Írta: J. V. Sztálin

Az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt VII. (áprilisi)
konferenciája

1917. április 24—29

1. Beszéd Lenin elvtársnak a helyzet kérdéséről előterjesztett
határozati javaslata védelmében
Április 24

Elvtársak! Azt, amit Bubnov javasol, tekintetbe veszi Lenin elvtárs határozati javaslata is. Lenin elvtárs nem ellenzi a tömegek megmozdulását, a tüntetéseket. De most nem ezen fordul meg a dolog. Nézeteltérés az ellenőrzés kérdésében van. Az ellenőrzésnek az az előfeltétele, hogy legyen ellenőrző és ellenőrzött, és az ellenőrző és az ellenőrzött között legyen bizonyos megegyezés. Volt ellenőrzés, volt megegyezés. Mit adott az ellenőrzés? Semmit. Miljukov fellépése után (április 19) az ellenőrzés illuzórikus volta különösen világos.

Gucskov azt mondja: „én a forradalmat eszköznek tekintem arra, hogy jobban harcoljunk, kis forradalmat csinálunk a nagy győzelem érdekében”. De a hadseregbe most pacifista eszmék hatoltak be és nem lehet harcolni. A kormány azt mondja nekünk: „szüntessétek be a háborúellenes propagandát, különben lemondunk”.

A kormány az agrárkérdésben sem tudja kielégíteni a parasztokat, akiknek érdeke, hogy magukhoz ragadják a földesúri földeket. Azt mondják nekünk: „segítsetek kordában tartani a parasztokat, különben lemondunk”.

Miljukov azt mondja: „meg kell óvni a front egységét, támadnunk kell az ellenséget, lelkesítsétek a katonákat, különben lemondunk”.

És ezután ellenőrzést javasolnak nekünk. Nevetséges! Előbb a Küldöttek Szovjetje adta a programot, most pedig az Ideiglenes Kormány adja. Az a szövetség, amelyet a Szovjet és a kormány a válságot (Miljukov fellépését) követő napon kötött, azt jelenti, hogy a Szovjet a kormányt követi. A kormány támadja a Szovjetet. A Szovjet hátrál. Aki ezek után is arról beszél, hogy a Szovjet ellenőrizze a kormányt — az a levegőbe beszél. Ezért javasolom, hogy Bubnovnak az ellenőrzésre vonatkozó módosítását ne fogadjuk el.

2. előadói beszéd a nemzeti kérdésről
Április 29

Terjedelmesen kellene beszélni a nemzeti kérdésről, de az idő hiánya miatt szűkre kell szabnom előadói beszédemet.

Mielőtt rátérnék a határozati javaslatra, le kell szögeznem bizonyos kiinduló tételeket.

Mi a nemzeti elnyomás? A nemzeti elnyomás — az elnyomott népek kizsákmányolásának és kirablásának az a rendszere, az elnyomott nemzetiségek jogait erőszakosan korlátozó azon rendszabályok, amelyeket az imperialista körök alkalmaznak. Ezek összességéből tevődik össze annak a politikának a képe, amelyet a nemzeti elnyomás politikájának szoktak nevezni.

Az első kérdés — mely osztályokra támaszkodik egyik vagy másik hatalom a nemzeti elnyomás politikájának megvalósításában? Erre a kérdésre csak akkor fogunk helyesen válaszolni, ha megértjük, hogy a különböző államokban miért vannak a nemzeti elnyomásnak különböző formái, hogy az egyik országban miért súlyosabb és durvább a nemzeti elnyomás, mint a másikban. Például Angliában és Ausztria-Magyarországon a nemzeti elnyomás sohasem nyilvánult meg pogromok formájában, de fennállott az elnyomott nemzetiségek nemzeti jogainak korlátozása formájában. Ugyanakkor Oroszországban a nemzeti elnyomás gyakran pogromok és mészárlások formájában jutott kifejezésre. Viszont egyes országokban egyáltalán nincsenek különleges rendszabályok a nemzeti kisebbségek ellen. Nincs nemzeti elnyomás például Svájcban, ahol a franciák, olaszok és németek szabadon élnek.

Mi a magyarázata annak, hogy a különböző államokban különbözőképpen bánnak a nemzetiségekkel?

Az, hogy ez államok demokratizmusának színvonala különböző fokon van. Amikor Oroszországban korábban a régi földbirtokos arisztokrácia állt az államhatalom élén, a nemzeti elnyomás megnyilvánulhatott és valóban meg is nyilvánult a mészárlások és pogromok gyalázatos formáiban. Angliában, ahol bizonyos fokú demokratizmus és politikai szabadság van, a nemzeti elnyomás kevésbé durva jellegű. Ami Svájcot illeti, az közel áll a demokratikus társadalomhoz, és ott a nemzetek többé-kevésbé teljes szabadságot élveznek. Egyszóval, mennél demokratikusabb egy ország, annál gyengébb a nemzeti elnyomás és fordítva. Mivel pedig demokratizáláson, bizonyos hatalmon levő osztályok jelenlétét értjük, azért ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy mennél közelebb áll a hatalomhoz a régi földbirtokos arisztokrácia, amint ez a régi cári Oroszországban volt, annál erősebb az elnyomás és annál gyalázatosabbak a formái.

A nemzeti elnyomást azonban nemcsak a földbirtokos arisztokrácia támogatja. Mellette van egy másik erő is — az imperialista csoportok, amelyek a népek leigázásának a gyarmatokon elsajátított módszereit beviszik saját országukba is és így a földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségeseivé válnak. Utánuk következik a kispolgárság, az értelmiség egy része, a munkásság felső rétegeinek egy része — szóval azok, akik szintén élvezik a rablás gyümölcseit. Ilyképpen a nemzeti elnyomást támogató társadalmi erők egész kórusával állunk szemben, élén a földbirtokos és fináncarisztokráciával. Egy valóban demokratikus rend megteremtéséhez mindenekelőtt meg kell tisztítani a talajt és ki kell seperni ezt a kórust a politika színpadáról. (Olvassa a határozati javaslat szövegét.)

Az első kérdés: hogyan rendezzük be az elnyomott nemzetek politikai életét? Erre a kérdésre azt kell felelnünk, hogy az Oroszország keretein belül élő elnyomott népeknek meg kell adni a jogot, hogy maguk döntsék el—továbbra is az Oroszországi Államban akarnak-e maradni, vagy önálló államokként ki akarnak-e válni belőle. Jelenleg tanúi vagyunk a finn nép és az Ideiglenes Kormány közötti konkrét konfliktusnak. A finn nép képviselői, a szociáldemokrácia képviselői, azt követelik az Ideiglenes Kormánytól, hogy a népnek adják vissza azokat a jogokat, amelyeket Oroszországba való bekebelezése előtt élvezett. Az Ideiglenes Kormány ezt megtagadja, a finn népet nem ismeri el szuverénnek. Ki mellé álljunk? Nyilvánvaló, hogy a finn nép mellé, mert semmiképpen sem ismerhetjük el azt, hogy bármilyen népet is erőszakkal tartsanak meg egy egységes állam kereteiben. Amikor a népek önrendelkezési jogának elvét hirdetjük, ezzel a nemzeti elnyomás elleni harcot az imperializmus ellen, a közös ellenségünk ellen folyó harc magaslatára emeljük. Ha nem ezt tennők, könnyen az imperialisták malmára hajthatnék a vizet. Ha mi, szociáldemokraták, a finn néptől megtagadnók azt a jogot, hogy a különválás kérdésében szabadon nyilváníthassa akaratát, és ezt az akaratát meg is valósítsa, akkor mi ezzel a cárizmus politikáját folytatnók.

A nemzetek szabad különválásra való jogát nem szabad összekeverni a nemzetnek ebben vagy abban a pillanatban kötelező különválásának kérdésével. A proletariátus pártjának ezt a kérdést minden egyes esetben teljesen önállóan, a körülményektől függően kell eldöntenie. Amikor elismerjük az elnyomott nemzetek különválási jogát, azt a jogot, hogy maguk döntsenek politikai sorsukról, ezzel még nem döntjük el azt a kérdést, hogy az adott pillanatban valamely nemzetnek külön kell-e válnia az Oroszországi Államtól. Elismerhetem a nemzet különválási jogát, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel köteleztem a különválásra. A népnek joga van különválni, de megtörténhet, hogy a körülményektől függően nem fog élni ezzel a jogával. Tehát szabadon lehet agitálnunk a különválás mellett vagy ellen, attól függően, hogy mit követel a proletariátus érdeke, a proletárforradalom érdeke. Eszerint a különválás kérdését minden egyes esetben önállóan kell megoldani, a körülményektől függően, és éppen ezért a különválási jog elismerésének kérdését nem kell összekeverni azzal a kérdéssel, hogy adott viszonyok között célszerű-e a különválás. Például, ha tekintetbe veszem a Kaukázusontúl és Oroszország közös fejlődését, a proletariátus harcának körülményeit stb., én személyesen ellenezném a Kaukázusontúl különválását. De ha a Kaukazusontúl népei mégis a különválást követelnék, akkor természetesen különválnának, és részünkről nem találnának ellenállásra. (Tovább olvassa a határozati javaslat szövegét.)

Továbbá. Mi történjék azokkal a népekkel, amelyek meg akarnak maradni az Oroszországi Állam kereteiben? Ha a népek bizalmatlanok voltak Oroszországgal szemben, a bizalmatlanságot elsősorban a cárizmus politikája táplálta. Mivel azonban a cárizmus megszűnt, megszűnt elnyomó politikája is, s ezért gyengülnie kell a bizalmatlanságnak, fokozódnia kell a vonzódásnak Oroszországhoz. Azt hiszem, hogy a cárizmus megdöntése után a népek kilenc-tizedrésze nem akar különválni. A párt ezért azt javasolja, hogy területi autonómiát kell adni azoknak a területeknek, amelyek nem akarnak különválni, de amelyeket a sajátos életmód, nyelv világosan megkülönböztet, mint például a Kaukázusontúlt, Turkesztánt, Ukrajnát. Az ilyen autonóm területek földrajzi határait maga a lakosság határozza meg a gazdasági viszonyoknak, az életmód stb. feltételeinek megfelelően.

A területi autonómiával szemben van egy másik terv is, amelyet a Bund és elsősorban Springer és Bauer, akik a kulturális nemzeti autonómia elvét írták zászlajukra, már réges-régen ajánlgatnak. Úgy vélem, hogy a szociáldemokrácia ezt a tervet nem fogadhatja el. A terv lényege a következő: Oroszországnak nemzetek szövetségévé, a nemzeteknek pedig — olyan személyek szövetségévé kell átalakulnia, akiket egységes közösségbe vonnak, tekintet nélkül arra, hogy az állam melyik területén élnek. Az összes oroszok, az összes örmények stb., tekintet nélkül arra, hogy Oroszország mely részein laknak, külön-külön nemzeti szövetséggé szervezkednek, és azután belépnek egész Oroszország nemzeteinek szövetségébe. Ez a terv szerfelett alkalmatlan és célszerűtlen. A kapitalizmus fejlődése ugyanis a nemzetekről egész csoportokat szakított le, amelyeket szétszórt Oroszország különböző vidékein. Összekapcsolni valamely nemzet egyes személyeit, amikor ez a nemzet a gazdasági viszonyok következtében szétszóródott — ez nem más, mint nemzetek mesterséges szervezése, nemzetek konstruálása. Aki pedig azzal foglalkozik, hogy az embereket mesterségesen nemzetekbe vonja össze, az a nacionalizmus álláspontjára helyezkedik. Ezt a Bund által felvetett tervet a szociáldemokrácia nem helyeselheti. 1912-ben pártunk konferenciáján elvetették ezt a tervet, amely szociáldemokrata körökben — a Bund kivételével — általában nem örvend népszerűségnek. Ezt a tervet másképpen kulturális autonómiának nevezik, mert a nemzetet érdeklő sokféle kérdés közül kiemeli a kultúra kérdéseinek körét és a nemzeti szövetségek hatáskörébe utalja. A kulturális kérdések kiemelésének az a tétel a kiindulópontja, hogy a nemzetet a kultúra egyesíti egységes egészbe. Feltételezik, hogy a nemzet mélyén egyrészt olyan érdekek vannak, amelyek éket vernek a nemzetbe, ilyenek például a gazdasági érdekek, és másrészt vannak olyanok, amelyek a nemzetet egységes egészbe vonják össze, és éppen ilyen kérdések a kultúra kérdései.

Hátra van még a nemzeti kisebbségek kérdése. A nemzeti kisebbségek jogait külön körül kell bástyázni. A párt ezért teljes egyenjogúságot követel az iskolai, vallási stb. kérdésekben, követeli továbbá a nemzeti kisebbségek mindennemű korlátozásának eltörlését.

A 9. § kimondja a nemzetek egyenjogúságát. A megvalósításához szükséges feltételek csak akkor lesznek meg, ha az egész társadalom teljesen demokratizálódik.

El kell még döntenünk azt a kérdést, hogy a különböző nemzetek proletariátusát miképpen szervezzük egy közös pártban. Az egyik terv szerint a munkásoknak nemzetiségek szerint kell szervezkedniök — ahány nemzet, annyi párt. A szociáldemokrácia ezt a tervet elvetette. A gyakorlat megmutatta, hogy valamely állam proletariátusának nemzetiségek szerint történő szervezése csak az osztályszolidaritás eszméjének pusztulására vezet. Minden egyes állam valamennyi nemzetének valamennyi proletárját egyetlen, osztatlan proletár kollektívában kell megszervezni.

Tehát, a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontunk a következő tételekben összegezhető:
a) el kell ismerni a népek különválási jogát;
b) az adott állam kereteiben maradó népeknek területi autonómia adandó;
c) a nemzeti kisebbségek számára szabad fejlődésüket biztosító külön törvényeket kell hozni;
d) az adott állam valamennyi nemzetiségének proletárjait egységes, osztatlan proletár kollektívában, egységes pártban kell megszervezni.

3. Zárszó a nemzeti kérdésről
Április 29

A két határozati javaslat általában és egészében egyezik. Pjatakov lemásolta határozati javaslatunk valamennyi pontját, egy pont — „a különválási jog elismerése” — kivételével. Vagy — vagy: vagy tagadjuk a nemzetek különválási jogát, akkor ezt nyíltan meg kell mondani, vagy nem tagadjuk ezt a jogot. Finnországban most mozgalom van folyamatban, amely a nemzeti szabadság biztosítására irányul, az Ideiglenes Kormány pedig harcol ellene. Felmerül a kérdés, kit támogassunk? Vagy az Ideiglenes Kormány politikáját támogatjuk, pártoljuk Finnország erőszakos megtartását és jogainak minimumra csökkentését, és akkor annexionisták vagyunk, mert az Ideiglenes Kormány malmára hajtjuk a vizet, vagy Finnország függetlensége mellett szállunk síkra. Itt határozottan állást kell foglalnunk vagy az egyik, vagy a másik politika mellett, itt nem lehet kizárólag a jogok konstatálására szorítkoznunk.

Mozgalom van folyamatban Írország függetlenségéért. Ki mellett vagyunk elvtársak? Vagy Írország mellett, vagy az angol imperializmus mellett. És kérdezem — az elnyomás ellen harcoló népek mellett vagyunk-e, vagy azok mellett az osztályok mellett, amelyek elnyomják őket? Azt mondjuk: a szociáldemokráciának, minthogy a szocialista forradalomra vett irányt, a népeknek az imperializmus ellen irányuló forradalmi mozgalmát kell támogatnia.

Vagy az a véleményünk, hogy a szocialista forradalom élcsapata számára hátországot kell teremtenünk, tehát meg kell nyernünk e célra a nemzeti elnyomás ellen felkelő népeket — és akkor hidat verünk Nyugat és Kelet között — és akkor valóban a szocialista világforradalomra vesszük az irányt; vagy nem tesszük ezt — és akkor elszigetelődünk, akkor lemondunk arról a taktikáról, hogy az imperializmus megsemmisítése céljából kihasználjunk minden forradalmi mozgalmat, mely az elnyomott nemzetiségek mélyében folyamatban van.

Támogatnunk kell minden olyan mozgalmat, amely az imperializmus ellen irányul. Ellenkező esetben mit szólnak majd a finn munkások? Pjatakov és Dzerzsinszkij azt mondja, hogy minden nemzeti mozgalom reakciós mozgalom. Ez nem igaz, elvtársak. Vajon Írország mozgalma az angol imperializmus ellen nem demokratikus mozgalom-e, amely csapást mér az imperializmusra? És vajon ezt a mozgalmat nem kell-e támogatnunk? . .

Először megjelent „Az OSzD(b)MP
Petrográdi városi és Összoroszországi
konferenciája 1917 áprilisában”
c. könyvben. Moszkva—Leningrád. 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!