Az Ideiglenes Kormány válságának kezdete – 1917. április

„A két hatalom eleinte együttműködött, az új kormányba mind a szovjetek, mind a kadetok és oktobristák delegáltak tagokat, ám hamar kormányválság alakult ki. Áprilisban hazatértek az emigrációból a bolsevik vezetők (Lenin, Trockij, Zinovjev és Buharin), Lenin pedig nemsokára kiadta áprilisi téziseit, aminek kulcsmondata a „semmiféle támogatást az ideiglenes kormánynak, minden hatalmat a szovjeteknek” volt.

Májusban tíz polgári (kadet, oktobrista), valamint hat szovjetminiszternek (eszerek és mensevikek) még sikerült egy „nagykoalíciós” kormányt alakítani, és megkezdeni a legfontosabb intézkedéseket, mint a földosztás, a háború befejezése, a szólás-, sajtó-, egyesülési-, és sztrájkszabadság biztosítása. A bolsevik propaganda azonban hamar megtette hatását, május végétől folyamatos tüntetések kezdődtek az ideiglenes kormány ellen, amelynek vezetését június 30-án Kerenszkij vette át.” – mult-kor.hu

Kettős hatalom nem maradhat sokáig fenn. Vagy a reakciósok vagy a dolgozó nép hatalma, ez volt a kérdés. A dolgozó népet a bolsevikok képviselték a reakciósokat kadetek, eszerek, mensevikek, és a cár, akik a világháborúban 5 millió orosz proletár haláláért felelősek, és tovább akarták a kizsákmányolást, az élősködést a népen. A bolsevikok a dolgozó nép felszabadítását akarták a kizsákmányolás alól. És ebben a harcban nem kötelez becsületre a kapitalistákkal szemben semmi, ők a polgári „demokrácia” mellett a dolgozó néppel szembeni diktatúrát akarták megvalósítani. A bolsevikok pedig velük szembeni proletárdiktatúrát valósították meg. Ilyen az osztályharc. A történelem kereke csak forog, forog, néha visszafelé, de azért idővel megint előre fog a reakció kárára, legalábbis eddig így volt. Az emberré válás másként nem lehetséges.

„Már 1917 áprilisában sor került az első nagyszabású tömegmegmozdulásra az Ideiglenes Kormány politikája ellen a legégetőbb kérdésben: a háború és béke kérdésében.

A néptömegek, noha még fogva tartotta őket a „forradalmi honvédelem” jelszava, állhatatosan követelték, hogy a szovjetek és a kormány hozzák nyilvánosságra háborús célkitűzéseiket, nyíltan mondjanak le az annexiókról és a hadisarcról. Pétervárott, Moszkvában és más városokban népes gyűlések és tüntetések zajlottak le a béke jelszava alatt. A pétervári szovjet kénytelen volt figyelembe venni e hangulatot: március 14-én közzétette a „Felhívás a világ népeihez” című dokumentumot, amelyben az oroszországi demokrácia nevében kijelentette, hogy „minden erejét latba fogja vetni saját uralkodó osztályai hódító politikája ellen, s felhívja Európa népeit, tegyenek együttesen határozott lépéseket a béke érdekében”. A felhívás pusztán deklaratív jellegű volt, semmiféle konkrét útmutatást nem tartalmazott a békéért való harc tennivalóit illetően. Sőt, mi több, azzal az ürüggyel, hogy a szabadságot meg kell védelmezni a külső veszély ellen, a háború folytatására szólította fel a hadsereget.

A szovjet vezetői igyekeztek rábeszélni az Ideiglenes Kormányt, hogy bocsásson ki hasonló értelmű nyilatkozatot. Hosszas alkudozások, a kompromisszumos megfogalmazások utáni keresgélés után március 28-án napvilágot látott „Az Ideiglenes Kormány nyilatkozata a háborúról”. Hangsúlyozva, hogy a háborút folytatni kell, a kormány kijelentette: a szabad Oroszország célja „nem az, hogy uralomra jusson más népek fölött, nemzeti javaikat elragadja, idegen területeket hódítson; célja a tartós béke megteremtése a népek önrendelkezése alapján”. De még ezt az üres ígéretet is nyomban semmivé tette az a megszorítás, hogy a kormány külpolitikája „teljes mértékben figyelembe veszi szövetségeseinkkel szemben vállalt kötelezettségeinket”.

Az Ideiglenes Kormány deklarációja, noha kizárólag az oroszországi néptömegek félrevezetését szolgálta, aggodalmat keltett az antanthatalmak vezető köreiben. Az angol és francia imperialisták azzal a követeléssel álltak elő, hogy az Ideiglenes Kormány adjon szilárd biztosítékokat a háború folytatására nézve, továbbá tegye határozottabbá politikáját a szovjetekkel és a mögöttük álló forradalmi tömegekkel szemben.

Miljukov, az Ideiglenes Kormány külügyminisztere készségesen helyt adott e követeléseknek; április 18-án jegyzéket intézett a szövetségesekhez, amelyben kijelentette, hogy a március 28-i nyilatkozat „az egész nép ama törekvésének” ad kifejezést, hogy a „háborút a végső győzelemig folytassa”. A jegyzék alig leplezett formában az annexiók és hadisarcok szükségességét is elismerte. A Miljukov-jegyzék imperialista jellege viharos felháborodást keltett a munkások és katonák körében. Április 20-án, a jegyzék nyilvánosságra hozatala után, Pétervárott spontán tüntetések kezdődtek. Jelszavuk kezdetben ez volt: „Vesszen Miljukov!” Ám még aznap a bolsevik párt Központi Bizottsága felhívással fordult a munkásokhoz és katonákhoz: tiltakozzanak az imperialista politika ellen — nem egyes személyek, hanem az egész burzsoá osztály és kormánya politikája ellen. Április 21-én a tüntetések fokozott erővel folytatódtak. Munkások, katonák, matrózok tízezrei vonultak fel e jelszavakkal: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”, „Le a háborúval!”, „Hozzák nyilvánosságra a titkos szerződéseket!”, „Vesszen a hódító politika!” Kornyilov tábornok, a pétervári katonai kerület parancsnoka, kísérletet tett arra, hogy tüzérséget vessen be a tüntetők ellen, de a katonák megtagadták a parancs teljesítését. Tiltakozó tüntetések zajlottak le Moszkvában, Nyizsnyij Novgorodban, Harkovban, Jekatyerinburgban és más városokban is.

Ezek az események az Ideiglenes Kormány válságának kezdetét jelezték. A burzsoázia vezérei, hogy mentsék a helyzetet, manőverezéshez folyamodtak: elhatározták, hogy feláldozzák a nép által leginkább gyűlölt minisztereket, Miljukovot, Gucskovot, s a kormányba — megrendült tekintélyének helyreállítása végett — bevonják a pétervári szovjet képviselőit.

A szovjetnek ebben a helyzetben minden lehetősége megvolt arra, hogy a tömegek követelésének megfelelően minden hatalmat a kezébe vegyen. A mensevik-eszer vezetők azonban elutasították a kínálkozó lehetőséget: „… a tőkések bukófélben levő kormányát támogatták, még jobban belegabalyodtak a velük való paktálásba és még végzetesebb lépéseket tettek, amelyek a forradalom pusztulásához vezettek”.

1917. május 5-én Lvov herceg elnökletével megalakult az új Ideiglenes Kormány. Az új kormányt koalíciós alapon állították össze: tíz minisztere a burzsoázia képviselője volt, hat miniszter a kispolgári pártokat képviselte. Hadügyi és tengerészeti miniszter Kerenszkij lett, az eszerek vezetője, V. M. Csernov földművelésügyi miniszter, a mensevikek vezetője, I. G. Cereteli posta- és távírdaügyi miniszter.

A pétervári szovjet vezetői tehát durván megszegték korábbi határozatukat, amely kimondta, hogy nem vesznek részt burzsoá kormányban. Áruló lépésük leplezésére demagóg módon azt hangoztatták, hogy Miljukov és Gucskov leváltása a forradalmi demokrácia győzelme, a burzsoázia óriási engedménye. A valóságban persze szó sem volt ilyesmiről, csupán a díszletek változtak.

A koalíciós kormány politikája

A koalíciós Ideiglenes Kormány kizárólag abban különbözött az előző, tisztán polgári kormánytól, hogy a változatlan politikát most a „szocialista” miniszterek ígéreteinek és nagyhangú nyilatkozatainak valóságos áradata leplezte.

A „muzsik-miniszter” — így nevezték az eszerek Csernov földművelésügyi minisztert — arra fordította erőfeszítéseit, hogy a parasztmozgalmakat „törvényes mederbe terelje”, megakadályozza a földesúri földek erőszakos elfoglalását. A parasztokat továbbra is azzal hitegették, hogy várják meg az alkotmányozó gyűlés összehívását. Csernov, aki a parasztmozgalmak nyomása alatt lavírozásra kényszerült, a föld adásvételét megtiltó törvénytervezetet terjesztett elő, amelyet azonban a kormány nem fogadott el.

Nem változott meg a kormány munkáspolitikája sem. A munkaügyi miniszter, a mensevik Szkobelev, bejelentette, hogy a tőkésektől maradéktalanul el fogják venni a vállalkozói hasznot. Ez a külsőre forradalmi lépés azonban valójában üres frázis volt, melyet semmiféle gyakorlati lépés nem követett. Nem iktatták törvénybe a nyolcórás munkanapot, a béremelési követeléseket nem teljesítették, a munkaügyi konfliktusokat a tőkések javára oldották meg. A kormány nem foganatosított rendszabályokat a gazdasági zűrzavar, a drágaság és a spekuláció ellen. Tevékenysége abban merült ki, hogy különféle „szabályozó” szerveket létesített, amelyeket a burzsoázia képviselői tartottak a kezükben, ugyanakkor pedig ellene szegült annak, hogy a termelést és a javak elosztását munkásellenőrzés alá helyezzék.

A monopoltőke az Ideiglenes Kormány támogatásával szélesítette ki pozícióit. A részvénytársaságok, szindikátusok stb. szervezésének és tevékenységének módjára vonatkozó korlátozásokat megszüntették. Oroszországban csupán 1917 első hat hónapjában 206 részvénytársaság alakult. A nagytőkések új vállalkozói szervezeteket létesítettek: az Iparvédő Bizottságot, a Magánvasutak Tanácsát, az Egyesített Ipari Szövetséget. Augusztus közepén Pétervárott megtartották az üzem- és gyártulajdonosok társaságainak konferenciáját, s itt egységes országos szervezetet alakítottak.

A koalíciós kormány az oroszországi népek függetlenségének ellenségeként lépett fel. Ellenséges álláspontra helyezkedett még a különböző nemzetiségi területeken — Ukrajna, Belorusszia, Közép-Ázsia, a Kaukázus vidéke stb. — létrejött burzsoá-nacionalista szervezetekkel szemben is.

Röviddel megalakulása után a koalíciós kormány összeütközésbe került az ukrán Központi Radával. Az összeütközést a Rada manifesztuma — az „Első Univerzálé” — közzététele váltotta ki, amely kimondta, hogy az ukrán népnek „joga van arra, hogy maga rendelkezzék életével”. E pusztán deklaratív kijelentés is elég volt ahhoz, hogy heves ingerültséget keltsen az Ideiglenes Kormányban. Súlyos konfliktus robbant ki a Finnországhoz fűződő kapcsolatok terén is. Az Ideiglenes Kormány arra szorítkozott, hogy helyreállította Finnország autonómiáját abban a formában, ahogyan az 1809. évi alkotmány előírta. Midőn pedig a finn parlament törvényt hozott, amelynek értelmében a külpolitika és a hadügyek kivételével minden kérdésben autonóm jogok illetik meg, a parlamentet azonnal feloszlatták, s épületét kormánycsapatok szállták meg.

Változatlan maradt a külpolitika is. Az imperialista háborúnak a „végső győzelemig” való folytatását a kormány békeszerető nyilatkozatokkal leplezte. Május 6-i deklarációjában kijelentette: arra törekszik, hogy „mielőbb elérhessék az általános békét”. Ám a megfogalmazás általános jellege a legkülönfélébb értelmezésekre is lehetőséget adott. A kormány valódi szándékai abban nyilvánultak meg, hogy kategorikusan elzárkózott a cárizmus idején kötött titkos szerződések közzététele elől. Az orosz követekhez küldött titkos instrukciókban és a szövetséges hatalmak diplomatáival folytatott beszélgetések során az új külügyminiszter, Tyerescsenko, maradéktalanul felfedte az Ideiglenes Kormány kijelentésének valódi értelmét. A deklaráció, mondta többek között a japán követnek, „semmi esetre sem jelenti azt, mintha azonnali általános békekötést javasolnánk… A háborút semmi esetre sem szakítjuk meg.”

A háború folytatásának politikája azzal a következménnyel járt, hogy tovább erősödött Oroszország függősége az antanttal szemben. Az orosz burzsoázia — attól rettegve, hogy magára marad a forradalmi néppel szemben — egyébként is arra törekedett, hogy a szövetségeseknek tett újabb engedmények révén biztosítsa magának a nyugati imperializmus politikai és gazdasági támogatását. A szövetségesek ezt kihasználva egyetlen dolgot követeltek: a hadműveletek folytatását, bármi áron is. Oroszországba érkeztek nyugat-európai szociálsoviniszták— az angol Henderson és J. H. Thomas, a francia A. Thomas, a belga Vandervelde — valamint az AFL képviselői, hogy az orosz népet rábeszéljék „kötelességének teljesítésére”. A szövetségesek követelésére az Ideiglenes Kormány katonai alakulatokat küldött a Nyugat-Európában és a Balkánon harcoló orosz csapatok újjászervezésére és feltöltésére.

Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok imperialista körei már ekkor terveket szőttek Oroszországnak befolyási övezetekre való felosztásáról; e tervek megvalósításában a háború alatt megerősödött amerikai imperializmus vezető szerepre tört. 1917 májusában az amerikai kormány bejelentette, hogy kölcsönt nyújt Oroszországnak. A bejelentést követően népes katonai-politikai misszió érkezett Oroszországba, élén Root volt miniszterrel. A misszió ekként fogalmazta meg kormánya álláspontját: „Ha nem harcoltok — nem kaptok pénzt”. Az Ideiglenes Kormány nagy sietve újfent hitet tett amellett, hogy Oroszország folytatja a háborút. A Root-misszió működése „Az orosz hadsereg és polgári lakosság morális állapotának megőrzését és megszilárdítását célzó amerikai akcióterv” elkészítésével zárult. Ezzel egyidejűleg a Stevens mérnök vezette „technikai misszió” tervet dolgozott ki az ország gazdasági életének idegrendszere, a vasúti hálózat megkaparintására. Az Ideiglenes Kormány Stevenset tanácsadónak nevezte ki a közlekedésügyi miniszter mellé, az Egyesült Államokban pedig ezalatt különleges „vasúti hadtestet” létesítettek azzal a céllal, hogy kézbe vegye az orosz vasutak irányítását.

A forradalmi tömegmozgalmak fellendülése

A munkásokban, a dolgozó parasztokban és a katonákban szakadatlanul fokozódott az elégedetlenség az Ideiglenes Kormány népellenes, imperialista politikájával szemben. A tömegek forradalmi aktivitása növekedőben volt. A bolsevik párt segítette őket abban, hogy helyesen értékeljék az eseményeket, és a szovjetek hatalmáért vívott küzdelem zászlaja alá tömörüljenek.

A bolsevikok bátor forradalmi propagandát fejtettek ki a gyárakban és üzemekben, a laktanyákban, a lövészárkokban és a parasztok körében. Heves szócsatákat vívtak a burzsoá pártok képviselőivel és a megalkuvókkal, szenvedélyes erővel és egyben ügyes hozzáértéssel győzték meg hallgatóikat eszméik igazáról.

A dolgozók gyűlésein Lenin is gyakran felszólalt. Beszélt a Putyilov-, az Obuhov-gyár és a Csőgyár munkásai, az Izmaili ezred és más egységek katonái előtt. A páncéloshadosztály katonáinak gyűlésén elhangzott felszólalásáról a „Szoldatszkaja Pravda” így írt: „A beszéd olyan erőt árasztott, olyan ellenállhatatlan igazság hevítette át, hogy a gyűlés résztvevői utána még sokáig nem tudtak lecsillapodni, s a katonák vállukra emelték Lenin elvtársat. . .”A tömegek megnyerésében óriási szerepet játszott a bolsevik sajtó. 1917 nyarára a bolsevik újságok száma meghaladta a negyvenet, napi példányszámuk 320 000 volt. Különösen nagy népszerűségnek örvendett a „Pravda”, amely csaknem naponta közölt cikkeket Lenin tollából.

Napról napra nőtt a munkásosztály szervezettsége. A forradalmi harcokban megalakított üzemi bizottságok (fabzavkomok) egy-egy vállalat valamennyi munkását és tisztviselőjét egyesítették. Az üzemi bizottságok eltávolították a vállalatoktól a régi adminisztráció leggyűlöltebb képviselőit, számos esetben munkásellenőrzést létesítettek a termelés fölött, munkásmegmozdulásokat, gyűléseket és tüntetéseket szerveztek, nagyszabású politikai és kulturális-népművelő tevékenységet fejtettek ki.

A munkások újjáélesztették a régi szakszervezeteket és újakat hoztak létre. Csupán 1917. március-áprilisában Pétervárott és Moszkvában több mint 130, egész Oroszország területén pedig mintegy 2000 szakszervezet alakult. A szakszervezetek III. összoroszországi konferenciáján (június végén) a küldöttek mintegy 1,5 millió tagot képviseltek. A bolsevikok ekkorra már sok pétervári és moszkvai szakszervezetet — a vasmunkásokét, a textilmunkásokét, a bőrösökét —irányításuk alá vontak, más szakszervezetekben azonban még a mensevik és eszer befolyás dominált.

Kiszélesedett a nyolcórás munkanapért, a béremelésért, a jobb munkafeltételekért vívott küzdelem. 1917 nyarán országszerte nagyszabású gazdasági sztrájkok robbantak ki — a moszkvai és a pétervári vasúti csomóponton, Szormovóban, Bakuban, a Donyec-medencében, az Urálban és másutt.

Újra fellendülőben volt a parasztmozgalom. Az ország minden tájáról olyan hírek érkeztek, hogy a parasztok megtagadják a földesuraknak járó szolgáltatások teljesítését, a tilalmak ellenére fát vágnak az erdőkben, ráteszik a kezüket a rétekre, kaszálókra, lefoglalják a termést, a felszereléseket, elszántják a földesúri földeket, szétdúlják és felégetik a földesúri uradalmakat. A földesúri földek és javak elvétele március-májusban a paraszti megmozdulásoknak alig több mint 30 százalékát tette ki; június-augusztusban sokkal nagyobb méreteket öltött: a megmozdulásoknak mintegy 70 százalékát az ilyen esetek alkották. A parasztmozgalom a központi földművelő övezetben, a Volga mentén, Ukrajnában és Belorussziában volt a legerősebb.

A munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek példájára és hatására paraszt-szovjetek alakultak: a kormányzósági és kerületi szovjeteket parasztkongresszusokon, a járási és falusi szovjeteket az illető járás, illetve falu lakóinak gyűlésén választották. Az eszerek és a mensevikek, akik a kormányzósági és a kerületi szovjetekben megszerezték a vezető pozíciókat, minden eszközzel gátolni igyekeztek a parasztság forradalmi kezdeményezéseit. A parasztküldöttek I. összoroszországi kongresszusa (1917. május) az eszer többség befolyása alatt bizalmat nyilvánított az Ideiglenes Kormány iránt, és helyesléséről biztosította a háború folytatásának politikáját.

A bolsevikok a kongresszus szónoki emelvényét agrárprogramjuk népszerűsítésére, a paraszti tömegek megnyerésére használták fel. Lenin nyílt levelet intézett a küldöttekhez, s május 22-én nagy beszédet tartott a kongresszuson. A bolsevikok határozati javaslata követelte, hogy minden földet megváltás nélkül haladéktalanul adjanak át a népnek, a földeket a parasztok által megalakított szovjetek és bizottságok rendelkezésére bocsátva. Az eszereknek és a mensevikeknek azonban sikerült a javaslatot megbuktatniuk és a sajátjukat elfogadtatniuk, amely — noha elismerte, hogy a földet a nép kezére kell adni — a megoldást változatlanul az alkotmányozó gyűlés összehívásának idejére halasztotta.

Az ország politikai életének középpontjában a háború kérdése állott. A tömegekben élő honvédő illúziókat még nem sikerült leküzdeni, de mind erőteljesebbé vált a törekvés: véget kell vetni a háborúnak. Fokozódott a forradalmi erjedés a hadseregben és a flottában.

A bolsevikok legjobb kádereiket irányították a hadseregbe. A katonatömegek egyre nagyobb bizalommal fordultak a bolsevik párt felé. A parancsnokságnak immár számolnia kellett a választott katona- és matrózbizottságokkal. A balti flotta politikai életének irányítása még 1917 tavaszán a forradalmár matrózok által létrehozott választott demokratikus szerv, a Centrobalt kezébe került, amelyben a bolsevikok döntő befolyással rendelkeztek. A bolsevik párt katonai szervezeteinek összoroszországi konferenciáján (1917. június) összesen 60, a fronton és a hátországban működő pártszervezet küldöttei vettek részt, 26 000 párttag képviseletében. Az értekezlet megválasztotta a bolsevik katonai szervezetek összoroszországi irodáját N. I. Podvojszkij elnökletével. A bolsevik újságok — a „Pravda”, a „Szoldatszkaja Pravda”, az „Okopnaja Pravda” stb. — nagy népszerűségre tettek szert a katonák körében.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!