Címke: ideológia

Marx és Engels – A szent család vagy a kritikai kritika kritikája
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
Bruno Bauer és társai ellen⁷
(Részletek)
2
II. sz. jellemző fordítás
Micsoda roppant csalatkozás: az emberi jogokban el kell ismerniök és szentesíteniük kell a modern polgári társadalmat, az ipar, az általános konkurencia, a céljaikat szabadon követő magánérdekek, az anarchia, az önmagától elidegenült természeti és szellemi egyéniség társadalmát, és egyúttal e társadalom életmegnyilvánulásait utólag egyes egyénekben meg akarják semmisíteni, és egyúttal e társadalom politikai fejét antik módon akarják kialakítani!

Tragikusan jelent meg ez a csalatkozás, amikor Saint-Just, kivégzése napján, az emberi jogoknak a Conciergerie¹² termében függő nagy táblájára mutatott és büszke önérzettel kijelentette: „C’est pourtant moi qui ai fait cela.”**
** — „Mégis én alkottam ezt.” — Szerk.*

Éppen ez a tábla annak az embernek a jogait nyilatkoztatta ki, aki csakúgy nem lehet az antik közösség embere, mint ahogy nemzetgazdasági és ipari viszonyai nem az antik viszonyok.

Nem itt van a helye annak, hogy a terroristák csalatkozását történelmileg igazoljuk.

„Robespierre bukása után a politikai felvilágosodás és mozgalom a felé a pont felé sietett, amelyen Napóleon martalékává vált, aki nem sokkal brumaire 18-a¹³ után ezt mondhatta: »prefektusaim, csendőreim és papjaim révén azt tehetem Franciaországgal, amit akarok.«”

A profán történelem ellenben arról tudósít: Robespierre bukása után kezd csak a politikai felvilágosodás, amely azelőtt túl akart tenni önmagán, amely túláradó volt, prózai módon megvalósulni. A direktórium kormányzata alatt a polgári társadalom az élet hatalmas áramlásával tör elő — maga a forradalom megszabadította a feudális kötelékektől és hivatalosan elismerte, bármennyire fel akarta is áldozni a terrorizmus egy antik-politikai életnek. Kereskedelmi vállalkozások Sturm und Drangja, meggazdagodási vágy, az új polgári életnek a mámora, amelynek első magát-élvezése még hetyke, könnyelmű, frivol, részegítő; valóságos felvilágosodása a francia földnek, melynek feudális tagolódását a forradalom pörölye szétzúzta, s melyet most a sok új tulajdonos első láza mindenoldalú művelés alá fog; a szabaddá vált ipar első megmozdulásai — íme az újonnan keletkezett polgári társadalom néhány életjele. A polgári társadalmat pozitíve a burzsoázia képviseli. A burzsoázia tehát megkezdi uralmát. Az emberi jogok többé nem csupán az elméletben léteznek.

Ami brumaire 18-án Napóleon martalékává vált, az nem egyáltalában a forradalmi mozgalom volt, mint ezt a kritika von Rotteck vagy Welcker úrnak készségesen elhiszi, hanem a liberális burzsoázia. Csak az akkori törvényhozók beszédeit kell elolvasni, hogy meggyőződjünk erről. Az ember úgy érzi, mintha a nemzeti konventből egy mai küldöttkamarába csöppent volna.

Napóleon a forradalmi terrorizmus utolsó harca volt a szintén a forradalom által proklamált polgári társadalom és ennek politikája ellen. Napóleon kétségtelenül már átlátta a modern állam lényegét, hogy ez az állam a polgári társadalom akadálytalan fejlődésén, a magánérdekek szabad mozgásán stb. nyugszik mint alapján. Elhatározta, hogy elismeri és védelmezi ezt az alapot. Nem holmi álmodozó terrorista volt ő. De Napóleon ugyanakkor az államot még öncélnak tekintette, a polgári életet pedig csak kincstárosnak és alárendeltjének, akinek nem lehet saját akarata. Napóleon végigvitte a terrorizmust azáltal, hogy a permanens forradalom helyére a permanens háborút állította. A teljes jóllakásig kielégítette a francia nemzetiség önzését, de megkövetelte a polgári üzletek, az élvezet, a gazdagság stb. feláldozását is, valahányszor a hódítás politikai célja ezt kívánta. Amikor a polgári társadalom liberalizmusát — mindennapi gyakorlatának politikai idealizmusát — zsarnoki módon elnyomta, nem kímélte leglényegesebb anyagi érdekeit, a kereskedelmet és az ipart sem, valahányszor ezek összeütközésbe kerültek az ő politikai érdekeivel. Az ipari hommes d’affaires* iránti megvetése kiegészítése volt az ideológusok iránti megvetésének.
* — üzletemberek — Szerk.*

Belföldön is harcolt a polgári társadalommal, mint az őbenne még abszolút öncélnak számító állam ellenfelével. Így például kijelentette az államtanácsban, nem fogja tűrni, hogy nagykiterjedésű földeket birtokosuk tetszése szerint műveljen vagy ne műveljen meg. Így tervbe vette, hogy a szállítmányozás kisajátítása útján a kereskedelmet aláveti az államnak. Francia kereskedők készítették elő azt az eseményt, amely Napóleon hatalmát először rendítette meg. Párizsi tőzsdések egy mesterségesen előidézett éhínséggel arra kényszerítették, hogy az orosz hadjárat megindítását csaknem két hónappal elodázza és ily módon az év egy túlságosan előrehaladott szakára tegye át.

Mint ahogy Napóleonban még egyszer a forradalmi terrorizmus lépett szembe a liberális burzsoáziával, úgy a restaurációban, a Bourbonokban még egyszer az ellenforradalom lépett szembe vele. Végül 1830-ban a liberális burzsoázia megvalósította 1789-es vágyait, csak azzal a különbséggel, hogy most kiteljesedett a politikai felvilágosodása, hogy az alkotmányos képviseleti államban többé nem az állam eszményét, nem a világ üdvét és általános emberi célokat vélt elérni, hanem ezt az államot inkább kizárólagos hatalma hivatalos kifejezésének és különös érdeke politikai elismerésének ismerte fel.

A francia forradalom élettörténete, amely 1789-cel kezdődik, 1830-cal, amikor egyik mozzanata, most már a maga szociális jelentőségének tudatával gazdagodva, győzedelmeskedett, még nem fejeződött be.

d) Kritikai csata a francia materializmus ellen
„A spinozizmus uralkodott a XVIII. századon, mind francia továbbfejlődése alakjában, amely az anyagot szubsztanciává tette, mind a teizmus alakjában, amely az anyagot szellemibb névvel látta el… Spinoza francia iskolája és a teizmus hívei csak két szekta voltak, amelyek Spinoza rendszerének igazi értelméről vitatkoztak… Ennek a felvilágosodásnak egyszerű sorsa az volt, hogy a romantikába hanyatlott, miután meg kellett adnia magát a francia mozgalom óta megindult reakciónak.”

Idáig a kritika.

A francia materializmus kritikai történelmével szembeállítjuk egy rövid vázlatban profán, tömegszerű történelmét. Tiszteletteljesen elismerjük majd a szakadékot, amely elválasztja a történelmet, ahogy az valóban végbement, a történelemtől, ahogy az a régit és az újat egyaránt teremtő, az „abszolút kritika” dekrétuma szerint végbemegy. Végül, a kritika előírásainak engedelmeskedve, a kritikai történelem „miért?”-jét, „honnan?”-ját és „hová?”-ját majd „huzamos tanulmányozás tárgyává tesszük”.

„Pontosan és prózai értelemben szólva” a XVIII. század francia felvilágosodása és nevezetesen a francia materializmus nemcsak a fennálló politikai intézmények, valamint a fennálló vallás és teológia elleni harc volt, hanem éppúgy nyílt, kimondott harc a XVII. század metafizikája és minden metafizika, kivált a Descartes, Malebranche, Spinoza és Leibniz metafizikája ellen. A filozófiát szembeállították a metafizikával, mint ahogy Feuerbach Hegel elleni első határozott fellépésekor a megrészegült spekulációval szembeállította a józan filozófiát. A XVII. század metafizikája, amelyet a XVIII. század francia felvilágosodása és nevezetesen francia materializmusa leterített, győzelmes és tartalmas restaurációját élte meg a XIX. század német filozófiájában és nevezetesen spekulatív német filozófiájában. Mióta Hegel ezt a metafizikát zseniális módon minden addigi metafizikával és a német idealizmussal egyesítette és metafizikai egyetemes birodalmat alapított, a teológia elleni támadásnak ismét, mint a XVIII. században, a spekulatív metafizika és minden metafizika elleni támadás felelt meg. A metafizika örökre vereséget fog szenvedni a materializmustól, amelyet most magának a spekulációnak a munkája kiteljesített és amely egybeesik a humanizmussal. De ahogy Feuerbach az elmélet területén, a francia és angol szocializmus és kommunizmus a gyakorlat területén képviselte a humanizmussal egybeeső materializmust.

„Pontosan és prózai értelemben szólva” a francia materializmusnak két irányzata van, az egyik Descartes-ra, a másik Locke-ra vezeti vissza eredetét. Az utóbbi kiváltképpen francia művelődési elem, és egyenesen a szocializmusba torkollik. Az előbbi, a mechanikus materializmus, a tulajdonképpeni francia természettudományba olvad bele. A két irányzat a fejlődés folyamán keresztezi egymást. A közvetlenül Descartes-tól eredő francia materializmusra nem kell részletesebben kitérnünk, éppígy Newton francia iskolájára és egyáltalában a francia természettudomány fejlődésére sem.

Ezért csak ennyit:

Fizikájában Descartes az anyagnak magateremtő erőt tulajdonított és a mechanikai mozgást az anyag életaktusának fogta fel. Fizikáját teljesen elválasztotta metafizikájától. Fizikáján belül az anyag az egyetlen szubsztancia, a lét és a megismerés egyetlen alapja.

A mechanikus francia materializmus Descartes fizikájához csatlakozott metafizikájával ellentétben. Tanítványai hivatásos anti-metafizikusok voltak, tudniillik fizikusok.

Leroy orvossal kezdődik ez az iskola, Cabanis orvossal éri el tetőpontját, Lamettrie orvos a középpontja. Descartes még élt, amikor Leroy az állat descartes-i konstrukcióját — mint hasonlóan a XVIII. században Lamettrie — átvitte az emberi lélekre, a lelket a test egy moduszának, az eszméket pedig mechanikai mozgásoknak nyilvánította. Sőt Leroy azt hitte, hogy Descartes eltitkolta igazi véleményét. Descartes tiltakozott. A XVIII. század végén Cabanis tetőzte be a descartes-i materializmust „Rapports du physique et du moral de l’homme”¹⁴ című munkájában.

A descartes-i materializmus mind a mai napig létezik Franciaországban. Nagy eredményei vannak a mechanikai természettudományban, amelynek— „pontosan és prózai értelemben szólva” — a legkevésbé vethető a szemére romantika.

A XVII. század metafizikájának, amelyet Franciaországban kivált Descartes képviselt, születése órájától kezdve megvolt az antagonistája a materializmusban. Személyileg Descartes-tal szemben Gassendinek, az epikureus materializmus felújítójának alakjában lépett fel. A francia és az angol materializmus mindig benső kapcsolatban marad Démokritosszal és Epikurosszal. A descartes-i metafizikának másik ellentéte volt Hobbes angol materialista. Gassendi és Hobbes jóval haláluk után, abban a pillanatban győzték le ellenfelüket, amikor ez hivatalos hatalomként már minden francia iskolában uralkodott.

Voltaire megjegyezte, hogy a XVIII. század franciáinak a jezsuita és janzenista viták¹⁵ iránti közönyét nem annyira a filozófia, mint a Law-féle pénzügyi spekulációk idézték elő. Ugyanígy a XVII. század metafizikájának bukását csak annyiban magyarázhatjuk a XVIII. század materialista elméletéből, amennyiben magát ezt az elméleti mozgalmat az akkori francia élet gyakorlati alakulásából magyarázzuk. Ez az élet a közvetlen jelenre, a világi élvezetre és a világi érdekekre, a földi világra irányult. Teológiaellenes, metafizikaellenes, materialista gyakorlatának teológiaellenes, metafizikaellenes, materialista elméletek kellett hogy megfeleljenek. A metafizika gyakorlatilag vesztette el minden hitelét. Itt a dolognak csak az elméleti lefolyását kell röviden jeleznünk.

A metafizika a XVII. században (gondoljunk Descartes-ra, Leibnizre stb.) még pozitív, profán tartalommal vegyült. Felfedezéseket tett a matematikában, fizikában és más határozott tudományokban, amelyekről úgy látszott, hogy körébe tartoznak. Ez a látszat már a XVIII. század elején megsemmisült. A pozitív tudományok különváltak a metafizikától és önálló köröket vontak. A metafizika egész gazdagsága már csak gondolati lényekből és mennyei dolgokból állt, éppen amikor minden érdeklődés a reális lényekre és a földi dolgokra kezdett összpontosulni. A metafizika ízetlenné vált. Ugyanabban az évben, amelyben a XVII. század utolsó nagy francia metafizikusai, Malebranche és Arnauld meghaltak, születtek Helvétius és Condillac.

Az a férfi, aki a XVII. század metafizikáját és minden metafizikát elméletileg megfosztotta hitelétől, Pierre Bayle volt. Fegyverül a szkepticizmust használta, amelyet magukból a metafizikai varázsformulákból kovácsolt. Ő maga elsősorban a descartes-i metafizikából indult ki. Ahogy Feuerbachot a spekulatív teológia elleni harc hajtotta tovább a spekulatív filozófia elleni harcba, éppen azért, mert a spekulációban a teológia utolsó támaszát ismerte fel, mert kényszerítenie kellett a teológusokat arra, hogy az áltudománytól visszameneküljenek a nyers, ellenszenves hithez, ugyanúgy hajtotta Bayle-t a vallási kételkedés az e hitet alátámasztó metafizikában való kételkedésbe. Ezért a metafizikát egész történelmi folyamatában kritika alá vetette. A metafizika történetírója lett, hogy megírja a metafizika halálának történetét. Kiváltképp Spinozát és Leibnizet cáfolta.

Pierre Bayle nemcsak a materializmusnak és a józan emberi értelem filozófiájának befogadását készítette elő Franciaországban a metafizika szkeptikus felbomlasztásával. Meghirdette az ateista társadalmat — amelynek létezése szerinte hamarosan meg kell hogy kezdődjék — annak bizonyításával, hogy egy csupa ateistából álló társadalom létezhetik, hogy az ateista tisztességes ember lehet, hogy az ember nem az ateizmussal, hanem a babonával és a bálványimádással alacsonyítja le magát.

Egy francia író kifejezése szerint Pierre Bayle „az utolsó metafizikus a XVII. század szellemében és az első filozófus a XVIII. század szellemében”.

A XVII. század teológiájának és metafizikájának negatív megcáfolásán kívül szükség volt egy pozitív, metafizikaellenes rendszerre. Szükség volt egy könyvre, amely az akkori életgyakorlatot rendszerbe foglalja és elméletileg megalapozza. Locke írása „Az emberi értelem eredetéről” éppen kapóra jött a csatornán túlról. Lelkesen fogadták, mint várva várt vendéget.

Felvetődik a kérdés: Vajon Locke Spinozának a tanítványa? A „profán” történelem így válaszolhat erre:

A materializmus egyszülött gyermeke Nagy-Britanniának. Már skolasztikusa, Duns Scotus felvetette a kérdést: „vajon nem tud-e az anyag gondolkodni”.

Hogy ezt a csodát nyélbeüsse, Isten mindenhatóságához folyamodott, vagyis magát a teológiát kényszerítette arra, hogy a materializmust hirdesse. Azonfelül nominalista volt. A nominalizmus a fő elemek egyike az angol materialistáknál, mint ahogy egyáltalában első kifejezése a materializmusnak.

Az angol materializmus és minden modern kísérleti tudomány igazi ősapja Bacon. Számára a természettudomány az igazi tudomány, s az érzéki fizika a természettudomány legfontosabb része. Gyakran hivatkozik tekintélyként Anaxagoraszra és homoiomeriáira, valamint Démokritoszra és atomjaira.¹⁶ Tanítása szerint az érzékek csalhatatlanok és minden ismeret forrásai. A tudomány tapasztalati tudomány, s abban áll, hogy az érzékileg adottra ésszerű módszert alkalmazunk. Indukció, elemzés, összehasonlítás, megfigyelés, kísérletezés — ezek az ésszerű módszer fő feltételei. Az anyag veleszületett tulajdonságai közül a mozgás az első és legjelesebb, nemcsak mint mechanikai és matematikai mozgás, hanem még inkább mint az anyag törekvése, életszelleme, feszítőereje, mint gyötrődése [Qual] — hogy Jákob Böhme kifejezését használjuk.¹⁷ Az anyag primitív formái eleven, egyéniesítő, az anyagban bennerejlő, a sajátos különbségeket létrehozó lényegi erők.

Baconnél, mint első megteremtőjénél, a materializmus naiv módon még mindenoldalú fejlődés csíráit rejti magában. Az anyag költőien érzéki ragyogásában ránevet az egész emberre. Maga az aforisztikus tan ellenben még hemzseg a teológikus következetlenségektől.

1844. szeptember—november.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
36-37., 117—133. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 7. rész
Önkényuralom kialakulása
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Önkényuralom kialakulása

A kapitalizmusban a tőkések érdekében törvényes a kizsákmányolás, melynek törvényes alapja a polgári demokráciában a termelőeszközök magántulajdona és a proletárok bérrabszolgasága, ami lehetőség és jog az élősködésre; ez a kapitalizmus erkölcse, amit a kapitalista állam garantál. A kizsákmányolás a proletárok kárára történik a tőkések politikai-gazdasági és pénzügyi hatalmával, a törvény erejével, jogi eszközökkel, a kapitalista állam teljes lehetőségével, amihez valamilyen formájú diktatúra mindenképpen szükséges, mégha az „csak” a proletár agyak manipulálása is, ami „csak” szélhámosság(?); a proletárok számára a demokrácia a polgári demokráciában csak formális, csak a szabadság látszata, mert elsősorban és általánosságban a szolgává válás szabadsága, mert a proletárok valóságos hatalomnélkülisége az valójában diktatúra. A tőkések között a konkurencia miatt, a harc az elsőségért világméretekben is folyik; a tőke a végtelenségig koncentrálódik és centralizálódik akár a másik megsemmisítése árán is, kockáztatva akár az emberiség kipusztulását.

A totális politikai hatalom és a termelőeszköz így egyre kevesebb tőkés kézben koncentrálódik; ez a kapitalizmusban minden (valójában hazug) törekvés ellenére sem akadályozható meg; és ez a valóságban önkényuralom a föld népei felett; még akkor is, ha formálisan demokrácia és jogállam van; a tőkések nem választással kerülnek hatalomra; a nép a totális tőkés hatalom birtokában reálisan csak a tőkések képviselőit választja és választhatja; azt, hogy ki élősködjön felette; bár valójában még ezt sem a nép dönti el, ez a háttérben a kizsákmányolók egymás közötti harca, ami a nép felé csak pankráció. A kizsákmányolás, élősködés, szolgaság, ami a kapitalizmus erkölcse undorító, embertelen antidemokratikus; a jobboldali, felsőbbrendű erkölcs megalázó az emberiségre, ezt meg kell haladni, mert kipusztulással fenyegeti az emberiséget és már totális világméretű diktatúrává, önkényuralommá alakult.

Marxista filozófia alapjai: „… Mindaddig, amíg megmarad a termelési eszközök magántulajdona — hangoztatta Lenin —, a legdemokratikusabb burzsoá köztársaság is elkerülhetetlenül a burzsoázia diktatúrája, a többség elnyomására szolgáló gépezet marad. E gépezet felépítése olyan, hogy a dolgozó tömegeket távol tartja a politikai életben, az állam kormányzásában való döntő részvételtől.

… A választások demokratikus rendje önmagában még nem változtatja meg az állam osztálylényegét, nem teszi az államot a többség hatalmának eszközévé. Ha a termelési eszközök a tőkések kezében vannak, ha a kapitalisták megőrzik gazdasági és politikai hatalmukat, akkor bármilyen törvény — még azok is, amelyeket a dolgozók nyomására hoztak — a dolgozók érdekei ellen fordítható.

… Bármilyen törvényeket hozzanak is, a burzsoá társadalom uralkodó kisebbsége biztosítja érdekeinek védelmét a végrehajtó hatalom gépezete révén, amely ténylegesen független a lakosság által választott parlamenttől. A végrehajtó hatalom gépezete olyan hivatalnokokból áll, akik nem kötelesek beszámolni a választóknak; ezek kiváltságokkal rendelkező kasztot alkotnak, amelyet összes életfeltételei a burzsoáziához kötnek. Ez a hivatalnoki és katonai apparátus dönti el az államügyeket, míg a parlament teljes egészében fecsegők terméketlen gyülekezetévé fajul.”

Közgazdasági kislexikon – Tőke centralizációja — a tőke növekedése annak eredményeképpen, hogy több tőke egy tőkévé egyesül, vagy a nagy tőkék elnyelik a kis tőkéket. A tőke centralizációja a konkurrenciaharc következménye; e harc közben a versenyképtelen közép- és kistőkéseket elnyelik a nagytőkések vagy egyesüléseik. A tőkecentralizáció egyik formája részvénytársaságok alapítása, amelyeknek szervezése azt jelenti, hogy sok tőke egyesül, s ezzel feladja egyéni önállóságát. A tőke centralizációja az imperializmus korában arra vezet, hogy a tőke döntő része a vezető monopóliumoknál összpontosul, amelyek azután maguk alá rendelik a burzsoá államot is.

Közgazdasági kislexikon – Tőke koncentrációja – a tőke nagyságának növekedése az értéktöbblet felhalmozása, vagyis az értéktöbblet egy részének tőkévé való átváltoztatása révén. Adott kizsákmányolási ráta mellett az értéktöbblet tömege az egyidejűleg alkalmazott munkások számával arányosan növekszik, az alkalmazott munkások száma pedig a tőke nagyságától függ. A tőke koncentrálására ösztönöz egyebek közt a tőkések profithajszája. A konkurrencia szintén a tőke koncentrációjára sarkall, mert minél nagyobb az egyéni tőke, annál több lehetősége van birtokosának, hogy győzzön a konkurrenciaharcban. A profitráta csökkenő tendenciájának törvénye ugyancsak a tőke koncentrálására készteti a tőkéseket. A tőkések a profit tömegének növelésével igyekeznek ellensúlyozni a profitráta csökkenését; a profit tömege pedig egyebek közt a tőke nagyságának növelésével is gyarapítható. A tőke koncentrációja és centralizációja megteremti a termelés koncentrációjának feltételeit. Ezek a folyamatok fejlődésük magas fokán elvezettek a monopóliumok kialakulásához. A monopóliumok imperializmus korabeli uralma pedig gigászi módon meggyorsítja a tőke koncentrációját. A tőke koncentrációjának a monopóliumok uralmának bázisán végbemenő fokozódása kiélezi a kapitalizmus ellentmondásait, meggyorsítja a szocializmus anyagi feltételeinek érlelődését.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx és Engels – A szent család vagy a kritikai kritika kritikája
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
Bruno Bauer és társai ellen⁷
(Részletek)
1
II. sz. jellemző fordítás
A kritikai Proudhon: „A földművelők felosztották a földet maguk között; az egyenlőség csak a birtoklást szentesítette; ez alkalommal a tulajdont szentesítette.” A kritikai Proudhon szerint a föld felosztásával nyomban létrejött a földtulajdon. A birtoklásról a tulajdonra való átmenetet az „ez alkalommal” fordulattal eszközli.

A valóságos Proudhon: „A földművelés megvetette az alapját a földbirtoklásnak… nem volt elég az, hogy a munkásnak munkája gyümölcsét biztosították, ha nem biztosították neki ugyanakkor a termelés szerszámát. Hogy a gyengébbet megóvják az erősebb túlkapásaitól… szükségét érezték annak, hogy a birtokosok között állandó határvonalat húzzanak.” Tehát ez alkalommal az egyenlőség először a birtoklást szentesítette. „Évről évre a népesség gyarapodásával együtt láthatólag nőtt a telepesek mohósága és kapzsisága; úgy vélték, hogy új, áthághatatlan korlátokkal útját kell állni a nagyra vágyásnak. Így vált a föld tulajdonná, az egyenlőség iránti szükséglet folytán… kétségtelen, hogy a felosztás soha nem volt földrajzilag egyenlő… de az elv mégis ugyanaz maradt; az egyenlőség szentesítette azelőtt a birtoklást, az egyenlőség szentesítette most a tulajdont.”

A kritikai Proudhon szerint „a tulajdon egykori megalapítói a szükségletükről való gondoskodás közben nem vették észre, hogy a tulajdonjognak ugyanakkor megfelel az elidegenítés, az eladás, elajándékozás, megszerzés és elvesztés joga is, s ez szétrombolja az egyenlőséget, amelyből kiindultak”.

A valóságos Proudhonnál nem arról van szó, hogy a tulajdon megalapítói a szükségletükről való gondoskodás közben nem vették észre a tulajdonnak ezt a fejlődésmenetét. Hanem arról van szó, hogy nem látták előre ezt, de még ha előre láthatták volna, még akkor is az időszerű szükséglet győzött volna. A valóságos Proudhon továbbá túlságosan tömegszerű ahhoz, hogy a „tulajdonjoggal” állítsa szembe az elidegenítés, eladás stb. jogát, azaz hogy a nemmel állítsa szembe fajait. Ő „az örökrész megtartásának jogát” állítja szembe az „elidegenítése stb. jogával”, ami valóságos ellentét és valóságos haladás.

c) Kritikai csata a francia forradalom ellen
A tömeg korlátozottsága kényszerítette a „szellemet”, a kritikát, Bauer urat arra, hogy a francia forradalmat ne „prózai értelemben” a franciák forradalmi kísérletei ama korának, hanem „csak” saját kritikai agyrémei „jelképének és fantasztikus kifejezésének” tartsa. A kritika úgy vezekel „elnézéséért”, hogy új vizsgálatnak veti alá a forradalmat. Egyszersmind megbünteti ártatlanságának csábítóját — „a tömeget”, azáltal, hogy közli vele az „új vizsgálat” eredményeit.

„A francia forradalom olyan kísérlet volt, amely még teljességgel a XVIII. századhoz tartozott.”

Hogy a XVIII. század egy kísérlete, amilyen a francia forradalom, még teljességgel a XVIII. század kísérlete, nem pedig mondjuk a XIX. század kísérlete, ez a kronológiai igazság úgy látszik „még teljességgel” azokhoz az igazságokhoz tartozik, amelyek „eleve önnönmaguktól értetődnek”. De az ilyen igazságnak a kritika terminológiájában, amely kritika igen elfogult a „napnál világosabb” igazsággal szemben, „vizsgálat” a neve, és ezért természetes helyét „a forradalom új vizsgálatában” leli meg.

„Azok az eszmék azonban, amelyeket a francia forradalom hívott életre, nem vittek túl azon az állapoton, amelyet erőszakkal meg akart szüntetni.”

Eszmék sohasem vihetnek túl egy régi világállapoton, hanem mindig csak a régi világállapot eszméin. Eszmék egyáltalában semmit sem vihetnek ki. Az eszmék kiviteléhez emberek kellenek, akik gyakorlati erőszakot alkalmaznak. Szó szerinti értelmében a kritikai mondat tehát ismét olyan igazság, amely magától értetődik, tehát megint „vizsgálat”.

E vizsgálattól nem érintve, a francia forradalom olyan eszméket hívott életre, amelyek túlvisznek az egész régi világállapot eszméin. A forradalmi mozgalom, amely 1789-ben a Cercle socialban⁸ kezdődött, amelynek pályája közepén Leclerc és Roux voltak fő képviselői, s amely végül Babeuf összeesküvésével egy pillanatra vereséget szenvedett, hívta életre a kommunista eszmét, amelyet Babeuf barátja, Buonarroti az 1830-as forradalom után ismét meghonosított Franciaországban. Ez az eszme, következetesen kidolgozva, az új világállapot eszméje.

„Miután a forradalom ezért” (!) „megszüntette a népéleten belül a feudális elhatárolásokat, kénytelen volt a nemzetiség tiszta önzését kielégíteni, sőt felszítani, valamint a másik oldalon ezt az önzést a szükségszerű kiegészítése révén, egy legfelsőbb lény elismerése révén, az általános államiság e felsőbb megerősítése révén — amely államiságnak az egyes önös atomokat össze kell tartania — megfékezni.”

A nemzetiség önzése az általános államiság természetadta önzése, ellentétben a feudális elhatárolások önzésével. A legfelsőbb lény az általános államiságnak, tehát a nemzetiségnek is felsőbb megerősítése. Mégis, Bauer úr szerint a legfelsőbb lény megfékezi a nemzetiség, azaz az általános államiság önzését!

Igazán kritikai feladat, egy önzést a megerősítése, méghozzá vallási megerősítése révén, azaz emberfeletti és ezért az emberi fékektől is mentes lényként való elismerése révén megfékezni! A legfelsőbb lény megteremtői mit sem tudtak erről a kritikai szándékukról.

Buchez úr, aki szerint a nemzetiség fanatizmusa a vallás fanatizmusára támaszkodik, jobban érti hősét, Robespierre-t.

Róma és Görögország a nemzetiségen szenvedtek hajótörést. A kritika tehát semmi sajátosat nem mond a francia forradalomról, amikor azt állítja, hogy a nemzetiségen szenvedett hajótörést. Ugyanúgy semmit nem mond a nemzetiségről, amikor ennek önzését tisztának határozza meg. Ez a tiszta önzés éppenséggel igen homályos, hússal és vérrel vegyült, természetadta önzésként jelenik meg, ha összehasonlítjuk például a fichtei én tiszta önzésével. Ha pedig tisztasága csak viszonylagos a feudális elhatárolások önzésével való ellentétben, akkor semmi szükség nem volt „a forradalom új vizsgálatára” annak megállapításához, hogy az az önzés, amelynek egy nemzet a tartalma, általánosabb illetve tisztább, mint az, amelynek egy különös rend és egy különös korporáció a tartalma.

A kritikának az általános államiságra vonatkozó felvilágosításai nem kevésbé tanulságosak. Arra korlátozódnak, hogy az általános államiságnak kell összetartania az egyes önös atomokat.

Pontosan és prózai értelemben szólva a polgári társadalom tagjai nem atomok. Az atom jellegzetes tulajdonsága az, hogy nincs semmiféle tulajdonsága és ezért nincs semmiféle saját természeti szükségszerűsége által megszabott kapcsolata más, rajta kívül levő lényekhez. Az atomnak nincsenek szükségletei, önmagával beéri; a rajta kívül levő világ az abszolút üresség, azaz e világ tartalomnélküli, értelemnélküli, semmitmondó, éppen azért, mert az atom önmagában rendelkezik az egész teljességgel. A polgári társadalom önző egyéne érzékietlen elképzelésében és élettelen elvonatkoztatásában felfújhatja ugyan magát atommá, azaz kapcsolatnélküli, önmagával beérő, szükségletnélküli, abszolúte teljes, boldog lénnyé. A boldogtalan érzéki valóság nem törődik az egyén képzelődésével, az egyént minden érzéke arra kényszeríti, hogy higgyen a rajta kívül levő világ és egyének létében, és még a profán gyomra is napról napra emlékezteti arra, hogy a rajta kívül levő világ nem üres, hanem tulajdonképpen ez a kitöltő. Az egyén minden lényegi tevékenysége és tulajdonsága, minden törekvése szükségletté, szükséggé válik, amely önösségét [Selbstsucht] más, rajta kívül levő dolgok és emberek iránti vággyá [Sucht nach anderen… ] teszi. Minthogy pedig az egyik egyén szükségletének nincs önnönmagától értetődő értelme a másik önző egyén számára, aki ama szükséglet kielégítésének eszközével rendelkezik, tehát a szükségletnek nincs közvetlen összefüggése a kielégítéssel, ezért minden egyénnek meg kell teremtenie ezt az összefüggést, azáltal, hogy szintúgy kerítővé válik az idegen szükséglet és e szükséglet tárgyai között. Tehát a természeti szükségszerűség, az ember lényegi tulajdonságai — bármily elidegenülten jelennek is meg —, az érdek, ezek tartják össze a polgári társadalom tagjait, reális kötelékük a polgári, nem pedig a politikai élet. Tehát nem az állam tartja össze a polgári társadalom atomjait, hanem az, hogy ezek csupán az elképzelésben, képzelődésük mennyországában atomok — a valóságban azonban az atomoktól erősen különböző lények, tudniillik nem isteni önzők, hanem önző emberek. Csak a politikai babona képzeli még manapság is, hogy a polgári életet az államnak kell összetartania, holott a valóságban megfordítva, a polgári élet tartja össze az államot.

„Robespierre és Saint–Just nagyszerű eszméje, hogy »szabad népet« alkossanak, amely csak az igazságosság és erény szabályai szerint él — lásd például Saint-Just jelentését Danton bűntetteiről, és a másik, az általános rendőrséggel foglalkozó jelentését —, csak a terror révén maradhatott fenn egy ideig, és ellentmondás volt, amellyel szemben a néplényeg közönséges és önös elemei azon a gyáva és alattomos módon reagáltak, amely csak várható volt tőlük.”

Ez az abszolút-kritikai frázis, amely a „szabad népet” „ellentmondásnak” jellemzi, amellyel szemben a „néplényeg” elemeinek reagálniok kell, annyira abszolúte üres, hogy ellenkezőleg, a szabadság, az igazságosság, az erény a robespierre-i és saint-justi értelemben csakis egy „nép” életmegnyilvánulásai és csakis a „néplényeg” tulajdonságai lehetnek. Robespierre és Saint-Just kifejezetten az antik, csakis a „néplényeghez” tartozó „szabadságról, igazságosságról, erényről” beszélnek. A spártaiak, az athéniek, a rómaiak nagyságuk idején „szabad, igazságos, erényes népek”.

„Mi” — kérdezi Robespierre a közerkölcs elveiről mondott beszédében (a konvent 1794. február 5-i ülésén) — „mi a demokratikus vagyis népi kormányzat alapelve? — Az erény. A közerényről beszélek, amely oly nagy csodákat művelt Görögországban és Rómában, s amely még csodálatraméltóbbakat művel majd a köztársasági Franciaországban; arról az erényről, amely nem egyéb, mint a hazának és törvényeinek szeretete.”⁹ Ezután Robespierre az athénieket és a spártaiakat kifejezetten „peuples libres”-nek* nevezi.
* — „szabad népek”-nek — Szerk.*

Állandóan az antik néplényeget idézi emlékezetbe és hőseire, valamint megrontóira hivatkozik — Lükurgoszra, Démoszthenészre, Miltiadészra, Ariszteidészre, Brutusra és Catilinára, Caesarra, Clodiusra, Pisóra.

Saint-Just a Danton letartóztatásáról szóló jelentésben — amelyre a kritika hivatkozik — kifejezetten ezt mondja:

„A világ üres a rómaiak óta, s csak a rájuk való emlékezés tölti be, és jövendöli még a szabadságot.”¹⁰ Vádja antik módon Danton mint holmi Catilina ellen irányul.

Saint-Just másik, az általános rendőrséggel foglalkozó jelentésében a republikánust, egészen az antik értelemben, hajlíthatatlannak, mértékletesnek, egyszerűnek stb. ábrázolja. A rendőrségnek lényege szerint a római cenzorságnak megfelelő intézménynek kell lennie. — Kodrosz, Lükurgosz, Caesar, Cato, Catilina, Brutus, Antonius, Cassius itt sem marad el.

Végül Saint-Just a „szabadságot, igazságosságot, erényt”, amelyet kíván, egy szóval jellemzi, mondván:

„Que les hommes révolutionnaires soient des Romains.* Robespierre, Saint-Just és pártjuk azért pusztult el, mert az antik, realista-demokratikus közösséget, amely a valóságos rabszolgaság alapján nyugodott, összetévesztették a modern spiritualista-demokratikus képviseleti állammal, amely az emancipált rabszolgaságon, a polgári társadalmon nyugszik.
* — „Hogy a forradalmárok rómaiak legyenek.”¹¹ — Szerk.*

1844. szeptember—november.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
36-37., 117—133. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 6. rész

A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A felsőbbrendűség

Az ember társadalmi hasznosságát, értékét az általa a munkamegosztásban végzett hasznos munkával (tevékenységgel), az érte kapott jövedelmével mérhetjük le. Ezt néha nem könnyű mérni, de csak a példa kedvéért egy próba. A kapitalizmusban az általános értékmérő a pénz és tételezzük fel, hogy ezzel az ember társadalmi értékét, értékességét meghatározhatjuk a jövedelme alapján. Egy átlagos munka értéke mondjuk 1-10 millió pénz évente. Egy vállalkozó tőkés jövedelme (jellemzően nem a munkálya alapján) mondjuk 100-1000 millió vagy még sokkal több pénz évente. A jövedelemkülönbség a munkával és a vállalkozásból szerzett jövedelem között 100-10 000 szeres pénz lehet, ami így az ember társadalmi értékét, értékességét, fogyasztóképességét, a társadalomban elfoglalt helyét is kifejezi. Tehát ezek alapján akár 10 000 szer (a valóságban ez lehet 1, sőt 100 milliárd is) értékesebb lehet az egyik ember a másikhoz képest a kapitalizmusban a jövedelme alapján; ez az alapja a társadalmi osztályoknak – tőkés, proletár. Ez közelít az ember és a kutyája közötti különbségre, így eszerint a tőkést valójában felsőbbrendűként kell értelmezni, mint egy „Istent”, a proletárok gazdáját. Lehet egyenlőség az ember és Isten között? Lehet demokrácia az Isten és az ember között? Lehet demokrácia az ember és kutyája között? Ilyen a kapitalizmus! Ezért válik felsőbbrendűvé a kizsákmányoló, élősködő tőkés! A kapitalizmusban nem lehetséges egyenlőség és demokrácia a tőkés „Isten” és a proletár ember között, hasonlóan, mint az ember és kutyája között! A kapitalizmusban valójában a tőkés felsőbbrendű „ember”-ként él, vagy Isten(?) a proletárokhoz képest, pedig csak egyszerűen élősködő, a proletárok munkájával létrehozott érték az eltulajdonítója. Ennek a felsőbbrendűségnek a megvalósításához mindenképpen szükséges a diktatúra, mégpedig totális mértékben. Ez minősítheti az égi Isten és a földi isten imádatát, valójában ezért van szükség az Istenre. De mi szüksége van az embereknek, a dolgozóknak az ilyen istenre? Mert különben dühbe jönnek! Petőfi Sándor: „…Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja,Azért a víz az úr!”

Marxista filozófia alapjai: „… Ha a különböző osztályokhoz — például a kapitalista társadalomban a burzsoáziához és a proletariátushoz — tartozó embereket összehasonlítjuk egymással, láthatjuk, hogy életfeltételeik, foglalkozásuk, nézeteik, szokásaik és törekvéseik tekintetében egyaránt különböznek. … a gyáros és a munkás közti különbségek nem egyéni képességeik, hanem társadalmi helyzetük különbözőségét fejezik ki. … az egyes egyének attól függően tudják kifejleszteni képességeiket, hogy melyik osztályhoz tartoznak … A tőkés urak többsége köztudomásúan egyáltalában nem tartozik a legtehetségesebb emberek közé. Ahhoz, hogy elfoglalják helyüket az életben, elegendő, ha tőkéjük van, tőkéjükkel meg tudják vásárolni, szolgálatukba tudják állítani mások tehetségét és képességeit. … Az osztálykülönbségek alapja az emberek anyagi, gazdasági életfeltételeiben keresendő … Az osztályok léte objektív, független attól, hogy tudatosítják-e ezt az emberek vagy sem; az emberek osztályöntudata csupán társadalmi létfeltételeiknek, gazdasági helyzetüknek többé-kevésbé világos visszatükröződése. … Az egyes osztályok tehát azért részesülnek más-más módon és különböző arányban a társadalmi gazdagságból, mert más és más a viszonyuk a termelési eszközökhöz, mert különböző helyet foglalnak el a társadalmi termelésben. Ebből következően, nem a termékek elosztásának módja, hanem a termelési mód idézi elő a társadalom osztályokra tagozódását, s határozza meg az osztályok közti különbségeket. … Marx megjegyezte: „A tőkés nem azért tőkés, mert ipari vezető, hanem azért lesz ipari parancsnok, mert tőkés. A főparancsnokság az iparban a tőke velejárója lesz, mint ahogy a hűbéri időkben a főparancsnokság háborúban és bíráskodásban a földtulajdon velejárója volt.” … Az osztályok közti különbségeket mindenekelőtt a termelési eszközökhöz való viszonyuk, s ennek következtében a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük különbsége okozza. … a társadalom osztályokra tagozódásának lényegét jellemzik, Lenin a következő meghatározásban általánosította: „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
2
Egy tárgyi világ gyakorlati létrehozása, a szervetlen természet megmunkálása az embernek mint tudatos nembeli lénynek az igazolódása, azaz egy olyan lényé, amely a nemhez mint saját lényegéhez, vagyis magához mint nembeli lényhez viszonyul. Bár az állat is termel. Fészket, lakásokat épít magának, mint a méh, a hód, a hangya stb. Ámde csak azt termeli, amire közvetlenül a maga vagy kicsinye részére szüksége van; egyoldalúan termel, míg az ember egyetemesen termel; az állat csak a közvetlen fizikai szükséglet uralma alatt termel, míg az ember még a fizikai szükséglettől szabadon is termel és az attól való szabadságban termel csak igazán; az állat csak önmagát termeli, míg az ember az egész természetet újratermeli; az állat terméke közvetlenül fizikai testéhez tartozik, míg az ember szabadon lép szembe termékével. Az állat csak ama species mértéke és szükséglete szerint alakít, amelyhez tartozik, míg az ember minden species mértéke szerint tud termelni és mindenütt az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni; az ember ezért a szépség törvényei szerint is alakít.

Éppen a tárgyi világ megmunkálásában bizonyul az ember ezért csak valóban nembeli lénynek. Ez a termelés az ő dolgozva-tevékeny nembeli élete. Általa jelenik meg a természet az ő műveként és az ő valóságaként. A munka tárgya ezért az ember nembeli életének tárgyiasulása: amikor magát nemcsak — mint a tudatban — intellektuálisan, hanem dolgozva-tevékenyen, valóban megkettőzi és ennélfogva önmagát egy általa teremtett világban szemléli. Amikor ezért az elidegenült munka elszakítja az embertől termelésének tárgyát, akkor nembeli életét, valóságos nembeli tárgyiságát szakítja el tőle, és az állattal szembeni előnyét azzá a hátránnyá változtatja át, hogy szervetlen testét, a természetet, elvonják tőle.

Éppígy, amikor az elidegenült munka az öntevékenységet, a szabad tevékenységet eszközzé fokozza le, az ember nembeli életét fizikai exisztenciájának eszközévé teszi.

A tudat, amellyel az ember neméről bír, az elidegenülés által tehát akként változik át, hogy a nembeli élet a számára eszközzé válik.

Az elidegenült munka tehát:

3. az ember nembeli lényét, mind a természetet, mind szellemi nembeli képességét, neki idegen lényeggé, egyéni exisztenciájának eszközévé teszi. Elidegeníti az embertől a saját testét, valamint a rajta kívüli természetet, valamint szellemi lényegét, emberi lényegét.

4. Egyik közvetlen következménye annak, hogy az ember elidegenült munkája termékétől, élettevékenységétől, nembeli lényétől, az embernek az embertől való elidegenülése. Mikor az ember önmagával áll szemben, akkor a másik ember áll vele szemben. Ami áll az embernek a munkájához, munkája termékéhez és önmagához való viszonyáról, az áll az embernek a másik emberhez, valamint a másik ember munkájához és munkájának tárgyához való viszonyáról.

Egyáltalában az a tétel, hogy az embertől elidegenült a nembeli lénye, annyit jelent, hogy egyik ember elidegenült a másiktól, mint ahogy mindegyikük az emberi lényegtől.

Az ember elidegenülése, egyáltalában minden olyan viszony, amelyben az ember önmagához áll, csak abban a viszonyban valósult meg, fejeződik ki, amelyben az ember a többi emberhez áll.

Ily módon szemügyre véve, az elidegenült munka viszonyában mindegyik ember a másikat ama mérce és viszony szerint tekinti, amelyben ő maga mint munkás leledzik.

Kiindultunk egy nemzetgazdasági tényből, a munkásnak és termelésének elidegenüléséből. Kimondottuk e ténynek a fogalmát: az elidegenült, külsővé- idegenné vált munkát. Elemeztük ezt a fogalmat, tehát pusztán egy nemzetgazdasági tényt elemeztünk.

Lássuk mármost tovább, miképpen kell az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka fogalmának a valóságban kifejeződnie és ábrázolódnia.

Ha a munka terméke idegen nekem, idegen hatalomként lép velem szembe, hát akkor kié?

Ha saját tevékenységem nem az enyém, idegen, kikényszerített tevékenység, hát akkor kié?

Egy másik lényé, nem az enyém.

Ki ez a lény?

Az istenek? Mindenesetre az első időkben a fő termelés, mint pl. a templomépítés stb. Egyiptomban, Indiában, Mexikóban, az istenek szolgálatában jelenik meg, mint ahogy a termék is az isteneké. Ámde az istenek egymaguk sohasem voltak a munkáltatók. Éppoly kevéssé a természet. És milyen ellentmondás volna is, hogy minél inkább aláveti magának munkája által az ember a természetet, minél inkább feleslegessé válnak az istenek csodái az ipar csodái által, az ember e hatalmak kedvéért lemondjon a termelésen érzett örömről és a termék élvezetéről.

Az az idegen lény, akié a munka és a munka terméke, akinek a szolgálatában áll a munka és élvezetére szolgál a munka terméke, csak maga az ember lehet.

Ha a munka terméke nem a munkásé, ha idegen hatalom vele szemben, ez csakis azáltal lehetséges, hogy a munkáson kívül egy másik emberé. Ha tevékenysége az ő számára kín, akkor másvalaki számára kell élvezetnek és másvalaki életörömének kell lennie. Nem az istenek, nem a természet, csak maga az ember lehet ez az idegen hatalom az ember felett.

Gondoljuk még meg azt az előbb felállított tételt, hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember szolgálatában, egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez.

Az embernek minden magától és a természettől való önelidegenülése abban a viszonyban jelenik meg, amelyet magának és a természetnek más, tőle megkülönböztetett emberekhez ad. Ezért a vallási önelidegenülés szükségképpen a laikusnak a paphoz való viszonyában jelenik meg, vagy akár, minthogy itt az intellektuális világról van szó, egy közvetítőhöz stb. való viszonyában. A gyakorlati valóságos világban az önelidegenülés csak a más emberekhez való gyakorlati valóságos viszony által jelenhetik meg. Az eszköz, amely által az elidegenülés végbemegy, maga is gyakorlati. Az elidegenült munka által az ember tehát nemcsak a termelés tárgyához és aktusához mint idegen és vele szemben ellenséges hatalmakhoz való viszonyát hozza létre; létrehozza azt a viszonyt is, amelyben más emberek az ő termeléséhez és termékéhez állnak, és azt a viszonyt, amelyben ő e más emberekhez áll. Mint ahogy saját termelését a maga megvalótlanulásává, a maga büntetésévé, mint ahogy saját termékét veszteséggé, egy olyan termékké teszi, amely nem övé, ugyanúgy létrehozza annak, aki nem termel, a termelés és a termék feletti uralmát. Mint ahogy magától elidegeníti a saját tevékenységét, ugyanúgy az idegen sajátjává teszi annak nem saját tevékenységét.

Eddig ezt a viszonyt csak a munkás oldaláról vettük és később vesszük majd a nem-munkás oldaláról is szemügyre.

Tehát az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka által a munkás létrehozza a munkától idegen és azon kívül álló embernek e munkához való viszonyát. A munkásnak a munkához való viszonya létrehozza a tőkésnek — vagy bármiképp nevezzük is a munkáltatót — a munkához való viszonyát. A magántulajdon tehát a terméke, az eredménye, a szükségszerű következménye a külsővé-idegenné vált munkának, a munkás külsőleges viszonyának a természethez és önmagához.

A magántulajdon tehát elemzés révén a külsővé-idegenné vált munka, azaz a külsővé-idegenné vált ember, az elidegenült munka, az elidegenült élet, az elidegenült ember fogalmából adódik.

A külsővé-idegenné vált munka (a külsővé-idegenné vált élet) fogalmát a nemzetgazdaságból persze a magántulajdon mozgásának eredményeként nyertük. De e fogalom elemzésénél megmutatkozik, hogy ha a magántulajdon a külsővé-idegenné vált munka alapjaként, okaként jelenik is meg, mégis éppenséggel annak következménye, mint ahogy az istenek is eredetileg az emberi értelem eltévelyedésének nem az oka, hanem az okozata. Később ez a viszony átcsap kölcsönhatásba.

Csak a magántulajdon fejlődésének végső tetőpontján tűnik ismét elő ez a titka, tudniillik egyfelől, hogy a magántulajdon a külsővé-idegenné vált munka terméke, és másodszor, hogy a magántulajdon az eszköz, amely által a munka külsővé-idegenné válik, e külsővé-idegenné válás realizálása.

Ez a kifejtés nyomban fényt vet különböző eddig megoldatlan összeütközésekre.

1. A nemzetgazdaság kiindul a munkából mint a termelés tulajdonképpeni lelkéből, s mindamellett a munkának semmit sem ad és a magántulajdonnak mindent. Proudhon ebből az ellentmondásból a munka javára a magántulajdon ellen vont le következtetést. Mi azonban átlátjuk, hogy ez a látszólagos ellentmondás az elidegenült munkának önmagával való ellentmondása, és hogy a nemzetgazdaságtan csak kimondta az elidegenült munka törvényeit.

Azt is átlátjuk ezért, hogy munkabér és magántulajdon azonosak: mert a munkabér, amelynél a munka terméke, tárgya díjazza magát a munkát, csak szükségszerű következménye a munka elidegenülésének, mint ahogy a munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg. Ezt később részletesebben kifejtjük és most már csak néhány következtetést vonunk le.

A munkabér erőszakos felemelése tehát (eltekintve minden más nehézségtől, eltekintve attól, hogy mint rendellenességet fenntartani is csak erőszakosan lehetne) nem lenne egyéb, mint a rabszolga jobb díjazása, és nem vívná ki sem a munkásnak, sem a munkának az emberi rendeltetését és méltóságát.

Sőt még a munkabérek egyenlősége is, ahogy azt Proudhon követeli, csak átváltoztatja a mostani munkásnak a munkájához való viszonyát minden embernek a munkához való viszonyává. A társadalmat ekkor elvont tőkésként fogják fel.

A munkabér az elidegenült munka közvetlen következménye, és az elidegenült munka a magántulajdon közvetlen oka. Az egyikkel tehát a másik oldalnak is el kell esnie.

2. Az elidegenült munkának a magántulajdonhoz való viszonyából következik továbbá, hogy a társadalomnak a magántulajdontól stb., a szolgaságtól való emancipációja a munkás-emancipáció politikai formájában mondódik ki, nem mintha csak a munkások emancipációjáról volna szó, hanem mert az ő emancipációjukban benne foglaltatik az általános emberi emancipáció, ez pedig azért foglaltatik benne, mert az egész emberi szolgaság benne tartalmaztatik a munkásnak a termeléshez való viszonyában, és minden szolgasági viszony csak ennek a viszonynak módosulása és következménye.

Mint ahogy az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka fogalmából elemzés révén megtaláltuk a magántulajdon fogalmát, e két tényező segítségével ki lehet fejteni az összes nemzetgazdasági kategóriákat, és minden kategóriában, mint pl. az üzletelésben, a konkurenciában, a tőkében, a pénzben csak ezeknek az első alapzatoknak egy meghatározott és kifejlett kifejeződését fogjuk viszontlátni.

Mielőtt azonban ezt az alakulást szemügyre vesszük, próbáljunk megoldani két feladatot.

1. Meghatározni a magántulajdon általános lényegét, amint az az elidegenült munka eredményeként adódott, az igazán emberi és szociális tulajdonhoz valóviszonyában.

2. A munka elidegenülését, külsővé-idegenné válását tényként elfogadtuk és ezt a tényt elemeztük. Miképpen, kérdezzük mármost, jut az ember oda, hogy munkáját külsővé-idegenné tegye, elidegenítse? Miképpen van ez az elidegenülés az emberi fejlődés lényegében megalapozva? Már sokat megkaptunk a feladat megoldásához, amikor a magántulajdon eredetének kérdését átváltoztattuk azzá a kérdéssé, hogy hogyan viszonyul a külsővé-idegenné vált munka az emberiség fejlődésmenetéhez. Mert amikor magántulajdonról beszélünk, azt hisszük, hogy valami az emberen kívül álló dologról van szó. Amikor a munkáról beszélünk, közvetlenül magáról az emberről van szó. A kérdésnek ez az új feltevése inkluzíve már megoldása is.

ad 1. A magántulajdon általános lényege és viszonya az igazán emberi tulajdonhoz.

A külsővé-idegenné vált munka két alkotórészre oldódott fel előttünk, amelyek egymást kölcsönösen feltételezik, illetve amelyek csak egy és ugyanazon viszonynak különböző kifejeződései. Az elsajátítás elidegenülésként, külsővé-idegenné válásként, a külsővé-idegenné válás pedig elsajátításként, az elidegenülés az igazi meghonosodásként jelenik meg.

Szemügyre vettük az egyik oldalt, a külsővé-idegenné vált munkát magára a munkásra való vonatkozásban, azaz a külsővé-idegenné vált munka önmagához való viszonyát. E viszony termékeként, szükségszerű eredményeként megtaláltuk a nem-munkásnak a munkáshoz és a munkához való tulajdonviszonyát. A magántulajdon, mint a külsővé-idegenné vált munka anyagi, összefoglalt kifejeződése, mind a két viszonyt átfogja, a munkásnak a munkához és a munkája termékéhez és a nem-munkáshoz való viszonyát, és a nem-munkásnak a munkáshoz és munkájának termékéhez való viszonyát.

Ha mármost láttuk, hogy a munkásra való vonatkozásban, aki a munka által elsajátítja a természetet, az elsajátítás elidegenülésként jelenik meg, az öntevékenység másvalaki számára való tevékenységként és másvalaki tevékenységeként, az elevenség az élet feláldozásaként, a tárgy termelése a tárgy elvesztéseként egy idegen hatalom, egy idegen ember javára, vegyük szemügyre most ennek a munkától és munkástól idegen embernek a viszonyát a munkáshoz, a munkához és a munka tárgyához.

Először is megjegyzendő, hogy mindaz, ami a munkásnál a külsővé-idegenné válás, az elidegenülés tevékenységeként, az a nem-munkásnál a külsővé-idegenné válás, az elidegenülés állapotaként jelenik meg.

Másodszor, hogy a munkás valóságos, gyakorlati viszonyulása a termelésben és a termékhez (mint érzelembeli állapot) a vele szembenálló nem-munkásnál elméleti viszonyulásként jelenik meg.

Harmadszor. A nem-munkás mindent megtesz a munkás ellen, amit a munkás önmaga ellen tesz, de nem teszi meg önmaga ellen, amit a munkás ellen tesz.

1844.
Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből.
1962. 44—55. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 5. rész

A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Vállalkozó szellem a kapitalizmusban

A vállalkozó szellem és képesség nem minden emberben van meg egyformán, ez az emberek egyik értékes tulajdonsága, de ettől még nem felsőbbrendű az ilyen képességű ember, ez alapvetően csak a termelésben, a munkamegosztásban egy munkakör, egy hasznos, értékes tulajdonság, amivel a kapitalizmusban embertelenül élnek, sőt visszaélnek és élősködéssé válik; a kapitalizmusban az értéktöbblet tőkések általi elsajátítása miatt nem lehet demokrácia a dolgozó embereknek; a vállalkozás képessége, a spekuláció, a jobboldaliság, a gátlástalanság, a kapitalizmus erkölcse, működési módja elvezet az élősködésre, a diktatúrára, végülis a felsőbbrendűségre, önkényuralomra, ahol a jogállamiság is csak egy praktikus, törvényes forma az élősködés, a rabszolgaság korszerű megvalósítására.

A kommunista Kiáltvány: „…a kizsákmányolt és elnyomott osztály (a proletariátus) már csak úgy szabadíthatja fel magát az őt kizsákmányoló és elnyomó osztály (a burzsoázia) alól, ha egyidejűleg az egész társadalmat mindenkorra megszabadítja a kizsákmányolástól, az elnyomástól és az osztályharcoktól … az emberiség egész története … osztályharcok története volt, kizsákmányoló és kizsákmányolt, uralkodó és elnyomott osztályok küzdelmeié …, amelyen a kizsákmányolt és elnyomott osztály — a proletariátus — csak úgy érheti el felszabadulását a kizsákmányoló és uralkodó osztály — a burzsoázia — járma alól, ha egyidejűleg az egész társadalmat egyszer s mindenkorra megszabadítja minden kizsákmányolástól és elnyomástól, osztálykülönbségtől és osztályharctól. …

… elsősorban a program taktikai részét kell szemügyre vennünk … „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik. Nem állítanak fel külön elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat. A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik. A kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.”

Marxista filozófia alapjai: „… A proletariátus osztályharcának végső célja az osztályok antagonizmusára épülő kapitalista társadalom megsemmisítése és az osztály nélküli, kommunista társadalom létrehozása.

A társadalomnak a kizsákmányolok és a kizsákmányoltak osztályára szakadása azonban csupán addig volt történelmileg szükségszerű, ameddig a társadalmi munka termelékenysége viszonylag kicsiny volt, ameddig a társadalmi munka nem volt képes kielégíteni a társadalom valamennyi tagjának elsőrendű szükségleteit. A fejlett kapitalizmus korában a termelőerők hatalmas arányú növekedése megteremtette annak feltételeit, hogy „az osztálykülönbségek megszüntetése igazi és maradandó haladás lehet, anélkül, hogy veszteglést vagy még visszaesést is idézne elő a társadalmi termelési módban”. Első ízben ebben a korszakban estek egybe az osztálykülönbségek és az osztályok közti egyenlőtlenség megszüntetésére kiadott felhívások a gazdasági haladás követelményeivel, az objektív szükségszerűséggel. A modern termelőerők megkövetelik a termelési eszközök magántulajdonának felszámolását és társadalmi tulajdonának létrehozását. Ez pedig a kizsákmányolás megszüntetésének alapfeltétele.

A társadalom fejlődése tehát létrehozta az anyagi előfeltételeket a munkamegosztás régi formáinak és a társadalom ezzel kapcsolatos osztályokra oszlásának megszüntetésére, sőt ezt szükségszerűvé is tette. Amint annak idején az osztályok kialakulása haladó jelenség volt, korunkban az osztályok megszüntetése vált a történelmi haladás feltételévé. Az osztályok felszámolása a termelési eszközök magántulajdonának felszámolása alapján megy végbe, s a társadalom szociális, gazdasági és erkölcsi megújhodását hozza magával, mert véget vet a javak felhalmozási vágyának, a gyűlölködésnek, az önzésnek és az osztálytársadalom egyéb bűneinek.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
1
(Részlet)
Az elidegenült munka
Kiindultunk a nemzetgazdaságtan előfeltevéseiből. Elfogadtuk nyelvét és törvényeit. Feltételeztük a magántulajdont, a munka, tőke és föld, valamint a munkabér, tőkeprofit és földjáradék szétválasztását, ugyancsak a munka megosztását, a konkurenciát, a csereérték fogalmát stb. Magából a nemzetgazdaságtanból — saját szavaival — mutattuk meg, hogy a munkás áruvá, mégpedig a legnyomorúságosabb áruvá süllyed le, hogy a munkás nyomora fordított arányban áll termelésének hatalmával és nagyságával, hogy a konkurenciának szükségszerű eredménye a tőke kevés kézben való felhalmozódása, tehát a monopólium még félelmetesebb helyreállítása, hogy végül eltűnik a tőkés és földjáradékos, valamint a földműves és ipari munkás különbsége, és az egész társadalomnak két osztályra: a tulajdonosok és a tulajdonnélküli munkások osztályára kell szétesnie.

A nemzetgazdaságtan a magántulajdon tényéből indul ki. Nem magyarázza meg nekünk ezt a tényt. A magántulajdon anyagi folyamatát, amelyet az a valóságban végigcsinál, általános, elvont formulákba foglalja, amelyek azután neki törvényekként számítanak. Nem ragadja meg fogalmilag ezeket a törvényeket, azaz nem mutatja ki, miképpen származnak a magántulajdon lényegéből. A nemzetgazdaságtan nem ad felvilágosítást tőke és munka, tőke és föld megosztásának alapjáról. Amikor pl. meghatározza a munkabér viszonyát a tőke profitjához, a tőkések érdeke számít neki végső alapként; azaz felteszi, amit ki kell fejtenie. Éppígy kerül bele mindenütt a konkurencia. Külső körülményekből magyarázzák. Hogy ezek a külső, látszólag véletlen körülmények mennyiben csak egy szükségszerű fejlődés kifejezései, arról a nemzetgazdaságtan semmit sem mond. Láttuk, hogy maga a csere is véletlen tényként jelenik meg számára. Az egyedüli kerekek, amelyeket a nemzetgazdász mozgásba hoz, a kapzsiság és a kapzsik közötti háború, a konkurencia.

Éppen mert a nemzetgazdaságtan nem ragadja meg fogalmilag a mozgás összefüggését, azért állhatott megint szembe pl. a konkurencia tana a monopólium tanával, az iparszabadság tana a korporáció tanával, a földbirtok megosztásának tana a nagy földtulajdon tanával, mert a konkurenciát, az iparszabadságot, a földbirtok-megosztást a monopóliumnak, a korporációnak és a feudális tulajdonnak csak véletlen, szándékos, erőszakos, nem pedig szükségszerű, elkerülhetetlen, természetes következményeiként fejtették ki és ragadták meg fogalmilag.

Most tehát fogalmilag meg kell ragadnunk azt a lényegi összefüggést, amely a magántulajdon, a kapzsiság, a munka, tőke és földtulajdon szétválasztása, csere és konkurencia, az emberek értéke és elértéktelenedése, monopólium és konkurencia stb., ezen egész elidegenülés és a pénzrendszer között fennáll.

Ne helyezkedjünk — mint a nemzetgazdász, amikor magyarázni akar — valamilyen költött ősállapotba. Egy ilyen ősállapot semmit sem magyaráz meg. Csupán szürke, ködös távolba tolja a kérdést. A tény, az esemény formájában feltételezi azt, amit levezetnie kell, tudniillik a szükségszerű viszonyt két dolog, pl. a munka megosztása és a csere között. Így magyarázza a teológia a gonosz eredetét a bűnbeeséssel, vagyis tényként, történeti formában feltételezi azt, amit megmagyaráznia kell.

Mi egy nemzetgazdasági, jelenvaló tényből indulunk ki.

A munkás annál szegényebb lesz, minél több gazdagságot termel, minél inkább növekszik termelése hatalomban és terjedelemben. A munkás annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. A munka nemcsak árukat termel; önmagát és a munkást is mint árut termeli, mégpedig abban a viszonyban, amelyben egyáltalában árukat termel.

Ez a tény nem fejez ki egyebet, mint ezt: A tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgasága, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.

A munka megvalósulása olyannyira megvalótlanulásként jelenik meg, hogy a munkás egészen az éhhalálig valótlanul. A tárgyiasulás olyannyira a tárgy elvesztéseként jelenik meg, hogy a munkás meg van fosztva a legszükségesebb tárgyaktól, nemcsak az élethez szükségesektől, hanem a munkatárgyaktól is. Sőt maga a munka tárggyá válik, amelyet a munkás csak a legnagyobb erőfeszítéssel és a legszabálytalanabb megszakításokkal tud hatalmába keríteni. A tárgy elsajátítása olyannyira elidegenülésként jelenik meg, hogy minél több tárgyat termel a munkás, annál kevesebbel bírhat, s annál inkább termékének, a tőkének uralma alá kerül.

Abban a meghatározásban, hogy a munkás a munkájának termékéhez mint idegen tárgyhoz viszonyul, benne rejlenek mindezek a következmények. Mert ezen előfeltevés szerint világos: Minél inkább kidolgozza magát a munkás, annál hatalmasabb lesz az idegen, tárgyi világ, amelyet magával szemben létrehoz, annál szegényebb lesz ő maga, az ő belső világa, annál kevesebb lesz az ő sajátja. Ugyanígy van a vallásban. Minél többet helyez az ember Istenbe, annál kevesebbet tart meg önmagában. A munkás beleteszi az életét a tárgyba; de az immár nem az övé, hanem a tárgyé. Minél nagyobb tehát ez a tevékenység, annál tárgynélkülibb a munkás. Ami a munkája terméke, az nem ő. Minél nagyobb tehát ez a termék, annál kevesebb ő maga. A munkásnak a maga termékében való külsővé-idegenné válása nemcsak azzal a jelentőséggel bír, hogy munkája tárggyá, külső exisztenciává válik, hanem, hogy rajta kívül, tőle függetlenül, idegenül exisztál és vele szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szembe.

Vegyük szemügyre mármost közelebbről ezt a tárgyiasulást, a munkás termelését és benne az elidegenülést, a tárgynak, az ő termékének elvesztését.

A munkás semmit sem hozhat létre a természet, az érzéki külvilág nélkül. Ez az az anyag, amelyen munkája megvalósul, amelyen munkája tevékeny, amelyből és amelynek révén termel.

Mint ahogy azonban a természet nyújtja a munka létfenntartási eszközeit, abban az értelemben, hogy a munka nem élhet tárgyak nélkül, amelyeken gyakorolják, úgy másfelől ő nyújtja a létfenntartási eszközöket a szűkebb értelemben is, tudniillik maga a munkás fizikai létfenntartásának eszközeit.

Minél inkább elsajátítja tehát a munkás a külvilágot, az érzéki természetet munkája által, annál inkább elvon magától létfenntartási eszközöket abban a kettős tekintetben, először, hogy az érzéki külvilág mindinkább megszűnik munkájához tartozó tárgy, munkájának létfenntartási eszköze lenni; másodszor, hogy mindinkább megszűnik közvetlen értelemben vett létfenntartási eszköz, a munkás fizikai létfenntartása számára való eszköz lenni.

E kettős tekintetben a munkás tehát tárgyának szolgájává lesz, először, hogy munkájának tárgyat, azaz hogy munkát kapjon, és másodszor, hogy létfenntartási eszközöket kapjon. Először tehát, hogy munkásként, és másodszor, hogy fizikai szubjektumként exisztálhasson. E szolgaság csúcspontja, hogy immár csak munkásként tartja fenn magát mint fizikai szubjektum és immár csak fizikai szubjektumként munkás.

(A munkásnak a maga tárgyában való elidegenülése nemzetgazdasági törvények szerint úgy fejeződik ki, hogy minél többet termel a munkás, annál kevesebb fogyasztani valója van, hogy minél több értéket hoz létre, annál értéktelenebbé, annál méltatlanabbá lesz, hogy minél megformáltabb a terméke, annál elformátlanodottabb a munkás, hogy minél civilizáltabb a tárgya, annál barbárabb a munkás, hogy minél hatalmasabb a munka, annál hatalmatlanabb a munkás, hogy minél több a szellem a munkában, annál inkább szellemnélkülivé és természet-szolgájává lett a munkás.)

A nemzetgazdaságtan a munka lényegében való elidegenülést elrejti azzal, hogy nem a munkás (a munka) és a termelés közötti közvetlen viszonyt veszi szemügyre. Persze; a munka csodás műveket termel a gazdagoknak, de kifosztottságot termel a munkásnak. Palotákat termel, de a munkásnak odúkat. Szépséget termel, de a munkásnak megnyomorodást. Gépekkel helyettesíti a munkát, de a munkások egy részét barbár munkára veti vissza, másik részét pedig géppé teszi. Szellemet termel, de a munkásnak ostobaságot, kretinizmust termel.

A munkának termékeihez való közvetlen viszonya a munkásnak termelése tárgyaihoz való viszonya. A vagyonosoknak a termelés tárgyaihoz és magához a termeléshez való viszonya csak ennek az első viszonynak következménye. És igazolja azt. Ezt a másik oldalt később fogjuk szemügyre venni.

Ha tehát azt kérdezzük: mi a munka lényegi viszonya, akkor azt kérdezzük, hogy mi a munkás viszonya a termeléshez.

Eddig a munkás elidegenülését, külsővé-idegenné válását csak az egyik tekintetben vettük szemügyre, tudniillik munkája termékeihez való viszonyát. De az elidegenülés nemcsak a termelés eredményében, hanem a termelés aktusában, magán a termelő tevékenységen belül megmutatkozik. Hogyan léphetne szembe a munkás idegenül tevékenységének termékével, ha magában a termelés aktusában nem idegenülne el önmagától: Hiszen a termék csak a tevékenység, a termelés összefoglalása. Ha tehát a munka terméke a külsővé-idegenné válás, akkor magának a termelésnek a tevékeny külsővé-idegenné válásnak, a tevékenység külsővé-idegenné válásának, a külsővé-idegenné válás tevékenységének kell lennie. A munka tárgyának elidegenülésében csak magának a munkának a tevékenységében való elidegenülés, külsővé-idegenné válás foglalódik össze.

Miben áll mármost a munka külsővé-idegenné válása?

Először is abban, hogy a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, hogy tehát munkájában nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz a rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem exisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől. A külsőleges munka, az a munka, amelyben az ember külsővé-idegenné válik, az önfeláldozás, a sanyargatás munkája. Végül a munka külsőlegessége a munkás számára megjelenik abban, hogy nem az ő sajátja, hanem másvalakié, hogy nem az övé, hogy benne ő nem önmagához, hanem másvalakihez tartozik. Mint ahogy a vallásban az emberi fantázia, az emberi agy és az emberi szív öntevékenysége az egyéntől függetlenül, azaz mint idegen, isteni vagy ördögi tevékenység hat az egyénre, ugyanúgy a munkás tevékenysége nem az ő öntevékenysége. Másé, magamagának elvesztése.

Az lesz tehát az eredmény, hogy az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban — evés, ivás és nemzés, legfeljebb még lakás, ékesség stb. — érzi magát szabadon tevékenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak. Az állati lesz az emberivé és az emberi az állativá.

Enni, inni és nemzeni stb. ugyan szintén valódi emberi funkciók. De abban az elvonatkoztatásban, amely ezeket az emberi tevékenység egyéb körétől elválasztja és végső és egyedüli végcélokká teszi, állatiak.

A gyakorlati emberi tevékenység, a munka elidegenülésének aktusát két tekintetben vettük szemügyre. 1. A munkásnak a munka termékéhez mint idegen és fölötte hatalommal bíró tárgyhoz való viszonya. Ez a viszony egyúttal az érzéki külvilághoz, a természeti tárgyakhoz mint idegen, vele ellenségesen szembenálló világhoz való viszony. 2. A munkának a termelés aktusához való viszonya a munkán belül. Ez a viszony a munkásnak saját tevékenységéhez mint valami idegen, nem hozzá tartozóhoz való viszonya, a tevékenység mint szenvedés, az erő mint hatalmatlanság, a nemzés mint megférfiatlanulás, a munkás saját fizikai és szellemi energiája, személyes élete — mert mi más az élet, mint tevékenység — mint sajátmaga ellen fordított, tőle független tevékenység, amely nem övé. Az önelidegenülés, mint fent a dolog elidegenülése.

Az elidegenült munkának az eddigi kettőből most még egy harmadik meghatározását kell levonnunk.

Az ember nembeli lény [Gattungswesen], nemcsak annyiban, hogy gyakorlatilag és elméletileg a nemet, mind a sajátját, mind a többi dolgokét is a maga tárgyává teszi, hanem — és ez csak más kifejezés ugyanazon dologra — annyiban is, hogy önmagához mint a jelenvaló, eleven nemhez viszonyul, hogy magához mint egyetemes, ennélfogva szabad lényhez viszonyul.

A nembeli élet mind az embernél, mind az állatnál fizikailag először is abban áll, hogy az ember (akár az állat) a szervetlen természetből él, s minél egyetemesebb az ember az állathoz képest, annál egyetemesebb a szervetlen természetnek az a területe, amelyből él. Mint ahogy növények, állatok, kövek, levegő, fény stb. elméletileg az emberi tudat egy részét alkotják, részint mint a természettudomány tárgyai, részint mint a művészet tárgyai — szellemi szervetlen természete, szellemi létfenntartási eszközei, amelyeket az élvezethez és az emésztéshez előbb el kell készítenie —, ugyanígy gyakorlatilag is az emberi élet és az emberi tevékenység egy részét alkotják. Fizikailag az ember csak ezekből a természeti termékekből él, jelenjenek meg bár ezek a táplálék, fűtés, ruházat, lakás stb. formájában. Az ember egyetemessége gyakorlatilag éppen abban az egyetemességben jelenik meg, amely az egész természetet az ember szervetlen testévé teszi, mind annyiban, hogy a természet 1. közvetlen létfenntartási eszköz, mind annyiban, hogy [2.] élettevékenységének az anyaga, a tárgya és a szerszáma. A természet az ember szervetlen teste, tudniillik a természet, amennyiben maga is nem emberi test. Az ember a természetből él, ez azt jelenti: a természet az ő teste, amellyel állandó folyamatban kell maradnia, hogy meg ne haljon. Hogy az ember fizikai és szellemi élete összefügg a természettel, annak nem más az értelme, mint hogy a természet összefügg önmagával, mert az ember a természet része.

Azáltal, hogy az elidegenült munka az embertől 1. elidegeníti a természetet, 2. önmagát, saját tevékeny funkcióját, élettevékenységét, azáltal elidegeníti az embertől a nemet: a nembeli életet számára az egyéni élet eszközévé teszi. Először elidegeníti a nembeli életet és az egyéni életet és másodszor az utóbbit elvonatkoztatásában az első céljává teszi, ugyancsak elvont és elidegenült formájában.

Merthogy először is az embernek a munka, az élettevékenység, a termelő élet maga csak eszközként jelenik meg egy szükséglet, a fizikai exisztencia fenntartása szükségletének kielégítésére. De a termelő élet a nembeli élet. Ez az életet létrehozó élet. Az élettevékenység fajtájában rejlik egy species* egész jellege, nembeli jellege, és a szabad tudatos tevékenység az ember nembeli jellege. Maga az élet [Leben] csak az élet eszközeként, létfenntartási eszközként [Lebensmittel] jelenik meg.
* — fajta — Szerk.*

Az állat közvetlenül egy az élettevékenységével. Nem különbözteti meg magát tőle. Ő maga az. Az ember magát az élettevékenységét akarása és tudata tárgyává teszi. Tudatos élettevékenysége van. Ez nem olyan meghatározottság, amellyel közvetlenül egybefolyik. A tudatos élettevékenység különbözteti meg az embert közvetlenül az állati élettevékenységtől. Éppen csak ezáltal nembeli lény az ember. Vagyis éppen csak azért tudatos lény, azaz azért tárgy a számára a saját élete, mert nembeli lény. Tevékenysége csak ezért szabad tevékenység. Az elidegenült munka akként fordítja meg ezt a viszonyt, hogy az ember, éppen mert tudatos lény, élettevékenységét, lényegét csak eszközzé teszi exisztenciája számára.

1844.
Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből.
1962. 44—55. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 4. rész

A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A tőkés jövedelme nem a munkája eredménye!

Ha egy kapitalista termelő vállalkozásban az értéktöbblet (m) a proletárok munkájának az eredménye, akkor ehhez a tőkés (vállalkozó) a kizsákmányolással ingyen és törvényesen jut hozzá! A vállalkozó (tőkés) „munkája” alapvetően a tőkéje befektetése és a hozamából az élősködés; (a proletár dolgozók – az értéket létrehozók – osztályharca tőkésekkel a tőkések élősködése miatt elkerülhetetlen és kíméletlen.) Az élősködéshez a tőkés „dolga” a termeléshez szükséges tényezők és a munkaerő megvásárlása; a termelés és az eladás szervezése; a dolgozó proletárok ellenőrzése, felügyelete, munkára sarkallása; a haszon megszámolása; ez nem kis feladat, ehhez is munka szükséges, amit szintén proletárokkal, bérmunkával el lehet végeztetni, ami csak bérköltség; a kizsákmányolás eredményének a bezsebelése és elköltése már a tőkés dolga, ami az élősködés mellett a vállalkozás fejlesztése is a még nagyobb élősködésre. A közönséges rablás sem működik befektetés és munka nélkül, de az nem törvényes, ellenben a tőkés kizsákmányolással, ami szintén rablás, de törvényes. A tőkés vállalkozó, ha akar és szükséges „dolgozhat”, hogy legyen értéktöbblete; a kisvállalkozó általában dolgozik is, dolgoznia is kell, amíg kizsákmányoló tőkés nem lesz, de amint kizsákmányoló lesz, az értéktöbblete alapvetően már nem csak az ő munkája eredménye, éppen hogy nem, azt az általa megvásárolt munkaerő, a proletárok hozzák létre; csak így lehet hatékony az igazi fejlődő tőkés vállalkozás. Ha a tőkés vállalkotó jövedelme a kizsákmányolással szerzett értéktöbbletből származik, aminek alapja a termelőeszközének tulajdona, akkor az a haszon nem a „munkája” értéke, ami akkor is igaz, ha a tőkés a kizsákmányolás mellett „dolgozik”, nagyon okos, szorgalmas, emberségesen, felelősséggel vezeti, irányítja vállalkozását, bérrabszolgái sorsa a szívügye, de az mégiscsak rablás; és ez a rablás a kapitalizmusban törvényes és erkölcsös.

Marxista filozófia alapjai: „… úgy tűnik, hogy a kapitalista számára, aki az üzletbe tőkéjét meghatározott összegű pénz formájában fektette be, a profitot a pénz hozza, nem pedig a munkások, akik munkájukkal értéktöbbletet termelnek. A marxista politikai gazdaságtan a dolgok (az áruk, a pénz mint anyagi tárgyak) viszonyai mögött felfedte a kapitalizmus lényegét: az emberek társadalmi viszonyát a kapitalizmusban, a munkások tőkés kizsákmányolását.

… Amikor a termelési eszközök magántulajdonná válnak, nem maradhat velük minden ember azonos viszonyban, hanem egyenlőtlenség jön létre: egyeseknek több termelési eszközük van, másoknak kevesebb, ismét másoknak pedig egyáltalában nincsenek termelési eszközeik. Mivel azonban termelési eszközök nélkül nem lehet termelni, azok, akiknek nincs termelési eszközük, vagy csak nem alapvető termelési eszközökkel rendelkeznek, függő viszonyba kerülnek az alapvető termelési eszközök birtokosaival. A kapitalizmusban például a munkások, akiknek nincsenek termelési eszközeik, a tőkéseknek, a kevés földdel rendelkező parasztok pedig a földbirtokosoknak meg a kulákoknak kénytelenek dolgozni. Amikor a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak, a munkások közvetlenül egyesülnek velük, mindenki munkához juthat, és mindenki kap egy bizonyos részt a társadalmi termékből. … Mindegyik termelési mód igen fontos vonása a termelési eszközöknek a termelésben résztvevő emberek közötti elosztási formája, tehát egyúttal a munkások és a termelési eszközök egyesülésének meghatározott módja. „Bármilyen is a termelés társadalmi formája — hangoztatta Marx —, a termelés tényezői mindig a munkások és a termelési eszközök. De egymástól elválasztva egyik is, másik is csak lehetőség szerint az. Ahhoz, hogy egyáltalán termelni lehessen, egyesülniük kell. A társadalmi szerkezet különböző gazdasági korszakait éppen az a sajátos mód különbözteti meg egymástól, ahogyan ez az egyesülés megvalósul.” … Ha a munkások úgy egyesülnek a termelési eszközökkel, hogy mind a kettő teljes egészében a rabszolgatartó tulajdonában van, akkor rabszolgatartó termelési módról van szó. Ha viszont a termelési eszközök és a munkások egyesülése úgy megy végbe, hogy a termelési eszközök birtokosa bérbe veszi a munkaerőt, akkor tőkés termelési módról van szó. A kommunizmusban a termelők közvetlenül egyesülnek az egész nép tulajdonában levő termelési eszközökkel, minden ember helyzete egyforma lesz a társadalomban, minden embernek egyforma lesz a viszonya a termelési eszközökhöz. … Az embereknek a termelési eszközökhöz való viszonya határozza meg a társadalomban fennálló valamennyi többi viszonyt: az embereknek és a különböző társadalmi csoportoknak a termelésben elfoglalt helyét és szerepét, valamint kölcsönös viszonyait, tevékenységük kölcsönös kicserélési formáit, a termékek elosztási módjait. Így például a tőkések, a termelési eszközök birtokosai rendelkeznek a vállalataikban megtermelt összes termékkel, a javakat létrehozó munkások viszont csupán munkaerejük értékét (s rendszerint azt sem teljesen) kapják meg munkabér formájában. A szocializmusban, ahol létrejött a termelési eszközök társadalmi tulajdona, nem fordulhat elő kizsákmányolás, s az elosztás a végzett munka szerint történik. A kommunista társadalomban, ahol egységes össznépi tulajdon lesz, kialakulnak a munka és az elosztás egyenlő feltételei, mindenki szükséglete szerint fog részesedni.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

MARX – A hegeli jogfilozófia kritikájához
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
3
Ámde ha Németország csak a gondolkodás elvont tevékenységével kísérte a modern népek fejlődését, anélkül, hogy e fejlődés valóságos küzdelmeiben tevékeny részt vállalt volna, másrészt viszont osztozott e fejlődés szenvedéseiben, anélkül, hogy élvezeteiben, anélkül, hogy részleges kielégülésében osztozott volna. Az elvont tevékenységnek a másik oldalon az elvont szenvedés felel meg. Németország ezért egy reggel az európai hanyatlás szintjén találja majd magát, mielőtt valaha is az európai emancipáció szintjén állott volna. Olyan fétisimádóhoz lehet majd hasonlítani, aki a kereszténység betegségeiben senyved.

Ha mindenekelőtt a német kormányokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ezek a korviszonyoktól, Németország helyzetétől, a német művelődés álláspontjától és végül saját szerencsés ösztönüktől hajtva a modern államvilág — amelynek előnyeivel nem rendelkezünk — civilizált fogyatékosságait összekombinálják az ancien régime — amelyhez teljes mértékben van szerencsénk — barbár fogyatékosságaival, úgyhogy Németországnak egyre inkább részesednie kell a status quóján túl fekvő államalakulatoknak, ha nem is élelmességében, de legalább értelmetlenségében. Van-e még ország a világon, amely például oly naivul osztozik az alkotmányos államiság minden illúziójában, anélkül hogy realitásaiban osztoznék, mint az úgynevezett alkotmányos Németország? Vagy nem volt-e szükségszerűen német kormányötlet a cenzúra kínjait a francia szeptemberi törvények⁵ kínjaival összekötni, amely törvények a sajtószabadságot előfeltételezik! Ahogyan a római Pantheonban minden nemzet istenei megtalálhatók voltak, úgy a szent római német birodalomban minden államforma bűnei megtalálhatók. Hogy ez az eklekticizmus eleddig nem is sejtett magaslatot fog elérni, arról kezeskedik kiváltképpen egy német király* politikai-esztétikai ínyencsége, aki a királyság minden szerepét, a feudális és a bürokrata, az abszolút és az alkotmányos, az autokrata és a demokrata királyság szerepét mind el szándékozik játszani, ha nem is a nép személye által, de saját személyében, ha nem is a nép számára, de önmaga számára.
* IV. Frigyes Vilmos — Szerk.*

Németország mint a politikai jelennek külön világgá konstituálódott fogyatékossága nem döntheti le a sajátosan német korlátokat anélkül, hogy a politikai jelen általános korlátját le ne döntené.

Nem a radikális forradalom utópikus álom Németországban, nem az általános emberi emancipáció, hanem sokkal inkább a részleges, a csak politikai forradalom, az a forradalom, amely a ház pilléreit meghagyja. Min alapul a részleges, a csak politikai forradalom? Azon, hogy a polgári társadalom egy része emancipálja magát és általános uralomra jut, azon, hogy egy meghatározott osztály a maga különleges helyzetéből kiindulva magára vállalja a társadalom általános emancipációját. Ez az osztály felszabadítja az egész társadalmat, de csak azzal az előfeltétellel, ha az egész társadalom ezen osztály helyzetében van, tehát pl. pénzzel és műveltséggel rendelkezik, vagy azt tetszése szerint megszerezheti.

A polgári társadalom egyik osztálya sem játszhatja ezt a szerepet anélkül, hogy önmagában és a tömegben a lelkesedés egy pillanatát elő ne idézze, egy pillanatot, amelyben testvériesül és egybeolvad a társadalommal egyáltalában, amelyben vele összecserélik és általános képviselőjének érzik és ismerik el, egy pillanatot, amelyben igényei és jogai a valóságban magának a társadalomnak az igényei és jogai, amelyben ő valóban a társadalmi fej és a társadalmi szív. Csak a társadalom általános jogainak nevében tarthat igényt egy különös osztály az általános uralomra. Hogy ezt az emancipátori helyzetet kivívja, s ezzel a társadalom minden szféráját a saját szférája érdekében politikailag kiaknázza, ehhez forradalmi energia és szellemi önérzet egymagában nem elegendő. Ahhoz, hogy egy nép forradalma és a polgári társadalom egy különös osztályának emancipációja egybeessen, hogy egy rend az egész társadalom rendjének számítson, ahhoz az kell, hogy megfordítva, a társadalom minden fogyatékossága egy másik osztályban összpontosuljon, hogy egy meghatározott rend a közbotránkozás rendje, az általános korlát testetöltése legyen, ahhoz az kell, hogy egy különös társadalmi szféra az egész társadalom notórius bűnének számítson, úgy hogy az e szféra alól való felszabadítás általános önfelszabadításnak lássék. Hogy egy rend par excellence* a felszabadítás rendje legyen, ahhoz egy másik rendnek, megfordítva, a leigázás nyílt, látható rendjének kell lennie. A francia nemesség és a francia klérus negatív általános jelentősége feltétele volt a vele legközelebbről határos és szembenálló osztály, a burzsoázia pozitív általános jelentőségének.
* — sajátképpen — Szerk.*

De Németországban nemcsak az a következetesség, az az élesség, az a bátorság, az a kíméletlenség hiányzik minden különös osztályból, amely őt a társadalom negatív képviselőjévé bélyegezhetné. Ugyanígy hiányzik minden rendből a léleknek az a nagysága, amely, ha csak pillanatnyilag is, azonosítja magát a néplélekkel, az a zsenialitás, amely az anyagi erőt politikai hatalommá lelkesíti, az a forradalmi merészség, amely az ellenfél szemébe vágja a dacos jelszót: Semmi vagyok és mindennek kellene lennem.⁶ Ellenkezőleg, a német erkölcsnek és tisztességnek magva, nemcsak az egyénekének, hanem az osztályokénak is, ama szerény önzés, amely korlátoltságát juttatja érvényre és hagyja önmagával szemben érvényre jutni. A német társadalom különböző szférái közti viszony ezért nem drámai, hanem epikus. Mindegyikük nem akkor kezd önmaga tudatára ébredni és a többiek mellé odatelepedni különös igényeivel, amikor elnyomják, hanem amikor közreműködése nélkül a korviszonyok olyan társadalmi alsó réteget teremtenek, amelyre ez az osztály a maga részéről nyomást gyakorolhat. Még a német középosztály erkölcsi önérzete is csak azon a tudaton nyugszik, hogy az összes többi osztályok filiszteri középszerűségének általános képviselője. Ezért nemcsak a német királyok kerültek mal-á-propos** a trónra, a polgári társadalom minden szférája megéli vereségét, mielőtt győzelmét megünnepelte volna, kifejleszti saját korlátját, mielőtt a vele szembenálló korlátot leküzdötte volna, érvényre juttatja szűkkeblű lényét, mielőtt nagylelkű lényét érvényre juttathatta volna, úgyhogy a nagy szerepnek még az alkalma is elmúlott már mindig, mielőtt meglett volna, úgyhogy minden osztály, amikorra a harcot a felette álló osztállyal elkezdi, már harcba van bonyolódva az alatta állóval.
** — rosszkor; nem idejekorán — Szerk.*

Ezért van az, hogy a fejedelemség még harcban áll a királysággal, a bürokrata harcban a nemességgel, a burzsoá harcban mindannyiukkal, miközben a proletár már kezd harcban állni a burzsoával. A középosztály még alig merészkedik arra, hogy a maga álláspontjáról megfogalmazza az emancipáció gondolatát, és a társadalmi állapotok fejlődése s a politikai elmélet haladása máris elavulttá, vagy legalábbis problematikussá nyilvánítja magát ezt az álláspontot.

Franciaországban ahhoz, hogy valaki minden akarjon lenni, elég valaminek lennie. Németországban semmi sem lehet valaki, ha nem akar mindenről lemondani. Franciaországban a részleges emancipáció az alapja az egyetemesnek. Németországban az egyetemes emancipáció — conditio sine qua nonja* minden részlegesnek.
* — feltétele, amely nélkül nincsen: elengedhetetlen feltétele — Szerk.*

Franciaországban a fokozatos felszabadulás valósága, Németországban a lehetetlensége kell hogy megszülje az egész szabadságot. Franciaországban minden néposztály politikai idealista és elsősorban nem különös osztálynak, hanem az egyáltalábanvett társadalmi szükségletek képviselőjének érzi magát. Az emancipátor szerepe tehát drámai mozgásban sorjában átmegy a francia nép különböző osztályaira, amíg végre elérkezik ahhoz az osztályhoz, amely többé nem bizonyos, az emberen kívül fekvő és mégis az emberi társadalom teremtette feltételek előfeltételével valósítja meg a társadalmi szabadságot, hanem ellenkezőleg, a társadalmi szabadság előfeltételével szervezi meg az emberi létezés minden feltételét. Németországban ellenben, ahol a gyakorlati élet éppoly szellemtelen, mint amilyen gyakorlatiatlan a szellemi élet, a polgári társadalom egy osztályában sincs meg a szükséglet és a képesség az általános emancipációra, amíg csak közvetlen helyzete, az anyagi szükségszerűség, maguk a láncai rá nem kényszerítik.

Miben van tehát a német emancipáció pozitív lehetősége?

Felelet: Abban, hogy képződik egy radikális láncokat hordó osztály, a polgári társadalom olyan osztálya, amely nem a polgári társadalom osztálya, olyan rend, amely minden rend felbomlása, olyan szféra, amely egyetemes szenvedései révén egyetemes jellegű, és nem tart igényt semmiféle különös jogra, mert nem valamiféle különös jogtalanságot, hanem egyáltalán a jogtalanságot követik el ellene, amely többé nem egy történelmi jogcímre, hanem már csak arra az emberi jogcímre hivatkozhatik, amely nem egyoldalú ellentétben áll a német államiság következményeivel, hanem mindenoldalú ellentétben áll annak előfeltételeivel, végül olyan szféra, amely nem emancipálhatja magát anélkül, hogy magát a társadalom összes többi szférái alól és ezzel a társadalom összes többi szféráit ne emancipálná, amely egyszóval az ember teljes elvesztése, tehát csak az ember teljes visszanyerésével nyerheti meg önmagát. A társadalom e felbomlása egy különös rend alakjában, ez a proletariátus.

A proletariátus csak a beköszöntő ipari mozgalom révén kezd létrejönni Németországban, mert nem a természetadta módon keletkezett, hanem a mesterségesen kitermelt szegénység, nem a társadalom súlyától mechanikusan lenyomott, hanem a társadalom akut felbomlásából, kiváltképpen pedig a középrend felbomlásából eredő embertömeg alkotja a proletariátust, bár fokozatosan, mint ez magától értetődik, a természetadta szegénység és a keresztény-germán jobbágyság is soraiba lép.

Ha a proletariátus az eddigi világrend felbomlását hirdeti, ezzel csak saját létezésének titkát mondja ki, mert ő ennek a világrendnek tényleges felbomlása. Ha a proletariátus a magántulajdon negációját követeli, csak a társadalom elvévé emeli azt, amit a társadalom az ő elvévé emelt, ami őbenne a társadalom negatív eredményeként már saját közreműködése nélkül megtestesült. A proletárnak akkor a létrejövő világra vonatkozólag ugyanolyan joga van, mint a német királynak a létrejött világra vonatkozólag, amikor a népet az ő népének nevezi, ahogyan a lovat az ő lovának. A király azzal, hogy a népet az ő magántulajdonának nyilvánítja, csak azt mondja ki, hogy a magántulajdonos király.

Miként a filozófia a proletariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit, és mihelyt a gondolat villáma mélyen becsap ebbe a naiv népi talajba, végbemegy a németnek emberré való emancipálódása.

Összegezzük az eredményt:

Németország egyetlen gyakorlatilag lehetséges felszabadulása az annak az elméletnek álláspontján való felszabadulás, amely az embert tartja az ember legfőbb lényének. Németországban a középkor alóli emancipáció csak úgy lehetséges, ha az egyszersmind a középkor részleges leküzdései alóli emancipáció is. Németországban a szolgaság semmilyen faját nem lehet megtörni anélkül, hogy a szolgaság minden faját meg ne törnék. Az alapos Németország nem forradalmasodhatik, ha nem alapjaiban forradalmasodik. A német emancipációja az ember emancipációja. Ennek az emancipációnak agya a filozófia, szíve a proletariátus. A filozófia nem valósíthatja meg magát a proletariátus megszüntetése nélkül, a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül.

Amikor már minden belső feltétel beteljesült, a német feltámadás napját a gall kakas harsogása fogja hírül adni.

1843 vége—1844 eleje.
Marx és Engels Művei. 1. köt.
1957. 378—391. old.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 3. rész

A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A kapitalizmus nem működik kizsákmányolás nélkül!

A kapitalizmusban a tőkés jövedelmének alapja a proletárok kizsákmányolása és nem a saját munkájának eredménye. A tőkés a kizsákmányolást törvényesen, a termelőeszközének magántulajdonával, és a proletárok kiszolgáltatottságával tudja elérni; a polgári demokráciában törvényes az élősködés, ami káros és embertelen az emberisére nézve, akadályozza az öntudatos emberré válást; az öntudatos ember nem tűri a szolgaságot, az élősködést, az ezzel járó megaláztatást; a kapitalizmus erkölcse azonban a szolgaság, az élősködés, ami a tőkések érdeke és ezért szükséges a proletároknak a hatalomból való kizárása, és ez a kapitalizmus keretében lényegesen, alapvetően nem javítható, mert kizsákmányolás nélkül nem lehet élősködni.

Marxista filozófia alapjai: „… Az erkölcs a társadalomnak abból a szükségletéből keletkezik, hogy szabályokkal irányítsa az emberek magatartását. … Az osztálytársadalomban az uralkodó erkölcs a hatalmon levő osztály erkölcse, amely (akárcsak a jog) védelmezi az adott társadalom alappilléreit. Az uralkodó erkölcsöt óvja a közvélemény és nevelési rendszer. A kizsákmányoló osztályok erkölcsét alátámasztja a vallás tekintélye, amely úgy tünteti fel az uralkodó osztály erkölcsi követelményeit, mint megszeghetetlen isteni parancsokat. Ezt az erkölcsöt az uralkodó osztályok az egyház, az iskola, a sajtó révén ráerőszakolják az egész társadalomra, amiben az elnyomott osztályok életfeltételei is közreműködnek. De éppen azért, mert az elnyomott osztályok és az elnyomó osztályok helyzete homlokegyenest ellentétes, a kizsákmányolok uralkodó erkölcsének ellensúlyozására az elnyomott osztályok kidolgozták a maguk erkölcsi elveit is, saját elképzeléseiket a jótett és a gonoszság, az igazságos és az igazságtalan, a jó és a rossz fogalmairól. Az erkölcs kérdéseinek elméleti kidolgozása (az etika) az osztálytársadalomban a filozófia feladatává vált.

… Az ellentmondások jellege, természete megszabja az ellentmondások megoldódásának sajátos útjait és módjait, a tárgyak fejlődésének sajátos törvényeit.

Az antagonisztikus ellentmondások az ellenséges társadalmi erők, érdekek, célok és tendenciák olyan ellentmondásai, amelyek az osztályok ellentétes életfeltételeiből, létérdekeinek ellentétességéből fakadnak, és amelyeket rendszerint heves osztályharcban küzdenek le. … A legerősebb és a legmélyebb a kizsákmányolok és a kizsákmányoltak, különösen a burzsoázia és a proletariátus antagonizmusa. … Az antagonisztikus ellentmondások fejlődésének általános törvényszerűsége, hogy egészen addig növekednek és éleződnek, ameddig az ellentétes oldalak és tendenciák heves konfliktusba nem kerülnek egymással. Az antagonisztikus ellentmondásoknál rendszerint az a tendencia nyilvánul meg, hogy a fejlődés folyamatában nem csökkennek, nem enyhülnek, hanem ellenkezőleg, elmélyülnek és egyre élesebb formát öltenek. Ebből erednek az antagonisztikus ellentmondások megoldódásának sajátos formái is: mivel léteznek olyan osztályok, amelyek körömszakadtáig védelmezik mindazt, ami régi, túlélte önmagát, és szembeszegülnek az új társadalmi rendszer megteremtésével — az antagonisztikus ellentmondásokat heves osztályharc, társadalmi forradalmak útján küzdik le.

A nem antagonisztikus ellentmondások, az antagonisztikusaktól eltérően, nem ellenséges erőknek, hanem olyan társadalmi erőknek és tendenciáknak az ellentmondásait fejezik ki, amelyeknek az ellentmondások mellett a fő, az alapvető kérdésekben közös érdekeik vannak.

Eltérően az összes előző alakulattól, a szocialista társadalom egyik legfontosabb sajátossága, hogy fejlődésének ellentmondásai nem antagonisztikus jellegűek. … az ellentmondások keletkezése és leküzdése útján végbemenő fejlődés általános dialektikus törvénye a szocializmusban sajátos formákban jelenik meg és érvényesül. … Szocialista viszonyok közt e törvény érvényesülése legfontosabb vonásának azt kell tartanunk, hogy az ellentmondások itt az egész társadalom erkölcsi-politikai egységének alapján lépnek fel. A társadalom gazdasági, politikai és ideológiai érdekeinek és céljainak ez az egysége az elsőrendű tényező, amely lehetővé teszi, hogy a szocialista társadalom fejlődése során keletkező bármely nehézséget és ellentmondást sikeresen megoldjunk a burzsoá társadalomra jellemző áldozatok és pusztító következmények nélkül. … A társadalom egysége elősegíti az ellentmondások megoldását, az ellentmondások megoldása pedig még jobban megerősíti az egész társadalom egységét. … a szocializmus viszonyai között óriási jelentőségre tesz szert a szocialista társadalom vezető erejének, a kommunista pártnak a tevékenysége, amely a fejlődés során felmerült ellentmondások idejében való feltárására és leküzdésére irányul.

Bármennyire különbözzenek is egymástól a nem antagonisztikus és az antagonisztikus ellentmondások, a nem antagonisztikus ellentmondások is harcban oldódnak meg, az újnak a régi ellen, az élenjárónak, a haladónak az elavult, a konzervatív, a megcsontosodott, a bürokratikus, az elmaradott ellen vívott harcában. … Mindennemű ellentmondás kizárólag harc útján oldódik meg, csupán a harc formái változnak az ellentmondások jellegétől függően.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!