MARX – A hegeli jogfilozófia kritikájához (idézet: Marx és Engels válogatott művei 1) 2
Hogy a népet felbátorítsuk, előbb arra kell megtanítanunk, hogy saját magától megrettenjen. Ezáltal a német népnek múlhatatlan szükségletét elégítjük ki, és a népek szükségletei egyszersmind kielégítésük végső okai.
És még a modern népek számára sem lehet érdektelen ez a német status quo korlátolt tartalma elleni harc, mert a német status quo az ancien régime* nyílt kiteljesítése, az ancien régime pedig a modern állam rejtett fogyatékossága.
* — régi rendszer — Szerk.*
A német politika jelene elleni harc: a modern népek múltja elleni harc, és e múlt emlékei még mindig rájuk nehezednek. Tanulságos számukra, ha látják, hogy az ancien régime, amely náluk tragédiáját érte meg, német kísértetként a komédiáját játssza. Tragikus volt története, ameddig a világ preexisztens hatalma volt, a szabadság pedig csak személyes ötlet volt, egyszóval, ameddig ő maga hitt és hinnie kellett jogosultságában. Ameddig az ancien régime meglevő világrendként küzdött egy csak létrejövő világgal, addig az ő részén egy világtörténelmi, de nem személyes tévedés állt. Bukása ezért tragikus volt.
A mostani német rezsim ezzel szemben — ez az anakronizmus, ez a kiáltó ellentmondás általánosan elismert axiómákkal szemben, az ancien régime közszemlére kiállított semmissége — már csak képzeli, hogy hisz önmagában, s a világtól ugyanezt a képzelődést követeli. Ha hinne saját lényegében, vajon megtenné-e azt, hogy ezt egy idegen lényeg látszata alá rejtse és a képmutatásban és a szofizmában keressen menedéket? A modem ancien régime már csak komédiása egy világrendnek, melynek valódi hősei meghaltak. A történelem alapos, és sok fázison megy át, amikor egy régi formát sírba tesz. Egy világtörténelmi forma utolsó fázisa a komédiája. Görögország isteneinek, akik már egyszer tragikusan halálos sebet kaptak Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában, még egyszer komikusán meg kellett halniok Lukianosz Beszélgetéseiben. Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg múltjától. Ezt a derűs történelmi rendeltetést szánjuk Németország politikai hatalmainak.
Mihelyt azonban magát a modern politikai-társadalmi valóságot vetjük kritika alá, mihelyt tehát a kritika valóban emberi problémákhoz emelkedik fel, kívül esik a német status quón, mert különben tárgyát tárgya alatt ragadná meg. Íme egy példa! Az iparnak, egyáltalában a gazdagság világának a politikai világhoz való viszonya a modern kor egyik fő problémája. Milyen formában kelti fel ez a probléma a németek érdeklődését? A védővámok, a tilalmi rendszer, a nemzetgazdaság formájában. A németeskedés az emberből az anyagba vándorolt, és így egy szép reggel gyapotlovagjaink és vashőseink arra ébredtek, hogy hazafiakká változtak. Németországban tehát úgy kezdenek a monopólium befelé való szuverenitásának elismeréséhez, hogy kifelé való szuverenitást adnak neki. Tehát Németországban most kezdenek hozzáfogni ahhoz, amivel Franciaországban és Angliában kezdenek végezni. Azt a régi rothadt állapotot, amely ellen ezek az országok elméletileg lázonganak, s amelyet már csak úgy viselnek el, ahogyan láncokat szokás elviselni, Németországban mint szép jövő hajnalhasadását üdvözlik, amely még alig merészel átmenni a fortélyos* elméletből a legkíméletlenebb gyakorlatba.
* listig; egyben célzás Friedrich Listre — Szerk.*
Míg a probléma Franciaországban és Angliában így hangzik: Politikai gazdaságtan vagy a társadalom uralma a gazdagság felett, Németországban így hangzik: Nemzetgazdaságtan vagy a magántulajdon uralma a nemzetiség felett. Franciaországban és Angliában tehát arról van szó, hogy a monopóliumot, amely már végső konzekvenciáiig jutott, megszüntessék; Németországban arról, hogy a monopólium végső konzekvenciáiig eljussanak. Ott már a megoldásról, itt még csak az összeütközésről van szó. Elégséges példa ez a modern problémák német formájára, példa arra, hogy történelmünknek, akár az ügyefogyott regrutának, mennyire csak az a feladata volt eddig, hogy elcsépelt históriákat utánaegzecírozzon.
Ha tehát a német összfejlődés nem menne túl a német politikai fejlődésen, akkor egy német legfeljebb annyira vehetné ki a részét a jelen problémáiból, mint amennyire egy orosz kiveheti. Ámde ha az egyes egyént nem kötik nemzete korlátai, az egész nemzetet még kevésbé szabadítja fel egy egyénnek a felszabadulása. A szkíták egy lépést sem tettek előre a görög kultúra felé azzal, hogy Görögország egy szkítát** filozófusai közé számít.
** Anakharsziszt — Szerk.*
Szerencsére mi, németek, nem vagyunk szkíták.
Ahogy a régi népek előtörténetüket a képzeletben élték meg, a mitológiában, akképpen mi, németek utótörténetünket gondolatban éltük meg, a filozófiában. Filozófiai kortársai vagyunk a jelennek anélkül, hogy történelmi kortársai lennénk. A német filozófia a német történelem eszmei meghosszabbítása. Ha tehát reális történelmünk oeuvre incompléte-jei*** helyett eszmei történelmünk oeuvre posthume-jeit°, a filozófiát kritizáljuk, akkor kritikánk kellős közepén áll azoknak a kérdéseknek, amelyekről a jelen azt mondja: that is the question°°.
*** — befejezetlen művei — Szerk.*
° — hátrahagyott műveit — Szerk.*
°° — ez itt a kérdés4 — Szerk.*
Ami a haladott népeknél gyakorlati meghasonlás a modern állami állapotokkal, az Németországban, ahol maguk ezek az állapotok mégcsak nem is léteznek, mindenekelőtt kritikai meghasonlás ezen állapotok filozófiai tükröződésével.
A német jog- és államfilozófia az egyetlen a hivatalos modern jelennel al pari°°° álló német történelem.
°°° — egy szinten — Szerk.*
A német népnek tehát ezt az ő álomtörténelmét hozzá kell csapnia fennálló állapotaihoz és nemcsak e fennálló állapotokat, hanem egyszersmind elvont folytatásukat is kritikának kell alávetnie. Jövője nem szorítkozhatik sem reális állami és jogállapotainak közvetlen tagadására, sem eszmei állami és jogállapotainak közvetlen végigvitelére, mert reális állapotainak közvetlen tagadásával rendelkezik eszmei állapotaiban, eszmei állapotainak; közvetlen végigvitelét pedig a szomszéd népeket szemlélve csaknem átélte már. Joggal követeli tehát a gyakorlati politikai párt Németországban a filozófia negációját. Nem a követelésben nincsen igaza, hanem abban, hogy megáll a követelésnél, amelyet sem nem visz, sem nem vihet végig komolyan. Azt hiszi, úgy hajtja végre ezt a negációt, ha hátat fordít a filozófiának és félrefordított fejjel — néhány bosszús és banális frázist mormol róla. Látókörének korlátozottságában a filozófiát nem számítja hozzá a német valóság területéhez, vagy éppenséggel azt hiszi, hogy a német gyakorlat és az annak szolgáló elméletek alatt áll. Azt követelitek, hogy a való élet csíráihoz kapcsolódjunk, de elfelejtitek, hogy a német nép való életének csírája eddig csak koponyájában burjánzott. Egyszóval: Nem szüntethetitek meg a filozófiát anélkül, hogy meg ne valósítanátok.
Ugyanezt a tévedést követte el, csak fordított előjellel, az elméleti, a filozófiából kiinduló politikai párt is.
Ez a párt a mostani harcban csak a filozófiának a német világgal folytatott kritikai harcát látta, és nem gondolta meg, hogy az eddigi filozófia maga is e világhoz tartozik és annak kiegészítése, ha csak eszmei is. Ellenfelével szemben kritikusan, önmagával szemben azonban kritikátlanul viselkedett, mert a filozófia előfeltevéseiből indult ki, és vagy megállott adott eredményeinél, vagy máshonnét előszedett követeléseket és eredményeket a filozófia közvetlen követeléseinek és eredményeinek tüntetett fel, ámbár ezek — feltéve, hogy jogosultak — ellenkezőleg, csak az eddigi filozófiának, a filozófiának mint filozófiának negációjával tarthatók fenn. Ennek a pártnak tüzetesebb ábrázolását fenntartjuk magunknak. Alapfogyatékosságát így foglalhatjuk össze: Azt hitte, megvalósíthatja a filozófiát anélkül, hogy megszüntetné.
A német állam- és jogfilozófiának — amely Hegel által kapta meg legkövetkezetesebb, leggazdagabb és végső megfogalmazását — kritikája mind a kettő; mind a modern államnak és a vele összefüggő valóságnak kritikai elemzése, mind a német politikai és jogi tudat egész eddigi módjának határozott tagadása is; e tudat legkimagaslóbb, legegyetemesebb, tudománnyá emelt kifejezése pedig éppen a spekulatív jogfilozófia maga. Ha csak Németországban volt lehetséges a spekulatív jogfilozófia, a modern államnak ez az elvont fellengzős gondolkodása, amelynek valósága túlvilág marad, ha e túlvilág csak a Rajnán túl van is: éppígy megfordítva a modern állam német, a valóságos embertől elvonatkoztató gondolati képe csak azért és annyiban volt lehetséges, mert és amennyiben maga a modern állam elvonatkoztat a valóságos embertől, illetve az egész embert csak képzelt módon elégíti ki. A németek a politikában elgondolták, amit a többi nép megtett. Németország a többi nép elméleti lelkiismerete volt. Gondolkodásának elvontsága és fennhéjázása mindig lépést tartott valóságának egyoldalúságával és alantasságával. Ha tehát a német államiság status quója az ancien régime — a modern állam húsában levő tüske — kiteljesülését fejezi ki, akkor a német államismeret status quója a modern állam kiteljesületlenségét, magának a húsának sebzett voltát fejezi ki.
A spekulatív jogfilozófia kritikája már mint a német politikai tudat eddigi módjának határozott ellenfele sem önmagába torkollik, hanem olyan feladatokba, amelyek megoldására csak egy eszköz van: a gyakorlat.
Felvetődik a kérdés: eljuthat-e Németország egy á la hauteur des principes* álló gyakorlathoz, vagyis egy forradalomhoz, amely nemcsak a modern népek hivatalos színvonalára emeli, hanem arra az emberi magaslatra is, amely e népek legközelebbi jövője lesz.
* — az elvek magaslatán — Szerk.*
A kritika fegyvere persze nem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi hatalmat anyagi hatalommal kell megdönteni, ám az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja. Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására, ha ad hominem** demonstrál, és akkor demonstrál ad hominem, ha radikálissá lesz.
** — az emberhez, személyhez szólóan — Szerk.*
Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyökerénél megfogni. Az ember gyökere azonban maga az ember. A német elmélet radikalizmusának — következésképpen gyakorlati energiájának — nyilvánvaló bizonyítéka az, hogy a vallás határozott pozitív megszüntetéséből indult ki. A vallás kritikája azzal a tanítással végződik, hogy az ember a legfőbb lény az ember számára, vagyis azzal a kategorikus imperatívusszal, hogy fel kell forgatni mindazokat a viszonyokat, amelyekben az ember lealacsonyított, leigázott, elhagyott, megvetendő lény, azokat a viszonyokat, amelyeket legjobban annak a franciának a felkiáltásával jellemezhetünk, aki egy kutyaadó tervbevételekor így szólt: Szegény kutyák! Úgy akarnak veletek bánni, mint az emberekkel!
Még történelmileg is sajátos gyakorlati jelentése van az elméleti emancipációnak Németországra nézve. Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti, a reformáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes, most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik.
Luther, igaz, azáltal győzte le az alázatosságból fakadó szolgaságot, hogy a meggyőződésből fakadó szolgaságot tette a helyébe. Azáltal törte meg a tekintélybe vetett hitet, hogy helyreállította a hit tekintélyét. Azáltal változtatta a papokat laikusokká, hogy a laikusokat papokká változtatta. Azáltal szabadította meg az embert a külső vallásosságtól, hogy a vallásosságot a belső emberré tette. Azáltal emancipálta a testet a lánc alól, hogy láncra verte a szívet.
De ha a protestantizmus nem is volt az igazi megoldás, mégis a feladat igazi felvetése volt. Most már nem a laikusnak a rajta kívülálló pappal való küzdelméről volt szó, hanem a saját belső papja, a saját papos természete elleni küzdelemről. És ha a német laikusoknak papokká való protestáns átváltoztatása a laikus-pápákat, a fejedelmeket emancipálta klérusukkal, a kiváltságosokkal és a filiszterekkel egyetemben, a papos németeknek emberekké való filozófiai átváltoztatása a népet fogja emancipálni. De ahogyan az emancipáció nem fog megállni a fejedelmeknél, úgy a javak szekularizációja sem áll majd meg a templomrablásnál, amelyet mindenekelőtt a képmutató Poroszország foganatosított. Annak idején a parasztháború, a német történelem legradikálisabb ténye, a teológián szenvedett hajótörést. Ma, amikor a teológia maga is hajótörést szenvedett, a német történelemnek a szabadságtól legtávolabb álló ténye, a mi status quónk a filozófián megtörik. A reformáció előtti napon a hivatalos Németország Rómának legalázatosabb szolgája volt. A forradalma előtti napon Rómánál kisebb uraknak, Poroszországnak és Ausztriának, parlagi junkereknek és filisztereknek alázatos szolgája.
A radikális német forradalom elé mindamellett, úgy látszik, egy nagy nehézség tornyosul.
A forradalmaknak ugyanis szükségük van egy passzív elemre, anyagi alapra. Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire a nép szükségleteit valósítja meg. Vajon mármost a német gondolat követelései és a német valóság válaszai közti óriási meghasonlásnak megfelel-e majd a polgári társadalomnak az állammal és önmagával való ugyanilyen meghasonlása? Vajon az elméleti szükségletek közvetlenül gyakorlati szükségletek lesznek-e? Nem elég, ha a gondolat a megvalósulásra tör, a valóságnak önmagának is a gondolatra kell törekednie.
De Németország a politikai emancipáció közbenső fokait nem a modern népekkel egyidőben mászta meg. Még azokat a fokokat sem érte el a gyakorlatban, amelyeken elméletileg túlhaladt. Hogyan ugorhatna át egy salto mortaléval* nemcsak saját korlátain, hanem egyszersmind a modern népekéin is, olyan korlátokon, amelyeket a valóságban a maga valóságos korlátaitól való megszabadulásnak kell éreznie és amelyekre ezért törekednie kell? Radikális forradalom csak radikális szükségletek forradalma lehet, ezeknek előfeltételei és szülőhelyei pedig, úgy látszik, éppenséggel nincsenek meg.
* — halálugrással — Szerk.
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!
A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!
Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!
*
Az érdek meghatározó szerepe az ember(iség) fejlődésében
Az ember alapvető, fő érdeke a saját léte, ez általában minden egyéb érdeket megelőz; a létfeltétel az gazdasági természetű elsősorban és a létfenntartási termékekhez való hozzájutás lehetőségét jelenti; így ennek megszerzése, az érte való munka és harc az alapja a mozgatórugója az oka az ember, a társadalom, az emberiség változásának, fejlődésének; az ember (a tudatos ember) alapvető érdeke a társadalom tagjainak együttműködése, mert az ember csak a társadalomban lehet „ember”, különben csak egy gyenge csenevész kis „állat”.
Marxista filozófia alapjai: „…A társadalmat az emberek tevékenysége hozza létre, s egyúttal maga az ember is a történelem, a társadalmi viszonyok terméke: az ember csak úgy emelkedhetett ki az állatvilágból és válhatott emberré, hogy kapcsolatba került a magához hasonlókkal. A munka, a társadalmi termelés az a minőségi határ, amely megkülönbözteti az emberi társadalmat a biológiai társulásoktól (például az állatcsordáktól). A munka, a termelés mint a természet és a természeti erők felhasználására és leigázására irányuló célszerű tevékenység az a fő vonás, amely az embert megkülönbözteti az állattól. Ezért embereket társadalommá egybefűző társadalmi kapcsolat sajátszerűsége is abban áll, hogy elsősorban termelési kapcsolat. A termelési folyamatban kialakuló kapcsolatok és viszonyok alapjára épülnek fel az összes társadalmi viszonyok, köztük az ideológiai viszonyok, az osztálytársadalomban pedig az emberek politikai viszonyai is.
… A társadalmi tudat az emberek társadalmi létének visszatükröződése. … Annak megfelelően, hogy társadalmi létük mely oldalai, megnyilvánulásai vagy mozzanatai tükröződnek vissza az emberek tudatában, s hogy milyen ennek a visszatükröződésnek jellege vagy módja, a társadalmi tudat a következő sajátszerű tudatformákra (ideológiai formákra) oszlik: társadalmi-politikai elméletek és nézetek, vallás, filozófia, művészet, erkölcs. Mindegyik tudatforma a maga társadalmi funkcióját tölti be. A társadalmi tudat fogalmába nemcsak az említett ideológiai formák tartoznak, hanem az emberek társadalmi érzelmei, hangulatai, élményei, szokásai, erkölcsei is, amelyek az adott társadalom vagy osztály tagjainak társadalmi pszichológiáját alkotják. … Az ember tudata kezdettől fogva társadalmi termék és az is marad mindaddig, amíg emberek léteznek. Ez azonban nem jelenti, hogy az emberek tudata csak társadalmi létüket, gazdasági viszonyaikat és e viszonyok megnyilvánulásait tükrözi. Az emberi tudat a társadalmat körülvevő természetet is visszatükrözi. … A társadalmi lét a társadalmi tudattól függetlenül áll fenn; a társadalmi lét hozza létre és határozza meg az emberek társadalmi tudatát, a társadalmi tudat a társadalmi létet tükrözi vissza. … a társadalmi eszmék forrása, … nem magukban az eszmékben keresendő, hanem a társadalom anyagi életében, elsősorban az emberek gazdasági viszonyaiban. … A gazdasági viszonyok megváltozásával együtt megváltoznak a politikai, jogi, filozófiai, erkölcsi eszmék, elméletek, nézetek, valamint a nekik megfelelő intézmények.”
A gazdaság működtetéséhez jelenleg emberi munkaerő szükséges, korszerű munkamegosztásban. A munkamegosztásban csak a dolgozók vesznek részt; a tőkésnek az élősködése érdekében a tevékenysége alapvetően az élősködésének szervezése. Ez antagonisztikus, kibékíthetetlen érdekellentét a proletár és a tőkés között; ezt az ellentéte oldja fel a szocializmus. A szocializmus termelési folyamata nagy hasonlóságot mutat a tőkés termelési gépezethez, ami a létfeltételek munkával történő elállítása; de elhagyja a kizsákmányolást, ezért megszünteti a tőkésosztály hatalmát, elveszi a létfeltételek termelésének eszközeit a tőkésektől és a közösség javára tervszerűen működteti. Az ember (dolgozó) érdeke ezzel nem a tőkésen, kizsákmányolóján keresztűl érvényesül, hanem a társadalom a közösség szervezésében.
Marxista filozófia alapjai: „… a tőkés termelési mód a feudális rendtől örökölt technikai alapon kezdte el fejlődését. A kapitalizmus erre az alapra támaszkodva, óriási lépést tett előre, s megteremtette a magasan fejlett technikával rendelkező gépi nagyipart. A kapitalizmust törvényszerűen és szükségszerűen felváltja a szocializmus. A szocializmus, amikor tagadja a kapitalizmust, már fejlettebb technikai alapra támaszkodik, mint annak idején a kapitalizmus. … A szocializmusnak, a kapitalizmus technikai vívmányai megtartása révén, lehetősége van arra, hogy előnyeinek kihasználásával, még gyorsabban előrelendítse a termelést.
… A gazdasági alapban végbement fordulat, vagyis a régi alap felszámolása és új társadalmi alap létrejötte egyáltalában nem zárja ki a gazdaság fejlődésének folytonosságát, sem a régi gazdaság bizonyos formáinak felhasználását az új gazdasági alap megteremtése érdekében. A szocialista gazdasági rend például egészen a kommunizmus felső szakaszáig felhasználja az olyan régi gazdasági formákat, mint áru, kereskedelem, egyenértékű csere, értékviszonyok, pénz, ár, de ezek új tartalmat és új funkciót nyernek. … A felépítményben a társadalmi forradalom idején végbemenő fordulat a következőket jelenti: a) az idejüket múlt osztályok politikai uralmának megdöntése, a régi hatalom megdöntése; b) az új osztály politikai hatalmának megteremtése, új államhatalom létrehozása; c) a politikai és jogi intézmények régi rendszerének többé-kevésbé hirtelen összezúzása; d) a korábban uralkodó ideológia leküzdése, az új ideológia kifejlődése és megszilárdulása mint a társadalom uralkodó ideológiája; e) a régi felépítmény bizonyos elemeinek átalakítása és felhasználása.”
Engels: „…A materialista felfogás szerint a végső soron meghatározó mozzanat a történelemben: a közvetlen élet termelése és újratermelése. Ez azonban maga is megint kettős jellegű. Egyfelől a létfenntartási eszközöknek, a táplálkozás, ruházkodás, lakás tárgyainak létrehozása, valamint az ehhez szükséges szerszámoké; másfelől magának az embernek a létrehozása, az emberi nem fenntartása. Azokat a társadalmi berendezkedéseket, amelyek közepette egy-egy meghatározott történelmi korszak és egy-egy meghatározott ország emberei élnek, a termelés mindkét fajtája megszabja … Az emberi haladás összes nagy korszakai többé-kevésbé közvetlenül egybeesnek a létfenntartási források kibővítésének korszakaival. … A modern proletárnak csak egy társadalmi osztállyal van közvetlenül dolga, amely ellenségesen szembenáll vele, kizsákmányolja őt: a tőkések, a burzsoák osztályával.”
Marxista fogalomlexikon – a kommunista társadalmi-gazdasági alakulat két szakasza: a szocializmus az első vagy alacsonyabb, a kommunizmus a magasabb szakasz. A szocialista forradalom az uralkodás és alárendeltség magántulajdonon alapuló termelési viszonyait az együttműködés és a kölcsönös segítség viszonyaival váltja fel, s ezáltal felszámolja az ember ember általi kizsákmányolásának minden formáját.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
MARX – A hegeli jogfilozófia kritikájához (idézet: Marx és Engels válogatott művei 1) 1 Bevezetés
Németországban a vallás kritikája lényegében lezárult, márpedig a vallás kritikája minden kritika előfeltétele.
A tévedés világi létezése kompromittálódott, miután mennyei oratio pro aris et focis-át* megcáfolták.
* – szónoklatát az oltárokért és a tűzhelyekért — Szerk.
Az ember, aki a mennyország fantasztikus valóságában, ahol emberfeletti embert keresett, csak önmagának visszfényét [Widerschein] találta meg, nem lesz többé hajlandó arra, hogy csak önmagának látszatát [Schein], csak a nem-embert találja meg, mikor igazi valóságát keresi és kell hogy keresse.
A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette. De az ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom. Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás ennek a világnak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja. A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás.
A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.
A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. Az állapotáról táplált illúziók feladását követelni annyi, mint amaz állapot feladását követelni, amely rászorul az illúziókra. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szentfénye a vallás.
A kritika letépte a láncról a képzelt virágokat, de nem azért, hogy az ember a fantáziátlan, vigasztalan láncot hordja, hanem azért, hogy a láncot ledobja és élő virágot szakítson. A vallás kritikája kiábrándítja az embert, de azért, hogy mint kiábrándult, értelmére tért ember gondolkozzék, cselekedjék, alakítsa valóságát, hogy önmaga körül és így valódi napja körül keringjen. A vallás csak az illuzórikus nap, amely az ember körül kering, amíg ez nem önmaga körül kering.
A történelem feladata tehát, hogy miután az igazság túlvilága eltűnt, felépítse az evilág igazságát. Mindenekelőtt a filozófiáinak, amely a történelem szolgálatában áll, feladata, hogy — miután az ember önmagától való elidegenülésének szent formája lelepleződött — önmagától való elidegenülését világi formáiban leleplezze. A mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikájaa jog kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává változik.
A következő fejtegetés1 — egy adalék ehhez a munkához — első soron nem az eredetihez kapcsolódik, hanem egy másolathoz, a német állam- és jogfilozófiához, abból az egyszerű okból, hogy Németországhoz kapcsolódik.
Ha magához a német status quóhoz* kapcsolnék mondanivalónkat, mégha az egyedül helyénvaló módon is, azaz negatíve, az eredmény akkor is csak anakronizmus volna. Politikai jelenünknek még a tagadása is porlepte tény a modern népek történelmi lomtárában. Ha a rizsporos copfokat tagadom, még mindig megvannak a rizsporozatlan copfok. Ha az 1843-as német állapotokat tagadom, francia időszámítás szerint alig vagyok 1789-ben, nemhogy a jelen gyújtópontjában.
* — fennálló helyzethez — Szerk.*
Igen, a német történelem olyan mozgással dicsekedhetik, amelyben nem előzte meg, nem is fogja követni egyetlen nép sem a történelmi égbolton. Mi ugyanis osztoztunk a modern népek restaurációiban, anélkül, hogy forradalmaikban osztoztunk volna. Minket restauráltak, először, mert más népek forradalmat mertek csinálni, és másodszor, mert más népek ellenforradalmat szenvedtek el; az egyik alkalommal mert uraink féltek, és a másik alkalommal mert uraink nem féltek. Mi, pásztorainkkal az élünkön, mindig csak egyszer voltunk a szabadság társaságában, eltemetése napján.
Az az iskola, amely a tegnap gyalázatával törvényesíti a ma gyalázatát, az az iskola, amely lázadónak nyilvánítja a jobbágy minden felkiáltását a korbács ellen, ha a korbács régi, törzsökös, történelmi korbács, az az iskola, amelynek a történelem, mint Izrael Istene szolgájának, Mózesnek, csak az a posterioriját mutatja,2 a történelmi jogi iskola ezért kitalálta volna a német történelmet, ha jómaga nem a német történelem találmánya volna. Shylockként3, de szolgai Shylockként, a nép szívéből kimetszett minden font húsnál váltójára [Schein], történelmi fényére [Schein], keresztény-germán színére [Schein] esküdözik.
Jóindulatú lelkesedek pedig, vérbeli németeskedők és bölcselkedő szabadelvűek, szabadságunk történetét történelmünkön túl a teuton őserdőkben keresik. Miben különbözik azonban szabadságunk története a vadkan szabadságának történetétől, ha csak az erdőben található meg? Azonfelül tudjuk: Amit az ember az erdőbe kiált, azt zúgja vissza az erdő. Tehát békét a teuton őserdőknek!
Hadat a német állapotoknak! Azt! A történelem színvonala alatt állnak, minden kritikán alul vannak, de tárgyai maradnak a kritikának, ahogy a gonosztevő, aki az emberiesség színvonala alatt áll, tárgya marad a bakónak. Az ellenük folyó harcban a kritika nem a fej szenvedélye, hanem a szenvedély feje. Nem bonckés, hanem fegyver. Tárgya: az ellensége, akit nem megcáfolni, hanem megsemmisíteni akar. Mert ezeknek az állapotoknak a szelleme meg van cáfolva. Önmagukban véve ezek nem gondolkozásra érdemes tárgyak, hanem éppoly megvetendő, mint megvetett exisztenciák. A kritika magáért-valóan nem szorul rá arra, hogy megértésre jusson e tárggyal, hiszen tisztában van vele. Nem öncélként szerepel többé, hanem már csak eszközként. Lényegi pátosza a méltatlankodás, lényegi munkája a leleplezés.
Valamennyi társadalmi szférának egymásra gyakorolt kölcsönös fojtó nyomását kell ábrázolnia, az általános, tétlen lehangoltságot, az önmagát éppen annyira elismerő, mint félreismerő korlátoltságot, egy olyan kormányzati rendszer keretébe foglalva, amely — minden hitványság konzerválásából élve — maga sem más, mint a kormányon levő hitványság.
Micsoda színjáték! A társadalomnak a végtelenségig menő megoszlása a legkülönfélébb rasszokra, amelyek kicsinyes antipátiákkal, rossz lelkiismerettel és brutális középszerűséggel állnak egymással szemben, s amelyekkel éppen kölcsönös kétértelmű és gyanakvó állásfoglalásuk miatt, különbség nélkül minddel, ha különböző formaságok között is, úgy bánnak uraik, mintha létezésük az ő engedélyüktől függne. És még ezt is, hogy uralkodnak rajtuk, hogy kormányozzák, birtokolják őket, égi engedélynek keli elismerniök és vallaniok! Másrészt maguk ezek az uralkodók, akiknek nagysága fordított arányban áll számukkal!
A kritika, amely e tartalommal foglalkozik, kézitusában gyakorolt kritika, és a kézitusában nem arról van szó, hogy az ellenfél nemes, egyenrangú, érdekes ellenfél-e, hanem orról van szó, hogy odavágjunk. Arról van szó, hogy a németeknek egy pillanatot se engedjünk önámításra és belenyugvásra. A valóságos nyomást még nyomasztóbbá kell tennünk azzal, hogy hozzáadjuk a nyomás tudatát, s a gyalázatot még gyalázatosabbá, azzal, hogy nyilvánosságra hozzuk. A német társadalom minden szféráját mint a német társadalom partie honteuse-ét* kell ábrázolni, e megkövesedett viszonyokat azzal kell táncba kényszerítenünk, hogy saját nótájukat húzzuk a talpuk alá!
* — szeméremrészét — Szerk.*
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!
A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!
Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködődésre!
Marxista fogalomlexikon – Kizsákmányolás: idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.
Marxista fogalomlexikon – Értéktöbblet: a tőkés gazdaságban a bérmunkás által megtermelt érték és munkaerejének értéke közötti különbözet, amelyet a tőkés ellenérték nélkül elsajátít. A realizált értéktöbblet a profit. A marxi értéktöbblet-elmélet a különbözőpolgári elméletekkel szemben bebizonyította, hogy az értéktöbblet egyetlen forrása a dolgozók kizsákmányolása, s hogy a tőkés társadalom termelésének közvetlen célja nem a fogyasztók szükségleteinek kielégítése, hanem az értéktöbblet termelése (alaptörvény). A szocialista gazdaságban az értéktöbblet kategóriája megszűnik, mert a munkaerő nem áru és nincs kizsákmányolva.
Marxista filozófia alapjai: „… A társadalmi termelőerők a társadalom által létrehozott termelési eszközök, elsősorban munkaeszközök, valamint az őket mozgásba hozó emberek, akik az anyagi javak termelését végzik. … A termelési folyamatban az emberek nemcsak a természettel, hanem egymással is meghatározott viszonyra lépnek. Az embereknek a termelési folyamatban fennálló kölcsönös viszonyai, amelyeket Marx termelési viszonyoknak nevezett, alkotják a termelési mód másik oldalát. … A termelőerők és a termelési viszonyok egységükben alkotják a termelési módot. … A termelési viszonyok bármelyik típusának lényegét elsősorban a termelési eszközök tulajdonformája jellemzi, vagyis az, hogy kinek a birtokában vannak a termelési eszközök (a föld és méhének kincsei, az erdők, a nyersanyagok, a szerszámok stb.). … A tulajdonnak két alapvető formája — magán- és társadalmi formája — van. A tulajdon formája — tehát az, hogy ki rendelkezik a termelési eszközökkel, az egész társadalom-e vagy egyes személyek, csoportok, osztályok — különbözteti meg egymástól a termelési viszonyok két alapvető típusát. Ha a termelési eszközök a társadalom egyik részének kezében vannak, míg a társadalom másik részének nincsenek termelési eszközei, akkor az emberek közti viszonyok az uralom és az alárendeltség, a kizsákmányolás és az elnyomás viszonyai. Ha a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak, akkor az emberek közti viszonyok az együttműködésen és a kölcsönös segítségnyújtáson alapulnak.”
Aki jellemzően nem a saját munkájával, hanem mások kárára szerzi jövedelmét (kivéve a rászorulókat) az élősködő, ezért kártékony az emberiségre, az csak parazita, és a polgári demokráciában a kapitalista ilyen. Az állatvilágban a farkas megeszi a bárányt, és ez így természetes. Az embervilágban a kapitalisták kizsákmányolók, és így élősködnek a proletárok munkájából, de a kapitalizmusban ez a természetes. A kapitalisták úgy élősködnek, hogy a proletárok a tőkések számára ingyen dolgoznak (hasonlóan a rabszolgákhoz); a proletárok a maguk létfeltételeinek termelésén felül a tőkések számára végzett többletmunkával készítik a termékeket, amiből az élősködő tőkések és a hordaléka sokkal jobban élnek, mint a proletárok, akik dolgoznak és munkával az életben maradáshoz szükséges termékeket létrehozzák maguk és kizsákmányolóik számára; ez embertelen primitív kapitalista erkölcs, a rablók erkölcse; ez egy hasonlattal megfelel az emberevőknél az emberevésnek, ami ott erkölcsös; a kapitalisták civilizáltabb formában csak élősködők, paraziták; nem eszik meg a proletárokat, csak kirabolják őket! Méghozzá törvényesen.
Mivel a tőkés (nem a kisvállalkozó) általában nem dolgozik vagy igazából nincs is szükség a munkájára, leszámítva, amit az élősködése érdekében tesz (szervezi az élősködéséhez szükséges körülményeket, ami a jövedelmének a forrása), így valójában nem ő hozza létre az értéket,; értéket (az élthez szükséges termékeket) csak munkával lehet létrehozni (kivéve a levegő, a napfény, a szél, az eső, stb.); a tőkés az érték létrehozásában jellemzően nem a munkája (sőt, alapvetően), hanem a tőkéjével vesz részt; a tőkés a munkamegosztásban, mint tőkés, munkát nem végző alapvetően értéktelen, felesleges, jellemzően élősködő; így a tőkésnek, mint tőkés személynek a jellemzője: az emberiség számára káros, haszontalan ember „vagy csak egy ragadozó, parazita, pióca (?)”!
Marx: „…a tőkés termelési folyamat indítéka és meghatározó célja a tőke lehető legnagyobb önértékesítése, azaz a lehető legnagyobb értéktöbblet termelése, tehát a munkaerő lehető legnagyobb kizsákmányolása a tőkés által.”
Valamennyi tőkés az egész munkásosztály, s nem csupán saját munkásai kizsákmányolásának fokozásában érdekelt, mert mindegyikük profitja végső soron nem más, mint egyéni részesedésük a munkásosztály által termelt értéktöbblet össztömegéből. – Filozófiai Kislexikon
Marx: „Az értéknek mint olyannak nincs más „anyaga”, mint maga a munka. … A munkaerő értékét, mint minden más áruét, az ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő határozza meg.”
Marxista filozófia alapjai: „A kapitalizmus, valamint a proletariátus és a burzsoázia osztályharca minden más alakulatnál jobban felfedte azokat az ellentétes anyagi érdekeket, amelyeken valamennyi osztálytársadalom antagonizmusa nyugszik. … a társadalmi fejlődés fő mozgató erői nem az ész és nem az eszmék, hanem az anyagi szükségletek és az anyagi javak termelése. … Marx és Engels kimutatta, hogy a természethez hasonlóan, a társadalom fejlődésében is objektív, az emberek tudatától és akaratától független törvények hatnak.”
A burzsoázia kora, írta Marx és Engels a „Kommunista Kiáltványában, „egyszerűsítette az osztályellentéteket”; „a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolást, a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, szívós kizsákmányolással váltotta fel”.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Marx – Tőke 1 – A modern gyarmatosítási elmélet (idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)
Huszonötödik fejezet A modern gyarmatosítási elmélet253* 253* Itt valóságos gyarmatokról van szó, szűz földről, amelyet szabad bevándorlók gyarmatosítanak. Az Egyesült Államok, gazdasági szempontból, még mindig Európa gyarmata. Egyébként ide tartoznak azok a régi ültetvények is, ahol a rabszolgaság megszüntetése a viszonyokat teljesen felforgatta.*
A politikai gazdaságtan elvből összecseréli a magántulajdon két igen különböző fajtáját, amelyek közül az egyik a termelő saját munkáján alapul, a másik idegen munka kizsákmányolásán. Elfelejti, hogy az utóbbi nemcsak szöges ellentéte az előbbinek, hanem csupán annak sírján virágzik.
Nyugat-Európában, a politikai gazdaságtan szülőföldjén, az eredeti felhalmozás folyamata többé-kevésbé befejeződött. A tőkés rendszer itt vagy közvetlenül uralma alá hajtotta az egész nemzeti termelést, vagy, ahol a viszonyok még fejletlenebbek, legalább közvetetten ellenőrzi a mellette tovább létező, lesüllyedő, az elavult termelési módhoz tartozó társadalmi rétegeket. A tőke e kész világára a politikai gazdász annál aggódóbb buzgalommal és annál kenetteljesebben alkalmazza a kapitalizmus előtti világ jogi és tulajdonképzeteit, minél hangosabban rácáfolnak ideológiájára a tények.
Más a helyzet a gyarmatokon. A tőkés rendszer ott mindenütt beleütközik a termelőbe, aki mint saját munkafeltételeinek birtokosa, önmagát gazdagítja munkája révén, nem pedig a tőkést. E két homlokegyenest ellenkező gazdasági rendszer ellentmondása itt gyakorlatilag harcukban nyilvánul meg. Ahol a tőkés mögött ott áll az anyaország hatalma, ott igyekszik a saját munkán nyugvó termelési és elsajátítási módot erőszakkal félretolni az útból. Ugyanaz az érdek, amely a tőke tányérnyalóját, a politikai gazdászt, az anyaországban arra készteti, hogy a tőkés termelési módot elméletileg saját ellentétének nyilvánítsa, ugyanaz az érdek itt arra ösztönzi, „to make a clean breast of it” [hogy könnyítsen a lelkén] és fennhangon hirdesse a két termelési mód ellentétét. E célból bebizonyítja, hogy a munka társadalmi termelőerejének kifejlesztése, a kooperáció, a munkamegosztás, a gépi berendezés nagybani alkalmazása stb. lehetetlen a munkások kisajátítása és ennek megfelelően termelési eszközeik tőkévé változtatása nélkül. Az úgynevezett nemzeti gazdagság érdekében mesterséges eszközöket keres a nép szegénységének kialakítására. Apologetikus páncélja itt darabokra mállik, mint a foszladozó tapló.
E. G. Wakefield nagy érdeme nem az, hogy a gyarmatokról valami újat mondott254*, hanem hogy a gyarmatokon felfedezte az igazságot az anyaország tőkés viszonyaira vonatkozóan. Mint ahogy a protekcionizmus rendszere kezdetben255* arra törekedett, hogy tőkéseket gyártson az anyaországban, Wakefield gyarmatosítási elmélete, amelyet Anglia egy időn át törvények segítségével próbált megvalósítani, bérmunkásokat törekedik gyártani a gyarmatokon. Ezt ő „systematic colonizationnak” (rendszeres gyarmatosításnak) nevezi.
A gyarmatokon Wakefield először is felfedezte, hogy a pénz, a létfenntartási eszközök, a gépek és más termelési eszközök tulajdona még nem tesz egy embert tőkéssé, ha hiányzik a kiegészítő rész, a bérmunkás, az a másik ember, aki rákényszerült arra, hogy magát önként eladja. Felfedezte, hogy a tőke nem dolog, hanem dolgok által közvetített társadalmi viszony személyek között.256* Peel úr, panaszolja el nekünk, 50 000 font sterling értékű létfenntartási eszközt és termelési eszközt vitt magával Angliából Új-Hollandiába [Nyugat- Ausztrália], a Swan folyóhoz. Peel úr annyira óvatos volt, hogy ezenkívül magával vitt még 3000 személyt a dolgozó osztályból, férfiakat, nőket és gyermekeket. Amikor a rendeltetési helyre érkeztek, „Peel úr ottmaradt egyetlen szolga nélkül, aki ágyát megvetette volna vagy vizet mert volna neki a folyóból”257*. Szerencsétlen Peel úr, mindenre gondolt, csak arra nem, hogy az angol termelési viszonyokat exportálja a Swan folyóhoz! 254* Wakefieldnek magára a gyarmatok lényegére vonatkozó néhány világos meglátását az idősebb Mirabeau, a fiziokrata, és még sokkal korábban angol közgazdászok mindenben megelőzték. 255* Később a protekcionizmus időleges szükségességgé lesz a nemzetközi konkurenciaharcban. De bármi is az indítóoka, a következmények ugyanazok maradnak.* 256* „A néger — néger. Csak meghatározott viszonyok között lesz rabszolgává. Egy gyapotfonó gép — gép, amellyel gyapotot fonnak. Csak meghatározott viszonyok között lesz tökévé. Ha ezekből a viszonyokból kiszakítjuk, éppoly kevéssé tőke, ahogy az arany önmagában véve nem pénz, vagy a cukor nem a cukor ára … A tőke társadalmi termelési viszony. A tőke történelmi termelési viszony.” (Karl Marx: „Lohnarbeit und Kapital”, „Neue Rheinische Zeitung”, 266. sz., 1849. ápr. 7. [Marx és Engels Művei. 6. köt. 396—397. old.])* 257* E. G. Wakefield: „England and America”, II. köt. 33. old.*
Wakefield következő felfedezéseinek megértéséhez két előzetes megjegyzés. Tudjuk: a termelési és létfenntartási eszközök, ha a közvetlen termelő tulajdonában vannak, nem tőkék. Tőkévé csak olyan feltételek között válnak, amelyek között egyszersmind eszközül szolgálnak a munkás kizsákmányolására és a rajta való uralkodásra. E tőkés lelkűk azonban a politikai gazdász fejében oly bensőséges házasságra lép anyagi szubsztanciájukkal, hogy minden körülmények között tőkének kereszteli őket, még ott is, ahol éppen az ellenkezői ennek. Így tesz Wakefield is. Továbbá: a termelési eszközöknek sok egymástól független, önállóan gazdálkodó munkás egyéni tulajdonaként való szétforgácsolódását a tőke egyenlő megoszlásának nevezi. A politikai gazdász úgy jár, mint a hűbéri jogász. Az utóbbi tiszta pénzviszonyokra is a maga hűbéri jogi címkéit ragasztotta.
„Ha”, mondja Wakefield, „a tőke a társadalom valamennyi tagja között egyenlő arányban oszlanék meg, senkinek sem állna érdekében több tőkét felhalmozni, mint amennyit saját kezével felhasználhat. Bizonyos mértékig így van ez az új amerikai gyarmatokon, ahol a földtulajdon iránti szenvedély megakadályozza a bérmunkások osztályának létezését.”258* Ameddig tehát a munkás önmagának halmozhat fel — és ezt megteheti, ameddig termelési eszközeinek tulajdonosa marad —, a tőkés felhalmozás és a tőkés termelési mód lehetetlen. Hiányzik az ehhez nélkülözhetetlen bérmunkásosztály. Hogyan hozták létre mármost a vén Európában a munkás megfosztását munkája feltételeitől, tehát a tőkét és a bérmunkát? Egy egészen eredeti contrat sociallal [társadalmi szerződéssel]. „Az emberiség … egyszerű módszert alkalmazott a tőke felhalmozásának előmozdítására”, amely természetesen Ádám ideje óta létezése végső és egyetlen céljaként lebegett szeme előtt; „felosztotta önmagát tőketulajdonosokra és munkatulajdonosokra … ez a felosztás önkéntes megállapodás és kombináció eredménye volt.259* Egyszóval: az emberiség tömege önmagát sajátította ki „a tőke felhalmozásának” tiszteletére. Mármost azt kellene hinnünk, hogy e fanatikus önmegtagadás ösztönének főként a gyarmatokon kell szabadon érvényesülnie, hiszen ott vannak csak olyan emberek és olyan körülmények, amelyek egy contrat socialt az álmok birodalmából a valóságba ültethetnek át. De akkor mire való egyáltalában a „rendszeres gyarmatosítás”, ellentétben a természetadta gyarmatosítással? De, de: „az amerikai Unió északi államaiban kétséges, vajon a népesség egytizede is a bérmunkások kategóriájába tartozik-e … Angliában … a nép nagy tömege bérmunkásokból áll.”260* 258* I. m. I. köt. 17. old.* 259* I. m. 18. old.* 260* I. m. 42., 44. old.*
Sőt a dolgozó emberiség ösztöne, hogy önmagát a tőke tiszteletére kisajátítsa, oly kevéssé van meg, hogy a rabszolgaság, még Wakefield szerint is, az egyetlen természetadta alapzata a gyarmati gazdagságnak. Wakefield rendszeres gyarmatosítása puszta pis aller [kényszermegoldás], mivel már szabadokkal, nem pedig rabszolgákkal van dolga. „Santo Domingo első spanyol telepesei nem kaptak munkásokat Spanyolországból. De munkások nélkül” (azaz rabszolgaság nélkül) „a tőke tönkrement vagy legalábbis olyan kis mennyiségekre zsugorodott volna, amekkorát minden egyén saját kezével felhasználhat. Ez valóban meg is történt az angolok alapította legutóbbi gyarmaton, ahol nagy tőke — vetőmag, jószág és szerszámok — ment tönkre bérmunkások hiánya miatt, és ahol egyetlen telepesnek sincs sokkal több tőkéje, mint amennyit saját kezével felhasználhat.”261*
Láttuk: a nép tömegének földtől való megfosztása a tőkés termelési mód alapzata. A szabad gyarmatnak, ellenkezőleg, az a lényege, hogy a föld zöme még népi tulajdon és ezért egy-egy részét mindegyik telepes magántulajdonává és egyéni termelési eszközévé változtathatja, anélkül hogy a későbbi telepest ugyanebben a műveletben megakadályozná.262* Ez a titka nemcsak a gyarmatok virágzásának, hanem rákfenéjének is — annak, hogy szembeszállnak a tőke megtelepedésével. „Ahol a föld igen olcsó és minden ember szabad, ahol kívánsága szerint mindenki kaphat egy darab földet a maga számára, ott nemcsak hogy nagyon drága a munka, ami a munkásnak termékéből való részesedését illeti, hanem nehéz bármilyen áron kombinált munkát kapni.”263*
Minthogy a gyarmatokon a munkás még nincs, vagy csak szórványosan vagy korlátolt mértékben van elválasztva a munkafeltételektől és azok gyökerétől, a földtől, ezért a mezőgazdaság sem vált még el az ipartól, a falusi háziipar sem pusztult még el, és akkor honnan legyen belső piac a tőke számára? „Amerika népességének egyetlen része sem kizárólag földművelő, kivéve a rabszolgákat és munkáltatóikat, akik nagy vállalkozásokra egyesítenek tőkét és munkát. A szabad amerikaiak, akik a földet maguk művelik meg, egyszersmind sok más foglalkozást is űznek. Az általuk használt bútorok és szerszámok egy részét rendszerint maguk készítik. Gyakran maguk építik házukat, és elviszik saját iparuk termékét a legtávolabbi piacokra is. Fonnak és szőnek, saját használatukra szappant és gyertyát, cipőt és ruhát készítenek. Amerikában a földművelés gyakran a kovács, a molnár vagy a szatócs mellékfoglalkozása.”264* Ilyen fickók között hol marad tere a tőkés „lemondásának”? 261* I. m. II. köt. 5. old.* 262* „A földnek ahhoz, hogy a gyarmatosítás eleme legyen, nemcsak megműveletlennek kell lennie, hanem köztulajdonnak is, amelyet magántulajdonná lehet változtatni.” (I. m. II. köt. 125. old.)* 263* I. m. I. köt. 247. old.* 264* I. m. 21—22. old.*
A tőkés termelés szépsége éppen abban áll, hogy nemcsak hogy a bérmunkást folyton újratermeli mint bérmunkást, hanem a tőke felhalmozása arányában mindig termel egy viszonylagos túlnépességet bérmunkásokból. Így a munka keresletének és kínálatának törvényét a helyes vágányon tartják, a bérek ingadozását a tőkés kizsákmányolásnak megfelelő korlátok közé szorítják, és végül biztosítják a munkás oly nélkülözhetetlen szociális függőségét a tőkéstől, azt a feltétlen függőségi viszonyt, amelyről a politikai gazdász otthon, az anyaországban, locsogva azt hazudhatja, hogy szabad szerződéses viszony vevő és eladó, egyenlően független árubirtokosok, a tőke-áru és a munka-áru birtokosa között. De a gyarmatokon ez a szép téveszme szétfoszlik. A népesség abszolút száma itt sokkal gyorsabban nő, mint az anyaországban, mert sok munkás mint felnőtt jön a világra, és ennek ellenére a munkapiacon mindig hiány mutatkozik. A munka keresletének és kínálatának törvénye csődöt mond. Egyrészt az Óvilág állandóan dob be kizsákmányolásra éhes, lemondásra vágyó tőkét; másrészt a bérmunkásoknak bérmunkásokként való rendszeres újratermelése a legilletlenebb és részben leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Hát még a létszámfeletti bérmunkások termelése a tőke felhalmozásának arányában! Aki ma bérmunkás, holnap független, önállóan gazdálkodó paraszt vagy kézműves lesz. Eltűnik a munkapiacról, de — nem a dologházba. A bérmunkásoknak ez az állandó átváltozása független termelőkké, akik nem a tőkének, hanem önmaguknak dolgoznak, és nem a tőkés urat, hanem önmagukat gazdagítják, igen károsan hat vissza a munkapiac állapotaira. Nem elég, hogy a bérmunkás kizsákmányolási foka tisztességtelenül alacsony marad. Az utóbbi ezenfelül a függőségi viszonnyal együtt a lemondó tőkéstől való függőség érzését is elveszíti. Innen erednek mindazok a visszásságok, melyeket a mi E. G. Wakefieldünk oly bátran, oly ékesszólóan és oly megindítóan ír le.
A bérmunka kínálata, panaszolja, nem állandó, nem rendszeres és nem kielégítő. „Nemcsak túl kicsiny mindig, hanem bizonytalan is.”265* „Ámbár a munkás és tőkés között felosztásra kerülő termék nagy, a munkás oly nagy részt vesz el, hogy gyorsan tőkéssé válik … Ezzel szemben csak kevesen tudnak nagy gazdagságot felhalmozni, még ha szokatlanul hosszú ideig élnek is.”266* A munkások éppenséggel nem engedik meg a tőkésnek, hogy lemondjon munkájuk legnagyobb részének megfizetéséről. Az sem segít rajta, ha olyan ravasz, hogy saját tőkéjével együtt saját bérmunkásait is Európából importálja. „Ezek hamarosan megszűnnek bérmunkások lenni, hamarosan független parasztokká változnak, sőt régi gazdáik konkurenseiként lépnek fel magán a bérmunkapiacon.”267* 265* I. m. II. köt. 116. old.* 266* I. m. I. köt. 131. old.* 267* I. m. II. köt. 5. old.*
Micsoda szörnyűség! A derék tőkés maga hozta be Európából a saját drága pénzén saját tulajdon konkurenseit! Itt aztán igazán mindennek vége! Nem csoda, ha Wakefield arról panaszkodik, hogy a gyarmatokon hiányzik a bérmunkások függőségi viszonya és függőségi érzése. A magas bérek miatt, mondja tanítványa, Merivale, a gyarmatokon szenvedélyesen vágyódnak olcsóbb és alázatosabb munkára, egy olyan osztályra, amelynek a tőkés diktálhatja a feltételeket, ahelyett hogy az diktálná neki … A régi civilizált országokban a munkás, ámbár szabad, természeti törvénynél fogva függ a tőkéstől, a gyarmatokon ezt a függőséget mesterséges eszközökkel kell megteremteni.268*
Mi mármost, Wakefield szerint, a következménye ennek a visszás állapotnak a gyarmatokon? A termelők és a nemzeti vagyon „szétszórásának barbár rendszere”.269* A termelési eszközöknek számtalan önállóan gazdálkodó tulajdonos között való szétforgácsolása megsemmisíti, a tőke centralizációjával együtt, a kombinált munka minden alapzatát. Minden hosszúlélegzetű vállalkozás, amely évekre terjed és állótőke kiadását kívánja, megvalósításában akadályokba ütközik. Európában a tőke egy pillanatig sem habozik, mert a munkásosztály ott a tőke eleven tartozéka, mindig fölös bőségben van meg, mindig rendelkezésére áll. De a gyarmati országokban! Wakefield elmesél egy igen fájdalmas kis történetet. Beszélgetett néhány kanadai és New York állambeli tőkéssel, ahol ezenfelül a bevándorlás hullámai gyakran megakadnak és „létszámfeletti” munkások bizonyos üledéke csapódik le. „Tőkénk”, sóhajtja a melodráma egyik szereplője, „készen állott sok olyan műveletre, amelynek elvégzéséhez tekintélyes időre van szükség; de belekezdhetünk-e ilyen műveletekbe olyan munkásokkal, akik — tudtuk — nemsokára hátat fordítanak majd nekünk? Ha biztosak lettünk volna abban, hogy az ilyen bevándorlók munkáját meg tudjuk tartani, szíves örömest rögtön szerződtettük volna őket, mégpedig magas áron. Sőt, bár biztos volt, hogy elveszítjük őket, mégis szerződtettük volna ezeket az embereket, ha biztosak lettünk volna egy szükségletünknek megfelelő újabb kínálatban.”270* 268* Merivale: „Lectures on Colonization etc.”, II. köt. 235—314. old., elszórtan. Még Molinari, a szelíd, szabadkereskedő vulgáris közgazdász is a következőket mondja: „Azokon a gyarmatokon, amelyeken a rabszolgaságot eltörölték, anélkül hogy a kényszermunkát pótolták volna megfelelő mennyiségű szabad munkával, az ellenkezőjét láttuk lejátszódni annak, ami a szemünk előtt naponta végbemegy. Láttuk, hogy a közönséges munkások kizsákmányolják az ipari vállalkozókat azáltal, hogy olyan béreket követelnek, amelyek semmilyen arányban sincsenek azzal a jogos részesedéssel [part légitime], amely őket a termékből megilletné. Az ültetvényesek, minthogy nem tudtak cukrukért olyan árat elérni, amely a bér emelkedését fedezné, arra kényszerültek, hogy a többletet először profitjukból, majd magából a tőkéjükből fedezzék. Egy sereg ültetvényes tönkrement ilyen módon, mások bezárták üzemüket, hogy a fenyegető romlást elkerüljék … Kétségtelen, hogy inkább felhalmozott tőke pusztuljon, mint emberek nemzedékei” (milyen nagylelkű Molinari úr!); „de nem volna jobb, ha sem az egyik, sem a másik nem pusztulna el?” (Molinari: „Etudes économiques”, 51—52. old.) Ugyan, ugyan Molinari úr! Mi lesz a tízparancsolatból, a Szentírásból, a kereslet és kínálat törvényéből, ha Európában az „entrepreneur” [vállalkozó] megrövidítheti a munkás part légitime-jét, Nyugat-Indiában pedig a munkás az entrepreneurét! És mondja kérem, mi ez a „part légitime”, amelyet az ön bevallása szerint a tőkés Európában naponta nem fizet meg? Molinari úrnak rettenetesen viszket a tenyere, hogy odaát, a gyarmatokon, ahol a munkások olyan „közönségesek”, hogy „kizsákmányolják” a tőkést, a kereslet és kínálat egyébként önműködően ható törvényét rendőri úton terelje a helyes mederbe.* 269* Wakefield, i. m. II. köt. 52. old.* 270* I. m. 191—192. old.*
Miután Wakefield az angol tőkés mezőgazdálkodást és annak „kombinált” munkáját pompázatosan szembeállította a szétszórt amerikai parasztgazdasággal, akaratlanul felfedi az érem másik oldalát is. Az amerikai nép tömegét jómódúnak, függetlennek, vállalkozó kedvűnek és viszonylag műveltnek ábrázolja, míg „az angol mezőgazdasági munkás nyomorult éhenkórász (a miserable wretch), pauper … Észak-Amerika és néhány új gyarmat kivételével vajon melyik országban haladja meg a mezőgazdaságban alkalmazott szabad munka bére említésreméltóan a munkás legnélkülözhetetlenebb létfenntartási eszközeit? … Kétségtelen, hogy Angliában az igáslovakat, minthogy ezek értékes tulajdont jelentenek, sokkal jobban táplálják, mint az angol földművest.”271* De never mind [nem tesz semmit], hiszen a nemzet gazdagsága természettől fogva azonos a nép nyomorával.
Hogyan lehet mármost a gyarmatok antikapitalista rákfenéjét gyógyítani? Ha az egész földet népi tulajdonból egy csapásra magántulajdonná változtatnák, akkor elpusztítanák ugyan a baj gyökerét, de vele együtt — a gyarmatot is. A művészet: két legyet ütni egy csapásra. Kormányintézkedéssel a szűz földre a kereslet és kínálat törvényétől független, mesterséges árat kell megszabni, amely a bevándorlót arra kényszeríti, hogy hosszabb ideig bérmunkát végezzen, míg elég pénzt kereshet ahhoz, hogy földet vásároljon272* és független paraszttá változzék. 271* I. m. I. köt., 47., 246. old.* 272* „A föld és a tőkék elsajátításának tulajdonítható — teszitek hozzá —, hogy az az ember, akinek nincs egyebe, csak a karja, foglalkoztatást talál és jövedelemre tesz szert… éppen ellenkezőleg, a föld egyéni elsajátításának tulajdonítható az, hogy vannak olyan emberek, akiknek nincs egyebük, csak a karjuk … Ha egy embert légüres térbe tesztek, megfosztjátok a levegőtől. Így cselekedtek akkor is, ha hatalmatokba kerítitek a földet … Ez azt jelenti, hogy az embert a gazdagságtól üres térbe helyezitek, hogy ne élhessen másképp, csak a ti akaratotok szerint.” (Colins: „L’économie politique etc.”, III. köt. 267—271. old., elszórtan.)*
Azt az alapot viszont, amely abból adódik, hogy a földeket a bérmunkásra nézve viszonylag tiltó áron adják el, tehát ezt a munkabérből a kereslet és kínálat szent törvényének megsértése útján kipréselt pénzalapot, abban a mértékben, ahogyan növekszik, használja a kormány arra, hogy éhenkórászokat hozzon be Európából a gyarmatokra és így telített állapotban tartsa a tőkés úr bérmunkapiacát. Ilyen körülmények között tout sera pour le mieux dans le meilleur des mondes possibles. Ez a „rendszeres gyarmatosítás” nagy titka. „E terv alapján”, kiált fel diadalittasan Wakefield, „a munka kínálata szükségképpen állandó és rendszeres lesz; mert először is, minthogy egyetlen munkás sem tud földet szerezni, amíg pénzért nem dolgozott, az összes bevándorló munkások, azáltal hogy bérért kombináltan dolgoznak, alkalmazójuknak tőkét termelnének arra, hogy több munkát alkalmazzon; másodszor mindenki, aki a bérmunkát szögre akasztaná és földtulajdonossá válnék, éppen a föld megvásárlása által alapot biztosítana arra, hogy friss munkát lehessen áthozni a gyarmatokra.”273* Az állami úton oktrojált földárnak természetesen „elegendőnek” (sufficient price), azaz oly magasnak kell lennie, „hogy megakadályozza a munkásokat abban, hogy független parasztokká váljanak, amíg mások nem jönnek, hogy helyüket a bérmunkapiacon elfoglalják.”274* Ez az „elegendő földár” nem más, mint szépítő körülírása a váltságdíjnak, amelyet a munkás fizet a tőkésnek azért az engedélyért, hogy a bérmunkapiacról visszavonulhasson a vidékre. Először „tőkét” kell teremtenie a tőkés úr számára, hogy az több munkást zsákmányolhasson ki, és aztán a munkapiacon „helyettest” kell állítania, akit a kormány a munkás költségére szállít át a tengeren egykori tőkés ura részére. 273* Wakefield, i. m. II. köt. 192. old.* 274* I. m. II. köt. 45. old.*
Igen jellemző, hogy az angol kormány az „eredeti felhalmozásnak” ezt a Wakefield úr által külön a gyarmati országokban való használatra előírt módszerét éveken át gyakorolta. A kudarc természetesen éppoly csúfos volt, mint a Peel-féle banktörvényé165. Csupán az történt, hogy a kivándorlók áradatát eltérítették az angol gyarmatoktól az Egyesült Államok felé. Közben a tőkés termelés előrehaladása Európában, amelyet a kormányok növekvő nyomása kísért, feleslegessé tette Wakefield receptjét. Egyrészt az óriási és folytonos emberáradat, amely évről évre Amerika felé tódul, az Egyesült Államok keleti részén meg-megakadó lecsapódásokat hagy hátra, mert az Európából való kivándorlás hulláma az embereket gyorsabban dobja az ottani munkapiacra, mint ahogyan a Nyugat felé irányuló kivándorlás hulláma tovább tudja őket sodorni. Másrészt az amerikai polgárháború egyik következménye óriási nemzeti adósság volt, és ezzel az adóterhek növekedése, a legaljasabb fináncarisztokrácia kialakulása, a közföldek egy hatalmas részének elajándékozása vasutak, bányák stb. kiaknázására alakult spekuláns társaságoknak — egyszóval a tőke leggyorsabb centralizációja. A nagy köztársaság tehát megszűnt a kivándorló munkások ígéretföldje lenni. A tőkés termelés ott óriás léptekkel halad előre, habár a bércsökkentés és a bérmunkás függősége még korántsem érte el az európai normálszínvonalat. Az a körülmény, hogy a meg nem művelt gyarmati földet az angol kormány szemérmetlenül elkótyavetyéli arisztokratáknak és tőkéseknek — amit maga Wakefield is keményen megbélyegzett —, továbbá az az emberáradat, amelyet az aranymezők vonzanak oda, és az a konkurencia, amelyet az angol áruk behozatala még a legkisebb kézművesnek is támaszt, főleg Ausztráliában275* elegendő „viszonylagos munkás-túlnépességet” hozott létre, úgyhogy szinte minden postagőzös az ausztráliai munkapiac túltelítettségének — „glut of the Australian labour-market” — hiób-hírét [rossz hírét] hozza, és a prostitúció ott helyenként oly buján tenyészik, mint a londoni Haymarketen. 275* Mihelyt Ausztrália önmaga törvényhozójává lett, természetesen a telepeseknek kedvező törvényeket hozott, de az egyszer már véghezvitt angol földelkótyavetyélés ennek útjában áll. „Az első és legfontosabb cél, amelynek elérésére az 1862. évi új földtörvény törekszik, az hogy jobban megkönnyítse a nép letelepedését.” („The Land Law of Victoria [Victoria földtörvényéhez], by the Hon. G. Duffy, Minister of Public Lands”, London 1862 [3. old.])*
De bennünket itt nem a gyarmatok állapota foglakoztat. Bennünket kizárólag az a titok érdekel, amelyet az Óvilág politikai gazdaságtana az Újvilágban felfedezett és fennhangon hirdetett: a tőkés termelési és felhalmozási módnak, tehát a tőkés magántulajdonnak is, feltétele a saját munkán nyugvó magántulajdon megsemmisítése, azaz a munkás kisajátítása.
Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – A tőkés felhalmozás (idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)
7. A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája
Mire lyukad ki a tőke eredeti felhalmozása, azaz a tőke történelmi keletkezése? Amennyiben nem rabszolgáknak és jobbágyoknak közvetlen átváltoztatása bérmunkásokká, tehát puszta formaváltoztatás, annyiban a közvetlen termelők kisajátítását, azaz a saját munkán nyugvó magántulajdon megszüntetését jelenti csupán.
Magántulajdon, mint a társadalmi, kollektív tulajdon ellentéte, csak ott létezik, ahol a munkaeszközök és a munka külső feltételei magánszemélyek tulajdonában vannak. Aszerint azonban, hogy ezek a magánszemélyek a munkások-e vagy a nem-dolgozók, a magántulajdonnak is más-más a jellege. Az a végtelen sok árnyalat, amit az első pillantásra mutat, csak az e két véglet között levő közbenső állapotokat tükrözi vissza.
A munkás magántulajdona termelési eszközei felett az alapzata a kisüzemnek, a kisüzem pedig egyik szükséges feltétele annak, hogy a társadalmi termelés és magának a munkásnak a szabad egyénisége kifejlődjék. Igaz, hogy ez a termelési mód megvan a rabszolgaságon, a jobbágyságon és más függőségi viszonyokon belül is. De csak ott virágzik, ott fejti ki teljes energiáját, ott hódítja meg a neki megfelelő klasszikus formát, ahol a munkás szabad magántulajdonosa önmaga kezelte munkafeltételeinek, a paraszt a földnek, amelyet megművel, a kézműves a szerszámnak, amelyen virtuóz módon játszik.
Ez a termelési mód a föld és a többi termelési eszköz szétforgácsolását tételezi fel. Kizárja nemcsak az utóbbiak koncentrációját, hanem a kooperációt, a munkának ugyanazon a termelési folyamaton belüli megosztását, a társadalom úrrálevését a természeten és a természet társadalmi szabályozását, a társadalmi termelőerők szabad fejlődését is. A termelés és a társadalom szűk természetadta korlátaival fér csak össze. Ennek megörökítését akarni annyit jelentene, mint — ahogyan Pecqueur joggal mondja — „az általános középszerűséget elrendelni”.164 Egy bizonyos fokon ez a termelési mód megszüli saját megsemmisítésének anyagi eszközeit. Ettől a pillanattól kezdve olyan erők és szenvedélyek mozdulnak meg a társadalom ölében, amelyek úgy érzik, hogy e termelési mód bilincsbe veri őket. Meg kell semmisíteni, meg is semmisítik. Megsemmisítése, az egyéni és szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag koncentrált termelési eszközökké, tehát sokak törpe tulajdonának kevesek tömegméretű tulajdonává való átváltoztatása, tehát a nép nagy tömegének megfosztása a földtől, a létfenntartási eszközöktől és a munkaszerszámoktól, a nép tömegének ez a szörnyű és kínos kisajátítása — ez a tőke előtörténete. Egy sor erőszakos módszert ölel fel, amelyek közül csak a korszakalkotókat vettük szemügyre mint a tőke eredeti felhalmozásának módszereit. A közvetlen termelők kisajátítását a legkíméletlenebb vandalizmussal és a leggyalázatosabb, legpiszkosabb, legkicsinyesebben gyűlölködő szenvedélyek ösztönzésére hajtják végre. A saját munkával létrehozott, úgyszólván az egyes, független dolgozó egyénnek és munkafeltételeinek összenövésén nyugvó magántulajdont kiszorítja a tőkés magántulajdon, amely idegen, de formailag szabad munka kizsákmányolásán nyugszik.251* 251* „A társadalomnak egy egészen új állapotában vagyunk … afelé haladunk, hogy a tulajdon minden fajtáját elválasszuk a munka minden fajtájától.” (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, II. köt. 434. old.)*
Mihelyt ez az átalakulási folyamat a régi társadalmat elég mélyen és elég nagy területen szétbomlasztotta, mihelyt a munkások proletárokká, munkafeltételeik tőkévé változtak, mihelyt a tőkés termelési mód a saját lábán áll, a munka további társadalmasítása és a földnek és más termelési eszközöknek további átváltoztatása társadalmilag kiaknázott, tehát közös termelési eszközökké, ennélfogva a magántulajdonosok további kisajátítása, új formát ölt. Amit most ki kell sajátítani, az már nem az önállóan gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés.
Ez a kisajátítás maguknak a tőkés termelés benső törvényeinek játéka útján, a tőkék centralizációja útján megy végbe. Egy-egy tőkés sok tőkést üt agyon. Ezzel a centralizációval, vagyis sok tőkésnek kevés tőkés által történő kisajátításával karöltve kifejlődik mind nagyobb méretekben a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technikai alkalmazása, a föld tervszerű kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csak közösen alkalmazható munkaeszközökké, minden termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket, valamennyi nép bekapcsolása a világpiac hálózatába és ezzel a tőkés rendszer nemzetközi jellege. Ugyanakkor, amikor folytonosan csökken azoknak a tőkemágnásoknak a száma, akik ennek az átalakulási folyamatnak összes előnyeit bitorolják és monopolizálják, nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás, de nő a mind nagyobbra duzzadó és magának a tőkés termelési folyamatnak a mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.
A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.
Az egyének saját munkáján nyugvó, szétforgácsolt magántulajdonnak tőketulajdonná való átváltoztatása természetesen hasonlíthatatlanul hosszadalmasabb, keményebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelési üzemen nyugvó tőkés tulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná. Ott arról volt szó, hogy a nép tömegét kisajátította néhány bitorló, itt arról, hogy néhány bitorlót kisajátít a nép tömege.252* 252* „Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen … Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke. A középrendek, a kisiparos, a kiskereskedő, a kézműves, a paraszt, mind azért harcolnak a burzsoázia ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják … reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé fordítani.” (Karl Marx und F. Engels: „Manifest dér Kommunistischen Partei”, London 1848, 11., 9. old. [Marx és Engels Művei, 4. köt. 452., 450—451. old.])*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – Az ipari tőkés keletkezése (idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)
6. Az ipari tőkés keletkezése
Az ipari238* tőkés keletkezése nem olyan lassú módon ment végbe, mint a bérlőé. 238* Az ipari itt a mezőgazdasági ellentéte. „Kategorikus” értelemben a bérlő éppúgy ipari tőkés, mint a gyáros.*
Kétségtelen, hogy nem egy kis céhmester és még több önálló kis kézműves, sőt bérmunkás is változott át kis tőkéssé, s bérmunka fokról fokra nagyobb kizsákmányolása és ennek megfelelő felhalmozás révén sans phrase [egyszerűen] tőkéssé. A tőkés termelés gyermekkorában sokszor úgy történt, mint a középkori városok gyermekkorában, amikor azt a kérdést, hogy a szökött jobbágyok közül ki legyen mester és ki szolga, többnyire a szökés korábbi vagy későbbi időpontja döntötte el. Ennek a módszernek a csigalassúsága azonban semmiképpen sem felelt meg az új világpiac kereskedelmi szükségleteinek, amelyet a XV. század végének nagy felfedezései teremtettek meg. De a középkor örökül hagyta a tőke két különböző formáját, amelyek a legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatokban megérlelődnek és a tőkés termelési mód korszaka előtt „a” tőkének [Kapital quand méme] számítanak — az uzsoratőkét és a kereskedőtökét. „Jelenleg a társadalom minden gazdagsága elsőbb a tőkés birtokába kerül… ő fizeti a földtulajdonosnak a járadékát, a munkásnak a bérét, az adó- és a tizedszedőnek a követeléseiket, és magának megtartja a munka évi termékének nagy, valójában a legnagyobb és folytonosan növekvő részét. A tőkés most, azt lehet mondani, az első tulajdonosa a közösség minden gazdagságának, habár semmiféle törvény nem ruházta rá a jogot ehhez a tulajdonhoz… Ezt a tulajdonban beállt változást a tőke után való kamatszedés… idézte elő; és nem kevéssé furcsa, hogy Európa összes törvényhozói törekedtek megakadályozni ezt uzsora elleni statútumokkal… A tőkés hatalma az ország minden gazdagsága felett teljes forradalom a tulajdonjogban, és mely törvény vagy sorozata törvényeknek idézte ezt elő?”239* A szerzőnek azt kellett volna önmagának mondania, hogy forradalmakat nem törvényekkel csinálnak.
Az uzsora és kereskedelem révén képződött pénztőkét a vidéken a hűbéri berendezkedés, a városokban a céhberendezkedés megakadályozta abban, hogy átváltozzék ipari tőkévé.240* Ezek a korlátok a hűbéri kíséretek feloszlatásával, a földművesnép kisajátításával és részleges elűzésével leomlottak. Az új manufaktúrákat tengeri kiviteli kikötőkben vagy a vidék olyan pontjain létesítették, amelyek kívül estek a régi városok és céhberendezkedésük ellenőrzési körén. Ezért Angliában a corporate townok [céhes városok] elkeseredett küzdelmet folytattak az iparnak ez új melegágyai ellen.
Amerika arany- és ezüsttelepeinek felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaságba döntése és a bányákba való elevenen-eltemetése, Kelet-India kezdődő meghódítása és kifosztása, Afrika átváltoztatása kereskedelmi vadaskertté, ahol feketebőrűekre vadásznak, ez jelzi a tőkés termelés korszakának hajnalát. Ezek az idilli folyamatok az eredeti felhalmozás fő mozzanatai. Nyomukban jár az európai nemzetek kereskedelmi háborúja, amelynek színhelye az egész földkerekség. Kezdődik Németalföldnek Spanyolországtól való elszakadásával, óriási méreteket ölt Anglia antijakobinus háborújában, még tovább folyik a Kína elleni ópiumháborúkban stb. 239* The Natural and Artificial Right of Property Contrasted” [A tulajdon természetes és mesterséges jogának szembeállítása], London 1832, 98—99. old. A névtelen írás szerzője Th. Hodgskin.* 240* Még 1794-ben is a leedsi kis posztókészítők küldöttséget menesztettek a parlamenthez, hogy petíciót nyújtsanak be egy olyan törvény érdekében, amely minden kereskedőnek megtiltja, hogy gyárossá legyen. (Dr. Aikin. „.Description etc.”)*
Az eredeti felhalmozás különböző mozzanatai, többé-kevésbé időbeli sorrendben, főleg Spanyolországra, Portugáliára, Hollandiára, Franciaországra és Angliára oszlanak el. Angliában a XVII. század végén rendszeresen egyesítik e mozzanatokat a gyarmati rendszerben, az államadósságok rendszerében, a modern adórendszerben és a protekcionizmus rendszerében. Ezek a módszerek részben a legbrutálisabb erőszakon alapulnak, például a gyarmati rendszer. De valamennyien felhasználják az államhatalmat, a koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot, hogy a hűbéri termelési mód tőkés termelési móddá való átváltozásának folyamatát mesterségesen előmozdítsák és az átmeneteket megrövidítsék. Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes. Maga is gazdasági potencia.
A keresztény gyarmati rendszerről egy ember, akinek a kereszténység a specialitása. W. Howitt, a következőket mondja: „Azoknak a barbárságoknak és elvetemült rémtetteknek, amelyeket az úgynevezett keresztény fajok elkövettek a világ minden táján és minden nép ellen, amelyet le tudtak igázni, nincs párja a világtörténelem semmilyen korszakában, semmilyen fajnál, bármilyen vad és műveletlen, könyörtelen és szemérmetlen volt is az.”241* A holland gyarmati gazdálkodás története — és Hollandia a XVII. század tőkés mintanemzete volt — „az árulás, megvesztegetés, orgyilkosság és aljasság felülmúlhatatlan képét tárja elénk”.242* Mi sem jellemzőbb, mint celebeszi emberrabló rendszerük, amellyel Jáva számára rabszolgákat szereztek. Az emberrablókat e célra külön kiképezték. A rabló, a tolmács és az eladó voltak a főszereplők ebben az üzletben, és bennszülött hercegek a főeladók. Az elrabolt ifjakat a celebeszi titkos börtönökbe rejtették, míg megértek arra, hogy a rabszolga- hajókra küldjék őket. Egy hivatalos jelentés a következőket mondja: „Ez az egy város, Makasszar, például tele van titkos börtönökkel, egyik szörnyűbb, mint a másik, zsúfolva nyomorultakkal, a kapzsiság és zsarnokság áldozataival, akiket erőszakkal elszakítottak családjuktól és láncra vertek.” Hogy Malakkát hatalmukba kerítsék, a hollandok megvesztegették a portugál kormányzót. Ez 1641-ben beeresztette őket a városba. Rögtön házához siettek és meggyilkolták, hogy „lemondhassanak” a 21 875 font sterling megvesztegetési díj megfizetéséről. 241* William Howitt: „Colonization and Christianity. A Popular History of the Treatment of the Natives by the Europeans in all their Colonies” [Gyarmatosítás és kereszténység; népszerű története annak, hogyan bánnak az európaiak a bennszülöttekkel valamennyi gyarmatukon], London 1838, 9. old. A rabszolgákkal való bánásmódról jó összeállítás található Charles Comte „Traité de la législation”-jában [Értekezés a törvényhozásról], III. kiad., Brüsszel 1837. Ezt az anyagot részleteiben kell tanulmányozni, hogy meglássuk, mivé teszi a burzsoá önmagát és a munkást ott, ahol a világot zavartalanul a saját képére formálhatja.* 242* Thomas Stamford Raffles, late Lieutenant Governor of that island: „The History of Java”, London 1817. [II. köt. CXC—CXCI. old.]*
Ahová a lábukat betették, pusztulás és elnéptelenedés járt a nyomukban. Banjuwanginak, egy jávai tartománynak 1750-ben több mint 80 000 lakosa volt, 1811-ben már csak 8000. Ez a doux commerce [szelíd kereskedelem]!
Az Angol Kelet-Indiai Társaság157, mint ismeretes, a kelet-indiai politikai uralmon kívül megkapta a teakereskedelemnek és az egész kínai kereskedelemnek, valamint az Európából jövő és Európába menő áruk szállításának a kizárólagos monopóliumát is. Az indiai partok mentén és a szigetek közt való hajózás, valamint az India belsejében űzött kereskedelem azonban a Társaság főbb tisztviselőinek monopóliumává lett. A só, az ópium, a betel és más áruk monopóliuma a gazdagság kimeríthetetlen kincsesbányája volt. Maguk a tisztviselők szabták meg az árakat, és kedvük szerint nyúzták a szerencsétlen hindut. A főkormányzó részt vett ebben a magánkereskedelemben. Kegyencei olyan feltételekkel kaptak szerződéseket, amelyek segítségével, okosabban, mint az alkimisták, semmiből aranyat csináltak. Nagy vagyonok nőttek ki a földből gomba módra egy nap alatt, az eredeti felhalmozás végbement egyetlen shilling előlegezése nélkül. A Warren Hastings ellen indított bírói eljárás tele van ilyen példákkal. Nézzünk egy esetet. Egy ópiumszerződést egy bizonyos Sullivannak juttatnak, abban a pillanatban, amikor — hivatalos megbízásból — Indiának az ópium-kerületektől egészen távol levő részébe utazik. Sullivan eladja a szerződést 40 000 £-ért egy bizonyos Binn-nek, Binn még aznap továbbadja 60 000 £-ért, és a szerződés végső megvásárlója és kivitelezője kijelenti, hogy még ezután is óriási nyereséget zsebelt be. A parlament elé terjesztett jegyzék szerint a Társaság és tisztviselői 1757 és 1766 között 6 millió £-et ajándékoztattak maguknak az indiaiakkal! 1769—70-ben az angolok mesterségesen éhínséget idéztek elő azzal, hogy minden rizst összevásároltak és csak szédületes árakon voltak hajlandók újra eladni.243* 243* 1866-ban egyetlen tartományban, Orissában, több mint egymillió hindu halt éhen. Mindazonáltal az angolok arra törekedtek, hogy meggazdagítsák az indiai állampénztárakat, azokkal az árakkal, amelyeken az éhezőknek élelmet adtak.*
A bennszülöttekkel a legveszettebben természetesen a kizárólag kiviteli kereskedelemre szánt ültetvényeken bántak, mint Nyugat-Indiában, továbbá a szabad rablás és gyilkolás prédájára engedett gazdag és sűrűn lakott országokban, mint Mexikóban és Kelet-Indiában. Mindazonáltal a tulajdonképpeni gyarmatokon sem tagadta meg önmagát az eredeti felhalmozás keresztény jellege. A protestantizmus józan virtuózai, Új-Anglia puritánjai 1703-ban assembly-uk [törvényhozó gyűlésük] határozatai alapján 40 £ jutalmat tűztek ki minden indián skalpra és minden foglyul ejtett rézbőrűre; 1720-ban 100 £ jutalmat minden skalpra; 1744-ben, miután Massachusetts-Bay egy bizonyos törzset lázadónak nyilvánított, a következő árak voltak érvényben: férfi — 12 éves vagy idősebb — skalpjáért 100 £ új pénzben, férfi fogolyért 105 £, elfogott nőkért és gyermekekért 55 £, nők és gyermekek skalpjáért 50 £! Néhány évtizeddel később a gyarmati rendszer megbosszulta magát a kegyes pilgrim fathers158 időközben lázadóvá vált utódain. Angol ösztönzésre és angol zsoldban indián csatabárddal [tomahawk] öldösték őket. A brit parlament kijelentette, hogy a vérebek és a skalpolás olyan „eszközök, amelyeket Isten és a természet adott a kezébe”.
A gyarmati rendszer melegházszerűen érlelte a kereskedelmet és a hajózást. A „Gesellschaften Monopolia” (Luther) a tőkekoncentráció hatalmas emeltyűi voltak. A gyorsan sarjadó manufaktúrák számára a gyarmat felvevőpiacot és a piaci monopólium által hatványozott felhalmozást biztosított. Az Európán kívül közvetlenül fosztogatással, rabszolgaságba döntéssel és rablógyilkossággal zsákmányolt kincs visszaáramlott az anyaországba és itt átváltozott tőkévé. Hollandia, amely a gyarmati rendszert elsőnek fejlesztette ki teljesen, már 1648-ban kereskedelmi nagyságának tetőpontján állott. „A kelet-indiai kereskedelem, valamint az Európa délnyugati és északkeleti része közötti forgalom szinte kizárólag az ő birtokában volt. Halászatának, tengerhajózásának, manufaktúráinak nem volt párja egyetlen országban sem. A köztársaság tőkéje talán jelentékenyebb volt, mint Európa többi országáé együttvéve.”159 Gülich elfelejti hozzátenni: Hollandia néptömegeit már 1648-ban jobban túldolgoztatták, elszegényítették és brutálisabban elnyomták, mint Európa többi országának néptömegeit együttvéve.
Manapság az ipari hegemóniával együtt jár a kereskedelmi hegemónia. A tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban ellenben a kereskedelmi hegemónia biztosítja az ipari uralmat. Innen adódik az a döntő szerep, amelyet a gyarmati rendszer akkoriban játszott. Ő volt „az idegen isten”, aki odaállt az oltárra Európa régi bálványai mellé, és egy szép napon egy csapással ledöntötte valamennyit. A gyarmati rendszer nyilvánította a többletcsinálást az emberiség végső és egyetlen céljának.
A közhiteinek, azaz az államadósságoknak a rendszere, amelynek kezdeteit Genovában és Velencében már a középkorban felfedezzük, a manufaktúra-időszakban egész Európát birtokába kerítette. A gyarmati rendszer a maga tengeri kereskedelmével és kereskedelmi háborúival melegház volt számára. Így először Hollandiában vetette meg a lábát. Az államadósság, azaz az állam — akár önkényuralmi, akár alkotmányos vagy köztársasági ez — elidegenítése rányomja bélyegét a tőkés korszakra. Az úgynevezett nemzeti gazdagság egyetlen része, amely a modern népeknek valóban közös birtokába kerül — államadósságuk.243a* Ezért egészen következetes az a modern tanítás, mely szerint egy nép annál gazdagabb, minél mélyebbre merül az adósságban. A közhitel a tőke hitvallásává lesz. És az állam eladósodásának megkezdődésével már nem a szentlélek ellen való bűn az, amire nincs bocsánat, hanem az államadósággal szemben való hitszegés. 243a* William Cobbet megjegyzi, hogy Angliában minden közintézményt „királyinak” neveznek, kárpótlásul viszont ott van a „nemzeti” adósság (national debt).*
Az államadósság az eredeti felhalmozás egyik legerőteljesebb emeltyűjévé válik. Mintha csak varázsvesszővel érintené, a nem-termelő pénzt nemzőerővel ruházza fel és így tőkévé változtatja anélkül, hogy ezért az ipari, sőt még az uzsorabefektetéstől is elválaszthatatlan fáradságnak és veszélynek kellene kitennie magát. Az állam hitelezői a valóságban semmit sem adnak, mert a kölcsönadott összeget könnyen átruházható állami adósságkötvényekké változtatják, melyek kezükben továbbra is éppen úgy működnek, mintha ugyanannyi készpénz volnának. De ha eltekintünk is a semmittevő járadékosok így teremtett osztályától és a kormányzat és a nemzet között közvetítőt játszó pénzemberek rögtönzött gazdagságától — valamint az adóbérlők, kereskedők, magángyárosok rögtönzött gazdagságától is, akiknek minden államkölcsön egy-egy jókora darabja égből hullott tőkét jelent —, az államadósság lendítette fel a részvénytársaságokat, a legkülönbözőbb fajtájú átruházható értékpapírokkal való kereskedést, az ázsióüzletet, egyszóval: a tőzsdejátékot és a modern bankokráciát.
A nemzeti címmel felcicomázott nagybankok születésüktől kezdve csak magánspekulánsok társaságai voltak, amelyek a kormány mellé álltak és — hála kapott kiváltságaiknak — tudtak neki pénzt kölcsönözni. Ezért az államadósság felhalmozódásának nincs csalhatatlanabb fokmérője, mint e bankok részvényeinek fokozatos emelkedése, amely bankok teljes kibontakozása az Angol Bank alapításától kelteződik (1694). Az Angol Bank azzal kezdte, hogy pénzét 8%-ért odakölcsönözte a kormánynak; ezzel egyidejűleg a parlamenttől felhatalmazást kapott arra, hogy ugyanabból a tőkéből pénzt kovácsoljon azáltal, hogy azt a közönségnek még egyszer kölcsönadta bankjegyek formájában. Jogában állott ezekkel a bankjegyekkel váltót leszámítolni, árura kölcsönt adni és nemesfémet vásárolni. Nem sok időbe telt és ez a magagyártotta hitelpénz lett az az érme, amellyel az Angol Bank az államnak kölcsönöket nyújtott és amellyel az állam számlájára az államadósság kamatait kifizette. Nem elég, hogy az egyik kezével adott, hogy a másikkal többet kapjon vissza; miközben ezt visszakapta, örökös hitelezője maradt a nemzetnek az utolsó kölcsönzött fillérig. Lassanként az ország fémkincsének nélkülözhetetlenőrzőjévé és az egész kereskedelmi hitel gravitációs középpontjává vált. Ugyan abban az időben, amikor megszűnt Angliában a boszorkányégetés, megkezdték a bankjegyhamisítók felakasztását. Hogy a bankokraták, pénzemberek, járadékosok, ügynökök, tőzsdei alkuszok és tőzsdei hiénák e fajzatának hirtelen felbukkanása a kortársakra milyen hatást tett, ezt a korszak írásai, például Bolingbroke munkái bizonyítják.243b* 243b* „Ha a tatárok ma elárasztanák Európát, igen nehéz volna velük megértetni, mit jelent nálunk egy pénzember.” (Montesquieu: „Esprit des lois”, londoni kiadás, 1769, IV. köt. 33.old )*
Az államadósságokkal együtt létrejött egy nemzetközi hitelrendszer, amely gyakran elrejti az eredeti felhalmozás egyik forrását ennél vagy annál a népnél. Így a velencei rablórendszer aljasságai alkotják Hollandia tőkegazdagságának egy ilyen rejtett alapzatát, a hanyatló Velence ugyanis nagy pénzösszegeket adott kölcsön Hollandiának. Ugyanígy áll a dolog Hollandia és Anglia között. Hollandia manufaktúráit már a XVIII. század elején messze túlszárnyalták, és Hollandia megszűnt vezető kereskedő- és ipari nemzet lenni. Ezért 1701 és 1776 között az lesz egyik fő üzletévé, hogy óriási tőkéket kölcsönöz ki, kiváltképpen hatalmas versenytársának, Angliának. Hasonló az eset ma Anglia és az Egyesült Államok között. Sok tőke, amely az Egyesült Államokban ma születési bizonyítvány nélkül fellép, nem egyéb Angliában csak tegnap tőkésített gyermekvérnél.
Minthogy az államadósság az állami bevételekre támaszkodik, amelyeknek fedezniök kell az évi kamat- stb. fizetéseket, a modern adórendszer a nemzeti kölcsönök rendszerének szükségszerű kiegészítője lett. A kölcsönök lehetővé teszik a kormány számára, hogy rendkívüli kiadásokat fedezzen anélkül, hogy az adófizető ezt azonnal megérezné, de később mégis adóemelést tesznek szükségessé. Másrészt az egymást követő adósságok felhalmozódása által előidézett adóemelés arra kényszeríti a kormányt, hogy új rendkívüli kiadásoknál mindig újabb kölcsönöket vegyen fel. A modern adóügy, amelynek tengelyét azok az adók alkotják, amelyeket a legszükségesebb létfenntartási eszközökre kivetnek (tehát azokat megdrágítják), ezért magában hordja az automatikus fokozódás csíráját. A túladóztatás nem esetleges, hanem ellenkezőleg, alapelv. Ezért Hollandiában, ahol ez a rendszer először honosodott meg, de Witt, a nagy hazafi. Maximáiban úgy ünnepelte, mint a legjobb rendszert arra, hogy a bérmunkást alázatossá, mértékletessé, szorgalmassá és — munkával túlterheltté tegyék. Az a romboló hatás, amelyet ez a rendszer a bérmunkások helyzetére gyakorol, itt mégis kevésbé érdekel bennünket, mint a parasztoknak, a kézműveseknek, egyszóval a kis középosztály valamennyi alkotórészének általa előidézett erőszakos kisajátítása. Erről a vélemények még a polgári közgazdászok körében sem térnek el. Kisajátító hatékonyságát még erősíti a protekcionizmus rendszere, amely a modern adórendszernek lényeges alkotórésze.
A gazdagság tőkésítésében és a tömegek kisajátításában az államadósságnak és a neki megfelelő adórendszernek oly nagy része van, hogy ez sok írót, mint például Cobbettet, Doubledayt és másokat arra a gondolatra vezetett, hogy helytelenül itt keressék a modern népek nyomorának alapvető okát.
A protekcionizmus rendszere mesterséges eszköz volt arra, hogy gyárosokat gyártsanak, független munkásokat kisajátítsanak, a nemzet termelési és létfenntartási eszközeit tőkésítsék, a hagyományos termelési módból a modern termelési módba való átmenetet erőszakosan lerövidítsék. Az európai államok tülekedtek e találmány szabadalmáért, és ha már egyszer a többletcsinálók szolgálatába állottak, e célból nemcsak saját népüket sarcolták meg közvetett módon védővámokkal, közvetlenül kiviteli prémiumokkal stb. A függő helyzetben levő szomszéd országokban minden ipart erőszakkal kiirtottak, mint például Anglia az írországi gyapjú-manufaktúrát. Az európai szárazföldön Colbert eljárása alapján a folyamatot még jobban leegyszerűsítették. A gyáros eredeti tőkéje itt részben közvetlenül az államkincstárból folyik. „Miért keressük”, kiált fel Mirabeau, „oly messze az okot, hogy miért virágzott Szászországban a manufaktúra a hétéves háború előtt? 180 millió államadósság!”244*
A gyarmati rendszer, az államadósságok, az adóteher, a protekcionizmus, a kereskedelmi háborúk stb., a tulajdonképpeni manufaktúra-időszak e szülöttei, óriásira nőnek a nagyipar gyermekkorában. A nagyipar megszületését a nagy heródesi gyermekrablással ünneplik meg. Mint a királyi tengerészet, a gyárak is erőszakkal toborozzák újoncaikat. Bármennyire egykedvűen szemléli is Sir F. M. Eden a földművesnép földtől való megfosztásának a XV. század utolsó harmadától az ő koráig, a XVIII. század végéig folytatódó borzalmait, bármennyire önelégülten kíván is szerencsét ehhez a folyamathoz, amely „szükséges” ahhoz, hogy a tőkés mezőgazdaságot és a „szántóterület és a legelő közti igazi arányt kialakítsák”; mégsem tanúsít ugyanilyen gazdasági megértést az iránt, hogy a gyermekrablás és a gyermekrabszolgaság szükséges ahhoz, hogy a manufaktúra-üzem gyári üzemmé változzék át és a tőke és a munkaerő közti igazi arány helyreálljon. A következőket mondja: „Talán érdemes a közönségnek mérlegelnie, vajon bármilyen manufaktúra, amelynek az eredményes üzletvitelhez cottage-okból és dologházakból szegény gyermekeket kell elrabolnia, hogy ezeket csoportonként felváltva az éjszaka nagy részén át robotoltassa és a pihenéstől megfossza; egy manufaktúra, amely ezenkívül különböző korosztályú, hajlamú és mindkét nembeli csoportokat úgy összekever, hogy a ragadós példa feltétlenül romlottsághoz és feslettséghez vezet — vajon egy ilyen manufaktúra gyarapíthatja-e a nemzeti és az egyéni boldogság összességét?”245* „Derbyshire-ben, Nottinghamshire-ban és különösen Lancashire-ben”, mondja Fielden, „a nemrégiben feltalált gépi berendezést nagy gyárakban alkalmazták, olyan folyóvíz közvetlen közelében, amellyel vízikereket lehet hajtani. Ezeken a helyeken, távol a városoktól, hirtelen sok ezer kéz vált szükségessé; és főleg az eddig viszonylag gyéren lakott és terméketlen Lancashire-nek most mindenekelőtt népességre volt szüksége. A kicsi és fürge ujjakat keresték elsősorban. Rögtön az a szokás támadt, hogy különböző londoni, birminghami és más egyházközségek dologházaiból tanoncokat (!) hozattak. Sok-sok ezer ilyen kicsi, gyámoltalan teremtést, 7-től 13 vagy 14 éves korig, szállítottak így északra. 244* „Pourquoi aller chercher si loin la cause de l’éclat manufacturier de la Saxe avant la guerre? Cent quatre-vingt millions de dettes faites par les souverains!” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, VI. köt. 101. old.)* 245* Eden: „The State of the Poor”, II. könyv, I. fej., 421. old.*
Az volt a szokás, hogy a tanoncokat a mester” (azaz a gyermekrabló) „ruházta, élelmezte és szállásolta el a gyár közelében levő »tanoncházban«. Felügyelőket szerződtettek, hogy munkájukat ellenőrizzék. Ezeknek a rabszolgahajcsároknak érdekükben állott a gyermekeket a végsőkig megdolgoztatni, mert fizetésük attól a termékmennyiségtől függött, amelyet a gyermekből ki tudtak préselni. Ennek természetes következménye a kegyetlenség volt… Sok gyári kerületben, különösen Lancashire-ben, a legszívfájdítóbb módon kínozták ezeket az ártatlan és védtelen teremtéseket, akiket a gyáros uraknak bizományba adtak. Agyonhajszolták őket túlzott munkával … korbácsolták, megláncolták és legválogatottabb, körmönfont kegyetlenséggel kínozták őket; sok esetben csonttá soványodtak, miközben a korbács munkára kényszerítette őket… Sőt néhány esetben a gyermekeket öngyilkosságba kergették!… Derbyshire, Nottinghamshire és Lancashire szép és romantikus völgyei, a nyilvánosság szeme elől elzárva, a kínzás és gyakran a gyilkolás szörnyű pusztaságaivá váltak!… A gyárosok profitja óriási volt. Ez csak növelte farkasétvágyukat. Megkezdték az éjjeli munka gyakorlatát, azaz miután a kezek egyik csoportja kimerült a nappali munkától, egy másik csoportot tartottak készenlétben az éjjeli munkára; a nappali csoport azokba az ágyakba vándorolt, amelyeket az éjszakai csoport éppen elhagyott és fordítva. Néphagyomány Lancashire-ben, hogy az ágyak sohasem hűltek ki.”246* 246* John Fielden: „The Curse of the Factory System”, 5—6. old. A gyárrendszer kezdete gyalázatosságairól v. ö. dr. Aikin: (1795) „Description etc.”, 219. old., és Gisborne: „Inquiry into the Duties of Men” [Vizsgálódás az emberek kötelességeiről], 1795, II. köt. — Minthogy a gőzgép a gyárakat a vidéki vízesések mellől a városok közepébe telepítette, a „lemondó kedvű” többletcsináló most kéznél találta a gyermekanyagot, anélkül hogy erőszakkal kellett volna rabszolgákat hozatnia a dologházakból. — Amikor Sir R. Peel („a plauzibilitás miniszterének” atyja) 1815-ben a gyermekek védelmére irányuló törvényjavaslatát beterjesztette, F. Horner (a bullion-bizottság160 lumene [esze] és Ricardo meghitt barátja) kijelentette az alsóházban: „Köztudomású, hogy egy csődbement gyáros értékeivel együtt gyári gyermekek egy bandáját — ha szabad ezt a kifejezést használnia — kínálták eladásra és árverezték el nyilvánosan, mint az illető tulajdonának részét. Két évvel ezelőtt” (1813) „undorító eset került a King’s Bench161 elé. Egy csomó fiúról volt szó. Egy londoni egyházközség átadta őket egy gyárosnak, aki a gyermekeket továbbadta egy másiknak. Végül is néhány emberbarát a teljes kiéhezettség (absolute famine) állapotában talált rájuk. Egy másik, még undorítóbb esetet mint a parlamenti vizsgáló bizottság tagja tudott meg. Néhány évvel ezelőtt egy londoni egyházközség és egy lancashire-i gyáros szerződésre léptek, amelyben megállapodtak, hogy a gyáros köteles minden 20 egészséges gyermek után egy gyengeelméjűt átvenni.”*
A tőkés termelésnek a manufaktúra-időszak alatti fejlődésével Európa közvéleménye elvesztette szégyenérzetének és lelkiismeretének utolsó maradványait is. A nemzetek cinikusan kérkedtek minden gyalázatossággal, amely eszközül szolgált a tőkefelhalmozáshoz. Olvassuk el például a jámbor A. Andersen naiv kereskedelmi krónikáját. Ebben az angol állambölcsesség diadalának kürtölik ki, hogy Anglia az utrechti békében az asiento-szerződéssel62 kikényszerítette a spanyoloktól azt a kiváltságot, hogy a rabszolgakereskedelmet, amelyet addig csak Afrika és az angol Nyugat-India között űzött, most Afrika és a spanyol Amerika között is űzhesse. Anglia jogot kapott arra, hogy 1743-ig évente 4800 négerrel lássa el a spanyol Amerikát. Ez egyúttal hivatalos takaróul szolgált a brit csempészet számára. Liverpool a rabszolgakereskedelem bázisán nőtt naggyá. Ez volt az ő módszere az eredeti felhalmozásra. És a liverpooli „tiszteletreméltó polgárság” mind a mai napig Pindarosza a rabszolgakereskedelemnek, amely — vö. dr. Aikin idézett 1795-ös írásával — „a kereskedelmi vállalkozó szellemet a szenvedélyig fokozza, remek tengerészeket nevel és óriási pénzeket jövedelmez”. Liverpool 1730-ban 15 hajót foglalkoztatott rabszolgakereskedelemmel, 1751-ben 53-at, 1760-ban 74-et, 1770-ben 96-ot és 1792-ben 132-t.
A pamutipar, miközben Angliában bevezette a gyermekrabszolgaságot, egyúttal megadta a lökést ahhoz, hogy az Egyesült Államok korábban többé- kevésbé patriarchális rabszolgagazdálkodása kereskedelmi kizsákmányoló rendszerré változzék át. Egyáltalában az európai bérmunkások burkolt rabszolgaságához szükség volt arra az alapzatra, amelyet az Újvilág sans phrase [kertelés nélküli] rabszolgasága nyújtott.247*
Tantae molis erat163 a tőkés termelési mód „örök természeti törvényeinek” szabad utat teremteni, a munkások és a munkafeltételek szétválasztási folyamatát véghezvinni, az egyik póluson a társadalmi termelési és létfenntartási eszközöket tőkévé, a másik póluson a nép nagy tömegét bérmunkássá, szabad „dolgozó szegénnyé”, a modern történelem e mesterséges termékévé változtatni.248* 247* 1790-ben az angol Nyugat-Indiában 10 rabszolga, a franciában 14, a hollandban 23 jutott 1 szabad emberre. (Henry Brougham: „An Inquiry into the Colonial Policy of the European Powers” [Vizsgálódás az európai hatalmak gyarmati politikájáról], Edinburgh 1803, II. köt. 74. old.)* 248* A „labouring poor” [dolgozó szegény] kifejezés az angol törvényekben attól a pillanattól kezdve fordul elő, amikor a bérmunkások osztálya figyelemreméltóvá válik. A „labouring poor” ellentéte egyrészt az „idle poornak” [dologtalan szegénynek], koldusoknak stb., másrészt azoknak a munkásoknak, akik még nem megkopasztott csirkék, hanem tulajdonosai munkaeszközeiknek. A „labouring poor” kifejezés a törvényből átment a politikai gazdaságtanba, Culpepertől, J. Childtól stb. kezdve A. Smithig és Edenig. Ezen az alapon ítéljük meg az „execrable political cantmonger” [utálatos politikai képmutató] Edmund Bürke bonne foiját [jóhiszeműségét], amikor a „labouring poor” kifejezést „execrable political cantnak” [utálatos politikai képmutatásnak] nyilvánítja. Ez a tányérnyaló, aki az angol oligarchia zsoldjában a francia forradalommal szemben a romantikust játszotta, éppen úgy, ahogyan az észak-amerikai gyarmatok zsoldjában az amerikai bonyodalmak kezdetén az angol oligarchiával szemben a liberálist, keresztül-kasul közönséges burzsoá volt: „A kereskedelem törvényei a természet törvényei és következésképpen Isten törvényei.” (E. Burke: „Thoughts and Details on Scarcity”, 31—32. old.) Nem csoda, ha isten és a természet törvényeihez híven önmagát mindig a legjobb piacon adta el! Tucker tiszteletes írásaiban — Tucker pap volt és tory, egyébként azonban tisztességes ember és derék politikai gazdász — igen jó jellemzést találunk erről az Edmund Burke-ről abból az időből, amikor liberális volt. A gyalázatos jellemtelenség közepette, amely manapság uralkodik és hódolatteljesen hisz a „kereskedelem törvényeiben”, kötelességünk újra és újra megbélyegezni a Burke-öket, akik utódaiktól csak egyben különböznek — tehetségben!*
Ha a pénz, Augier szerint, „félorcáján természetes vérfoltokkal jön a világra”249*, akkor a tőke tetőtől talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva.250* 249* Marie Augier: „Du crédit public” [Az állami hitelről], (Párizs 1842, 265. old.)* 250* „A tőke, mondja a Quarterly Reviewer, menekül a tumultustól és a viszálytól, és félénk természetű. Ez nagyon igaz, de mégsem a teljes igazság. A tőke irtózik a profit hiányától vagy a nagyon kicsi profittól, mint a természet az ürességtől. Megfelelő profit esetén a tőke bátor lesz. 10 százalékos biztos profit, és mindenütt alkalmazható; 20 százaléknál élénkké válik; 50 százaléknál határozottan vakmerő; 100 százalékért minden emberi törvényt lábbal tipor; 300 százalék — és nincs olyan bűntett, amelyet meg ne kockáztatna, még ha akasztófa fenyegeti is. Ha a tumultus és a viszály profitot hoz, mindkettőt szítani fogja. Bizonyíték: a csempészet és a rabszolgakereskedelem.” (T. J. Dunning: „Trades’ Unions and Strikes” 35—36. old.)*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – A mezőgazdasági forradalom (idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)
5. A mezőgazdasági forradalom visszahatása az iparra. A belső piac kialakítása
az ipari tőke számára
A földművesnép lökésszerűen végbemenő és folyton megújuló kisajátítása és elűzése, mint láttuk, a céhviszonyokon teljesen kívül álló proletároknak mind újabb és újabb tömegét bocsátotta a városi ipar rendelkezésére; olyan szerencsés körülmény volt ez, amely az öreg A. Andersont (nem cserélendő össze James Andersonnal) kereskedelemtörténetében arra késztette, hogy a gondviselés közvetlen beavatkozását lássa benne. Az eredeti felhalmozásnak ennél az eleménél még időznünk kell egy pillanatig. A független, önállóan gazdálkodó földművesnép megritkulásának nemcsak az ipari proletariátus összesűrűsödése felelt meg, mint ahogy Geoffroy Saint-Hilaire a világanyag egyik helyen való összesűrűsödését azzal magyarázza, hogy másutt megritkult.230* Annak ellenére, hogy művelőinek száma csökkent, a föld továbbra is ugyanannyi vagy több terméket hozott, mert a földtulajdonviszonyokban végbemenő forradalom a művelés tökéletesített módszereivel, nagyobb kooperációval, a termelési eszközök koncentrációjával stb. járt együtt, és mert a mezőgazdasági bérmunkásokat nemcsak intenzívebben dolgoztatták231*, hanem a termelésnek az a mezeje is, amelyen önmaguk számára dolgoztak, mindinkább összezsugorodott. A földművesnép szabaddá tett részével együtt tehát korábbi tápláléka is szabaddá lesz. Ez most a változó tőke anyagi elemévé változik át. A földjétől megfosztott paraszt arra kényszerül, hogy ezeknek az élelmiszereknek az értékét új urától, az ipari tőkéstől a munkabér formájában megvásárolja. S ami a létfenntartási eszközökre, az érvényes az ipar hazai mezőgazdasági nyersanyagára. Az állandó tőke elemévé változott.
Tegyük fel például, hogy a vesztfáliai parasztok egy részét, akik II. Frigyes idejében mindnyájan, ha selymet nem is155, de lent fontak, erőszakkal kisajátítják és elkergetik földjéről, másik, hátramaradó részüket pedig nagybérlők napszámosává változtatják. Ezzel egyidejűleg nagy lenfonodák és szövödék jönnek létre, ahol a „szabaddá tettek” most bérért dolgoznak. A len ugyanolyannak látszik, mint azelőtt. Egyetlen rostja sem változott, de új társadalmi lélek költözött testébe. Most a manufaktúra-tulajdonos állandó tőkéjének része. Azelőtt eloszlott számtalan kis termelő között, akik maguk termesztették és kis adagokban családjukkal együtt fonták, most viszont egyetlen tőkés kezében koncentrálódik, aki másokkal fonat és szövet a maga számára. 230* „Notions de philosophie naturelle” [A természetfilozófia alapelemei] című munkájában, Párizs 1838.* 231* Ezt a pontot Sir James Steuart kiemeli.*
A lenfonásra fordított külön munka azelőtt számtalan parasztcsalád külön jövedelmében vagy akár, II. Frigyes idején, a pour le roi de Prusse [szószerint: a porosz királynak; átvitt értelemben: semmiért] fizetett adókban realizálódott. Most kisszámú tőkés profitjában realizálódik. Az orsók és szövőszékek, amelyek azelőtt szét voltak szórva a vidéken, most kisszámú nagy munka-kaszárnyába tömörültek, akárcsak a munkások, akárcsak a nyersanyag. S az orsók, a szövőszékek és a nyersanyag, amelyek a fonók és a szövők független megélhetésének eszközei voltak, mostantól kezdve olyan eszközökké változtak át, amelyeknek segítségével nekik parancsolnak232* és meg nem fizetett munkát szívnak ki belőlük. A nagy manufaktúrákon, akárcsak a nagy bérleteken, nem látszik meg, hogy sok kis termelőhelyből vonták egybe őket, és hogy sok kis független termelő kisajátítása révén jöttek létre. Az elfogulatlan szemlélőt azonban nem lehet megtéveszteni. Mirabeau, a forradalom oroszlánja idejében a nagy manufaktúrákat még manufactures réunies-nek, egybevont műhelyeknek nevezték, mint ahogy mi egybevont földekről beszélünk. „Csak azokat a nagy manufaktúrákat veszik észre”, mondja Mirabeau, „amelyekben százával dolgoznak az emberek egyetlen igazgató alatt, és amelyeket általában egyesített manufaktúráknak (manufactures réunies) neveznek. Ezzel szemben azokat, amelyekben igen nagy számú munkás szétforgácsolva és mindegyik a saját számlájára dolgozik, alig méltatják figyelemre. Egészen a háttérbe állítják őket. Ez igen nagy tévedés, mert csak ezek valóban fontos alkotórészei a nép gazdagságának… Az egyesített gyár (fabrique réunie) csodálatosan meggazdagít egy vagy két vállalkozót, a munkások azonban csak jobban vagy rosszabbul fizetett napszámosok, és semmilyen tekintetben nem részesednek a vállalkozó jó sorában. Az elkülönült gyárban (fabrique séparée) viszont senki sem gazdagszik meg, de egy csomó munkás jólétben él… A szorgalmas és takarékos munkások száma növekedni fog, mert a bölcs viselkedésben, a tevékenységben olyan eszközt találnak, amellyel helyzetüket lényegesen megjavíthatják, ahelyett hogy kis béremelést érnének el, amely sohasem lehet fontos a jövőre nézve, hanem legfeljebb arra ad módot az embereknek, hogy valamivel jobban éljenek máról holnapra. Az elkülönült, individuális manufaktúrák, többnyire kis mezőgazdasággal egybekötve, csak azok szabadok.”233* 232* „Megengedem nektek”, mondja a tőkés, „hogy abban a megtiszteltetésben részesüljetek, hogy nekem szolgáltok, azzal a feltétellel, hegy azért a fáradságért, amellyel parancsnoklok felettetek, nekem adjátok azt a csekélységet, ami marad nektek.” (J. J. Rousseau: „Discours sur l’économie politique” [Értekezés a politikai gazdaságtanról]156)* 233* Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, III. köt. 20—109. old., elszórtan. Hogy Mirabeau a szétforgácsolt műhelyeket gazdaságosabbaknak és termelékenyebbeknek is tartja, mint az „egyesítetteket”, és az utóbbiakban csak mesterséges melegházi növényeket lát, amelyeket az államkormányok gondoskodása tart életben, ez a kontinentális manufaktúrák nagy részének akkori állapotával magyarázható.*
A földművesnép egy részének kisajátítása és elűzése a munkásokkal együtt nemcsak létfenntartási eszközeiket és munkájuk anyagát teszi szabaddá az ipari tőke számára, hanem megteremti a belső piacot is.
Valóban, azok az események, amelyek a kisparasztokat bérmunkásokká, létfenntartási és munkaeszközeiket pedig a tőke dologi elemeivé változtatták, egyidejűleg megteremtették az utóbbi számára a belső piacot. Azelőtt a parasztcsalád maga termelte és dolgozta fel azokat a létfenntartási eszközöket és nyersanyagokat, amelyeket azután legnagyobbrészt maga fogyasztott el. Ezek a nyersanyagok és létfenntartási eszközök most árukká lettek; a nagybérlő eladja őket, a manufaktúrákban megtalálja a maga piacát. A fonal, a vászon, a durva gyapjúszövet, azok a dolgok, amelyeknek nyersanyagai minden parasztcsaládnál megtalálhatók voltak, és amelyeket a család a maga használatára font és szőtt — most manufaktúra-cikkekké változnak, amelyeknek felvevőpiacát éppen a mezőgazdasági kerületek alkotják. A számtalan szétszórt vevő, aki eddig egy sereg kis, saját számlára dolgozó termelő feltétele volt, most egy nagy piaccá koncentrálódik, amelyet az ipari tőke lát el.234* Ily módon a korábban önállóan gazdálkodó parasztok kisajátításával és termelési eszközeiktől való elválasztásukkal karöltve halad a falusi mellékipar elpusztítása, a manufaktúra és a mezőgazdaság szétválasztásának folyamata. És csak a falusi háziipar elpusztítása adhatja meg egy ország belső piacának azt a kiterjedést és szilárdságot, amelyre a tőkés termelési módnak szüksége van. 234* „Húsz font gyapjú, amelyet egy munkáscsalád saját iparkodásával, egyéb munkája szüneteiben, észrevétlenül a család évi ruházatává változtatott — ez nem kelt feltűnést; de vigyétek a gyapjút a piacra, küldjétek a gyárba, aztán az ügynökhöz, majd a kereskedőhöz, és akkor nagy kereskedelmi műveleteket bonyolítotok le és hússzor annyi névleges tőkét használtok fel, mint amennyi a gyapjú értéke … A dolgozó osztályt így azért zsákmányolják ki, hogy fenntartsanak egy elnyomorodott gyári népességet, egy élősdi boltos osztályt és egy fiktív kereskedelmi, pénz- és bankrendszert.” (David Urquhart: „Familiar Words”, 120. old.)*
Mindazonáltal a tulajdonképpeni manufaktúra-időszak nem ér el gyökeres átalakulást. Emlékszünk rá, hogy a nemzeti termelést csak nagyon apránként keríti hatalmába, és mindig a városi kézművességen és a falusi házi mellékiparon nyugszik mint széles mögöttes alapon. Ha az utóbbiakat egyik formában, külön iparágakban, bizonyos pontokon el is pusztítja, másutt ismét életre kelti, mert a nyersanyag feldolgozása szempontjából ezekre bizonyos fokig rá van szorulva. Ezért a falusi kisemberek új osztályát hozza létre, akik a földművelést mint mellékágat, az ipari munkát pedig, amelynek termékét — közvetlenül vagy a kereskedő közvetítésével — a manufaktúrának adják el, mint főfoglalkozást űzik. Ez az egyik oka, ha nem is fő oka annak a jelenségnek, amely az angol történelem kutatóját eleinte megzavarja. A XV. század utolsó harmadától kezdve folytonos — csak bizonyos időközökre halkul el — az a panasz, hogy a vidéken tért hódít a tőkés gazdálkodás és a parasztság mind gyorsabban pusztul. Másrészt ezt a parasztságot mindig újra megtalálja, habár kisebb számban és mind rosszabb formában.235* A fő ok a következő: Anglia változó időszakokban hol elsősorban gabonatermesztő, hol állattenyésztő, és a paraszti üzem kiterjedése ezzel együtt ingadozik. Csak a nagyipar teremti meg a gépekkel a tőkés mezőgazdaság állandó alapzatát, sajátítja ki gyökeresen a földművesnép óriási többségét és teszi teljessé a mezőgazdaság és a falusi háziipar szétválasztását, mely utóbbinak a gyökereit — a fonást és a szövést — kitépi.236* Ezért csak a nagyipar hódítja meg az ipari tőke számára az egész belső piacot.237* 235* Kivétel e tekintetben Cromwell ideje. Amíg a köztársaság tartott, az angol néptömegek minden rétege kiemelkedett abból a lealacsonyodásból, amelybe a Tudorok alatt süllyedt.* 236* Tuckett tudja, hogy a tulajdonképpeni manufaktúrákból és a falusi vagy házi manufaktúra szétrombolásából keletkezik, a gépi berendezés bevezetésével, a nagy gyapjúipar. (Tuckett: „A History of the Past and Present State of the Labouring Population”, I. köt. 139—144. old.) „Az eke, az iga istenek találmánya és hősök foglalatossága volt: vajon a szövőszék, az orsó és a rokka származása kevésbé nemes-e? Elválasztjátok a rokkát az ekétől, az orsót az igától, s gyárakat és szegényházakat, hitelt és pánikot, két ellenséges nemzetet, földművelőt és kereskedőt kaptok eredményül.” (David Urquhart, i. m. 122. old.) Most azonban megjelenik Carey és, kétségkívül nem igaztalanul, azzal vádolja Angliát, hogy minden más országot pusztán földművelő néppé akar változtatni, amelynek Anglia a gyárosa. Azt állítja, hogy így tették tönkre Törökországot, mert „a föld tulajdonosainak és megművelőinek sohasem engedték meg” (ti. Anglia), „hogy az eke és a szövőszék, a kalapács és a borona közti természetes szövetség útján megerősödjenek”. („The Slave Trade”, 125. old.) Szerinte maga Urquhart is egyik fő előidézője Törökország romlásának, ahol az angolok érdekében szabadkereskedelmi propagandát űzött. A legjobb a dologban az, hogy Carey, aki mellékesen az oroszok lakája, a protekcionizmus rendszerével akarja megakadályozni azt a szétválasztási folyamatot, amelyet ez a rendszer meggyorsít.* 237* A filantróp angol közgazdászok, mint Mill, Rogers, Goldwin Smith, Fawcett stb., és liberális gyárosok, mint John Bright és társai, megkérdezik az angol földbirtokos arisztokratákat — mint ahogy Isten kérdezte Káint testvére, Ábel felől —, hová lett a mi sok ezer freeholderunk [szabad birtokosunk]? De ti vajon honnan lettetek? E freeholderok elpusztításából. Miért nem kérdezitek tovább, hová lettek a független szövők, fonók, kézművesek?*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – A tőkés bérlők keletkezése (idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)
4. A tőkés bérlők keletkezése
Miután megvizsgáltuk a szabad prédául szolgáló proletárok erőszakos megteremtését, a véres fegyelmet, amely őket bérmunkásokká változtatja, a piszkos politikai tragikomédiát154, amely rendőri úton növeli a munka kizsákmányolási fokával együtt a tőke felhalmozását, felmerül az a kérdés, honnan jönnek eredetileg a tőkések? Hiszen a falusi népesség kisajátítása közvetlenül csak nagy földtulajdonosokat teremt. Ami a bérlő keletkezését illeti, ezt úgyszólván ujjunkkal tapinthatjuk, mert lassú, sok évszázadon át kibontakozó folyamat. Maguk a jobbágyok, akárcsak a szabad kis földtulajdonosok, igen különböző birtoklási viszonyok között éltek, és ezért igen különböző gazdasági feltételek között szabadultak fel.
Angliában a bérlő első formája a bailiff, aki maga is jobbágy. Helyzete hasonlít a régi római villicuséhoz, csak tevékenységi köre szűkebb. A XIV. század második felében olyan bérlő lép a helyére, akit a landlord lát el vetőmaggal, jószággal és mezőgazdasági szerszámokkal. Helyzete nem nagyon különbözik a parasztétól, csak több bérmunkát zsákmányol ki. Csakhamar metayer, felesbérlő lesz belőle. Ő adja a földműveléshez szükséges tőke egyik részét, a landlord a másikat. Az összterméken szerződésben meghatározott arányban osztoznak. Ez a forma Angliában gyorsan eltűnik, hogy átadja helyét a tulajdonképpeni bérlőnek, aki saját tőkéjét értékesíti bérmunkások alkalmazása révén, és a többlettermék egy részét fizeti, pénzben vagy természetben, a landlordnak mint földjáradékot.
Ameddig — a XV. század folyamán — a független paraszt és a bérmunka mellett önállóan is gazdálkodó béres maga gazdagszik munkája révén, a bérlő körülményei és termelésének mezeje egyaránt közepesek maradnak. A XV. század utolsó harmadában meginduló mezőgazdasági forradalom, amely csaknem az egész XVI. században (de utolsó évtizedeit kivéve) tovább tart, éppoly gyorsan meggazdagítja a bérlőt, mintahogyan a földművesnépet elszegényíti.227* A községi legelők stb. elbitorlása lehetővé teszi számára, hogy állatállományát szinte minden költség nélkül nagymértékben szaporítsa, a jószág viszont bőségesebb trágyát ad a föld megművelésére. 227* „Bérlők”, mondja Harrison „Description of England”-jében, „akiknek korábban nehezükre esett 4 £ járadékot fizetni, most 40, 50, 100 £-et fizetnek, és mégis azt hiszik, hogy rossz üzletet kötöttek, ha bérleti szerződésük leteltével 6—7 évi járadékot nem tesznek félre.”*
A XVI. században ehhez egy döntően fontos mozzanat járul még. Akkoriban a bérleti szerződések hosszúak voltak, gyakran 99 évre szóltak. A nemesfémek és ezért a pénz értékének folytonos esése arany gyümölcsöt termett a bérlőknek. Minden egyéb, korábban megtárgyalt körülménytől eltekintve, csökkentette a munkabért. A munkabér egy részét hozzácsapták a bérlő profitjához. A gabona, a gyapjú, a hús, egyszóval valamennyi mezőgazdasági termék árának folytonos emelkedése a bérlő pénztőkéjét, ennek bárminő közreműködése nélkül, megduzzasztotta, míg a fizetendő földjáradékot a szerződés a régi pénzértékben rögzítette228* Ily módon egyidejűleg gazdagodott bérmunkásai és landlordja rovására. Nem csoda tehát, ha Angliának a XVI. század végén az akkori viszonyokhoz képest gazdag „kapitális bérlő” osztálya volt.229* 228* A pénz XVI. századbeli elértéktelenedésének a társadalom különböző osztályaira való hatásáról lásd: „A Compendious or Brief Examination of Certain Ordinary Complaints of Diverse of our Countrymen in these our Days By W. S., Gentleman” [Velős illetve rövid vizsgálata néhány honfitársunk bizonyos közönséges panaszainak ezekben a mi napjainkban írta W. S. Gentleman] (London 1581). Ennek az írásnak párbeszédes formája hozzájárult ahhoz, hogy sokáig Shakespeare-nek tulajdonították és még 1751-ben is az ő nevével adták ki. Szerzője William Stafford Az egyik helyen a lovag (knight) a következőképpen elmélkedik:
Lovag: „Te, földműves szomszédom, te, szatócs úr és te, rézműves koma, valamint a többi kézművesek, ti aránylag könnyen segíthettek magatokon. Mert amennyivel az összes dolgok drágábbak, mint voltak, annyival emelitek áruitok és foglalatosságaitok árát, amelyeket ismét eladtok. De nekünk nincsen semmi eladnivalónk, aminek árát emelhetnénk, hogy kiegyenlíthessük azokat a dolgokat, amelyeket ismét vennünk kell ” Egy másik helyen a lovag megkérdi a doktortól: „Kérlek, mondd meg, milyen embercsoportok azok, amelyekre gondolsz. És először is, véleményed szerint, kik nem fognak ezen veszíteni?” — Doktor: „Úgy gondolom, mindazok, akik vásárlásból és eladásból élnek, mert ha drágán vásárolnak, aszerint adnak is el.” — Lovag: „Melyik a kővetkező csoport, amely, mint ahogy mondod, nyerni fog ezen?” — Doktor: „Nos, mindazok, akiknek saját kezelésükben” (azaz megművelésükben) „levő vállalkozásuk vagy bérletük van és régi bért fizetnek, mert ott, ahol a régi áron fizetnek, az új áron adnak el — azaz igen keveset fizetnek földjükért és mindazt, ami rajta terem, drágán adják el …” — Lovag: „Melyik csoport az, amely szerinted eközben többet veszít, mint amennyit amazok nyernek?” — Doktor: „Az összes nemesek, urak és mindazok, akik valamilyen megszabott járadékból vagy illetményből élnek, vagyis akik nem maguk kezelik” (művelik) „földjüket, vagy nem adásvétellel foglalkoznak.”* 229* Franciaországban a régisseur, aki a korai középkorban tiszttartó és a hűbérúrnak teljesítendő szolgáltatások behajtója volt, csakhamar homme d’affaires-ré (üzletemberré) lesz, aki zsarolással, csalással stb. tőkéssé küzdi fel magát. Ezek a régisseurok néha maguk is előkelő urak voltak. Például: „Ezt a számadást nyújtja át Jacques de Thoraisse úr, Besancon lovagi várnagya urának, aki Dijonban a burgundi herceg és gróf nagyuram számára számadást vezet azokról a járadékokról, amelyek a nevezett váruraságot 1359. december 25. napjától 1360 december 28. napjáig illetik.” (Alexis Monteil: „Traité de matériaux manuscrits etc.” [Értekezés a történelem különböző ágainak kézírásos anyagairól], I. köt. 234—235. old.) Már itt megmutatkozik, hogy a társadalmi élet minden területén az oroszlánrész a közvetítőnek jut. A gazdasági területen például pénzemberek, tőzsdések, kereskedők, szatócsok fölözik le az üzleteket; a polgári jogban az ügyvéd kopasztja meg a feleket, a politikában a képviselő többet jelent, mint a választók, a miniszter többet, mint az uralkodó; a vallásban istent háttérbe szorítja a „közbenjáró”, és ezt viszont a papok, akik ismét elkerülhetetlen közvetítők a jó pásztor és nyája között. Angliához hasonlóan Franciaországban is a nagy hűbéri birtokok végtelenül sok kis gazdaságra oszlottak, de olyan feltételekkel, amelyek a falusi népre hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebbek voltak. A XIV. század folyamán elterjedtek a bérletek, ferme-ek vagy terrier-k. Számuk állandóan növekedett, jóval 100 000 fölé. A termék 1/12 részétől 1/5 részéig váltakozó földjáradékot fizettek pénzben vagy természetben. A terrier-k hűbérbe, alhűbérbe stb. adott birtokok (fiefs, arriére-fiefs) voltak, az uradalmak értéke és terjedelme szerint, amelyek közül némelyik csak néhány arpent nagyságú volt, Mindezeknek a terrier-knek az ott lakók felett valamilyen fokú bíráskodási joguk volt; négy ilyen fok volt. Elképzelhető, hogy a falusi nép mindezen kis zsarnokok alatt milyen nyomásnak volt kitéve. Monteil azt mondja, hogy akkoriban 160 000 bíróság volt Franciaországban, holott ma 4000 törvényszék (beleértve a békebíróságokat is) elegendő.*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – Véres törvényhozás (idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)
3. Véres törvényhozás a kisajátítottak ellen a XV. század végétől.
Törvények a munkabér leszorítására
A hűbéri kíséretek feloszlatása folytán és a lökésszerűen végrehajtott erőszakos földkisajátítás következtében elkergetetteket, ezt a szabad prédául szolgáló proletariátust a keletkező manufaktúra képtelen volt ugyanolyan gyorsan felszívni, mint ahogyan az létrejött. Másrészt azok, akiket életük megszokott pályájáról hirtelenül letaszítottak, nem szokhattak bele ugyanilyen hirtelenül az új állapot követelte fegyelembe. Tömegesen lettek koldusokká, rablókká, csavargókká, részben hajlamból, a legtöbb esetben a körülmények kényszerítő ereje folytán. Ezért a XV. század végén és az egész XVI. század folyamán egész Nyugat-Európában véres törvényeket hoznak a csavargás ellen. A mai munkásosztály apáit mindenekelőtt megfenyítették azért, amit reájuk kényszerítettek, azért, mert csavargókká és pauperokká váltak. A törvényhozás „önkéntes” bűnözőkként kezelte őket és feltételezte, hogy jó szándékuktól függ, hogy tovább dolgozzanak a már nem létező régi viszonyok között.
Angliában ez a törvényhozás VII. Henrik alatt kezdődött.
VIII. Henrik, 1530: Az öreg és munkaképtelen koldusok koldulási engedélyt kapnak. Ezzel szemben az erőteljes csavargóknak korbács és börtön jár. Szekér végéhez kell őket kötni és addig korbácsolni, amíg vér nem ömlik testükről, majd meg kell őket esketni arra, hogy visszatérnek szülőhelyükre vagy oda, ahol a legutóbbi három évben laktak, és „munkához látnak” (to put himself to labour). Milyen kegyetlen gúny! A VIII. Henrik uralkodásának 27. évéből való törvény megismétli az előbbi statútumot, de új pótlásokkal szigorítja. Csavargáson való másodszori tettenérés esetén a korbácsolást meg kell ismételni és a bűnös fél fülét le kell vágni, harmadszori visszaesésnél pedig mint megátalkodott bűnözőt és a köz ellenségét ki kell végezni.
VI. Edward: Az uralkodásának 1. évéből, 1547-ből származó egyik statútum elrendeli, hogy ha valaki vonakodik dolgozni, mint rabszolgát ítéljék oda annak a személynek, aki naplopásért feljelentette. A gazda kenyérrel és vízzel, híg levessel és olyan húshulladékkal táplálja rabszolgáját, amilyet megfelelőnek tart. Joga van ahhoz, hogy korbácsolással és megláncolással bármilyen undorító munkára kényszerítse őt. Ha a rabszolga 14 napra eltávozik, akkor életfogytiglani rabszolgaságra ítélik és homlokán vagy arcán S betűvel149 megbélyegzik; ha harmadszor is megszökik, mint hazaárulót kivégzik. Gazdája eladhatja, örökségül hagyhatja, mint rabszolgát bérbe adhatja, éppúgy, mint más ingó jószágot és állatot. Ha a rabszolgák valamit elkövetnek uruk ellen, akkor ugyancsak ki kell őket végezni. A békebíráknak feljelentésre nyomozniok kell utánuk. Ha kiderül, hogy egy csavargó 3 napon át lődörgött, akkor születési helyére kell vinni, mellére izzó vassal V jelet150 sütni, és megláncolva utcai vagy más szolgálatokra alkalmazni. Ha a csavargó hamis születési helyet ad meg, büntetésül életfogytiglani rabszolgája legyen ennek a helységnek, lakóinak vagy testületének, és S betűvel bélyegeztessék meg. Minden személynek jogában áll, hogy a csavargó gyermekeit elvegye tőle, és a fiúkat 24 éves korig, a leányokat 20 éves korig mint tanoncokat magánál tartsa. Ha elszöknek, akkor eddig az életkorukig a mester rabszolgái legyenek, aki őket megláncolhatja, korbácsolhatja stb., tetszése szerint. Minden mester vasgyűrűt tehet rabszolgájának nyakára, karjára vagy lábára, hogy jobban felismerje és biztosabb legyen felőle.221* E statútum utolsó része arról gondoskodik, hogy bizonyos szegényeket azok a helységek vagy egyének foglalkoztassanak, akik hajlandók nekik enni és inni adni és munkát találni. Effajta egyházközségi rabszolgák roundsman (körbejáró) néven Angliában még a XIX. században is sokáig előfordultak.
Erzsébet, 1572: Engedély nélküli és 14 éven felüli koldusokat keményen meg kell korbácsolni és a bal fülcimpájukon meg kell bélyegezni, feltéve, hogy senki nem akarja őket 2 évre szolgálatába fogadni; a visszaesőket, ha 18 éven felüliek, ki kell végezni, feltéve, hogy senki nem akarja őket 2 évre szolgálatába fogadni; a harmadszor visszaesőket azonban könyörület nélkül ki kell végezni mint hazaárulókat. Hasonló statútum az Erzsébet uralkodásának 18. évében hozott 13. törvény és az 1597-es.221a* 221* Az „Essay on Trade etc.” szerzője, 1770-ben megjegyzi: „VI. Edward uralkodása alatt az angolok úgy látszik valóban teljes komolysággal a manufaktúrák bátorítására és a szegények foglalkoztatására adták a fejüket. Ezt látjuk egy figyelemreméltó statútumból, amelyben az olvasható, hogy minden csavargót meg kell bélyegezni” stb. (I. m. 5. old.)* 221a* Thomas Morus mondja „Utopiá”-jában [41—42. old.]: „Így történik, hogy egy mohó és telhetetlen habzsoló, szülőföldjének igazi csapása, több ezer acre földet szedhet össze, azt körülcövekelheti vagy sövénnyel bekerítheti, vagy tulajdonosait erőszakkal és méltánytalansággal annyira gyötörheti, hogy ezek kénytelenek mindent eladni. Akár az egyik, akár a másik eszköz folytán, akarva, nem akarva, kénytelenek odébbállni a szegény, együgyű, nyomorult lelkek! Férfiak, nők, férjek, feleségek, apátlan árvák, özvegyek, jajgató anyák csecsemőjükkel és az egész háztartás, mely szegényes, de nagy létszámú, mivel a földműveléshez sok kézre volt szükség. Elvonszolják magukat, mondom, az ismert és megszokott otthonból, anélkül hogy helyet találnának, ahol fejüket lehajthatják; háztartási eszközeiknek eladása, habár nem nagy értékűek, más körülmények között bizonyos bevételt jelentene; de mivel hirtelen dobták ki őket, potom áron kell eladniok. S ha már ide-oda kóboroltak, amíg csak az utolsó fillérük is el nem fogyott, mi mást tehetnének, mint hogy lopnak, és aztán, istenemre, jog szerint fölakasztják őket vagy pedig koldulni mennek. És akkor is börtönbe vetik őket mint csavargókat, mert kóborolnak és nem dolgoznak; őket, akiket senki sem akar munkába állítani, ha mégoly buzgón ajánlkoznak is.” E szegény földönfutók közül, akikről Thomas Morus azt mondja, hogy rákényszerítették őket a lopásra, „72 000 nagy és kis tolvajt végeztek ki VIII. Henrik uralkodása alatt”. (Holinshed: „Description of England”, I. köt. 186. old.) Erzsébet idejében „a csavargókat sorozatosan akasztották fel; általában nem múlt el év, hogy az egyik vagy másik helyen 300 vagy 400 a bitóra ne került volna”. (Strype: „Annals of the Reformation and Establishment of Religion, and other Various Occurrences in the Church of England during Queen Elisabeth’s Happy Reign” [Évkönyvek a reformációról és a vallás megalapításáról és az Anglia egyházában Erzsébet királynő boldog uralkodása idején történt más különféle eseményekről], II. kiad., 1725, II. köt.) Ugyanezen Strype szerint Somersetshire-ban egyetlen év alatt 40 személyt kivégeztek, 35-öt megbélyegeztek, 37-et megkorbácsoltak és 183 „megátlakodott gazfickót” szabadon bocsátottak. Mindazonáltal, mondja Strype, „a vádlottaknak ez a nagy száma a békebírák hanyagsága és a nép ostoba részvéte miatt a főbenjáró bűnöknek még 1/5-ét sem öleli fel”. Ehhez még hozzáfűzi: „Anglia többi grófságában sem volt jobb a helyzet, mint Somersetshire-ban, sőt sok helyen még rosszabb volt.”*
I. Jakab: Aki ide-oda vándorol és koldul, azt csavargónak nyilvánítják. A petty session-ek151 békebíráit felhatalmazzák arra, hogy az ilyeneket nyilvánosan korbácsoltassák meg és első tettenérés esetén 6 hónapra, a másodiknál 2 évre börtönözzék be. A börtönben annyiszor és annyira kell megkorbácsolni őket, ahogyan azt a békebírák helyesnek találják … A javíthatatlan és veszedelmes csavargókat meg kell bélyegezni bal vállukon R betűvel152, és kényszermunkára kell fogni; ha pedig újból kolduláson érik, könyörtelenül ki kell végezni őket. Ezeket a rendelkezéseket, amelyek a XVIII. század elejéig érvényben voltak, csak az Anna királynő uralkodásának 12. évéből való 23. törvény törölte el.
Hasonló törvények voltak Franciaországban, ahol a XVII. század közepén Párizsban egy csavargókirályság (royaume des truands) létesült. XVI. Lajos uralkodásának kezdetén (1777. július 13-i rendelet) még minden 16 és 60 év közötti épkézláb embert, akinek nem voltak létfenntartási eszközei és nem volt foglalkozása, a gályákra küldtek. Hasonlóképpen intézkedik Németalföldre vonatkozóan V. Károly 1537 októberében kiadott statútuma, Hollandia államainak és városainak 1614. március 19-i első ediktuma, az Egyesült Tartományok 1649. június 25-i rendelete stb.
Így a földjétől erőszakkal megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszkül terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és -kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel.
Nem elég, hogy az egyik pólusra kerülnek a munka feltételei mint tőke és a másikra az emberek, akiknek nincs egyéb eladnivalójuk, csak a munkaerejük. Az sem elég, ha arra kényszerítik őket, hogy önként eladják magukat. A tőkés termelés előrehaladásával kifejlődik egy olyan munkásosztály, amely nevelés, hagyomány, szokás alapján ennek a termelési módnak a követelményeit magától értetődő természeti törvényeknek ismeri el. A kifejlődött tőkés termelési folyamat szervezete minden ellenállást megtör, a viszonylagos túlnépesség állandó termelése a munka kínálatának és keresletének törvényét és ezért a munkabért olyan határok közt tartja, amelyek a tőke értékesítési szükségleteinek megfelelnek, és a gazdasági viszonyok néma kényszere megpecsételi a tőkés uralmát a munkás felett. Gazdaságon kívüli, közvetlen erőszakot még mindig alkalmaznak ugyan, de csak kivételképpen. Amikor a dolgok a szokásos mederben folynak, a munkást rá lehet bízni „a termelés természeti törvényeire”, azaz a tőkétől való függőségére, amely magukból a termelés feltételeiből ered, és amelyet e feltételek biztosítanak és tesznek örökössé. Másképp van ez a tőkés termelés történelmi keletkezésénél. A feltörekvő burzsoáziának szüksége van az államhatalomra, és felhasználja arra, hogy a munkabért „szabályozza”, azaz a többletcsinálásnak megfelelő korlátok közé szorítsa, hogy a munkanapot meghosszabbítsa, magát a munkást pedig normális fokú függőségben tartsa. Ez egyik lényeges mozzanata az úgynevezett eredeti felhalmozásnak.
A bérmunkások osztálya, amely a XIV. század második felében jött létre, akkoriban és a következő évszázadban a népességnek csupán nagyon csekély részét alkotta, és a falun az önálló parasztgazdaság, a városban a céhszervezet révén igen védett helyzetben volt. Falun és városban a munkáltató és a munkás társadalmilag közel állottak egymáshoz. A munka a tőkének csak formailag volt alárendelve, azaz maga a termelési mód még nem volt sajátosan tőkés jellegű. A tőke változó eleme nagy túlsúlyban volt az állandó felett. Ezért a bérmunka iránti kereslet a tőke felhalmozásával gyorsan nőtt, míg a bérmunka kínálata csak lassan követte ezt. A nemzeti terméknek egy nagy része, amelyet később a tőke felhalmozási alapjává változtattak át, akkoriban még a munkás fogyasztási alapjába került.
A bérmunkára vonatkozó törvényhozást, amely már eleve a munkás kizsákmányolására irányult és vele szemben később is mindig ellenséges222*, Angliában III. Edward 1349. évi Statute of Labourers-je nyitja meg. Ennek megfelel Franciaországban a János király nevében kibocsátott 1350. évi rendelet. Az angol és a francia törvényhozás párhuzamosan halad és tartalmilag azonos. Amennyiben a munkásstatútumok a munkanap meghosszabbításának kierőszakolására törekszenek, nem térek rájuk vissza, minthogy ezt a kérdést korábban (8. fejezet, 5.) már tárgyaltuk.
A Statute of Labourers-t az alsóház sürgető panaszára bocsátották ki. „Régebben”, mondja naivul egy tory, „a szegények olyan magas munkabért követeltek, hogy ezzel fenyegették az ipart és a gazdagságot. Most olyan alacsony a bérük, hogy ez ugyancsak fenyegeti az ipart és a gazdagságot, de másképp, és talán veszélyesebben, mint akkoriban.”223* Törvényesen megszabták a béreket város és falu számára, mind a darabbéreket, mind a napszámot. A falusi munkások egy évre, a városiak „nyílt piacon” szerződjenek el. Börtön- büntetés terhe alatt tilos a statútumban megszabottnál magasabb bért fizetni, de a magasabb bér elfogadását szigorúbban büntetik, mint kifizetését. Így Erzsébet tanoncstatútumának 18. és 19. szakasza is tíznapi börtönnel bünteti még azt, aki magasabb bért fizet, ezzel szemben huszonegy napi börtönnel azt, aki elfogadja. Egy 1360. évi statútum megszigorította a büntetéseket, sőt felhatalmazta a mestert, testi kényszerrel szorítsa rá a munkásokat arra, hogy a törvényes bérért dolgozzanak. Mindazokat a szövetkezéseket, szerződéseket, esküket stb., amelyekkel a kőművesek és ácsok kölcsönösen megkötötték egymást, semmisnek nyilvánítják. 222* Valahányszor a törvényhozás megkísérli, hogy a munkáltatók és munkásaik közti nézeteltéréseket szabályozza, tanácsadói mindig a munkáltatók” — mondja A. Smith. „A törvények szelleme a tulajdon” — mondja Linguet.* 223* „Sophisms of Free Trade. By a Barrister” [A szabadkereskedelem szofizmái. Megvizsgálta Egy jogász], London 1850, 206. old. Kajánul hozzáteszi: „Mindig készek voltunk, hogy a munkáltató javára közbelépjünk. A munkavállaló javára nem történhet semmi?”*
A munkások egyesülését a XIV. századtól egészen 1825-ig, az egyesülések elleni törvények eltörléséig, súlyos bűntettnek minősítik. Az 1349. évi munkásstatútumnak és utódainak szelleme fényesen kiviláglik abból, hogy a munkabér maximumát államilag megszabják, minimumát azonban a világért sem.
A XVI. században, mint ismeretes, a munkások helyzete erősen rosszabbodott. A pénzbér emelkedett, de nem arányosan a pénz elértéktelenedésével és az áruárak ennek megfelelő emelkedésével. A bér tehát valójában csökkent. Mindazonáltal a bérek leszorítását célzó törvények továbbra is érvényben maradtak, és továbbra is folyt a fülcsonkítása és megbélyegzése azoknak, „akiket senki nem akart szolgálatába fogadni”. Az Erzsébet uralkodásának 5. esztendejéből való 3. törvény, a tanoncstatútum, felhatalmazta a békebírákat arra, hogy bizonyos béreket megszabjanak és ezeket az évszakoknak és az áruáraknak megfelelően módosítsák. I. Jakab ezt a munkaszabályzatot kiterjesztette a szövőkre, fonókra és minden lehetséges egyéb munkáskategóriára is224*, II. György pedig a munkások egyesülése elleni törvényeket terjesztette ki valamennyi manufaktúrára. 224* Az I. Jakab uralkodásának 2. esztendejéből való 6. statútum egyik záradékából kitűnik, hogy bizonyos posztókészítők jogot formáltak arra, hogy hivatalosan megszabják, mint békebírák, saját műhelyükben a béreket. — Németországban, nevezetesen a harmincéves háború után, gyakoriak voltak a munkabér leszorítását célzó statútumok. „A földesurak számára igen kellemetlen volt a cselédek és munkások hiánya az elnéptelenedett földön. Minden falusinak megtiltották, hogy legényembereknek vagy hajadonoknak kamrát adjanak bérbe; minden ilyen lakót fel kellett jelenteni a hatóságnak és börtönbe kellett dugni, ha nem akart cseléd lenni, még akkor is, ha egyéb tevékenységből tartotta el magát, a parasztoknak napszámért vetett vagy éppen pénzzel és gabonával kereskedett. (»Kaiserliche Privilegien und Sanctiones für Schlesien«, I. 125.) Egy egész évszázadon át a fejedelmi rendeletek újra meg újra keserűen panaszkodnak a gonosz és arcátlan csőcselékről, amely nem akar beletörődni a kemény feltételekbe, nem elégszik meg a törvényes bérrel; az egyes földesúrnak megtiltják, hogy többet adjon, mint amennyit a tartomány díjszabásban megállapított. És mégis a szolgálati feltételek a háború után egy ideig még jobbak, mint 100 évvel később; 1652-ben Sziléziában a cselédség még hetenként kétszer kapott húst, s a mi évszázadunkban ugyanott voltak olyan körzetek, ahol már csak évente háromszor kapott. A napszámbér is magasabb volt a háború után, mint a következő évszázadban.” (G. Freytag: „Neue Bilder aus dem Leben des deutschen Volkes” [Új képek a német nép életéből], Lipcse 1862, 35—36. old.)*
A tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban a tőkés termelési mód eléggé megerősödött ahhoz, hogy a munkabér törvényes szabályozását megvalósíthatatlanná és egyúttal feleslegessé tegye, de szükség esetére nem akarták nélkülözni a régi fegyvertár fegyvereit. AII. György uralkodásának 8. évéből való törvény még megtiltotta, hogy London és környéke szabólegényei 2 shilling 7 ½ penny napibérnél többet kapjanak, kivéve az általános gyász eseteit; a III. György uralkodásának 13. esztendejéből való 68. törvény a selyemszövők munkabérének szabályozását még a békebírák hatáskörébe utalta; 1796-ban még a felsőbb bíróságok két ítélete kellett annak eldöntéséhez, vajon a munkabérre vonatkozó békebírói határozatok a nem-mezőgazdasági munkásokra is érvényesek-e; 1799-ben egy parlamenti törvény még megerősítette, hogy a skóciai bányamunkások bérét Erzsébetnek egy statútuma és két, 1661-ből és 1671-ből származó skót törvény szabályozza. Hogy a viszonyok mennyire megváltoztak közben, azt bizonyította egy az angol alsóházban hallatlan eset. Itt, ahol már több mint 400 év óta arról a maximumról gyártottak törvényeket, amelyet a munkabérnek semmiképpen nem szabad túllépnie, 1796-ban Whitbread törvényes bérminimumot javasolt a földműves napszámosok számára. Pitt szembeszállt vele, de elismerte, hogy a „szegények helyzete kegyetlen (cruel)”. Végül, 1813-ban, a bérszabályozó törvényeket eltörölték. Nevetséges rendellenességgé váltak, amióta a tőkés a gyárat magán-törvényhozása útján szabályozta, és a szegényadó révén a mezőgazdasági munkás bérét a nélkülözhetetlen minimumra kiegészítette. A munkásstatútumoknak a munkáltatók és a bérmunkások közti szerződésekre, a felmondási időkre stb. vonatkozó rendelkezései, amelyek a szerződésszegő munkáltató ellen csak magánjogi, de a szerződésszegő munkás ellen büntetőjogi eljárás megindítását teszik lehetővé, mind a mai napig virulnak.
Az egyesülések elleni kegyetlen törvényeket 1825-ben a proletariátus fenyegető magatartása miatt hatálytalanították. Mindazonáltal csak részben. A régi statútumok néhány szép maradványa csak 1859-ben tűnt el. Végül az 1871. június 29-i parlamenti törvény azzal az igénnyel lépett fel, hogy a szakszervezetek törvényes elismerésével ennek az osztály-törvényhozásnak utolsó nyomait is eltávolítja. De egy ugyanaznapi keletű parlamenti törvény (An act to amend the criminal law relating to violence, threats and molestation [törvény az erőszakra, fenyegetésre és zaklatásra vonatkozó büntetőtörvények kiegészítéséről]) valójában új formában visszaállította a korábbi állapotot. E parlamenti szemfényvesztéssel azokat az eszközöket, amelyekkel a munkások sztrájk vagy lock out (a szövetségre lépett gyárosok sztrájkja gyáraik egyidejű bezárása útján) esetén élhetnek, kivonták a közönséges jog köréből és egy kivételes büntetőtörvényhozás körébe utalták, amelyet — békebírói minőségükben — maguk a gyárosok értelmezhettek. Két évvel ez előtt ugyanaz az alsóház és ugyanaz a Gladstone úr ismert becsületes módjukon törvényjavaslatot terjesztettek be a munkásosztály ellen irányuló összes kivételes büntetőtörvények eltörlésére. De sose engedték, hogy a második olvasásnál tovább jusson, és így húzták-halasztották a dolgot, míg végül a „nagy liberális párt” a torykkal kötött szövetség révén elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy határozottan szembeforduljon azzal a proletariátussal, amely őt uralomra juttatta. A „nagy liberális párt” azonban nem érte be ezzel az árulással, hanem megengedte az uralkodó osztályokat mindig kutyahűséggel szolgáló angol bíráknak, hogy újra kiássák az „összeesküvésekre” vonatkozó elavult törvényeket és azokat munkásegyesülésekre alkalmazzák. Látjuk, hogy az angol parlament csak akarata ellenére és a tömegek nyomására mondott le a sztrájkok és a szakszervezetek elleni törvényekről, miután ő maga öt évszázadon át szemérmetlen önzéssel töltötte be a tőkések állandó szakszervezetének szerepét a munkásokkal szemben.
A francia burzsoázia rögtön a forradalmi vihar kezdetén elég merész volt ahhoz, hogy a munkásokat frissen kivívott egyesülési joguktól ismét megfossza. Az 1791. június 14-i rendelet a munkások minden egyesülését „a szabadság és az emberi jogok nyilatkozata elleni merényletnek” nyilvánította, amely 500 livre pénzbüntetéssel és az aktív polgári jogok egyéves megvonásával büntethető225*. Ez a törvény, amely a tőke és a munka konkurencia harcát államrendészeti úton a tőkének kényelmes korlátok közé szorítja, túlélt forradalmakat és dinasztiaváltozásokat. Még a rémuralom153 is érintetlenül hagyta. Csak nemrégiben törölték a Code pénalból [büntetőtörvénykönyvből]. Mi sem jellemzőbb, mint ennek a polgári államcsínynek az ürügye. „Ámbár” mondja Le Chapelier, a törvény előadója, „kívánatos, hogy a munkabér magasabb legyen, mint most, hogy az, aki kapja, mentes legyen attól az abszolút függőségtől, amelyet a szükséges létfenntartási eszközök nélkülözése idéz elő, és amely szinte a rabszolgaság függősége”, a munkásoknak mégsem szabad érdekeikre vonatkozóan megegyezniök, közösen cselekedniük és ezáltal „abszolút függőségüket, amely szinte rabszolgaság”, enyhíteniük, mert éppen ezáltal megsértik „ci-devant maitre-jeik [egykori mestereik], a mostani vállalkozók szabadságát” (azt a szabadságot, hogy a munkásokat rabszolgaságban lehessen tartani!), és mert a céhek [Korporationen] egykori mestereinek zsarnoksága elleni egyesülés az — találják ki! — a francia alkotmány által eltörölt céhek visszaállítása!226* 225* E törvény I. cikkelye így hangzik: „Minthogy az azonos rendű és foglalkozású polgárok mindenfajta testületének [Corporation] megszüntetése egyike a francia alkotmány alapjainak, ezért tilos e testületeket bármilyen ürüggyel és bármilyen formában visszaállítani.” A IV. cikkely kijelenti, hogy ha „azonos foglalkozáshoz, mesterséghez, kézművességhez tartozó polgárok együtt tanácskoznak és megállapodnak, hogy közösen megtagadják iparuk vagy munkájuk szolgáltatását vagy hogy azt csak egy bizonyos áron teljesítik, a szóban forgó tanácskozások és megállapodások … alkotmányellenesek és a szabadság és az emberi jogok nyilatkozata elleni merényletnek nyilváníttassanak stb.”, tehát államellenes bűnnek, éppúgy, mint a régi munkásstatútumokban. („Révolutions de Paris”, Párizs 1791, III. köt., 523. old.)* 226* Buchez et Roux: „Histoire parlamentaire de la Révolution francaise etc.” [A Francia Forradalom parlamenti története stb.], X. köt., 193—195. old., elszórtan.*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
