Címke: ideológia

A kapitalizmus motorja az élősködés 17. rész
Jog megszerzése a kizsákmányolásra és az élősködésre
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Jog megszerzése a kizsákmányolásra és az élősködésre

Mivel a tőkés a polgári demokrácia keretében működő kapitalizmus politikai-gazdasági rendszerében az eredeti tőkefelhalmozással megszerezte a jogot és a lehetőséget a kizsákmányolásra, a bérrabszolga vásárlásra, az élősködésre, a henyélésre, és ezzel a lehetőséget a felsőbbrendűségére, ami kapitalizmus embertelen antidemokratikus erkölcse. A kapitalizmus csak így képes működni, embertelenül.

Marx: „… a tőkés felhalmozást megelőzte egy „eredeti” felhalmozás … olyan felhalmozás, amely a tőkés termelési módnak nem eredménye, hanem kiindulópontja … Ez az eredeti felhalmozás körülbelül ugyanazt a szerepet játssza a politikai gazdaságtanban, mint a bűnbeesés a teológiában. Ádám beleharapott az almába, és ezzel rászakadt az emberi nemre a bűn. Eredetét úgy magyarázzák, hogy az elmúlt idők anekdotájaként mesélik el. Egyszer, réges-régen élt az egyik oldalon egy szorgalmas, értelmes és mindenekelőtt takarékos elit, a másik oldalon meg lusta, mindenüket, sőt annál is többet elherdáló korhelyek. Igaz, hogy a teológiai bűnbeesés legendája azt meséli el nekünk, hogyan ítéltetett az ember arra, hogy orcája verítékével egye kenyerét; a közgazdasági bűnbeesés históriája viszont azt leplezi le, hogyan lehetnek olyan emberek, akiknek erre semmi szükségük nincs. De egyre megy. Így történt, hogy az előbbiek gazdagságot halmoztak fel, az utóbbiaknak pedig végül nem maradt más eladnivalójuk, mint a saját bőrük. És ettől a bűnbeeséstől kelteződik a nagy tömeg szegénysége, amelynek még mindig, minden munkája ellenére, nincs más eladnivalója, mint saját maga, és a kevesek gazdagsága, amely folyton növekszik, holott már régen nem dolgoznak.”

Bárányok bégessetek, legeljetek!

A tőkés kizsákmányolást, élősködést, felsőbbrendűséget a proletároknak (bárányoknak) el kell tűrniük, de legjobb, ha békésen, vagy még jobb, ha ezt lelkesen fogadják el és boldogan „bégetnek”, ez a tőkések a „ragadozó farkasok” érdeke. Ehhez szükséges és kiválóan alkalmas a hamis tudománytalan világnézet, amit a médiák jól fizetett proletárjai, a kiváló agymosó szakemberek mosolygósan betáplálnak a prolik agyába, de ha ez nem segít, mégsem „bégetnek” lelkesen a „bárányok”, esetleg morognak, akkor a tőkés államhatalom diktatúrája (a farkas agyara) ezt megoldja; a tőkés hatalom a rendőrt, a katonát, a bíróság fizetett bérrabszolgáit küldi a morgó, elégedetlen bérrabszolgákra, akik a jobb „legelési” lehetőségért saját fajtájuk ellen fordulnak. De sokszor elegendő a proli életlehetőségének korlátozása vagy megvonása is, a munkanélküli proli nyomorog vagy éhenhal, és inkább tűri a diktatúrát és méginkább éljenzi lelkesen. De, ha le is süti szemeit azért még lehet, hogy nyitva a bicska a zsebében.

Marxista filozófia alapjai: „… Az ideológia az osztálytársadalomban valamely meghatározott osztály helyzetét és érdekeit kifejező társadalmi (politikai, filozófiai, vallási stb.) nézetek összessége. Az ideológiát az illető osztály művelt képviselői, ideológusai — filozófusok, szociológusok, jogászok, közgazdászok, írók, költők stb. — dolgozzák ki. Az osztály ideológusai nemcsak a szóban forgó osztály tagjai lehetnek, hanem olyanok is, akik más osztályokból származnak.

… A polgári ideológiát a burzsoá társadalom hajnalán nemcsak olyan emberek dolgozták ki, akiket származásuk a polgársághoz fűzött, hanem olyanok is, akik a nemességből származtak. A proletariátus ideológiájának megalkotói a polgári értelmiség soraiból kerültek ki. Általában véve, az osztály ideológusai és egyszerű tagjai között műveltségük és egyéni helyzetük tekintetében jelentős különbség állhat fenn. Marx azt írta, hogy a kispolgárság ideológusai nem feltétlenül szatócsok vagy a szatócsokért lelkesedő emberek. … Az osztálytársadalomban az uralkodó eszmék az uralkodó osztály eszméi. Az elnyomott tömegek gyakran tulajdon érdekeik ellenére az uralkodó osztály politikai, jogi és erkölcsi nézeteit, világszemléletét teszik magukévá. … Először is azért, mert az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeivel rendelkezik, ezzel egyúttal a szellemi termelés eszközeivel is rendelkezik; másodszor azért, mert az elnyomott osztályokra egész helyzetük, életfeltételeik az uralkodó gazdasági viszonyokkal együtt rákényszerítik az uralkodó osztály eszméit, képzeteit és nézeteit is. A hatalmon levő osztályok egész bonyolult ideológiai apparátusa ezeknek az osztályoknak az ideológiáját védelmezi és terjeszti. De valamely osztály eszméi csak addig uralkodnak osztatlanul, amíg az illető osztály uralmának gazdasági alapjai viszonylag szilárdak, maradnak. Amikor az adott gazdasági viszonyok a termelőerők fejlődésének fékjévé válnak, amikor a régi társadalomban létrejönnek az új társadalom anyagi előfeltételei vagy elemei, akkor megjelennek az új eszmék, amelyeket a haladó társadalmi erők fegyverként forgatnak az új társadalomért vívott harcukban.

… A polgári forradalom győzelme megmutatta, mit jelentettek valójában a XVIII. század nagy felvilágosítóinak követelései. A szabadságról kiderült, hogy a kizsákmányolás és a konkurrencia szabadsága, az egyenlőség és az igazságosság a hamis, formális jogegyenlőségben, a burzsoá igazságszolgáltatásban öltött testet, amely a gazdagok érdekeit védelmezi a szegényekkel szemben. A felvilágosítók követelései és jelszavai ilyenformán sok tekintetben illúziónak bizonyultak.

… A fejlett tőkésországok mai burzsoáziája, amely régóta reakciós, népellenes erővé vált, továbbra is arra törekszik, hogy önös osztályérdekeit az egész nép érdekeinek tüntesse fel, s politikáját és ideológiáját olyannak ábrázolja, amely az egész nemzetet képviseli. A mai burzsoá ideológusok álszent módon dicshimnuszokat zengenek a tőkés rendről és a burzsoá államról, különféle elméleteket és mítoszokat gyártanak, amelyek igazolják a „kiválasztottak” hatalmát a nép felett, vagy az osztályantagonizmust takargatják. Az uralkodó osztályok politikai és eszmei területen tanúsított képmutatása annál nagyobb lesz, minél inkább összeomlanak uralmának alapjai, és minél inkább összeütköznek érdekei a nép, a társadalom érdekeivel. A mai burzsoázia a szabadságról és az egyenlőségről, az erkölcsről, a demokráciáról hangoztatott szólamokhoz folyamodik, hogy elpalástolja a tőkés monopóliumok valóságos uralmát. A „szabad világ” cégére mögött a kizsákmányolás és a jogfosztottság, a politikai reakció és a militarizmus világa húzódik meg.

… Az összes osztály közül csak a proletariátus az, amelynek nincs szüksége sem illúziókra, sem képmutatásra, mivel a proletariátus mint osztály felszabadulásának feltételei egyúttal az egész társadalomnak a kizsákmányolás és az osztályantagonizmusok alóli felszabadulása valóságos feltételei is. A proletár, szocialista ideológia, éppen azért, mert annak az osztálynak az érdekeit fejezi ki, amely mindörökre megszünteti a kizsákmányolást és az osztályantagonizmust, lényegénél fogva az egész jövendő emberiség ideológiája. A szocialista ideológia nemcsak elveti a valóság eltorzított, vallásos és idealista szemléleteit, hanem a régi társadalom gazdasági viszonyaiban meg is találja magyarázatukat. A proletariátus ideológiája igazi tudományos ideológia. Miután a kapitalista társadalomban létrejött mint a munkásosztály forradalmi harci fegyvere a tőke ellen, ez az ideológia a munkásosztály győzelme után, az új társadalom építése során, a szocialista termelési viszonyok fejlődése és erősödése alapján tovább fejlődik és a legsokoldalúbban kibontakozik.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az egységfront és a tőke támadása
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

[1923. augusztus 22.]

A dolgozó tömegek egységfrontjának eszméje már nem pusztán az elméleti fejtegetések és az általános politikai propaganda tárgya, hanem közeleg gyakorlati megvalósításának ideje is.

Ami ma az egységfront megvalósítását szükségszerűvé teszi, az mindenekelőtt a tőke erősödő támadása. A június 9-én bekövetkezett politikai változás, bárhogyan is értékeljük, mindenki számára nyilvánvalóan és vitathatatlanul azt jelenti, hogy elszabadult ennek a támadásnak pusztító ereje. A kapitalisták úgy érezték, hogy a kizsákmányolás különböző területein teljesen szabad kezet kaptak: az iparban és a kereskedelemben, a bank- és a részvény- ügyletekben, létfontosságú árukkal való üzérkedésben, a nagy bérházakkal és a földbirtokokkal kapcsolatban. Lázasan dolgoznak, hogy minden törvényes és más akadályt ledöntsenek, amely útjukat állja, és erőteljesen tevékenykednek annak előkészítésén, hogy az adó- és jóvátételi terheket a városi és falusi dolgozók tömegeire hárítsák.

Már tapasztalhatók a tőke erősödő támadásának első nyilvánvaló következményei. A munkások reálbére csökken, miközben a drágaság növekszik. A bolgár munkásokat az utcára dobják munka és kenyér nélkül, és a vállalatokat egyre inkább idegen elemekkel töltik meg, főleg a szétvert Vrangel-hadsereg* – Még a Sztambolijszki-kormány engedélye alapján Bulgáriában telepedett le Vrangel báró Szovjet-Oroszországban szétvert ellenforradalmi fehérgárdista csapatainak egy része.* embereivel. A munkanapot önkényesen meghosszabbítják, és arcátlanul lábbal tiporják a jelenleg érvényben levő Munka Törvénykönyv rendeleteit. A kiskereskedők és a házalók szabadságát korlátozzák, és a kisipar támogatása is háttérbe szorul, ugyanakkor azonban a nagykereskedelem és a tőzsde üzérkedésének legkisebb korlátozásait is eltörlik. A földhöz juttatott parasztoktól elveszik a földet, a nagybirtokosoknak pedig az érvényben levő földreform-törvény ellenére lehetőséget adnak arra, hogy a parasztok földjéről elhordják a kévéket, bár a földművesek nehéz munkával, arcuk verejtékével művelték meg nemrég kapott földdarabkájukat. Ahelyett, hogy kibővítenék és megjavítanák a lakástörvényt a dolgozó lakosság és a kis háztulajdonosok védelmére, mindent elkövetnek, hogy elérjék a törvény visszavonását. Az élelmiszerek, ruházati cikkek, fűtőanyagok kapitalista monopóliumát a bankok, a részvénytársaságok és a magántőkések irányítják, akik az egész országban akadálytalanul kiépítik hálózatukat, hogy a tél folyamán még jobban felemeljék a tömegek számára létfontosságú cikkek amúgy is magas árát. Az élelmiszer kivitelét és a vámpolitikát nem az ország gazdasági helyreállítása és a belső fogyasztás tartalékainak biztosítása szempontjából alakítják, hanem kizárólag az exportvállalatoknak és az érdekelt üzéreknek gyors és nagy nyereség utáni telhetetlen vágyától vezérelve.

Egyébként ma a kapitalista kisebbség önző érdekei és mohó vagyonszerzése miatt minden eddiginél nagyobb veszély fenyegeti a bolgár dolgozó nép, a dolgozó értelmiség és az ország összes, tőkével nem rendelkező elemeinek mindennapi táplálékát, létezését és jövőjét.

Maradhat-e ebben a helyzetben karba tett kézzel a hatalmas, nyomorgó tömeg, és viselje-e közömbösen, részvétlenül tovább a sorsát? Bele kell-e törődnie abba, hogy tehetetlen zsákmány legyen a kapitalisták karmaiban és áldozatul essen veszett támadásuknak a munkásság körében jelenleg tapasztalható eltérő program, politika és taktika miatt? Melyik igazi népvezér engedhetné meg magának, hogy könnyelműen ezt javasolja?

A dolgozó tömegek és a dolgozó értelmiség valóban nincs megszervezve és nem tömörül egy egységes politikai pártba. A dolgozók nagy része a Bolgár Kommunista Pártban sorakozik fel és a párt zászlaja alatt halad, másik, szintén jelentős része a Népi Földművesszövetségben tömörül, a harmadik rész a Szociáldemokrata Munkáspártban, a negyedik, elég kis rész pedig a Radikális Párt kétségtelen többségét alkotja.

Ezek a pártok különböznek egymástól és különösen a kommunista párttól programjuk végső céljában és követeléseikben, általános felfogásukban, valamint politikai taktikájukban; ebből erednek háborúskodásaik is. Mivel azonban mindegyikük a dolgozó tömegek pártja, ellentéteik csak végső céljukat és az odavezető utakat illetően kibékíthetetlenek; köztük és a tőke pártjai között áthidalhatatlan a szakadék: egyrészről a proletariátus és a kispolgárság, másrészről a kapitalista burzsoázia érdekei között a kizsákmányolt és a kizsákmányoló, a rab és a rabszolgatartó közötti szakadék húzódik.

Ezért a dolgozó tömegek pártjai, ha hűek akarnak maradni a tömegek érdekeihez, feltétlenül a kapitalista pártok kérlelhetetlen ellenzékévé válnak, és haladéktalanul keresni fogják az érintkezési pontokat egymás között a közös munka és harc jegyében.

Ki lenne hajlandó ma azt állítani, hogy amikor a dolgozó tömegek és az egész dolgozó értelmiség ilyen nyomorúságos helyzetben van és ennyire súlyos megpróbáltatásoknak és szörnyű veszélyeknek van kitéve, pártjaik nem nyújthatnának kezet a közös harcra, hogy egységfrontot teremtsenek a tőke támadásával szemben egységes, konkrét program alapján, amely a bérek, a munkaidő, az élelem, a föld, a lakásszükséglet, az adók, a jóvátételek kérdésére és más egyéb létfontosságú kérdésekre vonatkozik.

A dolgozó tömegek pártjainak eltérő követelései és végső céljai nem akadályozhatják meg a közös munkát és harcot, az egységfront megalakítását a dolgozó tömegek védelmére a mostani sorsdöntő időben, ha a kommunista párthoz hasonlóan a többi pártot is a dolgozók érdeke vezérli, és ha felszámolják népellenes koalíciójukat a kapitalista pártokkal, a Demokratikus Szövetséggel és a nemzeti liberálisokkal.

A kommunista párt, amely anélkül javasolja az egységfrontot, hogy bármit is engedne nagy céljaiból a harc folyamán, anélkül, hogy mint önálló párt feladná függetlenségét és anélkül, hogy ezt kérné a szociáldemokratáktól, a Földművesszövetség tagjaitól és a radikálisoktól, mélyen meg van győződve arról, hogy ez a legbiztosabb eszköz a jelenlegi időpontban a tőke támadásának visszaverésére, a dolgozó tömegek megmentésére a nyomortól és azoktól a veszélyektől, amelyeknek ki vannak téve, és ez az egyetlen lehetőség arra, hogy az ország kijusson a zsákutcából, amelybe a kapitalista burzsoázia belevitte.

Az egységfront a gyakorlatban egyáltalában nem jelent lemondást az általános pártelvekről, s azt sem jelenti, hogy a pártok elveszítenék jellegüket, de jelenti a közös, konkrét, kapitalistaellenes platform elfogadását és megvalósítását a dolgozó tömegek megvédelmezése érdekében.

Június 9-e előtt, amikor a Földművesszövetség teljes egészében az uralkodó falusi burzsoázia kezében volt, s elkeseredett küzdelmet folytatott a városi és falusi dolgozó tömegekkel, nyilvánvalóan nem lehetett megvalósítani a munka egységfrontját. Ez az akadály ma már elhárult, mint ahogyan számos más akadály is megszűnt időközben. A történtek után a Földművesszövetség már semmiképpen sem lehet a falusi burzsoázia eszköze, és elkerülhetetlenül a dolgozó tömegekkel halad együtt; vagy ha ezt képtelen megtenni, visszavonhatatlanul és véglegesen elpusztul.

Az egységfront előtt megnyílt az út. És a munkának ez a tőke elleni egységfrontja megvalósul, mivel ezt követeli az élet és a dolgozó tömegek acélos akarata.

Jaj azoknak a pártoknak és pártvezéreknek, akik a bolgár dolgozó nép képviselői akarnak lenni, de elég esztelenek ahhoz, hogy pártjuk vagy saját elképzelésük alapján, a kapitalistákkal fennálló koalíció megőrzése kedvéért szembefordulnak a munka-egységfronttal!

Ezzel ők maguk írják alá politikai halálos ítéletüket!

Georgi Dimitrov: Izbrani proizvedenija.
3. köt. 30-35. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 16. rész
Az értéktörvény torzulása a kapitalizmusban
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Az értéktörvény torzulása a kapitalizmusban

A munkával termelt áru árának az értéktörvénytől eltérő magyarázása a kapitalizmusban a tőkések érdeke, ami a proletárok félrevezetésére és a kizsákmányoló kapitalista lelkiismeret megnyugtatására, az élősködés jogosságának bizonyítására szolgál. Az értéktörvény lényege az, hogy a cserében az áruk végső soron az újraelőállításukhoz társadalmilag szükséges munkaidő alapján — tehát értékük alapján — cserélődnek. Vagyis az értékek (termékek) csak munkával (néhány a természetben ingyen meglevő kivételével), a proletárok munkájával keletkeznek, ez az értékük alapja. A kapitalizmusban az áraknak az értéktörvénytől való eltérése előszöris a tőkések élősködésének a finanszírozását szolgálja; valamint a kapitalizmusban a társadalmi és világméretekben megvalósuló termelési anarchiának (társadalmi és világméretű tervszerűtlenségének); a gátlástalan kizsákmányolásnak, a monopóliumok érdekeinek, a spekulációnak, a konkurenciának, az élősködés erkölcsének a következménye; a termék értéke a munkaerő tevékenység által lesz csak értékes, értékesebb; a munkamegosztás bármelyik pontján is csak a munka hoz létre értéket; a kereslet-kínálat és a manipulálás miatt piacon ettől eltérhet az ára, ami a kapitalizmusban elkerülhetetlen. A „munkamegosztásban” a tőkés dolga az élősködésének szervezése. A kereskedelemben a spekuláció ármanipulációja nem értékteremtő, hanem küzdelem az elsőségért, az élősködésért, a hibák, előnyök kihasználása csupán. A kereskedelmi munka is értéket képvisel, a költségben, az árban megjelenik, de értéket nem termel, a termék használati értéke nem változik meg, de alkalmas a kereskedő általi spekulációra. A spekuláció egy bizonyos határon túl már csak élősködés lehet, mert megkárosítja a termelőt és a fogyasztót is.

Marxista filozófia alapjai: … A kapitalizmusban a termelés társadalmi, az elsajátítás pedig magánjellegű, s az adásvételi aktus szétválása, valamint az áruk értékesítésében ennek alapján keletkező fennakadások válságra és a tőkés társadalom megrázkódtatására — a kereskedelem szétzilálására, a termelés csökkentésére, a munkanélküliség növekedésére, a kisárutermelők tönkremenetelére, ipari, kereskedelmi és bankvállalatok csődbe jutására stb. — vezetnek.

… A történelem arról tanúskodik, hogy a mások rovására való meggazdagodás törekvése csak a magántulajdonon és a kizsákmányoláson alapuló társadalomra jellemző.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Munkás-egységfront
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

[1923. május 1.]

A proletariátus egysége az első világháborúig a világ fontos országaiban még nem volt teljes. A II. Szocialista Internacionálé és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség, reformista politikájával, az osztályok közötti együttműködést szorgalmazó taktikájával és nacionalista ideológiájával képtelen volt megteremteni az egységes munkásfrontot a kapitalizmussal szemben, sem az egyes országokban, sem nemzetközi méretekben.

E két nemzetközi proletárszervezet és a bennük részt vevő pártok és szakszervezetek legfőbb vezetői azután az imperialista háború megindulásakor és a háború alatt szégyenletes árulást követtek el az úgynevezett társadalmi béke meghirdetésével és támogatásával, vagyis azzal, hogy együtt haladtak országuk burzsoáziájával, és szervezeteiket a kapitalista haza szolgálatába állították. Ezzel végleg szétrombolták a munkástömegeknek azt a gyenge egységét is, amely addig kiformálódott.

A háború befejezése után pedig, az oroszországi proletárforradalom győzelme után, ahelyett, hogy gyorsan helyreállították volna a sokat szenvedett, forrongó munkástömegek egységfrontját, hogy biztosítsák a forradalom győzelmét egész Európában, az áruló szocialista vezérek és szakszervezeti bürokraták újra a nemzeti burzsoázia oldalára álltak, segítettek osztályuralmának megőrzésében és abban, hogy a háború során alapjaiban megingott és megrozzant kapitalizmust helyreállítsa, s még nagyobb mértékben kizsákmányolhassa és elnyomhassa a kimerült és legyengült proletariátust.

A reformisták és az amszterdami bürokraták már öt esztendő óta szövetségben állnak (ilyen vagy olyan formában) saját országuk burzsoáziájával. Az pedig abban a pillanatban, amint magához tér, mozgósítja erőit, és veszett harcot indít a munkanap meghosszabbításáért, a reálbérek csökkentéséért, az összes háború előtti munkásvívmányok eltörléséért, és újabb imperialista, háborús kalandokba bocsátkozik. Ezek a hősök, akik bombasztikus frázisokat pufogtatnak a kapitalizmus és a háború ellen, minden lehető módon támogatják a tőke előretörését, előkészítik a fasizmus útját, igazolják nemzeti imperializmusuk hódító tevékenységét, és akadályozzák a kapitalizmus és az imperializmus, a fasizmus és a háború elleni egységes munkásfront megteremtését.

Hangos tiltakozásokat és hosszú határozatokat szavaznak meg nemzetközi kongresszusaikon Rómában és Hágában a francia imperialisták ellen, akik meg akarják szállni Németország legfontosabb ipari területét (Ruhr), és azzal fenyegetőznek, hogy egy ilyen megszállás és háborús veszély esetén nemzetközi általános sztrájkot szerveznek. Az Amszterdami Szövetség vezetői viszont nemcsak hogy nem vesznek részt annak az első és elengedhetetlen feltételnek a megteremtésében, amely biztosítaná az ilyen komoly akció sikerét – ez a feltétel a munkás-egységfront -, hanem ellenkezőleg, előidézték az Általános Munkásszövetség szakadását Franciaországban és a Nemzetközi Általános Szakszervezeti Szövetség felbomlását Csehszlovákiában, és módszeresen előkészítik a Német Általános Szakszervezeti Szövetség széthullását is az ellenzéki elemek és szekciók üldözésével és kizárásával a szakszervezeti szövetségből.

Ugyanakkor makacsul elutasították a Vörös Szakszervezeti Internacionálé és a Kommunista Internacionálé minden javaslatát egy közös nemzetközi konferencia összehívására vagy egy nemzetközi munkáskongresszus megrendezésére minden munkáspárt és szakszervezet képviselőinek részvételével, a Ruhr-vidék megszállása elleni akció sikeres megszervezése érdekében, a tőke támadása ellen, a fasizmus és a világot fenyegető új imperialista háború ellen.

A reformisták és az amszterdami vezetők minden vonalon és minden országban olyan buzgalommal dolgoznak, ami nemesebb célokhoz jobban illene. Támadják a proletariátus egységét, a munkás-egységfront megteremtését azzal a céllal, hogy biztosítsák kapcsolataikat és barátságos együttműködésüket a burzsoáziával.

A II., Szocialista Internacionálé és az Amszterdami Szövetség hősei készek egységes frontot alkotni Mussolinival és fasiszta bandájával Olaszországban, Poincaréval Franciaországban, Cuno-Stinnes kormányával Németországban, a burzsoá reakcióval Csehszlovákiában, a szerb egyeduralkodó burzsoáziával és rendőrségével Jugoszláviában, a gyárosok, bankárok és üzérek tömbjével Bulgáriában (egy és ugyanazokon a választási listákon a néppárti és a demokratikus fejesekkel, mint nemrégiben) és így tovább, de semmiképpen sem hajlandók elfogadni az egységfrontot a kommunista forradalmi proletariátussal, a kapitalizmus és a háború ellen, a béke érdekében.

S amikor a francia imperializmus hadserege betört a Ruhr-vidékre és Európát új háború fenyegette, amikor tehát valóra kellett volna váltani a nemzetközi általános sztrájkra hozott hangoskodó határozatokat, az amszterdamiak az antant oldaláról ténylegesen átálltak a francia megszállók és elnyomók oldalára, és az Amszterdami Szövetség titkára elcsukló hangon közölte a világgal : a Szövetségnek nincs ereje arra, hogy határozatait végrehajtsa. Felülmúlhatatlan cinizmussal emiatt a munkástömegeket vádolta, amelyek közömbösek, amelyeket elfoglalják saját önző, mindennapi gondjaik és nem kívánnak nagy feladatokért küzdeni.

Holott az egész világon a proletariátus legközelebbi érdekei: az önfenntartás és az önvédelem, a tőke veszett támadásának visszaverése, a kenyér, az otthon és a szabadság biztosítása, valamint alapvető osztályérdeke, a kapitalista kizsákmányolás láncaitól való végérvényes megszabadulás – mindez elkerülhetetlen szükségszerűséggel megköveteli az egységfront minél előbbi megteremtését a szakszervezeti és politikai harcban nemzeti és nemzetközi méretekben.

Minden ország és az egész világ proletariátusa elé a történelem azt a dilemmát állítja: vagy megteremti saját egységfrontját a tőke támadása elleni harcban, vagy ha nem képes ezt megtenni, teljesen védtelenül kiszolgáltatja magát a kapitalisták és az imperialisták őrült és megvadult bandáinak, és évtizedekre igavonó állattá válik.

S az utóbbi elkerülhetetlenül be is következett volna, ha nem él az egészséges osztályösztön a proletariátusban, ha a proletariátus képtelennek bizonyult volna levonni eddigi keserű és véres tapasztalatainak tanulságait, ha nem létezne a Kommunista és a Vörös Szakszervezeti Internacionálé, ha nem lennének a kommunista pártok és a forradalmi szakszervezetek, meg a reformista szakszervezetekben az ellenzéki áramlatok, amelyek olyan erőteljesen, odaadóan és makacsul dolgoznak a munkás-egységfront megteremtésén.

S valóban, meg kell állapítanunk, hogy ebben az irányban minden új nap új és jelentős eredményeket hoz.

Már a szociáldemokrata pártokban és a reformista szakszervezetekben is kialakulnak hatalmas munkásellenzéki irányzatok, amelyek határozottan az egységfront oldalán állnak. A tömegek lent testvéri kezet nyújtanak egymásnak, politikai irányra és szervezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, szövetkeznek a közös harcra Németországban és Franciaországban, Olaszországban és Csehszlovákiában és egy sor más országban a gyári munkástanácsokban.

Ez év márciusában Frankfurtban (Németország) a proletariátus egységes nemzetközi akciójának megszervezésére nemzetközi munkáskonferenciát hívtak egybe a Ruhr-vidék megszállása ellen, a fasizmus ellen és az új imperialista háború előkészítése ellen. Ezt a konferenciát a II. Internacionálé és az Amszterdami Szövetség vezérkara ismét bojkottálta, de a Kommunista Internacionálé, a Vörös Szakszervezeti Internacionálé és a különböző országok kommunista pártjai és forradalmi szakszervezetei mellett részt vettek rajta Németország, Franciaország, Anglia és más országok gyári munkástanácsainak képviselői is, közöttük számos szociáldemokrata és az Amszterdami Szövetséghez tartozó szakszervezeti tag is. Igen szemléletesen megmutatta ez, milyen nagy sikert ért el már a munkás-egységfront eszméje.

A szociáldemokrata párt és a szászországi burzsoázia koalíciójának felbomlása és egy szocialista kormány megalakulása a kommunisták támogatásával és munkásprogrammal, amelyet a szászországi gyári munkástanácsok dolgoztak ki, szintén azt bizonyította, hogy a munkás-egységfront jelszóból egyre inkább valóságos ténnyé vált, és alapvető tényezője lett Németország politikai fejlődésének. E fejlődés gyorsan halad a szociáldemokrácia és a burzsoá pártok közötti szövetség végleges széttörése és egy munkás-kormány létrehozása felé, amely egyedül lenne képes leküzdeni a szörnyű válságot, amelybe a burzsoázia és a reformista vezetők bűne következtében került a német nép, miután a Ruhr-vidéket a francia imperializmus hadserege megszállta.

Ma már bátran mondhatjuk, hogy a nemzetközi proletariátus körében nincs más eszme, amely népszerűbb lenne az egységfront eszméjénél, mert a munkástömegek egyre világosabban felismerik, hogy minden probléma – a kenyér, a béke, a szabadság és a dolgozó emberiség jövőjének problémája – megoldásának kulcsa éppen a proletariátus munkás-egységfrontjának megvalósításában rejlik Európa minden egyes országában és az egész világon.

Munkás-egységfront nélkül, a városok és a falvak minden proletárjának és dolgozójának a kapitalizmus ellen vívott közös harca nélkül nem lehetséges sem a tőke arcátlan támadásának visszaverése, sem a vadállati fasizmus megsemmisítése, sem az új imperialista háború elhárítása, sem pedig, végül, a felszabadító proletárforradalom diadala.

Ezért az idei május elsejei felvonulás első nagy és történelmi jelszava minden országban a munkás-egységfront lesz.

A bolgár proletariátus, amely a kommunista párt és az Általános Munkás Szakszervezeti Szövetség vezetésével bátran és következetesen alkalmazza a munkás-egységfront taktikáját harcának minden területén, és amely megteremti mindennapi törhetetlen szövetségét a többi falusi és városi dolgozókkal, május elsején ismét megvetéssel utasítja el az eszmeileg és politikailag csődbe jutott burzsoázia minden bomlasztási kísérletét, a felbőszült parasztpárti demagógok és zsarolók, a teljes egészében a burzsoáziát kiszolgáló tágelvű szocialista kalandorok és a maroknyi megzavarodott anarchista elem kísérletét, és erőteljesen kifejezésre juttatja kemény és hajthatatlan akaratát, hogy egységes, erős és tartós szövetséget kössön a falusi és a városi kisemberek tömegével a városi és falusi burzsoázia elleni harcban, az önfenntartás, az önvédelem és a munkás-paraszt kormány megteremtése érdekében, Bulgária dolgozó népének igazi hatalmáért.

Aláírás: G. Dimitrov.

Georgi Dimitrov: Izbrani proizvedenija.
3. köt. 10-18. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 15. rész
Röviden és leegyszerűsítve az értéktöbblet keletkezése a kapitalizmusban
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Röviden és leegyszerűsítve az értéktöbblet keletkezése a kapitalizmusban

Marx: „…P—Á—P’, ahol P’ = P+ΔP, azaz egyenlő az eredetileg előlegezett pénzösszeggel plusz egy növekménnyel. Ezt a növekményt, vagyis az eredeti értéken felüli többletet értéktöbbletnek (Mehrwert, surplus value) nevezem.”

A tőkés a tőkéjét (P=pénzét) árúba (Á=(c+v)) fekteti, hogy értéktöbblete (m) legyen; amit a tőkés élősködésre és vállalkozása bővítésére használhat; a P – Á – P’ folyamatban, az értéktöbblet (m= P’-P (ΔP)) a proletár munkájának az eredménye, amihez ingyen jut hozzá a tőkés. Indoka: a tőkéje és a termelőeszközök birtoklása, amiért jogosnak véli a kizsákmányolást és ebből fakadó élősködést, rablást. A proletárok többsége látja ezt a nyilvánvaló rablást, de nem tud ellene mit tenni és csak végszükség esetén változik; nehezen érik meg a proletár fejében a szocializmus gondolata, megvalósítási szükségessége, az élősködés elítélése.

A gazdasági területen az értéktöbblet úgy keletkezik, hogy a tőkés a termelési tényezőket (épületeket, gépeket, szerszámokat, anyagokat, stb., a termeléshez a szükséges feltételeket) és a proletár munkaerejét megvásárolja (c+v); a proletár, pedig munkával elkészíti a terméket, ami csak ezáltal, a munkával lesz értékesebb. (c=állandó, v=változó tőke) Az állandó tőke – különböző módon -, de végül is átmegy a késztermékbe, a termék árában megjelenik és az értéke nem változik a munkafolyamat során, ezért állandó tőke; a munkaerő által a munkafolyamatban lesz értékesebb a késztermék, ettől változik meg a termék értéke, ami szintén az árban megjelenik.

–

Ha a levegőt csak munkával lehetne termelni, mint például az ivóvízet, akkor az is pénzbe kerülne, ha a kenyérért nem kellene dolgozni, mint a levegőért, akkor nem volna ára, ingyen lehetne hozzájutni, mint a napfényhez.

A termelésben a tőkés az emberi munkaerőt pont úgy használja, mint ha gép lenne, csak pénzbe kerül, de szívesen lecseréli gépre, robotgépre, robotra, mert a géppel kevesebb a gondja-baja, mint az emberrel és termelékenyebb, több hasznot hoz. A kapitalizmusban az emberi munkaerő (a beszélő szerszám, amilyen a proletár bérrabszolga is) ugyanolyan áru, mint a szerszám, pénzért megvásárolható. A kapitalizmusban az emberi munkaerő termelőképessé tétele és termelőképességének fenntartása a munkaerő ára, hasonlatosan, mint egy géppé, ehhez is tőke, pénz kell csupán, amit a tőkés igyekszik a legalacsonyabb áron tartani; ez az egyik oka a válságoknak, amit a piac, a konkurencia miatt nem tud elkerülni, de végülis a fejlődést eredményezi. De termelni végülis csak az emberek részére lehet és kell, csak ebből származhat a tőkés profitja; a fejlődéssel viszont fokozatosan a gép, a robot kerül az ember helyére és akár kizárólagosan; ez nagy ellentmondás, a kapitalizmus ezt nem igazán tudja, akarja emberségesen megoldani, de amint ez mégis megoldódik, akkor az már szocializmus (forradalom, revolúció) vagy haladás a szocializmus felé (reform, evolúció), ami a technikai fejlődés és az osztályharc eredménye. A kapitalizmusban, a robotok elterjedésével, ha majd egyáltalán nem kell a termeléshez a létfeltételeket termelő és fogyasztó proletár, akkor nem is kell termelni, mert nincs kinek eladni, és így nincs profit sem, ami a tőkések célja. Mi lesz így az emberiséggel a kapitalizmusban, ha nincs, nem lehet profitja a tőkésnek? Mi lesz a proletárral, ha nincs munkája és nincs jövedelme sem? Népirtás?(!) Szocializmus!(?)

–

A proletár munkájával megtermeli a munkabérét és a tőkés jövedelmét is; a tőkés a piacon ezt a megtermelt árut, ami az övé, bár nem ő dolgozott meg érte, eladja; a termelt árú csereértéke (ára) alapvetően az előlegezett tőke: (állandó tőke (c) plusz a változó (v) tőke összege) és az értéktöbblet (m) (ár = [c+v]+m), vagyis a [termelési tényezők plusz a proletár bére] és a tőkés haszna.

A tőkés ezért az értéktöbbletért vállalkozik, ebből ered a profitja, a termelés bővítésére és saját céljaira, de ez nem a tőkés, hanem a proletárok munkájának eredménye, amit eltulajdonít, méghozzá törvényesen és ingyen. Az értéktöbbletből (m) lesz a tőkés haszna, profitja, jövedelme az a többlet, amellyel a termék értéke meghaladja az elfogyasztott termékképzőknek, vagyis a termelési eszközöknek és a munkaerőnek az értékét. A többlettermék, amelyben az értéktöbblet megtestesül, a tőkésosztálynak nem kerül semmibe. Mint osztály ezt ingyen birtokolja és élvezi.

Ez egy nagyon egyszerű képe az értéktöbblet keletkezésének a kapitalizmusban, de a lényeg benne van, a valóságban a kizsákmányolás ilyen elven működik a kapitalizmusban, mégha bonyolultabbnak is látszik. A kizsákmányolás alapvetően ilyen egyszerű elvek alapján működik; a tőkés pénzt fektet be, hogy több pénze legyen, de ezért a proletár dolgozik, ez a kapitalizmus lényege. Teljesen mindegy, hogy a tőkés okos és emberséges, esetleg dolgozik is, ez akkor is csak rablás, élősködés más munkálya alapján. Ez a rablás a kapitalista modell eredménye és ez teszi a tőkést embertelenné, rablóvá. A vállalkozó a kapitalizmusban, ha sikeres akar lenni, mindenképpen muszáj kizsákmányolnia, rabolnia, amit a polgári demokrácia törvényesen biztosít számára.

Marx – Tőke „… Munkaerőn vagy munkaképességen azoknak a fizikai és szellemi képességeknek az összességét értjük, amelyek egy ember testi mivoltában, élő személyiségében léteznek, s amelyeket mozgásba hoz, valahányszor valamilyenfajta használati értéket termel. … a munkaerő csak annyiban és azért jelenhet meg áruként a piacon, amennyiben és mert saját birtokosa — az a személy, akinek a munkaereje — áruba bocsátja, illetve eladja. Hogy birtokosa áruként eladhassa, ahhoz az kell, hogy rendelkezhessék vele, tehát szabad tulajdonosa legyen munkaképességének, személyének. … A pénzbirtokosnak tehát ahhoz, hogy pénzét tőkévé változtathassa, az árupiacon készen kell találnia a szabad munkást, aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként rendelkezik munkaerejével, mint a maga árujával, s hogy, másrészt, nincs más eladható áruja, mentes és szabad minden dologtól, amely munkaereje realizálásához szükséges. … A tőkés korszakot tehát az jellemzi, hogy a munkaerő magának a munkásnak a számára egy birtokában levő áru formáját, és ezért munkája a bérmunka formáját ölti.

A munkaerő értékét, mint minden más áruét, az ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő határozza meg. Amennyiben érték, maga a munkaerő csak a benne tárgyiasult társadalmi átlagmunka meghatározott mennyiségét képviseli. A munkaerő csak az élő egyén képességeként létezik. Termelése tehát feltételezi az egyén létezését. Minthogy az egyén létezése adott, a munkaerő termelése magának az egyénnek az újratermelése, vagyis fenntartása. A maga fenntartásához az élő egyénnek a létfenntartási eszközök bizonyos összegére van szüksége. A munkaerő termeléséhez szükséges munkaidő tehát feloldódik az e létfenntartási eszközök termeléséhez szükséges munkaidőben, vagyis a munkaerő értéke a birtokosa fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök értéke. … A munkaerő tulajdonosa halandó. Ahhoz tehát, hogy a piacon való megjelenése folytonos legyen — amint ezt a pénz folytonos tőkévé változása feltételezi —, a munkaerő eladójának meg kell örökítenie magát, „miként minden élő egyén megörökíti magát, nemzéssel” … A munkaerő termeléséhez szükséges létfenntartási eszközök összege tehát magában foglalja az utánpótlásnak, azaz a munkások gyermekeinek létfenntartási eszközeit is, úgyhogy a sajátságos árubirtokosok e fajtája az árupiacon megörökül. … Az általános emberi természet olyan módosításához, hogy az ember egy meghatározott munkaágban ügyességre és készségre tegyen szert, hogy fejlett és specifikus munkaerővé váljék, bizonyos képzés, illetve nevelés szükséges, s ez is nagyobb vagy kisebb összegű áruegyenértékbe kerül. Aszerint, hogy a munkaerőnek többé vagy kevésbé bonyolult jellege van, kiképzési költségei különbözők. Ezek a tanulási költségek tehát — amelyek a közönséges munkaerőnél elenyészően csekélyek — a munkaerő termelésére fordított értékek körébe kerülnek bele.

A munkaerő értéke meghatározott összegű létfenntartási eszköz értékévé oldódik fel. A munkaerő értéke ezért ezeknek a létfenntartási eszközöknek az értékével, azaz a termelésükhöz szükséges munkaidő nagyságával együtt szintén változik. … A munkaerő értékének végső, vagyis minimális határa azon árutömeg értéke, amelynek napi elfogyasztása nélkül a munkaerő hordozója, az ember, nem újíthatja meg életfolyamatát — tehát a fizikailag nélkülözhetetlen létfenntartási eszközök értéke. Ha a munkaerő ára erre a minimumra süllyed, akkor értéke alá süllyed, mert a munkaerő így csak elsatnyult formában maradhat fenn és fejlődhet. Minden áru értékét azonban az a munkaidő határozza meg, amely az áru normális minőségben való előállításához szükséges.

A munkaerő használata maga a munka. A munkaerőt vevője úgy fogyasztja el, hogy eladóját dolgoztatja. … Ahhoz, hogy a munkás árukban jelenítse meg munkáját, mindenekelőtt használati értékekben kell azt megjelenítenie, olyan dolgokban, amelyek valamiféle szükséglet kielégítésére szolgálnak. A tőkés tehát valamilyen különös használati értéket, meghatározott cikket készíttet a munkással. A használati értékek, vagyis javak termelése nem változtatja meg általános természetét azáltal, hogy a tőkés számára és az ő ellenőrzése alatt megy végbe. … tőkésünk … az árupiacon megvette az egy munkafolyamathoz szükséges összes tényezőket, a tárgyi tényezőket, vagyis a termelési eszközöket, és a személyi tényezőt, vagyis a munkaerőt. … Tőkésünk tehát hozzálát a megvásárolt áru, a munkaerő elfogyasztásához, vagyis a munkaerő hordozójával, a munkással munkája révén elfogyasztatja a termelési eszközöket. … A munkás a tőkésnek az ellenőrzése alatt dolgozik, akié a munkája. … a termék a tőkés tulajdona, nem pedig a közvetlen termelőé, a munkásé. … minden áru értékét a használati értékében anyagiasult munka mennyisége, a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Ez érvényes arra a termékre is, amelyet tőkésünk a munkafolyamat eredményeként kapott. … a munkafolyamat tovább tart annál a pontnál, amikor a munkaerő értékének puszta egyenértékét újratermelték és hozzátették a munkatárgyhoz. … A munkaerő ténykedése tehát nemcsak saját értékét termeli újra, hanem többletértéket is termel. Ez az értéktöbblet az a többlet, amellyel a termék értéke meghaladja az elfogyasztott termékképzőknek, vagyis a termelési eszközöknek és a munkaerőnek az értékét. … a munkás a munkafolyamat egyik szakaszában csak munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg. … A munkanapnak azt a részét tehát, amelyben ez az újratermelés végbemegy, szükséges munkaidőnek, az ezalatt kifejtett munkát pedig szükséges munkának nevezem. … A munkafolyamat második időszaka, amelyet a munkás a szükséges munka határain túl robotol le, munkába, munkaerő kifejtésébe kerül ugyan neki, de nem képez az ő számára értéket. Értéktöbbletet képez, amely a semmiből teremtetés minden csáberejével nevet a tőkésre. A munkanapnak ezt a részét többletmunkaidőnek, és az ez idő alatt kifejtett munkát többletmunkának (Mehrarbeit, surplus labour) nevezem. … A szükséges munkának és a többletmunkának, vagyis azon időszakaszoknak összege, amelyekben a munkás a munkaerejét pótló értéket és az értéktöbbletet termeli, alkotja munkaidejének abszolút nagyságát — a munkanapot (working day).

A társadalmi termelés két osztálya:

A társadalom összterméke, tehát össztermelése is két nagy osztályra oszlik:

I. Termelési eszközökre, olyan árukra, amelyek formájuk révén bele kell hogy kerüljenek, vagy legalábbis belekerülhetnek a termelő fogyasztásba.

II. Fogyasztási eszközökre, olyan árukra, amelyek formájuk révén a tőkésosztály és a munkásosztály egyéni fogyasztásába kerülnek bele.

Ezen osztályok mindegyikében az odatartozó valamennyi különböző termelési ág egyetlen nagy termelési ágat alkot, az egyik csoport a termelési eszközök, a másik a fogyasztási eszközök ágát. A két termelési ág mindegyikében alkalmazott össztőke a társadalmi tőke egy-egy különös nagy osztályát alkotja.

Mindkét osztályban a tőke két alkotórészre oszlik:

1. Változó tőkére. Ez, értékét tekintve, az ebben a termelési ágban alkalmazott társadalmi munkaerő értékével, tehát az érte kifizetett munkabérek összegével egyenlő. Anyagát tekintve magából a ténykedő munkaerőből, azaz az ezen tőkeérték által mozgásba hozott eleven munkából áll.

2. Állandó tőkére, vagyis az ebben az ágban termelésre felhasznált összes termelési eszközök értékére. Ezek viszont ismét feloszlanak állótőkére: gépek, munkaszerszámok, épületek, igásállatok stb.; és forgó állandó tőkére; termelési anyagok, például nyers- és segédanyagok, félgyártmányok stb.

A két osztály mindegyikében e tőke segítségével előállított évi össztermék értéke feloszlik egy olyan értékrészre, amely a termelésben elfogyasztott és értékét tekintve a termékre csak átvitt c állandó tőkét képviseli, és az évi összmunka által hozzátett értékrészre. Ez az utóbbi ismét feloszlik az előlegezett v változó tőke pótlására és az ezen felüli többletre, amely az m értéktöbbletet alkotja. Akárcsak minden egyes áru értéke, mindegyik osztály évi össztermékének értéke is c+v+m-re oszlik.

A c értékrész, amely a termelésben elfogyasztott állandó tőkét képviseli, nem vág egybe a termelésben alkalmazott állandó tőke értékével. A termelési anyagokat teljesen elfogyasztották ugyan, s értéküket ezért teljesen átvitték a termékre. Az alkalmazott állótőkének azonban csak egy részét fogyasztották el teljesen, ezért csak ennek a résznek az értékét vitték át a termékre. Az állótőke másik része, gépek, épületek stb. továbbra is létezik és funkcionál, habár az évi kopás következtében csökkent értékben.”

Mindegyik áru … kettős nézőpontból mutatkozik meg, mint használati érték, mint csereérték. … A csereérték mindenekelőtt mint mennyiségi viszony jelenik meg, melyben használati értékek egymásra kicserélhetők. … Az áruk használati értékeiben tárgyiasult munkaidő egyrészt az a szubsztancia, mely őket csereértékekké és ennélfogva árukká teszi, mint ahogy másrészt a munkaidő méri meghatározott értéknagyságukat. Különböző használati értékek egymásnak megfelelő mennyiségei — melyekben ugyanaz a munkaidő tárgyiasul — egyenértékek, vagyis valamennyi használati érték egyenérték azokban az arányokban, amelyekben ugyanazt a munkaidőt feldolgozva, tárgyiasultan tartalmazzák. Mint csereérték, minden áru csak megalvadt munkaidő meghatározott mértéke. … a legbonyolultabb munka terméke meghatározott arányban egyenértéke az egyszerű átlagmunka termékének, … egy áru csereértéke a közvetlenül benne magában foglalt munkaidő mennyisége …

… Olyan termékek, amelyek más termékekre kicserélhetők, áruk. Az a meghatározott arány, melyben kicserélhetők, a termékek csereértéke, vagy pénzben kifejezve: az ára. …

…A munkás által létrehozott áru eladási ára a tőkés szempontjából három részre oszlik: először az általa előlegezett nyersanyagok árának pótlásara, valamint az ugyancsak általa előlegezett szerszámok, gépek és más munkaeszközök kopásának pótlására, másodszor az általa előlegezett munkabér pótlására és harmadszor az ezek feletti többletre, a tőkés profitjára.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Nagy lépés előre
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

[1920. december 6.]

Az imperialista háború gazdasági, társadalmi és politikai következményei egyrészről, valamint a szociális forradalom kezdete másrészről, az egész világ proletariátusa elé e pillanat legfőbb feladataként a kapitalizmus és a bérmunka kizsákmányolásának megszüntetését állította a nemzetközi proletárdiktatúra forradalmi megteremtése által.

Ez a harc az egész világ jól szervezett, még mindig rendkívül erős tőkéje ellen folyik, s nem korlátozódhat az egyes országok szűk nemzeti keretei közé. Sikerét csupán az biztosíthatja, ha a harcot nemzetközi méretekben szervezik meg és folytatják.

A proletariátus nemzetközi szolidaritását, amelyet az imperialisták hűséges eszközeik – az egyes országok szociálárulói – segítségével leromboltak, helyre kell állítani, de már új és szilárdabb alapokon.

Az imperialista háború előtt a II. Internacionálé, meg a Legien, Gompers, Appleton, Jouhaux vezette Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség* – Más néven Amszterdami Internacionálé vagy Amszterdami Szövetség. 1919-ben alakult, és reformista vezetés alatt állt.* által támogatott nemzetközi proletárszolidaritás általában ünnepélyes kongresszusokon és konferenciákon nyilvánult meg, amelyek kétes, úgynevezett kaucsuk-határozatokat fogadtak el; ezek a határozatok még azok számára sem voltak kötelezők, akik megszavazták őket, és igen ritkán érvényesültek a gyakorlatban, legfeljebb a nagy sztrájkok idején jelentéktelen anyagi segélyek formájában. Mindezzel szemben most meg kell valósítani a proletariátus nemzetközi összefogását, közvetlenül a forradalmi osztályharc, a proletárdiktatúráért folytatott küzdelem céljából.

A III., Kommunista Internacionálé a polgárháború tüzében jött létre, és nagyszerűen fejlődik tovább a szemünk láttára a proletariátus forradalmi tevékenységét irányító nemzetközi szervezetként, a proletár világforradalom vezető szerveként.

A Kommunista Internacionálé azonban nem teljesíthetné nagy történelmi hivatását, maga a szociális forradalom nemzetközi méretekben nem valósulhatna meg a világ szakszervezeteinek forradalmi tömörülése nélkül, valamint anélkül, hogy a hatalmas szervezett munkástömegeket kiszakítsuk a „sárga” Amszterdami Szövetség befolyása alól, amely mögött az imperializmus áll, és amelyet felhasznál céljaira.

Szerencsére az új körülmények között, a kapitalista termelés teljes csődje és a kapitalizmus egész politikai, társadalmi, termelési rendszerének bukása mellett, a szakszervezetek harca a munkástömegeket elkerülhetetlenül a proletárforradalom útjára és Moszkva irányába taszítja. Előttük már nem az az egykori korlátozott feladat áll, hogy apró vívmányokért és reformokért harcoljanak a kapitalista rendszer keretein belül – ez a korszak már lezárult és túlhaladottá lett. A szakszervezet soraiba tömörült szervezett munkásoknak létérdekük, hogy részt vegyenek a kapitalista rendszer megdöntésére irányuló forradalmi osztályharcban, ez pedig összeegyeztethetetlen az Amszterdami Szövetség áruló és ellenforradalmi politikájával.

Ezért is járt olyan gyors és ragyogó sikerrel az orosz szakszervezetek kezdeményezése, hogy a szakszervezeti mozgalom számára a Kommunista Internacionálé mellett létrehozzanak Moszkvában egy nemzetközi központot, a Szakszervezeti Szövetségek Nemzetközi Tanácsát.* – 1920-ban alakult meg. Előkészítette a Vörös Szakszervezeti Internacionálé, a Profintern 1921. évi I. kongresszusát.* Zászlaja alatt már több mint tízmillió szervezett munkás sorakozott fel. Az Amszterdami Szövetséghez csatlakozott szakszervezetekben ma minden országban kivétel nélkül elkeseredett eszmei harc dúl a következő kérdésben: Moszkváért vagy Amszterdamért. Nap mint nap érkeznek a hírek, hogy újabb szakszervezetek szakadtak el az Amszterdami Szövetségtől és csatlakoztak a moszkvai Nemzetközi Tanácshoz és a Kommunista Internacionáléhoz. A munkásszakszervezetek kommunista orientációjának erősödése sokkal gyorsabban történik mindenhol, mint ahogy várni lehetett a Nemzetközi Tanács ez év júliusi megalakításakor Moszkvában.

A proletariátus nemzetközi tömörülésének általános tendenciája mellett azonban azok az országok, amelyek sok tekintetben egységes területeket alkotnak és sajátos szerepet fognak játszani a nemzetközi proletárforradalomban – így például a Balkán és a Duna-medence országai -, különleges helyzetben is vannak, és meg kell teremteni a legszorosabb kapcsolatot és a teljes egységet proletariátusuk szervezeteiben és küzdelmeiben.

E tekintetben az első fontos lépést a Balkáni és a Duna menti Államok Kommunista Föderációjának* – Az 1909-ben alakult Balkáni Szociáldemokrata Föderáció forradalmi többsége 1920-ban csatlakozott a Kominternhez, és megalakította a Balkáni Kommunista Föderációt. Tagja volt: a bolgár, görög, jugoszláv, román kommunista párt. 1933-ban szűnt meg. Főtitkára V. Kolarov, majd G. Dimitrov volt.* megalakulása jelenti, a Kommunista Internacionálé szerves részeként.

Újabb lépést jelentett ugyanebben az irányban a balkáni és a Duna menti államok szakszervezeti konferenciája, amely az év november elején Szófiában ült össze a Bolgár Szakszervezeti Szövetség szeptemberi kongresszusának döntése alapján. A balkáni és Duna menti államok szakszervezeti szövetségeinek ezen az I. konferenciáján megjelent a Szakszervezeti Szövetségek Nemzetközi Tanácsának képviselője is.

Részt vettek a konferencián Jugoszlávia, Románia, Bulgária küldöttei, és határozott egyetértését fejezte ki a Görögországi Általános Munkásszövetség, amelynek küldötteit a Szófiába utazásban megakadályozták az ugyanarra az időre kitűzött görög parlamenti választásokra hivatkozva. A kétnapos ülés folyamán sokoldalúan megvizsgálták a nemzetközi szakszervezeti mozgalom mai helyzetét, különösen a balkáni és Duna menti országokét, s megelégedéssel állapították meg, hogy a Balkánon a szakszervezeti szövetségekben legyőzték a szociálpatriotizmust, az Amszterdami Szövetségnek semmiféle befolyása sincs a proletariátusra. A konferencia egységesen, a Nemzetközi Tanács programjának szellemében és a Kommunista Internacionálénak a szakszervezeti mozgalomra vonatkozó tézisei alapján, felvázolta a proletárdiktatúráért folytatott közös harc elvi irányvonalát a szakszervezetek számára a Balkánon és a Duna menti országokban a jelenlegi történelmi időszakban.

A konferencia ugyanakkor megteremtette a szükséges szervezeti kapcsolatokat is azzal, hogy a Balkáni és Duna menti Államok Kommunista Föderációja mellett a Szakszervezeti Szövetség Nemzetközi Tanácsának szerveként, szófiai székhellyel felállította a Balkáni és Duna menti Szakszervezeti Szövetség Ideiglenes Titkárságát, amelynek közvetlen vezetése a Bolgár Szakszervezeti Szövetségre hárult. Az Ideiglenes Titkárság magára vállalta a Nemzetközi Tanács feladatait a balkáni és a Duna menti országokkal kapcsolatban, és azon munkálkodik, hogy elősegítse ezekben az országokban a szakszervezetek forradalmi tömörülését.

A konferencia munkájának nagy jelentősége van a Balkán proletariátusának eljövendő forradalmi osztályharcában. Ez a munka egészséges alapokon nyugszik, és a jövőben csupán tovább kell fejlesztenünk, eredményeit meg kell szilárdítanunk.

A balkáni és a Duna menti országok burzsoáziájának az antantimperializmus égisze alatt ellenforradalmi célokkal létrehozott egyesülésével, az úgynevezett kisantanttal szemben tömörül és erősödik az egységes forradalmi proletárfront.

A munkástömegek a mélyben baráti kezet nyújtanak egymásnak, és hidat építenek a balkáni és Duna menti népeket elválasztó szakadék fölött, amelyet saját burzsoáziájuk és az európai imperialisták nacionalista és hódító háborúi vájtak ki.

Így tehetünk új, határozott és nagy lépést előre a nemzetközi proletárforradalom végső győzelméhez.

Aláírás: G. Dimitrov.

Georgi Dimitrov: Izbrani proizvedenija.
2. köt. 98-103. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 14. rész
A filozófia alapvető kérdése.
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A filozófia alapvető kérdése.

A materializmus és az idealizmus mint a filozófia fő irányzatai

Marxista filozófia alapjai: „… A mai burzsoá filozófia és szociológia jellemző vonásai: Miután Marx és Engels végrehajtotta a forradalmi fordulatot a filozófiában, a korábbi egyoldalúságától és következetlenségétől megszabadult filozófiai materializmus igen nagy erővé vált a munkásosztálynak a szocializmusért folyó harcában és a kommunista társadalom felépítésének eszköze lett. … Az idealisták a tudomány legújabb vívmányaiban újabb érveket próbálnak találni elavult nézeteik védelmére. … [az] idealista filozófia egészében véve a vallás ikertestvére és válfaja, s a vallással közösen a tőkés rend antagonisztikus voltában, a spontán társadalmi erőknek az embereken gyakorolt uralmában gyökerezik. Valamennyi idealista filozófiai iskolának és iskolácskának, függetlenül attól, hogy mit gondolnak céljairól különböző hívei, az az objektív rendeltetése, hogy harcoljon a dialektikus materialista világnézet ellen, védelmezze a vallási világszemléletet, valamint azt a rendet, amelynek szellemi lecsapódása a filozófiai idealizmus és a vallás. A mai idealizmus fontos sajátossága az ész trónfosztása, az észellenesség, továbbá az ösztön, az intuíció és a szerinte irracionális akarat szembeállítása az ésszel. … [az] idealista iskolák a szellemi rabság legrosszabb fajtáját — az embernek a „magasabb rendű, természetfeletti erő” előtti megalázkodását dicsőítik. … A mai idealizmus nem folytat és nem is folytathat akárcsak valamennyire is komoly és mélyenszántó polémiát a dialektikus materializmussal. A mai idealizmusnak a marxizmusról mondott kritikája nem egyéb, mint ékesszóló bizonyíték a burzsoá filozófia nyomoráról. … A társadalomtudomány olyan kulcsfogalmai, mint termelési mód, termelőerők, termelési viszonyok, a mai burzsoá szociológia számára nem léteznek. … a szociológusok elvesztették a társadalmi élet megközelítésének objektív kritériumát. … A materializmusnak és az idealizmusnak a társadalom felfogásában vívott harca ma mindenekelőtt abban áll, hogy a materializmus a társadalom fejlődésének objektíve törvényszerű voltát és tudományos megismerésének lehetőségét védelmezi; az idealizmus — a burzsoá szociológia uralkodó irányzata — viszont tagadja a történelmi folyamat objektív törvényszerűségeit, s különböző formákban a szubjektivizmust, valamint a társadalmi élet jelenségeinek nyílt vagy leplezett irracionalista felfogását hirdeti. … A mai burzsoá szociológia elméleteit és irányzatait a burzsoázia politikai eszméi hatják át, s ezek az irányzatok arra törekszenek, hogy elméletileg alátámasszák a burzsoázia politikai eszméit.

… A filozófia legfőbb sajátossága az, hogy kialakulásának kezdete óta többé-kevésbé teljes világnézetet nyújtott, vagyis a világra: a természetre, a társadalomra, az emberre vonatkozó általános nézetek rendszerét adta. … a filozófia tárgyának felfogása, a filozófia fő kérdései mindig a világnézet alapvető kérdései voltak, a filozófia olyan kérdéseket válaszolt meg, hogy milyen a környező világ, örökké létezett-e a világ, vagy pedig valamilyen módon keletkezett, milyen helyet foglal el az ember a világban, mi a tudatunk, mi a tudat viszonya a világhoz stb. … A világnézet alapvető kérdése a gondolkodás, illetve a tudat és a lét, a szellem és a természet viszonyának kérdése. … minden világnézet feltétlenül abból indul ki, hogy ilyen vagy amolyan választ ad az anyagi és a szellemi viszonyára.

Idealizmus jelentése: filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldásában abból indul ki, hogy a szellem, az eszme, a tudat az elsődleges, és az anyag, a természet, a lét, az objektív valóság a másodlagos mind ontológiai, mind ismeretelméleti vonatkozásban. Az idealizmus a materializmussal lényégénél fogva szemben álló, ellentétes filozófiai irányzat. … Általánosságban az idealizmus a hanyatló, a társadalmi progresszivitással szembekerülő osztályok ideológiája. … Az idealizmus bár egészében a valóságot spekulatíve torzító filozófia, „az eleven, termékeny emberi megismerés élő fáján nő”. (Lenin Művei. 38. köt. 351. old.) Kiragadja és felhasználja az igazságnak egy-egy elemét, vonását, egyoldalú, túlzott jelentőséget ad neki, s felduzzasztja azt „…abszolúttá, elszakítva az anyagtól, a természettől, istenítve”. (Lenin Művei. 38. köt. 351. old.) … Az idealizmus valamennyi válfaja két csoportra osztható: objektív idealizmus-ra, amely a létező valóság alapjául, kezdetéül és lényegéül egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti ideát vagy abszolút eszmét fogad el; és szubjektív idealizmus-ra, amely az egyéni tudatból kiindulva építi fel az objektív valóság létét és ismereteink objektív igazságtartalmát tagadó vagy legalábbis megkérdőjelező világmagyarázatát. A szubjektív és az objektív idealizmus közti különbség nem abszolút. Egyrészt sok objektív idealista rendszer tartalmaz szubjektív idealista elemeket, másrészt a szubjektív idealisták, a szolipszizmus elkerülése végett gyakran objektív idealista álláspontra helyezkednek. … Hegel az objektív idealizmus legátfogóbb rendszerét alkotta meg s ezen a talajon kidolgozta a dialektika alapeszméit, amelyeket éppen idealizmus-a miatt nem tudott következetesen érvényre juttatni. A hegeli iskola felbomlása után két fő tényező határozta meg az idealizmus fejlődését: a burzsoázia haladó társadalmi szerepének elvesztése és ebből következően ideológiai vonalon szembefordulása a marxizmussal, a dialektikus és történelmi materializmussal. Maguk a polgári filozófusok az idealizmus-t egyre inkább csupán legnyíltabb, spiritualista formáival kezdték azonosítani. Sok olyan elmélet jött létre, amely állítólag „közbülső” helyet foglal el az idealizmus és a materializmus között, vagy mindkettőn „felülemelkedik” (pozitivizmus; neorealizmus stb.). Erősödtek az agnosztikus és az irracionalista áramlatok. A kapitalizmus általános válságának talaján az idealizmus olyan formái terjedtek el, mint az egzisztencializmus és a neopozitivizmus. Felélénkült a katolikus filozófia számos iskolája, elsősorban a neotomizmus. – Filozófiai kislexikon

Materializmus jelentése: (lat. materialis — anyagi, anyagra vonatkozó): filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésében abból indult ki, hogy az anyag, a természeti-társadalmi objektív lét az objektív valóság az elsődleges, és a tudat, a gondolkodás az anyag által meghatározott. A materializmus ellentéte az idealizmus, amely a szellemet, az eszmét, a gondolkodást, a pszichikait, a szubjektívet tekinti elsődlegesnek. … Első ízben Marx és Engels tisztázta a materializmus tudományos értelmét, s határozta meg pontosan, hogy a materializmus és az idealizmus megkülönböztetésének alapja a filozófia alapvető kérdésére adott válasz. „A filozófusok, aszerint, hogy milyen választ adtak erre a kérdésre, két nagy táborra szakadtak. Azok, akik azt állították, hogy a szellem az eredendő a természettel szemben… az idealizmus táborát alkották. A többiek, akik a természetet tekintettek eredendőnek, a materializmus különböző iskoláihoz tartoznak. … A materializmus mint az idealizmus ellentéte végigvonul a tudományos megismerés minden területen, a filozófia és az egyes tudományok valamennyi általános problémájával és kategóriájával kapcsolatban. A tudományos eredmények általánosításával a materializmus elősegítette a tudományos ismeretanyag növekedését, és a tudományos módszerek tökéletesedését, ami kedvezően hatott vissza az emberi gyakorlatra, a termelőerők fejlődésére. … A materializmus legkövetkezetesebb formája a dialektikus materializmus amelyet Marx es Engels alkotott meg a XIX. sz. közepén. A dialektikus materializmus megalkotói a régi materializmus képviselőit jellemző idealista történetfelfogás bírálatával, valamint a gyakorlat fontosságának és a tudat aktív szerepének kiemelésével kezdte meg a régi materializmus korlátainak, fogyatékosságainak felszámolását s egyszersmind a dialektikus és történelmi materializmus kidolgozását. (Marx—Engels: A német ideológia, Marx Tézisek Feuerbachról). … A XIX. sz. második felében megmutatkozott, hogy a materializmus érett formája összeférhetetlen a burzsoázia osztályérdekeivel. … sok tudós deklaratívan idealistának vallja magát, vagy pozitivista módon elutasít „mindenfele filozófiát”, a szaktudományos kutatásban viszont ténylegesen materialista álláspontot foglal el. – Filozófiai kislexikon

Dialektika jelentése: Hegel elsőként ábrázolta „az egész természeti, történelmi és szellemi világot… folyamatnak, vagyis állandó mozgásban, változásban, átalakulásban és fejlődésben levőnek”, és kísérletet tett arra, hogy „a belső összefüggést e mozgásban és fejlődésben kimutassa”. … a mozgás, fejlődés csak azért lehetséges, mert ellentmondást foglalnak magukban … a dialektika Hegel szerint az egyik meghatározásból a másikba való olyan átmenet, amelyben megmutatkozik, hogy ezek a meghatározások egyoldalúak és korlátozottak, azaz magukban foglalják saját tagadásukat is. Éppen ezért a dialektika „a tudományos haladás mozgató lelke s az az elv, amely egyedül visz bele immanens összefüggést és szükségszerűséget a tudomány tartalmába”. Az a hegeli tan, hogy minden dolog szükségszerűen a saját tagadása felé halad, magában foglalta az élet- és gondolatforradalmasító elvet, amely miatt a haladó gondolkodók Hegel dialektiká-ját a „forradalom algebrájának” tekintették (Herzen). … A dialektiká-t mint tudományt valójában Marx és Engels alkotta meg: elvetették a hegeli filozófia idealista tartalmát, mégpedig a megismerés történeti folyamatának és fejlődésének materialista felfogása, a természetben, a társadalomban és a gondolkodásban végbemenő valóságos folyamatok általánosítása, ezen belül mindenekelőtt a proletariátusnak, mint objektív társadalmi helyzeténél fogva szükségszerűen forradalmi osztálynak nézőpontja alapján. … A dialektika, mint logika a gondolkodás mozgásáról, a kategóriáknak mint a legáltalánosabb és leglényegesebb fogalmaknak a mozgásáról szóló tudomány. … A dialektika alapvető törvényei az ellentétek egységének és harcának törvénye, a mennyiségi változások átcsapása minőségi változásokba a tagadás tagadásának törvénye. … A dialektika lényege, magva az ellentétek egységének és harcának törvénye, mely minden fejlődés forrása, mozgató ereje „Röviden a dialektikai úgy határozhatjuk meg, mint az ellentétek egységéről szóló tanítást. Ezzel megragadjuk a dialektika magvat” (Lenin Művei 38. köt. 207. old.) – Filozófiai kislexikon

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Előszó „Lenin Európa és Amerika munkásaihoz” című röpiratához
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

Neve –
a nemzetközi proletárforradalom
jelképe* – A bolgár szerkesztőség által adott cím.*

Előszó „Lenin Európa és Amerika munkásaihoz” című röpiratához

[1919. május]

Leninnek, az Orosz Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság legtekintélyesebb vezérének neve világszerte ismertté vált. Ma már a régi, megingott burzsoá rendszer támogatói minden országban félelemmel és remegve ejtik ki, a proletariátus és az egész elnyomott emberiség pedig csodálattal, sőt vallásos áhítattal. Marx és Engels, a tudományos szocializmus nagy megalapítói és a Kommunista Kiáltvány szerzői mellett Lenin a felszabadító munkásmozgalom történetében az orosz szocialista forradalom hatalmas ügyével, a Kommunista Kiáltvány elveinek gyakorlati alkalmazásával, a proletár szovjetállam megteremtésével vált halhatatlanná. Neve szimbóluma lett a nemzetközi proletárforradalomnak, amely győzedelmeskedett Oroszországban, elárasztotta Magyarországot, megrázta Németországot, és feltartóztathatatlanul terjed, hogy hullámaival elborítsa az egész kapitalista világot.

Éppen ezért minden, amit Lenin írt és mondott, ma óriási jelentőségű az egész világ harcoló proletariátusa számára.

Bár éjjel-nappal lefoglalta őt az Orosz Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság felépítése, a belső és külső ellenforradalom szétzúzása és a proletárforradalom útjának egyengetése más országokban, Lenin időt szakított arra, hogy elküldjön két nevezetes levelet: egyet az amerikai munkásoknak 1918. augusztus 20-án, egy másikat az európai és amerikai munkásoknak 1919. január 21-én.

Lenin első levelét az Amerikában megjelent „Munkásképzés” című szociáldemokrata lapból vettük, amelyben az amerikai cenzúra által alaposan megcsonkítva látott napvilágot. Hiányoznak belőle, amint ez kiderül, azok a bekezdések, amelyek az amerikai viszonyokat és az amerikai proletariátus jelenlegi forradalmi feladatait érintik.

A második levelet az orosz eredeti szövegből fordítjuk le szó szerint.

Az első levélben Lenin ragyogóan megvédi az orosz szocialista forradalmat, a szovjetköztársaságot és annak békés politikáját, valamint a proletárdiktatúrát.

Második levelében, megállapítva a forradalmi proletariátus jelentős sikereit a különböző országokban a politikai hatalomért folytatott harcban, bejelenti a Kommunista Internacionálé tényleges megalakulását, és a rá jellemző világossággal és határozottsággal felvázolja a világ proletárforradalmának útjait és módozatait.

Mi, bolgár kommunisták (szűkelvű szocialisták), * – Tesznyák – szűkelvű – szocialistáknak nevezték 1903-tól a bolgár szociáldemokraták forradalmi szárnyán állókat, akik 1919 májusában megalapították a Bolgár Kommunista Pártot.* megelégedéssel mondhatjuk, hogy teljes mértékben egyetértünk Leninnel, hogy a Kommunista Internacionálé elvei és taktikája, valamint a mi elveink és taktikánk azonosak.

Leninnek a burzsoá demokráciával és parlamentarizmussal szemben elfoglalt álláspontjáért a leghatározottabban síkraszáll a mi pártunk is, amelyet sohasem kápráztattak el a parlamentáris illúziók, és amely mindig távol tartotta magát a burzsoá demokráciával kapcsolatos tévedésektől és előítéletektől. A Bolgár Kommunista Párt, elutasítva a burzsoá demokráciát és parlamentarizmust, felkészíti a proletariátust és a dolgozó tömegeket a forradalomra, amelynek célja a politikai hatalom megszerzése; a párt a választási harcot és az országgyűlést mint szószéket, más eszközök mellett, csupán erre a felkészülésre használja fel, és csak addig, amíg be nem következik országunkban is az a pillanat, amelyről Lenin második levelében beszél: amikor is pártunk véglegesen elhagyja parlamenti pozícióit, hogy talpig fegyverben támadásra induljon a kapitalista állam megdöntéséért és azért, hogy ennek helyébe állítsa a szovjet proletárállamot, a proletárdiktatúrát.

A proletariátusnak minden országban megfigyelhető három fő irányzata, amelyet Lenin oly jól jellemez második levelében, Bulgáriában is létezik. Az első két irányt, a szociálsoviniszta és a mérsékelt, úgynevezett Kautsky-féle irányt a siroki, tágelvű szocialista párt képviseli, amely szélsőséges szociálpatriótáival (Szakázov, Dzsidrov, Pasztuhov, Szakarov, A. Cankov stb.) és a Kautsky-követő mérsékeltekkel (Romanov, Rasenov és mások) teljes egészében a burzsoá ellenforradalom táborában van.

A forradalmi irány képviselője a Bolgár Kommunista Párt (szűkelvű szocialisták), amely programjával és kommunista jelszavaival, tevékenységével és forradalmi tömegmozgalmával lényegében az egyetlen kommunista párt nálunk, és egymagában teljes joggal képviseli a Kommunista Internacionálé bolgár szekcióját.

Ebben a tényleges helyzetben világos mindenki előtt, hogy nemcsak értelmetlen, hanem káros és áruló tevékenység is az, ha a Bolgár Kommunista Párton kívül különféle „kommunista csoportokat”, „szervezeteket” és „pártocskákat” hoznak létre, amelyeknek most odaadó pártfogói jelentkeznek néhány féktelen, nagyravágyó ember, mindenféle felsőbbrendű emberkék, javíthatatlan individualisták, sőt a proletárforradalom hátán élősködők személyében.

Minden munkás, minden dolgozó ember, minden harcos és forradalmár országunkban, aki valóban kész elsajátítani a Kommunista Internacionálé elveit és taktikáját – de jelenleg különböző okokból még nem tagja a Bolgár Kommunista Pártnak és a befolyása alatt álló szakszervezeteknek, kívül van a forradalmi munkásmozgalmon -, meg kell hogy hallja Lenin hatalmas erejű felhívását, és magába kell fogadja eszméit, amelyeket ez a két levél tartalmaz, és tétovázás nélkül csatlakoznia kell a Bolgár Kommunista Párthoz és a szakszervezetekhez a kommunizmus zászlaja alatt.

A „jobboldali” és „baloldali” ellenforradalmárok ma gyors ütemben szervezkednek, és megfeszítik minden erejüket. Egyesek Todorov-Pasztuhov-Sztambolijszki új „baloldali” kormánya körül egyesültek, mások meg a demokratikus és liberális burzsoá pártok körül, azok „katonai szövetségeiben”, a macedónkodó és hazafiaskodó bandákban tömörültek.

A szervezkedő ellenforradalommal szemben fel kell kelnie a bolgár proletariátus és a bolgár dolgozó tömegek hatalmas forradalmi tömbjének, amelyet a Bolgár Kommunista Párt és munkás szakszervezetei képviselnek.

A történelem élére állítja a kérdést: vagy az ellenforradalommal a kapitalizmus megmentéséért – vagy a proletárforradalommal a kapitalizmus megdöntéséért, proletárdiktatúra útján a szocializmus megteremtéséért és a kommunizmus teljes diadaláért. Középút nincs!

Mindenkinek döntenie kell, hol a helye! Mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét!

Nem szabad megosztani a proletariátus forradalmi erőit! Nem szabad szétbontani szeparatista csoportokra és szervezetekre! Nem szabad a kommunizmussal és a kommunista forradalommal üzérkedni.

Minden munkásnak és dolgozónak, aki kész a döntő harcra, teljes forradalmi egységben a kommunista pártot és a szakszervezeteket kell követnie.

Ez a mai történelmi pillanat legfőbb parancsa.

Ez voltaképpen a tartalma annak a nagy gyakorlati jelentőségű két Nyílt levélnek, melyet az Orosz Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság és a proletár világforradalom nagy vezére írt. Ezeket a legmelegebben ajánljuk a bolgár munkásoknak, a városok és a falvak minden dolgozójának.

G. Dimitrov

Georgi Dimitrov: Izbrani proizvedenija v oszem toma.
Partizdat 1972. 2. köt. 15-20. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
4
Az ipari proletariátus
Ugyanez a Stephens így szólt a Kersall Mooron, Manchester említett mons sacer-jén egybegyűlt 200 000 főnyi tömeghez: „A chartizmus, barátaim, nem politikai kérdés; nem arról van szó, hogy választójogot kapjatok stb.; a chartizmus kés- és villakérdés, a charta annyi, mint jó lakás, jó étel és ital, jó megélhetés és rövid munkaidő.” Az új szegénytörvény ellen és a tízórás törvényért indított mozgalmak már akkor is igen szoros kapcsolatban voltak a chartizmussal. E kor minden népgyűlésén tevékenyen részt vett a tory Oastler; a népchartát követelő birminghami nemzeti petíción kívül még száz és száz olyan petíciót fogadtak el, amelyben a munkások társadalmi helyzetének javítását sürgették; 1839-ben szintén nagy lendülettel folyt az agitáció, amikor pedig az év végén kissé alábbhagyott, Bussey, Taylor és Frost nekiláttak, hogy Észak-Angliában, Yorkshire-ban és Walesben egyidejűleg felkelést szervezzenek. Frostnak, minthogy tervét elárulták, idő előtt kellett megkezdenie a felkelést, és ezért kudarcot vallott; északon még kellő időben értesültek Frost vállalkozásának kudarcáról és visszavonultak; két hónappal később, 1840 januárjában Yorkshire-ban több úgynevezett rendőri zendülés (spy-outbreak)³⁵ tört ki, például Sheffieldben és Bradfordban, — s ezután a forrongás lassanként elült. Közben a burzsoázia gyakorlatibb, neki előnyösebb tervekre, tudniillik a gabonatörvények elleni harcra vetette magát; Manchesterben megalakult a Gabonatörvény-ellenes Szövetség, aminek az volt a következménye, hogy a radikális burzsoázia és a proletariátus kapcsolata meglazult. A munkások csakhamar felismerték, hogy a gabonatörvények eltörlése ugyan nagyon előnyös a burzsoáziának, de nekik keveset használna és ezért nem voltak hajlandók e tervet támogatni. Kitört az 1842. évi válság. Az agitáció ismét megélénkült, ugyanúgy, mint 1839-ben. Ezúttal azonban a gazdag ipari burzsoázia, amelyet ez a válság igen érzékenyen sújtott, szintén részt vett az agitációban. A Gabonatörvény-ellenes Liga —így nevezték most a manchesteri gyárosok által kezdeményezett egyesületet — nagyon radikális, harcias irányt vett. Lapjai és agitátorai leplezetlenül forradalmi hangot ütöttek meg, s ennek többek közt az volt az oka, hogy 1841 óta a konzervatív párt volt kormányon. Akárcsak korábban a chartisták, most a Liga is nyíltan felkelésre szólított; és a válságtól a legtöbbet szenvedő munkások sem ültek ölbe tett kézzel, amint ezt az az évi nemzeti petícióra gyűjtött 3¹/₂ millió aláírás bizonyítja. Egyszóval a két radikális párt, amely kissé elidegenedett egymástól, most ismét szövetkezett; 1842. február 14-én Manchesterben az egybegyűlt liberálisok és chartisták petíciót szerkesztettek, amelyben mind a gabonatörvények eltörlését, mind a charta törvénybe iktatását követelték; s a következő napon mindkét párt elfogadta a petíciót. Tavasszal és nyáron fokozódott a nyomor és hevesebb lett az agitáció. A burzsoázia szilárdan eltökélte, hogy a válságot, a válság okozta nyomort és az általános forrongást kihasználva, kivívja a gabonatörvények eltörlését. Ezúttal, mivel a toryk voltak kormányon, még a törvényességről is félig-meddig lemondott; forradalmat akart, de a munkások segítségével. A munkások kaparják ki a gesztenyét a tűzből — és égessék meg ujjaikat a burzsoázia érdekében. Már sok helyen újra felkapták a „szent hónap”’, az általános munkássztrájk gondolatát, amelyet korábban (1839-ben) a chartisták vetettek fel; ezúttal azonban nem a munkások akartak sztrájkolni, hanem a gyárosok, akik a gabonavámok eltörlését úgy akarták kikényszeríteni a tory parlamenttől és kormánytól, hogy gyáraikat bezárják, munkásaikat pedig falura, az arisztokrácia birtokaira küldik. Ez természetesen felkelésre vezetett volna, de a burzsoázia a biztos háttérben maradva nyugodtan bevárhatta az eredményt anélkül, hogy — a legrosszabb esetben — kompromittálná magát. Július végén javulni kezdett az üzletmenet; az idő sürgetett, és hogy el ne szalasszák az alkalmat, három stalybridge-i cég emelkedő konjunktúra mellett (vö. a Manchesterből és Leedsből július végén és augusztus elején küldött kereskedelmi jelentéseket), leszállította a béreket, — hogy saját elhatározásukból tették-e ezt, vagy pedig a többi gyáros és különösen a Liga hozzájárulásával, azt nem akarom eldönteni. Két cég azonban csakhamar meghátrált; a harmadik, William Bailey és Testvérei, kitartott, és azt mondta a panaszkodó munkásoknak, hogyha ez nem tetszik nekik, akkor talán jobb lesz, ha egy időre elmennek szórakozni. A munkások nagy felháborodással fogadták ezt a gúnyos kijelentést, elhagyták a gyárat, bejárták a helységet és minden munkást sztrájkra szólítottak. Néhány óra múlva már minden gyár állt, s a munkások Mottram Moorba vonultak, hogy gyűlést tartsanak. Ez augusztus 5-én történt. Augusztus 8-án a stalybridge-iek 5000 főnyi tömege Ashtonba és Hyde-ba vonult, leállítottak minden gyárat és szénbányát, gyűléseket tartottak, de ezeken nem a gabonatörvények eltörlését sürgették, ahogy a burzsoázia remélte, hanem „tisztességes napi bért a tisztességes napi munkáért” (a fair day’s wages for a fair day’s work). Augusztus 9-én Manchesterbe vonultak; a hatóságok — csupa liberális — beengedték őket, és itt is leállították a gyárakat; 11-én Stockportban voltak; itt ütköztek először ellenállásba, amikor a szegényházat, a burzsoázia e kedvencét megtámadták; ugyanezen a napon Boltonban általános sztrájk kezdődött és zavargások törtek ki, de a hatóságok itt sem avatkoztak be; a felkelés csakhamar kiterjedt valamennyi ipari kerületre, a termésbetakarításon és az élelmiszerkészítésen kívül minden munka szünetelt. De a felkelt munkások is megőrizték nyugalmukat. Akaratuk ellenére kergették őket ebbe a felkelésbe; a gyárosok — egyetlenegy, a tory Birley (Manchester) kivételével — szokásuktól eltérően semmit sem tettek a munka beszüntetése ellen; a dolog megkezdődött anélkül, hogy a munkásoknak határozott céljuk lett volna. Igaz, abban egyek voltak, hogy nem fogják agyonlövetni magukat a gyárosokért, akik a gabonatörvényeket akarják hatályon kívül helyezni; egyébként azonban megoszlottak a vélemények: egyesek a népchartát akarták kivívni, mások viszont, akik ezt korainak tartották, csupán az 1840. évi béreket akarták kikényszeríteni. Ezért aztán meghiúsult a felkelés. Ha kezdettől fogva határozott célú, tudatos munkásfelkelés lett volna, kétségtelenül siker koronázta volna; de ezek a tömegek, amelyeket akaratuk ellenére hajtottak az utcára munkáltatóik, s amelyeknek egyáltalában nem volt határozott céljuk, semmit sem tehettek. Közben a burzsoázia, amely a kisujját sem mozdította azért, hogy a február 15-i szövetséget valóra váltsa, hamarosan belátta, hogy a munkások nem akarnak a burzsoázia eszközei lenni, belátta, hogy következetlen volt, amikor „törvényes” álláspontjától eltávolodott, és ezzel veszélybe sodorta magát; ismét előszedte tehát régi törvényességét, s a kormány mellé állt a munkások ellen, akiket maga bujtatott fel, majd kényszerített rá a felkelésre. A burzsoák és hű szolgáik felesküdtek rendőröknek, — ebben a külön rendőralakulatban részt vettek a manchesteri német kereskedők is, akik vastag botjaikkal, szivarozva, teljesen szükségtelenül parádéztak a városban. Prestonban a burzsoázia lövetett a népre, s így a nép akaratlan felkelésével most már nemcsak a kormány katonai hatalma, hanem az egész vagyonos osztály is szemben állt. A munkások, akiknek amúgy sem volt határozott céljuk, lassanként szétszéledtek, s a felkelés súlyosabb következmények nélkül végződött. Utóbb a burzsoázia aljasságát újabb aljassággal tetézte; úgy igyekezett fehérre mosni magát, hogy iszonyattal beszélt a nép erőszakos fellépéséről, ami sehogy sem illett tavaszi forradalmi hangjához, a chartista „felbujtókat” stb. tette felelőssé a felkelésért, holott ő maga hasonlíthatatlanul többet tett a felkelés kirobbantása érdekében, és hihetetlen pimaszsággal ismét korábbi álláspontjára helyezkedett, ismét a törvény szentségét hirdette. A chartistákat, akik úgyszólván semmivel sem járultak hozzá a felkeléshez, akik csak azt tették, amit a burzsoázia is akart, vagyis kihasználták a helyzetet, bíróság elé állították és elítélték, a burzsoáziának ellenben még a hajaszála sem görbült meg, sőt a munka szünetelése alatt haszonnal eladta készleteit.

A felkelésnek az volt az eredménye, hogy a proletariátus egészen határozottan különvált a burzsoáziától. A chartisták egyáltalában nem titkolták addig sem, hogy chartájukat készek minden eszközzel, ha kell, forradalom útján is kivívni; a burzsoázia, amely most egyszerre tudatára ébredt annak, hogy minden erőszakos átalakulás veszélyezteti helyzetét, hallani sem akart többé „fizikai erőszakról”, csak „erkölcsi erőszakkal” kívánta elérni céljait — mintha az erkölcsi erőszak más volna, mint a fizikai erőszakkal való közvetlen vagy közvetett fenyegetés. Ez volt az egyik vitapont; ezt azonban áthidalták; mert a chartisták — akik nem kevésbé szavahihetők, mint a liberális burzsoázia — később azt állították, hogy ők sem apelláltak a fizikai erőszakra. De a másik, a legfőbb vitapont, amelyben a chartizmus teljes tisztaságában kikristályosodott, a gabonatörvény volt. A gabonatörvény eltörlése kérdésében a radikális burzsoázia érdekelve volt, a proletariátus azonban nem. A chartista párt ezért két pártra szakadt, amelyeknek politikai, szavakba foglalt elvei megegyeznek ugyan, de amelyek teljesen különbözők és nem egyeztethetők össze. Sturge, a radikális burzsoázia képviselője a birminghami nemzeti konventen 1843 januárjában azt javasolta, hogy a chartista szövetség szabályzatából hagyják ki a charta nevet; mert, mint mondta, a felkelés óta erőszakos forradalmi cselekedetek emlékei fűződnek hozzá, — holott a chartához már évek óta forradalmi emlékek fűződtek, és Sturge úrnak eddig nem volt kifogása ez ellen. A munkások ragaszkodtak a charta névhez, és leszavazták Sturge urat, mire ez az egyszerre lojálissá lett quaker a kisebbséggel együtt kivonult a teremből és radikális burzsoákból megalakította a „Complete Suffrage Association”-t. Ennek a nemrég még jakobinus burzsoának annyira kellemetlenek lettek az emlékek, hogy még az általános választójog (universal suffrage) kifejezést is a nevetséges teljes választójog (complete suffrage) kifejezéssel cserélte fel! A munkások kinevették és nyugodtan tovább haladtak útjukon.

Ettől kezdve a chartizmus tiszta munkásügy volt, megszabadult minden burzsoá elemtől stb. A „teljes” választójogot követelő újságok — a „Weekly Dispatch”, a „Weekly Chronicle”, az „Examiner”³⁶ stb. — lassanként éppoly unalmasak lettek, mint a többi liberális lap, védelmezték a kereskedelmi szabadságot, támadták a tízórás törvényjavaslatot és valamennyi önálló munkáskövetelést, és általában nem sok radikalizmusról tettek tanúságot. A radikális burzsoázia minden konfliktusban a liberálisokhoz csatlakozott a chartistákkal szemben, és fő feladatául egyáltalában a gabonatörvény eltörlését tűzte ki, ami angol szempontból egyértelmű a szabad konkurenciával. Ezáltal a radikálisok a liberális burzsoázia járszalagjára kerültek, és most felettébb szánalmas szerepet játszanak.

Ezzel szemben a chartista munkások kettőzött buzgalommal vettek részt a proletariátusnak a burzsoázia ellen vívott minden harcában. A szabad konkurencia éppen elég szenvedést okozott a munkásoknak, hogy meggyűlöljék; a szabad konkurencia képviselői, a burzsoák, esküdt ellenségei a munkásságnak. Á munkások csak kárát vallhatják annak, ha teljesen szabaddá válik a konkurencia. Eddigi követeléseik: a tízórás törvény, a munkás védelme a tőkéssel szemben, a jó bér, a biztosított megélhetés, az új szegénytörvény eltörlése — mindez, ami legalább oly lényeges része a chartizmusnak, mint a „hat pont”, közvetlenül a szabad konkurencia és a kereskedelmi szabadság ellen irányul. Nem csoda hát — s ezt az egész angol burzsoázia nem tudja megérteni —, hogy a munkások hallani sem akarnak a szabad konkurenciáról, a kereskedelem szabadságáról, a gabonatörvények eltörléséről, és hogy ez utóbbi követelés legalábbis hidegen hagyja őket, de szószólóit elkeseredetten gyűlölik. Éppen a gabonatörvények eltörlése az a kérdés, amelyben a proletariátus a burzsoáziától, a chartizmus a radikalizmustól elválik, de egy burzsoá ezt nem érheti fel ésszel, mert nem tudja megérteni a proletariátust.

De éppen ebben különbözik a chartista demokrácia minden eddigi, politikai burzsoá demokráciától. A chartizmus, lényegét tekintve, szociális jellegű. A „hat pont”, amely a radikális burzsoá számára minden, és amelyet, szerinte, legfeljebb még néhány alkotmányreform követhet, a proletár számára csak eszköz. „A politikai hatalom az eszközünk, a szociális boldogság a célunk” — ez most a chartisták világosan kifejezett jelszava. Stephens lelkész „kés- és villakérdését” 1838-ban csak a chartisták egy része fogadta el igazságnak; 1845-ben már mindannyiuk számára az. A chartisták között nincsenek többé csak-politikusok. Igaz, szocializmusuk még igen fejletlen, még mindig a földbirtok felparcellázásában (allotmentsystem) látják a nyomor megszüntetésének legfontosabb eszközét, ami azonban az ipar fejlődése következtében már túlhaladott álláspont (1. a Bevezetést): igaz az is, hogy legtöbb gyakorlati javaslatuk (a munkás védelme stb.) látszatra reakciós jellegű, de egyrészt ezek a rendszabályok olyan természetűek, hogy vagy nem bírjak ki a konkurencia csapásait és ebben az esetben helyreáll a régi állapot, – vagy pedig éppen nekik maguknak kell megszüntetniük a konkurenciát; másrészt pedig a chartizmus mostani határozatlan helyzetében, a tisztán politikai párt elvétől való eltávolodása következtében szükségszerű, hogy a chartizmusnak éppen a szociális jellegében rejlő megkülönböztető ismertetőjelei tovább fejlődjenek. Elkerülhetetlen a szocializmushoz való közeledése, különösen ha a mostani ipari és kereskedelmi fellendülést követő újabb válság, amelynek valószínűleg már a jövő évben, de legkésőbb 1847-ig* be kell következnie, s amely sokkal mélyebb és pusztítóbb lesz, mint bármely előző válság, a nyomor révén arra készteti majd a munkásokat, hogy politikai eszközök helyett mindinkább szociális eszközökhöz folyamodjanak. A munkások győzelemre fogják vinni chartájukat, ez természetes; addig azonban még sok minden világossá válik előttük, amit a chartával elérhetnek, s amiről ma még keveset tudnak.
* (1892) Pontosan bekövetkezett. — Engels jegyzete.*

Ezalatt a szocialista agitáció is eredményesen halad. Az angol szocializmusról itt csak annyiban beszélünk, amennyiben befolyással van a munkásosztályra Az angol szocialisták azt követelik, hogy vezessék be fokozatosan a vagyonközösséget 2000—3000 tagból álló „hazai kolóniákban”³⁷, amelyekben az emberek iparral és mezőgazdasággal foglalkoznak, egyenlő jogokat élveznek és egyenlő nevelésben részesülnek; követelik a válás megkönnyítését, az ésszerű kormányzást a véleményszabadság teljes biztosítása mellett; követelik továbbá a büntetések eltörlését, s a büntetésnek ésszerű bánásmóddal való helyettesítését. Ezek az angol szocialisták gyakorlati javaslatai; elméleti elveik itt nem érdekelnek bennünket. — Az angol szocializmust Owen kezdeményezte, aki gyáros volt: ezért az ő szocializmusa, bár lényegileg túlmegy a burzsoázia és a proletariátus ellentétén, formájában sok tekintetben elnéző a burzsoázia iránt és igazságtalan a proletariátussal szemben. A szocialisták roppant szelídek és békeszeretők, a fennálló rendet, ha még oly rossz is, annyiban jogosnak ismerik el, amennyiben kizárólag nyilvános meggyőzéssel kívánnak változtatni rajta; ugyanakkor azonban elveik annyira absztraktak, hogy mai formájukban sohasem győzhetik meg a közvéleményt. Emellett örökösen panaszkodnak, hogy az alsóbb osztályok demoralizálódnak a társadalmi rendnek ebben a felbomlásában nem látják meg a haladás elemét, és nem gondolnak arra, hogy a vagyonos osztályok demoralizációja — a magánérdek hajhászása és a képmutatás — még sokkal rosszabb. Nem ismerik el a történelmi fejlődést, és ezért máról holnapra, azonnal a kommunista rendbe akarják átvinni a nemzetet, anélkül, hogy folytatnák a politikát addig, amíg elérve célját, megszünteti önmagát.*
* Az 1887. és 1892. évi angol nyelvű kiadásban a mondatnak ez a része így hangzik: addig a pontig, amelyen az átalakulás lehetségessé is, meg szükségessé is válik. — Szerk.*

Megértik ugyan, hogy a munkás miért haragszik a burzsoára, de ezt az elkeseredést, amely az egyetlen eszköze annak, hogy a munkás közelebb jusson céljához, terméketlennek tartják, és ehelyett filantrópiát és általános szeretetet prédikálnak, holott ez a jelenlegi angol viszonyok között még sokkal terméketlenebb. Ők csak a pszichológiai fejlődést ismerik el, az absztrakt ember fejlődését, akinek semmi kapcsolata sincs a múlttal, holott az egész világ, és vele együtt az egyes ember is, a múlt talajából nőtt ki. Ezért túlontúl tudósok, túlontúl metafizikusok, és nem sokra mennek. Részben a munkásosztályból regrutálódnak, de ennek csak igen kis részét, igaz, a legképzettebbeket és legállhatatosabbakat, nyerték meg. Mai alakjában a szocializmus sohasem lehet a munkásosztály közkincsévé; le kell majd szállni a magasból és egy időre vissza kell térnie a chartista álláspontra; de a chartizmuson keresztülment, burzsoá elemeitől megtisztított, igazi proletár szocializmus, ahogyan már most sok szocialistában és sok chartista vezérben (akik majdnem mind szocialisták**) kialakul, rövidesen valóban jelentős szerepet fog játszani az angol nép fejlődéstörténetében. Az angol szocializmusnak, amelynek bázisa sokkal szélesebb, mint a francia kommunizmusé, de amely fejlődésében*** elmarad a francia kommunizmus mögött, egy időre vissza kell majd térnie a francia álláspontra, hogy később túlhaladjon rajta. Addig természetesen a franciák is tovább fognak fejlődni.
** (1892) Természetesen általános, nem speciálisan owenista értelemben véve szocialisták. — Engels jegyzete.*
*** Az 1887. és 1892. évi angol nyelvű kiadásban: elméleti fejlődésében — Szerk.*

A szocializmus egyszersmind leghatározottabb kifejezője a munkások soraiban uralkodó vallástalanságnak is, annyira határozott kifejezője, hogy az öntudatlanul, csupán gyakorlatilag vallástalan munkások gyakran visszarettennek élességétől. De a nyomor itt is rákényszeríti majd a munkásokat, hogy feladjanak egy olyan hitet, amely, mint egyre világosabban felismerik, csak arra való, hogy gyengítse őket, hogy alázatosan tűrjék sorsukat, és engedelmesen, híven szolgálják az őket kiszipolyozó vagyonos osztályt.

Látjuk tehát, hogy a munkásmozgalom két csoportra szakadt: a chartistákra és a szocialistákra. A chartisták elmaradottak, kevésbé fejlettek, de igazi, tősgyökeres proletárok, a proletariátus képviselői. A szocialisták látóköre szélesebb, gyakorlati intézkedéseket javasolnak a nyomor ellen, de eredetileg a burzsoázia soraiból jöttek, és ezért nem tudnak összeolvadni a munkásosztállyal. A szocializmus és a chartizmus egybeolvadása, a francia kommunizmusnak angol módon való reprodukciója: ez lesz a legközelebbi lépés, sőt részben már meg is kezdődött. Csak ha ez megvalósul, akkor lesz a munkásosztály igazán ura Angliának; közben tovább fejlődnek a politikai és szociális viszonyok, és egyengetik ennek az újonnan keletkező pártnak, a chartizmus e továbbfejlődésének az útját.

Ezek a különböző, hol egyesülő, hol különváló munkáscsoportok — az egyesületek tagjai, chartisták és szocialisták — saját erejükből számos iskolát és olvasótermet alapítottak a munkások műveltségének emelésére. Minden szocialista és csaknem minden chartista intézménynek, számos szakmai szervezetnek van már ilyen iskolája vagy olvasóterme. Ezekben az iskolákban igazi proletár szellemben nevelik a gyermekeket, minden burzsoá befolyástól mentesen; az olvasótermekben pedig kizárólag vagy majdnem kizárólag proletár folyóiratok és könyvek vannak. Ezek az intézmények igen veszélyesek a burzsoáziára nézve, és a burzsoáziának sikerült néhány hasonló intézményt, a „Mechanics’ Institution”-okat³⁸ a proletár befolyás alól kivonni, s olyan szervekké alakítani, amelyek a burzsoáziának hasznos tudományokat terjesztenek a munkások közt. Természettudományokat tanítanak ott, amelyek elvonják a munkásokat a burzsoázia elleni harctól, és esetleg hozzásegítik őket egyes találmányokhoz, amelyek a burzsoáziának pénzt hoznak, — a munkásnak azonban most valóban egészen haszontalan a természet tanulmányozása, hiszen a nagyvárosban, éjt-napot munkában töltve, gyakran nem is láthatja a természetet; a nemzetgazdaságtant prédikálják, amelynek istene a szabad konkurencia, és amelyből a munkás csak azt a következtetést vonhatja le, hogy legokosabb, ha csendes megadással éhen hal; az egész nevelés szelíden, simulékonyan, készségesen az uralkodó politikához és valláshoz alkalmazkodik, s a munkás tulajdonképpen egyre csak azt hallja, hogy legyen alázatos, passzív, és ne zúgolódjék sorsa ellen. A munkások zöme természetesen hallani sem akar ezekről az intézményekről, és a proletár olvasótermek felé, az érdekeit közvetlenül érintő viszonyok megvitatása felé fordul — ekkor aztán az önelégült burzsoázia kijelenti: dixi et salvavi*, és megvetéssel elfordul attól az osztálytól, amely „többre becsüli rosszindulatú demagógok szenvedélyes dühkitöréseit, mint a komoly műveltséget”.
* — megmondtam és megmentettem (a lelkemet)³⁹ — Szerk.*

Hogy a munkásoknak egyébként van érzékük a „komoly műveltséghez” is, ha nem az érdek sugallta burzsoá bölcsességgel elegyítve adják elő, ezt bizonyítják a proletár, különösen a szocialista intézményekben gyakran tartott természettudományi, esztétikai és nemzetgazdaságtani előadások, amelyeknek igen nagy hallgatósága van. Hallottam némelykor foszlott bársonykabátos munkásokat, akik nagyobb tudással beszéltek geológiáról, csillagászatról és más tárgyakról, mint sok művelt német burzsoá. S hogy az angol proletariátusnak mennyire sikerült önálló műveltségre szert tennie, az különösen abban mutatkozik meg, hogy az újabb filozófiai, politikai irodalom és a költészet korszakalkotó remekeit csaknem kizárólag munkások olvassák. A burzsoá, aki a fennálló társadalmi rend és az azzal összefüggő előítéletek rabja, megijed és keresztet vet, ha olyasmiről van szó, ami valóban haladást jelent; a proletár viszont nyitott szemmel tekint az effélére, élvezettel és eredményesen tanulmányozza. E tekintetben különösen a szocialisták tettek igen sokat a proletariátus művelése érdekében, lefordították a francia materialistákat, Helvétiust, Holbachot, Diderot-t stb., és a legjobb angol művekkel együtt olcsó kiadásokban terjesztették. Strauss „Jézus élete” és Proudhon „Tulajdon” c. munkája szintén csak a proletárok közt forog közkézen. Shelley, a zseniális, prófétai Shelley, és Byron, aki izzó szenvedéllyel és maró szatírával ostorozta a fennálló társadalmat, a munkások közt talál a legtöbb olvasóra;⁴⁰ a burzsoák csak a mai képmutató morálhoz igazított kasztrált „családi kiadásokat” („family editions”) kedvelik. — A legújabb kor két legnagyobb gyakorlati filozófusát, Benthamet és Godwint, főleg az utóbbit, szintén csaknem kizárólag proletárok olvassák; Benthamnek van ugyan iskolája a radikális burzsoázia körében is, de csak a proletariátusnak és a szocialistáknak sikerült Benthamből kiindulva továbbhaladniok. A proletariátus ezeken az alapokon megteremtette a saját irodalmát, mely jobbára időszaki kiadványokból és brosúrákból áll és tartalmát tekintve messze felülmúlja az egész burzsoá irodalmat. Erről majd más alkalommal.

Még egy dolgot kell megjegyeznünk: a munkásmozgalmak magvát a gyári munkások, közöttük különösen a pamutipari vidékek munkásai alkotják. Lancashire és kivált Manchester a legerősebb ipari munkásegyesületek székhelye, a chartizmus központja, az a hely, ahol legnagyobb a szocialisták száma. Minél mélyebben hatol be a gyárrendszer valamely munkaágba, annál inkább vesznek részt a munkások a mozgalomban; minél élesebb a munkások és a tőkések ellentéte, annál fejlettebb, annál erősebb a munkás proletár öntudata. Birmingham kismesterei, bár ők is szenvednek a válságoktól, mégis szerencsétlen közbülső helyet foglalnak el a proletár chartizmus és a szatócs radikalizmus között. Általában azonban minden ipari munkás egyik vagy másik formában csatlakozott a tőke és a burzsoázia elleni harchoz, és valamennyien egyek abban, hogy mint „working-men* — büszkék erre a címre és a chartista gyűléseken ez a rendes megszólítás — az összes tulajdonosokkal szemben önálló osztályt alkotnak, amelynek saját érdekei és elvei vannak, saját szemléletmódja, s hogy bennük testesül meg a nemzet ereje és fejlődőképessége.
* — „munkások” — Szerk.*

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 13. rész
Mi segíti elő a proletárok öntudatlanná válását?
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Mi segíti elő a proletárok öntudatlanná válását?

Az idealista világnézet, ami a világot alapvetően nem valóságból kiindulva magyarázza. Az idealizmus a képzelt, kitalált, óhajtott világot spekulációval magyarázza, így a világképe a valóságra alapuló bizonyítékot nem kíván, helyette a hiszékenységre, a vallásra, a butaságra alapul és felszínes; az idealista világnézet nem tudja elhatárolni egymástól a valóságosan létezőt és a kigondoltat, az igazságot és az illúziót; világképét elsősorban a hitre alapozva, de a tudomány által ismeretlent vagy a még egészében fel nem tárt természeti törvényeket is spekulatívan felhasználja; alárendeli a tudományt a vallásnak a hitnek, kirekeszti az objektív törvényszerűségeket, és tagadja az objektív a tudattól független igazságot, valóságot. Az idealizmus alapvető célja valamiféle isteni felsőbbrendű bebizonyítása vagy bizonytalanság keltése a tudományban a megismerésben; az idealizmus nem lehet következetesen dialektikus, mert a világot a gondolatból, a kitaláltból és nem az objektív valóságból magyarázza, és valahol mindig valamiféle istent, felsőbbrendűt keres vagy lát. A kiagyalt világ az élősködést szolgálja, az idealizmus ezért a kapitalizmus világnézete, azt akarja bebizonyítani, hogy a világ rendje a felsőbb és az alacsonyabbrendű ember léte és ezért ez a természetes.

Marxista filozófia alapjai: „… Az idealisták a társadalmi jelenségeket vagy az emberi eszmékből és véleményekből vezetik le, vagy az „objektív”, „abszolút”, „világ”-eszméből, amely lényegében véve nem más, mint az embertől elszakított és istenné tett tudat.

… A gyakorlatnak mint az igazság kritériumának abszolút jellege lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük az objektív igazság útján haladó ismeretet a kitalálásoktól. … A dialektika a dolgokat, a jelenségeket és elménkben való tükröződéseit, a fogalmakat kölcsönös összefüggésükben, mozgásukban — keletkezésükben, ellentmondásos fejlődésükben, és pusztulásukban — fogja fel … a dialektikus materializmus az általánosat tárja fel, amely minden jelenség és folyamat alapja. … A dialektikus materializmus olyannak tekinti a világot, amilyen, vagyis állandó változásban és fejlődésben levőnek. … a dialektikus materializmust a társadalmi életre alkalmazva, megalkotta a történelmi materializmus elméletét. A történelmi materializmus elméletének alapvető jelentősége az, hogy a társadalomról és a társadalmi törvényekről szóló tanítást tudománnyá tette, amely a többi tudományhoz hasonlóan egzakt ismereteket nyújt, és képes előre látni az események menetét, a társadalmi fejlődés irányait. … Marx és Engels kimutatta, hogy a természethez hasonlóan, a társadalom fejlődésében is objektív, az emberek tudatától és akaratától független törvények hatnak. Feltárták mindenfajta társadalmi folyamat általános törvényeit, amelyek a történelmi materializmus tartalmát alkotják.

… A történelmi materializmus elismeri, hogy a történész társadalmi és filozófiai nézetei történelmi és osztályfeltételektől függnek, de ugyanakkor azt állítja, hogy lehetséges objektív, megbízható, igaz történettudomány, amely felülkerekedik az eleve elfogult szempontok hatásán és az osztályelőítéleteken. Ezt a társadalomtudományt az élenjáró osztálynak, annak az osztálynak képviselői alkotják meg, amelyik megszabadítja a társadalmat a kizsákmányolás bilincseitől. Ez a tudomány a marxizmus—leninizmus.”

A dialektikus materialista világnézet a világot objektíven az ember tudattól függetlenül létezőnek tartja, fejlődésében, változásaiban, ellentmondásaiban, összefüggéseiben, egymásra hatásaiban vizsgálja; az idealizmus nem kíván tudományos materialista bizonyítékot nézete igazolására; az idealista elméletet nem kell következetesen ellenőrizni a valóságban a gyakorlatban, elég a hit, a képzelgés, a felületesség, a látszat; elég a kitalált, óhajtott világot elhinni, elhitetni, de ehhez is okos értelmes emberekre van szükség, még akkor is, ha be kell bizonyítani, például: hogy a nap kering a föld körül, volt rá példa és ma is ilyen, ez az érdeke. Az idealizmus alapvetően az isten keresése és a felsőbbrendűség bebizonyítására való törekvés; alapvetően embertelen nézet, az élősködést a szolgaság elfogadását szolgálja, bármilyen édesen, hamisan teszi ezt.

A kapitalizmusban a tőkés érdeke az élősködés, ehhez szükséges a felsőbbrendűségének bizonyítása; az égi Úr víziója segíti a földi úr hatalmát. A kapitalizmus világnézete az élősködés miatt az idealizmus és nem a materializmus; a lét határozza meg a tudatot; a kapitalista léte az élősködés, a proletáré a bérrabszolgaság ehhez szükséges az idealista hit, a hiszékenység, az agymosás. Furcsa, de bármennyit is rabolnak, hazudnak a tőkés „farkasok” a proletár „bárányoktól”, ezt imádattal tűrik. Isten tudja, ki érti ezt? Talán a tőkés az Isten földi mása? Amíg van mit legelni a bárányoknak, addig csak bégetnek, lakmározik belőlük a farkas, de ezt birkamódra tűrik a puhára mosott hívő agyukkal.

Azonban a tőkés vállalkozók között vannak igazán értékes tulajdonságú emberek is, ami a többi ember fölé emelkedésüket elősegíti; a kapitalizmusban ez végülis élősködésre, diktatúrába, önkényuralomba torkollik.

Engels: „…a kérdés, hogy mi az eredendő, a szellem, vagy a természet — ez a kérdés az egyházzal szemben ebben csúcsosodott ki: Isten teremtette-e a világot, vagy pedig a világ öröktől fogva megvan? … A filozófusok, aszerint, hogy így vagy úgy válaszolták meg ezt a kérdést, két nagy táborra szakadtak. Azok, akik azt állították, hogy a szellem az eredendő a természettel szemben, tehát végső fokon feltételezték a világ valamiféle teremtését az idealizmus táborát alkották. A többiek, akik a természetet tekintették eredendőnek, a materializmus különböző iskoláihoz tartoznak.”

Marxista filozófia alapjai: „…Az alapvető kérdés eldöntésétől függően a filozófiai tanítások két fő irányzatra: a materializmusra és az idealizmusra oszlanak. Azokat a filozófusokat, akik az anyagot ismerik el elsődlegesnek, materialistáknak nevezzük (a latin „materiális” — anyagi — szóból); szerintük a környező világot senki sem teremtette, a természet öröktől fogva létezik. A materialisták a világot önmagából magyarázzák, s nem hivatkoznak semmiféle természetfeletti erőre, amely állítólag a világon kívül található. … Az idealisták (a görög „idea” — gondolat — szóból) a materialistákkal szemben azt állították és állítják, hogy a gondolkodás vagy a „szellem” az ősalapja mindennek. A szellem — mondják — a természet előtt és a természettől függetlenül létezett.

… Az idealista világszemlélet valamilyen módon, közvetve vagy közvetlenül mindig támogatja a vallást, összefügg a miszticizmussal. A vallásnak pedig az osztálytársadalomban pontosan meghatározott társadalmi szerepe van: a tömegek szellemi leigázásának eszköze; Marx szemléletes kifejezésével élve, a vallás a nép ópiuma.

… Az idealizmus és a vallás a fő pontban, a világnézet alapvető kérdésének megválasztásában hasonlít egymásra. Mindegyik vallás a világot kormányzó természetfeletti erőkbe vetett hiten alapul. Ugyanezt tanítja az idealizmus is, amely szerint minden dolog alapja valamilyen nem anyagi, szellemi erő, s ez teremti a világot.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!