Címke: ideológia

A kapitalizmus motorja az élősködés 12. rész
A hit, az idealizmus, a hamis világnézet agymosó ereje
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A hit, az idealizmus, a hamis világnézet agymosó ereje

A proletárok nincstelenségét, hiszékenységét, tudatlanságát, jóindulatát használják ki a tőkések az élősködésre; a vallásos hitre, az idealizmusra, a butaságra, fajüldözésre, a nacionalizmusra, a fasizmusra, a hamis világnézetre alapuló embertelen világnézet erre kitűnően megfelel, amit módszeresen nagy szakértelemmel a bérrabszolgák agyába passzíroznak; így uralkodnak a proletárok öntudatlanná alacsonyabbrendű szolgává nevelt elméjén.

Marxista filozófia alapjai: „… Az osztálytársadalomban a kizsákmányolás és a társadalmi elnyomás viszonyai váltak a vallás legfőbb gyökerévé. Az uralkodó kizsákmányoló osztályok a vallást és az egyházat az osztályelnyomás, a kizsákmányolás rögzítésének szellemi eszközeként használják fel. „Rabszolgák, engedelmeskedjetek a ti uraitoknak.” Ez a vallási parancsolat — isten nevével az elnyomókkal szembeni alázatot és béketűrést hirdeti az elnyomottaknak. … A vallást a kizsákmányoló osztályok a tömegek szellemi leigázásának eszközeként használják fel. A vallás megvigasztalja az elnyomott tömegeket, megbékélteti őket a kizsákmányolok uralmával, az elnyomottakba beoltja a béketűrés, az engedelmesség és az uraik előtti megalázkodás szellemét … A vallás és az egyház nem engedi meg a szabad gondolkodást, hanem feltétlen engedelmességet követel. Az első bűn, amelyet az ember a bibliai legenda szerint elkövetett, az volt, hogy megízlelte a tudás fájának tiltott gyümölcsét, vagyis gondolkodni kezdett. Így tehát megszegte isten akaratát. … Isten akaratának engedelmeskedni tehát annyit jelent, mint az egyháznak engedelmeskedni, amelyben az uralkodó osztályok mindig osztályérdekeik védelmezésének eszközét látták. … A vallás és a tudomány nem fér össze egymással. A vallás és az egyház a tudományos megismerés engesztelhetetlen ellensége volt és ma is az, ami azonban ma már nem zavarja, hogy kacérkodjanak a tudománnyal, s a tudományos felfedezéseket „összebékítsék” a vallási dogmákkal. … Az egyház szentesítette a rabszolgaságot és a jobbágyrendszert, s kiátkozta mindazokat, akik a társadalmi elnyomás megszüntetésére törekedtek. Az egyház igazolja a tőkés rabszolgaság rendjét. … „A munkások fogadják el gyűlölet nélkül azt a helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számukra”

… A haladó osztályok rendszerint a filozófiai materializmust, a reakciós osztályok viszont rendszerint az idealizmus különböző formáit védelmezték. … Az idealizmus ismeretelméleti gyökerei a megismerés egyoldalú megközelítésében, a bonyolult, sokoldalú megismerési folyamat egy valamely oldalának, síkjának eltúlzásában vagy éppenséggel abszolutizálásában állnak. … Az idealista filozófia, Lenin kifejezése szerint, meddő virág, de olyan meddő virág, mely az eleven, termékeny, hatalmas, mindenható emberi megismerés élő fáján nő. … Az idealista világnézet meghatározott osztályviszonyok és osztály érdekek hatására alakul ki és terjed el. … Az idealizmussal ellentétben a materialista világnézet rendszerint a társadalom élenjáró, haladó erőinek érdekeit fejezte ki.

… Lényegét tekintve minden tudományos magyarázat materialista, hiszen a tudomány a jelenségeket természetes módon értelmezi. … A tudomány abból indul ki, hogy az általa tanulmányozott tárgyak s az egész környező világ, a világ törvényszerű összefüggései és viszonyai objektíve, tudatunktól függetlenül léteznek. A tudomány eleve tagadja a természetfeletti erők létezését. … A természettudomány egész fejlődése azt bizonyítja, hogy a természet nem teremthető, s az anyag és mozgása örökkévaló. Az anyag és mozgása állandóan egyik formából a másikba megy át, de sohasem keletkezik és nem semmisíthető meg.

… A tudomány és a vallás sok évszázados harcában az idealizmus rendszerint a vallás, a materializmus pedig a tudomány oldalára állt. A materializmus lényegénél fogva ellenségesen s áll szemben a vallással. Ezért a materializmus védelmében a történelem során általában azok a társadalmi erők szálltak síkra, amelyek a vallás és a babonák ellen, s a felvilágosodás elterjesztéséért küzdöttek. Lenin megjegyezte, hogy az egész legújabbkori történelemben „a materializmus bizonyult az egyetlen következetes filozófiának, mely összhangban van a természettudomány minden tanításával, s ellenségesen áll szemben a babonákkal, az álszenteskedéssel stb.””

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
3
Az ipari proletariátus
E munkabeszüntetések hihetetlen gyakorisága bizonyítja a legjobban, milyen méreteket öltött a társadalmi háború Angliában. Nincs olyan hét, sőt alig van olyan nap, hogy itt vagy ott ne sztrájkolnának — hol bérleszállítás miatt, hol a béremelés megtagadása miatt; hol sztrájktörők alkalmazása miatt, hol azért, mert nem akarnak véget vetni a visszaéléseknek vagy a rossz gyári rendnek; hol új gépek bevezetése miatt, hol száz és száz más okból. Ezek a sztrájkok természetesen csak előőrsi csatározások, de néha nagyobb ütközetekké is fejlődnek, nem döntenek el semmit, de kétségtelen bizonyítékai annak, hogy közeleg a proletariátus és a burzsoázia döntő csatája. A sztrájkok a munkások hadiiskolái, amelyekben felkészülnek az immár elkerülhetetlen nagy harcra; a sztrájkokkal nyilvánítják ki a munkásosztály egyes osztagai, hogy csatlakoznak a munkások nagy mozgalmához. És ha átlapozunk egy évfolyamot a „Northern Star”-ból, az egyetlen lapból, amely a proletariátus valamennyi mozgalmáról beszámol, megállapíthatjuk, hogy a városi és vidéki ipari munkások mind szövetségekbe tömörültek és időnként általános sztrájkkal tiltakoznak a burzsoázia uralma ellen. És a sztrájkok mint hadiiskolák felülmúlhatatlanok. A sztrájkokban mutatkozik meg az angolok sajátságos bátorsága. A kontinensen az a vélemény, hogy az angolok, és különösen a munkások gyávák, hogy nem képesek forradalmat csinálni, mert nem lázadnak fel minden pillanatban, mint a franciák, mert látszólag nyugodtan beletörődnek a burzsoá rendbe. Ez a nézet egészen helytelen. Az angol munkások bátorság dolgában nem maradnak el egy nemzet mögött sem; éppoly nyughatatlanok, mint a franciák, csak másképpen harcolnak. A franciák, akik ízig-vérig politikusok, a társadalmi bajok ellen is politikai úton harcolnak; az angolok viszont azt tartják, hogy a politika csak az érdeket, a polgári társadalmat szolgálja, s ezért nem a kormány ellen, hanem közvetlenül a burzsoázia ellen harcolnak; ez pedig eredményesen egyelőre csak békés úton történhet. Az ipari pangás és annak következménye, a nyomor, 1834-ben a köztársaság jegyében kirobbantott lyoni felkelésre, 1842-ben pedig a népchartát és béremelést követelő manchesteri általános sztrájkra vezetett. Magától értetődik, hogy a sztrájkhoz is bátorság kell, sőt gyakran sokkal nagyobb bátorság, sokkal merészebb, szilárdabb elhatározás, mint a lázadáshoz. Valóban bámulatos, ahogy a munkás, aki tapasztalatból ismeri a nyomort, feleségével és gyermekeivel együtt szembenéz vele, hónapokig éhezik és szenved, és mindennek ellenére szilárd és rendíthetetlen marad. A francia forradalmárt halál, gályarabság fenyegeti, — de mi ez a sztrájkoló munkás lassú éhhalálához képest, mi ez ahhoz képest, hogy napról napra látnia kell, hogyan éhezik egész családja, ahhoz képest, hogy biztosan tudja, a burzsoázia bosszút áll majd rajta, s az angol munkás inkább mindezt elviseli, semhogy fejét a vagyonos osztály igájába hajtsa? Alább látunk majd egy példát arra, hogy milyen szívós, milyen rendíthetetlenül bátor az angol munkás, aki csak akkor enged az erőszaknak, amikor már minden ellenállás céltalan és értelmetlen. És éppen ebben a higgadt kitartásban, ebben a szilárd elszántságban, amelynek naponként száz és száz próbát kell kiállania, éppen ebben mutatja meg az angol munkás jellemének leginkább tiszteletet parancsoló oldalát. Emberek, akik annyi szenvedést képesek elviselni, hogy térdre kényszerítsenek egyetlenegy burzsoát, képesek lesznek arra is, hogy az egész burzsoázia hatalmát összetörjék. De ettől függetlenül is, az angol munkás elég gyakran megmutatta bátorságát. Az 1842. évi sztrájknak nem volt ugyan további következménye, de ennek részben az volt az oka, hogy a munkásokat a burzsoázia kergette sztrájkba, részben pedig az, hogy a munkások nem látták tisztán a sztrájk célját és megoszlott erről a véleményük. Egyébként azonban ott, ahol határozott társadalmi célokért kellett küzdeniük, éppen elég gyakran tettek tanúbizonyságot bátorságukról. Nem is beszélve az 1839. évi walesi felkelésről, Manchesterben tartózkodásom idején (1843 májusában) valóságos ütközetet vívtak. Egy téglagyárban (Pauling & Henfrey) ugyanis nagyobb téglákat kezdtek készíteni; a nagyobb téglákat természetesen drágábban adták el, de a bért nem emelték. A munkások, mivel béremelési követelésüket elutasították, sztrájkba léptek, és a téglagyári munkások szövetsége a cég ellen kihirdette a bojkottot. A cégnek azonban nagy nehezen sikerült a környékről és a sztrájktörők közül munkásokat szerezni. Ezekkel szemben a szövetség kezdetben a megfélemlítés eszközéhez nyúlt. Erre a cég a gyár őrzésére tizenkét embert, kiszolgált katonákat és rendőröket fogadott fel, és felfegyverezte őket. Amikor hát a megfélemlítés nem használt, egy este tíz órakor a téglagyári munkások egy csapata katonai rendben, az első sorokat puskával felfegyverezve, megtámadta a gyárat, amely alig négyszáz lépésnyire volt egy gyalogos-kaszárnyától.*
* A Cross Lane és a Regent Road sarkán — lásd Manchester térképét. — Engels jegyzete*

A munkások behatoltak a gyárba, és amint észrevették az őröket, tüzelni kezdtek rájuk, széttaposták a kirakott nyers téglákat, széthányták a már kiszárított téglák egymásra helyezett sorait, összezúztak mindent, ami útjukba akadt; behatoltak az egyik épületbe is, ahol széttörték a bútorokat és bántalmazták az ott lakó munkafelügyelő feleségét. Ezalatt az őrök egy sövény mögé húzódtak, ahonnan biztosan és akadálytalanul tüzelhettek; a gyárba benyomult munkások egy lángoló téglaégető kemence előtt álltak, amely élesen megvilágította őket, s így ellenfeleik minden golyója talált, a munkások viszont minden lövést elhibáztak. A lövöldözés mégis több mint félóráig tartott, míg el nem fogyott a munkások lőszere és el nem érték céljukat, össze nem törtek mindent, ami összetörhető volt a gyár udvarán. Akkor megjelent a katonaság; s a téglagyári munkások visszavonultak Ecclesbe (három mérföldnyire Manchestertől). Eccles előtt szemlét tartottak, itt mindenkit szekcióbeli számán szólítottak, aztán szétszéledtek, hogy annál biztosabban a mindenfelől előnyomuló rendőrség kezébe kerüljenek. Bizonyára igen sokan megsebesültek, de csak azok sebesüléséről tudunk, akiket elfogtak. Egyikük három golyót kapott: egyet a combjába, egyet a lábikrájába, egyet a vállába, és így vánszorgott még több mint négy mérföldet. — Ezek az emberek kétségtelenül bebizonyították, hogy bennük is van forradalmi bátorság és nem félnek a golyózáportól; ha pedig, mint 1842-ben történt, a fegyvertelen tömeget, amely azt sem tudta, hogy tulajdonképpen mit akar, a piactér bejáratait megszálló néhány dragonyos és rendőr fékentarthatta, ez még korántsem bizonyítja, hogy a tömeg nem volt bátor; ez a tömeg akkor sem mozdult volna, ha nem lettek volna ott a közhatalom, azaz a burzsoá hatalom szolgái. Amikor a népnek határozott célja volt, kellő bátorságot is tanúsított, mint például amikor megtámadták a Birley-gyárat, és tüzérséget kellett felvonultatni a gyár megvédésére.

Ezzel kapcsolatban még néhány szót arról, hogy Angliában mennyire tartják szentnek a törvényt. A burzsoának természetesen szent a törvény, hiszen az ő műve, az ő beleegyezésével, az ő védelmére és előnyére hozták. A burzsoá tudja, hogy ha akad is egy-egy törvény, amely éppen neki esetleg árt, a törvényhozás a maga egészében mégis az ő érdekeit védi, és hogy mindenekelőtt a törvény szentsége, a társadalom egyik részének aktív, másik részének passzív akaratnyilvánításával megállapított rend sértetlensége a legerősebb támasza társadalmi állásának. Minthogy az angol burzsoá a törvényben, mint istenében, önmagára talál, ezért azt szentnek tartja, ezért valami csodálatos, megnyugtató erőt lát a rendőrbotban, amely tulajdonképpen az ő botja. Nem így a munkás. A munkás nagyon jól tudja, és nagyon gyakran tapasztalta, hogy a törvény csak korbács, melyet a burzsoá font számára, és ha nem okvetlenül szükséges, nem folyamodik a törvényhez. Nevetséges állítás, hogy az angol munkás fél a rendőrségtől, hiszen a manchesteri rendőrséget minden héten megverik, sőt a múlt évben a munkások megrohamoztak egy vasajtókkal és nehéz ablaktáblákkal biztosított rendőrőrszobát. Az 1842. évi sztrájk alkalmával a rendőrség ereje, mint mondottuk, csak maguknak a munkásoknak a tanácstalanságában rejlett.

Mivel a munkások nem tisztelik a törvényt, hanem csak tűrik, amennyiben nincs annyi erejük, hogy megváltoztassák, ezért természetes, hogy legalább javaslatokat akarnak tenni a törvény megváltoztatására, hogy a burzsoá törvény helyébe proletár törvényt akarnak állítani. Ez a proletár törvényjavaslat a népcharta (people’s charter), amely formájában tisztán politikai okmány és az alsóháznak demokratikus alapokon való átszervezését követeli. A chartizmus a burzsoáziával szemben tanúsított ellenállás sűrített formája. Az egyesületekben és sztrájkokban az ellenállás mindig elszigetelt volt: csak egyes munkások vagy munkáscsoportok harcoltak egyes burzsoák ellen; amikor pedig általánossá vált a harc, többnyire nem a munkások szándéka tette azzá, és ha ez mégis szándékosan történt, e szándék alapja a chartizmus volt. Mert a chartizmussal az egész munkásosztály kel fel a burzsoázia ellen, és mindenekelőtt ennek politikai hatalmát, azt a törvényekből rakott falat támadja, amellyel a burzsoázia körülbástyázta magát. A chartizmus a demokrata pártból ered, amely a XVIII. század nyolcvanas éveiben a proletariátussal együtt és a proletariátus körében fejlődött ki, a francia forradalom idejében erőre kapott, s a békekötés után mint „radikális” párt lépett fel; akkoriban Birmingham és Manchester, korábban London volt a székhelye; a liberális burzsoáziával való szövetségben a régi parlament oligarcháitól kikényszerítette a Reform Billt, és azóta egyre jobban megszilárdult mint a burzsoáziával szemben álló munkáspárt. 1838-ban az általános Londoni Munkásegyesület (Working Men’s Association) egy bizottsága William Lovett vezetésével kidolgozta a népchartát, amelynek „hat pontja” a következő: 1. általános választójogot minden nagykorú, épelméjű, büntetlen előéletű férfinak; 2. évenként újjáválasztandó parlamentet; 3. fizetést a parlament tagjainak, hogy vagyontalanok is vállalhassák a képviselői megbízatást; 4. titkos szavazással történő választásokat, hogy elejét vegyék a burzsoázia megvesztegetési és megfélemlítési kísérleteinek; 5. egyenlő választókerületeket, hogy biztosítsák az egyenlő képviseletet, és 6. a 300 font st. jövedelmű földbirtokban megállapított, s amúgyis illuzórikus választhatósági cenzus eltörlését, hogy legyen minden választó választható is. — Bármilyen ártatlannak látszik ez a hat pont, amely csak az alsóház szervezetével foglalkozik, éppen elegendő ahhoz, hogy az angol alkotmányt királynőstül és felsőházastul szétrombolja. Az alkotmány úgynevezett monarchikus és arisztokratikus eleme csak azért létezhet, mert a burzsoázia érdeke a látszólagos fennmaradása; hiszen manapság mindkét elem léte igazán csak látszat. De ha majd egyszer az egész közvélemény az alsóház mögött áll, ha ez már nem csupán a burzsoázia, hanem az egész nemzet akaratát fejezi ki, akkor minden hatalom oly teljesen benne összpontosul majd, hogy eltűnik az uralkodó és az arisztokrácia nimbuszának utolsó fénysugara is. Az angol munkás nem tiszteli sem a lordokat, sem a királynőt, a burzsoázia viszont, bár véleményükkel nem sokat törődik, személyükben isteníti őket. Az angol chartista politikailag republikánus, bár ezt a szót sohasem vagy csak igen ritkán ejti ki; rokonszenvez a világ republikánus pártjaival, de szívesebben nevezi magát demokratának. A chartista azonban több, mint egyszerű republikánus; az ő demokráciája nemcsak politikai demokrácia.

Igaz, a chartizmus 1835-től, keletkezésétől, főleg a munkások mozgalma volt, de még nem különült el élesen a radikális kispolgárságtól. A munkások radikalizmusa karöltve haladt a burzsoázia radikalizmusával, a charta közös jelszavuk volt, minden évben együtt tartották „nemzeti konventjüket”, egy pártnak látszottak. A kispolgárság éppen a Reform Bill eredményein érzett csalódása következtében és az 1837 és 1839 közötti rossz üzleti évek miatt igen harcias és vérszomjas volt akkoriban; kedve szerint való volt a heves chartista agitáció. Németországban el sem tudják képzelni, milyen heves volt ez az agitáció. Fegyverkezésre, sőt gyakran lázadásra szólították a népet; lándzsákat gyártottak, mint a francia forradalom idején, s 1838-ban a többi között igen aktív volt egy Stephens nevű metodista pap, aki Manchesterben így szólt az összegyűlt néphez: „Ne féljetek a kormány hatalmától, az elnyomóitok rendelkezésére álló katonáktól, szuronyoktól és ágyúktól; olyan eszköz van a kezetekben, amely erősebb mindennél, olyan fegyveretek van, amellyel szemben tehetetlen a szurony és az ágyú; s ezt a fegyvert egy tízéves gyermek is tudja forgatni — elég néhány gyufa meg egy köteg szurokba mártott szalma, és szeretném látni, mit tehet a kormány és száz- meg százezernyi katonája ez ellen az egy fegyver ellen, ha merészen alkalmazzuk.”* — De már akkor megmutatkozott a munkás-chartizmus sajátos, társadalmi jellege.
* Láttuk. hogy a munkálok megszívlelték ezeket a szavakat. — Engels jegyzete.*

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 11. rész
Lét határozza meg a tudatot
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Lét határozza meg a tudatot

A kapitalizmusban a kizsákmányolás hasonlatos a farkas és a bárány viszonyára. A tőkés a farkas ragadozó, a proletárok a bárányok. Nem azért vannak a bárányok, hogy a farkas jóllakhasson, de megeszi őket, ez az állatvilág törvénye. A ragadózó kapitalista „farkasok” élősködnek a proletárokon, „a bárgyú bárányokon”, miközben azok tűrnek „bégetnek” elégedetten – amíg van mit enni, „legelni”. Megérdemlik sorsukat a proletárok!(?), akik emberek. Sőt a proletár „bárányok” imádattal néznek fel az élősködő kapitalista ragadozóra, egyszerűen szeretik az imádnivaló tőkéseket „farkasokat”, példaképük, akit a médiák mosolygósan, áhítattal az emberiség megmentőjének mutatnak be, pedig csak élősködők, ragadozók, fenevadak. Ezek az élősködők általában nem mernek az emberiség színe előtt megjelenni, de szívesen beszélnek helyettük jó pénzért a sztárok, a politikusok, a művészek, a médiák jó fizetett proletárjai; nevűk a történelem szemétdombjára fog kerülni. Az egyik ok, amiért a kapitalizmusban az agymosás rendkívül hatásos, mert semmilyen valós tényt nem tűr el, ami káros az élősködésre, de szinte bármit hazudhatnak ezért; legtöbbször elég csak derűsen mosolyogva szélhámoskodni, becsapni, a hiszékeny agyakat, de ha kell ijesztgetni sem rest a tőkés hatalom.

Marxista filozófia alapjai: Sok burzsoá ideológus, aki megszépítve ábrázolja az imperializmust, arról az ezernyi lehetőségről irkál, amelyet a kapitalizmus az egyszerű emberek számára magában rejt. Azt mondják, hogy a kapitalista társadalomban bárki milliomossá válhat, és mindent elérhet. Ez a lehetőség azonban pusztán formális. A munkásnak nem a tőkéssé válás formális lehetőségére van szüksége, hanem annak reális lehetőségére, hogy megszabaduljon a kizsákmányolástól, hogy munkája, megfelelő lakása és tápláléka legyen, kulturális tekintetben fejlődhessék, s teljes jogú gazdája lehessen országának. Az embernek, az élen haladó társadalmi osztálynak, gyakorlati tevékenysége sikere érdekében fel kell fedeznie a neki szükséges reális lehetőséget, meg kell szabnia a lehetőség valóra váltásának módjait, s ezekkel összhangban kell cselekednie.

… A kapitalizmus ideológusainak előnyös, ha úgy tüntetik fel, hogy a burzsoá társadalom mentes a belső ellentmondásoktól, s az osztályok harmóniájának és békéjének idillikus világa. … A burzsoá filozófusokra az a törekvés a legjellemzőbb, hogy elleplezzék az ellentéteket és a köztük levő harcot, s védelmezzék az ellentmondások kibékülésének eszméjét. De ugyanaz jellemző a munkásmozgalomban fellépő reformistákra és opportunistákra is. Ők is elleplezik a burzsoá társadalom osztályellentmondásait, és az osztályok kibékülésének eszméjét hirdetik.

… A történelmi materializmus, az általános materialista világnézettel összhangban, abból indul ki, hogy a társadalmi lét az elsődleges, a társadalmi tudat pedig másodlagos. Nem a társadalmi tudat határozza meg a társadalmi élet rendjét és fejlődésének irányát, hanem fordítva, a társadalom gazdasági rendje határozza meg a társadalmi tudatot, a társadalmi eszméket. Vagyis: nem az eszmék határozzák meg az életet, hanem az élet, a társadalmi lét határozza meg az eszméket. … Mi az emberek társadalmi léte? Nem más, mint a társadalom anyagi élete, s elsősorban az anyagi javak társadalmi termelése, valamint az emberek között a termelés folyamán kialakult viszonyok. Az antagonisztikus társadalomban ezek a viszonyok osztályviszonyok. Az embereknek, mielőtt tudománnyal, művészettel, vallással, filozófiával és politikával foglalkoznának, enniük, inniuk, ruházkodniuk kell, ehhez pedig meg kell termelniük az élelmiszereket és a ruházati cikkeket, házakat kell építeniük és szerszámokat készíteniük. A társadalmi élet lehetetlen az anyagi javak termelése nélkül. Az anyagi javak termelése és újratermelése alkotja a társadalmi élet létalapját. Ha megszakadna a termelés, mozdulatlanná dermedne az emberek szellemi élete, és elpusztulna a társadalom. Ezért a társadalom szerkezetének és fejlődésének nyitját nem az emberek tudatában, nem politikai, filozófiai, vallási és erkölcsi nézeteikben, hanem az anyagi javak termelési módjában kell keresni.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
2
Az ipari proletariátus
Az egyesületek a következő eszközökkel igyekeznek céljaikat elérni: Ha egy vagy több munkáltató nem hajlandó a szövetség által megállapított bért fizetni, küldöttségeket menesztenek hozzá, vagy petíciót nyújtanak át neki (mint látjuk, a munkások értenek ahhoz, hogy elismerjék a gyárúr abszolút hatalmát saját kis államában); ha ez nem használ, a szövetség elrendeli a munka beszüntetését, és minden munkás hazamegy. A munkabeszüntetés (turn-out vagy strike) vagy részleges, ha egy vagy több munkáltató, vagy pedig általános, ha a szakma valamennyi munkáltatója vonakodik a bért az egyesület javaslatai szerint rendezni. Ezek az egyesület törvényes eszközei, ha ti. előzetes felmondás után hagyják abba a munkát, de nem mindig így történik ez. Ezek a törvényes eszközök azonban eléggé gyengék, amíg vannak olyan munkások, akik nem tagjai az egyesületnek, vagy a burzsoá által nyújtott pillanatnyi előnyök miatt elszakadnak tőle. Különösképpen áll ez részleges sztrájkokra, mert ilyenkor a gyáros könnyen toborozhat munkásokat e fekete bárányok (úgynevezett knobstickek*) soraiból, és ezáltal meghiúsíthatja az egyesült munkások erőfeszítéseit.
* — sztrájktörők — Szerk.*

Az egyesületi tagok rendszerint fenyegetéssel, szidalmakkal, veréssel és egyebekkel, egyszóval minden úton-módon igyekeznek megfélemlíteni ezeket a sztrájktörőket; az árulók panasszal fordulnak a bírósághoz, és mivel mindeddig a törvényszerető burzsoázia kezében van a hatalom, az első törvénytelen cselekedet, a tagjai ellen indított első per majdnem minden esetben megtöri a szövetség erejét.

Ezeknek az egyesületeknek a története a munkások vereségeinek hosszú sora, amelyet elvétve egy-egy győzelem szakít meg. Természetes, hogy mindezek az erőfeszítések nem változtathatják meg azt a gazdasági törvényt, hogy a bért a munkapiacon mutatkozó kereslet és kínálat viszonya szabja meg. Ezek az egyesületek tehát a munkakereslet és kínálat viszonyára kiható legfontosabb okokkal szemben tehetetlenek. Kereskedelmi válság idején a szövetség maga kénytelen leszállítani a béreket, vagy teljesen fel kell oszlania, amikor pedig jelentősen fokozódik a munka iránti kereslet, nem tudja a bért magasabbra emelni, mint amennyire ez magától, a kapitalisták konkurenciája folytán emelkedik. De a kevésbé fontos részlegesen ható okokkal szemben kétségtelenül van hatalma. H a gyárosnak nem kellene tartania a munkások összpontosított, tömeges ellenállásától, haszna növelése céljából egyre lejjebb szorítaná a bért; sőt, az a konkurenciaharc, melyet a többi gyáros ellen kell folytatnia, kényszerítené erre, és a bér csakhamar a minimumra csökkenne. Rendes körülmények között a munkások ellenállása persze gátolja a gyárosok egymással való konkurenciáját. Valamennyi gyáros tudja, hogy minden olyan bérleszállítás, amelyet nem igazolnak konkurenseire is kiható körülmények, sztrájkot idézne elő, s ez kétségtelenül megkárosítaná, mert a sztrájk idején tőkéje tétlenül állna, gépei megrozsdásodnának, emellett pedig még nagyon is bizonytalan volna, vajon sikerül-e a bérleszállítás, ellenben biztosan tudja, hogy ha ez neki sikerülne, konkurensei követnék példáját, a gyártmány ára esne, és a bérleszállításból remélt haszna semmivé válna. Továbbá, válság után a bérek az egyesületek nyomására kétségtelenül gyorsabban emelkednek, mint ahogy ez enélkül történne; a gyárosnak az az érdeke, hogy ne emelje a bért, amíg társainak konkurenciája nem kényszeríti erre; most viszont, ha javul a piac, a munkások maguk követelnek magasabb bért, és mivel munkásokban nincsen nagy választék, ilyen körülmények között sztrájkkal sok esetben rákényszeríthetik a gyárost a béremelésre. De, mint mondottuk, a munkapiacon ható jelentősebb okokkal szemben az egyesületek tehetetlenek. Ilyen esetekben az éhség fokozatosan rákényszeríti a munkásokat, hogy bármilyen feltétellel ismét megkezdjék a munkát, és ha egyesek munkába álltak, a szövetség hatalma megtört, mert ez a néhány sztrájktörő a piacon még meglévő árukészletekkel együtt lehetővé teszi, hogy a burzsoázia a termelés megzavarásának legsúlyosabb következményeit kiküszöbölje. A szövetség pénztára csakhamar kiürül, mert igen sok rászorulót kell támogatnia, idővel a szatócsok felmondják a hitelt, amelyet magas kamatra adtak, és a szükség rákényszeríti a munkásokat arra, hogy visszatérjenek a burzsoázia jármába. Mivel azonban a gyárosoknak saját érdekükben kerülniök kell minden szükségtelen bérleszállítást — természetesen ez csak a munkások ellenállása miatt lett a gyárosok érdeke —, a munkások viszont a kereskedelmi viszonyok által előidézett minden bérleszállításban helyzetük rosszabbodását látják, ami ellen lehetőleg védekezniök kell, ezért a legtöbb sztrájk a munkások vereségével végződik. Felvetődik a kérdés, vajon miért sztrájkolnak a munkások ilyen esetekben, amikor e lépésük hasztalansága egészen nyilvánvaló? Pusztán azért, mert a munkásoknak a bérleszállítás ellen, sőt a bérleszállítás szükségszerűsége ellen is tiltakozniok kell, mert ki kell jelenteniük, hogy nem nekik, az embereknek kell alkalmazkodniok a viszonyokhoz, hanem a viszonyoknak kell hozzájuk, az emberekhez igazodniok; mert hallgatásuk azt jelentené, hogy elismerik ezeket a viszonyokat, elismerik a burzsoáziának azt a jogát, hogy a kereskedelem kedvező periódusaiban kizsákmányolja őket, a rossz időkben pedig hagyja, hogy éhen vesszenek. A munkásoknak tiltakozniok kell ezellen, amíg szikrányi emberi érzés van bennük, és hogy így tiltakoznak, nem pedig másképpen, annak az az oka, hogy angolok, gyakorlati emberek, akik tettekkel tiltakoznak, nem úgy, mint a német teoretikusok, akik nyugodtan álomra hajtják fejüket, mihelyt tiltakozásukat megfelelően jegyzőkönyvbe vették és irattárba helyezték, ahol az ugyanolyan csendben fog szunnyadni, mint maguk a tiltakozók. Az angolok tettekben megnyilvánuló tiltakozásának viszont megvan a hatása, bizonyos korlátok közé szorítja a burzsoázia kapzsiságát, és nem engedi ellankadni a munkásoknak a vagyonos osztály társadalmi és politikai mindenhatóságával szemben kifejtett ellenállását, ugyanakkor pedig ez a tiltakozás arra a felismerésre is rászorítja őket, hogy a burzsoázia uralmának megtöréséhez többre van szükség, mint munkásegyletekre és sztrájkokra. De ezeknek a szövetségeknek és az általuk szervezett sztrájkoknak tulajdonképpeni jelentősége abban áll, hogy ez a munkások első kísérlete a konkurencia megszüntetésére. Előfeltételük annak felismerése, hogy a burzsoázia uralma csakis a munkások egymással való konkurenciáján alapszik, vagyis azon, hogy a proletariátus szét van forgácsolva, hogy a munkásokat szembeállítják egymással. És éppen azért, mert — ha csak egyoldalúan, csak korlátozottan is — a konkurencia ellen, a mostani társadalmi rend élettere ellen irányulnak, éppen ezért veszélyeztetik annyira ezt a társadalmi rendet. A munkás nem is támadhatná a burzsoáziát és egyben az egész fennálló társadalmi berendezkedést ennél sebezhetőbb ponton. Ha megszűnik a munkások egymással való konkurenciája, ha valamennyi munkás elhatározza, hogy többé nem engedi magát a burzsoáziától kizsákmányolni, akkor befellegzett a tulajdon birodalmának. Hiszen a munkabér csak azért függ a kereslet és kínálat viszonyától, a munkapiac véletlen helyzetétől, mert a munkások eddig eltűrték, hogy megvehető és eladható dologként kezeljék őket. Ha a munkások elhatározzák, hogy többé nem engedik magukat adni-venni, ha annak a meghatározásánál, hogy tulajdonképpen mi is a munka értéke, mint emberek lépnek fel, akiknek munkaerejükön kívül akaratuk is van, vége az egész mai nemzetgazdaságtannak és a bértörvényeknek. Persze, a bértörvények végeredményben ismét érvényesülnének, ha a munkások megállanának egymással való konkurenciájuk megszüntetésénél; ezt azonban nem tehetik meg, hacsak nem akarnak lemondani egész eddigi mozgalmukról, hacsak nem akarják visszaállítani a munkások egymással való konkurenciáját, — tehát ezt semmiképpen sem tehetik meg. A szükségszerűség kényszeríti rá őket arra, hogy nemcsak a konkurencia egy részét szüntessék meg, hanem egyáltalában a konkurenciát — és ezt meg is fogják tenni. A munkások már most napról napra egyre világosabban látják, mit jelent számukra a konkurencia, jobban látják, mint a burzsoá, hogy a vagyonosok egymással való konkurenciája is a munkást nyomja azáltal, hogy kereskedelmi válságokat idéz elő, hogy tehát ezt a konkurenciát is ki kell küszöbölni. És csakhamar rájönnek majd arra is, hogyan kell ehhez hozzáfogniok.—

Szükségtelen hangsúlyoznunk, mennyire szítják ezek az egyesületek a munkások között a vagyonos osztállyal szembeni gyűlöletet és elkeseredést. A munkásság rendkívüli forrongása idején ezekből az egyesületekből indulnak ki — a vezető tagok tudtával vagy tudta nélkül — egyes olyan akciók, amelyek csak a kétségbeesésig fokozódott gyűlölettel, valami minden korlátot áttörő vad szenvedéllyel magyarázhatók. Ilyen természetűek voltak a már fentebb említett esetek, amikor vitriollal öntötték le a sztrájktörőket, s ilyen még számos más akció, amelyek közül néhányat elmondok. 1831-ben, egy elkeseredett munkásmegmozdulás idején, Hyde-ban, Manchester közelében, agyonlőtték a fiatal Ashton gyárost, amikor este a mezőn áthaladt, s a tettesnek sohasem sikerült a nyomára, jutni. Kétségtelen, hogy a tettet munkások követték el bosszúból. — Igen gyakoriak a gyújtogatások és a robbantási kísérletek. Sheffieldben, 1843. szeptember 29-én, pénteken, megkísérelték, hogy Padgin fűrészgyáros Howard Street-i üzemét egy lőporral megtöltött és szorosan lefojtott vascsővel a levegőbe röpítsék — a kár igen jelentékeny volt. Másnap, szeptember 30-án Shales Moorbany Sheffield közelében hasonló kísérlet történt Ibbetson kés- és reszelőgyárában. Ibbetson úr azzal haragította magára a munkásokat, hogy tevékenyen részt vett a burzsoá mozgalmakban, alacsony bért fizetett, kizárólag sztrájktörőket alkalmazott, és saját előnyére használta ki a szegénytörvényt (az 1842, évi válság idején ugyanis úgy kényszerítette a munkásokat alacsony bér elfogadására, hogy a szegénygondozó hivatallal közölte a vonakodók nevét, azzal a megjegyzéssel, hogy kaphatnának munkát, de nem akarnak dolgozni, tehát nem érdemelnek támogatást). A robbanás meglehetősen nagy kárt okozott, és mindazok a munkások, akik elmentek megnézni, csak azt sajnálták, „hogy nem repült a levegőbe az egész história”. — Boltonban, 1843. október 6-án, pénteken, fel akarták gyújtani Ainsworth és Crompton gyárát, de nem okoztak kárt, — egészen rövid idő alatt ez már a harmadik vagy negyedik gyújtogatási kísérlet volt ebben a gyárban. — 1844. január 10-én, szerdán, a sheffieldi városi tanács ülésén a rendőrfőnök bemutatott egy öntöttvasból készült pokolgépet, amelyet 4 font lőporral töltve és egy meggyújtott, de kialudt kanóccal ellátva Kitchen úr Earl Street-i gyárában találtak. — 1844. január 21-én, vasárnap, robbanás történt Bentley és White buryi (Lancashire) fűrészmalmában; az üzembe lőporcsomagokat dobtak, és a robbantással igen nagy kárt okoztak. — 1844. február 1-én, csütörtökön, felgyújtották a sheffieldi Soho kerékgyárat, s a gyár lángok martaléka lett. — Négy hónap alatt tehát hat ilyen eset történt, s okuk kivétel nélkül a munkásoknak a munkáltatók elleni elkeseredésében keresendő. Hogy milyen társadalmi állapot az, amelyben ilyen dolgok akárcsak lehetségesek is, arra kár szót vesztegetnem. Ezek a tények eléggé bizonyítják, hogy Angliában megüzenték a társadalmi háborút és nyílt ellenségeskedés folyik még élénk üzletmenet idején is, mint például 1843 végén — de az angol burzsoázia még mindig nem tér észhez! A legkirívóbb azonban a glasgow-i thugok* esete, amelyet 1838. január 3-tól 11-ig tárgyalt e város esküdtbírósága.
* Ezeket a munkásokat arról az ismert kelet-indiai szektáról nevezték el thugoknak, amely kizárólag azzal foglalkozott, hogy a kezébe kerülő idegeneket orvul meggyilkolta. — Engels jegyzete.*

A tárgyaláson kiderült, hogy a pamutfonók szövetsége, amely 1816 óta működött Glasgow-ban, rendkívül szervezett és erős volt. A tagokat eskü kötelezte a többség határozatainak végrehajtására, s sztrájkjaikat egy titkos bizottság vezette, amely a tagság nagy tömege előtt ismeretlen volt és a szervezet pénzével korlátlanul rendelkezett. A bizottság díjakat tűzött ki sztrájktörők, gyűlölt gyárosok fejére és gyárak felgyújtására. Így gyújtottak fel egy gyárat, amelyben férfiak helyett sztrájktörő nőket alkalmaztak fonásra; MacPherson asszonyt, az egyik sztrájktörő lány anyját meggyilkolták, és a két gyilkost a szövetség pénzén Amerikába szöktették. — Már 1820-ban rálőttek egy MacQuarry nevű sztrájktörőre, és megsebesítették, amiért a tettes 15 font st.-t kapott a szövetségtől. Később rálőttek bizonyos Grahamre is; a tettes 20 fontot kapott, de elfogták és életfogytiglani száműzetésre ítélték. Végül 1837 májusában egy sztrájkkal kapcsolatban az Oatbank és a Mile End gyáraiban zavargások törtek ki, és mintegy tucatnyi sztrájktörőt tettleg bántalmaztak; a zavargások még júliusban is tartottak, és egy Smith nevű sztrájktörőt annyira megvertek, hogy belehalt. Ekkor a bizottságot letartóztatták és megindították ellene a vizsgálatot. A bizottság elnökét és főtagjait bűnösnek mondották ki abban, hogy részt vettek törvénytelen egyesületekben, sztrájktörők bántalmazásában, James és Francis Wood gyárának felgyújtásában, és ezért 7 évre száműztek őket. — Mit szólnak ehhez a történethez a mi derék németjeink?*
* „Micsoda »vad igazságérzet« (wild justice) lakozhatott ezeknek az embereknek a szívében, hogy konklávéra összegyűlve munkástársukat mint osztályának és osztálya ügyének árulóját hideg megfontolással az áruló és szökevény halálára ítéljék és — minthogy állami bíróság és hóhér nem teszi meg — titkos hóhérral kivégeztessék, — mintha hirtelen feltámadna a lovagvilág ősi feme-bírósága³² és titkos törvényszéke és még egyszer megjelennék a megdöbbent emberek előtt, éppen csak hogy tagjai nem páncélinget viselnek, hanem bársonyzubbonyban járnak, nem a vesztfáliai erdőkben gyűlnek össze, hanem Glasgow szépen kövezett Gallowgate-jén! — Ez az érzés kétségtelenül nagyon elterjedt és erősen él a tömegben, ha csak keveseknél nyilvánul is meg ilyen éles formában.” — Carlyle: „Chartism”, 40. old. — Engels jegyzete.*

A vagyonos osztály és különösen a gyárosok, akik közvetlenül érintkeznek a munkásokkal, elkeseredetten harcolnak az egyesületek ellen, és olyan érvekkel próbálják szüntelenül bebizonyítani a munkásoknak azok haszontalanságát, amelyek nemzetgazdaságtani szempontból egészen helyesek, de éppen ezért részben hibásak és a munkásokat teljesen hidegen hagyják. Már a burzsoázia buzgósága is azt bizonyítja, hogy nem érdektelen ebben a kérdésben; hiszen, a sztrájk okozta közvetlen kárt nem tekintve, úgy áll a dolog, hogy azt, ami a gyárosok zsebébe vándorol, szükségképpen a munkások zsebéből veszik ki. És még ha a munkások nem tudnák is olyan jól, hogy az egyesületek legalább bizonyos mértékig fékentartják munkáltatóik vetélkedő bércsökkentő kedvét, már csak azért is kitartanának az egyesületek mellett, mert ártanak velük ellenségüknek, a gyárosnak. A háborúban az egyik fél kára a másiknak haszon, és mivel a munkások hadilábon állnak a gyárosokkal, csak ugyanazt cselekszik, amit a magas potentátok tesznek, amikor hajbakapnak egymással. — A burzsoák közül megint csak barátunk, dr. Ure, a legádázabb ellensége minden munkásegyesületnek. Tajtékzik a dühtől, amikor a pamutfonók, a legerősebb munkásszekció „titkos törvényszékeiről” beszél, amelyek azzal kérkednek, hogy minden engedetlen gyárost ártalmatlanná tudnak tenni, „és így tönkretehetik azt az embert, aki éveken át megélhetést biztosított nekik”. Szerinte olyan idők járnak, „amikor az ipar leleményes agya és éltető szíve a nyughatatlan alsó végtagok szolgaságába kerül”, — kár, új Menenius Agrippa³³, hogy az angol munkásokat nem csitíthatod le olyan könnyen meséddel, mint a római plebejusokat! — és végül a következő megható történetet beszéli el: A mule-durvafonók egyszer szintén tűrhetetlenül visszaéltek erejükkel. A magas bér nem keltett bennük hálaérzetet a gyáros iránt, nem ösztönözte őket szellemi művelődésre (természetesen a burzsoáziára nézve ártalmatlan, sőt hasznos tudományokban), hanem sok esetben gőgössé tette őket, és módot nyújtott nekik arra, hogy a különböző gyárakban minden ok nélkül szervezett sztrájkok idején pénzzel támogassák a dacos szellemet. A Hyde-ban, Dukinfieldben és a környékbeli helységekben lezajlott szerencsétlen zavargások alkalmával a vidék gyárosai, aggódva, hogy a franciák, belgák és amerikaiak ki ne szorítsák őket a piacról, azzal a kéréssel fordultak Sharp, Roberts & Co. gépgyárához, hogy Sharp úr feltaláló szellemét egy automatikus mule megkonstruálására irányítsák, amely „megmentené a termelést a keserű rabszolgaságtól és a fenyegető összeomlástól”. — „Pár hónap múlva elkészült a gép, amely szinte éppúgy gondolkodott, érzett és tapintott, mint egy tapasztalt munkás. Így ugrott ki Minerva parancsára a modern Prométheusz kezéből a vasember, ahogy a munkások nevezik, — egy olyan alkotás, melynek az a hivatása, hogy az ipari osztályok soraiban helyreállítsa a rendet és biztosítsa az angolok ipari uralmát. E herkulesi csodalény híre rémületbe ejtette a munkásegyesületet, és még mielőtt — mondhatni — elhagyta volna bölcsőjét, megfojtotta az anarchia hidráját.” Ure bebizonyítja továbbá, hogy annak a gépnek a feltalálása, amellyel egyidejűleg 4—5 színt nyomnak, a kartonnyomók zavargásainak eredménye volt, hogy a mechanikai szövészetben az írezők elégedetlenkedése egy új tökéletesített írezőgép feltalálására vezetett, és még több más hasonló esetet sorol fel.*
* Ure: „Philosophy of Manufactures”³⁴, 366. és kk. old. — Engels jegyzete.*

Ugyanez a Ure valamivel előbb íveken át azt igyekszik bebizonyítani, hogy a gépek előnyösek a munkásoknak! — Ure egyébként nem áll egyedül; a gyári jelentésben Ashworth gyáros és mások minden alkalommal kimutatják [I. Rept. 50. old.; E. 7. old.; D. 91. old.], mennyire haragszanak ezekre a szövetségekre. Ezek a bölcs burzsoák, éppúgy, mint bizonyos kormányok, minden mozgalmat, amelyet nem értenek meg, gonosz agitátorok, rosszindulatú emberek, demagógok, hangoskodók és zöldfülűek befolyására vezetnek vissza; azt állítják, hogy az egyesületek fizetett ügynökei érdekből agitálnak, mert ebből élnek — mintha nem a burzsoázia tenné szükségessé, hogy az egyesületek fizessék agitátoraikat, mert nem hajlandó alkalmazni őket!

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 10. rész
A pénztőkés ragadozók
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A pénztőkés ragadozók

A pénzzel vállalkozó tőkések a csúcsragadozók a kizsákmányolásban, élősködésben; termelni, értéket létrehozni csak munkával lehet, nem pedig spekulációval, a pénztőkés azonban a spekuláció nagymestere; a pénz önmagában termék nélkül nem ér semmit (kivéve a nemesfémek, kincsek, amit persze nem lehet megenni és előállításuk a felhasználásra a munka terméke); a pénz nem tud dolgozni, ehhez dolgozó ember, szerszám és gép kell; az árutermelésben a pénz szükséges; a pénz legfontosabb feladata az értékmérés; pénzt a pénztőkések a spekulációra is használják élősködés, kizsákmányolás céljából (sőt elsősorban az élősködésre), nem csak az elvégzett munka mérésére, a termelés, a forgalom, a kereskedelem finanszírozására, a felhalmozásra, a gazdaság működtetésére, ami alapfeladata lenne az árutermelésben. A kapitalizmusban azonban csak így lehetséges!

Pénz funkciói – értékmérő, forgalmi eszköz, kincsképzés eszköze, fizetési eszköz, világpénz (az arany) … A pénz szerepe a kapitalizmus fejlődésével lényegesen megváltozik. A pénz átalakul tőkévé, a meg nem fizetett idegen munka elsajátításának eszközévé, a kizsákmányolás eszközévé. A pénz: a tőke legáltalánosabb formája, noha a munkások és az egyszerű árutermelők kezében egyszerűen pénzként funkcionál. – Közgazdasági kislexikon

Totális föld méretű diktatúra (fasizmus): … néhány szupergazdag bank, melyek a világ vagyonának jelentős részével rendelkezik: JP Morgan, Wells Fargo, Bank of America, Citigroup, Goldman Sachs, U.S. Bancorp, Bank of New York Mellon és Morgan Stanley. … A világ 13 leggazdagabb családja áll az összes nagy cég mögött … a vállalatok összesen 10 tulajdonosra, befektetőre vezethetők vissza. … rendelkeznek a világ népének vagyon tartalékának közel 96%-val. … Az alábbi négy cég pedig az, amihez az összes szál befut, és melyek pénzügyi döntéseket hozva gyarapodnak évről-évre, miközben a világ egyre inkább elszegényedik: BlackRock, State Street, Vanguard, és Fidelity. Ez a 4 nagy vállalat elérte mára azt, hogy nincs olyan szeglete a világban, ahol nem tudnának hatást gyakorolni, nem tudnak pénzügyi megfélemlítő erőt gyakorolni. … A Nagy Négyest a szupergazdag családok tagjai irányítják, mint a Rothschildek, és Rockefeller leszármazottak. … A világhatalmi elit addig nem fog nyugodni egyesek szerint, míg el nem érik azt az ideális állapotot, amikor ez a szupergazdag dinasztia fog majd a megmaradt kevesek felett uralkodni. – avilagtitkai.com

Marxista filozófia alapjai: „… A kizsákmányoló osztályoknak a tömegekkel szemben érzett gyűlölete már a XIX. században cinikusan kifejezésre jutott Nietzsche reakciós filozófiájában. Nietzsche dicshimnuszokat zengett a „felsőbb rendű emberről” a bestiális emberről, aki lábbal tiporja mások jogait, s erőszakon, gyilkosságon át jut hatalomhoz és gazdagsághoz. Nietzsche lenézte a népet; szerinte a nép olyan haszontalan anyag roncsainak tömege, amelynek talaján megszületik a „felsőbb rendű ember”. Nem csoda, hogy az olasz és a német fasizmus felvértezte magát ezzel a reakciós ideológiával, amelyet a gyilkosok bandájának kinevelésére használt fel. … Gobineau, Lapouge, Houston Chamberlain fajelméletei, amelyeket a hitleristák felhasználtak, úgy ábrázolják a dolgozó tömegeket, mint alacsonyabb rendű fajt, a társadalom kizsákmányoló felső rétegét pedig mint „elitet”, mint válogatott, tiszta, felsőbb rendű uralkodó fajtát. A szociáldarwinisták beállításában a dolgozók a „balszerencsések csapatát” alkotják, akik biológiailag nem teljes értékűek, és ezért vereséget szenvednek a létért folyó küzdelemben. Az amerikai „business” szolgalelkű történészei (Allan Nevins és mások) úgy ábrázolják a tömegeket, mint ballasztot, amely sok gondot okoz a „jótevőknek”: a Rockefellereknek, a Morganoknak, a Fordoknak és a monopoltőke egyéb mágnásainak, akik ezeknek a történészeknek a leírásában az Egyesült Államok előrehaladásának hősei. … A reakciós burzsoázia ideológusai a szocialista demokráciát, a dolgozók többségének hatalmát lenézően úgy emlegetik, mint a „mennyiség demokráciáját”, a monopoltőke, a fináncoligarchia diktatúráját, a maroknyi milliárdos hatalmát viszont úgy ábrázolják, mint a „minőség demokráciáját”. Mindezeknek az elméleteknek osztályértelme abban foglalható össze, hogy különböző módon igyekeznek megindokolni és igazolni a tömegek elnyomását, a politikai élettől való távoltartását s a hatalom megtartását a kizsákmányoló osztályok és felső rétegük kezében. … A szocialista forradalmak letaszították trónjukról mindezeket az elméleteket. A gyakorlat megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a forradalmi marxista párt vezette dolgozó tömegek nemcsak arra képesek, hogy megdöntsék a kizsákmányolok uralmát, hanem arra is, hogy a kizsákmányoló osztályok nélkül felépítsék az új, szocialista társadalmat, irányítsák az államot és a népgazdaságot, építsék az új kultúrát.”

A kereskedő tőkés ragadozók

Engels: „…Azzal az ürüggyel, hogy leveszi a termelők válláról a cserével járó fáradságot és kockázatot, hogy termékeik kelendőségét távoli piacokra kiterjeszti és ezzel a népesség leghasznosabb osztályává válik, kialakul egy parazitákból álló osztály, igazi társadalmi élősdiek osztálya, amely nagyon csekély tényleges teljesítményei béreként lefölözi a hazai és az idegen termelés színe-javát, nagy hamar roppant vagyonra és megfelelő társadalmi befolyásra tesz szert és éppen ezért a civilizáció időszakában mind nagyobb tiszteletre és a termelés feletti mind nagyobb uralomra hivatott, míg végül maga is világra hoz valamit, ami saját terméke: az időszakos kereskedelmi válságokat.”

A kommunista párt kiáltványa: „ … „A kereskedelmi válságokban rendszeresen megsemmisül nemcsak az előállított termékeknek, hanem a már létrehozott termelőerőknek egy nagy része is. A válságokban olyan társadalmi járvány tör ki, melyet minden előbbi korszak képtelenségnek tekintett volna — a túltermelés járványa. A társadalom hirtelen a pillanatnyi barbárság állapotába esik vissza; mintha valami éhínség, általános megsemmisítő háború megfosztotta volna minden létfenntartási eszköztől; az ipar, a kereskedelem mintha megsemmisült volna, és miért? Azért, mert a társadalomnak túlsok a civilizációja, túlsok a létfenntartási eszköze, túlsok az ipara, túlsok a kereskedelme. A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a polgári civilizáció és a polgári tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak; ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket; és mihelyt ezt a gátat leküzdik, az egész polgári társadalomban zavart támasztanak, veszélyeztetik a polgári tulajdon létezését. A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot. — Hogyan küzdi le a burzsoázia a válságokat? Egyrészt úgy, hogy kénytelen megsemmisíteni a termelőerők nagy tömegét; másrészt úgy, hogy új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket. Tehát hogyan? Úgy, hogy még egyetemesebb, még hatalmasabb válságokat készít elő és a válságok elhárításának eszközeit csökkenti.

… A fegyverek, amelyekkel a burzsoázia a feudalizmust leterítette, most maga a burzsoázia ellen fordulnak.

De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják — a modern munkásokat, a proletárokat.

Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának. … a munkás okozta költségek szinte kizárólag a megélhetéséhez és faja fenntartásához szükséges létfenntartási eszközökre korlátozódnak. De az áruk ára, tehát a munka ára is egyenlő termelési költségeivel.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
1
Az ipari proletariátus
A proletariátus különböző csoportjait abban a sorrendben fogjuk vizsgálni, amely a proletariátus kialakulásának előbb vázolt történetéből önmagától adódik. Az első proletárok az iparban jelentkeztek, és közvetlenül az ipar hozta létre őket; tehát először az ipari munkásokra fordítjuk figyelmünket, azokra, akik nyersanyagok feldolgozásával foglalkoznak. Az ipar anyagának, a nyers- és tüzelőanyagoknak a termelése csak az ipari átalakulás következtében vált jelentőssé és hozhatott létre egy új proletariátust: a szénbányákban és ércbányákban dolgozó munkásságot. Kihatott az ipar harmadsorban a mezőgazdaságra és negyedsorban Írországra — s ennek megfelelően kell megállapítani a proletariátus idetartozó csoportjainak sorrendjét is. Látni fogjuk, hogy, talán az írek kivételével, a különböző munkások műveltségi foka egyenes arányban van azzal, hogy milyen szoros a kapcsolatuk az iparral, hogy tehát az ipari munkások a legjobban, a bányászok már kevésbé, a mezőgazdasági munkások pedig még alig ismerik fel érdekeiket. Sőt az ipari proletárok között is megtaláljuk ezt a sorrendet, és látni fogjuk, hogy a gyári munkások, az ipari forradalom elsőszülöttei, kezdettől fogva mindmáig a munkásmozgalom magvát alkották, a többiek pedig abban a mértékben csatlakoztak a mozgalomhoz, amelyben az ipari átalakulás kiterjedt a mesterségükre; tehát Anglia példájából, abból, hogy a munkásmozgalom együtt haladt az ipari mozgalommal, meg fogjuk érteni az ipar történelmi jelentőségét.

Mivel azonban a mozgalom jelenleg csaknem az egész ipari proletariátust magával ragadta, és az egyes csoportok helyzete éppen azért, mert valamennyien ipari munkáscsoportok, sok közös vonást mutat, előbb ezeket a közös vonásokat fogjuk vizsgálni, hogy később annál tüzetesebben vizsgálhassuk minden egyes csoport sajátosságait.

—–

Fentebb már említettük, hogy az ipar kevesek kezében centralizálja a tulajdont. Nagy tőkéket követel, amelyekkel óriási vállalatokat alapít, és ily módon tönkreteszi a kis, kézműves burzsoáziát, — s amelyekkel szolgálatába állítja a természet erőit, hogy az egymagában álló kézművest kiszorítsa a piacról. A munkamegosztás, a vízi- és különösen a gőzerő felhasználása, a gépi berendezés alkalmazása — ez az a három nagy emelő, amelyekkel az ipar a XVIII. század közepe óta azon dolgozik, hogy a világot kiemelje sarkából. A kisipar létrehozta a középosztályt, a nagyipar létrehozta a munkásosztályt és trónra ültette a középosztály kevés kiválasztottját, de csak azért, hogy később annál biztosabban ledönthessék onnan. Egyelőre azonban vitathatatlan és könnyen megmagyarázható tény, hogy az ipar szétrombolta a „régi jó idők” népes kis-középosztályát, s ez egyrészt gazdag tőkésekre, másrészt szegény munkásokra hullott szét.*
* Vö. „A nemzetgazdaságtan vázlata” c. munkámmal, a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben.²⁹ Ez az értekezésem a „szabad konkurenciából” indul ki; az ipar azonban csak a szabad konkurencia gyakorlata, a szabad konkurencia pedig csak az ipar elve. — Engels jegyzete.*

De az ipar centralizáló tendenciája nem állt meg itt. A népesség éppúgy centralizálódik, mint a tőke; ez egészen természetes, mert az iparban az embert, a munkást csak bizonyos tőkerésznek tekintik, amelynek a gyáros azért, amiért használatra átengedi magát, munkabér néven kamatot fizet. A nagy ipari vállalatnak sok munkásra van szüksége, akik egy épületben együtt dolgoznak; ezeknek a közelben kell lakniok, és már egy középszerű gyár esetén is egész falut alkotnak. E munkásoknak szükségleteik vannak, és hogy ezeket kielégíthessék, más emberekre van szükségük; kézművesek, szabók, cipészek, pékek, kőművesek, asztalosok költöznek oda. A falu lakossága, különösen az ifjabb nemzedék, hozzászokik a gyári munkához, megtanulja azt, és ha az első gyár, mint magától értetődik, nem tudja foglalkoztatni valamennyiöket, csökken a bér, aminek az a következménye, hogy új gyárosok települnek oda. Így a faluból kisváros, a kisvárosból nagyváros lesz. Minél nagyobb a város, annál nagyobbak az oda település előnyei. Vasútai, csatornái, országútjai vannak, egyre nagyobb lesz a választék tapasztalt munkásokban; kéznél vannak az építészek és a gépgyárosok, akik konkurálnak egymással, s ezért ott olcsóbban lehet új vállalatokat alapítani, mint távoli vidékeken, ahová előbb oda kell szállítani épületfát, gépeket, építőmunkásokat és gyári munkásokat; a nagyvárosnak piaca, tőzsdéje van, ahol csak úgy tolonganak a vevők; közvetlen összeköttetés van a nyersanyagot szolgáltató és a készárut felvevő piacokkal. Ez az oka annak, hogy a nagy gyárvárosok bámulatosan gyorsan növekednek. — Igaz, a falunak ezzel szemben megvan az az előnye, hogy ott rendszerint olcsóbb a bér; a falu és a gyárváros tehát állandóan konkurál egymással, és ha ma a város van előnyben, holnap a falun csökken a bér annyira, hogy ott előnyösebb vállalatokat alapítani. Emellett azonban teljesen érvényben marad az ipar centralizáló tendenciája, és minden új vállalat, amelyet falun létesítenek, magában hordja egy gyárváros csíráit. Ha az iparnak ez az őrült irama még egy évszázadig tarthatna, Anglia minden ipari kerülete egy-egy nagy gyárvárossá alakulna át, és Manchester és Liverpool valahol Warrington vagy Newton közelében találkoznék. A népesség ugyanilyen centralizálása folyik a kereskedelemben is, és ez az oka annak, hogy egynéhány nagy kikötő, mint Liverpool, Bristol, Hull és London, szinte teljesen monopolizálja a brit birodalom tengeri kereskedelmét.

Mivel az ipar és a kereskedelem ezekben a nagyvárosokban fejlődik ki a legtökéletesebben, a proletariátusra visszaható következményei is itt ütköznek ki a legélesebben és legnyíltabban. Itt éri el tetőpontját a tulajdon centralizálása; itt semmisülnek meg a legradikálisabban a régi jó idők szokásai és viszonyai; itt már odáig jutottak, hogy az „Old merry England”* kifejezés már semmit sem mond senkinek, mert az „Old England”-et még hírből, a nagyszülők meséiből sem ismerik.
* — „Régi boldog Anglia” — Szerk.*

Ez az oka annak is, hogy itt csak egy gazdag és egy szegény osztály van, mert a kispolgárság napról napra mindinkább eltűnik. Ez az osztály, amely korábban a legszilárdabb osztály volt, most a legingatagabb lett; már csak egy letűnt kor roncsaiból és néhány olyan emberből áll, akik vagyont szeretnének szerezni; cégéres iparlovagokból és spekulánsokból, akiknek egy százaléka meggazdagszik, kilencvenkilenc százaléka pedig csődbe jut, és ennek a kilencvenkilenc százaléknak több mint a fele éppen a csődbe jutásból él.

De e városok lakosságának óriási többségét a proletárok alkotják, és most azt fogjuk vizsgálni, hogyan élnek ezek a proletárok, milyen befolyással van rájuk a nagyváros.

Munkásmozgalmak
El fogják ismerni — még ha nem bizonyítottam volna is be olyan gyakran egyes példákon —, hogy az angol munkások ebben a helyzetben nem érezhetik magukat boldogoknak; hogy nincsenek olyan helyzetben, amelyben egy ember vagy az emberek egész osztálya emberi módon gondolkodhatna, érezhetne és élhetne. A munkásoknak tehát arra kell törekedniök, hogy kiszabaduljanak ebből a helyzetből, amely állattá alacsonyítja le őket, hogy jobb, emberibb helyzetet teremtsenek maguknak; ezt azonban csak úgy tehetik, ha harcolnak a burzsoáziának mint olyannak az érdekei ellen, s a burzsoáziának éppen az az érdeke, hogy a munkást kizsákmányolja. A burzsoázia azonban védi az érdekeit minden erejéből, ahogyan csak vagyona és a rendelkezésére álló államhatalom engedi. Mihelyt a munkás szabadulni akar mai helyzetéből, a burzsoá nyíltan ellenségévé lesz.

Ezenkívül a munkás minden pillanatban érzi, hogy a burzsoázia dologként, tulajdonaként kezeli, s már ezért is ellensége a burzsoáziának. Fentebb számtalan példával bebizonyítottam és mégannyi példával bizonyíthattam volna, hogy a mai viszonyok között a munkás csak úgy mentheti meg emberi mivoltát, hogy gyűlöli a burzsoáziát és fellázad ellene. És hogy a munkás tud a legizzóbb szenvedéllyel tiltakozni a vagyonosok zsarnoksága ellen, ezt nevelésének, helyesebben a nevelés hiányának köszönheti, meg annak a sok forró ír vérnek, amely az angol munkásosztály ereiben pezseg. — Az angol munkás már nem angol többé, nem számító pénzember, mint vagyonos honfitársa, a munkás érzésvilága teljesebben fejlett, veleszületett északi hidegségét ellensúlyozza kötetlensége, amelyben kifejlődhettek szenvedélyei és úrrá lehettek rajta. Az a racionális megfontoltság, mely annyira kifejlesztette az angol burzsoá önző hajlamait, amely az önzést uralkodó szenvedélyévé tette és minden gondolatát, vágyát csak egyre, a pénzhajhászásra összpontosította, nincs meg a munkásban, és éppen ezért szenvedélye izzó, túláradó, mint a külföldieké. Az angol munkásban már nem lelhetők fel az angol nemzeti vonások.

A munkásnak, mint láttuk, csak az az egyetlen területe van emberi mivoltának kifejezésére, hogy tiltakozik egész helyzete ellen, s ezért természetes, hogy a munkás éppen ebben az ellenállásban a legrokonszenvesebb, a legnemesebb, a legemberibb. Látni fogjuk, hogy a munkások minden ereje, minden tevékenysége erre az egyre összpontosul, s hogy még az emberi műveltség megszerzésére irányuló törekvések is közvetlen kapcsolatban vannak ezzel. Olykor ugyan erőszakosságról, sőt brutalitásról is be kell majd számolnunk, de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy Angliában nyílt társadalmi háború folyik; és ha a burzsoázia érdeke azt követeli, hogy ezt a háborút képmutatóan, a béke, sőt az emberbaráti szeretet leple alatt folytassa, a munkásnak csak az lehet az érdeke, hogy feltárja a valódi viszonyokat, hogy véget vessen ennek a képmutatásnak; így tehát a munkásoknak a burzsoáziával és szolgáival szemben elkövetett legerőszakosabb ellenséges cselekedetei csak nyílt, leplezetlen megnyilvánulásai annak, amit a burzsoázia titokban és alattomban cselekszik a munkások ellen.

A munkásoknak a burzsoázia elleni lázadozása mindjárt az ipari fejlődés megindulása után megkezdődött, és különböző fázisokon ment át. Itt nincs hely arra, hogy részletesebben kifejtsem, mi e fázisok történelmi jelentősége az angol nép fejlődése szempontjából, ezt egy későbbi munkámban szeretném megtenni; most egyelőre csak az angol proletariátus helyzetét jellemző puszta tényekre szorítkozom.

A lázadás első, legnyersebb és legterméketlenebb formája a bűnözés volt. A munkás nyomorgott és látta, hogy mások jobban élnek. Sehogy sem tudta felfogni, miért kell éppen neki ilyen viszonyok között szenvednie, holott többet tett a társadalom érdekében, mint a gazdag here. A szükség emellett legyőzte veleszületett tulajdontiszteletét — a munkás lopott. Láttuk, hogy az ipar kiterjedésével a bűnözés is fokozódott, hogy az évi letartóztatások száma egyenes arányban van a feldolgozott gyapotbálákkal.

A munkások azonban csakhamar belátták, hogy ez nem segít rajtuk. A bűnözők a lopással csak egyenként, csak mint egyének tiltakozhattak a fennálló társadalmi rend ellen. A társadalom egész hatalmával rávetette magát minden egyes bűnözőre, és óriási túlerejével agyonnyomta. Azonkívül a lopás a tiltakozás legdurvább, egészen tudattalan formája volt; már ezért sem lehetett soha a munkások közvéleményének általános kifejezése, még ha hallgatólagosan esetleg helyeselték is. A munkásosztály akkor fejtett ki ellenállást először a burzsoáziával szemben, amikor erőszakkal ellenszegült a gépek bevezetésének, amint ez mindjárt az ipari mozgalom kezdetén történt. Már az első feltalálók, Arkwright és mások ellen is hajszát indítottak, és gépeiket összetörték; később számos felkelés tört ki a gépek ellen, és ezek majdnem ugyanúgy zajlottak le, mint a cseh kartonnyomók 1844. júniusi zavargásai³⁰; a gyárakat lerombolták és a gépeket darabokra törték.

De az effajta ellenállás is csak elszigetelt volt, bizonyos helységekre korlátozódott és csak a fennálló viszonyok egyetlen oldala ellen irányult. Alighogy a munkások elérték a pillanatnyi célt, a társadalom minden hatalmával lecsapott az ismét védtelen gonosztevőkre, kedve szerint megfenyítette őket; a gépeket pedig mégis bevezették. Meg kellett találni az ellenállás új formáját.

Segítségükre volt ebben egy törvény, melyet a régi, reform előtti, oligarchikus-tory parlament hozott, egy törvény, amelyet később, amikor a Reform Bill a burzsoázia és a proletariátus ellentétét törvényileg szentesítette és a burzsoáziát az uralkodó osztály rangjára emelte, sohasem szavazott volna meg az alsóház. Ez a törvény, amelyet 1824-ben fogadtak el, hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek megtiltották, hogy a munkások érdekeik megvédése céljából egyesüljenek. A munkások megkapták a szabad egyesülés jogát, amelyet addig csak az arisztokrácia és a burzsoázia élvezett. Voltak ugyan már korábban is titkos munkásegyesülések, de sohasem értek el nagyobb eredményt. Így például Skóciában, mint Symons írja („Arts and Artisans”³¹, 137. és kk. old.), a glasgow-i takácsok már 1812-ben általános sztrájkot rendeztek, s ezt egy titkos szövetség szervezte. 1822-ben ismét sztrájkoltak, és ez alkalommal két munkásnak, akiket a szövetség tagjai osztályárulóknak tekintettek, mert nem akartak a szövetséghez csatlakozni, vitriolt öntöttek az arcába, aminek következtében mindkettő megvakult. A skót bányamunkás-szövetség 1818-ban szintén elég erős volt ahhoz, hogy általános sztrájkot szervezzen. A tagok esküvel hűségre és titoktartásra kötelezték magukat; a szövetségeknek rendes taglistájuk, pénztáruk, könyvvitelük és helyi szervezeteik voltak. De az a körülmény, hogy egész munkájukat titokban kellett végezniök, gátolta fejlődésüket. Amikor azonban a munkások 1824-ben megkapták a szabad egyesülés jogát, az egyesületek csakhamar egész Angliában elterjedtek és nagyon megerősödtek. Minden munkaágban alakultak ilyen egyesületek (trade-unionok) azzal a leplezetlen szándékkal, hogy az egyes munkásoknak védelmet nyújtsanak a burzsoázia zsarnoksága és lelketlen magatartása ellen. Azt tűzték ki célul, hogy a béreket megállapítják és mint hatalom, kollektíve tárgyalnak a munkáltatókkal; hogy a bért a munkáltató profitja szerint szabályozzák, arra alkalmas időben emelik, és egyes szakmákban mindenütt egyenlő magas szinten tartják; ezért tárgyalásokat folytattak a kapitalistákkal egy általánosan kötelező bérskála bevezetése végett, és ha valamelyik nem fogadta el a bérskálát, a munkások sztrájkba léptek. Arra törekedtek továbbá, hogy a tanoncok felvételének korlátozásával állandóan növeljék a munkáskeresletet, ezáltal magas szinten tartsák a béreket és amennyire csak lehet, meghiúsítsák a gyárosok alattomos mesterkedéseit, akik új gépek, szerszámok stb. bevezetésével igyekeztek a bért csökkenteni. Végül feladatuknak tekintették, hogy a munkanélküli munkásokat anyagilag támogassák. Ezt a támogatást vagy közvetlenül az egyesület pénztára nyújtotta, vagy pedig a munkás igazolólapot kapott, amellyel egyik helyről a másikra vándorolt, s szaktársai mindenütt támogatták, tájékoztatták, hogy hol lehet leginkább munkát kapni. Ezt a vándorlást a munkások trampnek, a vándorlót pedig trampernek nevezik. Hogy a kitűzött célokat elérhessék, elnököt és titkárt neveznek ki, akiket az egyesület fizet, mert minden valószínűség szerint egyetlen gyáros sem fog ilyen embereket alkalmazni; továbbá bizottságot alakítanak, amely beszedi a heti járulékokat és felügyel arra, hogy a befolyó összeget az egyesület céljaira fordítsák. Ahol lehetséges volt és ahol az előnyösnek látszott, egyes kerületi szervezetek föderációban egyesültek, és időről időre küldöttgyűléseket tartottak. Egyes esetekben megkísérelték, hogy egy szakma munkásait egy nagy országos egyesületben tömörítsék, és több ízben — először 1830-ban — megpróbálkoztak azzal is, hogy minden egyes szakma külön szervezetének fenntartása mellett az egész birodalomra kiterjedő általános munkásszövetséget alakítsanak. Ezek a szövetségek azonban sohasem voltak hosszú életűek, sőt a legtöbb esetben meg sem tudtak alakulni, mert rendkívüli általános felbuzdulás szükséges ahhoz, hogy ilyen egyesület létrejöhessen és hatékonyan működhessen.

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 9. rész
Bérrabszolgaság
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Bérrabszolgaság

A kapitalizmusban – a polgári demokráciában – a szabad proletár nem rendelkezik az életben maradáshoz szükséges termelőeszközökkel, csak a munkaerejével; emiatti kényszerből az életben maradásáért kénytelen eladni a munkaerejét (v = változó tőke) bér ellenében a tőkésnek, és ettől lesz bérrabszolga; a tőkés a megvásárolt munkaerőt (embert) felhasználja az árutermelő munkafolyamatban saját hasznára (m = értéktöbblet) élősködés céljából. Ha a termelésben a tőkés és a bérrabszolga közötti szerződés a munkamegosztásban szükséges munka alapján történne, akkor nem a tőkésé lenne az értéktöbblet, amit, tőkés, mint parazita élősködő elhenyél, hanem a társadalom, a dolgozók érdekét szolgálná. Mivel a tőkés jövedelme a proletárok kizsákmányolásából származik, így a munkaszerződés magában foglalja a tőkés rablását is, természetesen törvényes alapokon, a polgári demokrácia szabályai szerint; a magántulajdon (a termelőeszközök tőkés tulajdona) szentségének sérthetetlensége alapján. Az emberi jogok nyilatkozat szerint viszont a szolgaság minden formája tilos, így a bérrabszolgaság is, de enélkül a kapitalizmus nem működik.

Közgazdasági kislexikon – Proletariátus — a tőkés társadalom bérmunkásainak osztálya, amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva kénytelen a tőkéseknek eladni munkaerejét. A proletárok osztálya a tőkés termelési mód létrejöttével együtt alakul ki. A proletariátus a tőkés társadalom két fő osztályának egyike. A proletariátus: kizsákmányolt osztály; kizsákmányolásának alapja a termelési eszközök tőkés magántulajdona. A proletariátus tőkés kizsákmányolása kibékíthetetlen ellentéteket idéz elő a proletariátus és a burzsoázia között, s osztályharcra vezet.

Kommunista Kiáltvány: „… A bérmunka átlagos ára a munkabér minimuma, azaz azoknak a létfenntartási eszközöknek az összege, melyek szükségesek ahhoz, hogy a munkást mint munkást életben tartsák. Amit tehát a bérmunkás a maga tevékenységével elsajátít, az pusztán arra elég, hogy csupasz életét újratermelje.”

Napi 700 milliárddal (Ft. – 2,5 milliárd $) nő a leggazdagabb emberek vagyona … Az Oxfam adatai szerint a világ 26 leggazdagabb emberének kezében annyi pénz van, mint a 3,8 milliárd legszegényebb földlakó összvagyona. – index.hu 2019

Marxista filozófia alapjai: „… Az osztályharc az osztálytársadalmak törvényszerűsége, és fejlődésük mozgatóereje. Az osztálytársadalmak történelmi mozgásának Marx és Engels által feltárt nagy törvénye így hangzik: minden történelmi harc, akár politikai, akár vallási, filozófiai vagy más ideológiai téren játszódik le, valójában csak a társadalmi osztályok harcának többé-kevésbé világos kifejezése, s hogy ezeknek az osztályoknak a létezését és ezzel összeütközéseiket is viszont gazdasági helyzetüknek a fejlődési foka, termelésüknek a módja és az ezáltal megszabott cseréjüknek a módja szabja meg.” … Az osztályharc a társadalmi élet valamennyi területén megnyilvánul. Az osztályok harcot vívnak gazdasági érdekeikért — az anyagi javak termelésében és elosztásában elfoglalt helyükért és szerepükért. S mivel az uralkodó osztályok érdekein az állam őrködik, a gazdasági érdekek pedig a politikában, az osztályok politikai érdekeiben jutnak koncentrált formában kifejezésre, ezért az osztályok harca, amely kezdetben a gazdaság területén bontakozik ki, átterjed a politikára is, a politikai hatalomért vívott harccá nő át. Az államformák, a politikai rendszerek megváltozása mindig a harc folyamán kialakult osztály-erőviszonyok megváltozásának következménye. S az osztálytársadalom szellemi életében — az erkölcsi, vallási, politikai és egyéb eszmék harcában — végső soron mindenkor a különböző osztályok helyzete, gazdasági érdekeik tükröződnek.

… Nézzük a jogot, a jogi viszonyokat, vagyis a jogi felépítményt. Minden társadalomban uralkodó jog elsősorban a tulajdonviszonyokat rögzíti. Ez a vagyonjog vagy tulajdonjog szerepe. Az államjog és a tulajdonjog az egész társadalomra nézve kötelező törvények és jogi normák megalkotása révén az adott osztály gazdasági és politikai uralmát rögzíti. Az uralkodó osztály az államhatalom felhasználásával életbe lépteti a maga törvényeit és rendjét, létrehozza azokat az intézményeket vagy szervezeteket (katonai, bírói, büntetésvégrehajtói, ideológiai intézmények vagy szervezetek), amelyek őrködnek az uralkodó osztály számára előnyös törvények és rend betartásán. … Nézzük például a politikai pártot. A párt az osztály élenjáró része, és az osztály érdekeit védelmezi: a pártba olyan emberek tartoznak, akiket a társadalom gazdasági rendje által létrehozott, meghatározott osztályok érdekei, eszméi és céljai vezérelnek. Így például a kommunista pártnak, a munkásosztály élcsapatának ideológiai alapja a marxizmus—leninizmus tanítása; minden kommunista pártot egységes program, elmélet és taktika, az akarat és a cselekvés egysége forraszt egybe; a párt tagjai közti viszonyok ideológiai jellegűek, de a kommunista párt nem jöhetett volna létre, nem állhatna fenn és nem harcolhatna, ha nem léteznék a munkásosztály. … A marxizmus a társadalmi viszonyok összességének tudományos, materialista szemléletével kimutatta, hogy „a társadalmi viszonyok anyagi és ideológiai viszonyokra oszlanak. Ez utóbbiak csupán felépítményét jelentik az előbbieknek…” Az anyagi viszonyok az elsődlegesek, a meghatározók, az ideológiai viszonyok pedig belőlük leszármazottak.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx és Engels – A szent család vagy a kritikai kritika kritikája
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
Bruno Bauer és társai ellen⁷
(Részletek)
3
II. sz. jellemző fordítás
Továbbfejlődésében a materializmus egyoldalúvá válik. Hobbes a baconi materializmus rendszerbefoglalója. Az érzékiség elveszti virágját és a geométer elvont érzékiségévé válik. A fizikai mozgás áldozatul esik a mechanikai vagy a matematikai mozgásnak; a geometriát nyilvánítják, a fő tudománynak. A materializmus embergyűlölővé válik. Hogy az embergyűlölő, testetlen szellemet annak saját területén legyőzhesse, a materializmus maga is kénytelen testét sanyargatni és aszkétává válni. Mint értelmi lény lép fel, de kifejleszti az értelem könyörtelen következetességét is.

Ha az érzékiség szolgáltat az embernek minden ismeretet, érvel Hobbes, Baconból kiindulva, akkor a szemlélet, a gondolat, a képzet stb. nem egyebek, mint az érzéki formájából többé-kevésbé kivetkőztetett testi világ fantomjai. A tudomány csak nevet adhat ezeknek a fantomoknak. Egy név több fantomra is alkalmazható. Sőt a neveknek is lehetnek neveik. De ellentmondás volna egyfelől minden eszme eredetét az érzéki világban látni, másfelől pedig azt állítani, hogy a szó több, mint szó, hogy az elképzelt, mindig egyes lényeken kívül még általános lények is vannak. Hiszen testetlen szubsztancia éppoly ellentmondás, mint testetlen test. Test, lét, szubsztancia egy és ugyanaz a reális eszme. A gondolatot nem lehet elválasztani attól az anyagtól, amely gondolkodik Az anyag minden változás szubjektuma. A végtelen szó értelmetlen, ha nem azt jelenti, hogy szellemünknek megvan az a képessége, hogy vég nélkül folytathatja a hozzátevést. Minthogy csak az anyagi észlelhető, tudható, így Isten létezéséről semmit sem tudunk. Csak saját létezésem biztos. Minden emberi szenvedély mechanikai mozgás, amely vagy végződik, vagy kezdődik. A törekvések tárgya a jó. Az ember ugyanazon törvényeknek van alávetve, mint a természet. Hatalom és szabadság azonosak.

Hobbes rendszerbe foglalta Bacont, de alapelvét, azt, hogy az ismeretek és eszmék az érzéki világból erednek, nem alapozta meg részletesebben.

Locke megalapozta Bacon és Hobbes elvét az emberi értelem eredetéről szóló tanulmányában.

Ahogy Hobbes a baconi materializmus teista előítéleteit semmisítette meg, úgy Collins, Dodwell, Coward, Hartley, Priestley stb. a locke-i szenzualizmus utolsó teológiai korlátját. A teizmus, legalábbis a materialista számára, nem több, mint kényelmes és hanyag módja a vallástól való megszabadulásnak.

Már említettük, milyen kapóra jött Locke műve a franciáknak. Locke a bon sens, a józan emberi értelem filozófiáját alapozta meg, vagyis kerülőúton kimondta azt, hogy nincsenek az egészséges emberi érzékektől és az ezeken alapuló értelemtől különböző filozófusok.

Locke közvetlen tanítványa és francia tolmácsolója, Condillac a locke-i szenzualizmust azonnal a XVII. század metafizikája ellen irányította. Bebizonyította, hogy a franciák joggal vetették el ezt a metafizikát mint a képzelőerő és teológiai előítéletek puszta tákolmányát. Közzétette Descartes, Spinoza, Leibniz és Malebranche rendszereinek egy cáfolatát.

„L’essai sur l’origine des connaissances humaines” című munkájában¹⁸ kifejtette Locke gondolatait és bebizonyította, hogy nemcsak a lélek, hanem az érzékek is, nemcsak az eszmealkotás művészete, hanem az érzéki észlelés művészete is a tapasztalat és szokás dolga. Ezért a neveléstől és a külső körülményektől függ az ember egész fejlődése. Condillacot csak az eklektikus filozófia szorította ki a francia iskolákból.

A francia és az angol materializmus különbsége a két nemzetiség különbsége. A franciáktól az angol materializmus szellemet, húst és vért, ékesszólást kap. Megadják neki a még hiányzó temperamentumot és kecsességet. Civilizálják az angol materializmust.

Helvétiusben, aki szintén Locke-ból indul ki, ölt a materializmus voltaképpeni francia jelleget. Ő azonnal a társadalmi életre vonatkoztatja (Helvétius: „De l’homme”¹⁹). Az érzéki tulajdonságok és az önszeretet, az élvezet és a jól felfogott személyes érdek az alapja minden morálnak. Az emberi intelligenciák természetes egyenlősége, az ész haladásának és az ipar haladásának egysége, az ember természetes jósága, a nevelés mindenhatósága — ezek rendszerének fő mozzanatai.

A descartes-i és az angol materializmus egyesítése található Lamettrie műveiben. Egészen a részletekig felhasználja Descartes fizikáját. „L’homme machine”- ja²⁰ a Descartes-féle állat-gép mintáját követő fejtegetés. Holbach „Systéme de la natúré”-jében²¹ a fizikai rész szintén a francia és az angol materializmus összekapcsolásából áll, a morális rész pedig lényegében Helvétius morálján nyugszik. Az a francia materialista, aki még leginkább áll kapcsolatban a metafizikával, és akit ezért Hegel is dicsér,²² Robinet („De la natúr锲³), kifejezetten Leibnizre hivatkozik.

Volneyről, Dupuis-ről, Diderot-ról stb. éppúgy, mint a fiziokratákról, nem is kell beszélnünk, miután kimutattuk a francia materializmus kettős leszármazását Descartes fizikájától és az angol materializmustól, valamint a francia materializmus ellentétét a XVII. század metafizikájával, Descartes, Spinoza, Malebranche és Leibniz metafizikájával. Ezt az ellentétet a németek csak azóta láthatták meg, amióta maguk is ellentétben állnak a spekulatív metafizikával.

Ahogy a descartes-i materializmus a voltaképpeni természettudományba olvad bele, úgy a francia materializmus másik iránya egyenesen a szocializmusba és kommunizmusba torkollik.

Nem kell nagy éleselméjűség ahhoz, hogy az emberek eredeti jóságáról és egyenlő intelligenciabeli adottságáról, a tapasztalat, szokás, nevelés mindenhatóságáról, a külső körülményeknek az emberre való befolyásáról, az ipar nagy jelentőségéről, az élvezet jogosultságáról stb. szóló tanításaiból meglássuk a materializmusnak a kommunizmussal és szocializmussal való szükségszerű összefüggését. Ha az ember az érzéki világból és az érzéki világban szerzett tapasztalatból alakítja ki minden ismeretét, érzetét stb., akkor az a feladat, hogy úgy rendezzék be az empirikus világot, hogy a valóban emberit tapasztalja benne, ahhoz szokjon, hogy embernek tapasztalja magát. Ha a jól felfogott érdek az elve minden morálnak, akkor az a feladat, hogy az ember magánérdeke egybeessék az emberi érdekkel. Ha az ember materialista értelemben nem-szabad, vagyis szabad, de nem azon negatív erő révén, hogy ezt meg azt elkerülheti, hanem azon pozitív hatalom révén, hogy igazi egyéniségét érvényesítheti, akkor nem az egyesen kell büntetni a bűntettet, hanem a bűn társadalomellenes forrásait kell elpusztítani, és mindenkinek meg kell adni a társadalmi teret lényegi életmegnyilvánulása számára. Ha az embert a körülmények alakítják, akkor a körülményeket emberiekké kell alakítani. Ha az ember természeténél fogva társadalmi, akkor igazi természetét csak a társadalomban fejleszti ki, és természetének hatalmát nem az egyes egyén, hanem a társadalom hatalmán kell mérni.

Ilyen és hasonló tételek találhatók csaknem szó szerint már a legrégibb francia materialistáknál is. Nem itt van a helye annak, hogy megítéljük őket. Jellemző a materializmus szocialista tendenciájára, hogy Mandeville, Locke egyik korai angol tanítványa, megírja a bűnök apológiáját²⁴. Bebizonyítja, hogy a bűnök a mai társadalomban nélkülözhetetlenek és hasznosak. Ez semmiképpen sem a mai társadalom apológiája volt.

Fourier közvetlenül a francia materialisták tanításából indul ki. A babouvisták nyers, civilizálatlan materialisták voltak, de a fejlett kommunizmus is közvetlenül a francia materializmustól származik. Ez utóbbi ugyanis abban az alakban, amelyet Helvétius adott neki, visszavándorol szülőföldjére, Angliába. Bentham Helvétius moráljára alapozza rendszerét a jól felfogott érdekről, amiként Owen Bentham rendszeréből kiindulva alapozza meg az angol kommunizmust. A francia Cabet angliai száműzetésében indíttatást kap az ottani kommunista eszméktől, és Franciaországba visszatérve a kommunizmus legnépszerűbb, bár legsekélyesebb képviselőjévé válik. A tudományosabb francia kommunisták, Dézamy, Gay stb. a materializmus tanítását, akárcsak Owen, a reális humanizmus tanításaként és a kommunizmus logikai bázisaként fejtik ki. —

Hol szerezte hát Bauer úr illetve a kritika az okmányokat a francia materializmus kritikai történetéhez?

1. Hegel „Geschichte der Philosophie”-ja a francia materializmust a Spinozái szubsztancia realizálódásának ábrázolja,²⁵ ami mindenesetre hasonlíthatatlanul értelmesebb, mint a „Spinoza francia iskolája”.

2. Bauer úr azt olvasta ki a hegeli „Geschichte dér Philosophie”-ból, hogy a francia materializmus Spinoza iskolája. Minthogy mármost Hegel egy másik művében azt találta, hogy teizmus és materializmus egy és ugyanazon alapelv két pártja, tehát Spinozának két iskolája volt, amelyek vitatkoztak egymással Spinoza rendszerének értelméről. Bauer úr a szóbanforgó értesülést Hegel „Phänomenologie”-jában találhatta. Itt szó szerint ez olvasható: „Erről az abszolút lényről a felvilágosodás vitába száll önmagával… és két pártra oszlik… az egyik… ezt a prédikátumnélküli abszolútot… a legfőbb abszolút lénynek nevezi… a másik anyagnak nevezi… mind a kettő ugyanaz a fogalom, a különbség nem a dologban van, hanem tisztán csak a két képződés különböző kiindulópontjában.” (Hegel: „Phänomenologie”, 420., 421., 422. old.)

3. Végül megint Hegelben találhatta Bauer úr azt, hogy a szubsztancia, ha nem megy tovább a fogalomhoz és öntudathoz, a „romantikába” téved. Hasonlót fejtett ki annak idején a „Hallische Jahrbücher”²⁶.

De a „szellemnek” mindenáron „szimpla sorsot” kell kiszabnia „ellenfelére”, a materializmusra.

–

Megjegyzés. A francia materializmus összefüggését Descartes-tal és Locke-kal, valamint a XVIII. század filozófiájának ellentétét a XVII. század metafizikájával a legtöbb újabb francia filozófiatörténet részletesen bemutatja. Itt, a kritikai kritikával szemben, ismert dolgokat kellett csak ismételnünk. A XVIII. század, materializmusának a XIX. század angol és francia kommunizmusával való összefüggését ellenben még részletesen be kell mutatni. Itt arra szorítkozunk, hogy, egynéhány pregnáns helyet idézzünk Helvétiusből, Holbachból és Benthamből.

1. Helvétius. „Az emberek nem rosszak, de alá vannak vetve érdekeiknek. Tehát nem az emberek rosszaságát kell vádolni, hanem a törvényhozók tudatlanságát, akik a különös érdeket mindig ellentétbe állították az általános érdekkel.” — „A moralisták eddig semmi eredményt nem értek el, mert a törvényhozás talaját kell megforgatni, hogy a bűnöket tápláló gyökereket kitépjék. New Orleansben az asszonyok eltaszíthatják férjüket, mihelyt megunták őket. Az ilyen országokban nem akad hűtlen asszony, mert nem érdekük, hogy azzá legyenek.” — „A morál csak léha tudomány, ha nem egyesítik a politikával és a törvényhozással.” — „A képmutató moralistákat egyrészt arról az egykedvűségről lehet felismerni, amellyel a birodalmakat felbomlasztó bűnöket szemlélik, másrészt arról az indulatosságról, amellyel a magánbűnök ellen háborognak.” — „Az emberek nem születtek sem jóknak, sem rosszaknak, hanem készek arra, hogy az előbbiekké vagy az utóbbiakká legyenek, aszerint, hogy valamely közösségi érdek egyesíti vagy szétválasztja őket.” — „Ha az állampolgárok csak úgy munkálkodhatnának különös javukon, hogy egyúttal a közjón munkálkodjanak, nem lennének bűnösök, csak a bolondok.” („De l’esprit”²⁷, Párizs 1822, I. 117., 240., 241., 249., 251., 369. és 339. old.) — Ahogy Helvétius szerint a nevelés — s ezen ő (vö. i. m. 390. old.) nemcsak a szokásos értelemben vett nevelést, hanem az egyén életviszonyainak összességét érti — alkotja az embert, úgy ha szükség van egy reformra, amely megszünteti a különös érdek és a közösségi érdek közti ellentmondást, akkor másrészt ilyen reform véghezviteléhez a tudat átalakítására van szükség: „A nagy reformokat csak úgy lehet megvalósítani, ha gyengítik azt az ostoba tiszteletet, amelyet a népek és a régi törvények és szokások iránt tanúsítanak” (i. m. 260. old.), vagy, mint másutt mondja, megszüntetik a tudatlanságot.

2. Holbach. „Ce n’est que lui-méme que l’homme peut aimer dans les objets qu’il aime: ce n’est que lui-méme qu’il pcut affectionner dans les étres de son espéce.” „L’homme ne peut jamais se séparer de lui-méme dans aucun instant de sa vie: il ne peut se perdre de vue.” „C’est toujours notre utilité, notre intérét… qui nous fait haír ou aimer les objets”* („Systéme social”, 1. köt., Párizs 1822, 80., 112. old.), de: „L’homme pour son propre intérét doit aimer les autres hommes puisqu’ils sont nécessaires á son bien-étre… La morale lui prouve, que de tous les étres le plus nécessairea á l’homme c’est l’homme.”** (76. old.) „La vraie morale, ainsi que la vraie politique, est celle qui cherche á approcher les hommes, afin de les faire travailler par des efforts réunis á leur bonheur mutuel. Toute morale qui sépare nos intéréts de ceux de nos associés est fausse, insensée, contraire á la nature.”*** (116. old.) „Aimer les autres… c’est confondre nos intéréts avec ceux de nos associés, afin de travailler á l’utilité commune… La vertu n’est que l’utilité des hommes réunis en société.”° (77. old.) „Un homme sans passions ou sans désirs cesserait d’étre un homme… Parfaitement détaché de lui-méme, comment pourrait-on le déterminer á s’attacher á d’autres? Un homme, indifférent pour tout, privé de passions, qui se suffirait á lui-méme, ne serait plus un étre sociable… La vertu n’est que la commmication du bien.”°° (i. m. 118. old.) „La morale religieuse ne servit jamais á rendre les mortels plus sociables.” °°° (i. m. 36. old.)

3. Bentham. Benthamből csak egy passzust idézünk, amelyben támadja a „politikai értelemben vett intérét général-t⁺”. „L’intérét des individus… doit céder á l’intérét public. Mais… qu’est-ce que cela signifie? Chaque individu n’est-il pas partie du public autant que chaque autre? Cet intérét public, que vous personnifiez, n’est qu’un terme abstrait: il ne représente que la masse des intéréts individuels… S’il était bon de sacrifier la fortune d’un individu pour augmenter celle des autres, il serait encore mieux d’en sacrifier un second, un troisiéme, sans qu’on puisse assigner aucune limité… Les intéréts individuels sont les seuls intéréts réels.”* (Bentham: „Théorie des peines et des récompenses”²⁸ stb. Párizs 1826. 3. kiad. IL köt. [229—]230. old.)

* — „Csak önmagát szeretheti az ember azokban a tárgyakban, amelyeket szeret: csak önmaga iránt érezhet vonzódást faja lényeiben.” „Az ember soha, élete egyetlen pillanatában sem válhatik el önmagától: nem tévesztheti magát szem elől.” „Mindig a hasznunk, az érdekünk … gyűlölteti vagy szeretteti meg velünk a tárgyakat” — Szerk.*

* — „Az egyének érdekének… meg kell hajolnia a közérdek előtt. De… mit jelent ez? Bármelyik egyén nem ugyanannyira része-e a köznek, mint bármelyik másik? Ez a közérdek, amelynek személyiséget tulajdoníttok, csak elvont kifejezés: csak az egyéni érdekek tömegét képviseli… Ha jó volna egy egyén vagyonát feláldozni, hogy a többiét növeljük, még jobb volna egy másodikét, harmadikét feláldozni, anélkül, hogy valamilyen határt lehetne vonni… Az egyéni érdekek az egyetlen reális érdekek.” — Szerk.*

** — „Az embernek saját érdekében szeretnie kell a többi embert, mert ezek szükségesek az ő jólétéhez… A morál azt bizonyítja neki, hogy valamennyi lény közül az ember a legszükségesebb az ember számára.” — Szerk.*

*** — ; Az igazi morál, mint ahogy az igazi politika is, igyekszik közelebb hozni az embereket egymáshoz, hogy egyesült erővel dolgozzanak kölcsönös boldogságukért. Minden olyan morál, amely elválasztja a mi érdekeinket társaink érdekeitől, hazug, esztelen, természetellenes.” — Szerk.*

° — „A többieket szeretni… annyi, mint egybeolvasztani a mi érdekeinket társaink érdekeivel, hogy a köz hasznára dolgozzunk… Az erény nem egyéb, mint a társadalomban egyesült emberek haszna.” — Szerk.*

°° —„Az ember szenvedélyek nélkül vagy vágyak nélkül nem lenne többé ember… Ha teljesen elszakad önmagától, hogyan lehetne arra bírni, hogy másokhoz vonzódjék? Az az ember, aki minden iránt közömbös, szenvedélyektől mentes, aki beéri önmagával, nem lenne többé társas lény… Az erény nem egyéb, mint a jó közreadása.” — Szerk.*

°°° — „A vallásos morál sohasem szolgált arra, hogy a halandókat inkább társassá, legye.” — Szerk.*

⁺ — általános érdeket — Szerk.*

1844. szeptember—november.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
36-37., 117—133. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 8. rész
Önkényuralom helyett demokrácia!
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Önkényuralom helyett demokrácia!

Az emberiség életfeltételeinek ellenőrzése az emberiség feladata és nem az élősködőké, nem a tőkéseké, nem az önkényuralkodóké; a kapitalizmusban viszont a totális diktatúra kialakulása törvényszerű és elkerülhetetlen; így működik, ezt a kapitalista gazdasági-politikai modell törvényei meghatározzák; nem lehetséges demokratikus kapitalizmus. A kapitalizmus = tőkés kizsákmányoló + proletár bérrabszolga, csak így működik, ez nem lehet demokratikus, ez diktatúra. A kapitalista fejlődés végeredménye totális földméretű diktatúra, önkényuralom.

Marxista filozófia alapjai: „… A fejlett tőkésországok mai burzsoáziája, amely régóta reakciós, népellenes erővé vált, továbbra is arra törekszik, hogy önös osztályérdekeit az egész nép érdekeinek tüntesse fel, s politikáját és ideológiáját olyannak ábrázolja, amely az egész nemzetet képviseli. A mai burzsoá ideológusok álszent módon dicshimnuszokat zengenek a tőkés rendről és a burzsoá államról, különféle elméleteket és mítoszokat gyártanak, amelyek igazolják a „kiválasztottak” hatalmát a nép felett, vagy az osztályantagonizmust takargatják. Az uralkodó osztályok politikai és eszmei területen tanúsított képmutatása annál nagyobb lesz, minél inkább összeomlanak uralmának alapjai, és minél inkább összeütköznek érdekei a nép, a társadalom érdekeivel. A mai burzsoázia a szabadságról és az egyenlőségről, az erkölcsről, a demokráciáról hangoztatott szólamokhoz folyamodik, hogy elpalástolja a tőkés monopóliumok valóságos uralmát. A „szabad világ” cégére mögött a kizsákmányolás és a jogfosztottság, a politikai reakció és a militarizmus világa húzódik meg.”

A föld sokmilliárd emberét nem könnyű tartósan önkényuralom alatt tartani, ehhez nem lesz elegendő a totális agymosás és a totális katonai, rendőri, jogi hatalom; az agymosók és a katonák, a rendőrök, a jog emberei is jellemzően proletárok; a fontosabb hatalmi pontokon jól megfizetett bérrabszolgák vannak, akiknek érdeke a tőkés uralom; a kapitalizmus fejlődése eléri, (sőt talán már el is érte) a tőkések számára az emberiség többségének feleslegességét, ezért a tőkések érdekében az elpusztításának szükségességét, mert félnek, hogy a „sok lúd disznót győz”; ezt a kapitalizmus nem kerülheti el; változni kell vagy kihal az emberiség; a totális kapitalista diktatúra az emberiség felett nem megoldás; csak a dolgozó emberiség demokráciája lehet az emberiség jövője.

Marxista filozófia alapjai: „A kapitalizmus, valamint a proletariátus és a burzsoázia osztályharca minden más alakulatnál jobban felfedte azokat az ellentétes anyagi érdekeket, amelyeken valamennyi osztálytársadalom antagonizmusa nyugszik. … a társadalmi fejlődés fő mozgató erői nem az ész és nem az eszmék, hanem az anyagi szükségletek és az anyagi javak termelése. … Marx és Engels kimutatta, hogy a természethez hasonlóan, a társadalom fejlődésében is objektív, az emberek tudatától és akaratától független törvények hatnak.

… a kapitalista országok parlamentáris köztársaságának lényege a burzsoázia diktatúrája, azé az osztályé, amely meghatározza a burzsoá társadalomban fennálló politikai hatalom jellegét Ez a lényeg abban tárul fel, abban nyilvánul meg, hogy a politikai hatalom minden szervét a burzsoázia tartja a kezében, és minden állami intézmény a burzsoázia uralmának megszilárdítását szolgálja. A burzsoázia diktatúrájának egyes megnyilvánulásai változóak, de változatlan marad a tőkés társadalom államhatalmának lényege — a burzsoázia diktatúrája.

… A természetben vak, tudattalan erők hatnak egymásra, az általános törvények pedig ezeknek az erőknek kölcsönhatása révén nyilvánulnak meg. A természetben nincsen tudatos cél. A társadalom a tudattal bíró és célokat kitűző emberek tevékenysége következtében fejlődik. Az ember nem pusztán jelenlétével okoz változásokat a természetben, hanem munkájával állítja a maga szolgálatába a természetet. … Azok a célok, amelyeket az ember gyakorlati tevékenységében maga elé tűz, megfelelhetnek vagy ellentmondhatnak az objektív világ törvényszerűségeinek. Az ember annak arányában állít maga elé egyre helyesebb és tudományosan megalapozott célokat, ahogyan mind pontosabban megismeri a természet és a társadalom törvényeit. … A proletariátus például forradalmi harcának céljául a kapitalizmus megdöntését és az igazságos rend, a kommunizmus létrehozását tűzi ki. A proletariátus osztályharcának célja okságilag feltételezett, a társadalmi fejlődés megismert objektív törvényszerűségeiből fakad. … Ha az ember céljai az anyagi világ megismert fejlődési törvényeiből fakadnak, akkor az illető célok elérése érdekében kifejtett gyakorlati tevékenység sikeres. A törvények ismerete emellett lehetővé teszi, hogy az ember előre lássa a folyamatok természetes menetébe való tevékeny beavatkozásának mind közeli, mind távoli következményeit. Ha viszont az ember céljai csupán külső, nem lényegi összefüggések ismeretére épülnek, a gyakorlati tevékenység sikertelen lehet. A helyes, tudományos célkitűzés, valamint a cél megvalósítását szolgáló eszközök helyes megválasztása lehetővé teszi, hogy az emberek az objektív törvényeket a természeti és társadalmi erők feletti uralom elérésére használják fel.”

A burzsoázia kora, írta Marx és Engels a „Kommunista Kiáltványában, „egyszerűsítette az osztályellentéteket”; „a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolást, a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, szívós kizsákmányolással váltotta fel”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!