Címke: ideológia

Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – A falusi népesség megfosztása a földtől
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

2. A falusi népesség megfosztása a földtől
Angliában a jobbágyság a XIV. század végén ténylegesen eltűnt. A népesség túlnyomó többsége¹⁹⁰* akkoriban, és még inkább a XV. században, szabad parasztokból állott, akik a maguk földjén maguk gazdálkodtak, akármilyen hűbéri cégér mögé volt is rejtve tulajdonuk. A nagyobb urasági birtokokon a bailiffet (tiszttartót), aki korábban maga is jobbágy volt, kiszorította a szabad bérlő. A mezőgazdaság bérmunkásai részint parasztokból állottak, akik szabad idejüket úgy értékesítették, hogy nagy földtulajdonosoknál dolgoztak, részint a tulajdonképpeni bérmunkásoknak önálló, relatíve és abszolúte kis létszámú osztályából. Még az utóbbiak is ténylegesen egyszersmind önállóan gazdálkodó parasztok voltak, mert bérűkön kívül a cottage-dzsal együtt 4, sőt több acre-nyi szántóterületet kaptak. Ezenkívül a tulajdonképpeni parasztokkal együtt részesültek a községi föld haszonélvezetében is, ezen legelt jószáguk, és ez egyúttal tüzelővel, fával, tőzeggel stb. is ellátta őket.¹⁹¹* Európa valamennyi országában a hűbéri termelést a földnek lehetőleg sok alhűbéres közötti megosztása jellemzi. A hűbérúr hatalma, mint minden uralkodóé, nem járadékjegyzékének terjedelmén, hanem alattvalóinak számán nyugodott, az utóbbi pedig az önállóan gazdálkodó parasztok számától függött.¹⁹²* Ezért Anglia földje, ámbár a normann hódítás után óriási báróságokra osztották, amelyek közül egy-egy gyakran 900 régi angolszász lordságot zárt magába, mégis kis paraszti gazdaságokkal volt teleszórva, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy nagyobb urasági birtok.
¹⁹⁰* „A kis földtulajdonosok, akik saját földjüket saját kezük munkájával művelték és szerény jólétnek örvendtek … akkoriban a nemzetnek sokkal fontosabb részét alkották, mint manapság … Nem kevesebb mint 160 000 földtulajdonos, akik családjukkal együtt az össznépességnek minden bizonnyal több mint ¹/₇-ét alkották, élt abból, hogy kicsiny freehold telkén” (freehold teljesen szabad tulajdont jelent) „gazdálkodott. E kis földbirtokosok átlagos jövedelmét … 60—70 font sterlingre becsülik. Kiszámították, hogy a saját földjüket megművelők száma nagyobb volt, mint az idegen földön gazdálkodó bérlőké.” (Macaulay: „History of England” [Anglia története], X. kiad., London 1854, I. köt. 333—334. old.) — Még a XVII. század utolsó harmadában az angol nép ⁴/₅-e földművelő volt. (I. m. 413. old) — Azért Macaulayt idézem, mert ő, mint rendszeres történelemhamisító, az ilyen tényeket lehetőleg „megnyirbálja”.*
¹⁹¹* Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maga a jobbágy nemcsak a házához tartozó földparcella tulajdonosa, habár szolgáltatásra kötelezett tulajdonosa, hanem a községi föld társtulajdonosa is volt. „A paraszt ott” (Sziléziában) „serf [jobbágy].” Mindamellett ezek a serfek birtokolnak községi földeket. „Eddig a sziléziaiakat még nem lehetett rábírni a községi földek felosztására, míg Neumarkban alig van olyan falu, ahol ezt a felosztást igen nagy sikerrel keresztül ne vittek volna.” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne” [A porosz királyság], London 1788, II. köt 125—126 old)*
¹⁹²* Japán, tisztán hűben földtulajdonszervezetével és fejlett kisparaszti gazdaságával, sokkal hívebb képét nyújtja az európai középkornak, mint valamennyi, többnyire polgári előítéletek sugallta történelemkönyvünk. Túlságosán kényelmes dolog a középkor rovására „liberálisnak” lenni.*

Ilyen viszonyok — a városok egyidejű virágzása mellett, ami jellemző a XV. századra — lehetővé tették a népnek azt a gazdagságát, amelyet Fortescue kancellár oly ékesszólóan írt le „De laudibus legum Angliae” [Anglia törvényeinek dicsérete] című munkájában, de kizárták a tőkegazdagságot.

A tőkés termelési mód alapzatát megteremtő forradalmi átalakulás előjátéka a XV. század utolsó harmadában és a XVI. század első évtizedeiben játszódik le. Egy tömeg szabad prédává lett proletárt dobtak a munkapiacra a hűbéri kíséretek feloszlatása által, amelyek, mint azt Sir James Steuart helyesen jegyzi meg, „mindenütt haszontalanul töltötték meg a házat és az udvart”.¹⁴¹ Ámbár a királyi hatalom, maga is a polgári fejlődés terméke, abszolút uralomra való törekvésében erőszakkal meggyorsította e kíséretek feloszlatását, semmiképpen sem volt egyetlen oka annak. Sőt a királysággal és a parlamenttel éles ellentétben levő nagy hűbérúr hasonlíthatatlanul nagyobb proletariátust teremtett azzal, hogy erőszakkal elkergette a parasztságot arról a földről, amelyre annak ugyanolyan hűbéri jogcíme volt, mint neki magának, és hogy elbitorolta a parasztok községi földjét. A közvetlen lökést ehhez Angliában főként a flandriai gyapjú-manufaktúra felvirágzása és a gyapjúárak ennek megfelelő emelkedése adta meg. A régi hűbéri nemességet elnyelték a nagy hűbéri háborúk, az új nemesség korának gyermeke volt, amely kor a pénzt tekintette a hatalmak hatalmának. A szántóföldet juhlegelővé változtatni — ez lett tehát a jelszava. Harrison „Description of England. Prefixed to Holinshed’s Chronicles” [Anglia leírása. Holinshed krónikája elé illesztve] című munkájában leírja, hogyan teszi tönkre a kisparasztok kisajátítása az országot. „What care our great incroachers!” (Mit törődnek ezzel a mi nagy bitorlóink?) A parasztok lakásait és a munkások cottage-ait erőszakkal lerombolták vagy az enyészetnek adták át. „Ha”, mondja Harrison, „elővesszük a lovagi birtokok régebbi leltárait, azt látjuk, hogy számtalan ház és kis parasztgazdaság eltűnt, hogy az ország sokkal kevesebb embert táplál, hogy sok város hanyatlóban van, ámbár néhány új felvirágzik… Sokat tudnék mesélni olyan városokról és falvakról, amelyeket juhlegelők kedvéért leromboltak, és ahol már csak az urasági házak állnak.” E régi krónikák panaszai mindig túlzottak, de pontosan megmutatják, hogy milyen benyomást tett a termelési viszonyokban végbemenő forradalom magukra a kortársakra. Fortescue kancellár és Thomas Morus írásainak összehasonlítása rávilágít a XV. és a XVI. század közötti szakadékra. Az angol munkásosztály, mint Thornton helyesen mondja, aranykorából minden átmenet nélkül a vaskorba zuhant.

A törvényhozás megrémült ettől a forradalmi átalakulástól. Még nem állott a civilizációnak azon a fokán, amelyen a „wealth of the nation” [nemzet gazdagsága], azaz a tőkeképzés és a nép tömegének kíméletlen kizsákmányolása és elszegényítése minden állami bölcsesség ultima Thuléja. VII. Henrikről szóló történelmi munkájában Bacon ezt mondja: „Ebben az időben” (1489) „megsokasodtak a panaszok arról, hogy szántóföldeket legelőkké” (juhlegelőkké stb.) „változtatnak, amelyeket néhány pásztor könnyen ellát; s az időre, élethossziglanra és évi felmondásra kiadott bérleteket” (a yeomanek nagy része ebből élt) „urasági földekké változtatták. Ez a nép pusztulását és ennek következtében városok, templomok pusztulását, a tizedek megcsappanását idézte elő… A király és az akkori parlament bölcsessége csodálatos volt e visszásság gyógyításában … Intézkedéseket hoztak a községi földek ezen elnéptelenítő elbitorlása (depopulating inclosures) és a nyomában járó elnéptelenítő legelőgazdálkodás (depopulating pasture) ellen.” VII. Henrik egyik törvénye (1489. 19. c.) megtiltotta mindazoknak a parasztházaknak a lerombolását, amelyekhez legalább 20 acre föld tartozott. VIII. Henriknek uralkodása 25. évében hozott egyik törvénye megújítja ugyanezt a törvényt. Többek közt azt mondja, hogy „sok bérlet és nagy állatcsorda, különösen juhnyáj összpontosul kevesek kezében, ami által a földjáradékok igen megnövekedtek és a földművelés (tillage) nagyon lehanyatlott, templomokat és házakat leromboltak, és a nép megdöbbentően nagy tömegei képtelenné váltak arra, hogy magukat és családjukat eltartsák”. A törvény ezért elrendeli az elpusztult tanyaházak újraépítését, megszabja a szántóföld és a legelő közti arányt stb. Egy 1533-ból származó törvény arról panaszkodik, hogy némelyik tulajdonosnak 24 000 juha van, és az egy személy által birtokolható juhok számát 2000-re korlátozza.¹⁹³* A nép panaszai, valamint a kisbérlők és parasztok kisajátítása ellen VII. Henrik óta vagy 150 éven át folyamatosan kiadott törvények egyaránt hasztalanok voltak. Bacon elárulja eredménytelenségük titkát, anélkül hogy tudna róla. „VII. Henrik törvénye”, mondja „Essays, civil and morál” [Tanulmányok avagy tanácsok polgári és erkölcsi kérdésekről] című munkája 29. szakaszában, „mély és csodálatraméltó volt, mert meghatározott normálméretű gazdaságokat és parasztházakat teremtett, azaz olyan terjedelmű földet tartott fenn számukra, hogy eléggé gazdag és nem szolgai helyzetű alattvalókat hozhassanak a világra és hogy az eke szarvát tulajdonosok és ne béresek tartsák kezükben (to keep the plough in the hand of the owners and not hirelings).”^193a*
¹⁹³* „Utopiá”-jában Thomas Morus beszél arról a furcsa országról, ahol a „juhok felfalják az embereket”. („Utópia”, Robinson fordítása, Arber kiadása, London 1869, 41. old.)*
^193a* Bacon kifejti a szabad jómódú parasztság és a jó gyalogság közti összefüggést. „A királyság hatalma és erkölcsei szempontjából csodálatosan fontos volt olyan bérletekkel rendelkezni, amelyek elegendő méretűek ahhoz, hogy derék férfiak ne szenvedjenek szükséget, és a királyság földjének egy nagy részét a yeomanry birtokában, vagyis olyan emberek birtokában rögzíteni, akik középütt állnak a nemesemberek és a zsellérek (cottagers), valamint a béresek között … Mert a legilletékesebb hadiszakértőknek az az általános véleménye … hogy egy hadsereg fő erőssége a gyalogság, vagyis a talpashad. De jó gyalogság alakításához olyan emberekre van szükség, akik nem szolgaságban vagy ínségben, hanem szabadon és bizonyos jómódban nőttek fel. Ezért ha valamely állam túlságosan a nemesemberekre és finom urakra helyezi a fő súlyt, míg a parasztok és a szántóvetők ezeknek pusztán munkásai vagy béresei, vagy akár zsellérek, azaz kunyhóval rendelkező koldusok, lehet, hogy jó lovasságotok lesz, de sohasem lesz jó, kitartó gyalogságotok … Ezt látjuk Franciaországban és Itáliában és néhány más külső országban, ahol valóban mindenki nemes vagy nyomorult pór … annyira, hogy kénytelenek svájci és hasonló zsoldoscsapatokat alkalmazni gyalogzászlóaljaik számára: amiből is az következik, hogy ezeknek a nemzeteknek sok a népük és kevés a katonájuk.” („The Reign of Henry VII. etc. Verbatim Reprint from Kennet’s. England, ed. 1719” [VII. Henrik uralkodása. Szó szerinti különlenyomat Kennet „England”-jének 1719-es kiadásából], London 1870, 308. old.)*

A tőkés rendszernek viszont, fordítva, a néptömegek szolgai helyzetére volt szüksége, arra, hogy ők maguk bérelhetőkké, munkaeszközeik pedig tőkévé változzanak. Ebben az átmeneti időszakban a törvényhozás arra is törekedett, hogy fenntartsa a mezőgazdasági bérmunkás cottage-a melletti 4 acre földet, és megtiltotta neki, hogy házába albérlőket vegyen. 1627-ben, I. Károly alatt, a fontmilli Roger Crockert még elítélték, mert a fontmilli manorban [urasági birtokon] cottage-ot épített anélkül, hogy 4 acre földet csatolt volna hozzá állandó tartozékul; 1638-ban, I. Károly alatt, még királyi bizottságot neveztek ki, hogy kikényszerítse a régi törvények végrehajtását, nevezetesen azokét is, amelyek a 4 acre földre vonatkoztak; Cromwell még megtiltotta, hogy London körül 4 mérföldes körzetben házat építsenek anélkül, hogy azt 4 acre földdel látnák el. A XVIII. század első felében még panaszt emelnek, ha a mezőgazdasági munkás cottage-ához nem tartozik 1—2 acre föld. Manapság a mezőgazdasági munkás boldog, ha háza kis kertecskével van ellátva, vagy ha messze tőle pár rood földet bérelhet. „Földesurak és bérlők”, mondja dr. Hunter, „itt karöltve járnak el. A cottage-hoz tartozó néhány acre túlságosan függetlenné tenné a munkást. ”¹⁹⁴*
¹⁹⁴* Dr Hunter, „Public Health, Seventh Report 1864”, 134. old. — „Azt a földmennyiséget, amelyet” (a régi törvények) „kiutaltak, manapság túlságosan nagynak ítélnék munkások számára, és inkább arra válnék alkalmasnak, hogy ezeket kis bérlőkké változtassa.” (George Roberts: „The Social History of the People of the Southern Counties of England in past centuries” [Anglia déli grófságai népének szociális története az elmúlt évszázadokban]., London 1856, 184. old.)*

Új, szörnyű lökést kapott a néptömegek erőszakos kisajátításának folyamata a XVI. században a reformációval és ennek nyomán az egyházi birtokok óriási méretű elrablásával. A reformáció idején a katolikus egyház az angol föld nagy részének hűbéri tulajdonosa volt. A kolostorok stb. megszüntetése ezeknek lakóit a proletariátusba taszította. Magukat az egyházi birtokokat többnyire elajándékozták harácsoló királyi kegyenceknek, vagy potom áron eladták spekuláló bérlőknek és városi polgároknak, akik a régi örökbérlőket tömegesen elűzték és gazdaságaikat egybeolvasztották. Az elszegényedett földműveseknek a papi tized egy részére törvényileg biztosított tulajdonát hallgatólagosan elkobozták.¹⁹⁵* „Pauper ubique jacet”¹⁴², kiáltott fel Erzsébet királynő egy angliai körutazása után. Uralkodásának 43. esztendejében végre rákényszerültek arra. hogy a pauperizmust hivatalosan elismerjék a szegényadó bevezetésével. „E törvény megalkotói szégyellték kimondani annak okait, és ezért, teljesen a szokás ellenére, minden preamble (bevezető indoklás) nélkül bocsátották útjára.”¹⁹⁶* A 16 Car. I. 4 [I. Károly uralkodásának 16. esztendejéből való 4. törvény] e törvényt örök érvényűnek nyilvánította, és valóban csak 1834-ben kapott új, szigorúbb formát.¹⁹⁷*
¹⁹⁵* „A szegénynek azt a jogát, hogy a tizedben részesüljön, a régi statútumok szövege leszögezi.” (Tuckett: „A History of the Past and Present State of the Labouring Population”. VII. köt. 804—805. old.)*
¹⁹⁶* William Cobbett: „A History of the Protestant Reformation”, 471. §.*
¹⁹⁷* A protestáns „szellem” többek között a következőkből látható. Dél-Angliában különböző földtulajdonosok és jómódú bérlők összedugták a fejüket és Erzsébet szegény törvényének helyes értelmezésére vonatkozóan 10 kérdést vetettek fel, amelyeket véleményezés végett ama kor egyik híres jogásza, Snigge sergeant (később, I. Jakab alatt, bíró) elé terjesztettek. „Kilencedik kérdés: Néhányan az egyházközség gazdag bérlői közül okos tervet agyaltak ki, amelynek révén minden zavart ki lehet küszöbölni a törvény végrehajtásában. Azt javasolják, hogy építsenek egy börtönt az egyházközségben. Minden szegénytől aki nem hajlandó magát a fent nevezett börtönbe bezáratni, vonják meg a támogatást. Ezután tegyék közhírré a környéken, hogy ha valakinek kedve van ez egyházközség szegényeit bérbe venni, meghatározott napon adjon be lepecsételt ajánlatot, hogy milyen legalacsonyabb áron akarja őket tőlünk átvenni. E terv szerzői felteszik, hogy a szomszédos grófságokban vannak olyan személyek, akik nem akarnak dolgozni és sem vagyonuk, sem hitelük nincs, hogy bérletre vagy hajóra tegyenek szert és így munka nélkül megélhessenek (so as to live without labour). Az ilyenek valószínűleg készek lesznek arra, hogy igen előnyös ajánlatokat tegyenek az egyházközségnek. Ha itt-ott egyes szegények a szerződtető oltalma alatt elpusztulnak, a bűn reá száll, mert az egyházközség megtette kötelességét e szegények iránt. Félünk azonban, hogy a mostani törvény nem engedélyez ilyenfajta ésszerű rendszabályt (prudential measure); Önnek azonban tudnia kell, hogy e grófság és a szomszédos grófság többi freeholderja csatlakozni fog hozzánk, hogy alsóházi tagjait egy olyan törvény beterjesztésére ösztönözze, amely megengedi a szegények bebörtönzését és kényszermunkáját, úgyhogy senki, aki a bebörtönzésnek ellene szegül, semmiféle támogatásra ne legyen jogosult. Ez, reméljük, vissza fog tartani nyomorban élő személyeket attól, hogy támogatást igényeljenek (will prevent persons in distress from wanting relief).” (R. Blakey: „The History of Political Literature from the earliest times” [A politikai irodalom története a legrégibb időktől], London 1855, II. köt. 84—85. old.) — Skóciában a jobbágyságot évszázadokkal később törölték el, mint Angliában. 1698-ban a saltouni Fletcher még ezt jelentette ki a skót parlamentben: „A koldusok számát Skóciában nem kevesebb, mint 200 000 főre becsülik. Az egyetlen orvosszer, amelyet én, aki elvben republikánus vagyok, javasolhatok, az, hogy állítsák helyre a jobbágyság régi állapotát, és hogy tegyék rabszolgává mindazokat, akik képtelenek arra, hogy saját megélhetésükről gondoskodjanak.” Ugyanúgy beszél Eden, „The State of the Poor”, I. könyv I. fej., 60—61. old.: „A földművesek szabadságától kelteződik a pauperizmus … Nemzeti szegényeink igazi szülői a manufaktúrák és a kereskedelem.” Eden, akárcsak amaz elvben republikánus skót, csupán abban téved, hogy nem a jobbágyság megszüntetése, hanem földtulajdonának megszüntetése tette a földművest proletárrá, illetve pauperrá. — Franciaországban, ahol a kisajátítás más módon ment végbe, az angol szegénytörvényeknek az 1566-os moulins-i rendelet és az 1656-os ediktum felel meg.*

A reformációnak nem ezek a közvetlen hatásai voltak a legtartósabbak. Az egyházi tulajdon a hagyományos földtulajdonviszonyok vallási védőbástyája volt. Ledőltével ezek a földtulajdonviszonyok nem voltak tovább tarthatók.¹⁹⁸*

A XVII. század utolsó évtizedeiben a yeomanry, a független parasztság, számosabb volt még, mint a bérlők osztálya. A yeomanry alkotta Cromwell fő erősségét, és még Macaulay bevallása szerint is előnyös ellentétben állott a részeges kurtanemesekkel és lakájaikkal, a falusi papokkal, akiknek feladatához tartozott, hogy az uraság „kedvenc cselédjének” bekössék a fejét. Maguk a falusi bérmunkások is részesültek még a községi tulajdonban. 1750 körül a yeomanry eltűnt,¹⁹⁹* és a XVIII. század utolsó évtizedeiben a földművesek községi tulajdonának utolsó nyoma is elenyészett. A mezőgazdasági forradalom merőben gazdasági hajtórugóitól itt eltekintünk. Erőszakos emeltyűit kutatjuk.

A Stuartok restaurációja alatt a földtulajdonosok törvény útján vittek véghez egy olyan elbitorlást, amely mindenütt a kontinensen törvényes körülményesség nélkül is végbement. Megszüntették a föld hűbéri alkotmányát, azaz lerázták magukról az államnak teljesítendő szolgáltatásokat, az államot a parasztságra és a nép egyéb tömegeire kivetett adókkal „kártalanították”, azokra a birtokokra, amelyekre csak hűbéri jogcímük volt, mint modern magántulajdonra formáltak jogot, és végül kierőszakolták azokat az illetőségi törvényeket (laws of settlement), amelyek mutatis mutandis [a megváltoztatandók megváltoztatásával] olyan hatással voltak az angol földművesekre, mint a tatár Borisz Godunov rendelete az orosz parasztságra.¹⁴³

A „gloriousrevolution”(dicsőséges forradalom)¹⁴⁴ az orániai III. Vilmossal²⁰⁰* együtt a földesúri és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra.
¹⁹⁸* Rogers úr, ámbár akkoriban az oxfordi egyetemen, a protestáns ortodoxia fő fészkében a politikai gazdaságtan professzora volt, „History of Agriculture”-ja [A mezőgazdaság története] előszavában hangsúlyozza, hogy a reformáció pauperizálta a néptömegeket.*
¹⁹⁹* „A Letter to Sir T. C. Bunbury, Bart.: On the High Price of Provisions. By a Suffolk Gentleman” [Levél Sir T. C. Bunbury bárónak: A szegényadókról és az élelmiszerek magas áráról. Írta Egy suffolki gentleman], Ipswich 1795, 4. old. Még a nagybérlet fanatikus védelmezője, az „An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions and the Size of Farms etc.”, London 1773, 139. old., szerzője is ezt mondja: „Mélységesen sajnálom yeomanrynk elvesztését, azoknak a férfiaknak seregét, akik a valóságban fenntartották e nemzet függetlenségét; és fáj látnom, hogy földjeik most monopolizáló lordok kezében vannak, kis bérlőknek kiadva, akiknek bérleti feltételei olyanok, hogy alig jobb a soruk vazallusokénál, akiknek minden bajos alkalommal eleget kell tenniök a felhívásnak.”*
²⁰⁰* E polgári hős magánerkölcsére vonatkozólag lásd többek között: „Az 1695-ben Lady Orkneynak adományozott hatalmas írországi birtokok nyilvános bizonyítékai a király vonzalmának és a lady befolyásának … Lady Orkney értékes szolgálatai állítólag — foeda labiorum ministeria [mocskos ajakszolgálatok] voltak.” (A British Museum Sloane Manuscript Collection-jában, 4224. sz. A kézirat címe: „The Character and Behaviour of King William, Sunderland etc. as represented in Original Letters to the Duke of Shrewsbury from Somers, Halifax, Oxford, Secretary Vernon etc.” A kézirat tele van kuriózumokkal.)*

Ezek azzal szentelték fel az új korszakot, hogy az állami uradalmaknak addig csak szerényen űzött ellopását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket a birtokokat elajándékozták, potom áron eladták, vagy egyenes bitorlás útján magánbirtokokhoz csatolták.²⁰¹* Mindez a törvényes illemszabályok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül történt. Az így csalárd módon elsajátított állami birtok, az egyháztól rabolttal együtt — amennyiben az utóbbi a köztársasági forradalom alatt nem veszett el — az alapzata az angol oligarchia mai fejedelmi uradalmainak.²⁰²* A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet merő kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb. Ezenkívül az új földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségese volt az új bankokráciának, a tojásból éppen hogy kibújt pénzmágnásoknak és az akkoriban védővámokra támaszkodó nagy manufaktúratulajdonosoknak. Az angol burzsoázia a maga érdeke szempontjából ugyanolyan helyesen cselekedett, mint a svéd városi polgárok, akik fordítva, gazdasági védőbástyájukkal, a parasztsággal együtt, támogatták a királyokat abban, hogy erőszakkal visszaszerezzék a koronauradalmakat az oligarchiától (1604-től, majd később X. és XI. Károly alatt).

A községi tulajdon — amely teljesen különbözik az imént vizsgált állami tulajdontól — ősi germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek erőszakos elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul meg, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák.²⁰³*
²⁰¹* „A koronabirtokok törvénytelen elidegenítése, részint eladás, részint ajándékozás révén, az angol történelem botrányos fejezete … a nemzet óriási becsapása (gigantic fraud on the nation).” (F. W. Newman: „Lectures on Political Economy”, London 1851, 129—130. old.) (Hogy a mai angol nagybirtokosok hogyan jutottak birtokaikhoz, arról részletes adatokat lásd „Our old Nobility. By Noblesse Oblige” [Régi nemességünk. írta. A nemesség kötelez], London 1879. — F.E.)*
²⁰²* El kell olvasni például E. Burke röpiratát a Bedford hercegi házról, amelynek sarja Lord John Russell, „the tomtit of liberalism” [a liberalizmus ökörszeme].*
²⁰³* „A bérlők megtiltják a cottagereknek [zselléreknek], hogy önmagukon kívül bármilyen élőlényt tartsanak, azzal az ürüggyel, hogy ha háziállatot vagy baromfit tartanának, takarmányt lopnának a csűrökből. Azt is mondják, tartsátok szegénységben a cottagereket és akkor szorgalmasak maradnak. A való tény azonban az, hogy a bérlők ily módon a községi földekre való minden jogot maguknak bitorolnak.” („A Political Inquiry into the Consequences of enclosing Waste Lands” [Politikai vizsgálódás a megműveletlen földek bekerítésének következményeiről], London 1785, 75. old.)*

A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a községi föld bekerítésére), másszóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak a nép földjét önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul, vagyis a népet kisajátító rendeletek. Sir F. M. Eden ravasz ügy védi beszédét, amelyben a községi tulajdont a hűbérurak helyére lépett nagy földtulajdonosok magántulajdonának igyekszik feltüntetni, önmaga cáfolja meg azzal, hogy „általános parlamenti törvényt” követel „a községi földek bekerítésére”, tehát elismeri, hogy parlamenti államcsínyre van szükség ahhoz, hogy e földeket magántulajdonná változtassák, másrészt pedig a törvényhozástól „kártalanítást” követel a kisajátított szegények számára.²⁰⁴*

Miközben a független yeomanek helyére tenant-at-willek, egy évre felmondható kisebb bérlők léptek, egy szolgai és landlordok önkényétől függő csapat, a községi tulajdonnak rendszeresen űzött ellopása, az állami uradalmak elrablása mellett, kiváltképpen elősegítette azoknak a nagy bérleteknek a megduzzadását, amelyeket a XVIII. században kapitális bérleteknek²⁰⁵* vagy kereskedőbérleteknek²⁰⁶* neveztek, valamint a falusi népességnek proletariátusként való „szabaddá tételét” az ipar számára.

Mindazonáltal a XVIII. század még nem értette meg annyira a nemzet gazdagságának és a nép szegénységének azonosságát, mint a XIX. század. Ezért az akkori közgazdasági irodalomban igen heves vita folyik az „inclosure of commons-ról”. Néhány részt közlök az előttem levő bőséges anyagból, mert ezek élénken szemléltetik az akkori helyzetet.

„Hertfordshire sok egyházközségében”, veti papírra egy felháborodott toll, „24 bérlet, amelyek átlagosan 50 és 150 acre közöttiek voltak, 3 bérletté olvadt össze.”²⁰⁷* „Northamptonshire-ban és Lincolnshire-ban a községi földek bekerítése nagyon elharapódzott és a bekerítések révén keletkezett új lordságok legtöbbjét legelővé változtatták; ennek következtében sok lordságban, ahol korábban 1500 acre-t szántottak fel, most 50 acre-t sem művelnek meg… Egykori lakóházak, csűrök, istállók stb. romjai” — csak ezek a nyomai a korábbi lakóknak. „Némely helyen 100 házból és családból… 8 vagy 10 maradt… A legtöbb olyan egyházközségben, ahol a bekerítés csak 15 vagy 20 évvel ezelőtt történt, igen kevés a földtulajdonos azoknak a számához képest, akik a földet bekerítetlen állapotában művelték.
²⁰⁴* Eden: „The State of the Poor”, Preface [XVII., XIX. old.].
²⁰⁵* „Capital farms.” (Two Letters on the Flour Trade and the Dearness of Corn. By a Person in Business” [Két levél a lisztkereskedelemről és a gabona drágaságáról. Írta Egy üzletember], London 1767. 19—20. old.)*
²⁰⁶* „Merchant-farms.” („An Inquiry into the Present High Price of Provisions” [Vizsgálódás az élelmiszerek jelenlegi magas árának okairól], London 1767. 111. old., jegyzet. Ennek a névtelenül megjelent kitűnő írásműnek a szerzője Nathaniel Forster tiszteletes.)*
²⁰⁷* Thomas Wrigh: „A short address to the Public on the Monopoly of large farms” [Rövid üzenet a nyilvánossághoz a nagy földbérletek monopóliumáról]. 1779. 2—3 old.*

Nem ritka jelenség, hogy 4 vagy 5 gazdag állattenyésztő bitorol nagy, nemrégiben bekerített lordságokat, amelyek azelőtt 20—30 bérlő és ugyanannyi kisebb tulajdonos és lakos kezén voltak. Mindezeket családostul kidobták birtokukról, sok más családdal együtt, amelyeket ők foglalkoztattak és tartottak el.”²⁰⁸* A bekerítés ürügyén nemcsak parlagon heverő földet csatolt a magáéhoz a szomszédos landlord, hanem gyakran olyat is, amelyet a községnek fizetett bizonyos díj ellenében vagy közösen műveltek. „Itt olyan nyílt mezők és földek bekerítéséről beszélek, amelyeket már megműveltek. Még azok az írók is, akik a bekerítést védelmezik, elismerik, hogy az utóbbi nagy bérletek monopóliumát növeli, a létfenntartási eszközök árát emeli és elnéptelenedést idéz elő … és még a parlagföldek bekerítése is, ahogyan most űzik, elrabolja a szegénytől létfenntartási eszközeinek egy részét, és megduzzasztja azokat a bérleteket, amelyek már amúgyis túlságosan nagyok.”²⁰⁹* „Ha”, mondja dr. Price, „a föld néhány nagy bérlő kezére jut, a kis bérlők” (ezeket korábban így jellemezte: „egy sereg kis tulajdonos és bérlő, akik magukat és családjukat az általuk megművelt föld termékéből, a községi földekre hajtott juhokból, szárnyasokból, disznókból stb. tartják el, úgyhogy nincs sok okuk vásárolni létfenntartási eszközöket”) „olyan emberekké változnak, akiknek mások számára végzett munkával kell létfenntartásukat megszerezniük, és akik arra kényszerülnek, hogy mindenért, amire szükségük van, a piacra menjenek… Talán több munkát végeznek, mert nagyobb a kény szer… A városok és a manufaktúrák nőnek, mert több embert kergetnek oda, akik munkát keresnek. Ez az a mód, ahogyan a bérletek koncentrációja természetszerűen hat és ahogyan ebben a királyságban már sok év óta valóban hatott.”²¹⁰* A bekerítések összhatását így foglalja össze: „Egészében véve az alsóbb néposztályok helyzete szinte minden tekintetben rosszabbodott, a kisebb földbirtokosokat és bérlőket a napszámosok és béresek helyzetébe nyomták le; és ugyanakkor a létfenntartás ebben a helyzetben nehezebb lett.”²¹¹*
²⁰⁸* Addington tiszteletes: „Inquiry into the Reasons for and against enclosing open fields” [A nyílt földterületek bekerítése mellett és ellen szóló érvek vizsgálata]. London 1772. 37—43. old. elszórtan.*
²⁰⁹* Dr. R. Price: „Observations on Reversionary Payments” [Észrevételek visszaháramló fizetésekről], II. köt. 155—156. old. El kell olvasni Forster, Addington. Kent, Price és James Anderson írásait és össze kell hasonlítani MacCulloch nyomorúságos tányérnyaló fecsegésével „The Literature of Political Economy” [A politikai gazdaságtan irodalma]. London1845, című katalógusában.*
²¹⁰* Dr. R. Price, i. in., II. köt. 147—148. old.*
²¹¹* I. m. 159—160. old. A régi Róma jut eszünkbe. „A gazdagok hatalmukba kerítették a fel nem osztott földek legnagyobb részét. Bíztak a korviszonyokban, hogy többé már nem fogják tőlük elvenni, és ezért a szegényeknek a közelben levő földdarabjait részint azok beleegyezésével megvásárolták, részint erőszakkal elvették, úgyhogy most már nem egyes földeket, hanem nagy kiterjedésű uradalmakat műveltek meg. Eközben a földműveléshez és az állattenyésztéshez rabszolgákat használtak, mert a szabad embereket elvették volna tőlük a munkából katonai szolgálatra. A rabszolgák birtoklása azért is nagy hasznot hajtott nekik, mert ezek, minthogy a katonai szolgálat alól mentesek voltak, zavartalanul szaporodhattak, és egy csomó gyerekük lett. Így a hatalmasok minden gazdagságot magukhoz kaparintottak, és az egész vidék nyüzsgött a rabszolgáktól. Az itáliaiak viszont mind kevesebben maradtak, felőrölte őket a szegénység, az adók és a katonai szolgálat. De még ha békeidők jártak is, teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, mert a föld a gazdagok birtokában volt, és megművelésére nem szabad embereket, hanem rabszolgákat alkalmaztak.” (Appianus: „Römische Bürgerkriege” [Római polgárháborúk], I. 7.) Ez a passzus a liciniusi törvényt¹⁴⁵ megelőző időkre vonatkozik. A katonai szolgálat, amely a római plebejusok romlását annyira meggyorsította. Nagy Károlynak is egyik fő eszköze volt, amellyel a szabad német parasztoknak földjük révén függő és személyileg függő jobbágyokká való átváltozását melegágyszerűen elősegítette.*

Valóban, a községi föld elbitorlása és az ezt kísérő mezőgazdasági forradalom olyan heves hatással volt a mezőgazdasági munkásokra, hogy bérük — maga Eden szerint — 1765 és 1780 között kezdett a minimum alá süllyedni és hivatalos szegénysegélyezéssel kellett kiegészíteni. Munkabérük — mondja — „már csak éppen a feltétlen életszükségletekre volt elegendő”.

Hallgassuk még meg egy pillanatra a bekerítések egyik védelmezőjét és dr. Price ellenfelét. „Nem helyes elnéptelenedésre következtetni abból, hogy ma már nem látni munkájukat a nyílt mezőn eltékozló embereket… Ha azután, hogy a kisparasztokat olyan emberekké változtatták át, akiknek mások számára kell dolgozniok, ezek több munkát folyósítanak, ez előny, amelyet a nemzetnek” (amelyhez az átváltoztatottak természetesen nem tartoznak hozzá) „kívánnia kell… A termék nagyobb lesz, ha kombinált munkájukat egyetlen bérleten alkalmazzák: így többlettermék jön létre a manufaktúrák számára, és ezáltal a termelt gabonamennyiséghez viszonyítva szaporodnak a manufaktúrák, amelyek e nemzet aranybányái közé tartoznak.”²¹²*

Az a sztoikus lelki nyugalom, amellyel a politikai gazdász a „tulajdon szent jogának” pimasz meggyalázását és a személyek elleni durva erőszakot szemléli, mihelyt ez a tőkés termelési mód alapzatának lerakásához szükséges, megmutatkozik többek közt a méghozzá tory színezetű és „emberbarát” Sir F. M. Edennél. A rablások, rémtettek és sanyargatások egész sora, amely a XV. század utolsó harmadától a XVIII. század végéig a nép erőszakos kisajátítását végigkíséri, csak a következő „vigasztaló” befejező elmélkedésre készteti: „Ki kellett alakítani a szántóterület és a legelő közti helyes (due) arányt. Az egész XIV. században és a XV. század legnagyobb részében 1 acre legelőre még 2, 3, sőt 4 acre szántó jutott. A XVI. század közepén ez az arány megváltozott, úgyhogy 2 acre legelő jutott 2, később 1 acre szántóra, míg végül is elérték a helyes arányt: 3 acre legelő 1 acre szántóra.”
²¹²* „An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions etc.”, 124., 129. old. Hasonló ehhez, de ellenkező tendenciával: „A munkásokat elűzik cottage-aikból és arra kényszerítik, hogy a városokban keressenek alkalmaztatást; — ekkor azonban nagyobb többlet adódik és ily módon a tőke gyarapszik.” („The Perils of the Nation” [A nemzet veszedelmei]. II. kiad., London 1843, XIV. old.)

A XIX. században természetesen még az emléke is eltűnt a földművesek és a községi tulajdon közötti összefüggésnek. Hogy későbbi időkről ne is beszéljünk, vajon kapott-e valaha egy fillér kárpótlást is a földművesnép azért a 3 511 770 acre községi földért, amelyet 1801 és 1831 között elraboltak tőle és amelyet a landlordok parlamentáris úton a landlordoknak ajándékoztak?

A földművesek földtől való megfosztásának utolsó nagy folyamata végül az úgynevezett clearing of estates (a birtokok megtisztítása, a valóságban az emberek kiseprése ezekről). Az összes eddig szemügyre vett angol módszerek csúcspontjukat a „megtisztításban” érték el. Ahogyan az előző szakaszban a modern állapot leírásánál láttuk, most, amikor már nincsenek többé független parasztok, akiket ki lehetne seperni, a dolog a cottage-októl való „megtisztítással” folytatódik, úgyhogy a mezőgazdasági munkások az általuk megművelt földön már arra sem találnak helyet, hogy ott lakjanak. A „clearing of estates” tulajdonképpeni értelmét azonban csak a modern regényirodalom ígéretföldjén, a Skót Felföldön ismerjük meg. Itt a folyamat kitűnik rendszeres jellegével, a nagy méretekkel, amelyekben egy csapásra keresztül viszik (Írországban a földesurak annyira vitték, hogy egyszerre több falut sepertek el; a Skót Felföldön olyan földterületekről van szó, amelyeknek nagysága német hercegségekével vetekszik) — végül pedig az elsikkasztott földtulajdon különös formájával.

A Skót Felföld kelta lakossága clanokra [nemzetségekre] oszlott, amelyek közül mindegyik tulajdonosa volt az általa benépesített földnek. A clan képviselője, a főnök, illetve a „nagy férfiú”, e földnek csak címzetes tulajdonosa volt, éppen úgy, mint ahogy az angol királynő a nemzet egész földjének címzetes tulajdonosa. Amikor az angol kormánynak sikerült e „nagy férfiak” belső háborúit és a Skót Alföld síkságaira való folytonos betöréseiket elfojtani, a clan-főnökök korántsem mondtak le régi rablómesterségükről; csak a formáját változtatták meg. Címzetes tulajdonjogukat önhatalmúlag magántulajdonjoggá változtatták, és minthogy a clan tagjainál ellenállásba ütköztek, elhatározták, hogy ezeket nyílt erőszakkal elűzik. „Egy angol király ugyanilyen jogon arra tarthatna igényt, hogy alattvalóit a tengerbe kergesse” — mondja Newman professzor²¹³* Ezt a forradalmat, amely Skóciában a trónkövetelő melletti utolsó felkelés¹⁴⁶ után kezdődött, Sir James Steuartnál²¹⁴* és James Andersonnál²¹⁵* követhetjük nyomon első szakaszaiban.
²¹³* „A king of England might as well claim to drive his subjects into the sea.” (F. W. Newman: „Lectures on Political Economy”, 132. old.)*
²¹⁴* Steuart ezt mondja: „Ezeknek a földeknek a járadéka” (ezt a közgazdasági kategóriát tévesen átviszi arra az adóra, amelyet a taksmanek¹⁴⁷ fizettek a clan-főnöknek) „kiterjedésükhöz viszonyítva teljesen jelentéktelen, de ami azoknak a személyeknek a számát illeti, akiket egy bérlet eltart, meglehet, azt fogjuk találni, hogy egy darab föld a Skót Felföldön tízszer annyi embert táplál, mint az ugyanilyen értékű föld a leggazdagabb tartományokban.” („Works”, I. köt., XVI. fej., 104. old.)*
²¹⁵* James Anderson: „Observations on the Means of Exciting a Spirit of National Industry etc.” [Észrevételek a módszerekről, melyek a nemzeti iparkodás szellemének buzdítását célozzák], Edinburgh 1777.*

A XVIII. században a földjükről elűzött gaeleknek ugyanakkor megtiltották a kivándorlást, hogy erőszakkal Glasgow-ba és más gyárvárosokba hajtsák őket.²¹⁶* A XIX. században uralkodó módszerek²¹⁷* példájaképpen elég, ha itt Sutherland hercegnő „tisztításait” említjük. Ez a gazdaságilag képzett személy rögtön uralomra lépésekor elhatározta, hogy gyökeres gazdasági gyógymódot alkalmaz, és az egész grófságot, amelynek lakossága korábbi hasonló műveletek következtében már 15 000-re olvadt le, juhlegelővé változtatja. 1814-től 1820-ig ezt a 15 000 lakost, körülbelül 3000 családot, rendszeresen elűzték és kiirtották. Összes falvaikat lerombolták és felégették, valamennyi szántóföldjüket legelővé változtatták. Brit katonákat vezényeltek ki a végrehajtáshoz, és harcokra került sor a bennszülöttekkel. Egy öregasszony elégett kunyhója lángjaiban, amelyet vonakodott elhagyni. Ilymódon ez a hölgy 794 000 acre földet sajátított el, amely ősidők óta a clané volt. Az elűzött bennszülötteknek kiutalt a tengerparton körülbelül 6000 acre-t, családonként 2 acre-t. Ez a 6000 acre addig megműveletlen volt és tulajdonosainak semmit sem jövedelmezett. A hercegnő nemes érzületében odáig ment, hogy acre-jét átlagosan 2 shilling 6 penny járadékért adta bérbe a clan-tagoknak, akik évszázadok óta ontották vérüket a hercegi családért. Az egész rablott clan-földet 29 nagy juh-bérletre osztotta, amelyek mindegyikén egyetlen család lakik, többnyire angol béresek. 1825-ben a 15 000 gael helyét már 131 000 juh foglalta el.
²¹⁶* 1860-ban erőszakkal kisajátított embereket hamis ígéretekkel Kanadába exportáltak. Némelyek a hegyekbe és a szomszédos szigetekre menekültek. Rendőrök üldözték őket, ezekkel kézitusára keltek és sikerült elmenekülniök.*
²¹⁷* „A Felföldön”, mondja Buchanan, A. Smith kommentátora, 1814-ben, „a régi tulajdonviszonyokat napról napra erőszakkal felforgatják… A landlord, tekintet nélkül az örökbérlőkre” (ez szintén helytelenül alkalmazott kategória itt), „felkínálja a földet a legtöbbet ígérőnek, és ha ez újító (improver), rögtön új művelési rendszert vezet be. A korábban kis parasztokkal teleszórt föld a hozamával arányosan volt benépesedve; a tökéletesített művelés és megnövelt járadék új rendszere mellett a lehető legnagyobb hozamot igyekeznek elérni a lehető legkisebb költségekkel, és e célból a most haszontalanná vált kezeket eltávolítják… A szülőföldjükről kitaszítottak a gyárvárosokban keresnek megélhetést stb.” (David Buchanan: „Observations on etc. A. Smith’s Wealth of Nations”, Edinburgh 1814, IV. köt. 144. old.) „A skót nagyurak úgy sajátítottak ki családokat, mintha csak gazt irtottak volna, úgy bántak falvakkal és azok lakosságával, mint a bosszúálló indusok a vadállatok barlangjaival… Az embert egy birkabőrért vagy ürücombért, sőt kevesebbért vesztegetik … A mongolok, amikor betörtek Kína északi tartományaiba, a tanácsban azt javasolták, hogy a lakosságot irtsák ki és földjüket változtassák legelővé. Ezt a javaslatot sok felföldi skót landlord megvalósította saját hazájában saját honfitársaival szemben.” (George Ensor: „An Inquiry concerning the Population of Nations” [Vizsgálódás a nemzetek népesedéséről]. London 1818, 215—216. old.)*

A bennszülötteknek a tengerpartra dobott része megpróbált halászatból megélni. Kétéltűekké lettek és — mint egy angol író mondja — félig a szárazföldön, félig a vízen éltek, és a kettőből is csak félig éltek meg.²¹⁸*

De a derék gaeleknek még keményebben meg kellett bűnhődniök azért, hogy romantikus hegylakói módon bálványozták a clan „nagy férfiak”. A nagy férfiak megérezték a halszagot. Valami hasznot hajtó dolgot szimatoltak mögötte, és a tengerpartot bérbe adták a nagy londoni halkereskedőknek. A gaeleket másodszor is elűzték.²¹⁹*

Végül pedig a juhlegelők egy részét visszaváltoztatják vadászterületté. Tudjuk, hogy igazi erdők Angliában nincsenek. Az a vad, amely a nagyurak parkjaiban él, alkotmányos háziállat, hájas, mint a londoni tanácsnokok. Ezért Skócia a „nemes szenvedély” utolsó menedékhelye. „A Felföldön”, mondja Somers 1848-ban, „az erdőségeket nagyon megnövelték. Itt van Gaick egyik oldalán Glenfeshie új erdeje és amott a másik oldalon Ardverikie új erdeje. Ugyanerre található a Black Mount, egy hatalmas pusztaság, amelyet nemrégiben hoztak létre. Keletről nyugatra, Aberdeen környékétől az obani szíriekig most erdők egybefüggő vonala terül el, míg a Felföld más részein Loch Archaig, Glengarry, Glenmoriston stb. új erdei láthatók… Földjük juhlegelővé változtatása… a gaeleket terméketlenebb talajra kergette. Most a rőtvad kezd a juhok helyére lépni, és amazokat még őrlőbb nyomorba kergeti… A vadaskertek^219a* és a nép nem lehetnek meg egymás mellett. Az egyiknek vagy a másiknak biztosan át kell adnia a helyét. Ha megengeditek, hogy a vadászatok száma és nagysága az elkövetkező negyed évszázadban úgy növekedjék, mint az előzőben, akkor rövidesen egyetlen gaelt sem fogtok találni szülőföldjén. Ez a mozgalom a felföldi földtulajdonosok között részint a divatnak tulajdonítható, arisztokratikus viszketegségnek, vadászszenvedélynek stb., részint azonban kizárólag a profitra sandítva űzik a vaddal való kereskedést.
²¹⁸* Amikor a mostani Sutherland hercegnő Londonban nagy pompával fogadta Mrs. Beecher-Stowe-ot, az „Uncle Tom’s Cabin” [Tamás bátya kunyhója] szerzőjét, hogy kimutassa az amerikai köztársaság néger rabszolgái iránti rokonszenvét — amelyet azután a polgárháború alatt, amikor minden „nemes” angol szív a rabszolgatartókért dobogott, arisztokrata társnőivel együtt nagy bölcsen szegre akasztott —, a „New York Tribune”-ban bemutattam a sutherland-rabszolgák viszonyait.¹⁴⁸ (Cikkem néhány helyét idézi Carey „The Slave Trade”-jében [A rabszolgakereskedelem], Philadelphia 1853, 202—203. old.) Cikkemet egy skót újság átvette, és csinos vita kerekedett az utóbbi és a Sutherlandok tányérnyalói között.*
²¹⁹* Erről a halüzletről érdekes dolgok találhatók David Urquhart úr „Portfolio, New Series”-ében.—Nassau W. Senior a fentebb idézett hátrahagyott írásában „a sutherlandshire-i eljárást az emberemlékezet óta végrehajtott tisztítások (clearings) egyik legjótékonyabbjának” jellemzi. („Journals, Conversations and Essays relating to Ireland” [Naplók, beszélgetések és tanulmányok Írországról], II. köt. 282. old.)*
^219a* Skócia „deer forestjaiban” (vadaskertjeiben) egyetlen fa sincsen. A juhokat elhajtják, a szarvasokat felkergetik a kopár hegyekbe és ezt nevezik „deer forestnak”. Tehát még csak erdőművelésről sincs szó!*

Mert tény, hogy egy darab helyi föld, vadászterületté alakítva, sok esetben jóval hasznot hajtóbb, mint ha juhlegelőnek használnák… A szenvedélyes vadászt, aki vadászterületet keres, csak erszényének nagysága korlátozza ajánlatában… A Felföldet olyan szenvedések sújtották, amelyek nem kevésbé kegyetlenek azoknál, amelyeket a normann királyok politikája zúdított Angliára. A rőtvad szabadabb mozgási térhez jutott, miközben az embereket mind szűkebb és szűkebb körbe hajtották… A nép egyik szabadságát a másik után rabolták el… És az elnyomás még napról napra fokozódik. A tisztítást és a nép elűzését a tulajdonosok mint szilárd elvet követik, mint valami mezőgazdasági szükségszerűséget, éppúgy, ahogy Amerika és Ausztrália vadonjaiban kiirtják a fákat és a bozótot, és ez a művelet a maga nyugodt, üzletszerű útján halad előre. ”²²⁰*
²²⁰* Robert Somers: „Letters from the Highlands; or, the Famine of 1847” [Levelek a Skót Felföldről; vagy az 1847-es éhínség], London 1848, 12—28. old., elszórtan. Ezek a levelek eredetileg a „Times”-ban jelentek meg. Az angol közgazdászok a gaelek 1847. évi éhínségét természetesen túlnépesedésükkel magyarázták. Mindenesetre a gaelek „nyomást gyakoroltak” élelmiszereikre. — Németországban a „clearing of estates”, vagy ahogy itt nevezték, a „Bauernlegen” különösen a harmincéves háború után jött szokásba, és a szász választófejedelemségben 1790-ben még parasztfelkeléseket idézett elő. Főleg Kelet-Németországban uralkodott. Poroszország legtöbb tartományában csak II. Frigyes biztosított tulajdonjogot a parasztoknak. Szilézia meghódítása után rákényszerítette a földesurakat arra, hogy állítsák helyre a kunyhókat, csűröket stb., hogy lássák el a parasztbirtokokat jószággal és felszereléssel. Katonákra volt szüksége hadserege számára és adókötelesekre államkincstára számára. Hogy egyébként milyen kellemes élete volt a parasztnak Frigyes pénzügyi garázdálkodása és despotizmusból, bürokráciából és hűbériségből összekotyvasztott kormányzása alatt, az megítélhető csodálójának, Mirabeaunak következő mondataiból: „A len tehát az észak-németországi paraszt egyik fő gazdagsága. Az emberi nem szerencsétlenségére ez csak a nyomor elleni segédeszköz, nem pedig a jólét forrása. Az egyenes adók, a robotmunka és a legkülönbözőbb egyéb szolgáltatások tönkreteszik a német parasztot, aki azonkívül közvetett adót is fizet mindenre, amit vásárol … s hogy romlása teljes legyen, termékeit nem adhatja el ott és úgy, ahogy akarja; amire szüksége van, azt sem meri olyan kereskedőknél beszerezni, akik ezt olcsóbb áron adhatnák. Mindezek az okok észrevétlenül tönkreteszik, és a fonómunka nélkül nem volna képes az egyenes adókat esedékességük napján megfizetni; ez az ő segélyforrása, mert hasznosan foglalkoztatja asszonyát, gyermekeit, cselédlányait, béreseit és őt magát is. De e segítség ellenére is, milyen keserves az élete! Nyáron mint a gályarab dolgozik a szántásnál és az aratásnál; 9 órakor fekszik le és 2 órakor kel fel, hogy elkészülhessen munkájával; télen hosszabb pihenéssel kellene pótolnia erejét; de nem marad kenyere és vetőmagja, ha megválik termékeinek attól a részétől, amelyet el kellene adnia hogy adóját megfizesse. Ezért, hogy ezt a lyukat betömje, fonnia kell … mégpedig igen kitartóan. A paraszt tehát télen éjfélkor vagy 1 órakor fekszik le és 5 vagy 6 órakor kel fel; vagy pedig 9-kor fekszik le és 2 órakor kel, s ezt teszi élete minden napján, kivéve a vasárnapot. Ez a túlságosan hosszú ébrenlét és munka felőrli az emberi szervezetet, és innen van, hogy falun a férfiak és az asszonyok sokkal hamarabb öregszenek, mint a városban.” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, III- köt. 212. skk. old.)

Pótlás a 2. kiadáshoz. 1866 márciusában, 18 évvel Robert Somers fentebb idézett írásának közzététele után, Leone Levi professzor a Society of Arisban előadást tartott a juhlegelők vadaskertekké változtatásáról, amelyben vázolta a Skót Felföld elpusztításának előrehaladását. Többek között ezeket mondotta: „Az elnéptelenítés és puszta juhlegelővé való változtatás a legkényelmesebb eszköz volt arra, hogy valaki kiadás nélkül jövedelemhez jusson … Deer forest a juhlegelő helyén, ez megszokott változás lett a Felföldön. A juhokat elűzik a vadállatok, mint ahogy azelőtt az embereket űzték el, hogy a juhoknak csináljanak helyet … Dalhousie gróf forfarshire-i birtokaitól John o’Groatsig lehet gyalogolni anélkül, hogy az erdő t elhagynánk. — Sokban” (ezen erdők közül) „meghonosodott a róka, a vadmacska, a nyest, a görény, a menyét és az alpesi nyúl, míg az üregi nyúl, a mókus és a patkány csak nemrég talált oda utat. Hatalmas földterületeket, amelyek Skócia statisztikájában mint kivételesen termékeny és nagy kiterjedésű legelők szerepeltek, most elzártak minden műveléstől és talajjavítástól, és kizárólag néhány személy vadászkedvtelésének — ez pedig az évnek csak egy rövid időszakán át tart — szentelték őket.”

A londoni „Economist” 1866. június 2-i száma írja: „Egy skóciai lap a múlt héten egyéb újságokon kívül a következőkről számolt be: »Sutherlandshire egyik legjobb juhtenyésztő-bérletét, amelyért nemrégiben, a bérleti szerződés lejártakor, évi 1200 font sterling bérleti díjat ajánlottak fel, deer foresttá változtatják!« Működnek a hűbéri ösztönök … mint akkoriban, amikor a normann hódító … 36 falut lerombolt, hogy megteremtse a New Forestot … 2 millió acre-t, amely terület Skócia néhány legtermékenyebb földjét foglalja magában, teljességgel pusztasággá tettek. Glen Tilt vadon növő füve Perth grófság legtáplálóbb füvei közé számított; Ben Aulder deer forestja a legjobb füves rét volt messzi vidéken Badenoch körül; a Black Mount forest egy része Skócia legkiválóbb legelőjét adta feketefejű juhok számára. A vadászkedvtelésért parlagon hagyott föld kiterjedéséről fogalmat alkothatunk abból a tényből, hogy jóval nagyobb területet ölel fel, mint az egész Perth grófság. Hogy ezen erőszakos elpusztítás következtében milyen veszteség érte az országot termelési forrásokban, azt felbecsülhetjük abból, hogy a Ben Aulder forest földje 15 000 juhot tudott táplálni, és hogy ez Skócia egész vadászterületének csak ¹/₃₀-a … Mindez a vadászterület teljesen improduktív… mintha csak az Északi-tenger hullámaiba süllyesztették volna. Az ilyen rögtönzött pusztaságokat vagy sivatagokat a törvényhozásnak erős kézzel meg kellene szüntetnie.”*

Az egyházi birtokok elrablása, az állami uradalmak csalárd elidegenítése, a községi tulajdon ellopása, a hűbéri és clan-tulajdon bitorló módon és kíméletlen terrorizmussal véghezvitt átváltoztatása modern magántulajdonná — ezek voltak az eredeti felhalmozás idilli módszerei. Ezek hódították meg a teret a tőkés mezőgazdaságnak, kebelezték be a földet a tőkébe és teremtették meg a városi ipar számára a szükséges kínálatot szabad prédául szolgáló proletárokból.

SaLa

Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – Az eredeti felhalmozás titka
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Huszonnegyedik fejezet
Az úgynevezett eredeti felhalmozás
1. Az eredeti felhalmozás titka
Láttuk, hogyan változtatják át a pénzt tőkévé, hogyan csinálnak tőkéből értéktöbbletet és értéktöbbletből több tőkét. A tőke felhalmozása azonban feltételezi az értéktöbbletet, az értéktöbblet a tőkés termelést, ez utóbbi pedig azt, hogy nagyobb tőke- és munkaerő-tömegek legyenek az árutermelők kezében. Úgy látszik tehát, mintha ez az egész mozgás hibás körben forogna, amelyből csak úgy tudunk kikerülni, ha feltesszük, hogy a tőkés felhalmozást megelőzte egy „eredeti” felhalmozás („previous accumulation”, mondja Adam Smith), olyan felhalmozás, amely a tőkés termelési módnak nem eredménye, hanem kiindulópontja.

Ez az eredeti felhalmozás körülbelül ugyanazt a szerepet játssza a politikai gazdaságtanban, mint a bűnbeesés a teológiában. Ádám beleharapott az almába, és ezzel rászakadt az emberi nemre a bűn. Eredetét úgy magyarázzák, hogy az elmúlt idők anekdotájaként mesélik el. Egyszer, réges-régen élt az egyik oldalon egy szorgalmas, értelmes és mindenekelőtt takarékos elit, a másik oldalon meg lusta, mindenüket, sőt annál is többet elherdáló korhelyek. Igaz, hogy a teológiai bűnbeesés legendája azt meséli el nekünk, hogyan ítéltetett az ember arra, hogy orcája verítékével egye kenyerét; a közgazdasági bűnbeesés históriája viszont azt leplezi le, hogyan lehetnek olyan emberek, akiknek erre semmi szükségük nincs. De egyre megy. Így történt, hogy az előbbiek gazdagságot halmoztak fel, az utóbbiaknak pedig végül nem maradt más eladnivalójuk, mint a saját bőrük. És ettől a bűnbeeséstől kelteződik a nagy tömeg szegénysége, amelynek még mindig, minden munkája ellenére, nincs más eladnivalója, mint saját maga, és a kevesek gazdagsága, amely folyton növekszik, holott már régen nem dolgoznak. Ilyen unalmas gyerekséget rág a szájába például Thiers úr, méghozzá államférfiúi komolysággal, az egykor oly szellemes franciáknak, hogy a propriétét [tulajdont] megvédelmezze. De mihelyt a tulajdon kérdése felmerül, szent kötelesség lesz a gyermekmese álláspontjához mint valamennyi korosztályra és fejlettségi fokra nézve egyedül helyes állásponthoz ragaszkodni. A valóságos történelemben, mint ismeretes, a hódítás, leigázás, rablógyilkosság, egyszóval az erőszak játssza a fő szerepet. A szelíd politikai gazdaságtanban kezdettől az idill uralkodott. Jog és „munka” volt kezdettől a meggazdagodás egyetlen eszköze, természetesen mindig „ez év” kivételével. Ám az eredeti felhalmozás módszerei mindennek nevezhetők, csak nem idillieknek.

A pénz és az áru nem eleve tőke, éppoly kevéssé, mint a termelési és létfenntartási eszközök. Át kell őket változtatni tőkévé. Maga ez az átváltoztatás azonban csak meghatározott körülmények között mehet végbe, amelyek a következőkben csúcsosodnak ki: két igen különböző fajtájú árubirtokosnak kell egymással szembe- és érintkezésbe lépnie, egyrészt a pénz, a termelési és létfenntartási eszközök tulajdonosainak, akiknél arról van szó, hogy a tulajdonukban levő értékösszeget idegen munkaerő megvásárlása révén értékesítsék, másrészt szabad munkásoknak, saját munkaerejük eladóinak és ezért munka eladóinak. Szabad munkások abban a kettős értelemben, hogy sem ők maguk nem tartoznak közvetlenül a termelési eszközökhöz, mint a rabszolgák, jobbágyok stb., sem a termelési eszközök nem tartoznak őhozzájuk, mint a maga gazdálkodó paraszt stb. esetében, ellenkezőleg, ezektől szabadok és mentesek. Az árupiacnak ezzel a polarizálódásával adva vannak a tőkés termelés alapfeltételei. A tőkeviszony feltételezi a munkások elválasztását a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától. Mihelyt a tőkés termelés már a maga lábán áll, ezt az elválasztást nemcsak fenntartja, hanem állandóan növekvő méretekben újratermeli. Az a folyamat tehát, amely a tőkeviszonyt létrehozza, nem lehet más, mint a munkás elválasztási folyamata munkafeltételeinek tulajdonától, olyan folyamat, amely egyrészt a társadalmi létfenntartási és termelési eszközöket tőkévé, másrészt a közvetlen termelőket bérmunkásokká változtatja. Az ún. eredeti felhalmozás tehát nem más, mint a termelőnek és a termelési eszközöknek történelmi elválasztási folyamata. „Eredetinek” azért jelenik meg, mert a tőke és a neki megfelelő termelési mód előtörténetét alkotja.

A tőkés társadalom gazdasági struktúrája a hűbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az előbbinek az elemeit.

A közvetlen termelő, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és nem függött személyileg vagy föld révén egy másik személytől. Ahhoz, hogy munkaerejének szabad eladójává legyen, aki áruját mindenhova elviszi, ahol az piacra talál, meg kellett szabadulnia továbbá a céhek uralmától, tanonc- és segédszabályzataitól, valamint gátló munkaelőírásaitól. Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelőket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; és a mi polgári történetíróink számára csak ez az oldal létezik. Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak az után válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották őket minden termelési eszközüktől és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hűbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tűzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe.

Az ipari tőkéseknek, ezeknek az új hatalmasságoknak viszont nemcsak a céhes kézművesmestereket kellett kiszorítaniok, hanem a gazdagság forrásait birtokló hűbérurakat is. Erről az oldalról felemelkedésük úgy mutatkozik meg, mint egy győzelmes harcnak a gyümölcse, harcnak a hűbéri hatalom és felháborító előjogai, valamint a céhek és azok ellen a béklyók ellen, amelyeket ezek a termelés szabad fejlődésére és az embernek ember által való szabad kizsákmányolására raktak. De az ipar lovagjai csak azáltal tudták kiszorítani a kard lovagjait, hogy kiaknáztak olyan eseményeket, amelyekben egészen ártatlanok voltak. Éppolyan aljas eszközök segítségével emelkedtek a magasba, mint amelyekkel a szabadon bocsátott római rabszolga egykor urává lett patronusának.

A mind a bérmunkást, mind a tőkést létrehozó fejlődés kiindulópontja a munkás szolgasága volt. A haladás e szolgaságban tartás formájának megváltozásában állott, abban, hogy a hűbéri kizsákmányolás tőkés kizsákmányolássá változott át. Ahhoz, hogy e fejlődés menetét megérthessük, nem is kell ilyen messzire visszanyúlnunk. Ámbár a tőkés termelés legkorábbi kezdeteivel szórványosan már a XIV. és XV. században találkozunk néhány földközi-tengeri városban, a tőkés korszak csak a XVI. századtól kelteződik. Ahol fellép, ott a jobbágyság megszüntetése már régen megtörtént, és a középkor fénypontja, a szuverén városok fennállása, már hosszú idő óta elhalványulóban van.

Történelmileg korszakalkotók az eredeti felhalmozás történetében mindazok a forradalmi változások, amelyek a kialakuló tőkésosztály számára emeltyűkül szolgálnak; de mindenekelőtt azok a mozzanatok, amelyek során nagy embertömegeket hirtelen és erőszakosan elszakítanak létfenntartási eszközeiktől és mint szabad prédául szolgáló proletárokat a munkapiacra dobják őket. Az egész folyamat alapzata a mezőgazdasági termelőnek, a parasztnak a kisajátítása, a földtől való megfosztása. Ennek története különböző országokban különböző színeket ölt és a különböző szakaszokat különböző sorrendben és különböző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának.¹⁸⁹*
¹⁸⁹* Itáliában, ahol a tőkés termelés a legkorábban fejlődik ki, a jobbágyviszonyok felbomlása is a legkorábban megy végbe. A jobbágyot itt felszabadítják, mielőtt bármiféle szokásjogot biztosíthatott volna magának a földhöz. Felszabadulása tehát rögtön szabad prédául szolgáló proletárrá változtatja, aki ezenkívül a többnyire még a római időkből fennmaradt városokban az új urakat is készentalálja. Amikor a világpiacnak a XV. század végén bekövetkezett forradalma megsemmisítette Észak-Itália kereskedelmi uralkodó helyzetét, fordított irányú mozgás jött létre. A városok munkásait tömegesen vidékre kergették, és ezek soha nem látott fellendülést idéztek ott elő a kertészet módjára űzött kis földművelésben.

SaLa

Marx – Tőke 1 – A viszonylagos túlnépesség különböző létezési formái
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

4. A viszonylagos túlnépesség különböző létezési formái.
A tőkés felhalmozás általános törvénye

A viszonylagos túlnépesség minden lehető árnyalatban létezik. Minden munkás hozzátartozik az alatt az idő alatt, amikor felerészt van — vagy egyáltalában nincs — foglalkoztatva. Eltekintve azoktól a nagy, periodikusan visszatérő formáktól, amelyeket az ipari ciklus szakaszainak váltakozása nyom reá — úgyhogy hol akutan jelenik meg a válságokban, hol krónikusan, a lanyha üzletmenet idején —, a viszonylagos túlnépességnek állandóan három formája van: hullámzó, rejtett és pangó.

A modern ipar központjaiban — a gyárakban, manufaktúrákban, kohókban és bányákban stb. munkásokat hol eltaszítanak, hol nagyobb mértékben újra odavonzanak, úgyhogy a foglalkoztatottak száma nagyjában és egészében nő, habár a termelés méreteihez képest mindinkább csökkenő arányban. A túlnépesség itt hullámzó formában létezik.

Mind a tulajdonképpeni gyárakban, mind az összes nagy műhelyekben, ahol a gépi berendezés szerepet játszik vagy legalábbis a modern munkamegosztást bevezették, tömegesen alkalmaznak olyan férfimunkásokat, akik még nem jutottak túl az ifjúkoron. Ha egyszer ezt a korhatárt elérték, csak igen kis számuk marad ugyanabban az iparágban alkalmazható, a többséget rendszerint elbocsátják. Ezek alkotják a hullámzó túlnépesség egyik elemét, amely az ipar terjedelmével együtt nő. Egy részük kivándorol, valójában csak a kivándorló tőke után utazik. Egyik következménye ennek az, hogy a női népesség gyorsabban nő, mint a férfi, bizonyság reá Anglia. Hogy a munkások tömegének természetes szaporulata a tőke felhalmozási szükségleteit nem elégíti ki és egyszersmind mégis meghaladja, ez magának a tőke mozgásának ellentmondása. A tőkének nagyobb tömegű fiatalkorú és kevesebb férfikorban levő munkásra van szüksége. Ez az ellentmondás nem kiáltóbb, mint a másik, hogy ti. kezek hiányáról panaszkodnak ugyanakkor, amikor sok ezren az utcán kóborolnak, mert a munka megosztása egy meghatározott iparághoz láncolja őket.⁸⁵* Ezenfelül a tőke a munkaerőt oly gyorsan fogyasztja el, hogy a középkorú munkás többnyire már többé-kevésbé kiöregedett. A létszámfelettiek sorába hullik, vagy pedig magasabb fokról alacsonyabbra szorítják. Éppen a nagyipar munkásainál találkozunk a legrövidebb élettartammal. „Dr. Lee, Manchester tisztiorvosa megállapította, hogy ebben a városban az átlagos élettartam a jómódú osztálynál 38 év, a munkásosztálynál csak 17 év. Liverpoolban az elsőnél 35 év, a másodiknál 15 év. Ebből következik tehát, hogy a kiváltságos osztálynak több mint kétszer olyan hosszú életre van utalványa (have a lease of life), mint kevésbé szerencsés polgártársainak.^85a* Ilyen körülmények között a proletariátus e csoportjának abszolút növekedése olyan formát kíván meg, amely számát megduzzasztja, noha elemei gyorsan elhasználódnak. Tehát a munkásnemzedékek gyors váltakozását kívánja meg. (A népesség többi osztályára ez a törvény nem érvényes.) Ezt a társadalmi szükségletet korai házasságok útján elégítik ki — ezek szükségszerű következményei azoknak a viszonyoknak, amelyek között a nagyipar munkásai élnek — és annak a prémiumnak az útján, amelyet a munkásgyermek-termelésre kizsákmányolásuk kitűz.
⁸⁵* Miközben 1866 második félévében Londonban 80 000—90 000 munkás volt munka nélkül, az ugyanerről a félévről szóló gyári jelentésben ez olvasható: „Úgy látszik nem feltétlenül helyes, ha azt mondják, hogy a kereslet mindig létrehozza a kínálatot abban a pillanatban, amikor szükség van rá. A munkára vonatkozólag nem így volt, mert az elmúlt évben sok gépi berendezés állt kezek hiánya következtében.” („Report of Insp. of Fact. for 31st Oct. 1866”, 81. old.)*
^85a* Megnyitó beszéd az egészségügyi konferencián, Birmingham 1875. január 14., elmondta J. Chamberlain, akkor a város polgármestere, most (1883) kereskedelmi miniszter.*

Mihelyt a tőkés termelés hatalmába keríti a mezőgazdaságot, illetve abban a mértékben, amelyben ezt megteszi, az itt funkcionáló tőke felhalmozásával abszolúte csökken a mezőgazdasági munkásnépesség iránti kereslet, anélkül hogy e munkások eltaszítását, mint a nem-mezőgazdasági iparban, nagyobb vonzás egészítené ki. A falusi népesség egy része ezért állandóan ugrásra készen áll, hogy városi vagyis manufaktúra-proletariátussá alakuljon át, és lesi az erre az átváltozásra kedvező körülményeket. (Manufaktúrán itt minden nem-mezőgazdasági ipar értendő.)⁸⁶* A viszonylagos túlnépességnek ez a forrása tehát állandóan folyik. De a városok felé való állandó áramlása magán a vidéken állandó rejtett túlnépességet tételez fel, amelynek terjedelme csak akkor válik láthatóvá, ha a levezető csatornák kivételesen szélesre tárulnak. A mezőgazdasági munkást ezért a bér minimumára szorítják, és féllábbal mindig a pauperizmus mocsarában áll.
⁸⁶* Az 1861. évi angliai és walesi cenzus „781 várost” sorol fel „10 960 998 lakossal, míg a falvak és vidéki egyházközségek lakossága csak 9 105 226 … 1851-ben a cenzusban 580 város szerepelt, és ezeknek lakossága körülbelül egyenlő volt az őket körülvevő falusi kerületek lakosságával. De míg az utóbbiakban a következő 10 év alatt a népesség csak ½ millióval nőtt, az 580 városban 1 554 057-tel növekedett. A népességszaporulat a vidéki egyházközségekben 6,5%, a városokban 17,3%. A növekedés rátájában mutatkozó különbség a faluról a városba való vándorlásnak tulajdonítható. A népesség össszaporulatának háromnegyede a városokra jut.” („Census etc.”, III. köt. 11—12. old.)*

A viszonylagos túlnépesség harmadik kategóriája, a pangó túlnépesség, az aktív munkássereg egy részét alkotja, de foglalkoztatása teljesen rendszertelen. Így a tőke számára a rendelkezésre álló munkaerő kimeríthetetlen tartályát jelenti. Életkörülményei a dolgozó osztály átlagos normálszínvonala alá süllyedtek, és éppen ez teszi a tőke sajátos kizsákmányolási ágainak széles alapzatává. Maximális munkaidő és minimális bér jellemzi e kategóriát. Fő alakjával az otthonmunka rovatában már megismerkedtünk. Folyton toborzódik a nagyipar és a mezőgazdaság létszámfelettijeiből, főleg pedig pusztuló iparágakból, ahol a kézműves üzemet legyőzi a manufaktúra üzem, az utóbbit a gépi üzem. Terjedelme nő, ahogyan a felhalmozás terjedelmével és energiájával egyre többeket tesznek „létszámfelettivé”. De egyszersmind a munkásosztálynak ön magát újratermelő és megörökítő elemét is alkotja, amelynek részesedése az egész osztály növekedésében aránylag nagyobb, mint a többi elemé. Valójában nemcsak a születések és halálozások száma, hanem a családok abszolút nagysága is fordított arányban van a munkabér magasságával, tehát a létfenntartási eszközöknek azzal a tömegével, amellyel a különböző munkáskategóriák rendelkeznek. A tőkés társadalomnak ez a törvénye vademberek, sőt civilizált gyarmatosok között is értelmetlennek hangzanék. Az egyénileg gyenge és sokat üldözött állatfajok tömeges újratermelésére emlékeztet.⁸⁷*
⁸⁷* „A szegénység, úgy látszik, kedvező a nemzésre.” (A. Smith) Sőt a gáláns és szellemes Galiani abbé szerint ez isten különösen bölcs berendezése: „Isten úgy rendezte, hogy azok az emberek, akik a leghasznosabb foglalkozásokat űzik, bőségesen szülessenek.” (Galiani: „Della moneta”, 78. old.) ,,A nyomorúság, egészen az éhség és a dögvész végső pontjáig, ahelyett hogy gátolná a népesedést, növelése irányában hat.” (S. Laing: „National Distress”, 1844. 69. old.) Miután Laing ezt statisztikailag szemlélteti, így folytatja: „Ha mindenki kényelmes körülmények között élne, akkor a világ hamarosan elnéptelenednék.” (If the people were all in easy circumstances, the world would soon be depopulated.)*

Végül a viszonylagos túlnépesség legalsó üledéke a pauperizmus területén lakozik. A csavargóktól, bűnözőktől, prostituáltaktól, egyszóval a tulajdonképpeni lumpenproletariátustól eltekintve ez a társadalmi réteg három kategóriából áll. Először munkaképesekből. Csak felületesen rá kell nézni az angol pauperizmus statisztikájára, és azt látjuk, hogy e kategória tömege minden válságban megduzzad és az üzlet minden megélénkülésekor megfogyatkozik. Másodszor: árvákból és pauperok gyermekeiből. Ezek az ipari tartaléksereg jelöltjei és nagy fellendülések idején, mint például 1860-ban, gyorsan és tömegesen besorozzák őket az aktív munkásseregbe. Harmadszor: elzüllöttekből, lerongyolódottakból, munkaképtelenekből. Főleg olyan egyének ezek, akik azért pusztulnak el, mert a munka megosztása megfosztotta őket mozgékonyságuktól, olyanok, akik a normális munkáséletkornál tovább élnek, végül az ipar áldozatai, akiknek száma a veszélyes gépi berendezéssel, bányászattal, vegyészeti gyárakkal stb. nő, rokkantak, betegek, özvegyek stb. A pauperizmus az aktív munkássereg rokkantháza és az ipari tartaléksereg holtsúlya. Termelése benne foglaltatik a viszonylagos túlnépesség termelésében, szükségszerűsége annak szükségszerűségében, azzal együtt egyik létezési feltétele a tőkés termelésnek és a gazdagság fejlődésének. A tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és a kis középosztály vállára tud hárítani.

Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a funkcionáló tőke, minél nagyobb növekedésének terjedelme és energiája, tehát úgyszintén a proletariátus abszolút nagysága és munkájának termelőereje, annál nagyobb az ipari tartaléksereg. A rendelkezésre álló munkaerőt ugyanazok az okok fejlesztik ki, mint a tőke terjeszkedési erejét. Az ipari tartaléksereg viszonylagos nagysága tehát a gazdagság potenciáival együtt nő. Minél nagyobb azonban ez a tartaléksereg az aktív munkássereghez képest, annál tömegesebb a konszolidált túlnépesség, melynek nyomora egyenes arányban áll munkagyötrelmével. Végül minél nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye. Megvalósulásában, mint minden más törvényt, sokféle körülmény módosítja, amelyeknek elemzése nem ide tartozik.

Megértjük hát annak a gazdaságtani bölcsességnek a bolondságát, amely azt prédikálja a munkásoknak, hogy számukkal a tőke értékesítési szükségleteihez alkalmazkodjanak. A tőkés termelés és felhalmozás mechanizmusa ezt a számot állandóan ezekhez az értékesítési szükségletekhez alkalmazza. Az első szava ennek az alkalmazásnak viszonylagos túlnépesség vagyis ipari tartaléksereg megteremtése, utolsó szava pedig az aktív munkássereg mind nagyobb rétegeinek nyomora és a pauperizmus holtsúlya.

A törvény, amely szerint, hála a társadalmi munka termelékenysége haladásának, a termelési eszközök egyre növekvő tömegét progresszíve csökkenő emberi erőkifejtéssel lehet mozgásba hozni, ez a törvény tőkés alapzaton, ahol nem a munkás alkalmazza a munkaeszközöket, hanem a munkaeszközök alkalmazzák a munkást, abban fejeződik ki, hogy minél nagyobb a munka termelőereje, annál nagyobb a munkások nyomása foglalkoztatási eszközeikre, tehát annál bizonytalanabb létezésük feltétele: saját erejük eladása az idegen gazdagság szaporítására vagyis a tőke önértékesítésére. Az, hogy a termelési eszközök és a munka termelékenysége gyorsabban nőnek, mint a termelő népesség, tőkés módon tehát fordítva abban fejeződik ki, hogy a munkásnépesség mindig gyorsabban nő, mint a tőke értékesítési szükséglete.

A negyedik szakaszban a relatív értéktöbblet termelésének elemzésénél láttuk: a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth-kerekei¹³⁹ alá dobják. De az értéktöbblet termelésére szolgáló összes módszerek egyúttal a felhalmozás módszerei is, és fordítva a felhalmozás minden terjeszkedése az értéktöbblet-termelés módszerei fejlesztésének eszközévé válik. Ebből következik tehát, hogy abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkás helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony. Végül az a törvény, amely a viszonylagos túlnépességet, vagyis az ipari tartaléksereget állandóan egyensúlyban tartja a felhalmozás terjedelmével és energiájával, a munkást szilárdabban bilincseli a tőkéhez, mint Héphaisztosz ékei Prométheuszt a sziklához. Ez a törvény a tőkefelhalmozásnak megfelelő nyomorfelhalmozást szab meg. A gazdagság felhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét mint tőkét termeli.

A tőkés felhalmozásnak ezt az antagonisztikus jellegét⁸⁸* politikai gazdászok különböző formákban kimondják, bár összecserélik kapitalizmus előtti termelési módok részben ugyan analóg, lényegileg azonban mégis különböző jelenségeivel.

Ortes velencei szerzetes, a XVIII. század nagy közgazdasági íróinak egyike, a tőkés termelés antagonizmusát mint a társadalmi gazdagság általános természeti törvényét fogja fel. „A gazdaságilag jó és a gazdaságilag rossz egy nemzeten belül mindig egyensúlyban van (il bene ed il male economico in una nazione sempre all’istessa misura), a javak bősége egyesek számára mindig egyenlő hiányukkal mások számára (la copia dei beni in alcuni sempre eguale alla mancanza di essi in altri). Egyesek nagy gazdagsága mindig együtt jár azzal, hogy sokkal több más embert teljesen megfosztanak a szükségestől. Egy nemzet gazdagsága megfelel népességének, és nyomora megfelel gazdagságának. Egyesek dolgossága mások tétlenségét kényszeríti ki. A szegények és a dologtalanok szükségszerű gyümölcsei a gazdagoknak és a dolgosoknak” stb.⁸⁹* Egészen durva módon magasztalta körülbelül tíz évvel Ortes után a Magas Egyház protestáns papja, Townsend, a szegénységet a gazdagság szükségszerű feltételeként. „A törvényes munkakényszer túl sok fáradsággal, erőszakossággal és lármával jár, míg az éhség nemcsak békés, csöndes, szüntelen nyomás, hanem mint az iparkodás és a munka legtermészetesebb mozgatója a leghatalmasabb erőfeszítésre sarkall.” Minden azon fordul meg tehát, hogy az éhséget a munkásosztály körében állandóvá tegyék, és erről — Townsend szerint — a népesedési elv gondoskodik, amely különösen a szegények között működik. „Úgy látszik természeti törvény az, hogy a szegények bizonyos fokig könnyelműek (improvident) legyenek” (ti. annyira könnyelműek, hogy a világra jöjjenek anélkül, hogy aranykanál lenne a szájukban), „úgyhogy mindig akadnak egyesek (that there always may be some) a közösség legszolgaibb, legpiszkosabb és legalantasabb funkcióinak elvégzésére. Ez nagyon megnöveli az emberi boldogság alapját (the fund of human happiness), a finomabbak (the more delicate) megszabadulnak a robotolástól és zavartalanul folytathatják magasabb hivatásukat stb. …
⁸⁸* „Napról napra nyilvánvalóbbá válik tehát, hogy azoknak a termelési viszonyoknak, amelyekben a burzsoázia mozog, nem egységes, egyszerű, hanem kettős jellege van; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a gazdagságot termelik, termelik a nyomorúságot is; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a termelőerők fejlődnek, van egy olyan erő is, amely az elnyomást termeli; hogy ezek a viszonyok a polgári gazdagságot, azaz a burzsoá osztály gazdagságát csak úgy termelik, hogy közben állandóan megsemmisítik ezen osztály egyes tagjainak gazdagságát és kitermelnek egy folytonosan növekvő proletariátust.”(Karl Marx: „Misére de la philosophie”, 116. old. [Marx—Engels Művei. 4. köt., 135. old.])*
⁸⁹* G. Ortes: „Della economia nazionale libri sei” [A nemzetgazdaságról, hat könyvben] 1774; Custodi gyűjteményében, „Parte moderna”, XXI. köt. 6., 9., 22., 25. stb. old. Ortes, i. m. 32. old., ezt mondja: „Ahelyett, hogy haszontalan rendszereket agyalnék ki a népek boldogítására, arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam boldogtalanságuk okát.”*

A szegénytörvénynek az a tendenciája, hogy szétrombolja ennek az Isten és a természet által a világban felállított rendszernek a harmóniáját és szépségét, szimmetriáját és rendjét.”⁹⁰*
⁹⁰* „A Dissertation on the Poor Laws. By a Wellwisher of Mankind [Értekezés a szegénytörvényekről. Írta az emberiség egy jóakarója], (The Rev. Mr. J. Townsend), 1786”, új kiadás, London 1817, 15., 39., 41. old. Ez a „finom” pap, akinek fentebb idézett írását és „Spanyolországi utazás”-át Malthus gyakran oldalszámra másolja, tanának legnagyobb részét Sir J. Steuarttól vette kölcsön, de elferdíti. Így például, amikor Steuart ezt mondja: „Itt, a rabszolgaságban, erőszakos módszer volt érvényben arra, hogy az emberiséget dolgossá tegyék” (a nem-dolgozók számára) „… Az embereket akkoriban azért kényszerítették munkára” (azaz másoknak végzendő ingyenmunkára), „mert mások rabszolgái voltak; az emberek most azért kényszerülnek munkára” (azaz nem-dolgozóknak végzendő ingyenmunkára), „mert saját szükségleteik rabszolgái” — ebből ő nem vonja le azt a következtetést, mint a hájas egyházjavadalmas, hogy ti. a bérmunkások állandóan rágják csak az éhkoppot. Steuart, fordítva, szükségleteiket akarja szaporítani és szükségleteik növekvő számát egyúttal „a finomabbak” számára végzendő munkájuk ösztökéjévé tenni.*

Ha a velencei szerzetes a sors rendelésében, amely a nyomort örökössé teszi, a keresztényi jótékonyság, a papi nőtlenség, a kolostorok és kegyes alapítványok létjogosultságát találta meg, a protestáns javadalmas, ellenkezőleg, arra talál benne ürügyet, hogy elítélje azokat a törvényeket, amelyek értelmében a szegénynek joga volt nyomorúságos köztámogatásra. — „A társadalmi gazdagság haladása”, mondja Storch, „szüli a társadalomnak azt a hasznos osztályát … amely a legunalmasabb, legalantasabb és legutálatosabb foglalkozásokat űzi, egyszóval mindent, ami az életben kellemetlen és megalázó, a vállára vesz, és éppen ezáltal a többi osztály számára biztosítja az időt, a szellem derűjét és a jellem konvencionális” (c’est bon [ez jó]!) „méltóságát stb. ”⁹¹*
⁹¹* Storch: „Cours d’économie politique”, pétervári kiadás, III. köt. 223. old.*

Storch felteszi magának a kérdést, mi tulajdonképpen az előnye ennek a tőkés civilizációnak, amely a tömegeket nyomorban tartja és lealacsonyítja, a barbársággal szemben? Feleletet csak egyet talál: a biztonság! — „Az ipar és a tudomány haladása révén”, mondja Sismondi, „minden munkás naponta sokkal többet termelhet, mint amennyit szükséges fogyasztása megkövetel. De ugyanakkor, amikor munkája a gazdagságot termeli, a gazdagság, ha a munkás volna hivatott élvezni azt, kevéssé alkalmassá tenné őt a munkára.” Szerinte „az emberek” (azaz a nem-dolgozók) „valószínűleg lemondanának a művészetek minden tökéletesedéséről és mindazokról az élvezetekről, amelyeket az ipar nyújt nekünk, ha ezeket tartós munkával, mint amilyen a munkás munkája, kellene megszerezniük … Az erőfeszítések manapság el vannak választva jutalmazásuktól; nem egy és ugyanaz az ember az, aki előbb dolgozik és azután pihen; ellenkezőleg, éppen azért, mert az egyik dolgozik, kell a másiknak pihennie … A munka termelőerői végtelen megsokszorozódásának tehát nem lehet más eredménye, mint a dologtalan gazdagok fényűzésének és élvezeteinek növekedése.”⁹²* Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: „A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény.”⁹³*
⁹² * Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, I. köt. 79., 80., 85. old.*
⁹³* Destutt de Tracy: „Traité de la volonté etc.”, 231. old. „Les nations pauvres, c’est la ou le peuple est á son aise; et les nations riches, c’est la ou il est ordinairement pauvre.”*

5. A tőkés felhalmozás általános törvényének szemléltetése

a) Anglia 1846—1866

A modern társadalom egyetlen időszaka sem olyan alkalmas a tőkés felhalmozás tanulmányozására, mint az utóbbi húsz év időszaka. Mintha csak megtalálták volna Fortunatus erszényét¹⁴⁰. Valamennyi ország közül azonban megint Anglia a klasszikus példa, mert az első helyen áll a világpiacon, mert a tőkés termelési mód csak itt van teljesen kifejlődve, és végül mert a szabadkereskedelem ezeréves birodalmának 1846-tal kezdődött bevezetése a vulgáris gazdaságtant utolsó kibúvójától is megfosztotta. A termelés titáni haladását, amelynek következtében a húszéves időszak második fele az elsőt megint messze túlszárnyalta, a negyedik szakaszban már kielégítően vázoltuk.

Ámbár Anglia népességének abszolút növekedése az utóbbi fél évszázadban igen nagy volt, a viszonylagos növekedés, vagyis a szaporulat rátája folytonosan csökkent, ahogy ezt a hivatalos cenzusból vett következő táblázat mutatja:

Anglia és Wales népességének évi százalékos szaporulata
tízévi átlagokban

1811-21	1,522%
1821-31	1,446%
1931-41	1,326%
1841-51	1,141%
1851-61	1,141%

SaLa

Marx – Tőke 1 – Viszonylagos túlnépesség
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

3. Viszonylagos túlnépesség illetve ipari tartaléksereg fokozódó termelése

A tőke felhalmozása, amely eredetileg csak mint a tőke mennyiségi bővülése jelent meg, mint láttuk, összetételének folytonos minőségi változásában, állandó alkotórészének a változó rovására történő folytonos növekedésében megy végbe.^77c*
^77c* (Jegyzet a 3. kiadáshoz. Marx kézipéldányában itt a következő széljegyzet olvasható: „Itt a későbbiek miatt megemlítendő: ha a bővülés csak mennyiségi, akkor ugyanabban az iparágban a nagyobb és a kisebb tőke profitja úgy aránylik egymáshoz, mint az előlegezett tőkék nagysága. Ha a mennyiségi bővülés minőségileg hat, akkor egyúttal emelkedik a nagyobb tőke profitrátája.” — F. E.)*

A sajátosan tőkés termelési mód, a munka termelőerejének ennek megfelelő fejlődése, a tőke szerves összetételében ezáltal előidézett változás nemcsak lépést tart a felhalmozás előrehaladásával vagyis a társadalmi gazdagság növekedésével. Hasonlíthatatlanul gyorsabban halad előre, mert az egyszerű felhalmozást, vagyis az össztőke abszolút kitágulását egyéni elemeinek centralizációja, a pótlólagos tőke technikai forradalmasodását pedig az eredeti tőke technikai forradalmasodása kíséri. A felhalmozás előrehaladásával tehát az állandó és a változó tőkerész aránya, ha eredetileg 1:1 volt, most 2:1, 3:1, 4:1, 5:1, 7:1 stb. arányra változik, úgyhogy a tőke növekedésével összértékének ½-e helyett progresszíve csak ¹/₃-át, ¹/₄-é4. ¹/₅-ét, ¹/₆-át, ¹/₈-át stb. váltják át munkaerőre, ezzel szemben ²/₃-át, ³/₄-ét, ⁴/₅-ét, ⁵/₆-át, ⁷/₈-át stb. termelési eszközökre. Minthogy a munka iránti keresletet nem az össztőkének, hanem változó alkotórészének a terjedelme határozza meg, ez a kereslet az össztőke növekedésével progresszíve csökken, ahelyett, hogy mint előbb feltételeztük, vele arányosan növekednék. Az össztőke nagyságához viszonyítva csökken, mégpedig e nagyság növekedésével gyorsuló haladványban. Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. A közbeeső szünetek, amelyek alatt a felhalmozás mint a termelésnek adott technikai alapzaton történő puszta kibővítése hat, megrövidülnek. Nemcsak hogy az össztőke növekvő haladványban gyorsuló felhalmozására van szükség ahhoz, hogy adott nagyságú pótlólagos munkáslétszámot szívhasson fel, sőt — a régi tőke állandó átalakulása folytán — hogy a már funkcionáló létszámot foglalkoztathassa. Ez a növekvő felhalmozás és centralizáció a maga részéről a tőke összetétele új változásainak forrásába csap át, vagyis újból meggyorsítja a változó alkotórész csökkenését az állandóhoz képest. A változó alkotórésznek ez az össztőke növekedésével együtt gyorsuló, mégpedig az össztőke saját növekedésénél sebesebben gyorsuló viszonylagos csökkenése a másik oldalon, fordítva, úgy tűnik fel, mintha a munkásnépesség abszolút száma állandóan gyorsabban nőne, mint a változó tőke, vagyis a munkásnépesség foglalkoztatásának eszközei. Ellenkezőleg, a tőkés felhalmozás termel állandóan — mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan — egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölös, és ezért fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet.

A társadalmi össztőkét tekintve, felhalmozásának mozgása hol periodikus változásokat idéz elő, hol pedig a felhalmozás mozzanatai egyidejűleg eloszlanak a termelés különböző területein. Egyes területeken a tőke összetétele megváltozik anélkül, hogy abszolút nagysága növekednék, puszta centralizáció következtében; másutt a tőke abszolút növekedése változó alkotórészének illetve az általa felszívott munkaerőnek abszolút csökkenésével jár együtt; ismét más területeken a tőke hol adott technikai alapzatán növekszik tovább és növekedésének arányában pótlólagos munkaerőt vonz magához, hol pedig szerves változás következik be és változó alkotórésze összezsugorodik; az összes területeken a változó tőkerésznek és ezért a foglalkoztatott munkások számának növekedése mindenkor heves fluktuálásokkal és átmeneti túlnépesség termelésével jár együtt, akár azt a feltűnőbb formát ölti ez, hogy már foglalkoztatott munkásokat taszítanak el, akár azt a kevésbé szembeötlő, de nem kevésbé hatékony formát, hogy a pótlólagos munkásnépesség nehezebben szívódik fel szokásos levezető csatornáiba.⁷⁸*
⁷⁸* Az angliai és walesi cenzus többek közt a következőket mutatja:
A mezőgazdaságban foglalkoztatott összes személyek száma (beleértve tulajdonosokat, bérlőket, kertészeket, pásztorokat stb.) — 1851: 2 011 447, 1861:1 924 110, csökkenés 87 337. Fésűsgyapjú-ipar — 1851: 102 714 személy, 1861: 79 242; selyemgyára k— 1851: 111 940, 1861: 101 678; kartonnyomók — 1851: 12 098,1861: 12 556, amely csekély növekedés akkor, amikor ez az ipar hallatlanul megnőtt, a foglalkoztatott munkások számának erős viszonylagos csökkenését feltételezi. Kalapkészítők — 1851: 15 957, 1861: 13 814; szalmakalap-és sapkakészítők — 1851: 20 393, 1861: 18 176; malátakészítők — 1851: 10 566, 1861: 10 677; gyertyaöntők — 1851: 4949, 1861:4686. Ez a csökkenés többek között a gázvilágítás terjedésének tulajdonítható. Fésűkészítők — 1851: 2038, 1861: 1478; fafűrészelők — 1851: 30 552, 1861: 31 647, csekély növekedés a fűrészgépek fellendülése következtében; szögkészítők — 1851: 26 940, 1861: 26 130, csökkenés a gépek konkurenciája következtében; ón- és rézbányák munkásai — 1851: 31 360, 1861: 32 041. Ezzel szemben: pamutfonodák és szövödék — 1851: 371 777, 1861: 456 646; szénbányák — 1851: 183 389, 1861: 246 613. „A munkások számának növekedése 1851 óta általában olyan ágakban a legnagyobb, amelyekben eddig még nem alkalmaztak sikerrel gépeket.” („Census of England and Wales — for 1861”, III. köt., London 1863, 35—39. old.)*

A már funkcionáló társadalmi tőke nagyságával és növekedésének fokával, a termelés méretének és a megmozgatott munkások tömegének kitágulásával, munkájuk termelőerejének fejlődésével, a gazdagság összes kútforrásainak szélesebb és teljesebb áradásával együtt kitágul az a szint is, amelyen a munkásoknak a tőke által való nagyobb vonzása nagyobb eltaszításukkal jár együtt, gyorsabban folynak le a tőke szerves összetételében és technikai formájában végbemenő változások és kibővül azoknak a termelési területeknek a köre, amelyeket ezek a változások hol egyidejűleg, hol pedig felváltva megragadnak. Tehát a munkásnépesség az önmaga által termelt tőkefelhalmozással együtt növekvő terjedelemben termeli azokat az eszközöket, amelyek őt magát viszonylag létszámfelettivé teszik.⁷⁹*
⁷⁹* A változó tőke viszonylagos nagysága progresszív csökkenésének törvényét, a bérmunkásosztály helyzetére gyakorolt hatásaival együtt, inkább megsejtette, mintsem megértette a klasszikus iskolának néhány kiváló közgazdásza. A legnagyobb érdem e tekintetben John Bartoné, ámbár ő is, mint az összes többiek, összecseréli az állandó tőkét az álló-, a változót a forgótőkével. Ezt mondja: „A munka iránti kereslet a forgó- és nem az állótőke növekedésétől függ. Ha igaz volna, hogy e kétfajta tőke között az arány minden időben és minden országban ugyanaz, akkor ebből valóban az következnék, hogy az alkalmazott munkások száma arányban áll az állam gazdagságával. De ilyen állítás még valószínűnek sem látszik. Ahogy a mesterségeket kiművelik és a civilizáció terjed, az állótőke aránya egyre nagyobb lesz a forgótőkéhez képest. Az egy vég brit muszlin termelésében alkalmazott állótőke-tömeg legalább százszor, valószínűleg ezerszer nagyobb a hasonló vég indiai muszlin termelésében alkalmazottnál. És a … forgótőke aránya százszor vagy ezerszer kisebb … Az évi megtakarítások egészét az állótőkéhez tehetik hozzá (amely esetben) nem volna a munka iránti keresletet növelő hatásuk.” (John Barton: „Observations on the Circumstances which influence the Condition of the Labouring Classes of Society” [Észrevételek azokról a körülményekről, melyek a társadalom dolgozó osztályainak helyzetét befolyásolják], London 1817, 16—17. old.) „Ugyanaz az ok, amely az ország nettójövedelmét növelheti, ugyanakkor fölössé teheti a népességet és ronthatja a munkás helyzetét.” (Ricardo: „Principles etc.”, 469. old.) A tőke növekedésével „a kereslet” (munka iránt) „csökkenő arányú lesz”. (I. m. 480. old., jegyzet.) „A munka fenntartására szánt tőke tömege változhat a tőke egész tömegének bármely változásaitól függetlenül… az alkalmaztatás tömegének nagy ingadozásai és nagy szenvedések gyakoribbakká lesznek, ahogy maga a tőke bőségesebbé válik.” (Richard Jones: „An Introductory Lecture on Political Economy”, London 1833, 52. old.) „A kereslet” (munka iránt) „növekedni fog, de nem arányban az általános tőke felhalmozásával … Ezért az újratermelésre rendeltetett nemzeti készlet minden gyarapodása a társadalom előrehaladásával mind kevesebb és kevesebb befolyással lesz a munkás helyzetére.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 90—91. old.)*

A tőkés termelési mód sajátságos népesedési törvénye ez, mint ahogy valójában minden külön történelmi termelési módnak megvan a maga külön, történelmileg érvényes népesedési törvénye. Elvont népesedési törvény csak növényekre és állatokra vonatkozóan létezik, ha az ember történelmileg be nem avatkozik.

Ha azonban fölös munkásnépesség a felhalmozásnak, vagyis a gazdagság tőkés alapzaton végbemenő fejlődésének szükségszerű terméke, ez a túlnépesség viszont a tőkés felhalmozás emeltyűjévé, sőt a tőkés termelési mód létfeltételévé válik. Rendelkezésre álló ipari tartaléksereget képez, amely ugyanolyan abszolúte a tőkéé, mintha az saját költségén nevelte volna fel. Megteremti a tőke váltakozó értékesítési szükségletei számára a mindig készen álló kizsákmányolható emberanyagot, függetlenül a népesség valóságos növekedésének korlátaitól. A felhalmozással és a munka termelőerejének ezt kísérő fejlődésével nő a tőke hirtelen terjeszkedőereje, nemcsak azért, mert nő a funkcionáló tőke rugalmassága és az abszolút gazdagság, amelynek a tőke csak egyik rugalmas része, nemcsak azért, mert a hitel minden különös ingerre egy szempillantás alatt a termelés rendelkezésére bocsátja e gazdagság rendkívül nagy részét mint pótlólagos tőkét. Magának a termelési folyamatnak a technikai feltételei, a gépi berendezés, a szállítóeszközök stb. lehetővé teszik, a legnagyobb méretekben, hogy a többletterméket a leggyorsabban változtassák át pótlólagos termelési eszközökké. A társadalmi gazdagságnak a felhalmozás előrehaladásával túláradó és pótlólagos tőkévé átváltoztatható tömege tombolva tódul régi termelési ágakba, melyeknek piaca hirtelen kitágul, vagy újonnan megnyitottakba, mint a vasutak stb., amelyeknek szükséglete a régi termelési ágak fejlődéséből fakad. Minden ilyen esetben az szükséges, hogy hirtelen és anélkül, hogy a más területeken folyó termelés méretei kárt szenvednének, nagy embertömegeket lehessen a döntő pontokra vetni. A túlnépesség lehetővé teszi ezt. A modern ipar jellegzetes életútja, amely a közepes élénkség, lázas termelés, válság és pangás periódusaiból álló, kisebb ingadozásoktól megszakított tízéves ciklus formáját ölti, az ipari tartaléksereg vagyis a túlnépesség állandó képződésén, nagyobb vagy kisebb felszívódásán és újraképződésén nyugszik. Az ipari ciklus változásai viszont toborozzák a túlnépességet és újratermelésének egyik legenergikusabb hatótényezőjévé lesznek.

A modern iparnak ez a sajátságos életútja, amellyel az emberiség egyetlen korábbi korszakában sem találkozunk, a tőkés termelés gyermekkorában is lehetetlen volt. A tőke összetétele csak igen lassan változott. Felhalmozásának tehát nagyjából a munka iránti kereslet arányos növekedése felelt meg. Bármennyire lassú volt felhalmozásának előrehaladása a modern korszakhoz hasonlítva, beleütközött a kizsákmányolható munkásnépesség természeti korlátaiba, amelyeket később említendő erőszakos eszközökkel lehetett csak elhárítani az útból. A termelés méreteinek hirtelen és lökésszerű kitágulása előfeltétele hirtelen összehúzódásuknak; az utóbbi megint előidézi az előbbit, de az előbbi lehetetlen rendelkezésre álló emberanyag nélkül, a munkások számának a népesség abszolút növekedésétől független gyarapodása nélkül. Ezt az az egyszerű folyamat teremti meg, amely a munkások egyik részét állandóan „szabaddá teszi”, olyan módszerekkel, amelyek a foglalkoztatott munkások számát a megnövelt termeléshez képest csökkentik. A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan. A politikai gazdaságtan felületessége többek között abban is megmutatkozik, hogy a hitel kitágulását és összehúzódását, amely puszta tünete az ipari ciklus váltakozó periódusainak, azok okává teszi. Miként az égitestek, ha egyszer meghatározott mozgásba kerültek, állandóan ismétlik azt, ugyanúgy a társadalmi termelés is, mihelyt egyszer a váltakozó kitágulás és összehúzódás e mozgásába belevetették. Az okozatok a maguk részéről okokká lesznek, és a saját feltételeit állandóan újratermelő egész folyamat változásai a periodicitás formáját öltik.¹³⁷ Ha ez a periodicitás egyszer állandósult, akkor még a politikai gazdaságtan is felfogja, hogy egy viszonylagos, azaz a tőke közepes értékesítési szükséglete szempontjából fölös népesség termelése életfeltétele a modern iparnak.

„Tegyük fel”, mondja H. Merivale, régebben a politikai gazdaságtan tanára Oxfordban, később az angol gyarmatügyi minisztérium tisztviselője, „hogy egy válság alkalmával a nemzet összeszedi magát arra az erőfeszítésre, hogy kivándorlás által megszabaduljon néhány százezer felesleges szegénytől, mi lenne ennek a következménye? Az, hogy amint a munka iránti kereslet visszatér, hiány mutatkoznék. Bármilyen gyors is az emberek újratermelése, a felnőtt munkások pótlásához mindenesetre egy emberöltőre van szükség. Márpedig gyárosaink profitja főként attól a képességtől függ, hogy az élénk kereslet kedvező pillanatát kiaknázzák és így kárpótolják magukat a bénultság időszakáért. Ezt a képességet csak a gépi berendezés és kétkezi munka feletti parancsnoklás biztosítja nekik. Szükséges, hogy rendelkezésre álló kezeket találjanak, szükséges, hogy képesek legyenek üzleti tevékenységüket a piac mindenkori állása szerint fokozni vagy csökkenteni, máskülönben semmiképpen sem őrizhetik meg a konkurencia öldöklő iramában azt a fölényt, amelyen ennek az országnak a gazdagsága alapul.⁸⁰*
⁸⁰* H. Merivale: „Lectures on Colonization and Colonies” [Előadások a gyarmatosításról és a gyarmatokról], London 1841—42,1. köt. 146. old.*

Maga Malthus is felismeri, hogy a túlnépesség — amelyet a maga korlátolt módján a munkásnépesség abszolút túlnövekedésével, nem pedig viszonylagos létszámfelettivé tételével magyaráz — a modern ipar egyik szükségszerűsége. Azt mondja: „A házasságra vonatkozó bölcs szokások, ha bizonyos méretekig hajtják őket egy olyan ország munkásosztályában, amely főleg az ipartól és a kereskedelemtől függ, károsak lehetnének erre az országra… A népesség természeténél fogva a munkások szaporulata nem vihető a piacra egy különös kereslet következtében, csak 16 vagy 18 év eltelte után, a jövedelemnek megtakarítás révén tőkévé való átváltoztatása pedig sokkal gyorsabban mehet végbe; egy ország mindig ki van téve annak, hogy a munka fenntartására szolgáló alapok mennyiségében gyorsabb a növekedés, mint a népesség növekedése.”⁸¹* A politikai gazdaságtan — miután ilymódon a munkások viszonylagos túlnépességének állandó termelését a tőkés felhalmozás szükségszerűségének nyilvánította — aggszűz alakjában, ami kitűnően illik hozzá, a következőképp beszélteti tőkés „beau idéal-ját” [férfi-eszményképét] a „létszámfelettiekhez”, akiket sajtit teremtményük, a pótlólagos tőke dobott az utcára: „Mi gyárosok megtesszük értetek, ami tőlünk telik, azáltal hogy gyarapítjuk a tőkét, amiből élnetek kell; nektek pedig meg kell tennetek a többit, azáltal hogy számotokat a létfenntartási eszközökhöz szabjátok.”⁸²*
⁸¹* „Prudential habits with regard to marriage, carried to a considerable extent among the labouring class of a country mainly depending upon manufactures and commerce, might injure it … From the nature of a population, an increase of labourers cannot be brought into market, in consequence of a particular demand, till after the lapse of 16 or 18 years, and the conversion of revenue into capital, by saving, may take place much more rapidly; a country is always liable to an increase in the quantity of the funds for the maintenance of labour faster than the increase of population.” (Malthus: „Principles of Political Economy”, 215., 319., 320. old.) Ebben a műben Malthus végre, Sismondi segítségével, felfedezi a tőkés termelés gyönyörű szentháromságát: túltermelés — túlnépesedés — túlfogyasztás, three very delicate monsters, indeed [három igen finom szörnyeteg, valóban]! Vö. F. Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie”, i. h. 107. skk. old. [Marx és Engels Művei, 1. köt. 515—519. old.]*
⁸²* Harriet Martineau: „The Manchester Strike” [A manchesteri sztrájk], 1832, 101. old.*

A tőkés termelés számára semmiképpen sem elegendő a rendelkezésre álló munkaerőnek az a mennyisége, amelyet a népesség természetes szaporodása szolgáltat. Szabad játékához ettől a természeti korláttól független ipari tartalékseregre van szüksége.

Eddig azt feltételeztük, hogy a változó tőke növekedésének vagy csökkenésének pontosan megfelel a foglalkoztatott munkáslétszám növekedése vagy csökkenése.

A parancsnoklása alatt álló munkások változatlan, sőt csökkenő száma mellett is nő azonban a változó tőke, ha az egyes munkás több munkát teljesít és ezért munkabére nő — ámbár a munka ára ugyanaz marad, sőt süllyed, csak lassabban, mint ahogy a munka tömege növekszik. A változó tőke szaporulata ekkor több munkának, de nem több munkás foglalkoztatásának a mutatója lesz. Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban. Minél nagyobbak a termelés méretei, annál döntőbb ez a mozzanat. Súlya együtt nő a tőke felhalmozásával.

Láttuk, hogy a tőkés termelési módnak és a munka termelőerejének fejlődése — a felhalmozásnak oka és egyszersmind okozata — képessé teszi a tőkést arra, hogy a változó tőkére fordított ugyanakkora kiadással az egyes munkaerők nagyobb extenzív vagy intenzív kizsákmányolása révén több munkát folyósítson. Láttuk továbbá, hogy ugyanakkora tőkeértékkel több munkaerőt vásárol, azáltal hogy mindinkább felváltja a tanultabb munkásokat kevésbé tanultakkal, az éretteket éretlenekkel, a férfiakat nőkkel, a felnőtt munkaerőt fiatalokkal vagy gyerekekkel.

Egyrészt tehát, a felhalmozás előrehaladásával, nagyobb változó tőke több munkát folyósít, anélkül hogy több munkást toborozna, másrészt ugyanolyan nagyságú változó tőke ugyanakkora tömegű munkaerővel több munkát és végül magasabbrendű munkaerő kiszorításával több alacsonyabbrendűt folyósít.

A viszonylagos túlnépesség termelése vagyis munkások szabaddá tétele ezért még gyorsabban halad előre, mint a termelési folyamatnak a felhalmozás előrehaladásával amúgy is meggyorsított technikai forradalmasítása és a változó tőkerész ennek megfelelő aránylagos csökkenése az állandóval szemben. Míg a termelési eszközök, ahogy terjedelmük és hatóerejük növekszik, kisebb mértékben lesznek foglalkoztatási eszközei a munkásoknak, addig magát ezt az arányt ismét módosítja az, hogy abban a mértékben, ahogyan a munka termelőereje nő, a tőke gyorsabban növeli a munka kínálatát, mint a munkások iránti keresletét. A munkásosztály foglalkoztatott részének túlmunkája megduzzasztja a tartalékok sorait, miközben az a megnövekedett nyomás viszont, amelyet az utóbbiak konkurenciájukkal a foglalkoztatottakra gyakorolnak, ezeket túlmunkára és a tőke parancsai előtti behódolásra kényszeríti. Az, hogy a munkásosztály egy részét a másik rész túlmunkája kényszerű tétlenségre kárhoztatja és fordítva, az egyes tőkés meggazdagodásának eszköze lesz⁸³* és egyúttal meggyorsítja az ipari tartaléksereg olyan méretű termelését, amely megfelel a társadalmi felhalmozás előrehaladásának.
⁸³* Még az 1863-as pamutínség alatt is találkozunk, a blackburni pamutfonók egyik röpiratában, heves kirohanással a túlmunka ellen, amely a gyári törvény miatt természetesen csak felnőtt férfimunkásokat érintett. „Ebben a gyárban a felnőtt munkásoktól napi 12—13 órai munkát követeltek, holott százával vannak olyanok, akik tétlenségre kényszerültek és akik szívesen dolgoznának nem-teljes időt, hogy családjukat fenntarthassák és munkástestvéreiket a túldolgoztatás következtében beálló idő előtti haláltól megóvják.” „Meg szeretnénk kérdezni”, folytatja a röpirat, „hogy a túlórázásnak ez a gyakorlata vajon lehetővé teszi-e valamelyest elviselhető viszony kialakulását mesterek és »szolgák« között? A túlmunka áldozatai éppúgy érzik a méltánytalanságot, mint azok, akik ezáltal kényszerű tétlenségre vannak kárhoztatva (condemned to forced idlencss). Az elvégzendő munka ebben a kerületben elegendő ahhoz, hogy részlegesen mindenkit foglalkoztatni lehessen, ha a munkát méltányosan osztják el. Csak jogos dolgot követelünk, amikor felszólítjuk a mestereket, hogy, legalábbis addig, amíg a dolgok mai állása tart, általánosan csak nem-teljes időt dolgoztassanak, ahelyett hogy a munkások egy részét túldolgoztatják, miközben a másik részt a munkahiány arra kényszeríti, hogy jótékonyságból tengesse életét.” („Reports of Insp. of Fact. 31st Oct. 1863”, 8. old.) — A viszonylagos túlnépességnek a foglalkoztatott munkásokra gyakorolt hatását az „Essay on Trade and Commerce” szerzője megszokott csalhatatlan burzsoá ösztönével azonnal megérti. „A lustálkodás (idleness) másik oka ebben a királyságban az, hogy nincs elegendő számú dolgozó kéz. Valahányszor a gyártmányokra irányuló valamilyen szokatlan kereslet folytán a munka tömege elégtelenné válik, a munkások megérzik saját fontosságukat és ezt mestereikkel is éreztetni akarják; ez bámulatos; de annyira romlott ezeknek a fickóknak az érzülete, hogy ilyen esetekben munkások csoportjai szövetkeztek, hogy mestereiket zavarba hozzák azáltal, hogy egy egész napon át lustálkodnak.” („Essay etc.”, 27—28. old.) A fickók ugyanis béremelést kívántak.*

Hogy ez a mozzanat milyen fontos a viszonylagos túlnépesség képződésében, azt bizonyítja például Anglia. Itt a munka „megtakarítására” szolgáló technikai eszközök óriásiak. Mégis, ha holnap a munkát általánosan ésszerű mértékre korlátoznák, továbbá a munkásosztály különböző rétegei számára kor és nem szerint megfelelően fokozatosan osztanák el, akkor a meglevő munkásnépesség teljesen elégtelen volna ahhoz, hogy a nemzeti termelést a mostani méretekben tovább folytassa. A most „nem-termelő” munkások nagy többségét „termelőkké” kellene változtatni.

Nagyjában és egészében a munkabér általános mozgásait kizárólag az ipari tartaléksereg kitágulása és összehúzódása szabályozza, amely az ipari ciklus periódusai váltakozásának felel meg. A munkabér mozgásait tehát nem a munkásnépesség abszolút számának mozgása határozza meg, hanem az a változó arány, amelyben a munkásosztály aktív seregre és tartalékseregre oszlik, a túlnépesség viszonylagos terjedelmének növekedése és csökkenése, az a fok, amelyben a túlnépességet hol felszívják, hol ismét szabaddá teszik. A modern ipar számára, tízéves ciklusával és ennek periodikus szakaszaival, amelyeket ezenfelül a felhalmozás előrehaladása során egymást mind gyorsabban követő szabálytalan ingadozások kereszteznek, valóban szép kis törvény lenne az olyan, amely a munka keresletét és kínálatát nem a tőke kitágulása és összehúzódása révén, tehát a tőke mindenkori értékesítési szükségletei szerint szabályozná — úgy, hogy a munkapiac hol viszonylag üresnek látszik, mert a tőke kitágul, hol ismét telítettnek, mert összehúzódik —, hanem fordítva, a tőke mozgását tenné függővé a népesség számának abszolút mozgásától. Pedig ez a közgazdasági dogma. Szerinte e tőkefelhalmozás következtében emelkedik a munkabér. A magasabb munkabér a munkásnépességet gyorsabb szaporodásra ösztökéli, és ez mindaddig tart, amíg a munkapiac túltelítetté, tehát a tőke a munkáskínálathoz viszonyítva elégtelenné nem válik. A munkabér süllyed, és most jön az érem másik oldala. Az eső munkabér mindjobban megtizedeli a munkásnépességet, úgyhogy hozzá képest a tőke újra fölössé lesz, vagy, mások magyarázata szerint, az eső munkabér és a munkás ennek megfelelő nagyobb kizsákmányolása újra meggyorsítja a felhalmozást, ugyanakkor pedig az alacsony bér feltartóztatja a munkásosztály növekedését. Így ismét bekövetkezik az a viszony, amelyben a munkakereslet felülmúlja a munkakínálatot, a bér emelkedik stb. Szép kis mozgási módszer ez a fejlett tőkés termelés számára! Mielőtt a béremelkedés következtében a valóban munkaképes népességnek bárminő pozitív növekedése bekövetkezhetnék, már számtalanszor lejárt volna az a határidő, amelyen belül az ipari hadjáratot véghez kell vinni, az ütközetet meg kell vívni és el kell dönteni.

1849 és 1859 között, a gabonaárak esésével egyidejűleg, az angol mezőgazdasági kerületekben bizonyos — gyakorlatilag tekintve csak névleges — béremelés következett be, például Wiltshire-ben a hetibér 7 sh.-ről 8-ra, Dorsetshire-ban 7 vagy 8 sh.-ről 9 sh.-re emelkedett stb. Ez a mezőgazdasági túlnépesség szokásosnál jóval nagyobb lecsapolásának volt a következménye, amelyet a háborús kereslet¹³⁸, a vasútépítkezéseknek, gyáraknak, bányáknak stb. tömeges kibővítése idézett elő. Minél alacsonyabb a munkabér, annál magasabb, százalékban kifejezve, még a legjelentéktelenebb emelkedése is. Ha például a hetibér 20 sh. és 22-re emelkedik, akkor az emelkedés 10%-os; ha viszont csak 7 sh. és 9-re emelkedik, akkor 28⁴/₇%-os, ami igen tetemesnek hangzik. Mindenesetre a bérlők üvöltöztek és még a londoni „Economist” is teljes komolysággal „általános és lényeges emelkedésről” (a generál and substantial advance)⁸⁴* – „Economist”, 1860. január 21.* fecsegett ezekkel az éhbérekkel kapcsolatban. Mármost mit tettek a bérlők? Talán vártak addig, amíg a mezőgazdasági munkások e remek fizetés következtében úgy elszaporodnak, hogy bérüknek ismét esnie kell, ahogyan a dolog a dogmatikus közgazdász agyában lejátszódik? Több gépi berendezést vezettek be, és a munkások máról holnapra megint „létszámfelettivé” váltak olyan arányban, amely még a bérlőket is kielégítette. A mezőgazdaságban most „több tőke” volt befektetve, mint azelőtt, mégpedig termelékenyebb formában. Ezzel a munka iránti kereslet nemcsak relatíve, hanem abszolúte is csökkent.

Ez a közgazdasági fikció összecseréli azokat a törvényeket, amelyek a munkabér általános mozgását vagyis a munkásosztály — azaz az összmunkaerő — és a társadalmi össztőke közti viszonyt szabályozzák, azokkal a törvényekkel, amelyek a munkásnépességet a termelés különös területei között osztják el. Ha például kedvező konjunktúra következtében bizonyos termelési területen a felhalmozás különösen élénk, ha a profitok itt nagyobbak az átlagprofitnál és pótlólagos tőke özönlik ide, akkor természetesen nő a munka iránti kereslet és a munkabér. A magasabb munkabér a munkásnépességnek nagyobb részét vonzza a kedvezőbb területre mindaddig, amíg az nem telítődik munkaerővel, és a bér, hosszabb időt tekintve, ismét korábbi átlagszínvonalára, vagy, ha az odaözönlés túlságosan nagy volt, az alá esik. Ekkor nemcsak hogy megszűnik a munkások bevándorlása a szóban forgó iparágba, hanem éppenséggel kivándorlásnak adja át a helyét. A politikai gazdász itt látni véli, „hol és hogyan” megy végbe a bér növekedésével a munkások számának abszolút növekedése és a munkások számának abszolút növekedésével a bér csökkenése, de valójában csak egy különös termelési terület munkapiacának helyi ingadozását látja, csak azokat a jelenségeket látja, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a munkásnépességet, a tőke változó szükségleteinek megfelelően, a tőke különböző befektetési területeire osztják el.

Az ipari tartaléksereg a pangás és közepes fellendülés periódusában nyomást gyakorol az aktív munkásseregre, a túltermelés és a lázas tevékenység periódusában pedig féken tartja igényeit. A viszonylagos túlnépesség tehát az a mögöttes alap, amelyen a munka keresletének és kínálatának törvénye mozog. A viszonylagos túlnépesség ennek a törvénynek a játékterét a tőke kizsákmányolásszomjának és uralomvágyának feltétlenül megfelelő korlátok közé szorítja. Itt kell visszatérnünk a gazdaságtani apologetika egyik hőstettére. Emlékszünk arra, hogy ha új gépi berendezés bevezetése vagy réginek a kibővítése révén egy darab változó tőkét állandóvá változtatnak, akkor az apologéta közgazdász ezt a műveletet, amely tőkét „köt le” és éppen ezáltal munkásokat „tesz szabaddá”, fordítva úgy magyarázza, hogy ez tőkét tesz szabaddá a munkás számára. Csak most méltányolhatjuk teljes mértékben az apologéta arcátlanságát. Nemcsak a gép által közvetlenül kiszorított munkások válnak szabaddá, hanem ezeknek a munkásoknak az újoncállománya és az a pótlólagos kontingens is, amelyet az iparág a régi bázisán történő szokásos terjeszkedésekor rendszerint felszívott. Mindezeket most „szabaddá tették”, és minden funkcionálásra vágyó új tőke rendelkezhet velük. Akár ezeket vonzza magához, akár másokat, a munka iránti általános keresletre tett hatása a nullával lesz egyenlő, amíg ez a tőke éppen arra elegendő, hogy a piacot ugyanannyi munkástól szabadítsa meg, mint amennyit a gépek odadobtak. Ha kisebb létszámot foglalkoztat, akkor a létszámfelettiek tömege növekszik; ha nagyobbat, akkor a munka iránti általános kereslet csak annyival nő, amennyivel a foglalkoztatottak száma a „szabaddá tettek” számát meghaladja. Az a fellendülés tehát, amelyet a befektetést kereső pótlólagos tőkék a munka iránti általános kereslet terén különben kiváltottak volna, minden esetben semlegesítve van annyira, amennyire a gép által az utcára dobott munkásokból futja. Ezek szerint tehát a tőkés termelés mechanizmusa gondoskodik arról, hogy a tőke abszolút növekedését ne kísérje a munka iránti általános kereslet megfelelő fokozódása. És ezt nevezi az apologéta kiegyenlítésnek a kiszorított munkások nyomoráért, szenvedéseiért és esetleges pusztulásáért az átmeneti időszak alatt, amely az ipari tartalékseregbe száműzi őket! A munka iránti kereslet nem azonos a tőke növekedésével, a munka kínálata nem azonos a munkásosztály növekedésével, tehát nem két egymástól független potencia hat egymásra. Les dés sont pipés [a kockák hamisak]. A tőke működik mindkét oldalon egyidejűleg. Ha felhalmozása egyrészt szaporítja a munka iránti keresletet, másrészt viszont munkások „szabaddá tétele” révén növeli a munkáskínálatot, ugyanakkor pedig a nem-foglalkoztatottak nyomása a foglalkoztatottakat több munka folyósítására kényszeríti, tehát a munkakínálatot bizonyos mértékig függetleníti a munkáskínálattól. A munkakereslet és -kínálat törvényének ezen a bázison végbemenő mozgása betetőzi a tőke zsarnokságát. Ezért mihelyt a munkások rájönnek a titokra, hogyan van az, hogy ugyanabban a mértékben, amelyben többet dolgoznak, több idegen gazdagságot termelnek és nő munkájuk termelőereje, abban a mértékben még a tőke értékesítési eszközeként betöltött funkciójuk is mind bizonytalanabbá válik számukra; mihelyt felfedezik, hogy egymás közti konkurenciájuk intenzitásának foka teljesen a viszonylagos túlnépesség nyomásától függ; mihelyt ezért szakszervezetek stb. révén a foglalkoztatottak és a nem-foglalkoztatottak között tervszerű együttműködést igyekeznek szervezni, hogy megtörjék vagy gyengítsék a tőkés termelés e természeti törvényének osztályukra nézve pusztító következményeit — a tőke és tányérnyalója, a politikai gazdász, a kereslet és kínálat „örök” és úgyszólván „szent” törvényének megsértéséről kiabál. A foglalkoztatottak és a nem-foglalkoztatottak közötti minden összetartás ugyanis megzavarja e törvény „tiszta” játékát. Mihelyt viszont, például a gyarmatokon, kedvezőtlen körülmények megakadályozzák az ipari tartaléksereg létrehozását és ezzel együtt a munkásosztály feltétlen függőségét a tőkésosztálytól, a tőke, közhelycsépelő Sancho Panzájával együtt, fellázad a kereslet és kínálat „szent” törvénye ellen és kényszereszközökkel igyekszik megtámogatni.

SaLa

Marx – Tőke 1 – A változó tőkerész viszonylagos csökkenése
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

2. A változó tőkerész viszonylagos csökkenése a felhalmozás
és az azt kísérő koncentráció folyamán

Maguk a közgazdászok szerint a bérek emelkedését nem a társadalmi gazdagság meglevő terjedelme és nem is a már megszerzett tőke nagysága idézi elő, hanem csakis a felhalmozás folytonos növekedése és e növekedés sebességének foka. (A. Smith, I. könyv VIII. fej.) Eddig ennek a folyamatnak csak egy különös szakaszát vettük szemügyre, azt, amelyben a tőke növekedése a tőke változatlan technikai összetétele mellett megy végbe. De a folyamat túlhalad ezen a szakaszon.

Ha a tőkés rendszer általános alapzata már adva van, a felhalmozás folyamán mindig bekövetkezik egy olyan pont, amelyen a társadalmi munka termelékenységének fejlődése a felhalmozás leghatalmasabb emeltyűjévé válik. „Ugyannak az oknak”, mondja A. Smith, „amely emeli a munkabért, a tőke növekedésének, az a tendenciája, hogy növelje a munka termelőerőit és kisebb mennyiségű munkával nagyobb mennyiségű művet termeltessen.”¹³⁵

Eltekintve a természeti feltételektől, mint a talaj termékenysége stb., és a független és egymástól elszigetelten dolgozó termelők ügyességétől, amely azonban inkább minőségileg, a készítmény jóságában, semmint mennyiségileg, annak tömegében nyilvánul meg, a munka társadalmi termelékenységének foka azoknak a termelési eszközöknek viszonylagos nagyságában fejeződik ki, amelyeket egy munkás adott idő alatt, munkaerejének ugyanakkora megfeszítésével termékké változtat. A termelési eszközök tömege, amelyekkel, funkcióját végzi, munkája termelékenységével együtt nő. Ezek a termelési eszközök itt kettős szerepet játszanak. Egy részüknek növekedése következménye a munka növekvő termelékenységének, más részüké feltétele annak. Például a munka manufaktúraszerű megosztásával és a gépi berendezés alkalmazásával ugyanazon idő alatt több nyersanyagot dolgoznak fel, tehát a nyers- és segédanyagoknak nagyobb tömege kerül bele a munkafolyamatba. Ez következménye a munka növekvő termelékenységének. Másrészt az alkalmazott gépi berendezés, igavonó állatok, ásványi trágya, alagcsövek stb. tömege feltétele a munka növekvő termelékenységének. Ugyanez a helyzet az építményekben, óriáskohókban, szállítóeszközökben stb. koncentrált termelési eszközök tömegével is. De akár feltétel, akár következmény, a termelési eszközöknek a beléjük kebelezett munkaerőhöz képest növekvő nagysága a munka növekvő termelékenységét fejezi ki.¹³⁶ Az utóbbinak a növekedése tehát abban jelenik meg, hogy a munka tömege a termelési eszközök általa mozgásba hozott tömegéhez képest csökken, vagyis hogy a munkafolyamat szubjektív tényezője objektív tényezőihez képest kisebbedik.

A tőke technikai összetételének ez a megváltozása, a termelési eszközök tömegének növekedése a beléjük életet lehelő munkaerő tömegéhez képest, visszatükröződik a tőke értékösszetételében, abban, hogy a tőkeérték állandó alkotórésze a változó alkotórész rovására megnövekszik. Ha például egy tőkéből, százalékosan számítva, eredetileg 50%-ot költenek termelési eszközökre és 50%-ot munkaerőre, később, a munka termelékenységi fokának fejlődésével, 80%-ot költenek termelési eszközökre és 20%-ot munkaerőre stb. Ezt a törvényt, hogy az állandó tőkerész a változóhoz képest fokozatosan növekszik, lépten-nyomon igazolja (ahogy már fentebb kifejtettük) az áruárak összehasonlító elemzése, akár egyetlen nemzet különböző gazdasági korszakait hasonlítjuk össze, akár különböző nemzeteket ugyanabban a korszakban. Annak az árelemnek a viszonylagos nagysága, amely csak az elfogyasztott termelési eszközök értékét vagyis az állandó tőkerészt képviseli, egyenes arányban lesz a felhalmozás előrehaladásával, a másik, a munkát megfizető vagyis a változó tőkerészt képviselő árelem viszonylagos nagysága pedig általában fordított arányban áll majd vele.

A változó tőkerész csökkenése az állandóhoz képest, vagyis a tőkeérték megváltozott összetétele azonban csak megközelítően mutatja meg a tőke anyagi alkotórészeinek összetételében végbement változást. Ha például manapság a fonodába fektetett tőkeérték ⁷/₈-a állandó és ¹/₈-a változó, míg a XVIII. század elején ¹/₂-e volt állandó és ¹/₂-e változó, akkor ezzel szemben meghatározott mennyiségű fonómunka manapság sok százszor akkora tömegű nyersanyagot, munkaeszközt stb. fogyaszt el termelő módon, mint a XVIII. század elején. Az ok egyszerűen az, hogy a munka növekvő termelékenységével az általa elhasznált termelési eszközöknek nemcsak hogy a terjedelme növekszik, hanem értékük terjedelmükhöz képest süllyed. Értékük tehát abszolúte emelkedik, de nem arányosan terjedelmükkel. Az állandó és a változó tőke közti különbség növekedése ezért sokkal kisebb, mint a termelési eszközök tömege és a munkaerők tömege közti különbségé, amelyekre az állandó, illetve a változó tőkét átváltják. Az előbbi különbség az utóbbival együtt nő, de csekélyebb mértékben.

Egyébként, ha a felhalmozás előrehaladása csökkenti is a változó tőkerész relatív nagyságát, ezzel semmiképpen sem zárja ki abszolút nagyságának növekedését. Tegyük fel, hogy egy tőkeérték kezdetben 50% állandó és 50% változó tőkére, később 80% állandó és 20% változó tőkére hasad. Ha közben az eredeti tőke, mondjuk 6000 font sterling, 18 000 font sterlingre nőtt, akkor változó alkotórésze is ¹/₅-del növekedett. 3000 font sterling volt, most pedig 3600 font sterling. Ahol azonban korábban 20%-os tőkeszaporulat elegendő lett volna ahhoz, hogy a munka iránti keresletet 20%-kal növelje, ott ehhez most az eredeti tőke megháromszorozására van szükség.

A negyedik szakaszban megmutattuk, hogy a munka társadalmi termelőerejének fejlődése nagybani kooperációt tételez fel, hogy csak ezzel a feltétellel lehet a munka megosztását és kombinációját megszervezni, a termelési eszközöket tömeges koncentrációjuk révén gazdaságosabbá tenni, már anyagilag is csak közösen alkalmazható munkaeszközöket, például a gépi berendezés rendszerét stb. életre hívni, hatalmas természeti erőket a termelés szolgálatába kényszeríteni és a termelési folyamatot a tudomány technológiai alkalmazásává változtatni. Az árutermelés alapzatán, amelyben a termelési eszköz magánszemélyek tulajdona, amelyben ezért a kétkezi munkás vagy elszigetelten és önállóan árukat termel, vagy munkaerejét adja el mint árut, mert nem rendelkezik az önálló üzemhez szükséges eszközökkel, ez a feltétel csak az egyéni tőkék növekedése révén válik valósággá, vagyis abban a mértékben, amelyben a társadalmi termelési és létfenntartási eszközöket tőkések magántulajdonává változtatják. Az árutermelés talaja a nagybani termelést csak tőkés formában hordozhatja. Ennélfogva a tőkének egyéni árutermelők kezében való bizonyos felhalmozása előfeltétele a sajátosan tőkés termelési módnak. A kézművességből a tőkés üzemre való átmenetnél ezért ezt fel kellett tételeznünk. Nevezhetjük ezt az eredeti felhalmozásnak, mert nem történelmi eredménye, hanem történelmi alapzata a sajátosan tőkés termelésnek. Hogy maga ez az eredeti felhalmozás hogyan keletkezik, azt itt még nem kell megvizsgálnunk. Elég annyi, hogy ez a kiindulópont. De a munka társadalmi termelőerejének emelésére irányuló valamennyi módszer, amely ezen az alapzaton fejlődik ki, egyúttal módszer arra, hogy fokozottabb mértékben termeljenek értéktöbbletet illetve többletterméket, amely viszont a felhalmozás alkotóeleme. Ezek tehát egyúttal módszerek tőkének tőkével való termelésére, vagyis a tőke gyorsított felhalmozásának módszerei. Az értéktöbblet tőkévé való folyamatos visszaváltoztatása mint a termelési folyamatba bekerülő tőke nagyságának növekedése jelenik meg. Ez a maga részéről alapzata lesz a termelés bővített szintjének, az ezt kísérő, a munka termelőerejének növelésére irányuló módszereknek, valamint az értéktöbblet gyorsított termelésének. Ha tehát a tőkefelhalmozás bizonyos foka a sajátosan tőkés termelési mód feltételeként jelenik meg, e termelési mód visszahat és a tőke felhalmozásának gyorsulását idézi elő. A tőke felhalmozásával kifejlődik ezért a sajátosan tőkés termelési mód, és a sajátosan tőkés termelési móddal a tőke felhalmozása. Ez a két gazdasági tényező idézi elő — az egymásnak kölcsönösen adott lökés összetett arányában — a tőke technikai összetételének azt a megváltozását, amely által a változó alkotórész az állandóhoz képest mind kisebb és kisebb lesz.

Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg fölött. Minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. A felhalmozás a tőkeként funkcionáló gazdagság tömegének gyarapításával kiszélesíti a tőke egyéni tőkések kezében való koncentrációját, és ilymódon a nagybani termelés és a sajátosan tőkés termelési módszerek alapzatát. A társadalmi tőke növekedése sok egyéni tőke növekedése formájában megy végbe. Ha minden egyéb körülményt változatlannak tételezünk fel, akkor az egyéni tőkék — és velük a termelési eszközök koncentrációja — abban az arányban nőnek, amelyben a társadalmi össztőke hányadait alkotják. Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is. A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját — egyébként változatlan körülmények között — korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkuráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása.

A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól.

A tőkék e centralizációjának vagyis a tőke tőke által való vonzásának törvényeit itt nem fejthetjük ki. Elegendő lesz a tények rövid jelzése. A konkurencia-harcot az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága caeteris paribus [egyébként egyenlő körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. Emlékszünk továbbá, hogy a tőkés termelési mód fejlődésével növekszik a minimális terjedelme annak az egyéni tőkének, amely szükséges ahhoz, hogy egy ipart annak normális feltételei között lehessen űzni. A kisebb tőkék ezért a termelés olyan területeire tódulnak, amelyeket a nagyipar még csak szórványosan vagy tökéletlenül kerített hatalmába. Itt a konkurencia a versengő tőkék számával egyenes és nagyságukkal fordított arányban tombol. Mindig sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéje részint a győző kezére kerül, részint elpusztul. Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át.

Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha. De ha a centralizáló mozgás viszonylagos kiterjedését és energiáját bizonyos fokig, meghatározza is a tőkés gazdagság már elért nagysága és a gazdasági mechanizmus fölénye, mégis a centralizáció előrehaladása semmiképpen sem függ a társadalmi tőke nagyságának pozitív növekedésétől. És sajátosan ez különbözteti meg a centralizációt a koncentrációtól, amely csak más kifejezés a bővített újratermelésre. A centralizáció bekövetkezhet már meglevő tőkéknek pusztán megváltozott elosztása révén, a társadalmi tőke alkotórészei mennyiségi csoportosulásának egyszerű megváltozása révén. A tőke itt egy kézben hatalmas tömeggé nőhet, mert amott sok egyes kézből kivették. Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze.^77b* Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne.
^77b* (A 4. kiadáshoz. A legújabb angol és amerikai „trösztök” már erre a célra törekszenek, azáltal hogy megkísérlik egy iparágnak legalábbis az összes nagyüzemeit egyetlen nagy részvénytársasággá egyesíteni, amely gyakorlatilag monopóliummal rendelkezik. — F. E.)*

A centralizáció kiegészíti a felhalmozás művét, azáltal hogy lehetővé teszi az ipari tőkéseknek, hogy műveleteik méreteit kibővítsék. Mármost akár a felhalmozásnak, akár a centralizációnak a következménye ez az utóbbi eredmény; akár a bekebelezés erőszakos útján megy végbe a centralizáció — amikor bizonyos tőkék oly erős gravitációs centrumokká válnak mások számára, hogy ezek egyéni kohézióját megtörik és azután a szétvált töredékeket magukhoz vonzzák —, akár részvénytársaságok alakításának simább eljárása útján történik egy sereg már kialakult illetve alakulóban levő tőke összeolvasztása — a gazdasági hatás ugyanaz. Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká változtassanak át.

Világos azonban, hogy a felhalmozás — a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján — igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megváltoztatnia. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút építésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik.

A centralizáció révén máról holnapra összeolvasztott tőketömegek éppúgy újratermelődnek és gyarapodnak, mint a többiek, csak gyorsabban, és ezzel a társadalmi felhalmozás új hatalmas emeltyűivé válnak. Ha tehát a társadalmi felhalmozás előrehaladásáról beszélnek, akkor ebbe — manapság — hallgatólagosan a centralizáció hatásait is beleértik.

A normális felhalmozás során képződött pótlólagos tőkék (lásd XXII. fej. 1.) kiváltképpen új találmányok és felfedezések, egyáltalában ipari tökéletesítések kiaknázásának eszközéül szolgálnak. De idővel a régi tőke is elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor tetőtől talpig megújhodik, régi bőrét leveti és ugyancsak tökéletesedett technikai alakban születik újjá, amelyben kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódlak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek.

Egyrészt tehát a felhalmozás előrehaladásával képződött pótlólagos tőke, nagyságához viszonyítva, egyre kevesebb munkást vonz magához. Másrészt a periodikusan új összetételben újratermelt régi tőke egyre több olyan munkást taszít el, akiket korábban foglalkoztatott.

SaLa

Marx – Tőke 1 – A munkaerő iránti kereslet növekedése a felhalmozással
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Huszonharmadik fejezet
A tőkés felhalmozás általános törvénye

1. A munkaerő iránti kereslet növekedése a felhalmozással,
a tőke változatlan összetétele esetén

Ebben a fejezetben azzal a befolyással foglalkozunk, amelyet a tőke növekedése a munkásosztály sorsára gyakorol. A legfontosabb tényező ennél a vizsgálatnál a tőke összetétele és azok a változások, amelyeken a felhalmozási folyamat során átmegy.

A tőke összetételét kettős értelemben kell venni. Az érték szempontjából az az arány határozza meg, amelyben a tőke állandó tőkére vagyis a termelési eszközök értékére, és változó tőkére vagyis a munkaerő értékére, a munkabérek összegére oszlik. Az anyag szempontjából, aszerint ahogyan az a termelési folyamatban funkcionál, minden tőke termelési eszközökre és eleven munkaerőre oszlik; ezt az összetételt az az arány határozza meg, amely egyrészt az alkalmazott termelési eszközök tömege, másrészt az alkalmazásukhoz szükséges munkamennyiség között van. Az elsőt a tőke értékösszetételének, a másodikat a tőke technikai összetételének nevezem. Kettőjük között szoros kölcsönös vonatkozás áll fenn. Hogy ezt kifejezzem, a tőke értékösszetételét, amennyiben azt technikai összetétele határozza meg és annak változásait tükrözi, a tőke szerves összetételének nevezem. Ahol röviden a tőke összetételéről van szó, ott mindig szerves összetétele értendő.

Az egy bizonyos termelési ágban befektetett számos egyéni tőke összetétele többé-kevésbé eltér egymástól. Egyéni összetételeik átlaga adja meg e termelési ág össztőkéjének összetételét. Végül az összes termelési ágak átlagos összetételeinek összátlaga adja meg egy ország társadalmi tőkéjének összetételét, és a következőkben végső soron csakis erről van szó.

A tőke növekedése magában foglalja változó, vagyis munkaerőre átváltott alkotórészének növekedését. A pótlólagos tőkévé átváltoztatott értéktöbblet egy részét állandóan vissza kell változtatni változó tőkévé vagyis pótlólagos munkaalappá. Tételezzük fel, hogy egyébként változatlan körülmények között a tőke összetétele változatlan marad, azaz egy meghatározott tömegű termelési eszköznek vagyis állandó tőkének mindig ugyanakkora tömegű munkaerőre van szüksége, hogy mozgásba hozzák; ez esetben a munka iránti kereslet és a munkások létfenntartási alapja nyilvánvalóan a tőkével arányosan nő, mégpedig annál gyorsabban, minél gyorsabban nő a tőke. Minthogy a tőke évente értéktöbbletet termel, amelynek egy részét évente az eredeti tőkéhez csapják, minthogy maga ez a szaporulat a már funkcionáló tőke terjedelmének növekedésével évente növekszik, és minthogy végül a meggazdagodási törekvéstől különösen sarkallva — mint például amikor új piacok, új tőkebefektetési területek nyílnak meg újonnan kifejlődött társadalmi szükségletek következtében stb. — a felhalmozás szintjét hirtelen ki lehet terjeszteni pusztán azáltal, hogy az értéktöbbletnek illetve a többletterméknek tőkére és jövedelemre való megoszlását megváltoztatják, ezért a tőke felhalmozási szükségletei túlszárnyalhatják a munkaerő vagyis a munkáslétszám növekedését, a munkások iránti kereslet túlszárnyalhatja a kínálatot és ennélfogva a munkabérek emelkedhetnek. Sőt, ha a fent feltételezett körülmények változatlanul fennmaradnak, akkor ennek végül be is kell következnie. Minthogy minden évben több munkást foglalkoztatnak, mint az előzőben, ezért előbb vagy utóbb el kell jutni egy olyan ponthoz, amikor a felhalmozás szükségletei kezdenek túlnőni a munka szokásos kínálatán, amikor tehát béremelkedés következik be. Erről panaszkodnak Angliában az egész XV. század folyamán és a XVIII. század első felében. A többé vagy kevésbé kedvező körülmények azonban, amelyek között a bérmunkások fenntartják magukat és szaporodnak, mit sem változtatnak a tőkés termelés alapvető jellegén. Ahogyan az egyszerű újratermelés folyton újratermeli magát a tőkeviszonyt, tőkéseket az egyik oldalon, bérmunkásokat a másikon, úgy a bővített újratermelés vagyis a felhalmozás a bővített tőkeviszonyt termeli újra, több tőkést vagy nagyobbakat ezen a póluson, több bérmunkást amazon. A munkaerőnek — amelynek a tőkébe értékesítési eszközként szakadatlanul be kell kebeleződnie, amely tőle szabadulni nem tud és amelynek jobbágyi függőségét a tőkétől csak az takarja el, hogy változnak az egyéni tőkések, akiknek eladja magát — az újratermelése valójában a tőke újratermelésének egyik mozzanatát alkotja. A tőke felhalmozása tehát a proletariátus gyarapítása.⁷⁰*
⁷⁰* Karl Marx: „Lohnarbeit und Kapital” [Marx—Engels Művei. 6. köt. 399. old.] — „A tömegek egyenlő elnyomása esetén egy ország annál gazdagabb, minél több a proletárja.” (Colins: „L’économie politique, source des révolutions et des utopies prétendues socialistes” [A politikai gazdaságtan. A forradalmak és az állítólag szocialista utópiák forrása], Párizs 1857, III. köt. 331. old.) „Proletáron” gazdaságtanilag nem egyéb értendő, mint a bérmunkás, aki „tőkét” termel és értékesít és akit az utcára dobnak, mihelyt „Monsieur Kapital” — ahogy Pecqueur ezt a szernélyt nevezi — értékesítési szükségletei szempontjából fölösleges „Az őserdő beteges proletárja” — ez Roscher csinos agyréme. Az őserdő lakója tulajdonosa az őserdőnek és az őserdőt tulajdonaként kezeli, ugyanolyan fesztelenül, mint az orangután. Ez az ember tehát nem proletár. Csak abban az esetben lenne az ha nem ő aknázná ki az őserdőt, hanem az őserdő őt. Ami egészségi állapotát illeti, az bizonyára kiállja az összehasonlítást nemcsak a modern proletáréval, hanem a vérbajos és görvélyes „köztiszteletben állókéval” is. Wilhelm Roscher úr azonban őserdőn valószínűleg a tősgyökeres lüneburgi pusztát érti.*

A klasszikus gazdaságtan ezt a tételt oly jól megértette, hogy A. Smith, Ricardo stb., mint korábban említettük, a felhalmozást helytelenül még azonosították is a többlettermék egész tőkésített részének termelő munkások által való elfogyasztásával, vagyis pótlólagos bérmunkásokká való átváltoztatásával. Már 1696-ban John Bellers ezt mondja: „Ha valakinek százezer acre földje volna és ugyanannyi font pénze és ugyanannyi barma, vajon mi más volna ez a gazdag ember munkás nélkül, mint maga is munkás? És mivel a munkások embereket gazdaggá tesznek, minél több a munkás, annál több a gazdag … a szegény munkája a gazdag kincsesbányája.”⁷¹* Hasonlóképpen Bernard de Mandeville a XVIII. század elején: „Ahol a tulajdont kielégítően megvédik, könnyebb lenne pénz nélkül élni, mint szegények nélkül, mert ki végezné el a munkát? … Ahogyan meg kell óvni a munkásokat az éhenhalástól, úgy nem kellene kapniok semmit, ami megtakarításra érdemes. Ha itt-ott egy a legalsó osztályból való egyén rendkívüli szorgalommal és koplalással kiemelkedik abból a helyzetből, amelyben felnövekedett, ne akadályozza őt ebben senki; sőt tagadhatatlan, hogy minden magánszemély, minden egyes család számára a társadalomban a legbölcsebb terv mértékletesnek lenni; de valamennyi gazdag nemzetnek az az érdeke, hogy a szegények legnagyobb része sohase legyen tétlen és mégis mindig elköltsék, amit keresnek … Azoknak, akik életüket napi munkájukkal tartják fenn, semmijük sincs, ami őket szolgálattételre ösztökélné, kivéve szükségleteiket, amelyeket okos dolog enyhíteni, de bolondság lenne kikúrálni. Az egyetlen dolog, ami a dolgozó embert szorgalmassá teheti, a mérsékelt munkabér. A túl csekély bér a dolgozót, aszerint hogy milyen a temperamentuma, csüggedtté vagy elszánttá teszi, a túl magas bér szerénytelenné és lustává … Az eddig kifejtettekből következik, hogy egy szabad nemzetnél, ahol a rabszolgaságot tiltják, a legbiztosabb gazdagság a dolgos szegények sokaságából áll. Azonkívül, hogy ők a flotta és a hadsereg soha ki nem apadó utánpótlási forrásai, nélkülük nem lenne semmiféle élvezet és egyetlen ország termékét sem lehetne értékesíteni. Ahhoz, hogy a társadalmat” (amely természetesen a nem-dolgozókból áll) „boldoggá és a népet nyomorúságos állapotában is megelégedetté tegyék, szükséges, hogy a nagy többség tudatlan és szegény maradjon. A tudás bővíti és megsokszorozza kívánságainkat, és minél kevesebbet kíván egy ember, annál könnyebben lehet szükségleteit kielégíteni.”⁷²*
⁷¹* „As the labourers make men rich, so the more labourers, there will be the more rich man … the labour of the poor being the mines of the rich.” (John Bellers: „Proposals for raising etc.”, 2. old.)*
⁷²* B. de Mandeville: „The Fable of the Bees”, V. kiad. London 1728, Remarks, 212., 213., 328. old. — „Mértékletes élet és állandó munka — ez az út a szegények számára az anyagi boldogsághoz” (amin a lehető leghosszabb munkanapot és a lehető legkevesebb létfenntartási eszközt érti), „és az állam számára” (ti. a földtulajdonosok, tőkések és ezek politikai méltóságai és ügynökei számára) „a gazdagsághoz.” („An Essay on Trade and Commerce”, London 1770, 54. old.)*

Amit Mandeville, ez a becsületes ember és világos fő még nem ért meg, az az, hogy magának a felhalmozási folyamatnak a mechanizmusa a tőkével együtt szaporítja a „dolgos szegények” tömegét, azaz a bérmunkások tömegét, akik kénytelenek munkaerejüket a növekvő tőke növekvő értékesítési erejévé változtatni és éppen ezáltal megörökíteni függőségi viszonyukat saját, a tőkésben megszemélyesített terméküktől. Erre a függőségi viszonyra vonatkozólag Sir F. M. Eden „A szegények helyzete, avagy Anglia dolgozó osztályainak története” című munkájában megjegyzi: „A mi égövünk a szükségletek kielégítésére munkát követel, és ezért legalább a társadalom egy részének fáradhatatlanul dolgoznia kell … Egyesek, akik nem dolgoznak, mégis rendelkeznek a szorgalom termékeivel. Ezt azonban e tulajdonosok csak a civilizációnak és a rendnek köszönhetik; merőben a polgári intézmények teremtményei ők.⁷³* Hiszen ezek az intézmények elismerték, hogy a munka gyümölcseit másképp is el lehet sajátítani, mint munkával. A független vagyonnal rendelkező emberek vagyonukat szinte kizárólag mások munkájának köszönhetik, nem pedig saját képességüknek, amely semmivel sem jobb, mint a többieké; nem a föld és a pénz birtoklása, hanem a munka feletti parancsnoklás (the command of labour) az, ami a gazdagokat a szegényektől megkülönbözteti … Ami a szegényhez illik, az nem megvetett vagy szolgai helyzet, hanem kényelmes és liberális függőségi viszony (a State of easy and liberal dependence), a tulajdonnal rendelkező emberekhez pedig az illik, hogy elegendő befolyásuk és tekintélyük legyen azok felett, akik értük dolgoznak … Az ilyen függőségi viszony, mint azt mindenki tudja, aki az emberi természetet ismeri, maguknak a munkásoknak a kényelmére szükséges.”⁷⁴* Sir F. M. Eden, mellékesen megjegyezve, Adam Smith egyetlen olyan tanítványa, aki a XVIII. század folyamán valami jelentékenyet alkotott.⁷⁵*
⁷³* Edennek meg kellett volna kérdeznie, hogy vajon kinek a teremtményei hát „a polgári intézmények”? A jogi illúzió álláspontjáról nem a törvényt tekinti az anyagi termelési viszonyok termékének, hanem fordítva, a termelési viszonyokat a törvény termékének. Linguet a Montesquieu illuzórikus „Esprit des lois”-ját [A törvények szelleme] megdöntötte ezzel az egy szóval: „L’esprit des lois, c’est la propriété.”¹³¹ *
⁷⁴* Eden: The State of the Poor [A szegények helyzete], I. köt., 1. könyv, I. fej. 1—2. old. és Előszó XX. old.*
⁷⁵* Ha az olvasó Malthusra emlékeztetne, akinek „Essay on Population”-ja 1798-ban jelent meg, akkor én arra emlékeztetem, hogy ez az írás első formájában nem más, mint iskolásan felületes és paposan fellengős plágium Defoe, Sir James Steuart, Townsend, Franklin, Wallace stb. műveiből, és egyetlenegy önálló tételt sem tartalmaz. Az a nagy feltűnés, amelyet e röpirat keltett, csupán pártérdekekből fakadt. A francia forradalom a brit királyságban szenvedélyes védelmezőkre talált; a „népesedési elvet”, amelyet a XVIII. században fokról fokra dolgoztak ki, majd egy nagy társadalmi válság közepette síppal dobbal Condorcet és mások tanainak biztos ellenmérgévé nyilvánították, az angol oligarchia ujjongva köszöntötte, mint az emberi továbbfejlődésre irányuló vágyak nagy kioltóját. Malthus, aki nagyon csodálkozott sikerén, ezután hozzálátott, hogy a régi sémát megtömje felületesen összeszedett anyaggal és új, de nem Malthus által felfedezett, hanem általa csak birtokba vett dolgokat tegyen hozzá — Mellékesen megjegyezve. Bár Malthus az angol Magas Egyház papja, mégis letette a nőtlenség szerzetesi fogadalmát. Ez ugyanis egyik feltétele a cambridge-i protestáns egyetem fellowshipjának [tagságának] „Nem engedjük meg, hogy a kollégiumok tagjai nősek legyenek, hanem mihelyt valaki megnősül, megszűnik a kollégium tagja lenni.” („Reports of Cambridge University Commission”, 172. old.) Ez a körülmény előnyösen megkülönbözteti Malthust a többi protestáns paptól, akik a papi nőtlenség katolikus parancsát önmagukról lerázták és a „szaporodjatok és sokasodjatok”¹³² parancsot olymértékben vindikálták sajátos bibliai küldetésüknek, hogy mindenütt valósággal illetlen fokban járulnak hozza a népesség szaporításához, miközben ugyanakkor a munkásoknak a „népesedési elvet” prédikálják. Jellemző, hogy a közgazdaságtanba átültetett bűnbeesést, Ádám almáját, az „égető vágyat”, „az akadályokat, amelyek Cupido nyilait igyekeznek tompítani”, ahogy Townsend tiszteletes vidáman mondja — ezt a kényes pontot a protestáns teológia vagy méginkább a protestáns egyház urai monopolizálták és monopolizálják most is. Ortes velencei szerzetest, egy eredeti és szellemes írót kivéve, a népesedéstanítok legtöbbje protestáns pap. Így Bruckner: „Théorie du systeme animal” [Az állatok rendszerének elmélete], Leyden 1767, amely az egész modern népesedési elméletet kimerítően tartalmazza és amelyhez Quesnaynek és tanítványának, az idősebb Mirabeaunak ugyanerről a témáról folytatott múló veszekedése adta az eszméket, aztán Wallace tiszteletes, Townsend tiszteletes, Malthus tiszteletes és tanítványa, az ízig-vérig pap Th. Chalmers, hogy kisebb papi firkászokról in this line [ezen a téren] ne is beszéljünk. Eredetileg a politikai gazdaságtant filozófusok műveltek, mint Hobbes, Locke, Hume, üzletemberek és államférfiak, mint Thomas Morus, Temple, Sully, de Witt. North, Law, Vanderlint, Cantillon, Franklin, és — főleg elméletileg és a legnagyobb sikerrel — orvosok, mint Petty, Barbon, Mandeville, Quesnay. Még a XVIII. század közepén Tucker tiszteletes úr, korának jelentős közgazdásza, mentegetődzik amiatt, hogy a mammonnal foglalkozik. Később, mégpedig a „népesedési elvvel”, ütött a protestáns papok órája. Mintha csak megsejtette volna ezt a kontárkodást, Petty, aki a népesedést a gazdagság bázisaként kezeli és Adam Smithhez hasonlóan a papok esküdt ellensége, ezt mondja: „A vallás akkor virágzik a legjobban, amikor a papokat a leginkább sanyargatják, mint ahogy a jog ott virágzik a legjobban, ahol az ügyvédek éhen halnak.” Ezért azt tanácsolja a protestáns papoknak, hogy ha már nem akarják követni Pál apostolt és testüket a nőtlenség által „elölni”, akkor „legalább ne nemzzenek több papot (not to breed more Churchmen), mint amennyit a meglevő egyházi javadalmak (benefices) fel tudnak szívni, azaz, ha Angliában és Walesben csak 12 000 javadalom van, akkor nem bölcs dolog 24 000 papot nemzeni (it will not be safe to breed 24 000 ministers), mert a 12 000 ellátatlan mindig arra fog törekedni, hogy megélhetéshez jusson, és hogyan tehetnék ezt könnyebben, mint hogyha a nép közé mennek és elhitetik vele, hogy a 12 000 javadalmas pap megmérgezi a lelkeket, kiéhezteti e lelkeket és rossz utat mutat nekik az ég felé”. (Petty: „A Treatise of Taxes and Contributions” [Értekezés az adókról és illetékekről], London 1667, 57. old.) Adam Smith állásfoglalását a korabeli protestáns papsághoz a következő jellemzi. „A letter to A. Smith, LL. D. On the Life, Death and Philosophy of his Friend David Hume. By One of the People called Christians” [Levél Adam Smith jogi doktornak, barátja, David Hume életéről, haláláról és filozófiájáról. Írta valaki azok közül, akiket kereszténynek neveznek], IV. kiad., Oxford 1784, című írásában dr. Horne, a Magas Egyház norwichi püspöke megleckézteti Adam Smitht azért, mert Strahan úrhoz intézett nyílt levelében „bebalzsamozza az ő David barátját” (ti. Hume-ot), mert elbeszéli a közönségnek, hogy „Hume a halálos ágyán Lukianosszal és whisttel szórakozott”, sőt elég szemtelen volt, hogy azt írja: „Hume-ról mindig, mind életében, mind halála után azt tartottam, hogy olyan közel áll a tökéletesen bölcs és erényes férfi ideáljához, amennyire azt az emberi természet gyengesége csak megengedi.” A püspök megbotránkozva így kiált fel: „Helyes-e Öntől, Uram, hogy tökéletesen bölcsnek és erényesnek tünteti fel egy olyan ember jellemét és életvitelét, aki gyógyíthatatlan ellenszenvvel viseltetett minden iránt, amit vallásnak hívnak, és aki minden idegszálát megfeszítette, hogy amennyire tőle függ, a vallásnak még a nevét is kitörölje az emberek emlékezetéből?” (I. m. 8. old.) „De ne hagyjátok magatokat elbátortalanítani, igazság kedvelői, az ateizmus rövid életű.” (17. old.) Adam Smith „olyan förtelmesen elvetemült (the atrocious wickedness), hogy az ateizmust országszerte terjeszti” (ti. „Thcory of Moral Sentiments” [Az erkölcsi érzések elmélete] című munkájával). „… Ismerjük a fortélyait, Doktor Úr! Jól kigondolta, de ezúttal gazda nélkül csinálja a számadást. David Hume úr példáján azt akarja elhitetni, hogy az ateizmus az egyetlen szíverősítő (cordial) a levert kedélynek és a halálfélelem egyetlen ellenmérge… Nevessen csak Babilon romjain és kívánjon csak szerencsét a megátalkodott gonosz fáraónak!” (I. m. 21—22. old.) A. Smith halála után egy ortodox gondolkodású kollégiumi hallgatója ezeket írja: „Hume iránti barátsága … megakadályozta Smitht abban, hogy keresztény legyen … Hume-nak puszta szavára elhitt mindent. Ha Hume azt mondta volna neki, hogy a hold egy zöld sajt, elhitte volna. Ezért azt is elhitte neki, hogy nincs Isten és nincsenek csodák … Politikai elveiben a republikanizmust súrolta.” („The Bee” [A méh], írta James Anderson, 18. köt., Edinburgh 1791—93, III. köt. 166., 165. old.) Th. Chalmers tiszteletes azzal gyanúsítja Adam Smitht, hogy merő rosszindulatból a „nem-termelő munkás” kategóriáját külön a protestáns papok számára találta ki, holott áldásos munkát végeznek az Úr szőlejében.*

Az eddig feltételezett, a munkások számára legkedvezőbb felhalmozási feltételek között a tőkétől való függőségi viszonyuk elviselhető, vagy Eden szavaival élve „kényelmes és liberális” formákat ölt. A tőke növekedésével ez a viszony nem intenzívebbé, hanem csak extenzívebbé lesz, azaz a tőke kizsákmányolási és uralmi területe csak saját méreteivel és alattvalóinak számával együtt nő. Saját növekvő — és növekvő mértékben pótlólagos tőkévé változtatott — többlettermékükből nagyobb rész áramlik vissza a munkásokhoz fizetési eszközök formájában, úgyhogy élvezeteik körét kibővíthetik, jobban elláthatják ruházati, bútor stb. fogyasztási alapjukat és kisebb pénztartalékalapot képezhetnek. De ahogyan jobb ruházat, élelem, bánásmód és nagyobb peculium¹¹³ nem szünteti meg a rabszolga függőségi viszonyát és kizsákmányolását, ugyanúgy a bérmunkásét sem. Ha a munka ára a tőke felhalmozása következtében emelkedik, ez valójában csak annyit jelent, hogy az aranyláncnak, amelyet a bérmunkás önmagának már megkovácsolt, olyan a hossza és a súlya, hogy lazábbra lehet engedni. Az e tárgyról folytatott vitákban többnyire a legfontosabbat nem vették észre, ti. a tőkés termelés differentia specificáját [sajátos különbségét]. Itt a munkaerőt nem azért vásárolják, hogy szolgálatával vagy termékével a vevő személyes szükségleteit elégítse ki. A vevő célja tőkéjének értékesítése, olyan áruk termelése, amelyek több munkát tartalmaznak, mint amennyiért ő fizet, tehát olyan értékrészt tartalmaznak, amely neki semmibe sem kerül és az áruk eladása révén mégis realizálódik. Értéktöbblet termelése vagyis többletcsinálás — ez ennek a termelési módnak abszolút törvénye. A munkaerőt csak annyiban lehet eladni, amennyiben a termelési eszközöket mint tőkét fenntartja, saját értékét mint tőkét újratermeli és meg nem fizetett munkában pótlólagos tőke forrását szolgáltatja.⁷⁶* A munkaerő eladásának feltételei tehát, akár kedvezőbbek, akár kedvezőtlenebbek a munkás számára, magukban foglalják állandó újraeladásának szükségességét és a gazdagságnak tőkeként történő állandó bővülő újratermelését A munkabér, mint láttuk, természeténél fogva feltételezi, hogy a munkás mindig szolgáltat bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát. Teljesen eltekintve attól, hogy a munkabér emelkedése együtt járhat a munka árának süllyedésével stb., növekedése a legjobb esetben is csak azt jelentheti, hogy mennyiségileg csökken az a meg nem fizetett munka, amelyet a munkásnak végeznie kell. Ez a csökkenés sohasem érheti el azt a pontot, amelyen magát a rendszert veszélyeztetné. Eltekintve a munkabér rátája körüli erőszakos összecsapásoktól — és már Adam Smith megmutatta, hogy nagyjában és egészében az ilyen összecsapásban a mester mindig mester marad —, a munka árának a tőke felhalmozásából eredő emelkedése a következő alternatívát feltételezi.
⁷⁶* Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Az ipari és a mezőgazdasági munkások foglalkoztatásának a határa azonban ugyanaz: ti. az a lehetőség a vállalkozó számára, hogy munkájuk termékéből profitra tegyen szert. Ha a munkabér rátája olyan magasra emelkedik, hogy a mester nyeresége az átlagprofit alá süllyed, akkor nem foglalkoztatja tovább a munkásokat, vagy csak azzal a feltétellel foglalkoztatja őket, hogy beleegyeznek a munkabér csökkentésébe.” (John Wade: „History of the Middle and Working Classes”, 240. old.)*

Vagy tovább emelkedik a munka ára, mert növekedése a felhalmozás előrehaladását nem zavarja; ebben nincsen semmi csodálatos, mert, mondja A. Smith, „még a profit süllyedése esetén is a tőkék gyarapodnak; sőt gyorsabban nőnek, mint azelőtt … A nagy tőke még kisebb profit mellett is általában gyorsabban nő, mint a kis tőke nagy profit mellett. (I. m. [francia ford.] I. 189. old.) Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a meg nem fizetett munka csökkenése a tőke uralmának kiterjedését semmiképpen sem akadályozza. — Vagy pedig, és ez az alternatíva másik oldala, a felhalmozás a munka emelkedő ára következtében elernyed, mert a nyereség ösztökéje eltompul. A felhalmozás csökken. De csökkenésével eltűnik csökkenésének oka, ti. a tőke és a kizsákmányolható munkaerő közti aránytalanság. A tőkés termelési folyamat mechanizmusa tehát önmaga küszöböli ki az akadályokat, amelyeket átmenetileg teremt. A munka ára ismét a tőke értékesítési szükségleteinek megfelelő színvonalra esik, akár alacsonyabb, akár magasabb ez most annál a színvonalnál, amely a bérnövekedés beállta előtt normálisnak számított, akár egyenlő vele. Látjuk: az első esetben nem a munkaerő vagyis a munkásnépesség abszolút vagy aránylagos gyarapodásának csökkenése teszi a tőkét fölös mennyiségűvé, hanem fordítva, a tőke növekedése teszi a kizsákmányolható munkaerőt elégtelenné. A második esetben nem a munkaerő vagyis a munkásnépesség abszolút vagy aránylagos gyarapodásának növekedése teszi a tőkét elégtelenné, hanem fordítva, a tőke csökkenése teszi a kizsákmányolható munkaerőt, vagyis helyesebben annak árát fölös mennyiségűvé. A tőke felhalmozásának ezek az abszolút mozgásai tükröződnek vissza a kizsákmányolható munkaerő tömegének relatív mozgásaiként, és ezért az a látszat, mintha az utóbbinak saját mozgása okozná őket. Hogy matematikai kifejezéssel éljünk: a felhalmozás nagysága a független változó, a bérnagyság a függő változó, nem pedig fordítva. Így fejeződik ki az ipari ciklus válság-szakaszában az áruárak általános esése a pénz viszonylagos értékének emelkedéseként, és a virágzás szakaszában az áruárak általános emelkedése a pénz viszonylagos értékének eséseként. Az úgynevezett currency-iskola¹³⁴ ebből arra következtet, hogy magas árak esetén túlságosan sok, alacsony árak esetén pedig túlságosan kevés pénz van forgalomban. Tudatlanságában és a tények teljes félreismerésében⁷⁷* méltó társakra talál azokban a közgazdászokban, akik a felhalmozásnak ezeket a jelenségeit arra magyarázzák, hogy az egyik esetben túlságosan kevés, a másik esetben túlságosan sok bérmunkás létezik.
⁷⁷* Vö. Karl Marx: „Zur Kritik der politischen Ökonomie”, 165. skk. old. [Marx és Engels Művei. 13. köt. 143—145. old.]*

A tőkés termelés törvénye, amelyen az állítólagos „természetes népesedési törvény” alapul, egyszerűen erre lyukad ki: a tőke, a felhalmozás és a bérráta közti viszony nem egyéb, mint a meg nem fizetett, tőkévé átváltoztatott munka és a pótlólagos tőke mozgásához szükséges pótlólagos munka közti viszony. Ez tehát semmiképpen sem két egymástól független nagyságnak — egyrészt a tőke nagyságának, másrészt a munkásnépesség számának — a viszonya, hanem végső soron csak egy és ugyanazon munkásnépesség meg nem fizetett és megfizetett munkája közti viszony. Ha a munkásosztály által szolgáltatott és a tőkésosztály által felhalmozott meg nem fizetett munka mennyisége elég gyorsan nő ahhoz, hogy csak a megfizetett munka rendkívüli szaporulata révén változhasson tőkévé, akkor a bér emelkedik és, minden egyebet azonosnak véve, a meg nem fizetett munka aránylag csökken. Mihelyt azonban ez a csökkenés eléri azt a pontot, amelyen a tőkét tápláló többletmunkát nem kínálják többé normális mennyiségben, ellenhatás következik be: a jövedelemnek kisebb részét tőkésítik, a felhalmozás megbénul és a bérek felfelé irányuló mozgása ellenlökést kap. A munka árának emelkedése tehát továbbra is olyan határok közé van szorítva, amelyek nemcsak hogy érintetlenül hagyják a tőkés rendszer alapzatát, hanem növekvő szinten való újratermelését is biztosítják. A tőkés felhalmozás természeti törvénnyé misztifikált törvénye tehát valójában csak azt fejezi ki, hogy a tőkés felhalmozás természete kizárja a munka kizsákmányolási fokának minden olyan csökkenését vagy a munka árának minden olyan emelkedését, amely a tőkeviszony állandó újratermelését, mégpedig állandóan bővülő szinten való újratermelését komolyan veszélyeztethetné. Nem lehet ez másképp egy olyan termelési módban, ahol a munkás van a meglevő értékek értékesítési szükségleteiért, nem pedig fordítva, a tárgyi gazdagság a munkás fejlődési szükségleteiért. Ahogy a vallásban saját fejének szüleménye uralkodik az ember felett, úgy a tőkés termelésben saját kezének készítménye uralkodik rajta.^77a*
^77a* „Ha azonban visszatérünk első vizsgálatunkra, ahol bebizonyítottuk … hogy maga a tőke csupán emberi munka eredménye… akkor teljesen érthetetlennek tűnik, hogy az ember saját termékének — a tőkének — uralma alá kerülhessen és hogy ennek alá legyen rendelve; s minthogy a valóságban mégis tagadhatatlanul így áll a dolog, akaratlanul is felmerül a kérdés: hogyan válhatott a munkás a tőke urából — mint annak alkotója — a tőke rabszolgájává?” (Von Thünen: „Der isolierte Staat” [Az elszigetelt állam], 2. rész, 2. szakasz, Rostock 1863, 5—6. old.) Thünen érdeme, hogy a kérdést feltette. Válasza egyszerűen gyerekes.*

SaLa

Marx – Tőke 1 – Az értéktöbblet átváltozása tőkévé
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Huszonkettedik fejezet
Az értéktöbblet átváltozása tőkévé
1. Tőkés termelési folyamat bővített szinten.
Az árutermelés tulajdontörvényeinek átcsapása a tőkés elsajátítás törvényeibe
Korábban azt kellett megvizsgálnunk, hogyan ered az értéktöbblet a tőkéből, most azt, hogyan ered a tőke az értéktöbbletből. Az értéktöbbletnek tőkeként való alkalmazását, vagyis az értéktöbbletnek tőkévé való visszaváltoztatását a tőke felhalmozásának nevezik.²¹*
²¹* „A tőke felhalmozása: a jövedelem egy részének tőkeként való alkalmazása.” (Malthus: „Definitions etc.”, Cazenove kiad., 11. old.) „Jövedelemnek tőkévé való átváltoztatása,” (Malthus: „Principles of Political Economy”. II. kiad., London 1836. 320. old.)*

Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot először az egyes tőkés álláspontjáról. Tegyük fel, hogy egy fonógyáros 10 000 £ tőkét előlegezett, ennek négyötödét gyapotra, gépekre stb., az utolsó ötödöt munkabérre. Tegyük fel, hogy évente 240 000 font fonalat termel 12 000 £ értékben. Ha az értéktöbblet rátája 100%, akkor az értéktöbblet 40 000 font fonal többlettermékben vagy nettótermékben van benne, amely e bruttótermék egyhatoda, 2000 £-et ér, és amelyet az eladás realizál majd. 2000 £ értékösszeg az 2000 £ értékösszeg. Ennek a pénznek sem a szaga, sem a színe nem árulja el, hogy értéktöbblet. Egy érték értéktöbblet-jellege megmutatja, hogyan került ez az érték a tulajdonosához, de mit sem változtat az érték vagy a pénz természetén.

A fonógyáros tehát, hogy a 2000 £ újonnan hozzájárult összeget tőkévé változtassa, minden egyéb körülményt változatlannak véve, ennek az összegnek négyötödét gyapot stb. megvásárlására fogja előlegezni, egyötödét pedig új fonómunkások megvásárlására, akik a piacon meg fogják találni azokat a létfenntartási eszközöket, amelyeknek értékét a tőkés nekik előlegezte. Ezután a 2000 £-nyi új tőke funkcionál a fonodában és a maga részéről 400 font értéktöbbletet jövedelmez.

A tőkeértéket eredetileg pénzformában előlegezték; az értéktöbblet viszont már eleve mint a bruttótermék egy meghatározott részének az értéke létezik. Ha ezt a terméket eladják, pénzzé változtatják, akkor a tőkeérték visszanyeri eredeti formáját, de az értéktöbblet megváltoztatja eredeti létezési módját. Ettől a pillanattól kezdve azonban a tőkeérték is, az értéktöbblet is pénzösszeg, és tőkévé való visszaváltoztatásuk teljesen ugyanolyan módon megy végbe. A tőkés mind az egyiket, mind a másikat azoknak az áruknak a megvásárlásába fekteti, amelyek lehetővé teszik számára, hogy cikkének gyártását újból megkezdje, mégpedig ezúttal bővített szinten. Ahhoz azonban, hogy ezeket az árukat megvehesse, ott kell találnia őket a piacon.

A tőkés saját fonala csak azért van forgalomban, mert évi termékét a piacra viszi, mint ahogy valamennyi többi tőkés is ezt teszi áruival. De mielőtt ezek az áruk piacra kerültek, már benne voltak az évi termelési alapban, azaz a mindenfajta tárgyaknak abban az össztömegében, amellyé az egyéni tőkék teljes összege, vagyis a társadalmi össztőke az év folyamán átváltozik, és amelyből minden egyéni tőkés csak egy bizonyos hányadot tart a kezében. A piacon végbemenő folyamatok az évi termelés egyes alkotórészeinek forgalmát bonyolítják le csupán, egyik kézből a másikba juttatják ezeket, de sem az évi össztermelést nem növelhetik, sem a termelt tárgyak természetét nem változtathatják meg. Az tehát, hogy mire lehet használni az évi összterméket, saját összetételétől függ, semmiképpen nem a forgalomtól.

Az évi termelésnek mindenekelőtt szolgáltatnia kell mindazokat a tárgyakat (használati értékeket), amelyekből a tőkének az év folyamán elhasznált dologi alkotórészeit pótolni kell. Ezeknek levonása után marad a nettó- vagy többlettermék, amelyben az értéktöbblet rejlik. És miből áll ez a többlettermék? Talán olyan dolgokból, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy a tőkésosztály szükségleteit és vágyait kielégítsék, amelyek tehát belekerülnek az ő fogyasztást alapjába? Ha ez volna minden, akkor az értéktöbbletet az utolsó garasig elvernék és pusztán egyszerű újratermelés menne végbe.

Ahhoz, hogy felhalmozni lehessen, a többlettermék egy részét tőkévé kell változtatni. De anélkül, hogy csodát tennének, csak olyan dolgokat lehet tőkévé változtatni, amelyek a munkafolyamatban felhasználhatók, azaz termelési eszközöket, továbbá olyan dolgokat, amelyekből a munkás fenntarthatja magát, azaz létfenntartási eszközöket. Következésképpen az évi többletmunka egy részét pótlólagos termelési és létfenntartási eszközök előállítására kellett fordítani, azon a mennyiségen felül, amely az előlegezett tőke pótlására szükséges volt. Egyszóval: az értéktöbblet csak azért változtatható tőkévé, mert a többlettermék, amelynek értékét alkotja, már tartalmazza egy új tőke dologi alkotórészeit.^21a*
^21a* Itt elvonatkoztatunk a külkereskedelemtől, amelynek segítségével egy nemzet luxuscikkeket termelési vagy létfenntartási eszközökre tud átváltani és megfordítva. Hogy a vizsgálat tárgyát a maga tisztaságában, zavaró mellékkörülményektől mentesen foghassuk fel, itt az egész kereskedelmi világot egyetlen nemzetnek kell tekintenünk, és fel kell tételeznünk, hogy a tőkés termelés mindenütt meghonosodott és az összes iparágakat hatalmába kerítette.*

Ahhoz mármost, hogy ezeket az alkotórészeket ténylegesen tőkeként funkcionáltassa, a tőkésosztálynak pótlólagos munkára van szüksége. Ha a már foglalkoztatott munkások kizsákmányolását extenzív vagy intenzív módon nem növelik, akkor pótlólagos munkaerőket kell beállítani. Erről a tőkés termelés mechanizmusa már szintén gondoskodott azáltal, hogy a munkásosztályt mint a munkabértől függő osztályt termeli újra, amelynek szokásos bére nemcsak fenntartásának, hanem szaporodásának biztosítására is elegendő. Most már csak az kell, hogy ezeket a munkásosztály által évente szállított különböző korosztálybeli pótlólagos munkaerőket a tőke az évi termelésben már benne foglalt pótlólagos termelési eszközökbe bekebelezze, és az értéktöbbletnek tőkévé való átváltoztatása megtörtént. Konkrétan vizsgálva a felhalmozás a tőke mind magasabb szinten való újratermelésében oldódik fel. Az egyszerű újratermelés körforgása módosul, és, Sismondi kifejezésével élve, spirálissá változik.^21b*

Térjünk mármost vissza példánkhoz. A régi történet ez: Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot stb.¹²⁹ A 10 000 £ eredeti tőke 2000 £ értéktöbbletet hoz, amelyet tőkésítenek. A 2000 £ új tőke 400 £ értéktöbbletet hoz; ez, megint tőkésítve, tehát második pótlólagos tőkévé változtatva, 80 £ új értéktöbbletet hoz és így tovább.

Az értéktöbbletnek a tőkés által elfogyasztott részét itt nem vesszük figyelembe. Az sem érdekel bennünket ebben a pillanatban, hogy a pótlólagos tőkéket hozzácsapják-e az eredeti tőkéhez, vagy pedig önálló értékesítés céljából elválasztják tőle; hogy ugyanaz a tőkés használja-e fel őket, aki felhalmozta, vagy másnak adja-e át. Csak arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy az újonnan képződött tőkék mellett az eredeti tőke továbbra is újratermelődik és értéktöbbletet termel, és hogy ugyanez érvényes minden felhalmozott tőkére az általa létrehozott pótlólagos tőkével kapcsolatban.

Az eredeti tőke a 10 000 £ előlegezése által képződött. Honnan vette ezt a pénzt birtokosa? A saját munkájából és elődei munkájából! — felelik egyhangúlag a politikai gazdaságtan hangadói^21c*, és valóban az ő feltevésük látszik az egyetlennek, amely összhangban van az árutermelés törvényeivel.
^21b* Sismondi a felhalmozás elemzésénél azt a nagy hibát követi el, hogy túlságosan megelégszik a „jövedelem átváltoztatása tőkévé” frázissal, anélkül hogy e művelet anyagi feltételeinek mélyére hatolna.¹²⁸ *
^21c* „Az eredeti munka, amelynek tőkéje a létrejöttét köszönheti.” (Sismondi: „Nouveaux principes de l’économie politique”, párizsi kiadás, I. köt. 109. old.)*

Egészen másképp áll a dolog a 2000 £ pótlólagos tőkével. Keletkezésének folyamatát pontosan ismerjük. Ez a tőke tőkésített értéktöbblet.

Kezdettől fogva egyetlen olyan értékatomot sem tartalmaz, amely ne meg nem fizetett idegen munkából származna. A termelési eszközök, amelyekbe a pótlólagos munkaerőt bekebelezik, és ugyanúgy a létfenntartási eszközök, melyekből ez a munkaerő fenntartja magát, nem egyebek, mint integráns alkotórészei a többletterméknek, a sarcnak, amelyet a tőkésosztály a munkásosztálytól évente elragad. Amikor a tőkésosztály a sarc egy részén ebből a pótlólagos munkaerőből vásárol, ha mindjárt teljes áron is, úgyhogy egyenérték cserélődik egyenértékre — ez csak a hódítónak az ősrégi eljárása, aki a legyőzöttől annak saját, tőle elrabolt pénzén vesz árukat.

Ha a pótlólagos tőke a saját termelőjét foglalkoztatja, akkor ennek először is tovább kell folytatnia az eredeti tőke értékesítését, és ezenkívül vissza kell vásárolnia korábbi munkájának hozadékát több munkával, mint amennyibe került. A tőkésosztály és a munkásosztály közti ügyletnek tekintve, mit sem változtat a dolgon az, hogy az eddig foglalkoztatott munkások meg nem fizetett munkája révén pótlólagos munkásokat foglalkoztatnak. A tőkés esetleg a pótlólagos tőkét is géppé változtatja, amely a pótlólagos tőke termelőjét az utcára dobja és néhány gyerekkel helyettesíti. Minden esetben a munkásosztály teremtette meg ez évi többletmunkájával azt a tőkét, amely a következő évben pótlólagos munkát foglalkoztat majd.²²* Ez az, amire azt mondják: tőkével tőkét teremteni.
²²* „A munka megteremti a tőkét, mielőtt a tőke a munkát alkalmazza” (labour creates capital, before capital employs labour). (E. G. Wakefield: „England and America” [Anglia és Amerika], London 1833, II. köt., 110. old.)*

A 2000 £ első pótlólagos tőke felhalmozásának előfeltétele a tőkés által előlegezett, őt „eredeti munkája” folytán megillető 10 000 £-nyi értékösszeg volt. A 400 £ második pótlólagos tőke előfeltétele ellenben semmi egyéb, mini a megelőző felhalmozása az elsőnek, a 2000 £-nek, amelynek tőkésített értéktöbblete. A múltbeli meg nem fizetett munka tulajdona most úgy jelenik meg, mint egyetlen feltétele eleven meg nem fizetett munka egyre növekvő terjedelemben való jelenbeli elsajátításának. Minél többet halmozott fel a tőkés, annál többet tud felhalmozni.

Amennyiben az az értéktöbblet, amelyből az I. sz. pótlólagos tőke áll, annak eredménye volt, hogy a munkaerőt az eredeti tőke egy részével megvásárolták, olyan vétellel, amely megfelelt az árucsere törvényeinek és jogilag tekintve semmi mást nem tételez fel, mint azt, hogy a munkás szabadon rendelkezik saját képességeivel, a pénz- vagy árubirtokos pedig a birtokában levő értékekkel; amennyiben a II. stb. sz. pótlólagos tőke csak az I. sz. pótlólagos tőkének az eredménye, tehát ennek az első viszonynak a következménye: amennyiben minden egyes ügylet állandóan megfelel az árucsere törvényének, a tőkés a munkaerőt mindig megveszi, a munkás mindig eladja, és még azt is feltesszük, hogy valóságos értékén — annyiban nyilvánvaló, hogy az elsajátításnak az árutermelésen és áruforgalmon nyugvó törvénye, vagyis a magántulajdon törvénye, saját, benső, elkerülhetetlen dialektikája révén a maga egyenes ellentétébe csap át. Az egyenértékek kicserélése, amely az eredeti műveletként megjelent, úgy fordult, hogy csak látszólag cserélnek, mert, először, a munkaerő ellenében kicserélt tőkerész maga is csak az egyenérték nélkül elsajátított idegen munkatermék része, és, másodszor, ezt a tőkerészt termelőjének, a munkásnak nemcsak pótolnia kell, hanem új többlettel együtt kell pótolnia. A tőkés és a munkás közötti csereviszony tehát a forgalmi folyamathoz tartozó látszattá lesz csupán, puszta formává, amely magától a tartalomtól idegen és csak misztifikálja azt. A munkaerő folytonos vétele és eladása a forma. A tartalom az, hogy a tőkés egy részét a már tárgyiasult idegen munkának, amelyet szakadatlanul egyenérték nélkül elsajátít, újra meg újra nagyobb mennyiségű eleven idegen munkára váltja át. Eredetileg a tulajdonjog úgy jelent meg előttünk, mint ami saját munkán alapul. Legalábbis ennek a feltevésnek kellett érvényben lennie, mivel csak egyenjogú árubirtokosok állnak egymással szemben, az idegen áru elsajátításának az eszköze pedig csak a saját áru elidegenítése, s ez utóbbit csak munkával lehet előállítani. Most viszont a tulajdon a tőkés oldalán úgy jelenik meg, mint jog arra, hogy idegen meg nem fizetett munkát vagy annak termékét elsajátítsa, a munkás oldalán pedig mint lehetetlensége annak, hogy saját termékét elsajátítsa. A tulajdon és a munka szétválása szükségszerű következményévé lesz egy törvénynek, amely látszólag azonosságukból indult ki.²³*
²³* A tőkés tulajdona az idegen munkatermék felett „az elsajátítás törvényének szigorú következménye, amely törvény alapelve, megfordítva, az volt, hogy mindegyik munkást kizárólagosan megilletik munkájának termékei”. (Cherbuliez: „Richesse ou pauvreté”, Párizs 1841, 58. old., ahol azonban ez a dialektikus átcsapás nincsen helyesen kifejtve.)*

Bármennyire úgy tűnik tehát, hogy a tőkés elsajátítási mód arculcsapása az árutermelés eredeti törvényeinek, mégis, semmiképpen nem e törvények megsértéséből, hanem ellenkezőleg, alkalmazásukból fakad. Hogy ezt még egyszer megvilágítsuk, pillantsunk vissza röviden azoknak a mozgási szakaszoknak a sorrendjére, amelyeknek végpontja a tőkés felhalmozás.

Először azt láttuk, hogy egy értékösszeg eredeti átváltozása tőkévé teljesen a csere törvényeinek megfelelően ment végbe. Az egyik szerződő fél eladja munkaerejét, a másik megveszi. Az első megkapja áruja értékét, és ezzel áruja használati értékét — a munkát — elidegenítette a másodiknak. Ez utóbbi most a már tulajdonában levő termelési eszközöket a szintén tulajdonában levő munka segítségével új termékké változtatja át, amely jog szerint ugyancsak az övé.

Ennek a terméknek az értéke magában foglalja: először az elhasznált termelési eszközök értékét. A hasznos munka nem használhatja el ezeket a termelési eszközöket anélkül, hogy értéküket át ne vigye az új termékre; ahhoz azonban, hogy a munkaerő eladható legyen, képesnek kell lennie arra, hogy hasznos munkát szolgáltasson abban az iparágban, ahol alkalmazni akarják.

Az új termék értéke magában foglalja továbbá: a munkaerő értékének egyenértékét és az értéktöbbletet. Mégpedig azért, mert a meghatározott időtartamra, napra, hétre stb. eladott munkaerőnek kisebb az értéke, mint amekkorát használata ez idő alatt teremt. A munkás azonban megkapta munkaereje csereértékét, és ezzel elidegenítette annak használati értékét — ahogyan ez minden vételnél és eladásnál történik.

Hogy ennek a különös árunak, a munkaerőnek, az a sajátságos használati értéke van, hogy munkát szolgáltat, tehát értéket teremt, ez nem érintheti az árutermelés általános törvényét. Ha tehát a munkabérben előlegezett értékösszeg a termékben nemcsak egyszerűen újra megvan, hanem értéktöbblettel gyarapodva van meg, ez nem onnan ered, hogy az eladót becsapták, hiszen árujának értékét megkapta, hanem csak ennek az árunak a vevő által való elhasználásából.

A csere törvénye csak az egymásért cserébe adott áruk csereértékének egyenlőségét tételezi fel. Sőt már eleve feltételezi használati értékük különbözőségét, és egyáltalában semmi köze nincs elhasználásukhoz, amely csak az üzlet megkötése és lebonyolítása után kezdődik meg.

A pénz eredeti átváltozása tőkévé tehát a legteljesebb összhangban megy végbe az árutermelés gazdasági törvényeivel és a belőlük eredő tulajdonjoggal. Ennek ellenére eredménye a következő:

1. a termék a tőkésé és nem a munkásé;

2. ennek a terméknek az értéke az előlegezett tőke értékén kívül értéktöbbletet is tartalmaz, amely a munkásnak munkába, a tőkésnek azonban semmibe sem került és amely mégis a tőkés jog szerinti tulajdonává lesz;

3. a munkás fenntartotta munkaerejét és újból eladhatja, ha vevőre talál.

Az egyszerű újratermelés csak periodikus megismétlése ennek az első műveletnek; mindig újból pénzt változtatnak át tőkévé. A törvényt tehát nem szegik meg, ellenkezőleg, csak alkalma nyílik arra, hogy állandóan érvényesüljön „Plusieurs échanges successifs n’ont fait du dernier que le représentant du premier” [több egymást követő csere a legutolsót csak az első képviselőjévé teszi] (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, 70. old.)

És mégis azt láttuk, hogy az egyszerű újratermelés elegendő arra, hogy ennek az első műveletnek — amennyiben ezt elszigetelt folyamatnak fogtuk fel — teljesen megváltozott jelleget kölcsönözzön. „Parmi ceux qui se partagent le revenu national, les uns” (a munkások) „y acquiérent chaque année un nouveau droit par un nouveau travail, les autres” (a tőkések) „y ont acquis antérieureraent un droit permanent par un travail primitif” [azok közül, akik a nemzeti jövedelmen osztoznak, az egyik fél (a munkások) minden évben új munkával új jogot szerez rá, a másik (a tőkések) eredeti munkával már előzőleg állandó jogot szerzett rá]. (Sismondi, i. m. 110—111. old.) Mint ismeretes, nem a munka területe az egyetlen, ahol az elsőszülöttség csodát művel.

Az sem változtat a dolgon, ha az egyszerű újratermelést a bővített újratermeléssel, a felhalmozással helyettesítik. Amannál a tőkés az egész értéktöbbletet elveri, ennél bizonyságot tesz polgári erényéről azzal, hogy csak egyik részét fogyasztja el, a többit pedig pénzzé változtatja.

Az értéktöbblet a tőkés tulajdona, sohasem volt másé. Ha előlegezi a termeléshez, akkor — éppúgy mint azon a napon, amikor először lépett a piacra — a saját alapjából előlegez. Hogy ez az alap ezúttal munkásainak meg nem fizetett munkájából származik, mit sem változtat a dolgon. Ha B munkást azzal az értéktöbblettel foglalkoztatják, amelyet A munkás termelt, akkor először is A ezt az értéktöbbletet úgy szolgáltatta, hogy árujának jogos árából egyetlen fillérrel sem rövidítették meg, és másodszor ez az üzlet egyáltalán nem tartozik B-re. Amit B kíván és amit joga van kívánni, az az, hogy a tőkés megfizesse neki munkaerejének értékét. „Tous deux gagnaient encore; l’ouvrier parce qu’on lui avancait les fruits de son travail” (helyesen: du travail gratuit d’autres ouvriers) „avant qu’il füt fait” (helyesen: avant que le sien ait porté de fruit); „le maitre, parce que le travail de cet ouvrier valait plus que le salaire” (helyesen: produisait plus de valeur que celle de son salaire). [Azonkívül mind a kettő nyert; a munkás, mert előlegezték neki munkájának (helyesen: más munkások meg nem fizetett munkájának) gyümölcseit, mielőtt azt elvégezte volna (helyesen: mielőtt az övé meghozta volna gyümölcsét); a vállalkozó, mert e munkás munkája többet ért, mint a bére ( helyesen: több értéket termelt, mint amennyi bérének értéke).] (Sismondi, i. m. 135. old.)

Persze a dolog egészen másképp fest, ha a tőkés termelést megújulásának szakadatlan folyamában vizsgáljuk és az egyes tőkés és az egyes munkás helyett az összességet, a tőkésosztályt és vele szemben a munkásosztályt vesszük szemügyre. Ezzel azonban olyan mércét alkalmaznánk, amely az árutermeléstől teljesen idegen.

Az árutermelésben csak egymástól független eladó és vevő áll szemben egymással. Kölcsönös vonatkozásaik a köztük létrejött szerződés lejárati napjával véget érnek. Ha az üzlet megismétlődik, akkor új szerződés következtében ismétlődik meg, amelynek az előzőhöz semmi köze, és amelynél csak a véletlen hozza újra össze ugyanazt a vevőt ugyanazzal az eladóval.

Ha tehát az árutermelést vagy egy hozzá tartozó folyamatot saját gazdasági törvényei szerint akarunk megítélni, akkor mindegyik csereműveletet önmagában kell szemügyre vennünk, kiragadva az őt megelőző valamint az őt követő csereművelettel való minden összefüggéséből. S minthogy vételeket és eladásokat csak egyes egyének között kötnek, megengedhetetlen, hogy bennük egész társadalmi osztályok közötti vonatkozásokat keressünk.

Bármilyen hosszú is azoknak a periodikus újratermeléseknek és előzetes felhalmozásoknak a sora, amelyeken a ma funkcionáló tőke átment, ez a tőke mindig megőrzi eredeti szüzességét. Ameddig a csere törvényeit minden csereműveletnél — egyenként véve — megtartják, az elsajátítási mód teljesen forradalmasodhat anélkül, hogy ez az árutermelésnek megfelelő tulajdonjogot bármiképpen is érintené. Ugyanaz a jog van érvényben mind kezdetben, amikor a termék a termelőé és amikor ez, egyenértéket egyenérték ellenében cserélve, csak saját munkája által gazdagodhat meg, mind pedig a tőkés időszakban, amikor a társadalmi gazdagság egyre fokozódó mértékben azoknak a tulajdonává lesz, akik abban a helyzetben vannak, hogy újra meg újra elsajátítsák mások meg nem fizetett munkáját.

Ez az eredmény elkerülhetetlenné válik, mihelyt a munkaerőt maga a munkás mint árut szabadon eladja. De az árutermelés is csak ettől kezdve lesz általánossá és tipikus termelési formává; csak ettől kezdve termelnek minden terméket eleve eladás céljából és csak ettől kezdve megy át minden termelt gazdagság a forgalmon. Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra; de csak ott bontakoztatja is ki összes rejtett potenciáit. Azt mondani, hogy a bérmunka közbejötte meghamisítja az árutermelést, annyi, mint azt mondani, hogy az árutermelésnek, ha nem akarja, hogy meghamisítsák, nem szabad fejlődnie. Amilyen mértékben az árutermelés saját benső törvényei szerint tőkés termeléssé fejlődik, ugyanolyan mértékben csapnak át az árutermelés tulajdontörvényei a tőkés elsajátítás törvényeibe.²⁴*

Láttuk, hogy még egyszerű újratermelés esetén is minden előlegezett tőke, akárhogyan szerezték eredetileg, felhalmozott tőkévé, vagyis tőkésített értéktöbbletté változik át. De a termelés áramlatában egyáltalán minden eredetileg előlegezett tőke elenyésző nagysággá (magnitúdó evanescens matematikai értelemben) lesz a közvetlenül felhalmozott tőkével, azaz a tőkévé visszaváltoztatott értéktöbblettel vagy többlettermékkel összehasonlítva, akár annak a kezében funkcionál ez, aki felhalmozta, akár idegen kézben. Ezért a politikai gazdaságtan a tőkét egyáltalában mint „felhalmozott gazdagságot” (átváltozott értéktöbbletet vagy jövedelmet) ábrázolja, „amelyet újból értéktöbblet termelésére alkalmaznak”²⁵*, a tőkést pedig mint „a többlettermék birtokosát”²⁶*
²⁴* Csak ámulhatunk hát Proudhon agyafúrtságán, aki úgy akarja megszüntetni a tőkés tulajdont, hogy vele szemben — az árutermelés örök tulajdontörvényeit érvényesíti!*
²⁵* „Tőke, azaz felhalmozott gazdagság, amelyet profit céljából alkalmaznak.” (Malthus: „Principles etc.”, [262. old.]) „A tőke … olyan gazdagságból áll, amelyet jövedelemből megtakarítanak és profit céljából használnak.” (R. Jones: „Text-Book of Lectures on the Political Economy of Nations”, Hertford 1852, 16. old.)*
²⁶* „A többlettermék, vagyis tőke birtokosai.” („The Source and Remedy of the National Diffculties. A Letter to Lord John Russell” [A nemzeti nehézségek forrása és orvossága. Levél Lord John Russellhoz], London 1821 [4. old.])*

Ugyanennek a szemléleti módnak csak másik formája az a kifejezés, hogy minden meglevő tőke felhalmozott vagy tőkésített kamat, mert a kamat nem egyéb, mint az értéktöbblet töredéke.²⁷*
²⁷* „A tőke, a megtakarított tőke minden részének kamatos kamatával, annyira mindent magához ragad, hogy a világ egész gazdagsága, amely jövedelmet hoz, már régen tőkekamattá lett.” (Londoni „Economist”, 1851. július 19.)*

2. A politikai gazdaságtan téves felfogása a bővített újratermelésről
Mielőtt a felhalmozásnak, vagyis az értéktöbblet tőkévé való visszaváltoztatásának néhány közelebbi meghatározásába bocsátkoznánk, ki kell küszöbölnünk egy kétértelműséget, amelyet a klasszikus gazdaságtan szült.

Ahogyan azok az áruk, amelyeket a tőkés az értéktöbblet egy részén a saját fogyasztására vásárol, nem szolgálnak neki termelési és értékesítési eszközül, éppúgy az a munka, amelyet saját természeti és társadalmi szükségleteinek kielégítésére vásárol, nem termelő munka. Ezeknek az áruknak és ennek a munkának a megvásárlásával a tőkés az értéktöbbletet nem változtatja tőkévé, hanem fordítva, elfogyasztja vagyis elkölti mint jövedelmet. A régi nemesi érzülettel szemben, amely, mint Hegel helyesen mondja, „a meglevőnek az elfogyasztásában áll” és főleg a személyes szolgálatok fényűzésében terpeszkedik el, a polgári gazdaságtan számára döntően fontos volt, hogy a tőke felhalmozását a polgár első kötelességévé nyilvánítsa és fáradhatatlanul prédikálja: nem tud felhalmozni az, aki egész jövedelmét megeszi, ahelyett hogy annak jó részét pótlólagos termelő munkások felfogadására fordítaná, akik többet hoznak a konyhára, mint amennyibe kerülnek. Másrészt a polgári gazdaságtannak küzdenie kellett azzal a népi előítélettel, amely a tőkés termelést összecseréli a kincsképzéssel²⁸*, és ezért azt hiszi, hogy a felhalmozott gazdagság olyan gazdagság, amelyet meglevő természeti formájában megóvnak a pusztulástól, tehát elvonnak az elhasználástól, vagy a forgalomtól is megmentenek. A pénznek a forgalom elől való elzárása homlokegyenest az ellenkezője lenne tőkeként való értékesítésének, áruknak kincsképző értelemben való felhalmozása pedig merő bolondság.^28a* Áruknak nagy tömegben való felhalmozása a forgalom fennakadásának vagy a túltermelésnek az eredménye.²⁹*
²⁸* „Egyetlen mai politikai gazdász sem érthet takarékoskodáson puszta kincsképzést: és túl ezen a korlátozott és nem-hatékony eljáráson, a nemzeti gazdagságra vonatkozóan nem képzelhető el ennek a terminusnak más használata, mint az, amely a megtakarítottnak különböző felhasználásából kell hogy eredjen, az általa fenntartott munka különböző fajtái közti valóságos megkülönböztetésre alapozva.” (Malthus: „Principles etc.”, 38—39. old.)*
^28a* Így Balzacnál, aki a fösvénység minden árnyalatát oly mélyrehatóan tanulmányozta, Gobseck, az öreg uzsorás már gyerekessé vált, amikor felhalmozott árukból kezd kincset gyűjteni magának.*
²⁹* „Tőkék felhalmozása … a csere megszűnése … túltermelés.” (Th. Corbet: „An Inquiry into the Causes and Modes of the Wealth of Individuals etc.”, 104. old.)*

Igaz, hogy a népi elképzelésben egyrészt a gazdagok fogyasztási alapjában felhalmozott, lassan elfogyasztásra kerülő javaknak a képe húzódik meg, másrészt a készletképzés, egy olyan jelenség, amely valamennyi termelési módban megtalálható és amelynél a forgalmi folyamat elemzésekor egy pillanatig időzni fogunk.

Ennyiben tehát a klasszikus gazdaságtannak igaza van, amikor hangsúlyozza, hogy a felhalmozás folyamatának jellegzetes mozzanata az, hogy a többletterméket termelő munkások fogyasztják el nem-termelők helyett. De tévedése is itt kezdődik. A. Smith divatba hozta, hogy a felhalmozást pusztán a többlettermék termelő munkások által való elfogyasztásaként, illetve az értéktöbblet tőkésítését pusztán annak munkaerőre való átváltásaként ábrázolják. Hallgassuk meg például Ricardót: „Meg kell értenünk, hogy egy ország összes termékeit elfogyasztják; de az elképzelhető legnagyobb különbség, hogy olyanok fogyasztják-e el, akik újratermelnek, vagy olyanok, akik nem termelnek újra egy másik értéket. Amikor azt mondjuk, hogy jövedelmet megtakarítanak és hozzácsapnak a tőkéhez, ezen azt értjük, hogy a jövedelemnek azt a részét, amelyre azt mondjuk, hogy hozzácsapták a tőkéhez, termelő munkások fogyasztják el nem-termelők helyett. Nem lehet nagyobb tévedés, mint azt feltenni, hogy a tőke nem-fogyasztás révén gyarapszik.”³⁰*
³⁰* Ricardo: „Principles etc.”. 163. old., jegyzet.*

Nem lehet nagyobb tévedés, mint A. Smith állítása, amelyet Ricardo és az összes későbbiek utána szajkóznak, hogy „a jövedelemnek azt a részét, amelyre azt mondjuk, hogy hozzácsapták a tőkéhez, termelő munkások fogyasztják el”. E szerint az elképzelés szerint minden értéktöbblet, amelyet tőkévé változtatnak, változó tőkévé lenne. Ezzel szemben, miként az eredetileg előlegezett érték, ez is megoszlik állandó tőkére és változó tőkére, termelési eszközökre és munkaerőre. A munkaerő az a forma, amelyben a változó tőke a termelési folyamaton belül létezik. Ebben a folyamatban magát a munkaerőt a tőkés elfogyasztja. Funkciója — a munka — révén a munkaerő termelési eszközöket fogyaszt el. Egyúttal a munkaerő megvásárlására fizetett pénz átváltozik létfenntartási eszközökké, amelyeket nem a „termelő munka”, hanem a „termelő munkás” fogyaszt el. A. Smith alapjában helytelen elemzéssel arra az ízetlen eredményre jut, hogy bár minden egyéni tőke állandó és változó alkotórészre oszlik, a társadalmi tőke csak változó tőkévé oldódik fel, vagyis csak munkabér fizetésére fordítják. Tegyük fel például, hogy egy posztógyáros 2000 font sterlinget változtat tőkévé. Pénzének egy részét szövőmunkások vásárlásába, a másik részét gyapjúfonalba, gépi berendezésbe stb. fekteti. De azok az emberek, akiktől a fonalat és a gépi berendezést vásárolja, a kapott pénz egy részével megint munkát fizetnek meg és így tovább, amíg az egész 2000 font sterlinget munkabér fizetésére nem fordították, vagyis amíg a 2000 font sterling által képviselt egész terméket termelő munkások nem fogyasztották el. Mint látjuk: ennek az érvnek egész ereje az „és így tovább” szóban rejlik, amely Ponciustól Pilátushoz küld bennünket. Valóban, A. Smith éppen ott szakítja félbe vizsgálódását, ahol a nehézségek megkezdődnek.³¹*

Amíg csak az évi teljes termelési alapot vesszük szemügyre, az évenkénti újratermelési folyamat könnyen érthető. De az évi termelésnek valamennyi alkotórészét az árupiacra kell vinni, és itt kezdődik a nehézség. Az egyes tőkék és személyes jövedelmek mozgásai kereszteződnek, összekeverednek, eltűnnek egy általános helyváltoztatásban — a társadalmi gazdagság forgalmában —, amely megzavarja a látást, és a vizsgálatot igen bonyolult feladatok elé állítja. A második könyv harmadik szakaszában meg fogom adni a valóságos összefüggés elemzését. — A fiziokraták nagy érdeme, hogy „Tableau économique”-jukban¹³⁰ először kísérelték meg, hogy az évi termelésről abban az alakban adjanak képet, amelyben az a forgalomból kikerül.³²*
³¹* J. St. Mill úr Logikája ellenére sehol sem ismeri fel elődeinek még olyan téves elemzését sem, amely a polgári látóhatáron belül, merő szakszempontból is helyesbítésért kiált. Mindenütt regisztrálja iskolás dogmatizmussal mestereinek gondolati zűrzavarát. Itt is: „Maga a tőke végül is teljesen bérré válik, és amikor a termék eladása révén pótolják, megint bérré válik.”*
³²* A. Smith az újratermelési folyamat és ezért a felhalmozás ábrázolásakor is némely irányban nemcsak nem haladt előre, hanem határozottan visszaesést jelentett elődeihez, főleg a fiziokratákhoz képest. A szövegben említett illúziójával függ össze az a valóban csodálatos dogma, amelyet szintén tőle örökölt a politikai gazdaságtan, hogy az áruk ára munkabérből, profitból (kamatból) és földjáradékból, tehát pusztán munkabérből és értéktöbbletből tevődik össze. Erről a bázisról kiindulva Storch legalább naivul bevallja: „Lehetetlen a szükséges árat feloldani legegyszerűbb elemeire.” (Storch: „Cours d’économie politique”, pétervári kiadás 1815, II. köt., 141. old., jegyzet.) Szép gazdaságtudomány, amely lehetetlennek jelenti ki az áruk árának legegyszerűbb elemeire való feloldását! Erre vonatkozólag közelebbit a második könyv harmadik szakaszában és a harmadik könyv hetedik szakaszában adunk.

Egyébként magától értetődik, hogy a politikai gazdaságtan nem volt rest a tőkésosztály érdekében kiaknázni A. Smith tételét: hogy a nettótermék tőkévé változtatott részét teljes egészében a munkásosztály fogyasztja el.

SaLa

Marx – Tőke 1 – Egyszerű újratermelés
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Hetedik szakasz
A tőke felhalmozási folyamata
Egy pénzösszeg átváltozása termelési eszközökké és munkaerővé az első mozgás, amelyet az az értékmennyiség végez, melynek tőkeként kell funkcionálnia. Ez az átváltozás a piacon, a forgalom területén megy végbe. A mozgás második szakasza, a termelési folyamat, lezárult, mihelyt a termelési eszközök átváltoztak árukká, amelyeknek értéke meghaladja alkotórészeik értékét, tehát tartalmazza az eredetileg előlegezett tőkét plusz értéktöbbletet. Ezeket az árukat aztán megint a forgalom területére kell dobni. El kell őket adni, értéküket pénzben kell realizálni, ezt a pénzt újból tőkévé átváltoztatni, és ez így ismétlődik újra meg újra. Ez a mindig ugyanazokon az egymást követő szakaszokon áthaladó körforgás a tőke forgalma.

A felhalmozásnak első feltétele az, hogy a tőkésnek sikerült áruit eladni és az így kapott pénz legnagyobb részét tőkévé vissza változtatni. A következőkben feltételezzük, hogy a tőke normális módon futja be forgalmi folyamatát. E folyamat közelebbi elemzése a második könyvbe tartozik.

A tőkés, aki az értéktöbbletet termeli, azaz meg nem fizetett munkát közvetlenül a munkásokból kiprésel és árukban rögzít, ennek az értéktöbbletnek első elsajátítója ugyan, de semmiképpen nem utolsó tulajdonosa. Utólag meg kell osztania ezt olyan tőkésekkel, akik a társadalmi termelés egészében más funkciókat végeznek, a földtulajdonossal stb. Az értéktöbblet ezért széthasad különböző részekre. Töredékei személyek különböző kategóriáinak jutnak és különböző, egymással szemben álló formákat öltenek, amilyenek a profit, a kamat, a kereskedelmi nyereség, a földjáradék stb. Az értéktöbbletnek ezeket az átváltozott formáit csak a harmadik könyvben tárgyalhatjuk.

Itt tehát egyrészt feltesszük, hogy a tőkés, aki az árut termeli, azt értékén adja el, és nem időzünk tovább a tőkésnek az árupiacra való visszatérésénél, sem azoknál az új formáknál, amelyek a forgalom területén a tőkére rárakódnak, sem az újratermelésnek e formákba burkolt konkrét feltételeinél. Másrészt számunkra a tőkés termelő az egész értéktöbblet tulajdonosa, vagy ha úgy tetszik a zsákmányban részesedő valamennyi társának képviselője. A felhalmozást tehát először elvontan vizsgáljuk, azaz pusztán a közvetlen termelési folyamat mozzanataként.

Egyébként, amennyiben felhalmozás történik, annyiban a tőkésnek sikerült a termelt árut eladnia és az érte kapott pénzt visszaváltoztatnia tőkévé. Továbbá: az, hogy az értéktöbblet különböző darabokra törik, mit sem változtat természetén, sem azokon a szükségszerű feltételeken, amelyekkel a felhalmozás elemévé lesz. Az értéktöbbletet, bármekkora részét tartja is meg a tőkés termelő önmagának vagy engedi át másoknak, első kézből mindig ő sajátítja el. Amit tehát a felhalmozás ábrázolásánál feltételezünk, az a felhalmozás valóságos lefolyásánál is feltételezett. Másrészt az értéktöbblet széthasadása és a forgalom közvetítő mozgása elhomályosítja a felhalmozási folyamat egyszerű alapformáját. A felhalmozási folyamat tiszta elemzése ezért megkívánja, hogy egyelőre figyelmen kívül hagyjuk mindazokat a jelenségeket, amelyek mechanizmusának belső játékát elrejtik.

Huszonegyedik fejezet
Egyszerű újratermelés
Bármilyen is a termelési folyamat társadalmi formája, a folyamatnak folytonosnak kell lennie, vagyis periodikusan újra meg újra ugyanazokon a stádiumokon kell áthaladnia. Ahogyan egy társadalom nem hagyhatja abba a fogyasztást, ugyanúgy nem hagyhatja abba a termelést sem. Ezért minden társadalmi termelési folyamat, folytonos összefüggésben és megújulásának szüntelen folyamában vizsgálva, egyúttal újratermelési folyamat is.

A termelés feltételei egyúttal az újratermelés feltételei. Egyetlen társadalom sem tud folytonosan termelni, azaz újratermelni anélkül, hogy termékeinek egy részét folytonosan vissza ne változtassa termelési eszközökké, vagyis az új termelés elemeivé. Egyébként változatlan körülmények között egy társadalom csak úgy termelheti újra ugyanazon a szinten, illetve tarthatja fenn gazdagságát, ha például az év folyamán elhasznált termelési eszközöket, azaz munkaeszközöket, nyersanyagokat és segédanyagokat in natura [természetben] új példányok egyenlő mennyiségével pótolja, amelyet az évi terméktömegről leválasztanak és újból bekebeleznek a termelési folyamatba. Az évi termék egy meghatározott mennyisége tehát a termelést illeti. Minthogy ez a mennyiség eleve a termelő fogyasztásra van szánva, többnyire olyan természeti formákban létezik, amelyek az egyéni fogyasztást önmaguktól kizárják.

Ha a termelésnek tőkés formája van, akkor ugyanilyen formája van az újratermelésnek is. Ahogyan a tőkés termelési módban a munkafolyamat csak az értékesítési folyamat eszközeként jelenik meg, ugyanúgy az újratermelés is csak mint eszköz az előlegezett érték tőkeként, azaz magát értékesítő értékként való újratermeléséhez. A tőkés gazdasági jellemálarca csak azért tapad egy emberhez, mert pénze folytonosan mint tőke funkcionál. Ha például a 100 font sterling előlegezett pénzösszeg ebben az évben tőkévé változott át és 20 font sterling értéktöbbletet termelt, akkor a következő évben és így tovább meg kell ismételnie ugyanezt a műveletet. Mint a tőkeérték periodikus növekménye, vagyis a folyamatot végző tőke periodikus gyümölcse, az értéktöbblet a tőkéből eredő jövedelem formáját ölti.¹*
¹* „A gazdagok, akik mások munkájának termékeit fogyasztják el, ezekre csak csereműveletek” (áruvásárlások) „révén tesznek szert… Ezért úgy látszik, hogy tartalékalapjuk hamarosan kimerülésének vannak kitéve… De a társadalmi rendben a gazdagság szert tett arra az erőre, hogy idegen munka révén újratermelje magát… A gazdagság, a munkához hasonlóan és a munka révén, évente gyümölcsöt hoz, amelyet minden évben el lehet pusztítani anélkül, hogy a gazdag szegényebb lenne. Ez a gyümölcs a jövedelem, amely a tőkéből ered.” (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, I. köt. 81—82. old.)*

Ha ez a jövedelem a tőkésnek csak fogyasztási alapul szolgál, vagyis ha ugyanolyan periodikusan elfogyasztják, mint ahogyan nyerik, akkor, egyébként változatlan körülmények között, egyszerű újratermelés megy végbe. Ámbár az utóbbi a termelési folyamatnak ugyanazon a szinten való puszta megismétlődése, ez a puszta megismétlődés illetve folytonosság a folyamatnak bizonyos új jellegzetességeket kölcsönöz, illetve helyesebben feloldja csak elszigetelt lefolyásának látszatjellegzetességeit.

A termelési folyamatot a munkaerőnek meghatározott időre való megvásárlása vezeti be, és ez a bevezetés állandóan megújul, mihelyt a munka eladási határideje lejárt és ezzel egy meghatározott termelési periódus, egy hét, egy hónap stb. letelt. Fizetést a munkás azonban csak azután kap, miután munkaereje már működött és mind annak saját értékét, mind az értéktöbbletet árukban realizálta. A munkás tehát nemcsak az értéktöbbletet, amelyet egyelőre csak a tőkés fogyasztási alapjának tekintünk, hanem saját fizetésének alapját, a változó tőkét is megtermelte, mielőtt ez a munkabér formájában visszaáramlik hozzá, és csak addig foglalkoztatják, amíg ezt állandóan újratermeli. Innen ered a közgazdászoknak a tizenhatodik fejezetben II. alatt említett formulája, amely a munkabért magában a termékben való részesedésként ábrázolja.²* A munkás által állandóan újratermelt termék egy része az, ami hozzá a munkabér formájában állandóan visszaáramlik. A tőkés az áruértéket persze pénzben fizeti ki neki. Ez a pénz azonban csak átváltozott formája a munkaterméknek, illetve helyesebben a munkatermék egy részének. Miközben a munkás a termelési eszközök egy részét termékké változtatja át, korábbi termékének egy része pénzzé változik vissza. Előző heti vagy elmúlt félévi munkája az, amivel mai vagy a következő félévi munkáját fizetik. Az az illúzió, amelyet a pénzforma kelt, nyomban szétfoszlik, mihelyt az egyes tőkés és az egyes munkás helyett a tőkésosztályt és a munkásosztályt vesszük szemügyre. A tőkésosztály pénzformában állandóan utalványokat ad a munkásosztálynak az utóbbi által termelt és az előbbi által elsajátított termék egy részére. A munkás ezeket az utalványokat ugyanilyen állandóan visszaadja a tőkésosztálynak és ezen az úton vonja el tőle saját terméke neki magának jutó részét. A termék áruformája és az áru pénzformája elkendőzi ezt az ügyletet,
²* „A bért éppúgy, mint a profitot, mindegyiket úgy kell tekinteni, mint valóban a befejezett termék egy adagját.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 142. old.) „A terméknek az a része, amely a munkásnak jár … a bér formájában.” (J. Mill: „Éléments etc.”, Parisot fordítása. Párizs 1823, 34. old.)*

A változó tőke tehát csak különös történelmi megjelenési formája a létfenntartásieszköz-alapnak vagy a munkaalapnak, amelyre a munkásnak önmaga fenntartásához és újratermeléséhez szüksége van, és amelyet a társadalmi termelés valamennyi rendszerében mindig önmagának kell termelnie és újratermelnie. A munkaalap csak azért áramlik állandóan a munkáshoz munkája fizetési eszközeinek formájában, mert saját terméke állandóan eltávolodik tőle a tőke formájában. De a munkaalapnak ez a megjelenési formája mit sem változtat azon, hogy a munkás saját tárgyiasult munkája az, amit a tőkés előlegez neki.³* Nézzünk egy robotos parasztot. Saját termelési eszközeivel saját szántóföldjén dolgozik például 3 napot hetenként A hét másik 3 napján robotmunkát végez az uraság birtokán. Állandóan újratermeli saját munkaalapját és ez sohasem ölti vele szemben olyan fizetési eszköz formáját, amelyet egy másik személy előlegez neki munkájáért. Ezzel szemben meg nem fizetett kényszermunkája sem ölti soha önkéntes és megfizetett munka formáját. Ha az uraság holnap elsajátítja a robotos paraszt földjét, igásállatát, vetőmagját, egyszóval a termelési eszközeit, akkor az ettől kezdve kénytelen lesz eladni munkaerejét a földesúrnak. Egyébként változatlan körülmények között továbbra is heti 6 napot fog dolgozni, 3 napot önmaga számára, 3 napot a volt hűbérúr számára, aki most bérúrrá változott. A termelési eszközöket továbbra is mint termelési eszközöket használja majd el, és értéküket átviszi a termékre. A termék egy meghatározott része továbbra is belekerül majd az újratermelésbe. De mint ahogyan a robotmunka a bérmunka formáját, ugyanúgy a munkaalap, amelyet a robotos paraszt továbbra is termel és újratermel, a volt hűbérúr által neki előlegezett tőke formáját ölti. A polgári közgazdász, akinek korlátolt agya nem képes a megjelenési formát elválasztani attól, ami benne megjelenik, behunyja a szemét az előtt a tény előtt, hogy a munkaalap a földkerekségen még manapság is csak kivételképpen lép fel tőke formájában.⁴*
³* „Amikor a tőkét a munkás bérének előlegezésére alkalmazzák, ez semmit nem tesz hozzá a munka fenntartására szolgáló alapokhoz.” (Cazenove jegyzete Malthus „Definitions in Political Economy”-jának általa sajtó alá rendezett kiadásában, London 1853, 22 old)*
⁴* „A munkabért a földgolyó munkásának kevesebb mint egynegyede esetében előlegezik tőkések.” (Richard Jones „Text-Book of Lectures on the Political Economy of Nations”, Hertford 1852, 36 old.)*
^4a* „A manufaktúrás” (azaz a manufaktúramunkás) „bár bérét gazdájától előlegezve kapja, valójában nem kerül annak semmi kiadásba, mivel e bér érteke általában visszaterül profittal együtt azon dolog megnövekedett értékében, amelyhez munkáját felhasználták.” (A. Smith: Wealth of Nations”, II. könyv, III. fej., 355. old.)*

Igaz, hogy a változó tőke csak akkor veszíti el a tőkés saját alapjából előlegezett értéknek a jellegét^4a*, ha a tőkés termelési folyamatot megújulásának szüntelen folyamában vizsgáljuk. De valahol és valamikor csak el kellett kezdődnie ennek a folyamatnak. Eddigi álláspontunkról szemlélve ezért valószínű, hogy a tőkés valamikor valamilyen, a meg nem fizetett idegen munkától független, eredeti felhalmozás révén lett pénzbirtokossá, és ezért léphetett fel a piacon mint munkaerő vásárlója. De a tőkés termelési folyamat puszta folytonossága, vagyis az egyszerű újratermelés még más különös változásokat is előidéz, amelyek nemcsak a változó tőkerészt, hanem az össztőkét is érintik.

Ha az 1000 font sterling tőkével periodikusan, például évenként előállított értéktöbblet 200 font sterling, és ezt az értéktöbbletet minden évben elfogyasztják, akkor világos, hogy ugyanennek a folyamatnak 5 évi megismétlődése után az elfogyasztott értéktöbblet összege = 5×200, vagyis egyenlő az eredetileg előlegezett 1000 font sterling tőkeértékkel. Ha az évi értéktöbbletnek csak egy részét, például csak a felét fogyasztanák el, akkor ugyanez az eredmény a termelési folyamat 10 évi megismétlődése után következnék be, mert 10×100 = = 1000. Általánosságban: Ha az előlegezett tőkeértéket elosztjuk az évenként elfogyasztott értéktöbblettel, akkor megkapjuk azoknak az éveknek a számát, illetve azoknak az újratermelési periódusoknak a számát, amelyeknek elteltével a tőkés az eredetileg előlegezett tőkét felélte, úgyhogy az eltűnt. A tőkésnek az az elképzelése, hogy az idegen meg nem fizetett munka termékét, az értéktöbbletet fogyasztja el és az eredeti tőkeértéket fenntartja, mit sem változtathat a tényen. Bizonyos számú év elteltével a tulajdonában levő tőkeérték egyenlő az ugyanezen számú év alatt ellenérték nélkül elsajátított értéktöbblet összegével, és az általa elfogyasztott értékösszeg egyenlő az eredeti tőkeértékkel. Igaz, hogy kezében tart egy tőkét, amelynek nagysága nem változott, amelynek egy része, épületek, gépek stb., már megvolt, amikor üzletét megindította. De itt a tőke értékéről, nem pedig anyagi alkotórészeiről van szó. Ha valaki egész vagyonát feléli úgy, hogy olyan adósságokat csinál, amelyek egyenlőek e vagyon értékével, akkor egész vagyona nem képvisel egyebet, mint adósságainak teljes összegét. És ugyanúgy, ha a tőkés felélte előlegezett tőkéjének egyenértékét, akkor e tőke értéke már nem képvisel egyebet, mint az általa ellenszolgáltatás nélkül elsajátított értéktöbblet teljes összegét. Régi tőkéje értékének egyetlen atomja sem létezik többé.

Tehát, teljesen eltekintve minden felhalmozástól, a termelési folyamat puszta folytonossága, vagyis az egyszerű újratermelés, rövidebb vagy hosszabb időszak alatt minden tőkét szükségképpen felhalmozott tőkévé vagyis tőkésített értéktöbbletté változtat át. Még akkor is, ha a tőke a termelési folyamatba való belépésekor felhasználójának személyes munkával szerzett tulajdona volt, előbb-utóbb ellenérték nélkül elsajátított értékké, vagyis meg nem fizetett idegen munkának anyagiasulásává válik — akár pénzformában, akár másképp.

Láttuk a negyedik fejezetben: ahhoz, hogy pénzt tőkévé változtassanak, nem volt elegendő az, hogy volt árutermelés¹²⁵ és volt áruforgalom. Az kellett ehhez előbb, hogy az egyik oldalon az érték vagy pénz birtokosa, a másikon az értékalkotó szubsztancia birtokosa; az egyik oldalon a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa, a másikon semminek, csak a munkaerőnek a birtokosa egymással mint vevő és eladó lépjenek szembe. A munkaterméknek és magának a munkának, az objektív munkafeltételeknek és a szubjektív munkaerőnek szétválása volt tehát a tőkés termelési folyamat ténylegesen adott alapzata, kiindulópontja.

Ami azonban kezdetben csak kiindulópont volt, az a folyamat puszta folytonossága, az egyszerű újratermelés révén állandóan újra termelődik és örökössé válik mint a tőkés termelés saját eredménye. Egyrészt a termelési folyamat az anyagi gazdagságot folytonosan átváltoztatja tőkévé, értékesítés és élvezeti eszközökké a tőkés számára. Másrészt a munkás állandóan úgy kerül ki a folyamatból, mint ahogy belépett — mint a gazdagság személyi forrása, de megfosztva minden eszköztől, amellyel ezt a gazdagságot a maga számára megvalósíthatná. Minthogy saját munkája tőle magától a folyamatba való belépése előtt elidegenült, minthogy a tőkés azt elsajátította és a tőkébe bekebelezte, ez a munka a folyamat alatt állandóan idegen termékben tárgyiasul. Minthogy a termelési folyamat egyszersmind a munkaerő elfogyasztásának folyamata a tőkés által, a munkás terméke nemcsak áruvá változik át folytonosan, hanem tőkévé is, olyan értékké, amely az értéket teremtő erőt kiszipolyozza, olyan létfenntartási eszközökké, amelyek személyeket vásárolnak, olyan termelési eszközökké, amelyek a termelőt alkalmazzák.⁵* Ezért maga a munkás az objektív gazdagságot állandóan mint tőkét, mint tőle idegen, rajta uralkodó és őt kizsákmányoló hatalmat termeli, és a tőkés éppoly állandóan termeli a munkaerőt mint szubjektív, a saját tárgyiasulási és megvalósulási eszközeitől elválasztott, elvont, pusztán a munkás testében létező gazdagságforrást, egyszóval a munkást mint bérmunkást.⁶* A munkásnak ez az állandó újratermelése, vagyis megörökítése a tőkés termelés sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele].
⁵* „Ez különösen figyelemreméltó tulajdonsága a termelő fogyasztásnak. Amit termelő módon fogyasztanak el, az tőke, és a fogyasztás által lesz tőkévé.” (James Mill, i. m. 242. old.) J. Mill mindazonáltal nem akadt e „különösen figyelemreméltó tulajdonság” nyitjára.*
⁶* „Valóban igaz, hogy egy manufaktúra újonnan való bevezetése sok szegényt foglalkoztat, de ezek szegények maradnak, és a manufaktúra további fennállása még sok szegényt szül.” („Reasons for a limited Exportation of Wool” [Érvek a korlátozott gyapjúkivitel mellett], London 1677, 19. old.) „A bérlő most azt a képtelenséget állítja, hogy ő tartja el a szegényeket. A valóságban nyomorban tartja őket.” („Reasons for the late Increase of the Poor Rates: or acomparative view of the prices of labour and provisions” [A szegényadók újabb növekedésének okai, vagy összehasonlító áttekintés a munka és az élelmiszerek árairól]. London 1777, 31. old.)*

A munkás fogyasztása kétfajta. Magában a termelésben munkája révén termelési eszközöket fogyaszt el és az előlegezett tőke értékénél magasabb értékű termékekké változtatja őket. Ez a munkás termelő fogyasztása. Ez egyidejűleg munkaerejének elfogyasztása a tőkés által, aki azt megvásárolta. Másrészt a munkás a munkaerő megvásárlására kifizetett pénzt létfenntartási eszközökre fordítja: ez az ő egyéni fogyasztása. A munkás termelő fogyasztása és egyéni fogyasztása tehát teljesen különböző. Az elsőben a munkás a tőke mozgatóerejeként cselekszik és a tőkésé; a másodikban önmagáé, és a termelési folyamaton kívül életfunkciókat végez. Az egyiknek az eredménye a tőkés élete, a másiké magának a munkásnak az élete.

A „munkanap” stb. vizsgálatánál alkalmilag megmutatkozott, hogy a munkás gyakran arra kényszerül, hogy egyéni fogyasztását a termelési folyamat puszta mellékjelenségévé tegye. Ebben az esetben azért vesz magához létfenntartási eszközöket, hogy munkaerejét működésben tartsa, mint ahogy a gőzgépnek szenet és vizet, a keréknek olajat adnak. A munkás fogyasztási eszközei ekkor csak egy termelési eszköz fogyasztási eszközei, egyéni fogyasztása közvetlenül termelő fogyasztás. Ez azonban mint visszaélés jelenik meg, amely nem tartozik a tőkés termelési folyamat lényegéhez.⁷*
⁷* Rossi nem tagadná oly fellengős szavalással e pontot, ha valóban behatolt volna a „productive consumption” [termelő fogyasztás] titkába.*

Másképp fest a dolog, mihelyt nem az egyes tőkést és az egyes munkást vesszük szemügyre, hanem a tőkésosztályt és a munkásosztályt, nem az áru elszigetelt termelési folyamatát vizsgáljuk, hanem a tőkés termelési folyamatot a maga folyamában és társadalmi terjedelmében. — Amikor a tőkés tőkéjének egy részét munkaerőre váltja át, ezzel értékesíti össztőkéjét. Két legyet üt egy csapásra. Nemcsak abból húz hasznot, amit a munkástól kap, hanem abból is, amit ad neki. A munkaerőért cserében elidegenített tőkét létfenntartási eszközökké változtatják át, amelyeknek elfogyasztása a meglevő munkások izmainak, idegeinek, csontjainak, agyának újratermelésére és új munkások nemzésére szolgál. Ezért a feltétlenül szükségesnek a határain belül a munkásosztály egyéni fogyasztása nem egyéb, mint a tőke által munkaerő ellenében elidegenített létfenntartási eszközök visszaváltoztatása a tőke által újra kizsákmányolható munkaerővé. Nem egyéb, mint a tőkés számára legnélkülözhetetlenebb termelési eszköznek, magának a munkásnak termelése és újratermelése. A munkás egyéni fogyasztása tehát, akár a műhelyben, gyárban stb., akár azon kívül, akár a munkafolyamat alatt, akár azon kívül megy végbe, a tőke termelésének és újratermelésének egyik mozzanata, éppúgy mint a gép tisztítása, akár a munkafolyamat alatt történik ez, akár annak meghatározott szüneteiben. Mit sem változtat a dolgon az, hogy a munkás az egyéni fogyasztását a maga és nem a tőkés kedvéért végzi. Az igavonó állal fogyasztása sem kevésbé szükséges mozzanata a termelési folyamatnak azért, mert maga az állat élvezi, amit felfal. A munkásosztály állandó fenntartása és újratermelése a tőke újratermelésének állandó feltétele marad. A tőkés e feltétel teljesítését nyugodtan rábízhatja a munkások önfenntartási és fajfenntartási ösztönére. Csak arra van gondja, hogy egyéni fogyasztásukat lehetőleg a szükségesre korlátozza, és mérhetetlenül távol áll tőle az a dél-amerikai durvaság, amely a munkást kényszeríti, hogy kevésbé tartalmas táplálék helyett tartalmasabbat vegyen magához⁸*.

Ezért tekinti is a tőkés és ideológusa, a közgazdász, termelő fogyasztásnak a munkás egyéni fogyasztásának csak azt a részét, amely a munkásosztály megörökítéséhez szükséges, amelyet tehát valóban el kell fogyasztania, hogy a tőke a munkaerőt elfogyaszthassa; amit a munkás ezenfelül a maga élvezetére esetleg elfogyaszt, az nem-termelő fogyasztás.⁹* Ha a tőke felhalmozása a munkabér emelkedését és ezért a munkás fogyasztási eszközeinek szaporítását okozná, anélkül hogy a tőke több munkaerőt fogyasztana, akkor a pótlólagos tőkét nem-termelő módon fogyasztanák el.¹⁰ Valóban: a munkás egyéni fogyasztása önmaga számára nem-termelő, mert csakis a szűkölködő egyént termeli újra; termelő a tőkés és az állam számára, mert idegen gazdagságot termelő erő termelése.¹¹*

Társadalmi álláspontról nézve tehát a munkásosztály, a közvetlen munkafolyamaton kívül is, éppúgy tartozéka a tőkének, mint a holt munkaszerszám. Még egyéni fogyasztása is bizonyos határokon belül csak egyik mozzanata a tőke újratermelési folyamatának. A folyamat azonban gondoskodik arról, hogy ezek a tudattal bíró termelési szerszámok el ne szaladjanak, mert terméküket állandóan eltávolítja az ő pólusukról az ellenpólusra, a tőke pólusára. Az egyéni fogyasztás gondoskodik egyrészt a munkások saját fenntartásáról és újratermeléséről, másrészt, a létfenntartási eszközök megsemmisítése révén, arról, hogy állandóan újra megjelenjenek a munkapiacon. A római rabszolgát láncok, a bérmunkást láthatatlan szálak kötik tulajdonosához. Függetlenségének látszatát az egyéni bérurak állandó változása és a szerződés fictio jurisa (jogi fikciója] tartja fenn.
⁸* „A dél-amerikai bányák munkásai, akiknek napi munkája (talán a legnehezebb a világon) abban áll, hogy 180—200 font súlyú ércet 450 láb mélységből vállukon hoznak fel, csak kenyéren és babon élnek; szívesebben táplálkoznának csak kenyérrel, de uraik, akik úgy találták, hogy kenyérrel nem tudnak oly keményen dolgozni, lovakként kezelik őket és kényszerítik arra, hogy babot egyenek; a bab ugyanis aránylag sokkal gazdagabb csontképző anyagban, mint a kenyér.” (Liebig: „Die Chemie in ihrer Anwendung auf Agrikultur und Physiologie” [A kémia a mezőgazdaságra és a fiziológiára való alkalmazásában], I. rész. 194. old., jegyzet.)*
⁹* James Mill, i. m. 238. skk. old.*
¹⁰* „Ha a munka ára oly magasra emelkednék, hogy a tőke szaporulata ellenére nem lehetne több munkát foglalkoztatni, azt mondanám, hogy az ilyen tőkeszaporulatot nem-termelő módon fogyasztják el.” (Ricardo: „Principles etc.”, 163. old.)*
¹¹* „Az egyetlen termelő fogyasztás, a szó tulajdonképpeni értelmében, a gazdagság elfogyasztása, vagyis elpusztítása” (a termelési eszközök elhasználására gondol) „tőkések által újratermelés céljából…. A munkás… termelő fogyasztó annak a személynek a számára, aki alkalmazza, és az állam számára, de, szigorúan véve, nem az önmaga számára.” (Malthus: „Definitions etc.”, 30. old.)*

Azelőtt a tőke, ahol szükségesnek látta, kényszertörvénnyel érvényesítette tulajdonjogát a szabad munkásra. Így például Angliában 1815-ig súlyos büntetés terhe alatt tiltották a gépmunkások kivándorlását.

A munkásosztály újratermelése egyúttal magában foglalja a tanultság nemzedékről nemzedékre való átadását és felgyülemlését.¹²* Hogy a tőkés mennyire az őt megillető termelési feltételek közé számítja egy ilyen tanult munkásosztály létezését, hogy ezt valójában változó tőkéje reális létezésének tekinti, megmutatkozik, mihelyt egy válság ennek elvesztésével fenyegeti. Az amerikai polgárháború és a vele járó pamutínség következtében, mint ismeretes, a lancashire-i stb. pamutipari munkások többségét az utcára dobták. Magának a munkásosztálynak a köréből és más társadalmi rétegekből is felhangzott a követelés: adjanak állami támogatást vagy rendezzenek önkéntes nemzeti gyűjtést, hogy lehetővé tegyék a „feleslegesek” kivándorlását az angol gyarmatokra vagy az Egyesült Államokba. Akkor a „Times” (1863. március 24.) közzétette Edmund Potternak, a manchesteri kereskedelmi kamara volt elnökének levelét. Ezt a levelet joggal nevezték az alsóházban „a gyárosok kiáltványának”¹³* Közöljük itt néhány jellegzetes részét, amelyekben kertelés nélkül kimondják a tőke tulajdonjogát a munkaerőre.
¹²* ,,Az egyetlen dolog, amelyről azt lehet mondani, hogy felraktározzák vagy előzetesen előkészítik, az a munkás tanultsága … A tanult munka felhalmozását és felraktározását […] ezt a legfontosabb műveletet véghezviszik, ami a munkások nagy tömegét illeti, mindenféle forgótőke nélkül.” (.Hodgskin: „Labour Defended etc.”, 12—13. old.)*
¹³* „Ezt a levelet a gyárosok kiáltványának lehet tekinteni.” (Ferrand, indítvány a gyapotínség ügyében, az alsóház 1863. április 27-i ülése.)*

„A pamutmunkásoknak, meglehet, azt mondják, hogy kínálatuk túlságosan nagy … hogy azt talán egyharmaddal redukálni kell, és akkor a fennmaradó kétharmad rész iránt egészséges kereslet mutatkoznék … A közvélemény kivándorlást követel … A mester” (azaz a pamutgyáros) „nem nézheti szívesen munkakínálatának eltávolítását; azt gondolhatja, hogy ez éppoly igazságtalan, mint amennyire helytelen … Ha a kivándorlást közalapokból támogatják, akkor joga van arra, hogy meghallgatását követelje és talán tiltakozzék.” Ugyanez a Potter a továbbiakban kifejti, hogy milyen hasznos a pamutipar, hogy „kétségtelenül lecsapolta Írország és az angol mezőgazdasági kerületek túlnépességét”, hogy milyen óriási a terjedelme, hogy 1860-ban az az egész angol kivitelnek ⁵/₁₃-át szolgáltatta, hogy pár év múlva a piac, különösen az indiai piac kibővülésével és megfelelő, „fontonként 6 pennys gyapotkínálat” kikényszerítésével ismét kiterjed majd. Aztán így folytatja: „Az idő — 1, 2, talán 3 év — meg fogja hozni a szükséges mennyiséget … Ezután szeretném felvetni a kérdést, megéri-e ez az ipar, hogy fenntartsák, megéri-e a fáradságot, hogy a gépi berendezést” (tudniillik az eleven munkagépeket) „rendben tartsák, és nem a legnagyobb bolondság-e arra gondolni, hogy lemondjanak róla! Azt hiszem, hogy igen. Megengedem, hogy a munkás nem tulajdon (I allow that the workers are not a property), nem tulajdona Lancashire-nek és a mestereknek; de ő az erőssége mindkettőnek, ő az a szellemi és iskolázott erő, amelyet egy nemzedék alatt nem lehet pótolni; a többi gépi berendezés viszont, amelyen dolgoznak (the mere machinery which they work), nagyrészt előnyösen pótolható, sőt tökéletesíthető 12 hónap alatt.¹⁴* Bátorítsátok vagy engedélyezzétek” (!) „a munkaerő kivándorlását és mi lesz a tőkésből? (Encourage or allow the working power to emigrate, and what of the capitalist?)” Ez a szívből jövő kiáltás Kalb főudvarmesterre emlékeztet.1²⁸ Vegyétek el a munkások színe-javát, s az állótőke nagymértékben elértéktelenedik és a forgótőke nem vállalkozik harcra az alacsonyabb fajtájú munka gyér kínálatával … Azt mondják nekünk, hogy maguk a munkások kívánják a kivándorlást. Nagyon természetes, hogy ezt teszik … Redukáljátok, szorítsátok össze a pamutüzletet azáltal, hogy elveszitek munkaerőit (by taking away its working power), hogy csökkentitek bérkiadásait, mondjuk ¹_/3-dal, vagyis 5 millióval, és mi lesz akkor a közvetlenül felettük álló osztállyal, a kis boltosokkal? Mi lesz a földjáradékokkal, mi lesz a cottage-ok bérével? … mi lesz a kis bérlővel, a jobbfajta háztulajdonossal és a földtulajdonossal? És most mondjátok meg, lehet-e valamely terv öngyilkosabb az ország valamennyi osztálya szempontjából, mint ez, hogy a nemzetet legjobb gyári munkásainak kivitelével meggyengítsék, és hogy legtermelékenyebb tőkéjének és gazdagságának egy részét elértéktelenítsék?” „5—6 milliós kölcsönt javasolok, 2 vagy 3 évre elosztva, amelyet a pamutipari kerületek szegénygondozó hivatalai mellé rendelt külön biztosok kezeljenek, külön törvényes előírások szerint, bizonyos kényszermunkával, hogy az alamizsnában részesülők erkölcsi értéke fenntartassék … Lehetséges-e rosszabb valami a földtulajdonosok vagy a mesterek számára (can anything be worse for landowners or masters), mint hogy legjobb munkásaikról lemondjanak és a megmaradókat kiterjedt, űrt teremtő kivándorlással és egy egész tartománynak minden értéktől és tőkétől való kiürítésével demoralizálják és elkedvetlenítsék?”
¹⁴* Emlékszünk, hogy ugyanaz a tőke rendes körülmények között, amikor arról van szó, hogy a munkabért csökkentsék, más húrokat penget. Akkor a „mesterek” egyhangúlag kijelentik (lásd negyedik szakasz, 188. jegyzet, 389. [nálunk 246.] old.): „A gyári munkások tartsák üdvös emlékezetükben, hogy munkájuk valójában a tanult munkának igen alacsony fajtája; hogy nincs munka, amely könnyebben elsajátítható és minőségét tekintve jobban díjazott, vagy amelyet a legjáratlanabbak rövid betanítása révén ily gyorsan és ilyen bőségben lehet megszerezni. A mester gépi berendezése” (amely, mint most halljuk, 12 hónap alatt előnyösen és tökéletesítve pótolható) „valójában sokkal fontosabb szerepet játszik, a termelés ügyletében, mint a munka meg a munkás ügyessége” (amelyek most 30 év alatt sem pótolhatók), „amelyre hat hónapos nevelés megtaníthat és amelyet minden béres megtanulhat.”*

Potter, a pamutgyárosok kiválasztott szócsöve, kétféle „gépi berendezést” különböztet meg, amelyek mindegyike a tőkésé: az egyik a tőkés gyárában áll, a másik éjjel és vasárnap kint, cottage-okban tartózkodik. Az egyik holt, a másik eleven. A holt gépi berendezés nemcsak hogy napról napra romlik és értéktelenedik, hanem meglevő tömegének nagy része a folytonos technikai haladás következtében állandóan annyira elavul, hogy előnyösen és néhány hónap alatt újabb gépi berendezéssel pótolható. Az eleven gépi berendezés megfordítva, annál inkább javul, minél hosszabb ideig tart, minél inkább felgyülemlik benne nemzedékek tanultsága. A „Times” többek között ezt felelte az iparmágnásnak:

„E. Potter urat annyira áthatja a pamutmesterek rendkívüli és abszolút fontosságának az érzete, hogy ennek az osztálynak fenntartása és szakmájának megörökítése érdekében félmillió munkást akaratuk ellenére egy nagy erkölcsi dologházba akar bezárni. Megéri-e ez az ipar, hogy fenntartsák? — kérdi Potter úr. Mi azt feleljük: Kétségkívül, minden tisztességes eszközzel. Megéri-e a fáradságot, hogy a gépi berendezést rendben tartsák? — kérdi ismét Potter úr. Itt meghökkenünk. Gépi berendezésen Potter úr az emberi gépezetet érti, mert hiszen azt bizonygatja, hogy nincs szándékában azt abszolút tulajdonként kezelni. Be kell vallanunk, hogy mi nem tartjuk »a fáradságra érdemesnek«, sőt lehetségesnek sem tartjuk, hogy az emberi gépezetet rendben tartsák, azaz bezárják és beolajozzák, amíg szükség nem lesz rá. Az emberi gépezetnek az a tulajdonsága, hogy tétlenség közben megrozsdásodik, akármennyit olajozzák vagy tisztogatják. Az emberi gépezet ezenkívül, mint éppen most láttuk, képes arra, hogy önszántából gőzt eresszen és robbanjon, vagy hogy vitustáncot járjon nagy városainkban. Lehetséges, hogy, mint Potter úr mondja, a munkások újratermeléséhez hosszabb időre van szükség, de ha vannak gépkezelőink és pénzünk, mindig találunk majd serény, kemény, iparkodó férfiakat, akikből több gyári mestert faraghatunk, mint amennyit valaha használni tudunk… Potter úr arról cseveg, hogy az ipar 1, 2, 3 éven belül újjáéled, és azt követeli tőlünk, hogy ne bátorítsuk vagy engedélyezzük a munkaerő kivándorlását! Azt mondja, természetes, hogy a munkások ki akarnak vándorolni, de úgy véli, hogy a nemzet köteles ezt a félmillió munkást 700 ezer főnyi hozzátartozójukkal együtt kívánságuk ellenére bezárni a pamutipari kerületekbe és — ez szükségszerű következmény — elégedetlenségüket erőszakkal letörni, őket magukat pedig alamizsnával táplálni, s mindezt azért az eshetőségért, mert a pamut-mestereknek egy tetszőleges napon megint szükségük lehet rájuk… Eljött az az idő, amikor e szigetek nagy közvéleményének tennie kell valamit, hogy »ezt a munkaerőt« megmentse azoktól, akik úgy akarják kezelni, mint ahogy a szenet, a vasat és a gyapotot kezelik (to savé this »working power« from those who would deal with it as they deal with iron, coal and cotton).”¹⁵*
¹⁵* „Times”, 1863. március 24.*

A „Times” cikke csak jeu d’esprit [szellemeskedés] volt. A „nagy közvélemény” a valóságban Potter úr véleményén volt, hogy a gyári munkások a gyárak ingó tartozékai. Kivándorlásukat megakadályozták.¹⁶* Bezárták őket a pamutipari kerületek „erkölcsi dologházába”, és a munkások most is, mint annak előtte, „a lancashire-i pamutmesterek erőssége (the strength).”

A tőkés termelési folyamat tehát saját menete révén újratermeli a munkaerő és a munkafeltételek szétválását. Ezzel újratermeli és megörökíti a munkás kizsákmányolásának feltételeit. Állandóan arra kényszeríti a munkást, hogy munkaerejét eladja azért, hogy élhessen, és a tőkésnek állandóan lehetővé teszi a munkaerő megvásárlását azért, hogy meggazdagodjék.¹⁷* Most már nem a véletlen állítja szembe a tőkést és a munkást az árupiacon mint vevőt és eladót. Magának a folyamatnak a kettős malma [Zwickmühle] az, ami az egyiket állandóan mint munkaerejének eladóját visszadobja az árupiacra és saját termékéi állandóan a másik vásárlási eszközévé változtatja. A valóságban a munkás a tőkéé, még mielőtt magát a tőkésnek eladta volna. Gazdasági jobbágyságát¹⁸* közvetíti és egyszersmind eltakarja önmaga eladásának periodikus megújulása, egyéni bérurainak változása és a munka piaci árának ingadozása.¹⁹*
¹⁶* A parlament egyetlen fillért sem szavazott meg kivándorlásra, hanem csak törvényekei, amelyek a helyi hatóságokat felhatalmazták, hogy a munkásokat élet és halál között tartsák, vagyis kizsákmányolják anélkül, hogy normálbéreket fizetnének. Ezzel szemben amikor 3 évvel később kitört a marhavész, a parlament még a képviselőházi illemszabályokat is vadul áttörte és egy szempillantás alatt milliókat szavazott meg a milliomos földtulajdonosok kártalanítására, akiknek bérlői a húsárak emelése következtében amúgy sem károsodtak. A földtulajdonosok baromi ordítozása az 1866-os parlament megnyitásakor bebizonyította, hogy nem kell hindunak lenni ahhoz, hogy valaki a Sabala tehenet imádja, sem pedig Jupiternek, hogy ökörré változzék.*
¹⁷* „A munkás létfenntartási cikkeket kívánt, hogy éljen, a főnök munkát kívánt, hogy nyerészkedjék.” (Sismondi: „Nouveaux principes de l’économie politique”, I. köt. 91. old.)*
¹⁸* Ennek a jobbágyságnak parasztian otromba formája létezik Durham grófságban. Ez egyike annak a kevésszámú grófságnak, ahol a viszonyok nem biztosítanak a bérlőnek vitathatatlan tulajdonjogot a mezőgazdasági napszámosokra. A bányaipar lehetővé teszi az utóbbiaknak, hogy válasszanak. A bérlő ezért, az általános szabállyal ellentétben, itt csak olyan birtokok bérletét veszi át, amelyeken munkás-cottage-ok vannak. A cottage bére része a munkabérnek. E cottage-okat „hind’s house-oknak” [cselédházaknak] hívják. Bizonyos hűbéri kötelezettségek mellett adják bérbe őket a munkásoknak, egy szerződéssel, amelyet „bondage-nak” [jobbágyságnak] neveznek, és amely a munkást például arra kötelezi, hogy ameddig máshol van elfoglalva, leányát stb. állítsa munkába. Magát a munkást bondsmannek, jobbágynak hívják. Ez a viszony egészen új oldalról mutatja meg azt is, hogy a munkás egyéni fogyasztása a tőke számára való fogyasztás, vagyis termelő fogyasztás: „Érdekes megfigyelni, hogy ennek a bondsmannek még az ürüléke is számító urának járandóságaihoz tartozik … A bérlő az egész szomszédságban nem engedélyez más árnyékszéket, csak a sajátját, és nem tűri e tekintetben hűbérúri jogainak legkisebb csorbítását sem.” („Public Health, VII. Rep 1864”, 188. old.)*
¹⁹* Emlékezzünk arra, hogy a gyermekek stb. munkájának még az öneladás formasága is eltűnik.*

A tőkés termelési folyamat, összefüggésében, vagyis újratermelési folyamatként tekintve, tehát nemcsak árut, nemcsak értéktöbbletet termel, hanem termeli és újratermeli magát a tőkeviszonyt, az egyik oldalon a tőkést, a másikon a bérmunkást.²⁰*
²⁰* „A tőke … előfeltételezi a bérmunkát, a bérmunka előfeltételezi a tőkét. Kölcsönösen feltételezik egymást; kölcsönösen létrehozzák egymást. Vajon a munkás a pamutgyárban csak pamutszöveteket termel? Nem, tőkét termel. Értékeket termel, melyek újból arra szolgálnak, hogy munkája felett parancsnokoljanak, azért, hogy segítségével új értékeket teremtsenek.” (Karl Marx: „Lohnarbeit und Kapital” [Bérmunka és tőke]; „Neue Rheinische Zeitung” 266. sz., 1849. április 7. [Marx—Engels Válogatott Művei. I. köt. 239. old.]) Az e címmel a „Neue Rheinische Zeitung”-ban közzétett cikkek azoknak az előadásoknak a töredékei, amelyeket erről a témáról 1847-ben a brüsszeli Német Munkásegyletben¹²⁷ tartottam, és amelyeknek kinyomtatását a februári forradalom megszakította.*

SaLa

Marx – Tőke 1 – A darabbér
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Tizenkilencedik fejezet
A darabbér
A darabbér nem más, mint az időbér átváltozott formája, mint ahogy az időbér a munkaerő értékének, illetve árának átváltozott formája.

A darabbérnél az első pillantásra az a látszat, hogy a munkás által eladott használati érték nem munkaerejének a funkciója, eleven munka, hanem már termékben tárgyiasult munka, és hogy ennek a munkának az árát nem a munkaerő napi értéke/adott óraszámú munkanap tört határozza meg, mint az időbérnél, hanem a termelő teljesítőképessége.⁴⁵*

Azt a bizalmat, amely hisz ennek a látszatnak, először is már annak a ténynek erősen meg kell ingatnia, hogy a munkabér mindkét formája ugyanabban az időben ugyanabban az iparágban egymás mellett áll fenn. Például: „A londoni szedők rendszerint darabbérben dolgoznak, az időbér náluk kivétel. Fordított a helyzet a vidéki szedőknél, náluk az időbér a szabály és a darabbér a kivétel. A hajóácsokat a londoni kikötőben darabbérben fizetik, valamennyi többi angol kikötőben időbérben.”⁴⁶*
⁴⁵* „A darabmunka rendszere korszakot jelöl a munkás történetében; félúton van a puszta napszámos helyzete között, aki a tőkés akaratától függ, és a szövetkezeti kézműves helyzete között, aki azzal kecsegtet, hogy a nem távoli jövőben saját személyében egyesíti a kézművest és a tőkést. A darabmunkások ténylegesen a maguk gazdái, még ha a vállalkozó tőkéjével dolgoznak is.” (John Watts: „Trade Societies and Strikes, Machinery and Co-operative Societies” [Szakszervezetek és sztrájkok; Gépi berendezés valamint Szövetkezetek], Manchester 1865, 52—53. old.) Ezt az írásocskát azért idézem, mert igazi szennycsatornája valamennyi régóta elrothadt, apologetikus közhelynek. Ugyanez a Watts úr azelőtt owenizmussal házalt és 1842-ben közzétett egy másik írásocskát: „Facts and Fictions of Political Economy” [A közgazdászok tényei és fikciói], amelyben többek között a propertyt [tulajdont] robbery-nek [rablásnak] nyilvánítja. Ez már régen volt.*
⁴⁶* T. J. Dunning: „Trades’ Unions and Strikes” [Szakszervezetek és sztrájkok], London 1860, 22. old.*

Ugyanazokban a londoni nyergesműhelyekben gyakran ugyanazért a munkáért a franciáknak darabbért, az angoloknak időbért fizetnek. A tulajdonképpeni gyárakban, ahol a darabbér általánosan uralkodó, egyes munkafunkciókat technikai okokból nem lehet így mérni, és ezért ezeket időbérben fizetik.⁴⁷* Önmagában véve mindazonáltal világos, hogy a munkabér kifizetésének formakülönbsége a munkabér lényegén mit sem változtat, ámbár a tőkés termelés fejlődése szempontjából az egyik forma kedvezőbb lehet, mint a másik.
⁴⁷* Hogyan kedvez a munkabér e két formájának egyidejű, egymás melletti fennállása a gyárosok csalásainak: „Egy gyár 400 embert foglalkoztat, akiknek a fele darabbérben dolgozik és közvetlen érdeke, hogy hosszabb időt dolgozzék. A másik 200-at napibérben fizetik, ezek egyenlő hosszú ideig dolgoznak a többiekkel és túlórájukért nem kapnak pénzt… E 200 ember napi félórás munkája egyenlő egy személy 50 órás munkájával, vagyis egy személy heti munkájának ⁵/₆-ával, és pozitív nyereség az alkalmazó számára.” („Reports of Insp. of Fact. 31 st October 1860”, 9. old.) „A túldolgozás még mindig nagymértékben uralkodik; és a legtöbb esetben maga a törvény nyújt biztonságot a felfedezés és büntetés ellen. Sok korábbi jelentésben rámutattam arra … milyen hátrányt szenvednek mindazok a munkások, akiket nem darabbérben foglalkoztatnak, hanem hetibért kapnak.” (Leonard Horner: „Reports of Insp. of Fact. 30th April 1859”, 9—8. old.)*

Tegyük fel, hogy a szokásos munkanap 12 óra, amelyből 6-ot megfizetnek, 6-ot nem. A munkanap értékterméke 6 sh., egy munkaóráé ezért 6 d. Tegyük fel, hogy tapasztalatilag kiderül, hogy az a munkás, aki az intenzitás és ügyesség átlagos fokával dolgozik, tehát a cikk előállítására valóban csak a társadalmilag szükséges munkaidőt fordítja, 12 óra alatt 24 darabot szolgáltat, akár különálló termékekről, akár egy folyamatos készítmény mérhető részeiről van szó. Akkor ennek a 24 darabnak az értéke, a bennük foglalt állandó tőkerész levonása után, 6 sh., az egyes darab értéke pedig 3 d. A munkás darabonként 1½ d.-t kap és ennélfogva 12 óra alatt 3 sh.-et keres. Ahogyan az időbérnél egyremegy, úgy vesszük-e, hogy a munkás 6 órát a maga számára és 6 órát a tőkés számára dolgozik, vagy úgy, hogy minden órának egyik felét a maga számára és a másikat a tőkés számára, ugyanúgy itt is egyremegy, azt mondjuk-e, hogy minden egyes darab félig meg van fizetve és félig nem, vagy azt, hogy 12 darab ára csak a munkaerő értékét pótolja, míg a másik 12-ben az értéktöbblet testesül meg.

A darabbér-forma ugyanolyan ésszerűtlen, mint az időbér-forma. Például 2 darab áru, a bennük elfogyasztott termelési eszközök értékének levonása után, mint egy munkaóra terméke 6 d.-t ér, a munkás viszont 3 d. árat kap érte. A valóságban a darabbér közvetlenül nem fejez ki semmiféle értékviszonyt. Nem arról van szó, hogy a darab értékét mérik a benne megtestesült munkaidővel, hanem megfordítva, arról, hogy a munkás által kifejtett munkát mérik az általa megtermelt darabok számával. Az időbér esetében a munka a közvetlen időtartamán méri magát, a darabbér esetében azon a termékmennyiségen, amelyben a munka egy meghatározott időtartam alatt összesűrűsödik.⁴⁸*
⁴⁸* „A bér két módon mérhető: vagy a munka tartamán, vagy a munka termékén.” („Abrégé élémentaire des principes de l’économie politique” [A politikai gazdaságtan alapelveinek elemi vázlata], Párizs 1796, 32. old.) E névtelen írás szerzője: G. Garnier.*

Magának a munkaidőnek az árát végül a következő egyenlet határozza meg: a napi munka értéke = a munkaerő napi értékével. A darabbér tehát csak módosított formája az időbérnek.

Vegyük szemügyre mármost kissé közelebbről a darabbér jellegzetes sajátosságait.

A munka minőségét itt maga a mű ellenőrzi, amelynek el kell érnie az átlagos jóságot ahhoz, hogy a teljes darabárat kifizessék. A darabbér e tekintetben a bérlevonások és a tőkés csalás legtermékenyebb forrásává válik.

A darabbér a tőkésnek egészen biztos mértéket ad a munka intenzitására vonatkozóan. Csak az a munkaidő, amely előzetesen meghatározott és tapasztalatilag megállapított árumennyiségben testesül meg, számít társadalmilag szükséges munkaidőnek, és csak azt fizetik mint ilyet. London nagyobb szabóműhelyeiben ezért egy bizonyos darab munkát, például egy mellényt stb., órának, félórának stb. hívnak, óráját 6 d.-vel számítva. A gyakorlatból ismeretes, mennyi egy óra átlagterméke. Új divatoknál, javításoknál stb. munkáltató és munkás közt vita támad azon, hogy egy meghatározott munkadarab egy órával stb. egyenlő-e, amíg itt is nem dönt a tapasztalat. Hasonló a helyzet a londoni bútorasztalos-műhelyekben stb. Ha a munkásnak nincs meg az átlagos teljesítőképessége, tehát nem tud meghatározott napi munkaminimumot szolgáltatni, elbocsátják.⁴⁹*
⁴⁹* „Ennyi meg ennyi súlyú gyapotot átadnak neki” (a fonónak), „és meghatározott idő múlva adott súlyú, meghatározott finomsági fokú cérnát vagy fonalat kell helyébe visszaadnia, s ennyit meg ennyit fizetnek neki fontonként mindazért, amit így visszaad. Ha munkája minőségileg hibás, bírsággal sújtják; ha mennyiségileg kevesebb, mint az adott időre megállapított minimum, elbocsátják és alkalmasabb munkást állítanak a helyére.” (Ure: „Philosophy of Manufactures”, 316—317. old.)*

Minthogy a munka minőségét és intenzitását itt maga a munkabér formája ellenőrzi, a munkafelügyelet nagy része feleslegessé válik. A darabbér ezért alapzata mind a korábban leírt modern otthonmunkának, mind a kizsákmányolás és elnyomás egy hierarchikusan tagozott rendszerének. Az utóbbinak két alapformája van. A darabbér egyrészt megkönnyíti élősdiek közbeékelődését a tőkés és a bérmunkás közé, a munka albérletbe adását (subletting of labour). A közbenső személyek nyeresége kizárólag a tőkés által fizetett munka-ár és ennek az árnak ama része közötti különbözetből folyik, amelyet e közbenső személyek a munkásnak valóban juttatnak.⁵⁰*
⁵⁰* „Ha a munka több kézen megy át és mindegyikük részesedik a profitból, míg a munkát csak az utolsó végzi, akkor a fizetség, amely a munkásnőhöz elérkezik, nyomorúságosan aránytalan.” („Ch. Empl. Comm., II. Rep.”. LXX. old., 424. sz.)*

Ezt a rendszert Angliában jellemzően „sweating system-nek” (izzasztó rendszernek) hívják. Másrészt a darabbér megengedi a tőkésnek, hogy a főmunkással — a manufaktúrában egy csoport vezetőjével, a bányákban a szenelővájárral stb., a gyárban a tulajdonképpeni gépmunkással — darabonként ennyire és ennyire szerződést kössön, olyan áron, amelyért a főmunkás maga veszi át segédmunkásainak toborzását és fizetését. A munkásoknak a tőke által való kizsákmányolása itt a munkásnak a munkás által való kizsákmányolása közvetítésével valósul meg.⁵¹*

Ha a darabbér már adva van, akkor természetesen a munkás személyes érdeke, hogy munkaerejét a lehető legintenzívebben megfeszítse, ami megkönnyíti a tőkésnek az intenzitás normálfokának emelését.^51a* Ugyanígy személyes érdeke a munkásnak, hogy a munkanapot meghosszabbítsa, mert ezzel napi- vagy hetibére emelkedik.⁵²* Ezzel bekövetkezik az időbérnél már leírt visszahatás, nem beszélve arról, hogy a munkanap meghosszabbítása, még akkor is, ha a darabbér állandó marad, önmagában véve a munka árának esését foglalja magában.

Az időbérnél, kevés kivétellel, ugyanazokért a funkciókért egyenlő munkabér uralkodik, míg a darabbérnél, bár a munkaidő árát egy meghatározott termékmennyiség méri, a napi- vagy hetibér mégis változik a munkások egyéni különbözőségével, akik közül az egyik csak minimális terméket szolgáltat adott idő alatt, a másik az átlagot, a harmadik az átlagnál többet. A valóságos kereset tekintetében itt tehát nagy különbségek keletkeznek az egyéni munkások különböző ügyessége, ereje, energiája, kitartása stb. szerint.⁵³*
⁵¹* Még az apologéta Watts is megjegyzi: „Nagy tökéletesítése lenne a darabbér-rendszernek, ha az egy munkán foglalkoztatott összes emberek részesek lennének a szerződésben, ki-ki képességeinek megfelelően, ahelyett hogy egy ember érdekelve van abban, hogy társait saját előnyére túldolgoztassa.” (I. m. 53. old.) E rendszer aljasságairól vö. „Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, 66. old., 22. sz.; 11. old., 124. sz.; XI. old. 13., 53., 59. sz. stb.*
^51a* Ezt a természetadta eredményt gyakran mesterségesen elősegítik. Például a londoni engineering trade-ben [gépgyártó ipaiban] hagyományos fogás, hogy a tőkés „egy fölényes fizikai erejű és készségű férfit választ ki több munkás főnökéül. Negyedévenként vagy más időközökben pótlólagos bért fizet neki, azzal a feltétellel, hogy minden lehetőt elkövet, hogy munkatársait, akik csak a szokásos bért kapják, a vele való leghevesebb versengésre ösztökélje … Ez további kommentár nélkül megmagyarázza a tőkések panaszát arról, hogy a trade unionok »megbénítják a tevékenységet, illetve a nagyobb ügyességet és munkaerőt (stinting the action, superior skill and working power)«.” (Dunning: „Trades’ Unions and Strikes”, 22—23. old.) Minthogy a szerző maga is munkás és egy trade union titkára, ezt túlzásnak vehetnők. De nézzük meg például J. Ch Morton „highly respectable” [nagyon tiszteletreméltó] mezőgazdasági enciklopédiáját, a „Labourer” [Munkás] című cikket, ahol ezt bevált módszerként ajánlják a bérlőknek.*
⁵²* „Mindazoknak, akiket darabbérben fizetnek … előnyük van a munka törvényes határainak áthágásából. A túlórázásra való hajlandóságot különösen a szövőkként és motollálók-ként foglalkoztatott nőknél lehet megfigyelni.” („Rep. of Insp. of Fact. 30th April 1858”, 9. old.) „Ez a darabbér-rendszer, amely oly előnyös a tőkés számára … egyenesen arra irányul, hogy a fiatal fazekast nagy túlmunkára serkentse az alatt a 4 vagy 5 év alatt, amikor darabra, de alacsony árban fizetik. Ez egyike a fő okoknak, amelyeknek a fazekasok fizikai elkorcsosulása tulajdonítható.” („Ch. Empl. Comm., I. Rep.”, XIII. old.)*
⁵³* „Ahol a munkát valamely szakmában darabszám, munkadarabonként ennyiért és ennyiért fizetik … a bérek összege igen lényegesen különbözhet egymástól … A nap szerint fizetett munkában viszont általában egyforma ráta van amelyet alkalmazó és alkalmazott egyaránt a bérek mércéjének ismer el a szakma átlagos munkásai számára.” (Dunning: „Trades’ Unions and Strikes”, 17. old.)*

Ez természetesen mit sem változtat a tőke és a bérmunka közti általános viszonyon. Először is az egyéni különbségek az összműhely szempontjából kiegyenlítődnek, úgyhogy ez meghatározott munkaidő alatt az átlagterméket szolgáltatja és a fizetett összbér az iparág átlagbére lesz. Másodszor a munkabér és az értéktöbblet közti arány változatlan marad, mert az egyes munkás egyéni bérének megfelel az általa egyénileg szolgáltatott értéktöbblettömeg. De a nagyobb játéktér, amelyet a darabbér az egyéniségnek biztosít, elősegíti, hogy kifejlődjék egyrészt a munkások egyénisége és ezzel szabadságérzete, önállósága és önfegyelme, másrészt egymás közötti és egymással szembeni konkurenciája. A darabbérnek ezért van olyan tendenciája, hogy egyéni munkabéreknek az átlagszínvonal fölé emelésével magát ezt a színvonalat süllyessze. Ahol azonban bizonyos darabbér régóta hagyományosan megrögződött s leszállítása ezért különös nehézségekbe ütközött, a mesterek kivételesen időbérré való erőszakos átváltoztatásához menekültek. Ez ellen pl. 1860-ban nagy sztrájk tört ki a coventryi szalagszövők között,⁵⁴* A darabbér végül egyik fő támasza a már korábban ábrázolt órarendszernek.⁵⁵*
⁵⁴* „A kézműveslegények munkája nap vagy darab szerint (a la journée ou á la piéce) szabályozódik”. „A mesterek körülbelül tudják, hogy a munkások mindegyik métier-ben [mesterségben] mennyi munkát végezhetnek el naponta, és azért gyakran a végzett munka arányában fizetik őket; így ezek a legények annyit dolgoznak, amennyit csak bírnak, a saját érdekükben, további felügyelet nélkül ” (Cantillon: „Essai sur la nature du commerce en général” [Tanulmány a kereskedelem természetéről általában], Amszterdam 1756-os kiadás, 185., 202. old. Az első kiadás 1755-ben jelent meg.) Cantillon tehát, akiből Quesnay, Sir James Steuart és A. Smith bőségesen mentettek, a darabbért már itt mint az időbér pusztán módosított formáját ábrázolja. Cantillon francia kiadása a címlapon angolból való fordításnak jelenti be magát, de az angol kiadás: „The Analysis of Trade, Commerce etc, by Philip Cantillon, late of the City of London, Merchant”, nemcsak későbbi keletű (1769-es), hanem tartalma révén is későbbi átdolgozásnak bizonyul. Így például a francia kiadásban Hume még nincs említve, míg megfordítva, az angolban Petty már alig szerepel. Az angol kiadás elméletileg kevésbé jelentős, ezzel szemben tartalmaz mindenféle sajátosan az angol kereskedelemre, nemesfémrúd-kereskedelemre stb. vonatkozó dolgot, ami a francia szövegből hiányzik. Ezért az angol kiadás címében foglalt szavak, melyek szerint a munka „Taken chiefly from the Manuscript of a very ingenious Gentleman deceased, and adapted etc.” [főként egy néhai, igen szellemes úriember kéziratából van véve és átdolgozva stb.], többnek látszanak puszta — akkoriban igen szokásos — fikciónál.^124
55* „Hányszor láttuk, hogy bizonyos műhelyekbe jóval több munkást fogadtak fel, mint amennyit a munka elvégzése megkívánt. Gyakran előfordul, hogy bizonytalan, sőt néha képzelt munkára számítva felvesznek munkásokat, minthogy darabbérben fizetik őket, azt tartják, semmit sem kockáztatnak, mert minden időveszteség a nem-foglalkoztatottakat terheli.” (H. Grégoir: „Les typographes devant le tribunal correctionnel de Bruxelles” [A nyomdászok a brüsszeli büntetőtörvényszék előtt], Brüsszel 1865, 9 old )*

Az eddigi fejtegetésből következik, hogy a darabbér a tőkés termelési módnak legjobban megfelelő munkabérforma. Bár semmiképpen nem új — az időbér mellett hivatalosan szerepel többek között a XIV. század francia és angol munkás-statútumaiban — nagyobb játékteret mégis először a tulajdonképpeni manufaktúra-időszak alatt nyer. A nagyipari Sturm und Drang-időszakában, nevezetesen 1797 és 1815 között, emeltyűként szolgál a munkaidő meghosszabbítására és a munkabér leszállítására. A munkabér ez időszak alatti mozgására vonatkozólag igen fontos anyag található a „Report and Evidence from the Select Committee on Petitions respecting the Corn Laws” (1813—14-es parlamenti ülésszak) és „Reports from the Lords’ Committee, on the state of the Growth, Commerce, and Consumption of Grain, and all Laws relating thereto” (1814— 15-ös ülésszak) című Kékkönyvekben. Itt okmányszerű bizonyítását találjuk annak, hogy a munka ára az antijakobinus háború kezdete óta folytonosan süllyedt. A szövőiparban például a darabbér annyira esett, hogy a nagyon meghosszabbított munkanap ellenére a napibér most alacsonyabb volt, mint azelőtt. „A szövőmunkás valóságos keresete sokkal kevesebb, mint korábban: fölénye a közönséges munkással szemben, amely eleinte igen nagy volt, csaknem teljesen eltűnt. Valójában a tanult és a közönséges munka bére közti különbség most sokkal jelentéktelenebb, mint bármelyik korábbi időszakban.”⁵⁶* Hogy a munkának a darabbér révén fokozódott intenzitása és terjedelme milyen keveset gyümölcsözött a falusi proletariátusnak, mutassa a következő idézet, amelyet egy a földtulajdonosok és bérlők pártján álló írásból vettünk: „A mezőgazdasági műveletek túlnyomó részét olyan emberek végzik, akiket napszámra vagy darabszámra szegődtetnek. Heti bérük körülbelül 12 sh.; és ámbár fel lehet tételezni, hogy egy ember darabbér esetén, jobban ösztökélve a munkára, 1 sh.-gel vagy talán 2 sh.-gel többet keres, mint hetibér esetén, mégis összkeresetének becslésekor azt látjuk, hogy amit az év folyamán foglalkoztatásban veszít, az kiegyenlíti ezt a többletet… Továbbá, általában azt látjuk majd, hogy ezeknek az embereknek a bére bizonyos arányban van a szükséges létfenntartási eszközök árával, úgyhogy egy kétgyermekes férfi el tudja tartani családját anélkül, hogy egyházközségi támogatáshoz folyamodnék.”⁵⁷* Malthus annak idején megjegyezte a parlament által közzétett tényekre vonatkozóan: „Bevallom, hogy a darabbér gyakorlatának nagy elterjedését nem nézem örömmel. Napi 12 vagy 14 órai kemény munka, valamilyen hosszabb időszakra, túl sok egy emberi lénynek.”⁵⁸*
⁵⁶* „Remarks on the Commercial Policy of Great Britain” [Megjegyzések Nagy-Britannia kereskedelmi politikájáról], London 1815, 48. old.*
⁵⁷* „A Defence of the Landowners and Farmers of Great Britain” [Nagy-Britannia földtulajdonosainak és bérlőinek védelme], London 1814, 4—5. old.*
⁵⁸* Malthus: „Inquiry into the Nature and Progress of Rent”, London 1815.*

A gyári törvénynek alávetett műhelyekben a darabbér általános szabállyá válik, mert a tőke ott már csak intenzíve tudja megnyújtani a munkanapot.⁵⁹*

A munka termelékenységének változásával ugyanaz a termékmennyiség változó munkaidőt testesít meg. Tehát változik a darabbér is, mivel egy meghatározott munkaidő árkifejezése. Fenti példánkban 12 óra alatt 24 darabot termeltek, míg a 12 óra értékterméke 6 sh., a munkaerő napi értéke 3 sh., a munkaóra ára 3 d. és a bér egy darabra l½ d. volt. Egy darab ½ munkaórát szívott fel. Ha mármost ugyanez a munkanap mondjuk a munka termelékenységének megkétszereződése következtében nem 24, hanem 48 darabot szolgáltat és minden más körülmény változatlan marad, akkor a darabbér 1½ d.-ről ³/₄ d.-re süllyed, mert minden egyes darab most már nem ½, hanem csak ¼ munkaórát testesít meg. 24×1½ d. = 3 sh., és éppígy 48x³/₄ d. = 3 sh. Más szavakkal: a darabbért ugyanabban az arányban szállítják le, amelyben az ugyanazon idő alatt termelt darabok száma nő,⁶⁰* tehát amelyben az ugyanazon darabra fordított munkaidő csökken. A darabbérnek ez a változása, amennyiben pusztán névleges, állandó harcokat idéz elő tőkés és munkás között. Vagy azért, mert a tőkés ezt az ürügyet felhasználja arra, hogy a munka árát valóban leszállítsa, vagy mert a munka fokozott termelőerejét fokozott intenzitása kíséri. Vagy pedig azért, mert a munkás a darabbér látszatát — mintha termékét fizetnék meg neki és nem munkaerejét — komolyan veszi és ezért ellene szegül az olyan bérleszállításnak, amelynek nem felel meg az áru eladási árának leszállítása. „A munkások gondosan szemmel tartják a nyersanyag árát és a gyártott javak árát, és ezáltal pontosan ki tudják számítani gazdáik profitját.”⁶¹* Az ilyen igényt a tőke joggal mint a bérmunka természetét illető durva tévedést intézi el.⁶²*
⁵⁹* „A darabbérben fizetett munkások valószínűleg az összes gyári munkások ⁴/₅-ét alkotják.” („Reports of Insp. of Fact. for 30th April 1858”, 9. old.)*
⁶⁰* „Fonógépének termelőerejét pontosan mérik, és a vele végzett munkáért való fizetés rátája a gép termelőerejének növekedésével együtt csökken, ha nem is arányosan.” (Ure: „Philosophy of Manufactures”, 317. old.) Az utóbbi apologetikus fordulatot később maga Ure semmisíti meg. Elismeri, hogy például a mule meghosszabbítása esetén a meghosszabbításból pótlólagos munka fakad. A munka tehát nem csökken abban a mértékben, amelyben a termelékenysége nő. Továbbá: „Ez a növekedés a gép termelőerejét ¹/₅-ével növeli. Ha ez bekövetkezik, a fonómunkást nem ugyanazzal a rátával fizetik végzett munkájáért, mint azelőtt, de minthogy a rátát nem csökkentik ¹/₅ arányban, a tökéletesítés megnöveli valamely adott számú munkaórára jutó pénzkeresetét” — de, de — „az előző megállapítás bizonyos módosítást követel … A fonónak pótlólagos ½ sh.-jéből valami pótlólagosat kell fizetnie fiatal segítőjének”, és ezzel együtt jár, hogy „a felnőttek egy része kiszorul a munkából” (i. m. 320—321. old.), aminek semmiképpen sincs a munkabér emelkedésére vezető tendenciája.*
⁶¹* H. Fawcett: „The Economic Position of the British Labourer” [A brit munkás gazdasági helyzete], Cambridge—London 1865, 178. old.*
⁶²* A londoni „Standard” 1861. október 26-i számában beszámol a John Bright & Co. cégnek a rochdale-i magistrate-ek [békebírák] előtt folyó peréről „a szőnyegszövők trade unionjának képviselői ellen, akiket megfélemlítéssel vádolnak. Bright társai új gépi berendezést vezettek be, amely 240 yard szőnyeget állít elő annyi idő alatt és annyi munkával (!), amely azelőtt 160 yard termeléséhez volt szükséges. A munkásoknak semmiféle joguk nem volt, hogy részesedjenek abban a profitban, amely alkalmazóik tőkéjének mechanikai tökéletesítésekbe való befektetése révén jött létre. Ennek megfelelően Bright úrék javasolták, hogy a bérrátát yardonként 1 ½ d.-ről csökkentsék 1 d.-re, ami által az emberek keresete, ugyanazért a munkáért pontosan ugyanakkora marad, mint azelőtt. Ez azonban névleges csökkentés volt, amelyről a munkásokat, azt állítják, nem értesítették becsületesen előre.”*

Kígyót-békát kiált erre az arcátlan követelésre, hogy az ipar haladását megadóztassák, és kereken kijelenti, hogy a munka termelékenységéhez a munkásnak egyáltalán semmi köze.⁶³*
⁶³* „A trade unionok, abbeli vágyukban, hogy a munkabért fenntartsák, arra törekszenek, hogy a tökéletesített gépi berendezés profitjában részesedjenek!” (Quelle horreur!)” … magasabb bért kívánnak, mert a munka megrövidült … más szavakkal, arra törekszenek hogy az ipari tökéletesítéseket megadóztassák.” („On Combination of Trades”, új kiadás. London 1834, 42. old.)*

SaLa

Marx – Tőke 1 – Az időbér
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Tizennyolcadik fejezet
Az időbér
Maga a munkabér megint igen sokféle formát ölt; olyan körülmény ez, amely a közgazdasági kézikönyvekből nem ismerhető fel, mert ezek, az anyag iránti durva érdekeltségükben, minden formakülönbséget elhanyagolnak. Mindezeknek a formáknak az ábrázolása azonban a bérmunkáról szóló speciális tanba tartozik, tehát nem ebbe a műbe. A két uralkodó alapformát ellenben röviden ki kell fejteni.

A munkaerő eladása, mint emlékszünk, mindig meghatározott időszakaszokra történik. Ezért az átváltozott forma, amelyben a munkaerő napi értéke, heti értéke stb. közvetlenül jelentkezik, az „időbér” formája, tehát napibér stb.

Meg kell mármost először is jegyeznünk, hogy a munkaerő árának és az értéktöbbletnek a nagyságváltozásairól a tizenötödik fejezetben kimutatott törvények egyszerű formaváltozással a munkabér törvényeivé változnak át. Ugyanígy a munkaerő csereértéke és a létfenntartási eszközök azon tömege közötti különbség, amellyé ez az érték átalakul, most mint névleges és reális munkabér különbsége jelenik meg. Haszontalan volna a megjelenési formánál megismételni azt, amit a lényegi formánál már kifejtettünk. Ezért néhány, az időbért jellemző pontra szorítkozunk.

A pénzösszeg³⁰*, amelyet a munkás napi munkájáért, heti munkájáért stb. kap, névleges, vagyis érték szerint becsült munkabérének összege. Világos azonban, hogy a munkanap hossza szerint, tehát a munkás által naponta szolgáltatott munkamennyiség szerint ugyanaz a napibér, hetibér stb. a munkának igen különböző árát fejezheti ki, azaz igen különböző pénzösszegeket ugyanazért a munkamennyiségért.³¹*
³⁰* Magát a pénzértéket itt mindig állandónak feltételezzük.*
³¹* A munka ára az az összeg, amelyet egy adott munkamennyiségért fizetnek.” (Sir Edward West: „Price of Corn and Wages of Labour” [Gabonaár és munkabér], London 1826. 67. old ) West a szerzője a politikai gazdaságtan történetében korszakot alkotó névtelen írásnak: „Essay on the Application of Capital to Land. By a Fellow of Univ. College of Oxford” [Tanulmány a tőkének a földre való alkalmazásáról. Írta az Oxfordi Egyetemi Kollégium egy tagja], London 1815.*

Az időbérnél tehát megint különbséget kell tennünk a munkabér, napibér, hetibér stb. teljes összege és a munka ára között. Hogyan találjuk meg mármost ezt az árat, azaz egy adott munkamennyiség pénzértékét? A munka átlagos árát úgy kapjuk meg, hogy a munkaerő átlagos napi értékét elosztjuk az átlagos munkanap óraszámával. Ha például a munkaerő napi értéke 3 sh., 6 munkaóra értékterméke, és a munkanap 12 órás, akkor egy munkaóra ára 3sh/12= 3 d. A munkaóra így megtalált ára szolgál mértékegységül a munka ára számára.

Ebből az következik, hogy a napibér, hetibér stb. ugyanaz maradhat, noha a munka ára folyton süllyed. Ha például a szokásos munkanap 10 óra és a munkaerő napi értéke 3 sh. volt, akkor a munkaóra ára 3 ³/₅ d.; ez az ár 3 d.-re süllyed, mihelyt a munkanap 12 órára, és 2 ²/₅ d.-re, mihelyt a munkanap 15 órára nő. A napi- vagy hetibér ennek ellenére változatlan marad. Megfordítva, a napi- vagy hetibér emelkedhet, noha a munka ára állandó marad, sőt süllyed. Ha például a munkanap 10 órás volt és a munkaerő napi értéke 3 sh., akkor egy munkaóra ára 3 ³/₅ d. Ha a munkás növekvő foglalkoztatottság következtében és a munka változatlan ára mellett 12 órát dolgozik, akkor napibére most 3 sh. 7 ¹/₅ d.-re emelkedik, anélkül hogy a munka ára változnék. Ugyanez lehetne az eredmény, ha a munka extenzív nagysága helyett intenzív nagysága növekednék.³²* A névleges napi- vagy hetibér emelkedését ezért a munka változatlan vagy csökkenő ára kísérheti. Ugyanez érvényes a munkáscsalád bevételére, mihelyt a családfő által szolgáltatott munkamennyiséget a családtagok munkája szaporítja. Vannak tehát a névleges napi- vagy hetibér megkurtításától független módszerek a munka árának leszállítására.³³*
³²* „A munkabér a munka árától és a teljesített munka mennyiségétől függ. A munkabér növekedése nem zárja szükségképpen magába a munka árának nagyobbodását. Teljesebb foglalkoztatottság és nagyobb megerőltetés következtében a munkabér jelentékenyen növekedhet, míg a munka ára ugyanaz maradhat.” (West, i. m. 67—68., 112. old.) A fő kérdést — mi határozza meg a „price of labourt” [munka árát]? — West egyébként banális szólamokkal intézi el.*
³³* Helyesen megérzi ezt a XVIII. század ipari burzsoáziájának legfanatikusabb képviselője, az „Essay on Trade and Commerce” általunk gyakran idézett szerzője, ámbár zavarosan ábrázolja a dolgot. „A munka mennyisége és nem az ára” (ezen a névleges napi- vagy hetibért érti), az, amit az élelmiszerek és más szükségleti javak ára meghatároz: csökkentsétek a szükségleti javak árát nagyon alacsonyra, és természetesen arányosan csökkentitek a munka mennyiségét… Az ipari vállalkozók tudják, hogy különböző módok vannak a munka árának növelésére és csökkentésére azon kívül, hogy névleges összegét megváltoztatják.” (I. m. 48., 61. old.) N. W. Senior „Three Lectures on the Rate of Wages”-ében [Három előadás a bérrátáról], London 1830, amelyben felhasználja West írását anélkül, hogy hivatkozna rá, többek között ezt mondja: „A munkás főleg a munkabér összegében érdekelt.” (15. old.) Tehát a munkás főleg abban érdekelt, amit kap, a bér névleges összegében, nem abban, amit ad, a munka mennyiségében!*

Mint általános törvény következik azonban ha a napi, heti stb. munka mennyisége adott, akkor a napi- vagy hetibér a munka árától függ, amely maga is változik, vagy a munkaerő értékével, vagy árának értékétől való eltéréseivel. Ha ellenben a munka ára adott, akkor a napi- vagy hetibér a napi vagy heti munka mennyiségétől függ.

Az időbér mértékegysége, a munkaóra ára, úgy adódik, hogy a munkaerő napi értékét elosztják a szokásos munkanap óraszámával. Tegyük fel, hogy a szokásos munkanap 12 óra, a munkaerő napi értéke pedig 3 sh, 6 munkaóra értékterméke. A munkaóra ára e körülmények között 3 d, értékterméke 6 d. Ha a munkást mármost naponta 12 óránál kevesebbet (vagy hetenként 6 napnál kevesebbet) foglalkoztatják, például csak 6 vagy 8 órát, akkor, a munka ezen ára mellett, csak 2 vagy 1½ sh napibért kap.³⁴* Minthogy feltevésünk szerint átlagban naponta 6 órát kell dolgoznia csak azért, hogy a munkaereje értékének megfelelő napibért megtermelje, minthogy ugyanezen feltevés szerint minden órának csak a felét dolgozza a maga számára, felét pedig a tőkés számára, világos, hogy a 6 óra értéktermékét nem tudja kicsiholni, ha 12 óránál kevesebbet foglalkoztatják. Korábban a túlmunka pusztító következményeit láttuk, itt viszont azoknak a szenvedéseknek a forrásai tárulnak fel előttünk, amelyek nem-teljes foglalkoztatottságából fakadnak a munkás számára.
³⁴* Az ilyen abnormális nem teljes foglalkoztatottság hatása teljességgel különbözik a munkanap általános kényszertörvényes csökkentésétől. Az előbbinek a munkanap abszolút hosszához semmi köze, és éppúgy bekövetkezhet 15 órás, mint 6 órás munkanapnál. A munka normális árát az első esetben aszerint kalkulálják, hogy a munkás 15 órát, a másodikban aszerint, hogy 6 órát dolgozik naponta átlagosan. A hatás ezért ugyanaz, ha az egyik esetben csak 7 ½ a másikban csak31 órát foglalkoztatják*

Ha az órabért olyan módon rögzítik, hogy a tőkés nem napi- vagy hetibérnek, hanem csak azoknak a munkaóráknak a fizetésére kötelezi magát, amelyek alatt a munkást foglalkoztatni szíveskedik, akkor rövidebb ideig foglalkoztathatja, mint amennyi az órabér vagyis a munka-ár mértékegysége — becslésének eredetileg alapjául szolgál. Minthogy ezt a mértékegységet a munkaerő napi érteke/adott óraszámú munkanap arány határozza meg, természetesen elveszti minden értelmét, mihelyt a munkanap már nem foglal magában meghatározott óra számot. Megszűnik az összefüggés a megfizetett és a meg nem fizetett munka között. A tőkés most bizonyos mennyiségű többletmunkát csiholhat ki a munkásból anélkül, hogy az önfenntartásához szükséges munkaidőt biztosítana neki. Megsemmisítheti a foglalkoztatás minden szabályosságát és teljesen kényelme, önkénye és pillanatnyi érdeke szerint váltogathatja a legszörnyűbb túlmunkát relatív vagy teljes munkanélküliséggel. Annak örvén, hogy „a munka normális árát” megfizeti, abnormálisán meghosszabbíthatja a munkanapot anélkül, hogy bármilyen megfelelő kárpótlást adna a munkásnak.

Innen eredt az építőszakmában foglalkoztatott londoni munkások nagyon is ésszerű felkelése (1860) a tőkések azon kísérlete ellen, hogy ilyen órabért kényszerítsenek rajuk. A munkanap törvényes korlátozása véget vet az ilyen garázdálkodásnak, bár természetesen nem vet véget a gépi berendezés konkurenciájából, az alkalmazott munkások minőségében való változásból, a részleges és általános válságokból eredő nem-teljes foglalkoztatottságnak.

Növekvő napi- vagy hetibér mellett a munka ára névleg állandó maradhat és mégis normális színvonala alá süllyedhet. Ez mindannyiszor bekövetkezik, mikor a munka, illetőleg a munkaóra állandó ára mellett a munkanapot szokásos tartamán túl meghosszabbítják. Ha a munkaerő napi értéke/munkanap törtben a nevező nő, a számláló még gyorsabban nő. A munkaerő értéke — mért kopása is — funkciója tartamával együtt nő, mégpedig gyorsabb arányban, mint funkciótartamának növekménye. Ezért sok iparágban, ahol időbér uralkodik, a munkaidő törvényes korlátozása nélkül, természetadta módon kialakult az a szokás, hogy a munkanap csak egy bizonyos pontig, például a tízedik óra elteltéig, számit normálisnak („normal working day”, „the day’s work”, „the regular hours of work” [normális munkanap, napi munka, szabályos munkaórák]). Ezen a határon túl a munkaidő túlóra (oveitime), és, az órát mértékegységül véve jobban fizetik (extra pay), ámbár gyakorta nevetségesen kicsiny arányban.³⁵* A normális munkanap itt a valóságos munkanap törtrészéként létezik, és az utóbbi gyakran az egész év folyamán hosszabb, mint az előbbi. ³⁶* A munka árának növekedése a munkanapnak egy bizonyos normális határon túl való meghosszabbításával különböző brit iparágakban úgy alakul, hogy az úgynevezett normálidő alatti munka alacsony ára rákényszeríti a munkást a jobban fizetett túlórázásra, ha egyáltalában elegendő munkabért akar összehozni.³⁷*
³⁵* „A túlóráért való fizetség rátája” (a csipkegyártásban) „olyan kicsiny, ½ d stb. óránként, hogy kínos ellentétben áll azzal a tömeges ártalommal, amelyet a túlórázás a munkások egészségének és életerejének okoz. Az így nyert kis többletet ezenkívül gyakran újra el kell költeni külön táplálószerekre.” („Children’s Employment Commission, II. Report”, XVI. old., 117 sz.)
³⁶* Így például a kárpitnyomásban a gyári törvény nemrégiben történt bevezetése előtt: „Mi étkezési szünetek nélkül dolgozunk, úgyhogy a 10 ½ óra napi munka délután ½ 5 kor bevégződik, és minden, ami azután van, túlóra, amely ritkán marad abba este 6 óra előtt, úgyhogy mi valójában egész éven át túlórázunk.” (Smith úr vallomása, „Ch. Empl. Comm., I. Rep.”, 125. old.)*
³⁷* Például a skót föl öntőkben „Skócia egyes részein ezt az ipart” (az 1862-es gyári törvény bevezetése előtt) „a túlóra rendszere alapján űztek azaz 10 óra számított normális munkanapnak. Ezért a férfimunkás 1. sh. 2. d.-t kapott. Ehhez azonban napi 3 vagy 4 túlóra járult, amelyért óránként 3 d -t fizettek. Ennek a rendszernek a következménye az volt, hogy az a férfimunkás aki csak a normális időt dolgozta le, csak 8 S sh hetibért kereshetett. Túlóra nélkül a bér nem volt elegendő.” („Reports of Insp of Fact 30th April 1863”, 10. old.) A „túlóráért való extra fizetés olyan kísértés, amelynek a munkások nem tudnak ellenállni” („Reports of Insp. of Fact. 30th April 1848”, 5. old.) A londoni Cityben a könyvkötészet igen sok fiatal, 14—15 éves leányt alkalmaz, mégpedig tanoncszerződéssel, amely meghatározott munkaórákat ír elő. Mindazonáltal minden hónap utolsó hetében éjjel 10, 11, 12 és 1 óráig dolgoznak, az idősebb munkásokkal együtt, igen vegyes társaságban. „A mesterek extra-bérrel és kiadós vacsora fizetésével csábítják el (tempt) őket”, amelyet a szomszédos kocsmákban fogyasztanak el. Az a nagyfokú ledérség, amelyet e „young immortals” [fiatal halhatatlanok] között ily módon kitermelnek („Ch. Empl. Comm., V. Rep.”, 44. old., 191. sz.), kiegyenlítődik abban, hogy a lányok többek között sok bibliát és kegyes könyvel kötnek be.*

A munkanap törvényes korlátozása véget vet ennek a mulatságak.³⁸*

Általánosan ismert tény, hogy minél hosszabb a munkanap egy iparágban, annál alacsonyabb a munkabér.³⁹* A. Redgrave gyárfelügyelő ezt az 1839 és 1859 közötti húszéves időszak összehasonlító áttekintésével világítja meg, amely szerint a munkabér a tízórás törvénynek alávetett gyárakban emelkedett, ezzel szemben azokban a gyárakban, ahol napi 14—15 órát dolgoznak, esett.⁴⁰*

Abból a törvényből, hogy „ha a munka ára adott, a napi- vagy hetibér a szolgáltatott munka mennyiségétől függ”, mindenekelőtt az következik, hogy minél alacsonyabb a munka ára, annál nagyobbnak kell lennie a munkamennyiségnek, illetve annál hosszabbnak kell lennie a munkanapnak, hogy a munkásnak akár csak nyomorúságos átlagbért is biztosítson. A munka árának alacsonysága itt a munkaidő meghosszabbítására sarkall.⁴¹*

Megfordítva azonban a munkaidő meghosszabbítása a maga részéről a munka árának és ezzel a napi- vagy hetibérnek esését idézi elő.
³⁸* Lásd „Reports of Insp. of Fact. 30th April 1863”, 10. old. Az építőszakmában foglalkoztatott londoni munkások az 1860-as nagy sztrájk és lock out [kizárás] idején egészen helyesen ítélték meg a tényállást, kijelentvén, hogy az órabért csak két feltétellel fogadják el: 1. hogy a munkaóra árával együtt állapítsanak meg 9, illetőleg 10 órás normálmunkanapot, és hogy a 10 órás munkanap órájának ára nagyobb legyen, mint a 9 órás órájáé; 2. hogy a normálmunkanapon felüli minden órát mint túlórát viszonylag magasabban fizessenek.*
³⁹* „Nagyon figyelemreméltó dolog ezenkívül, hogy ott, ahol hosszú munkaidő a szabály, ott szabály a kis bér is.” („Rep. of Insp. of Fact. 31st Oct. 1863”, 9. old.) „Az a munka, amely a szűkös éhségporciót kapja, többnyire szertelenül meg van hosszabbítva.” („Public Health. Sixth Rep. 1863”, 15. old.)*
⁴⁰* „Reports of Insp. of Fact. 30th. April 1860”, 31—32. old.*
⁴¹* Az angliai kézi szögkészítőknek például a munka alacsony ára miatt napi 15 órát kell dolgozniok, hogy nyomorúságos hetibérüket összehozzák. „Sok-sok órája van a napnak, és az egész idő alatt keményen kell robotolnia, hogy 11 d.-t vagy 1 sh.-et megkeressen, és ebből 2 ¹/₂ —3 d.-t le kell vonni a szerszámok kopásáért, a tüzelésért, a vashulladékért.” („Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, 136. old., 671. sz.) A nők ugyanezen munkaidő mellett csak 5 sh. hetibért keresnek meg. (I. m. 137. old., 674. sz.)*

A munka árának a munkaerő napi értéke/adott óraszámú munkanap által való meghatározásából az adódik, hogy a munkanap puszta meghosszabbítása csökkenti a munka árát, ha nem következik be kiegyenlítés. De ugyanazok a körülmények, amelyek képessé teszik a tőkést arra, hogy a munkanapot tartósan meghosszabbítsa, először képessé teszik és végül kényszerítik arra, hogy a munka árát névlegesen is csökkentse, míg csak nem csökken a megszaporított óraszám összára, tehát a napi- vagy hetibér. Itt elegendő, ha két körülményre utalunk. Ha egy férfi elvégzi 1½ vagy 2 férfi munkáját, akkor nő a munka kínálata, még ha a piacon található munkaerő kínálata állandó marad is. A munkások között ilymódon létrehozott konkurencia képessé teszi a tőkést arra, hogy a munka árát lenyomja, míg a munka árának esése, megfordítva, képessé teszi, hogy a munkaidőt még tovább srófolja.⁴²* A meg nem fizetett munka abnormális, azaz a társadalmi átlagszínvonalat meghaladó mennyiségeivel való eme rendelkezés azonban csakhamar a konkurencia eszközévé válik a tőkések között is. Az áruár egy része a munka árából áll. A munka árának meg nem fizetett részét nem kell az áru árába beszámítani. Oda lehet ajándékozni az áru vevőjének. Ez az első lépés, amelyre a konkurencia ösztönöz. A második lépés, amelyre kényszerít, az, hogy a munkanap meghosszabbítása révén létrehozott abnormális értéktöbbletnek legalább egy részét ugyancsak kizárják az áru eladási árából. Ezen a módon előbb szórványosan kialakul, majd lassanként megrögződik az árunak egy abnormálisán alacsony eladási ára, amely ettől kezdve a mérték feletti munkaidővel párosuló nyomorúságos munkabér állandó alapzatává lesz, mint ahogy eredetileg terméke volt ezeknek a körülményeknek. Erre a mozgásra csupán utalunk, mivel a konkurencia elemzése nem ide tartozik. Beszéljen azonban egy pillanatig maga a tőkés. „Birminghamben a vállalkozók között olyan nagy a konkurencia, hogy nem egy közülünk mint munkáltató olyat kényszerül tenni, amit különben szégyenlene; és mégsem csinálunk több pénzt (and yet no more money is made), hanem csak a közönségnek van előnye belőle.”⁴³*
⁴²* Ha egy gyári munkás például megtagadná, hogy a hagyományos hosszú munkaidőn át dolgozzék, „helyét igen hamar betöltenék valakivel, aki hajlandó akármilyen hosszú időn át dolgozni, és ily módon ő az utcára kerülne”. („Reports of Insp. of Fact. 31st Oct. 1848”, Evidence, 39. old., 58. sz.) „Ha egy férfi elvégzi kettőnek a munkáját … a profitráta általánosan emelkedni fog … mivel a munka pótlólagos kínálata csökkentette az árát.” (Senior: „Three Lectures on the Rate of Wages”, 15. old.)*
⁴³* „Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, Evidence, 66. old., 22. sz.*

Emlékszünk a londoni pékek két fajtájára, akik közül az egyik teljes áron (the „fullpriced” bakers), a másik a normális árán alul ad el („the underpriced”, „the undersellers”) kenyeret. A „fullpricedek” így bélyegzik meg konkurenseiket a parlamenti vizsgáló bizottság előtt: „Csak azáltal léteznek, hogy először is becsapják a közönséget” (az áru hamisítása révén), „és másodszor 18 órai munkát préselnek ki embereikből 12 órai munka béréért… A munkások meg nem fizetett munkája (the unpaid labour) az az eszköz, amellyel a konkurencia-harcot vívják… A pékmesterek közti konkurencia miatt ütközik nehézségbe az éjjeli munka kiküszöbölése. Az áron alul árusító, aki kenyerét a lisztárral együtt változó önköltségi áron alul adja el, azáltal kártalanítja magát, hogy több munkát sajtol ki embereiből. Ha csak 12 óra munkát hozok ki embereimből, szomszédom ellenben 18-at vagy 20-at, akkor az eladási árban le kell győznie engem. Ha a munkások ragaszkodhatnának a túlóra megfizetéséhez, akkor ennek a mesterkedésnek hamar vége szakadna… Az áron alul árusítók által foglalkoztatottak között sok a külföldi, a fiatal és más olyan, aki kénytelen beérni szinte minden munkabérrel, amelyet kaphat.”⁴⁴*

Ez a jeremiáda azért is érdekes, mert megmutatja, hogy a tőkés agyában mennyire csak a látszata tükröződik vissza a termelési viszonyoknak. A tőkés nem tudja, hogy a munka normális ára is bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát foglal magában és hogy nyereségének normális forrása éppen ez a meg nem fizetett munka. A többletmunkaidő kategóriája egyáltalában nem létezik számára, mert bele van foglalva a normális munkanapba, amelyről azt hiszi, hogy a napibérben megfizeti. Igenis létezik azonban számára a túlóra, a munkanap meghosszabbítása a munka megszokott árának megfelelő korláton túl. Sőt áron alul árusító konkurensével szemben ragaszkodik e túlóra extrafizetéséhez (extra pay). Megint nem tudja, hogy ez az extra-fizetés éppúgy foglal magában meg nem fizetett munkát, mint a szokásos munkaóra ára. Például a tizenkétórás munkanap egy órájának ára 3 penny, ½ munkaóra értékterméke, míg a túlórás munkaóra ára 4 penny, ²/₃ munkaóra értékterméke. Az első esetben a tőkés a munkaóra ½-ét, a másodikban ¹/₃-át sajátítja el fizetés nélkül.
⁴⁴* Report etc. relatíve to the Grievances complained of by the Journeymen Bakers” London 1862, LII. old. és uo. Evidence, 479., 359., 27. sz. Mindazonáltal a fullpricedek is — mint korábban említettük és mint szóvivőjük, Bennett maga elismeri — embereikkel „este11 órakor vagy korábban kezdetik a munkát, és gyakran másnap este 7 óráig hosszabbítják meg”. (I. m. 22. old.)*

SaLa