A Vörös Hadsereg győzelmei a többi fronton

„A Munkás-paraszt Vörös Hadsereg (oroszul: Рабо́че-крестья́нская Кра́сная а́рмия – Rabocse-kresztyjanszkaja Krasznaja armija, gyakran röviden csak Vörös Hadsereg, néhol régiesen egybeírva Vöröshadsereg) a Szovjetunió fegyveres erőinek része volt 1918 és 1946 között. Két haderőnem alkotta, a szárazföldi erők és a légierő. 1946. február 25-étől a Vörös Hadsereg hivatalos megnevezése Szovjet Hadsereg lett. Az orosz polgárháború és intervenció 1918 és 1922 közötti időszakában még forradalmi milícia volt és folyamatosan fejlődött odáig, hogy az 1930-as években már a világ legerősebb hadseregei közé tartozott. A Vörös Hadsereg a második világháborúban megsemmisítette a náci Németország haderejének, a Wehrmachtnak a 80 százalékát és gyakorlatilag a teljes Waffen-SS-t.” Wikipédia

„Miközben a déli fronton a döntő ütközetek folytak, az imperialisták megszervezték Jugyenyics újabb támadását Pétervár ellen. 1919. október közepén a fehérgárdisták betörtek Pétervár elővárosaiba.

Október 21-én a külföldi burzsoá reggeli lapok arról adtak hírt, hogy Jugyenyics elfoglalta Pétervárt. Ám október 21-e nem a vörös Pétervár elestének napja, hanem a győzelmes pulkovói ütközet kezdetének napja lett.

Lenin kijelentette, hogy Pétervárt minden áron meg kell védeni. A párt Központi Bizottságának Politikai Irodája október 15-én határozatot hozott: „Pétervárt nem szabad feladni!” A városba katonai erősítéseket küldtek. A pétervári kommunisták többsége a frontra ment. A 16 évesnél idősebb komszomolisták mind egy szálig beálltak a város védőinek sorába. Körülbelül háromezer nő is — híradós, géppuskás, szanitéc— részt vett a védelemben.

A pulkovói magaslatokon — Pétervár déli határának utolsó természetes védővonalán — elkeseredett harc bontakozott ki, amelyben a szovjet harcosok legyőzték és visszavetették az ellenséget. Majd — folytatva az ellenség üldözését — a Vörös Hadsereg 1919 decemberében teljesen szétzúzta Jugyenyics hadseregét. A sereg maradványai Észtországba menekültek, és nem jelentettek többé szervezett, ütőképes haderőt.

A Vörös Hadsereg Szibériában is nagy győzelmeket aratott. 1919 őszén, a Tobol-folyó melletti óriási ütközetben szétverte és Omszk irányába szorította vissza Kolcsak seregeit. November 14-én a szovjet csapatok elfoglalták Kolcsak „fővárosát”, 1920. január 6-án pedig Krasznojarszk mellett foglyul ejtették hadseregének nagyobb részét. Kolcsakot letartóztatták, majd az Irkutszki Forradalmi Katonai Bizottság ítélete alapján agyonlőtték. Februárban szétzúzták Kalmikov atamán bandáit is. Februárban és március elején, a partizánok által támogatott munkásfelkelések eredményeként, az egész Távol-Keletet felszabadították a fehérgárdista uralom alól, kivéve a Bajkálontúli területet; a japán intervenciósok támogatásával itt sereglettek össze a kappelisták (Kolcsak seregének Kappel parancsnoksága alatt álló maradványai) és Szemjonov atamán bandái.

1920 áprilisáig teljesen kivonták az amerikai és más külföldi csapatokat Szibériából és a Távol-Keletről. A japán csapatok azonban még mindig elég tekintélyes erőt képviseltek ezen a vidéken. A Vörös Hadsereg további keleti irányú előnyomulása odavezethetett volna, hogy nagyarányú háborúskodásra kerül sor a japán intervenciósokkal. A szovjet kormány a kérdés békés rendezésére törekedve elhatározta, hogy a Vörös Hadseregátmenetileg megáll a Bajkál-tó vonalán.

Vlagyivosztokban, Verhnye-Ugyinszkban és más felszabadított városokban a helyi önkormányzati testületek kezébe került a hatalom, amelyekben vezető szerepet játszottak a kommunisták. Április elején Verhnye-Ugyinszkban, a Bajkál-vidék dolgozóinak és partizánjainak kongresszusán, megalakították a Távol-keleti Köztársaságot. Ez a demokratikus köztársaság, bár formáját tekintve nem volt szovjetköztársaság, valójában szovjet politikát folytatott: a dolgozók érdekeit védelmezte és a békés lélegzetvételi szünet biztosításáért küzdött a Távol-Keleten. A Távol-keleti Köztársaságnak az volt a feladata, hogy felfogja a japán imperialisták nyomását, és az ütközőállam szerepét töltse be Szovjet-Oroszország határán.

1920 elején befejeződött Szovjet-Oroszország északi területeinek felszabadítása. Februárban a 6. hadsereg egységei a partizánokkal együtt bevonultak Arhangelszkbe. A felkelő munkások Murmanszkból is kiűzték a fehérgárdistákat. Miller tábornok, az északi ellenforradalmi seregek vezére, egy jégtörő hajón külföldre menekült.

1920 februárjában a Vörös Hadsereg Közép-Ázsiában is további győzelmeket aratott: teljes egészében elfoglalta a Kaszpi-tengeren túli területet, április elejére pedig befejezte a Szemirecsje vidékére visszahúzódó, Annyenkov atamán vezérlete alatt álló fehérkozák bandák felszámolását.

Gyenyikin és Jugyenyics szétzúzása, a Kolcsak vezette ellenforradalmi támadás likvidálása, a Vörös Hadseregnek a többi fronton aratott győzelmei — mindez együttvéve azt jelentette, hogy az antant újabb támadása teljesen kudarcot vallott. Lenin, a szovjethatalom második évének eredményeit összegezve, a következőket mondotta: „A második esztendőt az angol — amerikai imperialista betörés és e betörés feletti győzelem. . . évének fogjuk nevezni.”

A szovjet állam nemzetközi helyzete érezhetően megszilárdult. Szétfoszlottak az angol, francia, amerikai uralkodó köröknek azok a reményei, hogy a Szovjet-Oroszországgal határos kis országokat is bekapcsolják a szovjetellenes háborúba. Noha az imperialisták a presszió minden elképzelhető eszközét latba vetették, a szovjet országgal határos államok többsége megtagadta, hogy nyíltan részt vegyen a szovjetellenes fegyveres intervencióban. Ezeknek az országoknak a népei felismerték, hogy az antant és az oroszországi ellenforradalom győzelme csak rabságot, elnyomatást hozna számukra, s hogy a szovjet állam nemcsak a saját szabadságáért és függetlenségéért harcol, hanem az általános békéért és a nemzetközi együttműködésért is. Még a balti államok burzsoá kormányai is tudatára ébredtek annak, milyen veszélyes lenne számukra a fehérgárdisták győzelme; hiszen ez utóbbiak az „egységes, oszthatatlan Oroszország” jelszavát hirdették. Ennélfogva a balti kormányok, a Vörös Hadsereg sikereit látva, egyre inkább hajlottak a Szovjet-Oroszországgal való békekötésre.

A balti államok közül Észtország lépett elsőnek erre az útra: 1920. február 2-án Jurjevben (Tartu) békeszerződést kötött az OSZSZSZK-val. Ezt követően Lettország, Litvánia, majd valamivel később Finnország is béketárgyalásokat kezdett Szovjet-Oroszországgal.

„Ha a kis népek, amelyek csak az antant játékszerei, hajlani kezdenek arra, hogy békét kössenek Szovjet-Oroszországgal, ez azzal magyarázható, hogy mi a gyakorlatban bebizonyítottuk, hogy az imperialisták becsapták őket, és hogy az orosz proletariátus örömmel nyújtja feléjük békejobbját” — mondotta Lenin.

A szovjet állam fennállásának legelső percétől kezdve baráti politikát folytatott az őt keletről határoló államok irányában, töretlenül ragaszkodva ahhoz a lenini elvhez, hogy támogatni kell az elnyomott népek nemzeti felszabadító harcát. 1919-ben Szovjet-Oroszország baráti kapcsolatokat létesített Afganisztánnal, amely felszabadító háborút indított az angol imperialisták ellen. Ugyanebben az évben a szovjet kormány a kínai néphez, valamint Dél- és Észak-Kína kormányaihoz intézett üzenetében bejelentette, hogy lemond azokról a kínai területekről, amelyeket még a cárizmus hódított meg, lemond a Kína által fizetett hadisarcról, a Kínában élvezett privilégiumokról. 1920-ban Szovjet-Oroszország kapcsolatba lépett a kemalisták (török nacionalisták) képviselőivel, akik a török népnek az imperialisták és a szultán ellen vívott nemzeti szabadságharcát vezették. Ugyanebben az évben tárgyalások kezdődtek egy szovjet—iráni szerződés megkötéséről. A Kelet népei forró lelkesedéssel üdvözölték Szovjet-Oroszországot, amelyet védelmezőjüknek tekintettek.

A fehérgárdista csapatok veresége, a szovjethatalom megszilárdulása az országon belül és tekintélyének növekedése az ország határain túl, a kapitalista országok munkásainak felháborodása a szovjetellenes háború miatt, az imperialista elnyomás ellen harcoló keleti országok és Szovjet-Oroszország között megindult közeledés — mindez arra késztette az imperialistákat, hogy új politikai manőverekkel kísérletezzenek. 1920 januárjában Anglia, Franciaország és Olaszország bejelentette, hogy megszünteti Szovjet-Oroszország blokádját. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy felhagytak intervenciós terveikkel. Az imperialisták konokul elutasították a szovjet békeajánlatokat, és új hadjáratokat terveztek a szovjetek országa ellen. A blokád megszüntetésének mégis nagy jelentősége volt. Megkönnyítette Szovjet-Oroszország összeköttetését a külvilággal, és újabb tanúbizonysága volt az antanthatalmak által folytatott szovjetellenes politika csődjének.

A külföldi intervenció felszámolása és a polgárháború befejezése
A békés lélegzetvételi szünet. A kommunista párt IX. kongresszusa

Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics szétzúzása békés lélegzetvételi szünetet biztosított Szovjet-Oroszországnak. A szovjet állam most több gondot fordított a gazdasági építőmunkára. 1920 elején a Védelmi Tanács új jelszót adott ki: „Minden erőt a népgazdaságnak!” A békés lélegzetvételi szünet azonban nem volt tartós: továbbra is fennállt az imperialisták és a fehérgárdisták újabb katonai támadásának veszélye. Ezért a szovjet kormány nem szerelhette le a hadsereget, pedig az ország óriási munkaerőhiányban szenvedett. A Vörös Hadsereg sok alakulatát (az Urál vidékén, Ukrajnában; Észak-Kaukázusban) munkahadsereggé minősítették, és felhasználták a halaszthatatlan gazdasági munkálatok elvégzésére.

A munkahadseregek 1920. januártól júniusig több mint 250 000 vasúti kocsit raktak ki, illetve be, egymillió köbméter tűzifát vágtak ki, mintegy hétezer verszt hosszúságú vasútvonalat hoztak rendbe, a gőzmozdonyok ezreit, a vasúti kocsik tízezreit javították ki.

Minthogy a háborús helyzet továbbra is fennmaradt, a szovjethatalom tovább folytatta a hadikommunizmus politikáját. Az óriási nehézségek ellenére jól haladt előre a gabonafelesleg kötelező beszolgáltatása. 1918. augusztus 1-től 1919. augusztus 1-ig körülbelül 112 millió púd gabonát sikerült begyűjteni, ezzel szemben a következő évben, 1919. augusztus 1-től 1920. augusztus 1-ig már 210 millió pudot.

Létfontosságú feladat volt a szinte teljesen szétrombolt közlekedés helyreállítása. A párt Központi Bizottsága mozgósította a kommunistákat.1920 júliusáig hatezer kommunista állt be a közlekedési dolgozók közé.

Nem kevésbé fontos volt a széntermelés növelése. A kommunista bányászok az önfeláldozó munka nagyszerű példáit mutatták. A Donyec-medence gorlovkai járásában, 1920 májusában a kommunisták a rendes munkaidőn felül végzett munkával 25 000 vagon szenet termeltek ki és indítottak útnak a luganszki tölténygyár részére. A „Marija” és az „Anna” akna között szocialista verseny indult a kommunista szombatok jobb megszervezéséért és a munka termelékenységének emeléséért. A kommunisták példája lelkesítően hatott a pártonkívüli dolgozók tömegeire is. A korábban a Ditmar Fivérek cég tulajdonában levő bányák munkásai és tisztviselői 1920. február 13-án elhatározták, hogy „a munkaidővel nem törődve, mindent elkövetnek a széntermelés növelésére”. A bányászok hősies munkájának eredményeképpen a Donyec-medence széntermelése 1920 februárjától ugyanazon év júliusáig csaknem megkétszereződött.

De ezek csak az első sikerek voltak, amelyeket túlnyomórészt rendkívüli intézkedések segítségével értek el. Az ország általános gazdasági helyzete továbbra is igen súlyos volt. A háború és az intervenció olyan sebeket ütött, amelyeknek begyógyításához hosszabb időre volt szükség.

1920. március 29-től április 5-ig tartották meg a Kommunista Párt IX. kongresszusát. A küldöttek több mint 610 000 párttagot képviseltek; a VIII. kongresszus óta tehát megkétszereződött a kommunisták száma, bár ez volt a szovjet állam életének legveszélyesebb és legfeszültebb időszaka.

A IX. pártkongresszus megjelölte az ország legközvetlenebb gazdasági feladatait, s nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a szakszervezetek részt vegyenek a gazdasági építésben. A kongresszus határozata — „A gazdasági építés soron levő feladatairól” — mindenekelőtt a közlekedés, a szénbányászat és a kohászat termelésének emelését tűzte ki feladatul. A kongresszus arra is rámutatott, hogy a szovjetország gazdasági életének helyreállítását és fejlesztését a népgazdaság villamosítására kell alapozni.

A küldöttek egy csoportja szembehelyezkedett a kongresszusi irányvonallal. A csoport, amelyet Szapronov, Oszinszkij és mások vezettek, továbbá Rikov és Tomszkij támogattak, demagóg módon a „demokratikus centralizmus” csoportjának nevezte magát (innen a ,,decista” elnevezés), bár nézeteiknek semmi közük sem volt a demokratikus centralizmus lenini, bolsevik felfogásához. A „decisták” ellenezték a vállalatok egyszemélyi, felelős vezetésének elvét, és síkraszálltak azért, hogy az ipar irányításában a felelőtlen „testületi vezetés” elve érvényesüljön. Lenin kimutatta, hogy a „demokratikus centralisták” tézisei „nem tartalmaznak egyebet, mint szemenszedett elméleti ferdítéseket”, „hajmeresztő elvi helytelenségeket”, és hangsúlyozta a párt- és állami fegyelem döntő jelentőségét. „Vasfegyelemre, vaskemény rendszerre van szükség, ami nélkül nemhogy több mint két évig, de még két hónapig sem tarthattuk volna magunkat.”

A Kommunista Párt IX. kongresszusának határozatait a szocialista építés kibontakoztatásáért folytatott harc eszméje hatotta át. A kongresszus megszabta a szovjet állam megszilárdítása érdekében elvégzendő soron következő feladatokat, és kijelölte a szocializmus felé való további előrehaladás útját.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!