Akik elmaradtak a forradalomtól
A forradalom halad. Mélyülve és szélesedve egyik területről a másikra csap át és keresztül-kasul forradalmasítja az ország egész társadalmi és gazdasági életét.
A forradalom, behatolva az iparba, a munkásokat a termelés ellenőrzésének és szabályozásának kérdése elé állítja (Donyec-medence).
A forradalom, átcsapva a mezőgazdaságba, az elhanyagolt földek kollektív megművelésére, a parasztoknak munkaeszközökkel és haszonállatokkal való ellátására késztet (slisszelburgi kerület).
A forradalom, feltárva a háború fekélyeit és a háború okozta gazdasági bomlást, betör az elosztás területére és felveti a városok élelmiszerrel való ellátásának (élelmezési válság), és a falu iparcikkekkel való ellátásának kérdését (áruválság).
Az ilyen és ehhez hasonló, már égetővé vált kérdések megoldása megköveteli a forradalmi tömegek maximális kezdeményezését, a munkásküldöttek Szovjetjeinek az új élet építésébe való aktív beavatkozását, végül megköveteli azt is, hogy a hatalom teljes egészében annak az új osztálynak kezébe menjen át, amely az országot ki tudja vezetni a forradalom széles országútjára. A vidéki forradalmi tömegek már rálépnek erre az útra. A forradalmi szervezetek helyenként már kezükbe vették a hatalmat (Urál, Slisszelburg), megkerülve az úgynevezett „jóléti bizottságokat”.
Ugyanakkor a Munkásküldöttek Szovjetjének Petrográdi Végrehajtó Bizottsága tehetetlenül egyhelyben topog, elmarad és eltávolodik a tömegektől, és ahelyett, hogy a hatalom megragadásának döntő kérdését állítaná előtérbe, az Ideiglenes Kormányba való „jelölés” jelentéktelen kérdésével foglalkozik. A Végrehajtó Bizottság, a tömegek mögött maradva, elmarad a forradalomtól is és megnehezíti annak előrehaladását.
Előttünk a Végrehajtó Bizottság két dokumentuma, az egyik: „emlékeztető a fronton levő munkásküldötteknek”, akik ajándékokat visznek a katonáknak, a másik: „kiáltvány a fronton harcoló katonákhoz”. És vajon miről tanúskodnak ezek? Megint csak a Végrehajtó Bizottság elmaradottságáról, mert a Végrehajtó Bizottság ezekben az iratokban szerfelett visszataszító, félreérthetetlenül forradalomellenes válaszokat ad napjaink legfontosabb kérdéseire.
A háború kérdése
Mialatt a Végrehajtó Bizottság az Ideiglenes Kormánnyal az annexiókról és a hadisarcról vitatkozott, mialatt az Ideiglenes Kormány „jegyzékeket” fabrikált s a Végrehajtó Bizottság a „győztes” szerepében tetszelgett, a rablóháború pedig továbbfolyt éppúgy, mintha semmi sem történt volna — az alatt a lövészárok életéből, a katonák valóságos életéből új harci eszköz született — a tömeges lövészárok-barátkozás. Nem kétséges, hogy a barátkozás magában véve nem egyéb, mint a béketörekvés ösztönös formája. De a szervezetten és tudatosan végrehajtott barátkozás hatalmas eszközzé válhat a munkásosztály kezében a hadviselő országokban fennálló helyzet forradalmasítására.
És mi az álláspontja a Végrehajtó Bizottságnak a lövészárok-barátkozás kérdésében?
Íme:
„Katona elvtársak! Nem barátkozással vívjátok ki a békét… Saját pusztulástokba visznek, az orosz szabadság pusztulását idézik elő azok az emberek, akik azzal hitegetnek benneteket, hogy a barátkozás — a béke útja. Ne higgyetek nekik“ (lásd a „Kiáltványt”).
A Végrehajtó Bizottság a barátkozás helyett azt ajánlja a katonáknak, hogy „ne mondjanak le a támadó hadműveletekről, melyeket a hadi helyzet megkövetelhet” (lásd a „Kiáltványt”). Megtudjuk, hogy a honvédelem, „a politikai értelemben vett védekezés korántsem zárja ki a stratégiai támadást, új szakaszok elfoglalását stb. A védelem érdekében . . . elengedhetetlenül szükséges, hogy támadjunk, hogy új állásokat foglaljunk el” (lásd az „Emlékeztetőt”).
Röviden: hogy kivívjuk a békét, támadni kell és idegen „szakaszokat” kell meghódítani.
Így vélekedik a Végrehajtó Bizottság.
De miben különböznek a Végrehajtó Bizottság imperialista vélekedései Alexéjev tábornok ellenforradalmi „parancsától”, amely „árulásnak” nyilvánítja a barátkozást, a katonáknak pedig megparancsolja, hogy „kíméletlen harcot folytassanak az ellenség ellen”?
Vagy miben különböznek ezek a vélekedések Miljukovnak a Mária-palotában tartott tanácskozáson mondott ellenforradalmi beszédétől, amelyben „támadó hadműveleteket” és fegyelmet követelt a katonáktól a „front egysége” érdekében? . .
A földkérdés
Mindenki ismeri azt a konfliktust, amely a parasztok és az Ideiglenes Kormány között támadt. A parasztok a földesuraktól elhagyott földek azonnali felszántását követelik, mert csakis így biztosítható nemcsak a hátország lakosságának, hanem a fronton küzdő hadseregnek is kenyérrel való ellátása. Az Ideiglenes Kormány válaszképpen kíméletlen háborút üzent a parasztoknak, „törvényen” kívül helyezte az agrármozgalmat és biztosokat küldött a falvakba, hogy a földesurak érdekeit védelmezzék az „önkényeskedő” parasztok „merényleteivel” szemben. Az Ideiglenes Kormány felszólította a parasztokat, hogy az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig tartózkodjanak a földek elkobzásától: az majd mindent elrendez.
És mi az álláspontja a Végrehajtó Bizottságnak ebben a kérdésben: kit támogat, a parasztokat-e vagy az Ideiglenes Kormányt?
Íme:
„a forradalmi demokrácia a legerélyesebben fog síkraszállni … a földesúri földek ingyenes elidegenítése mellett … a jövőbeli Alkotmányozó Gyűlésen. Jelenleg azonban, tekintettel arra, hogy a földesúri földek azonnali elkobzása . . . komoly gazdasági megrázkódtatást idézhetne elő az országban … a forradalmi demokrácia óva inti a parasztokat a földkérdés mindennemű önkényes megoldásától, mivel az agrárzavargások nem a parasztságnak, hanem az ellenforradalomnak lesznek hasznára”, ennélfogva felhívja a parasztokat, hogy „az Alkotmányozó Gyűlés döntése előtt önhatalmúlag ne vegyék birtokukba a földesúri vagyont” (lásd az „Emlékeztetőt”).
Így beszél a Végrehajtó Bizottság.
Nyilvánvaló, hogy a Végrehajtó Bizottság nem a parasztokat, hanem az Ideiglenes Kormányt támogatja.
Világos tehát, hogy a Végrehajtó Bizottság, ilyen álláspontra helyezkedve, odáig süllyedt, hogy magáévá tette Singarjov ellenforradalmi jelszavát: „zabolázd meg a parasztokat!”
És általában, mióta nevezik az agrármozgalmakat „agrárzavargásoknak”, és mióta megengedhetetlen a kérdések „önhatalmú megoldása”? Mi más a Szovjet, tehát a Petrográdi Szovjet is, ha nem „önhatalmúlag” létrejött szervezet? Azt gondolja talán a Végrehajtó Bizottság, hogy az „önhatalmú” szervezetek és döntések ideje lejárt?
A Végrehajtó Bizottság a földesúri földek önhatalmú felszántásával kapcsolatban az „élelmezés összeomlásával” ijesztget. Ezzel szemben Slisszelburgban az „önhatalmúlag” létrejött forradalmi Kerületi Bizottság a lakosság élelmezésének javítása érdekében elrendelte:
„Annak érdekében, hogy több gabonaterméket kapjunk, amiben valóságos szükség érezhető — a faluközösségek szántsák fel az egyház, a kolostorok, a volt cári család és a földbirtokosok tulajdonában levő szabad földterületeket”.
Mi kifogása lehet a Végrehajtó Bizottságnak ez ellen az „önhatalmú” rendelkezés ellen?
Mit hozhat fel ezzel a bölcs határozattal szemben, hacsak nem azokat az „önkényeskedésről”, „agrárzavargásokról”, „önhatalmú rendelkezésekről” stb. szóló üres frázisokat, amelyeket Singarjov úr ukázaiból vett át?
Nem világos-e, hogy a Végrehajtó Bizottság elmaradt a vidék forradalmi mozgalmától és mivel elmaradt, ellentétbe került vele? . .
Így tehát új kép bontakozik ki előttünk. A forradalom szélesedve és mélyülve növekszik, új területekre csap át, betör az iparba, a mezőgazdaságba, az elosztás területére, felveti az egész hatalom megragadásának kérdését. A mozgalom élén a vidék halad. A forradalom első napjaiban Petrográd volt az élen — most kezd elmaradozni. Úgy látszik, hogy a Petrográdi Végrehajtó Bizottság igyekszik megállni a már elért ponton.
De forradalmi korszakban nem lehet megállni egy ponton, itt csak mozogni lehet — előre vagy hátra. Ezért, aki a forradalom idején meg akar állni, az múlhatatlanul elmarad, aki pedig elmaradt, annak számára nincs irgalom: a forradalom az ellenforradalom táborába taszítja őt.
„Právda” 48. sz.
1917. május 4.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
Mit várunk a konferenciától?
– írta: J. V. Sztálin –
Pártunk — szövetség, mely egész Oroszország szociáldemokratáit egyesíti, Petrográdtól a Kaukázusig, Rigától Szibériáig.
Ez a szövetség azért alakult, hogy sikerhez segítse a dolgozókat a gazdagok, a gyárosok és földesurak ellen, a jobb életért, a szocializmusért folyó harcukban.
De a harc csak akkor lehet sikeres, ha pártunk egységes és tömör lesz, ha egy szíve és egy akarata lesz, ha mindenütt, Oroszország minden szegletében egységesen fog cselekedni.
De hogyan érjük el a párt egységét és tömörségét?
Ennek egy útja van, mégpedig: Oroszország öntudatos munkásainak választott képviselőit össze kell hívni és közösen meg kell vitatni forradalmunk alapvető kérdéseit, egy közös véleményre kell jutni és azután, ha ki-ki hazautazik, a nép közé kell menni, s a népet egy közös úton, egy közös cél felé kell vezetni.
Az ilyen gyűlést nevezik konferenciának.
Ezért valamennyien türelmetlenül vártuk az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Összoroszországi Konferenciájának összehívását.
Pártunk a forradalom előtt illegalitásban élt, betiltott párt volt, tagjait letartóztatták és kényszermunkára hajtották. Ezért az illegalitás követelményeinek megfelelően szervezték, „titkos” párt volt.
Most megváltoztak a körülmények, a forradalom szabadságot adott, az illegalitás megszűnt és a pártnak nyílt párttá kellett válnia, a pártnak új módon kellett szervezkednie.
Előttünk a háború és a béke kérdése. A háború millió és millió áldozatot nyel el és fog még elnyelni. A háború a családok millióit juttatja koldusbotra. Éhínséget és kimerültséget vitt a városokba. A falvakat megfosztotta még a legszükségesebb áruktól is. A háború csak a gazdagoknak előnyös, akik rengeteget keresnek a kincstári szállításokon. A háború csak az idegen népeket kirabló kormányoknak előnyös. Hiszen éppen ez a rablás a háború célja. És most ez a kérdés: mi legyen a háborúval, szüntessük-e be vagy folytassuk tovább, bújjunk-e jobban a hurokba vagy szakítsuk szét egészen?
A konferenciának erre a kérdésre feleletet kellett adnia.
Továbbá. Oroszország, a hátország és a front egyaránt az éhínség küszöbén áll. De az éhínség háromszor olyan szörnyű lesz, ha nem szántjuk fel azonnal a „szabad” földeket. A földesurak elhanyagolják a földeket, nem vettetnek, az Ideiglenes Kormány pedig nem engedi, hogy a parasztok elfoglalják és megműveljék a földesúri földeket… Mi történjék az Ideiglenes Kormánnyal, amely minden módon támogatja a földesurakat? Mi történjék magukkal a földesurakkal, hagyjuk-e meg nekik a földet, vagy adjuk át a nép tulajdonába?
A konferenciának mindezekre a kérdésekre világos és szabatos választ kellett adnia.
Mert csak ilyen válaszok teszik egységessé és tömörré a pártot.
Csak tömör párt tudja győzelemre vinni a népet.
Beváltotta-e a konferencia a hozzáfűzött reményeket?
Adott-e világos és szabatos válaszokat? — ezt döntsék el maguk az elvtársak, tanulmányozva a konferencia határozatait, amelyek lapunk 13. számának mellékletében találhatók.
„Szoldatszkaja Právda” („A Katona Igazsága”) 16. sz.
1917. május 6.
Vezércikk.
Aláírás: K. Sztálin.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!