Az osztályharc
– írta: J. V. Sztálin –
A burzsoázia szövetségét csak
a proletariátus szövetsége
döntheti meg.
Marx
A mai élet rendkívül bonyolult! Tarkállik a különféle osztályoktól és csoportoktól: nagy-, közép- és kispolgárság; nagy-, közép- és kis hűbérurak; segédek, napszámosok és gyári szakmunkások; felső, közép- és alsópapság; felső, közép- és kishivatalnokok; különféle értelmiség és más efféle csoportok — ilyen tarka képet mutat életünk!
De az is nyilvánvaló, hogy mennél tovább fejlődik az élet, annál világosabban ütközik ki ebből a bonyolult életből két alapvető irányzat, annál élesebben oszlik ez a bonyolult élet két ellentétes táborra — a tőkések és a proletárok táborára. A januári gazdasági sztrájkok (1905) világosan megmutatták, hogy Oroszország valóban két táborra oszlik. A pétervári novemberi sztrájkok (1905) és az egész Oroszország területén (1906) lezajlott június—júliusi sztrájkok következményeképpen a két tábor vezérei összeütköztek és ezzel teljesen feltárultak a mai osztályellentmondások. A tőkések tábora azóta nem alszik, ebben a táborban lázas és szakadatlan előkészület folyik; megalakulnak a tőkések helyi szövetségei, a helyi szövetségek területi szövetségekben egyesülnek, a területi szövetségek — országos szövetségekben, pénztárakat és lapokat alapítanak, egybehívják a tőkések országos kongresszusait és konferenciáit…
A tőkések ilyképpen külön osztállyá szerveződnek, hogy megfékezzék a proletariátust.
Másfelől nem alszik a proletárok tábora sem. Itt is buzgón készülődnek az elkövetkező harcra. A reakció üldözése ellenére itt is helyi szakszervezeteket alapítanak, a helyi szervezetek területi szervezetekben egyesülnek, szakmai pénztárakat alapítanak, növekszik a szakmai sajtó, egybehívják a munkásszövetségek összorosz országos kongresszusait és konferenciáit…
Amint látható, a proletárok is külön osztállyá szerveződnek, hogy megfékezzék a kizsákmányolást.
Volt idő, amikor az életben „csend és nyugalom” honolt. Akkor ezek az osztályok és osztályszervezeteik nem is voltak láthatók. Magától értetődik, hogy harc akkor is volt, de ennek a harcnak helyi és nem általános osztályjellege volt: a tőkéseknek nem voltak szövetségeik és mindegyikük kénytelen volt tulajdon erejével elbánni „saját” munkásaival. A munkásoknak sem voltak ilyen szövetségeik és ezért minden gyár munkásai kénytelenek voltak saját erejükre támaszkodni. Igaz, a helyi szociáldemokrata szervezetek megvalósították a munkások gazdasági harcának vezetését, de azzal mindenki egyetért, hogy ez a vezetés gyenge és rendszertelen volt: a szociáldemokrata szervezetek nem birkóztak meg a pártügyekkel sem.
A januári gazdasági sztrájkok sorozata azonban fordulópont volt. A tőkések felriadtak és elkezdtek helyi szövetségeket szervezni. Pétervár, Moszkva, Varsó, Riga és más városok tőkés-szövetségeit a januári sztrájkok hívták életre. Ami a kőolaj-, mangán-, kőszén- és cukoripari tőkéseket illeti, azok régi és „békés” szövetségeiket „harci” szövetségekké változtatták és kezdték megerősíteni hadállásaikat. De a tőkések ezzel nem elégedtek meg. Elhatározták, hogy egész Oroszországot felölelő szövetséget alakítanak, és lám, 1905 márciusában, Morozov kezdeményezésére közös kongresszusra gyűltek össze Moszkvában. Ez volt a tőkések első országos kongresszusa. Itt egyezményt kötöttek, amelyben kötelezték magukat arra, hogy közös megegyezés nélkül nem tesznek engedményeket a munkásoknak és „végső” esetben lockoutot rendeznek. Ettől a pillanattól kezdődik a tőkések kíméletlen harca a proletárok ellen. Ettől a pillanattól kezdődik a nagy lockoutok — kizárások — időszaka Oroszországban. Komoly harchoz komoly szövetségre van szükség, és lám, a tőkések elhatározták, hogy a szorosabb szövetség megteremtése végett még egyszer összegyűlnek. Így Moszkvában három hónappal az első kongresszus után (1905 júliusában) összehívták a tőkések második országos kongresszusát. Itt még egyszer jóváhagyták az első kongresszus határozatait, még egyszer elismerték a kizárások szükségességét és egy bizottságot választottak, amelynek ki kellett dolgoznia a szervezeti szabályzatot és gondoskodnia kellett az új kongresszus összehívásáról. Közben megkezdték a kongresszusok határozatainak végrehajtását. A tények azt mutatták, hogy a tőkések pontosan teljesítik ezeket a határozatokat. Ha visszagondolnak a tőkések által Rigában, Varsóban, Odesszában, Moszkvában és más nagy városokban rendezett kizárásokra, ha visszagondolnak a pétervári novemberi napokra, amikor 72 tőkés kegyetlen kizárással fenyegetett meg 200.000 pétervári munkást — könnyen megértik, milyen nagy erő a tőkések egész Oroszországra kiterjedő szövetsége és milyen pontosan teljesítik szövetségük határozatait. Utóbb, a második kongresszus után, a tőkések még egy kongresszust tartottak (1906 januárjában), és végül, ez év áprilisában már egybegyűlt a tőkések összoroszországi alapító kongresszusa, amelyen elfogadták az egységes szervezeti szabályzatot és megválasztották a Központi Irodát. A lapok jelentése szerint a kormány már jóváhagyta ezt a szervezeti szabályzatot.
Ilyképpen kétségtelen, hogy az oroszországi nagyburzsoázia már külön osztállyá szerveződött, megvannak helyi, területi és központi szervezetei és egységes terv szerint mozgósíthatja egész Oroszország tőkéseit.
A munkabér csökkentése, a munkanap meghosszabbítása, a proletariátus gyengítése és szervezeteinek lerombolása — ez a tőkések általános szövetségének célja.
Ugyanakkor növekedett és fejlődött a munkások szakszervezeti mozgalma is. A januári gazdasági sztrájkoknak (1905-ben) ezen a téren is megvolt a hatásuk. A mozgalom tömeges jelleget öltött, igényei kibővültek és idővel kiderült, hogy a szociáldemokrata szervezetek nem intézhetik egyszerre a szakszervezeti és a pártügyeket is. Valamiféle munkamegosztásra volt szükség a párt és a szakszervezetek között. Szükséges volt, hogy a pártügyeket a pártszervezetek, a szakmai ügyeket pedig a szakszervezetek intézzék. És megkezdődött a szakszervezetek szervezése. Moszkvában, Pétervárott, Varsóban, Odesszában, Rigában, Harkovban, Tifliszben — mindenütt szakszervezeteket alapítottak. Igaz, a reakció akadályokat gördített ez elé, mindazonáltal a mozgalom szükségletei felülkerekedtek és a szakszervezetek szaporodtak. A helyi szakszervezetek után csakhamar megjelentek a területi szakszervezetek is és végül odáig fejlődött a dolog, hogy a múlt év szeptemberében összehívták a szakszervezetek összoroszországi konferenciáját. Ez volt a munkásszakszervezetek első konferenciája. Ennek a konferenciának gyümölcse egyebek közt az volt, hogy közelebb hozta egymáshoz a különféle városok szakszervezeteit és végül megválasztotta a Központi Bizottságot, amelynek elő kellett készítenie a szakszervezetek általános kongresszusának összehívását. Bekövetkeztek az októberi napok — és a szakszervezetek ereje megkétszereződött. A helyi és végül a területi szakszervezetek napról-napra növekedtek. Igaz, a „decemberi vereség” észrevehetően fékezte a szakszervezetek alapításának ügyét, de később újból erőre kapott a szakszervezeti mozgalom és az ügy annyira rendeződött, hogy ez év februárjában összehívták a szakszervezetek második konferenciáját, amely sokkal szélesebb körű és teljesebb volt, mint az első. A konferencia elismerte a helyi, területi és az egész országra kiterjedő központok szükségességét, „szervező bizottságot” választott a küszöbön álló összoroszországi kongresszus összehívására és megfelelő határozatokat hozott a szakszervezeti mozgalom időszerű kérdéseivel kapcsolatban.
Ilyképpen kétségtelen, hogy a reakció dühöngése ellenére a proletariátus is külön osztállyá szerveződik, lankadatlanul erősíti helyi, területi és központi szakszervezeteit és ugyanolyan lankadatlanul igyekszik a tőkések ellen egyesíteni számtalan testvérét.
A munkabér emelése, a munkanap megrövidítése, a munkafeltételek javítása, a kizsákmányolás megfékezése és a tőkések szövetségének aláásása — ez a munkások szakszervezeteinek célja.
A mai társadalom így két nagy táborra hasad, mindegyik tábor különálló osztállyá szerveződik, a közöttük elharapódzó osztályharc napról-napra mélyül és erősödik és e két tábor köré gyülekezik valamennyi többi csoport.
Marx azt mondotta, hogy minden osztályharc politikai harc. Ez azt jelenti, hogy ha a proletárok és tőkések ma gazdasági harcot folytatnak, holnap kénytelenek lesznek politikai harcot is vívni, és így kétfajta harccal védelmezni osztályérdekeiket. A tőkéseknek megvannak a maguk szakmai magánérdekei. Éppen ezeknek az érdekeknek a biztosítására állanak fenn gazdasági szervezeteik. De a szakmai magánérdekeken kívül általános osztályérdekeik is vannak, amelyek közös tartalma: a kapitalizmus megszilárdítása. Éppen ez általános érdekek miatt van szükségük politikai harcra és politikai pártra. Az oroszországi tőkések nagyon egyszerűen oldották meg ezt a kérdést: látták, hogy az egyetlen párt, amely „nyíltan és rettenthetetlenül” védelmezi érdekeiket — az októbristák pártja, ezért elhatározták, hogy e párt köré tömörülnek és alárendelik magukat ideológiai vezetésének. A tőkések azóta ennek a pártnak eszmei vezetése alatt folytatják politikai harcukat, ennek segítségével befolyásolják a mostani kormányt (amely bezárja a munkásszövetségeket, viszont sietve jóváhagyja a tőkések szövetségeit), ennek a pártnak a jelöltjeit juttatják a Dumába stb. stb.
Így hát, gazdasági harc a szövetségek segítségével, általános politikai harc az októbrista párt eszmei vezetésével — ilyen formát ölt ma a nagyburzsoázia osztályharca.
Másfelől hasonló jelenségek figyelhetők meg ma a proletariátus osztálymozgalmában is. A proletárok szakmai érdekeinek megvédésére szakszervezetek alakulnak, amelyek a munkabér emeléséért és a munkanap megrövidítéséért stb. harcolnak. De a proletároknak szakmai érdekeken kívül általános osztályérdekeik is vannak, amelyek közös tartalma: a szocialista forradalom és a szocializmus megteremtése. A szocialista forradalmat viszont lehetetlen végrehajtani mindaddig, amíg a proletariátus, mint egységes és osztatlan osztály nem hódítja meg a politikai uralmat. Éppen ezért van szüksége a proletariátusnak politikai harcra, valamint politikai pártra, amely meg fogja valósítani politikai mozgalmának eszmei vezetését. A munkásszövetségek nagyobbrészt természetesen pártonkívüliek és semlegesek. De ez csak azt jelenti, hogy pénzügyi és szervezeti tekintetben függetlenek a párttól, vagyis saját pénztáraik, saját vezető szerveik vannak, saját kongresszusokat tartanak és formailag nem kötelesek alárendelni magukat a politikai pártok határozatainak. Ami a szakszervezeteknek egyik vagy másik politikai párttól való eszmei függését illeti, ilyen függésnek feltétlenül kell lennie és feltétlenül van is, minden egyében kívül már csak azért is, mert a szakszervezetekben különféle pártok tagjai vannak, és ezek elkerülhetetlenül beviszik oda politikai meggyőződésüket. Világos, hogy ha a proletariátus nem lehet meg politikai harc nélkül, akkor nem lehet meg ennek vagy annak a politikai pártnak eszmei vezetése nélkül sem. Sőt, magának kell olyan pártot keresnie, amely szövetségeit méltóképpen elvezeti az „Ígéret földjére”, a szocializmushoz. De a proletariátusnak itt résen kell lennie és körültekintően kell cselekednie. Figyelmesen tájékozódnia kell a politikai pártok eszmei tárházában és vonakodás nélkül el kell fogadnia annak a pártnak eszmei vezetését, amely bátran és következetesen fogja védelmezni osztályérdekeit, amely magasra fogja emelni a proletariátus vörös zászlaját és bátran elvezeti a politikai uralomra, a szocialista forradalomhoz.
Ezt a szerepet eddig az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tölti be, a szakszervezeteknek tehát az a feladatuk, hogy elfogadják eszmei vezetését.
Mint ismeretes, ez valójában így is van. Ilyképpen, gazdasági összecsapások a szakszervezetek segítségével, politikai támadások a szociáldemokrácia eszmei vezetésével — ilyen formát öltött ma a proletariátus osztályharca.
Kétségtelen, hogy az osztályharc lángjai még magasabbra fognak csapni. A proletariátus feladata, hogy harcába rendszert vigyen és áthassa azt a szervezettség szellemével. Ehhez pedig a szakszervezetek erősítése és egyesítése szükséges, amit nagy mértékben elősegíthetne a szakszervezetek országos kongresszusa. Nem „pártonkívüli munkáskongresszusra”, hanem a munkások szakszervezeteinek kongresszusára van most szükségünk ahhoz, hogy a proletariátus egységes és osztatlan osztállyá szerveződjék. A proletariátusnak ugyanakkor minden módon igyekeznie kell megszilárdítani és megerősíteni azt a pártot, amely osztályharcának eszmei és politikai vezetését fogja megvalósítani.
„Ahali Drojeba” („Új Idő“) 1. sz.
1906. november 14.
Aláírás: K o . . .
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!