz a régi földbirtokos arisztokrácia, amint ez a régi cári Oroszországban volt, annál erősebb az elnyomás és annál gyalázatosabbak a formái.
A nemzeti elnyomást azonban nemcsak a földbirtokos arisztokrácia támogatja. Mellette van egy másik erő is — az imperialista csoportok, amelyek a népek leigázásának a gyarmatokon elsajátított módszereit beviszik saját országukba is és így a földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségeseivé válnak. Utánuk következik a kispolgárság, az értelmiség egy része, a munkásság felső rétegeinek egy része — szóval azok, akik szintén élvezik a rablás gyümölcseit. Ilyképpen a nemzeti elnyomást támogató társadalmi erők egész kórusával állunk szemben, élén a földbirtokos és fináncarisztokráciával. Egy valóban demokratikus rend megteremtéséhez mindenekelőtt meg kell tisztítani a talajt és ki kell seperni ezt a kórust a politika színpadáról. (Olvassa a határozati javaslat szövegét.)
Az első kérdés: hogyan rendezzük be az elnyomott nemzetek politikai életét? Erre a kérdésre azt kell felelnünk, hogy az Oroszország keretein belül élő elnyomott népeknek meg kell adni a jogot, hogy maguk döntsék el—továbbra is az Oroszországi Államban akarnak-e maradni, vagy önálló államokként ki akarnak-e válni belőle. Jelenleg tanúi vagyunk a finn nép és az Ideiglenes Kormány közötti konkrét konfliktusnak. A finn nép képviselői, a szociáldemokrácia képviselői, azt követelik az Ideiglenes Kormánytól, hogy a népnek adják vissza azokat a jogokat, amelyeket Oroszországba való bekebelezése előtt élvezett. Az Ideiglenes Kormány ezt megtagadja, a finn népet nem ismeri el szuverénnek. Ki mellé álljunk? Nyilvánvaló, hogy a finn nép mellé, mert semmiképpen sem ismerhetjük el azt, hogy bármilyen népet is erőszakkal tartsanak meg egy egységes állam kereteiben. Amikor a népek önrendelkezési jogának elvét hirdetjük, ezzel a nemzeti elnyomás elleni harcot az imperializmus ellen, a közös ellenségünk ellen folyó harc magaslatára emeljük. Ha nem ezt tennők, könnyen az imperialisták malmára hajthatnék a vizet. Ha mi, szociáldemokraták, a finn néptől megtagadnók azt a jogot, hogy a különválás kérdésében szabadon nyilváníthassa akaratát, és ezt az akaratát meg is valósítsa, akkor mi ezzel a cárizmus politikáját folytatnók.
A nemzetek szabad különválásra való jogát nem szabad összekeverni a nemzetnek ebben vagy abban a pillanatban kötelező különválásának kérdésével. A proletariátus pártjának ezt a kérdést minden egyes esetben teljesen önállóan, a körülményektől függően kell eldöntenie. Amikor elismerjük az elnyomott nemzetek különválási jogát, azt a jogot, hogy maguk döntsenek politikai sorsukról, ezzel még nem döntjük el azt a kérdést, hogy az adott pillanatban valamely nemzetnek külön kell-e válnia az Oroszországi Államtól. Elismerhetem a nemzet különválási jogát, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel köteleztem a különválásra. A népnek joga van különválni, de megtörténhet, hogy a körülményektől függően nem fog élni ezzel a jogával. Tehát szabadon lehet agitálnunk a különválás mellett vagy ellen, attól függően, hogy mit követel a proletariátus érdeke, a proletárforradalom érdeke. Eszerint a különválás kérdését minden egyes esetben önállóan kell megoldani, a körülményektől függően, és éppen ezért a különválási jog elismerésének kérdését nem kell összekeverni azzal a kérdéssel, hogy adott viszonyok között célszerű-e a különválás. Például, ha tekintetbe veszem a Kaukázusontúl és Oroszország közös fejlődését, a proletariátus harcának körülményeit stb., én személyesen ellenezném a Kaukázusontúl különválását. De ha a Kaukazusontúl népei mégis a különválást követelnék, akkor természetesen különválnának, és részünkről nem találnának ellenállásra. (Tovább olvassa a határozati javaslat szövegét.)
Továbbá. Mi történjék azokkal a népekkel, amelyek meg akarnak maradni az Oroszországi Állam kereteiben? Ha a népek bizalmatlanok voltak Oroszországgal szemben, a bizalmatlanságot elsősorban a cárizmus politikája táplálta. Mivel azonban a cárizmus megszűnt, megszűnt elnyomó politikája is, s ezért gyengülnie kell a bizalmatlanságnak, fokozódnia kell a vonzódásnak Oroszországhoz. Azt hiszem, hogy a cárizmus megdöntése után a népek kilenc-tizedrésze nem akar különválni. A párt ezért azt javasolja, hogy területi autonómiát kell adni azoknak a területeknek, amelyek nem akarnak különválni, de amelyeket a sajátos életmód, nyelv világosan megkülönböztet, mint például a Kaukázusontúlt, Turkesztánt, Ukrajnát. Az ilyen autonóm területek földrajzi határait maga a lakosság határozza meg a gazdasági viszonyoknak, az életmód stb. feltételeinek megfelelően.
A területi autonómiával szemben van egy másik terv is, amelyet a Bund és elsősorban Springer és Bauer, akik a kulturális nemzeti autonómia elvét írták zászlajukra, már réges-régen ajánlgatnak. Úgy vélem, hogy a szociáldemokrácia ezt a tervet nem fogadhatja el. A terv lényege a következő: Oroszországnak nemzetek szövetségévé, a nemzeteknek pedig — olyan személyek szövetségévé kell átalakulnia, akiket egységes közösségbe vonnak, tekintet nélkül arra, hogy az állam melyik területén élnek. Az összes oroszok, az összes örmények stb., tekintet nélkül arra, hogy Oroszország mely részein laknak, külön-külön nemzeti szövetséggé szervezkednek, és azután belépnek egész Oroszország nemzeteinek szövetségébe. Ez a terv szerfelett alkalmatlan és célszerűtlen. A kapitalizmus fejlődése ugyanis a nemzetekről egész csoportokat szakított le, amelyeket szétszórt Oroszország különböző vidékein. Összekapcsolni valamely nemzet egyes személyeit, amikor ez a nemzet a gazdasági viszonyok következtében szétszóródott — ez nem más, mint nemzetek mesterséges szervezése, nemzetek konstruálása. Aki pedig azzal foglalkozik, hogy az embereket mesterségesen nemzetekbe vonja össze, az a nacionalizmus álláspontjára helyezkedik. Ezt a Bund által felvetett tervet a szociáldemokrácia nem helyeselheti. 1912-ben pártunk konferenciáján elvetették ezt a tervet, amely szociáldemokrata körökben — a Bund kivételével — általában nem örvend népszerűségnek. Ezt a tervet másképpen kulturális autonómiának nevezik, mert a nemzetet érdeklő sokféle kérdés közül kiemeli a kultúra kérdéseinek körét és a nemzeti szövetségek hatáskörébe utalja. A kulturális kérdések kiemelésének az a tétel a kiindulópontja, hogy a nemzetet a kultúra egyesíti egységes egészbe. Feltételezik, hogy a nemzet mélyén egyrészt olyan érdekek vannak, amelyek éket vernek a nemzetbe, ilyenek például a gazdasági érdekek, és másrészt vannak olyanok, amelyek a nemzetet egységes egészbe vonják össze, és éppen ilyen kérdések a kultúra kérdései.
Hátra van még a nemzeti kisebbségek kérdése. A nemzeti kisebbségek jogait külön körül kell bástyázni. A párt ezért teljes egyenjogúságot követel az iskolai, vallási stb. kérdésekben, követeli továbbá a nemzeti kisebbségek mindennemű korlátozásának eltörlését.
A 9. § kimondja a nemzetek egyenjogúságát. A megvalósításához szükséges feltételek csak akkor lesznek meg, ha az egész társadalom teljesen demokratizálódik.
El kell még döntenünk azt a kérdést, hogy a különböző nemzetek proletariátusát miképpen szervezzük egy közös pártban. Az egyik terv szerint a munkásoknak nemzetiségek szerint kell szervezkedniök — ahány nemzet, annyi párt. A szociáldemokrácia ezt a tervet elvetette. A gyakorlat megmutatta, hogy valamely állam proletariátusának nemzetiségek szerint történő szervezése csak az osztályszolidaritás eszméjének pusztulására vezet. Minden egyes állam valamennyi nemzetének valamennyi proletárját egyetlen, osztatlan proletár kollektívában kell megszervezni.
Tehát, a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontunk a következő tételekben összegezhető:
a) el kell ismerni a népek különválási jogát;
b) az adott állam kereteiben maradó népeknek területi autonómia adandó;
c) a nemzeti kisebbségek számára szabad fejlődésüket biztosító külön törvényeket kell hozni;
d) az adott állam valamennyi nemzetiségének proletárjait egységes, osztatlan proletár kollektívában, egységes pártban kell megszervezni.
3. Zárszó a nemzeti kérdésről
Április 29
A két határozati javaslat általában és egészében egyezik. Pjatakov lemásolta határozati javaslatunk valamennyi pontját, egy pont — „a különválási jog elismerése” — kivételével. Vagy — vagy: vagy tagadjuk a nemzetek különválási jogát, akkor ezt nyíltan meg kell mondani, vagy nem tagadjuk ezt a jogot. Finnországban most mozgalom van folyamatban, amely a nemzeti szabadság biztosítására irányul, az Ideiglenes Kormány pedig harcol ellene. Felmerül a kérdés, kit támogassunk? Vagy az Ideiglenes Kormány politikáját támogatjuk, pártoljuk Finnország erőszakos megtartását és jogainak minimumra csökkentését, és akkor annexionisták vagyunk, mert az Ideiglenes Kormány malmára hajtjuk a vizet, vagy Finnország függetlensége mellett szállunk síkra. Itt határozottan állást kell foglalnunk vagy az egyik, vagy a másik politika mellett, itt nem lehet kizárólag a jogok konstatálására szorítkoznunk.
Mozgalom van folyamatban Írország függetlenségéért. Ki mellett vagyunk elvtársak? Vagy Írország mellett, vagy az angol imperializmus mellett. És kérdezem — az elnyomás ellen harcoló népek mellett vagyunk-e, vagy azok mellett az osztályok mellett, amelyek elnyomják őket? Azt mondjuk: a szociáldemokráciának, minthogy a szocialista forradalomra vett irányt, a népeknek az imperializmus ellen irányuló forradalmi mozgalmát kell támogatnia.
Vagy az a véleményünk, hogy a szocialista forradalom élcsapata számára hátországot kell teremtenünk, tehát meg kell nyernünk e célra a nemzeti elnyomás ellen felkelő népeket — és akkor hidat verünk Nyugat és Kelet között — és akkor valóban a szocialista világforradalomra vesszük az irányt; vagy nem tesszük ezt — és akkor elszigetelődünk, akkor lemondunk arról a taktikáról, hogy az imperializmus megsemmisítése céljából kihasználjunk minden forradalmi mozgalmat, mely az elnyomott nemzetiségek mélyében folyamatban van.
Támogatnunk kell minden olyan mozgalmat, amely az imperializmus ellen irányul. Ellenkező esetben mit szólnak majd a finn munkások? Pjatakov és Dzerzsinszkij azt mondja, hogy minden nemzeti mozgalom reakciós mozgalom. Ez nem igaz, elvtársak. Vajon Írország mozgalma az angol imperializmus ellen nem demokratikus mozgalom-e, amely csapást mér az imperializmusra? És vajon ezt a mozgalmat nem kell-e támogatnunk? . .
Először megjelent „Az OSzD(b)MP
Petrográdi városi és Összoroszországi
konferenciája 1917 áprilisában”
c. könyvben. Moszkva—Leningrád. 1925.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A kapitalista nyugat és a magyarországi események
Nyugati lapkivonatok
I. Ahonnan a tüzet szították
A népi demokráciák belügyeibe való nyugati beavatkozás, a népi demokratikus rendszerek elleni szakadatlan és minden eszközzel való harc lényegében évek óta folyik. McCarran szenátor az Egyesült Államok szenátusában már 1951. augusztus 6-án elmondott, és a Congressional Records-ban aznap közzétett beszédében részletesen kifejtette a szocializmust építő országok elleni harc és támadás fontosságát. Ennek során elmondotta, hogy szükségesnek tartja:
„… illegális felkelő csoportok maximálás támogatását a kommunista ellenőrzés alatt álló területéken, nyílt és hathatós együttműködést a kommunista országokból érkezett menekültek százezreivel. Nincs ok arra — folytatta —, hogy támadásunk kormányakcióra szorítkozzék. Vannak dolgok, amelyeket a kormány békeidőben nem tehet meg nyíltan, de amelyeket véghez lehet vinni magáncsoportok bevonásával. Néhány ilyen akciót most hajtunk végre. Példa lehet erre a Szabad Európa Bizottság, amely már létrehozta a csatlós országok ellen irányuló rádiórendszerét. Ez azonban csak a szerény kezdet. A lehetőségek korlátlanok.”
A „lehetőségek” között szerepelt fegyveres puccsok, felkelések előkészítése, megszervezése, kirobbantása is. 1955 tavaszán már részletes akcióprogramot, a „világkommunizmus elleni politikai támadás programjá”-t dolgozták ki Amerikában. Ez a program már a fegyveres felkészülés részletes programja, amelybe bevonják a népi demokratikus országok haza áruló disszidens elemeit is. David Sarnov, a Radio Corporation of America elnöke ki is dolgozta az ezzel kapcsolatos teendőket:
„Tömegesen fel kell használni azt az emberi erőt, amelyet jól szervezett és jól átgyúrt kommunistaellenes szervezetekből kell meríteni … Bizonyos esetekben lehetőséget kell nyújtani arra, hogy az elkövetkező válság időszakában esetleges vezérekként visszatérhessenek hazájukba. Az emigránsokból tiszti csoportokat kell felállítani; ezek létszáma 10 és 100 között mozogjon, legyenek ezek a csoportok készenlétben, megfelelő körülményekre és alkalmas pillanatokra várva.”
A szervezeti előkészítést ideológiai előkészítés is kísérte. Bizonyítja ezt többek között Adolf Berle-nek, a fent is idézett Szabad Európa Bizottság elnökségi tagjának előadása, amely szinte a felkelések ideológiai előkészítésének vonalát fejti ki. Ez a mister Berle amerikai diplomata, a 40-es évek elején külügyi államtitkár volt. Szóban forgó előadását az úgynevezett Szabad Európa Egyetemen tartotta, amely nem egyéb, mint az amerikaiaknak, pontosabban a Szabad Európa Bizottságnak Franciaországban, Strassbourg mellett létesített kémiskolája. Ennek az „egyetemnek” a hallgatói a népi demokráciákból diszszidált, válogatott elemek. Az 1951. december 1-i Manchester Guardian le is leplezi erről az iskoláról, hogy
„hallgatói vállalják, hogy amint a körülmények lehetővé teszik, visszatérnek, szülőhazájukba. Úgy kezelik őket, mint annak az új, kiválogatott rétegnek tagjait, amely a népi demokráciák »felszabadítása« után hatalomra kerül”.
A New York Times 1952. március 13-án a Szabad Európa Egyetem hallgatóiról ezt írja:
„Néhányan közülük azt a reményüket fejezik ki, hogy a háború hamarosan ki fog törni, mivel ez a legkedvezőbb lehetőség, hogy megnyissa számukra hazájukba az utat.”
Ezen „egyetem” hallgatóinak tartott Berle úr előadást. Az előadás egész tartalma és a Nemzetközi Kultúrkapcsolatok Intézete által magyar nyelven való szétküldése is azt bizonyítja, hogy ez az amerikai mister Berle hivatásszerűen foglalkozik az európai szocialista országok elleni aknamunkával.
Mr. Berle „egyetemi” előadásában a fő feladatot így határozza meg:
„A kommunizmust egyszerűen el fogjuk távolítani, mint annak az új és nagyszerű célnak az akadályát, amely a XX. század forradalmának alapja.”
Ebben a műveletben Berle szerint természetesen Amerikáé a vezető szerep:
„Amerikának, amely a kapitalizmust tudja szocializálni (?!), joga van azt mondani egy országnak, amely a kommunizmus járma alól menekül meg: »Mi tudjuk, mi ennek a módja«.”
A kommunizmus „eltávolításáért” vívott harc egyik fő eszmei irányvonala a kapitalizmus és a szocializmus közötti alapvető különbségek, határok minél teljesebb elmosása:
„Teljesen érdektelen — mondotta Berle úr —, hogy Lengyelországban vagy Csehszlovákiában — amennyiben szólás- és szellemi szabadság van, ahol mindenki szabadon törekedhet jólétre —, vasúti rendszerét és gyárait magán vállalatok vagy szocialista bizottságok vezetik… Minket nem annyira a szocialista rendszerek külső formája, mint inkább belső tartalma érdekel.”
Mister Berle azt állítja, hogy számukra „érdektelen”, „egyremegy”, hogy szocialista, vagy kapitalista rendszerről van-e szó, csak éppen az ő szájuk íze szerinti rendszer legyen. Mister Berle közli is, hogy az előkészítő munka „nagy részét már el is végezték”, de „nincs joga, hogy megnevezze azokat a személyeket, akik (majd annak idején el fogják végezni ezt a munkát”.
Nem vitás, hogy Berle úr magyar nyelven, Magyarországon is szétküldött előadása legalábbis kimeríti a más államok belügyeibe való beavatkozás fogalmát. De a Nyugat magyarországi beavatkozására egészen más jellegű bizonyítékok is felmerültek már. Így például D. honvédőrnagy október 28-án tárgyalást folytatott a Széna téri fegyveres ellenállókkal a fegyverletételről. E tárgyalás során — mint jelentésében írta —
„a vezetők többsége a fegyverletétel és a szabad elvonulás mellett volt. A vezetők kisebbik, de túlzottan makacs csoportja a harc tovább folytatása mellett kardoskodott. Ennek a csoportnak a nevében Ekren beszélt, és kijelentette, hogy nekik határozott utasításuk van magasabb vezetők részéről a harc tovább folytatására… »Éppen ezért, — folytatta beszédét felém fordulva — Ekren, mi tovább harcolunk, s közölheti megbízóival, hogy engem … (itt három nyugati követséget nevez meg az eredeti szöveg) és más követségek biztosítottak ma este, hogy holnapra megérkezik az erősítés Nyugat-Németországból«. Ekkor jelentették ki többen azt is, hogy a fegyveres felkelést nem október 23-án, hanem 1953 őszén kezdték megszervezni. … Másnap, 29-én láttuk, amint a Széna tériek létszámban igen megfogyatkozva ugyan, de német és egyéb nyugati gyártmányú automata fegyverekkel felszerelve ismét elfoglalták tüzelőállásai kat. Ha jól emlékszem, 29-én kora reggel jött Ekren és „Szabó bácsi” német automata fegyverrel felszerelve és követelték, hogy semmisítsük meg a tűzszüneti egyezményt. Ekkor én megkérdeztem Ekrent, miért kifogásolják már megint az egyezményt? Mire ő azt válaszolta, hogy bent járt a követségen és ott igen komoly szemrehányást kapott, amiért ilyen feltételekbe belement.”
Hasonló adatokat tár fel Sz. őrnagy, aki elmondta, hogy egyik egyetemen, ahol tanárként működött, felkereste egy Bonnból érkezett küldöttség. Az általa elmondottakat könyvünk más helyén idézzük.
A vöröskeresztes szállító eszközöknek fegyverszállításra való felhasználása mellett jellegzetes tanúságtétel másfajta visszaélésről Raymond Darollebelga újságírónak a Le Soir Illustré-ben közölt cikke. Ebből idézünk:
„Győrből jövet a főváros elérésére legjobb mód volt igénybe venni az Ausztriából jövő számos vöröskeresztes autó egyikét, amelyek az olyannyira hiányzó gyógyszert és élelmiszert hozták. Felszálltunk az első autóra, amely kérésünkre megállt. Három kilométerrel arrébb a sofőr megállt egy nyomda előtt. A társaim sietve megrakták a kocsit szovjetellenes röplapokkal és újságokkal; újból elindultunk — bevallom, nem túlságos örömmel — a Budapest előtti úton sorakozó falvakon, keresztül, hogy a szovjetek orra előtt kiosszuk ezt a veszedelmes irodalmat.”
A ma talán már megállapíthatatlan számú fasiszta disszidensen, valamint az egyes újságírókon, rádióriportereken stb. kívül más, „súlyosabb” külföldi személyiségek is jártak-keltek keresztül a magyar határon, — nyilvánvaló célzattal. Így több amerikai lap elárulta, hogy az amerikai Donovantábornok, aki a második világháború idején az amerikai kémszervezet vezetője lett, a magyar események idején szintén Ausztriában tartózkodott, mint egy ún. „Nemzetközi Mentőbizottság” vezetője. A Washington Daily News szerint Donovan november végén visszatért Washingtonba Magyarországról, melynek határát — írja a lap — ausztriai tartózkodása alkalmával sokszor átlépte. Donovan Washingtonban a sajtó képviselőinek kijelentette, hogy a magyar ellenforradalmi erőknek úgy lehet a legjobban „segítséget nyújtani”, ha „fegyverrel látják el azokat, akik még harcolnak”. Arra a kérdésre, vajon az Egyesült Államoknak „elő kell-e segítenie, hogy a harcok folytatódjanak”, Donovan azt válaszolta: „Természetesen.”
De a beavatkozás más módjára is akad bőven példa. Így például október 30-án is a bécsi (schwechati) repülőtérre több, angol katonai pilóták (repülőtisztek) által vezetett két-, illetve négymotoros repülőgép érkezett. Rakományukat az odaérkezett magyar MALÉV-gépekbe rakták át, amelyek továbbszálltak Magyarország felé. Vajon, ha netalán vöröskeresztes küldeményekről lett volna szó, miért nem ugyanúgy szállították azokat, mint a többi hasonló küldeményt, amelyeket a schwechati repülőtér más helyén leszálló külföldi polgári gépek hoztak és vittek? Miért utasították ki az osztrákrendőrség emberei az egyik MALÉV-gépből a diplomáciai útlevéllel utazni akaró magyar Sz. B. külkereskedelmi megbízottat? És hogyan kerülhet sor a semleges Ausztriában angol katonai gépek leszállására és küldeményeik átrakására?
Hírt ad a sajtó a legkülönbözőbb külföldiek további magyarországi „látogatásáról” is. A disszidens magyarok egyik lapja, a müncheni Új Hungárianovember 16-i számának egyik cikkét idézzük. E cikk írója Széchenyi Beatrix grófnő, aki ezekben a napokban ugyancsak Budapestre jött, közli, hogy
„a magyar nép iránt való igazi rokonszenv és szeretet egyik legigazibb megnyilvánulása volt a Német Máltai Lovag rend Segítő Szolgálata”.
Széchenyi Beatrix „a rózsadombi osztrák nagykövetségen” járva, bejelenti „a német és osztrák máltaiak küldöttségét”, azaz önmagát, Lichtenstein herceget és Eltz grófot. Széchenyi Beatrix és hercegi-grófi társai az osztrák nagykövetségről eltávozva egyébként Mindszenty hercegprímáshoz „hajtottak”.
A Máltai Lovagrend komolyan részt vett a beavatkozás legváltozatosabb formáiban. Az ő révükön járt Magyarországon a két ifjabb Hoyos gróf, disszidens magyar arisztokrata csemeték, az egykor egyik leggazdagabb magyar főnemesi család tagjai, akik jelenleg is aktív politikai munkát fejtenek ki Ausztriában. Mindketten komoly szervezési tevékenységet végeztek emberek, fegyverek Magyarországra csempészése terén, többek között Rechnitz osztrák helységben, valamint Magyarországon és egyebütt. Vajon milyen segítséget nyújthattak ezek a hercegi és grófi „lovagok”, és mi célból siettek e napokban hanyatt-homlok Magyarországra?
Az amerikai beavatkozás mellett nem maradt tétlen a Vatikán sem. A svájci Journal de Genéve december 13-i számában a következő sorokat olvashatjuk:
„Egyes magyarok, úgy látszik, szemére vetik a Vatikánnak, hogy nem segítette eléggé nemzeti felkelésüket. Ez a vélemény teljességgel alaptalan … A Vatikán elküldte (Magyarországra) bizalmi embereit. Így Monseigneur Rodhain, a Vatikán küldötte, egészen a fővárosba eljutott és tanácskozásokat folytatott Mindszenty bíborossal, akit a Nagy-kormány éppen akkor szabadított ki a börtönből. Miután megismerkedett a helyzettel és átadta a bíborosnak azt a pénzösszeget, amit a pápa küldött a magyar katolikusoknak, nagy értékű titkos dokumentumokat hozva magával, viszszatért a Vatikánba. Kevéssel utána ugyanezt az utazást tette meg Monseigneur Zágon, a pápai magyar intézet rektora, aki a magyar püspökök üzeneteivel tért vissza Rómába. A későbbiek folyamán külön megfigyelőket helyeztek el az osztrák határ mentén. Ezek írásban érintkeztek a (pápai) államtitkársággal.”
Külföldön a legfőbb szerepet azonban mind az uszításban, mind a Magyarországra irányuló szervezeti, taktikai és egyéb utasítások adásában a Szabad Európa rádió játszotta. Ezt a nyugati lapok tetemes része nemcsak beismeri, hanem egyesek még sokallják is. A müncheni Abendzeitung is követeli az egyébként müncheni központtal dolgozó rádióadó betiltását:
„A tragikus magyarországi események óta — írja az újság — lapunk szakadatlanul kap kérelmeket, leveleket, sürgönyöket és telefonhívásokat, amelyek a legélesebben szót emelnék a Münchenben működő adó ellen… A Szabad Európa rádió éveken át szította a felkelést Magyarországon, és az utolsó hetekben kitartásra buzdította a felkelőket. A Szabad Európa rádió segítséget ígért a felkelőknek és … felelős a magyarországi vérfürdőért. A Szabad Európa rádiót Amerika pénzeli és … utasításait az amerikai State Departement-től kapja, amelynek a rádióadó amerikai tisztviselői számadással tartoznak… A Szabad Európa, ha volt létjogosultsága, betöltötte azt… A szövetségi kormánynak haladéktalanul tájékoztatni kell Washingtont arról az izgalomról és felháborodásról, amelyet a Szabad Európa adásai, a válság alatt nemcsak Németországban, hanem egész Európában keltettek.”
A New York Herald Tribne c. amerikai lap november 14-én bonni jelentés alapján foglalkozik a nyugatnémet kormány tiltakozásával a Szabad Európa rádió működése ellen.
„Nyugatnémet és francia lapok — írja az amerikai újság — a Szabad Európa rádió szemére vetették, hogy felkelésre uszította a magyar lázadókat, és segítség ígéretével tartotta fenn a harcokat akkor is, amikor minden remény elveszett számukra.
Ámde Michel Gordey, a France Soir párizsi levelezője, aki most jött vissza Budapestről, ma ezt írja: »Hallgathattuk a külföldi rádiókat, egyetlen, a külső világból való hírforrásunkat. Számos hamis hírt hallottunk arról, hogy mi történik Magyarországon.
Hallgattuk a müncheni Szabad Európa rádiónak a csatlós országoknak szóló adásait is, melyeknek türelmetlen hangja és izgatott felhívásai a felkelésre biztosan sok rossznak voltak az okozói.
Az utóbbi néhány napon számos magyar mondta nekünk: ezek a rádióadások sok vérontást okoztak.«
A New Statesman and Nation-ben Mendelsson, a kelet-európai ügyek szakértője hosszabb elemzésében — amelyből az alábbiakban még további részleteket fogunk idézni — ezt írja:
„Aktív módon avatkozott be (a magyar eseményekbe) a Szabad Európa rádió, amely rádiópropagandisták csapatát küldte Győrbe. Egyszersmind szakadatlanul harcra bujtogató felhívásokat adott le müncheni rádióállomásáról és megbízható német források szerint folyton nyugati katonai segítséget ígért.”
A Die Presse november 13-i száma szerint: „Amit Münchenben, Londonban, Párizsban, és New York-ban virsli és whisky mellett prédikáltak, hogy ezzel kitöltsék a napi programot, azt a bátor, de meggondolatlan magyar nép készpénznek vette… Még csütörtökön elküldtek a keményen ostromlott Kilián-laktanyából egy fiatal tisztet a nyugati követségekhez, hogy megkérdezze, mikor érkeznek meg végre az ENSZ ejtőernyős rendőri osztagai Budapestre … Teljesen letörve távozott, amikor megmagyarázták néki, hogy szó sincsen sem ejtőernyősökről, sem rendőri osztagokról”.
A Szabad Európa rádió szinte utasító szerve, szervezője is volt az ellenforradalmivá átalakult megmozdulásoknak. Nemcsak propagandaszólamok hangzottak el, hanem konkrét harci utasítások is. Tanácsot adtak az illegális adóknak, milyen hullámhosszon, hogyan sugározzák műsorukat. Újabb ellenállásba hajszolták a fegyverben állókat. Amikor például a Nagy Imre-kormány kiadta a tűzszüneti felhívást, a Szabad Európa nyomban felszólította hallgatóit a tűzszünet megszegésére. Bell ezredes, a Szabad Európa katonai szakértője és hírmagyarázója szerint a tűzszünet „éppen olyan veszedelmes, mint a trójai faló”.
„Nagy Imre és társai — mondta október 29-én — ravaszul és korszerű formában akarják megismételni a trójai faló esetét. A tűzszünetre, mint trójai falóra azért van szükség, hogy a pillanatnyilag még uralmon levő budapesti kormány, ameddig csak lehet, megtarthassa pozícióját… A szabadságért küzdőknek egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniük a velük szembenálló kormány tervét, mert különben megismétlődik a trójai faló tragédiája.”
A tűzszünetet, mint tudjuk, éppen a Szabad Európa rádió uszításainak hatására is és egyes nyugati követségek megengedhetetlen beavatkozásának eredményeként, valóban megszegték. Másnap, szinte néhány órával az idézett adás után, megindult a Köztársaság téri pártház és más szervezetek, valamint a kommunisták, a demokratikus gondolkodásúak százai, ezrei elleni támadás.
Az október 31-i magyar adásban már határozottabb utasításokat is ad Bell ezredes úr:
„A magyar fegyveres erők éléről el kell távozniok azoknak a kommunista vezetőknek, akiknek ott eddig sem volt semmi keresnivalójuk! Szabadságharcos bajtársak! Követeljétek azonnal magatoknak a honvédelmi tárcát, a főparancsnoki és a vezérkari főnöki tisztséget! Ez lenne legnagyobb szavatosságtok!”
Mint tudjuk, az ellenforradalmi erők eleget is tettek a Szabad Európa rádió parancsainak. Ez a követelés hamarosan hangzott.
Ugyanezen a napon a Szabad Európa rádió a következő „széljegyzet”-et is felolvassa:
„Még mindig övék a belügy és még mindig övék a hadügy. Ne hagyjátok, szabadságharcosok! Szegre ne akasszátok puskátokat! Egy csepp szenet, egy csepp olajat ne adjatok addig a budapesti kormányzatnak, amíg a belügy és a hadügy nincs a kezetekben!”
Ugyanezen a napon a Szabad Európa rádión „Janus” hírmagyarázó megadja a politikai utasításokat is: az újonnan meg alakult „kis kabinet”-tel szembeni ellenállásra szólít fel. Amikor néhány nappal ezelőtt az első, szélesebb Nagy Imre-kormány megalakult, — a Szabad Európa drótjain rángatott „forradalmárok” azzal szemben foglaltak állást. Amint korábbi követe léseiknek megfelelően végül létrejött a „kis kabinet”, az amerikai propagandisták új utasítása már készen állt: fellépni ez ellen is, és hajtani a kormányt tovább, jobbra:
„A kis-kormány semmire sem garancia! Ez az állapot olyan ostobán képtelen, hogy átmenetileg sem lehet elfogadni! A legfontosabb teendő, miként azt a szabad rádiók követelik, hogy alakítsanak haladéktalanul új ideiglenes nemzeti kormányt a teendők elvégzésére! Ebben csak a pártok igazi képviselőinek és a szabadságharc tényleges vezetőinek lehet helye” — dirigál az amerikai ügynök.
S hogy az egyéb, részletesebb politikai programot és követeléseket is előírják, a Szabad Európa rádió, a szentgotthárdi „nemzeti tanács” felhívásaként követeli a varsói szerződésből való kilépést, a választások nemzetközi (értsd: nyugati) ellenőrzését, Magyarország külföldi diplomáciai képviseleteinek feloszlatását stb., stb.
II. Washington keze Magyarországon (Részletek Albert E. Kahn amerikai újságíró cikkéből)
Tény, hogy néhány év óta bizonyos titokzatos és hatalmas kormányszervek, különböző, katonai vezetők és iparmágnások irányítása alatt álló félhivatalos szervezetekkel együtt serényen törekednek arra, hogy ,,felkeléseket’” szervezzenek a „csatlós államokban”. Az én archívumomban számos dosszié van, amelyben „az Egyesült Államok külföldi kémtevékenysége” címszó alatt egész halom újságkivágás és más dokumentum fekszik. A legutóbbi magyarországi események alapján különösen érdekes ezeket az anyagokat elolvasni. Engedjék meg, hogy egy kis csokrot összeállítsak belőlük.
Így kapcsolódtak be
1948. április 9-én az „U. S. News & World Report” c. újság nyilvánosságra hozott egy cikket a külföldi amerikai kém- és szabotázstevékenységről. A cikkben többek között ez áll:
„Bizonyos Washingtoni és külföldi felfogás azt kívánja, hogy a vasfüggöny mögött hasonló taktikával dolgozzon az „Operation X”, mint amilyet a háború folyamán az „Office of Strategic Services” (Stratégiai Szolgálatok Hivatala) alkalmazott. Ez a felfogás kíméletlen eszközök alkalmazásáért szállt síkra, beleértve, ha szükséges, a gyilkosságot is, hogy a világ orosz részét nyugtalanságban tartsák. Ez látná el pénzzel a földalatti mozgalmakat Oroszország csatlós álla maiban.”
Az „Associated Press” hírügynökség 1949. október 30-án a következőket jelentette a „Central Intelligence Agesncy”-ről (Központi Kémügynökség), amelyet azért alapítottak, hogy valamennyi amerikai kémszervezet munkáját koordinálja és erősítse:
„Bár az amerikai kémhálózat még gyermekcipőben jár, de már erős és növekszik… Az amerikai kémek most zajtalanul és láthatatlanul dolgoznak az egész világon.”
1950 júniusában ifj. Henry Cabot Lodge szenátor, az Egye sült Nemzetek későbbi amerikai képviselője, a kongresszusban törvényjavaslatot terjesztett elő, amely megengedné az amerikai hadseregnek, hogy akár 10 000 külföldit is toborozzon, akik, mint a „New York Times” közölte, „feltehetően a vasfüggöny közelében és mögött kell hogy bevetésre kerüljenek.” Dewey Short kongresszusi tag ekkor kijelentette:
„Valljuk be becsületesen. Ez piszkos üzlet.”
Anthony Leviero, a „New York Times” 1951. december 12-i számában „amerikaiak és velük dolgozó külföldiek által, kritikus területen”, a kelet-európai országokban kifejtett propagandát kommentáló cikkben azt írja, hogy három fajta propaganda létezik, mégpedig fehér, fekete és szürke propaganda. Ezt a következőképpen határozza meg:
„A fehér propaganda nyílt, egyenes akció, mint az Amerika Hangja rádióadásai … A fekete propaganda nem jelöli meg, vagy meghamisítja, honnan ered és felölelheti az erőszak alkalmazását, rémhírek terjesztését, zavargások kirobbantását és elhíresztelését és egyéb tevékenységet, amely azt szolgálja, hogy bajt keverjen és bizalmatlanságot hintsen el. A szürke propagandát a fekete és fehér közötti félhomályban alkalmazzuk.”
1951 októberében a Kongresszus jóváhagyta a kölcsönös biztonsági törvény (Mutual Security Act) egy módosítását, amely szerint 100 millió dollár fordítható olyan tevékenység pénzzel való ellátására, amelyet „válogatott személyek” fejtenek ki, akik
„kelet-európai országokban laknak, illetve ezen országok (menekültjei, vagy abból a célból, hogy ilyen személyek a NATO-t (Atlanti Szövetséget) támogató katonai erők tagjaivá váljanak, vagy más célból”. A „más célok” alatt kémkedés, szabotázs, terrorakciók értendők. J. Kersten kongresszusi tag, a módosítás előterjesztője kifejtette, hogy ezekkel az eszközökkel „a kommunista országok illegális felszabadító mozgalmát kell támogatniuk”. Hozzátette: „Ha azt mondanók, hogy a terror a kelet-európai felszabadító mozgalomban nem játszik szerepet, ez azt jelentené, hogy fogalmunk sincs róla, mi is a felszabadító mozgalom.”
1952 februárjában Washingtonban kétnapos konferenciát rendeztek, amelyen a „New York Times” szerint „kongresszusi tagok, a vasfüggöny mögötti terület menekültjei, pedagógusok, diplomaták és volt kommunisták vettek részt”. E lap szerint itt „a Szovjetunió és csatlósai ellen alkalmazandó pszichológiai hadviselés újabb technikáját” fejtegették és javaslatokat tárgyaltak milliónyi földalatti csoport létrehozásáról, abból a célból, hogy forradalmi légkört teremtsenek.”
Ennek a konferenciának egyik főszónoka az a Róbert A. Vogeler, az International Telephone and Telegraph Corporation alelnöke volt, aki nemrégiben töltött 17 hónapot egy magyar börtönben, miután beismerte ottani kém- és szabotázstevékenységét.
Hat hónappal a konferencia után Vogeler vezetése alatt létrehoztak egy American Liberation Center (Amerikai Felszabadítási Központ) nevű szervezetet; ez közölte, hogy „45 000 kelet-európai menekült felfegyverzését és a vasfüggöny mögötti országok földalatti hálózatának elősegítését” tekinti feladatának, és hogy ez „forradalomhoz fog vezetni”.
Anthony Leviero, a „New York Times” munkatársa a „Nation’s Business” c. lap 1952. áprilisi számában megjelent cikkében megjegyezte:
„Egyetlen kormányhivatalnok sem fogja ugyan bevallani, de mi kémeket, szabotőröket és a „pszichológiai hadviselés” kíméletlenebb formáinak szakembereit képezzük ki. Megtanítják őket arra, hogyan kell önállóan az orosz rendszerbe behatolni és azt bomlasztani. Megtanulják, hogyan kell hidakat, vonatokat és hadiüzemeket felrobbantani, megtanítják őket mindenféle fegyver kezelésére…”
„Kockáztassanak egy kis vért!”
1955 elején Allan Dulles-t, John Foster Dulles testvérét kinevezték a Central Intelligence Agency igazgatójának. A második világháború alatt Allan Dulles az Office of Strategic Services kém- és szabotázsszerve európai osztálya vezetője volt. Allan Dulles, aki résztulajdonosa annak a Sullivan & Cromwell nemzetközi ügyvédi irodának, amely 1930-ban közreműködött náci kartellek szervezésében, a „New York Times” szerint „majdnem azonnal, hogy befejezte egyetemi tanulmányait a Princeton Collegeben, megkezdte részvételét a kémügyletekben.”
A „Newsweek” c. lap, közvetlenül, miután Eisenhower elnök 1953-ban hivatalba lépett, kifejtette, hogy „bár tagadják, de az Eisenhower-kormány azt tervezi, hogy a szovjetek elleni fokozott harcban erősen a felforgatásra és szabotázsra támaszkodjék … Ezt azért tussolják el, mert a hivatalos Washington fél, hogy az Egyesült Államok nyilvánosságát megdöbbentené annak leleplezése, hogy ez az ország ilyen piszkos módszereket alkalmaz.”
Kevés okunk van kételkedni abban, hogy ezek a piszkos módszerek Magyarországon meghozták a kívánt eredményeket.
Drew Pearson, a nagyon népszerű amerikai újságíró november 8-án érdekes történetet mondott el. Már 1950-ben mondta, hogy dr. Fábián Béla magyar emigránstól hallott a magyarországi „földalatti előkészületek”-ről, amelyekkel Fábián szoros kapcsolatban állt.”
A magyar nép fel akar lázadni” — mondotta Fábián Paersonnak. — „Magyarország elsőként akar szovjet uraival dacolni … ismerem a parasztok közötti nyugtalanságot… Ha önök egy kicsit segítenek, akkor Magyarországon fellángol a tűzvész.” Pearson megkérdezte Fábiánt, hogyan segíthetne az Egyesült Államok kormánya. „Semmit sem nyerhetnek ebben az életben, ha nem kockáztatnak valamit” — felelte Fábián. „Kockáztassanak egy kis vért!”
A tények bebizonyították, hogy az amerikai kémszervezetek, amikor valóban vérontásra került sor, csupán magyar vér kockáztatására voltak hajlandók.
III. A magyar disszidensek részvétele
A magyar eseményekbe való külső beavatkozás legaktívabb erői természetesen a Magyarországról régebben kiszökött politikusok, katonatisztek, csendőrök stb. voltak. A megfelelő kapitalista szervek gondoskodtak is arról, hogy ezek zavartalanul bekapcsolódhassanak az eseményekbe. A berlini Der Morgen jelentése szerint
„az Eschweileri Bányatársaság igazgatósága október utolsó napjaiban mindazoknak a magyar emigránsoknak és Horthy-fasisztáknak, akik ebben a bányakonszernben dolgoztak, szabadságot adott, hogy lehetővé tegye számukra a magyar ellenforradalomban való részvételt… Az Eschweileri Bányatársaság nyugatnémet, luxemburgi és belga részvényesek tulajdonában van.”
A Neues Deutschland szerint az eschweilerihez hasonlóan szabadságot kaptak
„több más nyugatnémet konszern igazgatóságaitól is a magyar állampolgárok, miután ezek az igazgatóságok erre sürgős javaslatot kaptak…
Ugyanebben az időben a Vogelweh-i amerikai munkatáborban szolgáló valamennyi magyar emigránst, többségükben az illegális nyilaskeresztes szervezet tagjait, felmentették szolgálati kötelezettségük alól és azután — mint hírlik — mintha csak eltűntek volna a föld színéről.
„Drew Pearson a Daily Mirrorban november 9-én leleplezte, hogy az utóbbi időben Párizsban találkozott a népi demokráciákból disszidált szinte minden vezető. Találkozásukon — amelyre még az októberi események előtt került sor, részt vett A. Jackson, a nyugat-németországi amerikai fegyveres erők őrnagya is. „Talán előre figyelmeztették őket a bekövetkező eseményekre?” — teszi fel a kérdést D. Pearson, utalva arra a „véletlenre”, amelynek következtében Jackson úr és a közép-európai országok, elsősorban Magyarország emigráns „vezetői”, az októberi események előtt összetalálkoztak.
Részt vett ezen a találkozón az „öt magyar tábornok tanácsa” is, a magyar disszidens szervezetek legfőbb katonai szerve. Ennek az un. Magyar Védelmi Tanácsnak a kiáltványát a nyugat-német Nation Europa című, „az európai újjászületés szolgálatában álló havi folyóirat”, valójában az egykori SS-csapatok tagjainak lapja, közölte is. Ez a kiáltvány kéri az egész „szabad” világot, támogassa a „magyar szabadság” ügyét. E „szabadságfelhívás” aláírói között nemcsak olyanok szerepelnek, mint Kisbarnaki Farkas Ferenc, az egykori nyilas tábornok, de még maga Habsburg József főherceg is!
A nyugati magyar disszidensek tevékenységéről számtalan hírlapjelentés szól. A Bild-Telegraf c. osztrák lap október 29-én írja, hogy
„a szabadságharcosok egy tisztje, aki Nickelsdorfnál jött át a határon, közölte, hogy Salzburgba utazik, hogy bizonyos emigrációban élő magyar személyiségekkel felvegye a kapcsolatot”.
A Neues Deutschland október 31-i számában ottawai, kanadai jelentést közöl:
„A »Magyar Szabadságlégió«, azoknak az emigránsoknak a szervezete, akik a fasiszta Horthy-rezsim összeomlása után, a második világháború végén Kanadába menekültek, nyugati sajtóügynökségek jelentése szerint önkénteseket toborzott, hogy részt vegyenek a magyarországi harcokban. Ez idáig 3000 magyar fasiszta jelentkezett, akiket teljes katonai felszerelésben légi úton szállítanak Magyarországra.”
Az ausztriai Salzburgban, a kémszervezetek és disszidens csoportok egyik központjában megjelenő lap, a Salzburger Tagblatt október 31-én részletes tudósításában a többi között a következőkről számol be:
„Az osztrák—magyar határon keresztül oda és vissza van forgalom, és a „szabadság-adók”, amelyek magyar földön „nyugati demokráciát” követelnek, valójában nem nyugat magyarországi helységek adói, hanem guruló amerikai adó állomások.
De Salzburgban is, mint azelőtt is, gurul a dollár a Hellbrunner-strassei úgynevezett „Magyar Irodá”-hoz, amely még sohasem titkolta, hogy kizárólag amerikai dollárokból él, és amely jelenleg mozgalmat indított a magyar menekültök között, hogy a Horthy-időkből való „emberanyagot” is szállítson illegálisan Magyarországra.
A salzburgi pályaudvaron százával gyülekeznek a magyar menekültek csoportjai, hogy a magyar határra szállítsák őket, ahol állítólag burgenlandi „munka-bevetésre” készítik őket elő. De hogy hogyan képzelik ezt a „munkahelyet”, az abból is kitűnik, hogy azok az urak, akik az úgynevezett „szabadságharcosakat” a határon fogadják, angolul beszélnek …”
Ezek a „burgenlandi munkára” vonuló magyar disszidensek természetesen mind a magyarországi harcokban való részvétel céljára sorakoznak fel a magyar határon és ezért is lépték azt át. Szervezésük több helyen folyt. Részt vett benne a fent idézett „Magyar Iroda” mellett az ugyancsak Salzburgban, az Ignaz Harrer-strasse 2. sz. alatt levő magyar Caritas szervezet is, amit egy Barta István nevű disszidált vezet. Széleskörű tevékenység folyt itt az októberi napokban. Amerikai és német rendszámú autóban érkezett urak tárgyaltak itt a vezető magyar disszidensekkel. Különösen október 27-én, de már a megelőző napokban, valamint azt követően is nagy csoportokban indultak útnak a disszidensek a salzburgi főpályaudvarról. De hasonlóképpen és hasonló céllal szállt fel a vonatra számos magyar az Attnang-Puchheim-i és a Wels-i pályaudvarokon is. Az első napokban kb. 200 disszidált indult útnak a kemateni, hungerburgi és reichenaui menekülttáborokból is. Nagyrészt kiürült a Nürnberg melletti zindorfi tábor is. A salzburgi Rosithen-táborban (a Neutorgasse-nál) is folyt a szervezés, — és oda gyűjtötték a Magyarországról elmenekültek közül is azokat, akikkel hasonló további tervek voltak. Ebben a táborban székel egyébként a korábbi magyar emigráció vezérkara.
A Salzburgban lakó disszidens magyarok jelentős része egyébként éppen ezekben a napokban „elhagyta” Salzburgot, így például JekelfalussyOszkár (Salzburg, Wolf Dietrich-strasse 10) a Horthy-hadsereg volt ezredese és évekig az amerikaiak ügynöke, még a magyar események előtti napokban eltűnt Salzburgból. Ez az úr egyébként a Hotel Traubeban rendszeresen találkozott és értekezett más Horthy-tisztekkel, valamint a német Wehrmacht és az SS tisztjeivel. Szalay Péter állandóan utazgatott Ausztria és Magyarország között. Ő egy ideig a Wels-i 1001. sz. táborban lakott, amelyet az amerikai CIC kémszervezet vezetett, s amelyet röviden „gyilkosok iskolájá”-nak neveznek.
A különböző magyar és egyéb menekültek kiképzése számos táborban folyik rendszeresen. Rádiós és más tanfolyamokon oktatják a népi demokráciákba küldendő diverzánsokat. A kiképzés egyik vezető személyisége S.Wiesental linzi mérnök, aki a magyarok toborzását egy Náday nevű ezredessel végzi. Náday munkájának középpontja Kufstein. Wiesental és Náday az októberi események előtti hetekben együtt jártak a magyar határon, hogy megtekintsék, milyen szélességben távolították el a határról az akadályokat. Náday is, Wiesental is az amerikaiak számára „dolgozik”, s mint az ilyen elemek közül számosan, Bécsben a Hotel Reginában (Rooseveltplatz 9) találkoznak. Itt született a magyar eseményékbe való beavatkozásra vonatkozó számos megállapodás is. Wiesental egyébként a magyarországi ellenforradalmi kísérlet bukása után ismét elsősorban a kiképzéssel foglalkozik. Innsbruckban megállapodott a megfelelő szervekkel, hogy januárban ismét megindítja a különleges kiképző tanfolyamokat, egyidejűleg három csoportban. Ezeket a kiképző tanfolyamokat Münchenből irányítják. Részt vesz a kiképző munkában egy Ambrusné nevű magyar nő is, aki egyben a höttingi tábor vezetője. Szeretőjének, Bukovic Brunónak pedig az a feladata, hogy a különböző táborokból kiszemelje a különleges tanfolyamokra legalkalmasabb magyar és más menekülteket.
Csatasorba állt a győzelem reményében és a konc feletti marakodásra felkészülten az egész magyar emigráció. Fegyveres csapatok sorakoztak fel és indultak harcba. Rádióállomások keltek át a határon. Kisebb és nagyobb ügynökök lepték el Kelet-Ausztriát és Nyugat-Magyarországot. Az előkészület már régebben folyt. Varga Béla, a magyar fasiszták USA-beli vezetője például, francia jelentés szerint maga ismerte be egy new- yorki sajtókonferencián, hogy már Október elején kapcsolata volt az illegális magyar központtal. Nagy Ferenc, Habsburg József főherceg és annyi más mellett találkozunk Eckhardt Tibor, Sónyi vezérezredes, Horthy Miklós és fia, Gömbös Gyula fia, de még Habsburg Ottó „trónörökös” nevével is, aki a spanyol katolikus „Ya” című lapnak nyilatkozott is, és sürgette a nyugatiak beavatkozását, mert „csak a bolond hagyja az ellenség leggyengébb óráját kihasználatlanul”. A porondra lépett Eszterházy Pál gróf is, aki Mindszentyvel egy időben került börtönbe, és vele egy időben szabadult ki.
Számos magyar és más ellenforradalmár járt hazánkban újságírói és más minőségben. Ezek közé tartozik többek között a spanyol Jósé Luis Gomez Tello spanyol falangista, akinek fényképét — egy magyar csoportban — jelen könyvünkben közöljük. Újságírói minőségben került Magyarországra a már említett Széchenyi Beatrix grófnő mellett — nyugatnémet útlevéllel — a Stuttgartban lakó báró Collas Tibor, fasiszta nagybirtokos, horthysta pénzügyi államtitkár is, aki 1948 előtt disszidált. Így utazott be többek között Jackson Graham Stewart angol állampolgár is, aki ugyan újságírói igazolvánnyal került át a határon, de fényképes személyazonossági igazolványa tanúsága szerint foglalkozása: hivatásos katona; rangja: ezredes. Hazánkban járt az osztrák Franz Stróbl tanácsnok és Kurt Werner dr. ügyvéd, akik visszamenet magukkal mentették Ausztriába Eszterházy herceget és feleségét.
Számtalan horthysta tisztet, csendőrt, nyilast és egyéb alakot dobtak át Magyarországra október 23-a előtt és után. Ezeket előzőleg különféle — hol jótékonysági egyesületek álarcában, hol nyíltan működő — kémszervezetek „dolgozták meg”, majd megfelelő oktatás után Magyarországra küldték őket, október végén már egyenesen azzal az utasítással, hogy a fegyveres felkeléshez csatlakozzanak. Derián János és Kohut Béla 20 éves villanyszerelők például, öt más társukkal együtt, 1956. október 2-án a katonai szolgálat elől Ausztriába szöktek. Maschendorf nevű határfaluban elfogta őket az osztrák csendőrség. Október 6-tól 15-ig Güssing város börtönében ültek. Október 15-én szabadon engedték őket, ellátták iratokkal és elküldték a Grazban levő „magyar irodába”, bizonyos Szentgyörgyi Lászlóhoz, aki összehozta őket a Szabad Európa rádió ottani képviselőivel, majd egy katolikus „jótékonysági egyesület” megbízottaival. Október 19-én Salzburgba kerültek, ahol ismét a Szabad Európa nevű szervezet több megbízottja és az amerikai titkos szolgálat (CIC) egyik megbízottja is foglalkozott velük. Könnyű munkát és sok pénzt ígértek nekik, majd — bár őket még a megfelelő „kiképzésben” sem tudták részesíteni, október 27-én visszaküldték őket Magyarországra azzal, hogy a felkelésben vegyenek részt.
Október 28-án az egybesereglett magyar emigránsok gyűlést tartottak a salzburgi Park Szállóban, amelyen többek között felszólalt Ballacsendőrezredes, Horváth László horthysta tiszt, akik rágalmakat szórtak a magyar népi demokráciára és felszólították az emigránsokat, hogy a hamarosan megérkező amerikai fegyverekkel vegyenek részt a fegyveres felkelésben. Aki hajlandónak mutatkozott erre, azt 29-én az osztrák—magyar határra vitték, s fejenként 50 schillinget adtak nekik. Az osztrák határőrszolgálat akadály nélkül átengedte őket a határon. Ha marosan Szentgotthárdra értek, ahonnan egy vöröskeresztes vonat vitte őket Budapestre. Itt kapcsolatba léptek a Dudás-féle „Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmánnyal” és a „nemzetőrséggel”, amely nyomban szolgálatba vette őket.
A magyar disszidens tábor, amint látjuk, teljes erővel működésbe lépett, annak a gondolatnak a jegyében, amit az Új Hungária című müncheni hetilapjukban november 9-én hosszabb cikkben fejt ki „Prof. Dr. Dominikus Glicker O. P.”:
„Nagy válságok idején idegenbe szakadt emberek őrzik meg a nemzet lelkiségét!”
Ennek a „nemzeti lelkiségnek”, amint a lapból világosan kiderül, a régi tőkés-földbirtokos Magyarország visszaállítása a lényege.
IV. Hogy látták ők
Nyugat politikai, katonai körei jól tudták, mire megy a játék Magyarországon. Tudták mindazt, amit idehaza még akkor legfeljebb csak sejteni lehetett. Éppen ezért a nyugati értékelések nem haboznak abban a kérdésben, hogy ellenforradalomnak, kommunistaellenesnek, népi demokráciaellenesnek ítéljék-e meg a fegyveres cselekedetek lényegét és tulajdonképpeni célját. Az ifjúság, s az értelmiség egy részének jóakaratú, helyes követeléséken alapuló haladó mozgalmát eleve is csak ki használni akarták. Mindennél világosabban mutatja ezt a New Statesmum and Nation már idézett cikke, J. Mendelsson tollából:
„A forradalom kezdetben diákok és munkások műve volt, de fokozatosan más erők nyomultak előtérbe, főként mi után az orosz hadsereg kivonult Budapestről. Megkezdődött a könyvek és az újságok égetése, ami nem a szakszervezeti tagok és szocialisták rendes szokása. A tüntetők mind több és több szélsőséges nacionalista követelést hangoztattak gyűléseiken. Előkerültek a Horthy-hadsereg régi egyenruhái. A Nagy-kormány hatalma fokozatosan semmivé zsugorodott … A forradalom vezetése állandóan jobbfelé tolódott. Mint a Die Welt című konzervatív német lap jelentette, a magyar katonák Budapesten röpiratokat osztogattak, amelyek sürgették az egész kormányzati végrehajtó hatalom átruházását a hadseregre… A szélsőséges nacionalisták által vezetett tömeg megrohanta a külügyminisztériumot és fittyet hányt a Nagy—Tildy-kormány könyörgéseinek, hogy hagyják abba a vérontást. November elsején Tildy végső kétségbeesett kísérletet tett, hogy megnyerje Mindszenty segítségét a helyzet megszilárdításához. A kormány négytagú küldöttsége Tildy vezetésével felkereste Mindszentyt, aki visszautasította őket és ezzel, mint a jól értesült Der Spiegel megállapította, azokat bátorította, akik bíbornok-párt alakításán mesterkedtek. Ezzel Mindszenty tökéletessé tette a Nagy-kormány elszigetelését és bizonyossá annak bukását.”
A nyugati sajtó számára nem vitás a magyarországi megmozdulásoknak végső fokon rendszerellenes, vagy azzá váló éle. Egész csokrot idézhetnénk a nyugati lapokból ennek bizonyítására. A brüsszeli Le Peuple például november 1-i számában így ír:
„Annak ürügyén, hogy Magyarország és Lengyelország sztálintalanizálódik és nem kívánják tovább játszani az engedelmes csatlós szerepét, bizonyos személyiségek, akik kevéssé kényesek eszközeikre, már megkísérlik ezeket a nemzeteket a múlt sötétségébe visszasüllyeszteni és visszatéríteni azoktól az utaktól, amelyek a szocializmushoz vezetnek.”
A Le Monde, amely legkevésbé sem vádolható azzal, hogy rokonszenvezne a népi demokráciákkal, Október 27-i cikkében még ezt írja:
„Egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a felkelők nem a rendszer működési módja, hanem maga a rendszer ellen küzdenek.”
De már a november 1-i számában megjelent, október 31-i jelentésből ilyen szavakat idézhetünk:
„Mire a szürkület, a harcok füstjébe burkolva, Budapesten leszállt, mindenki számára világos volt, hogy a magyar népi demokrácia nincs többé.”
És a november 2-i számban, Jean Roman, a lap tudósítója november 1-i jelentését már a következő szavakkal kezdi:
„A forradalom, vagy ha úgy tetszik, az ellenforradalom, győzött Magyarországon.”
A francia szocialista párt lapja, a Populaire de Paris október 29-én a következőkről ír:
„A felkelők, akik gazdaként parancsolnak — bizonyítja ezt, hogy Nagy Imre engedelmeskedik nekik —, nem elégednek már meg sem orosz módra a sztálintalanítással, sem lengyel módra a csatlóstalanítással: ők kommunistátlanítást követelnek.”
A párizsi L’Aurore október 26-i száma szerint
„a felkelők nemcsak antisztálinisták, hanem antikommunisták.”A nyugati sajtó nagy része, mint uraik, a magyar népi demokráciát felszámoltnak tekintette. Lehettek, voltak is viták a további követendő taktika kérdésében, a „kibontakozás” kérdésében, — de Magyarországot már a sajátjuknak érezték. S csak nyugtázták, ridegen megállapították, ami Magyarországon ezzel egyidejűleg elkezdődött: a felszabadult ellenforradalom tobzódását, a pogrom- és lincshangulatot, a gyilkosságokat.
A Westdeutsches Tagblatt november elején ezt írja: „Elképzelhetetlen borzalmak — ez volt az események következménye: bűnösök csakúgy, mint ártatlanok — ezek voltak az áldozatok. Vérben tobzódó lincs-törvény lett úrrá az országban.”
A düsseldorfi Deutsche Volkszeitung szerint
„attól az időtől fogva, hogy Budapestet elhagyták a szovjet páncélosok, szörnyűséges tömegmészárlás, valóságos szentbertalan-éjszaka kezdődött”.
A kezdődő fehérterror napjaiban a burzsoá rendszer kialakulásának reményével eltelve, a nyugati sajtó igen pontosan meghatározza Nagy Imrének és kormányának általuk szánt szerepét. A L’Aurore november 2-i száma szerint
„bizonyos, hogy Nagynak még van szerepe, és erre adtak neki a kormány nem-kommunistái megbízatást. Alkalmasabb arra, mint ők, hogy az oroszokkal tárgyaljon és elérje távozásukat.”
A nyugatnémet Die Welt szerint
„a győzelmes nemzeti-kommunista felkelés általános antikommunista felkelésbe csapott át. Nagy Imre abban keresett menedéket, hogy jobbfelé menekült… Nagy Imre belpolitikai gyengeségét erősödő szovjetellenes akciókkal ellensúlyozta. Olyan messzire ment, hogy többé nem fordul hat vissza.” (November 3.)
A Liberation szerint Streibert, az Egyesült Államok tájékoztató hivatal elnöke október 31-én úgy nyilatkozott, hogy a Nagy-kormányt csak átmenetinek tekintik. Ezt követően vaskezű, emigráns politikusok részvételével szervezett kormányt várnak, amely gyökeresen szakít a kommunista rendszerrel, megtisztítja az államapparátust, hogy Magyarország végül a nyugati táborba térhessen. Szerinte Mindszenty alkalmasnak látszana egy ilyen kormány vezetésére. Nyilatkozata után a tájékoztató hivatal fecsegő elnökét sürgősen leváltották. A Liberation felteszi a kérdést Streibert nyilatkozata kapcsán: álmodozás volt-e ez, vagy pedig indiszkréció?
A nyugati burzsoázia egyre biztosabb abban, hogy a politikai vezetést rövidesen teljesen a maga kezébe veheti. A november 2-i L’Aurore már a személyéket is kijelöli
„Magyarország már keresi a holnapi kormányt, amely újra megindítja az életet és megteremti a rendet… Ki láthatná el ezt a sürgős feladatot?” Megemlíti, Maléter ezredes nevét, aki „már honvédelmi miniszter, de akinek nem ismerik a politikai képességeit”, és Mindszenty nevét, akit a lap alkalmasnak vél arra, hogy „szövetségbe fűzze azokat a különböző pártokat, amelyek most támadtak fel hamvaikból”.
A nyugati sajtó általában „kiszemelte” már Mindszentyt az ország ügyeinek vezetésére. A New York Herald Tribune november 2-án azt írja, hogy
„visszatérése egyike a katolikus egyház legfényesebb sikereinek … a kommunizmus elleni utóbbi tízesztendős harcában.”
Az angol Scotsman-ben Deutscher írja:
„Az antikommunisták előnyomulásának színpadias csúcs pontja volt Mindszenty bíboros diadalmas bevonulása Budapestre, harangzúgás kíséretében, amit a rádión keresztül az egész világ hallhatott. A körülmények ereje folytán Mindszenty lett a zendülés szellemi feje. Szavának nagyobb súlya volt, mint Nagy Imre valamennyi felhívásának.”
A lapok szerint Mindszenty megtette a megfelelő lépéseket a pártalakításra. A november 2-i L’Aurore szerint
„a kardinális azt kívánja, hogy Magyarországon keresztény demokrata párt alakuljon, amely hasonló legyen az Olaszországban, Németországban, Franciaországban és Belgiumban már létező pártokhoz. Leszögezi, hogy a kereszténydemokrata magyar pártnak, mint Adenauer németországi pártjának, egyesítenie kell az országnak mind katolikus, mind protestáns elemeit.”
E cikk írója, Arthur Corvenne, interjút kapott Mindszentytől. Erről így ír:
„Megerősíti (Mindszenty), hogy szeretné, ha kereszténydemokrata párt alakulna és úgy látszik, hogy létrehozása lehetőségeit illetően optimista …
— Eminenciád vezető szerepet foglalna el a jövendő kormányban?
— Lehetséges.
Mindenesetre nem biztos, hogy a kardinális maga vezetné az átmeneti kormányt. Ezt a posztot olyan politikus tölthetné be, akinek a bíboros, mint államminiszter, hajlandó lenne erkölcsi támogatást adni.”
A nyugatnémet Deutsche Woche november 14-én ugyan csak Mindszentyvel való interjúról ír.
„November 2-án a kardinális sajtóképviselők előtt nyilvános felhívással fordult Nyugathoz, és attól politikai támaszt, és a nagyon nehéz helyzetben segítséget kért. Az interjú előtt egy egykori munkatársával, a San Franciscóban élő Jaszowsky páterrel beszélt telefonon. Mindszenty rajta keresztül az Egyesült Államok elnökének személyes üzenetet küldött, amelyben kérte, támogassa a magyar népet szabadságharcában, és nyittassa meg az osztrák határt fegyver- és anyagszállítás céljából.”
Mindszenty közvetlen amerikai kapcsolataira nemcsak ez a hír utal. A már többször idézett Új Hungáriában Széchenyi Beatrix Mindszenty titkárának szavait idézi, aki szerint
„alig van telefonösszeköttetés a városban és a vidékkel egyáltalán nincs, de ma reggel már kétszer beszéltünk Washingtonnal.”
Világos: a Vatikánnal és Washingtonnal való kapcsolat: ez jelentette Mindszentynek azt a tájékozódást, amelyre, mint rövid rádiónyilatkozatában mondotta, ekkor még szüksége volt. Két nappal később már elkészült hosszabb nyilatkozata is, amit november 3-án sugárzott a budapesti rádió.
Mindszenty még a Vatikán szempontjából is túllőtt a célon. Ezért tartotta a pápa is „meggondolatlannak” november 3-i nyilatkozatát. A svájci Journal de Genéve december 13-án „A Vatikán helytelenítette Mindszenty bíboros hajthatatlanságát” című cikkében így ír erről:
„A bíboros elvesztette a kapcsolatot a valósággal. A pápa nyugtalanul figyelte Mindszenty bíboros személyes drámáját … Ő a legutóbbi nyolc esztendőt börtönben töltötte, teljesen elzárva a jelenlegi valóságtól. Így — közvetlenül kiszabadulása után — azt hitte, hogy országában véget ért a vörös rendszer. Ezt a véleményét a pápának, Eisenhower elnöknek és Spellman bíborosnak, New York érsekének küldött leveleiben fejtette ki. Ezenkívül egy rádióbeszédben a kommunizmus elhagyására, a magántulajdon vissza állítására, a szabad választásokra, az egyház javainak visszaadására, a sajtó- és a nevelési szabadság visszaállítására és egy katolikus párt megalakítására hívta fel honfitársait. Szembefordult a Nagy-kormánnyal is … Azután a szabad világhoz intézett felhívást, kijelentve, hogy a kommunizmussal való minden együttélés lehetetlen, és kérve, hogy a nyugat fegyveres erői mielőbb szabadítsák fel Magyarországot. Végül egy amerikai újságíró előtt nyersen ki jelentette, hogy egy haldokló népnek nincsen szüksége szolidaritás-üzenetekre.”
*
A burzsoázia sajtója világos képet rajzol — nem egyszer akarata ellenére is — a magyar események ellenforradalmi erőiről. A nyugati jelentések és a nyugati lapok, de nem utolsó sorban a Szabad Európa rádió tevékenysége világossá teszi, hogy a magyarországi ellenforradalmi eseményekben milyen komoly része volt a kapitalista nyugatnak.
(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Két határozat. Az egyik — a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének Végrehajtó Bizottságáé. A másik — az Orosz-Balti vagongyár mechanikai osztályának munkásaié (400 fő).
Az egyik — az úgynevezett „szabadságkölcsön” támogatása mellett.
A másik — ellene.
Az egyik bírálat nélkül elfogadja a „szabadságkölcsönt” mint a szabadság javát szolgáló kölcsönt.
A másik a „szabadságkölcsönt” a szabadság ellen irányuló kölcsönnek nevezi, mert annak „célja a testvérgyilkos háború továbbfolytatása, ez pedig csak az imperialista burzsoázia számára előnyös”.
Az egyiket fejvesztett emberek aggodalmai sugallták: mi lesz a hadsereg ellátásával, nem szenved-e a hadsereg ellátása, ha nem támogatjuk a kölcsönt?
A másiknak nincsenek ilyen aggodalmai, mert látja a kivezető utat: „elismeri, hogy a hadsereg ellátásához pénz szükséges és azt ajánlja a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének, hogy ezt a pénzt a burzsoáziának, vagyis azoknak a zsebéből kell előteremteni, akik ezt a mészárlást rendezték és e véres őrületen milliós hasznot harácsolnak össze”.
Az egyik határozat szerzői nyilván elégedettek, mert hiszen „teljesítették kötelességüket”.
A másik határozat szerzői tiltakoznak, mert az a véleményük, hogy az előbbiek a proletariátus ügyével szemben tanúsított magatartásukkal „elárulják az Internacionálét”.
Hímezés nélkül megmondták!
Tehát vannak, akik támogatják, és vannak, akik ellenzik a „szabadságkölcsönt”, mely a szabadság ellen irányul.
— Kinek van igaza? — döntsék el, munkás elvtársak.
„Právda” 29. sz. 1917. április 11. Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
A földet — a parasztoknak
– írta: J. V. Sztálin –
Rjazán kormányzóság parasztjai bejelentették Singarjov miniszternek, hogy a földesurak elhagyott földjeit fel fogják szántani, még abban az esetben is, ha a földesurak ebbe nem egyeznek bele. A földesurak nem akarják bevetni a földet — mondják a parasztok —, ez pedig pusztulást hoz, ezért az elhagyott földek azonnali felszántása az egyetlen eszköz, amellyel nemcsak a hátország lakosságának, hanem a fronton harcoló hadseregnek a kenyérellátása is biztosítható.
Singarjov miniszter válaszában (lásd a táviratát) határozottan megtiltja az önhatalmú szántást, azt „önkényes eljárásnak” nevezi, a parasztoknak pedig azt javasolja, hogy várjanak az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig, amely majd mindent elrendez.
Mivel azonban az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának ideje ismeretlen, mivel az Ideiglenes Kormány, amelynek Singarjov úr is tagja, halogatja az Alkotmányozó Gyűlés összehívását, világos, hogy a föld valójában fölszántatlan marad, a földek a földesurak birtokában és a parasztok föld nélkülmaradnak, Oroszországnak pedig, a munkásoknak, parasztoknak és katonáknak pedig — nem lesz elegendő kenyerük.
S mindezt azért akarják így, hogy a földesurakon sérelem ne essék, még ha Oroszországban éhínség pusztítana is.
Ezt válaszolja az Ideiglenes Kormány, amelynek Singarjov miniszter a tagja.
Nem csodálkozunk ezen a válaszon. A gyárosok és a földesurak kormánya nem is lehet másmilyen a parasztokkal szemben: mit bánják ők a parasztokat, csak a földesuraknak menjen jól a dolguk!
Ezért fordulunk a parasztokhoz, egész Oroszország egész szegényparasztságához: vegyék saját kezükbe ügyüket és maguk vigyék azt előre.
Felhívjuk őket, hogy szervezkedjenek a forradalmi parasztbizottságokban (járási, kerületi és más bizottságokban) és miután azok segítségével magukhoz ragadták a földesúri birtokokat, műveljék meg azokat önhatalmúlag, szervezett formában.
Felhívjuk őket, hogy haladéktalanul cselekedjenek, az Alkotmányozó Gyűlés bevárása nélkül, nem törődve a reakciós miniszteri tilalmakkal, amelyek megakasztanák a forradalom szekerét.
Azt mondják nekünk, hogy a földesúri földek azonnali elkobzása megbontaná a forradalom „egységét”, mivel a forradalomtól elszakítaná a társadalom „haladó rétegeit”.
De balgaság volna azt gondolni, hogy a forradalmat előbbre lehet vinni anélkül, hogy a gyárosokkal és a földesurakkal össze ne különbözzünk.
Vajon a munkások nem „szakították-e el” a forradalomtól a gyárosokat és a velük hasonszőrűeket, amikor bevezették a nyolcórás munkanapot? Ki meri azt állítani, hogy a forradalom veszített, amikor a munkanap rövidítésével könnyített a munkások helyzetén?
Ha a parasztok önhatalmúlag megmunkálják és elkobozzák a földesúri földeket, ez kétségkívül el fogja „szakítani” a forradalomtól a földesurakat és a velük hasonszőrűeket. De ki meri azt állítani, hogy a forradalom erőit gyengítjük, amikor a sokmilliónyi szegényparasztságot a forradalom köré tömörítjük?
Azoknak, akik befolyásolni kívánják a forradalom menetét, egyszersmindenkorra meg kell érteniük:
1. hogy forradalmunk fő erői a munkások és a háború miatt katonaruhába öltözött szegényparasztság;
2. hogy a forradalom elmélyüléséhez és kiterjedéséhez mérten elkerülhetetlenül „el fognak szakadni” tőle az úgynevezett „haladó elemek”, amelyek csak mondva haladók, de a valóságban reakciósak.
Reakciós utópia volna, ha feltartóztatnók ezt az áldásos folyamatot, mely a forradalmat megtisztítja a szükségtelen „elemektől”.
Az a politika, mely a várakozás álláspontjára helyezkedik és mindent az Alkotmányozó Gyűlésig akar elhalasztani, az a politika, melyet a narodnyikok, trudovikok és mensevikek ajánlanak, hogy „ideiglenesen” mondjunk le az elkobzásról, az osztályok közötti lavírozás (hogy valakin sérelem ne essék!) és a szégyenletes egyhelyben topogás politikája – nem a forradalmi proletariátus politikája.
Az orosz forradalom győzelmes előnyomulása el fogja söpörni ezt a politikát, mint fölösleges ócska lomot, ami csak a forradalom ellenségeinek tetszik, csak nekik előnyös.
„Právda” 32. sz. 1917. április 14. Vezércikk. Aláírás: K. Sztálin
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
Május elseje
– írta: J. V. Sztálin –
Már három éve annak, hogy a hadviselő országok rabló burzsoáziája véres háborúba sodorta a világot.
Három éve annak, hogy a világ munkásai, akik tegnap még édes testvérek voltak, katonaruhába öltöztetve ellenségként állnak egymással szemben, gyilkolják, nyomorékká verik egymást — a proletariátus ellenségeinek örömére.
A nép élő erőit tömegesen pusztítják, a tömegeket koldusbotra juttatják és nyomorba döntik, egykor virágzó városok és falvak romokban hevernek, tömeges éhezés és elvadulás — s mindez csak azért, hogy a koronás és koronázatlan rablók maroknyi csoportja kifossza az idegen földeket és milliókat és milliókat harácsoljon össze — idevezet a mai háború.
A világ a háború csontkarjában fuldoklik. . .
Európa népei már nem bírják tovább, már felemelik fejüket a háborúskodó burzsoázia ellen.
Az orosz forradalom üt rést először azon a falon, mely a munkásokat elválasztja egymástól. Az általános „hazafias” mámor pillanatában az orosz munkások az elsők, akik újra fennen hirdetik a feledésbe ment jelszót: „Világ proletárjai egyesüljetek!”
Az orosz forradalom mennydörgése Nyugat munkásait is felébreszti álmukból. Németországban sztrájkok és felvonulások, Ausztriában és Bulgáriában tüntetések, a semleges országokban sztrájkok és népgyűlések, egyre erősödő háborgás Angliában és Franciaországban, tömeges lövészárok-barátkozás a frontokon — ezek a növekedő szocialista forradalom első fecskéi.
Mai ünnepünk, Május Elsejének ünnepe — vajon nem annak a jele-e, hogy a vérözönben a népek testvériségének új kapcsait kovácsolják?
Ég a föld a tőkés rablók talpa alatt, mert Európa felett ismét leng az Internacionále vörös zászlaja.
Legyen a mai nap, Május Elsejének napja, amikor Petrográd száz és százezernyi munkása testvérkezet nyújt a világ munkásainak, legyen ez a nap az új forradalmi Internacionále megszületésének záloga!
„Világ proletárjai egyesüljetek!” — ez a jelszó, amely ma Petrográd terein harsogott, szárnyaljon át az egész világon és egyesítse a világ munkásait a szocializmusért folyó harcban!
A tőkés rablók feje felett, rabló kormányaik feje felett nyújtsunk kezet a világ munkásainak és kiáltsuk:
Éljen Május Elseje!
Éljen a népek testvérisége!
Éljen a szocialista forradalom!
„Právda” 35. sz.
1917. április 18. Aláírás nélkül.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A „Djelo Naróda” 5. számában egy cikkecske jelent meg: „Oroszország — területek szövetsége” címmel. Sem többet, sem kevesebbet nem ajánlanak benne, mint azt, hogy Oroszországot alakítsák át „területek szövetségévé”, „föderatív állammá”. Hallgassák csak:
„Hadd vegyen át a föderatív Oroszországi Állam az egyes területektől (Kisoroszország, Grúzia, Szibéria, Turkesztán stb.) szuverenitási attribútumokat. Viszont az egyes területeknek belső szuverenitást adjon. A küszöbön álló Alkotmányozó Gyűlés pedig alakítsa meg a Területek Oroszországi Szövetségét”.
A cikkecske szerzője (Ioszif Okulics) a következőképpen magyarázza a mondottakat:
„Hadd legyen egységes oroszországi hadsereg, egységes pénz, egységes külpolitika, egységes legfelsőbb bíróság. Viszont új életük önálló megteremtésében ám legyenek szabadok az egységes állam egyes területei. Ha az amerikaiak a szövetségi szerződéssel már 1776-ban megteremtették … az «Egyesült Államokat)), vajon mi ne tudnók megteremteni a területek tartós szövetségét 1917-ben?”
Így ír a „Djelo Naróda”.
El kell ismernünk, hogy a cikkecske sok tekintetben érdekes és mindenesetre eredeti. Érdekes fennkölten ünnepélyes és úgyszólván „kinyilatkoztatásszerű” hangja is („hadd legyen”, „ám legyenek”!).
Mindamellett meg kell jegyeznünk, hogy a cikkecske a maga egészében úgy hat, mint valami különös félreértés; ez a félreértés pedig azon alapul, hogy a szerző, enyhén szólva, könnyelműen bánik az Északamerikai Egyesült Államok (úgyszintén Svájc és Kanada) államrendjének történetéből vett tényekkel.
Mit mond nekünk ez a történelem?
Az Egyesült Államok 1776-ban nem föderáció, hanem eladdig független gyarmatok vagy államok konföderációja volt. Vagyis voltak független gyarmatok, később azonban ezek a gyarmatok, hogy megvédjék közös érdekeiket főleg a külső ellenséggel szemben, szövetséget kötöttek egymással (konföderáció), de továbbra is teljesen független állami egységek maradtak. A XIX. század hatvanas éveiben fordulat áll be az ország politikai életében: az északi államok követelik az államok maradandóbb politikai közeledését — szemben a déli államokkal, amelyek tiltakoznak a „centralizmus” ellen és a régi rend mellett szállnak síkra. Kitör a „polgárháború”, amelynek eredményeképpen az északi államok felülkerekednek. Amerikában megalakul a föderáció, vagyis a hatalmat a föderatív (központi) kormánnyal megosztó szuverén államok szövetsége. De ez a rendszer nem tart sokáig. A föderáció ugyanolyan átmeneti intézménynek bizonyul, mint a konföderáció. Az államok és a központi kormány közötti harc nem szűnik meg, a kettőshatalom elviselhetetlenné válik és az Egyesült Államok a további fejlődés eredményeképpen föderációból egységes(egybeforrasztott) állammá válik, egységes alkotmányjogi szabályokkal, az államoknak e szabályok által megengedett korlátolt autonómiájával (nem állami, hanem közigazgatási-politikai autonómiával). A „föderáció” elnevezés az Egyesült Államokkal kapcsolatban már csak üres szólam, a múlt maradványa, amely régen nem fedi a dolgok valódi állását.
Az említett cikkecske szerzője Svájcra és Kanadára is hivatkozik. De ezekben az államokban szintén ugyanezt a fejlődést látjuk: a történelem kezdetén ezek az államok (kantonok) is függetlenek, majd harc indul az államok maradandóbb egyesítéséért (háború a Sonderbund ellen Svájcban, az angolok harca a franciák ellen Kanadában), végül a föderáció egységes állammá alakul.
Mit bizonyítanak hát ezek a tények?
Csak azt, hogy Amerikában éppúgy, mint Kanadában és Svájcban is, a fejlődés a független területektől e területek föderációján keresztül eljutott az egységes államhoz, hogy a fejlődés tendenciája nem a föderáció mellett, hanem ellene szól. A föderáció átmeneti forma.
És ez nem véletlen. Mert a legfelsőbb formáiban kibontakozott kapitalizmus fejlődése és a gazdasági terület kereteinek vele kapcsolatos kibővülése, a kapitalizmus központosító tendenciáival együtt, nem föderatív, hanem egységes állami életformát követelnek.
Ezzel a tendenciával okvetlenül számolnunk kell, hacsak nem akarjuk visszafordítani a történelem kerekét.
Ebből azonban az következik, hogy Oroszországban oktalanság a föderációra törekedni, amelyet maga az élet pusztulásra kárhoztatott.
A „Djelo Naróda” azt ajánlja, hogy Oroszországban ismételjük meg az Egyesült Államok 1776-os kísérletét. De van-e hasonlatosság, akár távoli hasonlatosság 1776 Egyesült Államai és a mai Oroszország között?
Az Egyesült Államok akkor független gyarmatok halmaza volt, a gyarmatok nem voltak kapcsolatban egymással és legfeljebb csak konföderációs kapcsolatot kívántak. És ez a kívánságuk egészen érthető volt. Hasonlít-e erre a mai Oroszország? Persze hogy nem! Mindenki tudja, hogy Oroszországban a területek (határvidékek) gazdasági és politikai kötelékekkel össze vannak kötve Közép-Oroszországgal és mennél demokratikusabb Oroszország, annál erősebbek lesznek ezek a kötelékek.
Továbbá. Ahhoz, hogy Amerikában konföderációt vagy föderációt létesíthessenek, egyesíteni kellett az egymással még össze nem kapcsolt gyarmatokat. És ez az Egyesült Államok gazdasági fejlődésének érdekében történt. De ahhoz, hogy Oroszország föderációvá váljék, el kellene szakítani a területeket egymáshoz fűző és már meglevő gazdasági és politikai kötelékeket, ami teljesen ésszerűtlen és reakciós.
Végül Amerika (éppúgy, mint Kanada és Svájc is) nem nemzeti, hanem földrajzi ismérvek szerint oszlik államokra (kantonokra). Az államok ott gyarmatközösségekből fejlődtek ki, függetlenül nemzeti összetételüktől. Az Egyesült Államokban több tucat állam van, viszont nemzeti csoport mindössze 7—8. Svájcban 25 kanton (terület) van, míg a nemzeti csoportok száma mindössze 3. Más a helyzet Oroszországban. Amit Oroszországban olyan területeknek szoktak nevezni, amelyeknek, mondjuk, autonómiára van szükségük (Ukrajna, Kaukázusontúl, Szibéria, Turkesztán stb.), nem egyszerű földrajzi területek, mint az Urál, vagy a Volgamellék, hanem Oroszország meghatározott részei, amelyeken a lakosság sajátos életmódja és sajátos (nem orosz) nemzeti összetétele határozottan kialakult. Éppen ezért Amerikában vagy Svájcban az államok autonómiája (vagy föderációja) nemcsak nem oldja meg a nemzeti kérdést (nem is ez a célja!), de még csak fel sem veti azt. Viszont Oroszország területeinek autonómiáját (vagy föderációját) tulajdonképpen azért ajánlják, hogy felvessék és megoldják az oroszországi nemzeti kérdést, mivel Oroszország területekre való felosztása nemzeti ismérveken alapul.
Nem világos-e tehát, hogy az 1776. évi Egyesült Államok és a mai Oroszország közötti hasonlat mesterkélt és képtelen hasonlat?
Nem világos-e tehát, hogy Oroszországban a föderalizmus nem oldja, és nem oldhatja meg a nemzeti kérdést, hanem csak zavarosabbá és bonyolultabbá teszi, amikor Don Quijote módjára azon erőlködik, hogy a történelem kerekét visszafordítsa?
Nem, az a javaslat, hogy Oroszországban ismételjük meg Amerika 1776-os kísérletét — határozottan rossz. A föderáció, ez a felemás átmeneti forma, nem felel meg és nem is felelhet meg a demokrácia érdekeinek.
A nemzeti kérdést éppoly életrevalóan, mint radikálisan és véglegesen kell megoldani, mégpedig:
1. meg kell adni a különválási jogot azoknak az Oroszország bizonyos területein élő nemzeteknek, amelyek Oroszország, mint egész keretei között nem tudnak, nem akarnak megmaradni;
2. az egységes (egybeforrasztott) állam és egységes alkotmányjogi szabályai keretein belül politikai autonómiát kell adni azoknak a területeknek, amelyeknek bizonyos különleges nemzeti összetételük van, és amelyek az egész kereteiben maradnak.
Így és csakis így kell megoldani a területek kérdését Oroszországban.
„Právda” 19. sz. 1917. március 28. Aláírás: K. Sztálin.
A szerző megjegyzése
Ez a cikk a föderatív államberendezéssel szemben pártunkban akkor uralkodó tagadó álláspontot tükrözi vissza. Az államföderalizmussal szemben elfoglalt tagadó álláspont legélesebben Leninnek 1913-ban Saumjánhoz írt levelében jutott kifejezésre. „Mi — mondotta Lenin ebben a levélben — feltétlenül a demokratikus centralizmus mellett vagyunk. Ellenezzük a föderációt. . . Elvből ellenezzük a föderációt — gyengíti a gazdasági kapcsolatot, alkalmatlan típus egy állam számára. El akarsz különülni? Hát menj a pokolba, ha el tudod szakítani a gazdasági kapcsolatot, azaz helyesebben, ha az «együttélés» járma és súrlódásai olyanok, hogy rontják és tönkreteszik a gazdasági kapcsolatot. Nem akarsz különválni? Akkor bocsánat, helyettem ne dönts, ne gondold, hogy «jogod» van a föderációra” (Lenin Művei. XVII. köt. 90. old.).
Jellemző, hogy az 1917. évi Áprilisi Pártkonferenciának a nemzeti kérdésről hozott határozata teljesen érintetlenül hagyta a föderatív államberendezés kérdését. A határozatban szó van a nemzetek különválási jogáról, a nemzeti területek autonómiájáról az egységes (unitárius) állam keretein belül, és végül arról, hogy alaptörvényt kell hozni mindennemű nemzeti kiváltság ellen, de egyetlen szó sincs benne a föderatív államberendezés megengedhetőségéről.
A párt, Lenin személyében, Lenin „Állam és forradalom” c. könyvében (1917 augusztusában) tesz először komoly lépést abban az irányban, hogy elismerje a föderáció, mint a „centralisztikus köztársasághoz” vezető átmeneti forma megengedhetőségét; ehhez az elismeréshez azonban több komoly kikötést fűz.
„Engels, éppen úgy, mint Marx — írja Lenin ebben a könyvben —, a proletariátus és a proletárforradalom szempontjából a demokratikus centralizmus, az egységes és oszthatatlan köztársaság mellett száll síkra. A föderatív köztársaságot vagy kivételnek és a fejlődés akadályának, vagy pedig a monarchiától a centralisztikus köztársasághoz való átmenetnek, «haladásnak» tekinti, de csak bizonyos különleges feltételek mellett. És e különleges feltételek között a nemzeti kérdés áll előtérben . . . Még Angliában is, ahol a földrajzi helyzet, a közös nyelv, és sok évszázad története mintha «végzett» volna Anglia egyes apró részeinek nemzeti kérdésével, Engels még itt is számol azzal a kétségtelen ténnyel, hogy a nemzeti kérdés még nem szűnt meg és ezért «haladásnak» ismeri el a föderatív köztársaságot. Magától értetődik, hogy ezzel Engels egyáltalában nem mondott le a föderatív köztársaság fogyatékosságainak bírálatáról és az egységes, centralisztikus, demokratikus köztársaság egészen határozott propagandájáról és az érte folyó harcról” (Lenin Művei. XXI. köt. 419. old.).
A párt csak az Októberi Forradalom után helyezkedett szilárdan és határozottan az állam-föderáció álláspontjára — ekkor vetette fel a föderációt, mint saját tervét, mint a szovjet köztársaságok állami berendezésének tervét, az átmeneti időszak tartamára. A párt ezt az álláspontját első ízben 1918 januárjában „a dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól” szóló ismeretes „Nyilatkozatában fejezte ki, amelyet Lenin írt és a párt Központi Bizottsága jóváhagyott. A „Nyilatkozat” kimondja: „Az Oroszországi Szovjet Köztársaság szabad nemzetek szabad szövetsége alapján, mint a szovjet nemzeti köztársaságok föderációja alakul meg” (Lenin Művei. XXII. köt. 174. old.).
A párt hivatalosan a VIII. pártkongresszuson (1919) hagyta jóvá ezt az álláspontot. Ismeretes, hogy ezen a kongresszuson fogadták el az Oroszországi Kommunista Párt programját. A párt programja kimondja: „Mint a teljes egységhez vezető egyik átmeneti formát, a párt a szovjet típus szerint szervezett államok föderatív egyesülését ajánlja” (lásd az „Oroszországi Kommunista Párt programját”).
Ilyen utat tett meg a párt, míg a föderáció tagadásától a föderációnak, mint „a különböző nemzetek dolgozói teljes egységéhez vezető átmeneti formának” elismeréséig eljutott (lásd a Kommunista Internacionálé II. kongresszusának „A nemzeti kérdésre vonatkozó téziseit”).
Azt, hogy pártunknak az államföderáció kérdésére vonatkozó nézetei így alakultak, három ok magyarázza meg:
Először az, hogy az Októberi Forradalom időpontjában Oroszország számos nemzetisége gyakorlatilag teljesen különvált és egymástól teljesen elszakadt, minek következtében a föderáció e nemzetiségek dolgozó tömegeinek elkülönülésétől — közeledésük, egyesítésük felé tett lépést jelentett.
Másodszor az, hogy magának a föderációnak a szovjet építés folyamán kialakult formái, amint kiderült, koránt sincsenek olyan éles ellentétben az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegei gazdasági közeledésének céljaival, mint régebben gondolhattuk, sőt, amint a későbbi gyakorlat megmutatta — egyáltalán nincsenek ellentétben ezekkel a célokkal.
Harmadszor az, hogy a nemzeti mozgalom jelentősége sokkal komolyabbnak, a nemzetek egyesülésének útja pedig sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogy ezt régebben, a háborúelőtti vagy az Októberi Forradalom előtti időszakban hihettük.
1924. december.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
