Marx – Tőke 1 – A munkaerő iránti kereslet növekedése a felhalmozással

Marx – Tőke 1 – A munkaerő iránti kereslet növekedése a felhalmozással
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Huszonharmadik fejezet
A tőkés felhalmozás általános törvénye

1. A munkaerő iránti kereslet növekedése a felhalmozással,
a tőke változatlan összetétele esetén

Ebben a fejezetben azzal a befolyással foglalkozunk, amelyet a tőke növekedése a munkásosztály sorsára gyakorol. A legfontosabb tényező ennél a vizsgálatnál a tőke összetétele és azok a változások, amelyeken a felhalmozási folyamat során átmegy.

A tőke összetételét kettős értelemben kell venni. Az érték szempontjából az az arány határozza meg, amelyben a tőke állandó tőkére vagyis a termelési eszközök értékére, és változó tőkére vagyis a munkaerő értékére, a munkabérek összegére oszlik. Az anyag szempontjából, aszerint ahogyan az a termelési folyamatban funkcionál, minden tőke termelési eszközökre és eleven munkaerőre oszlik; ezt az összetételt az az arány határozza meg, amely egyrészt az alkalmazott termelési eszközök tömege, másrészt az alkalmazásukhoz szükséges munkamennyiség között van. Az elsőt a tőke értékösszetételének, a másodikat a tőke technikai összetételének nevezem. Kettőjük között szoros kölcsönös vonatkozás áll fenn. Hogy ezt kifejezzem, a tőke értékösszetételét, amennyiben azt technikai összetétele határozza meg és annak változásait tükrözi, a tőke szerves összetételének nevezem. Ahol röviden a tőke összetételéről van szó, ott mindig szerves összetétele értendő.

Az egy bizonyos termelési ágban befektetett számos egyéni tőke összetétele többé-kevésbé eltér egymástól. Egyéni összetételeik átlaga adja meg e termelési ág össztőkéjének összetételét. Végül az összes termelési ágak átlagos összetételeinek összátlaga adja meg egy ország társadalmi tőkéjének összetételét, és a következőkben végső soron csakis erről van szó.

A tőke növekedése magában foglalja változó, vagyis munkaerőre átváltott alkotórészének növekedését. A pótlólagos tőkévé átváltoztatott értéktöbblet egy részét állandóan vissza kell változtatni változó tőkévé vagyis pótlólagos munkaalappá. Tételezzük fel, hogy egyébként változatlan körülmények között a tőke összetétele változatlan marad, azaz egy meghatározott tömegű termelési eszköznek vagyis állandó tőkének mindig ugyanakkora tömegű munkaerőre van szüksége, hogy mozgásba hozzák; ez esetben a munka iránti kereslet és a munkások létfenntartási alapja nyilvánvalóan a tőkével arányosan nő, mégpedig annál gyorsabban, minél gyorsabban nő a tőke. Minthogy a tőke évente értéktöbbletet termel, amelynek egy részét évente az eredeti tőkéhez csapják, minthogy maga ez a szaporulat a már funkcionáló tőke terjedelmének növekedésével évente növekszik, és minthogy végül a meggazdagodási törekvéstől különösen sarkallva — mint például amikor új piacok, új tőkebefektetési területek nyílnak meg újonnan kifejlődött társadalmi szükségletek következtében stb. — a felhalmozás szintjét hirtelen ki lehet terjeszteni pusztán azáltal, hogy az értéktöbbletnek illetve a többletterméknek tőkére és jövedelemre való megoszlását megváltoztatják, ezért a tőke felhalmozási szükségletei túlszárnyalhatják a munkaerő vagyis a munkáslétszám növekedését, a munkások iránti kereslet túlszárnyalhatja a kínálatot és ennélfogva a munkabérek emelkedhetnek. Sőt, ha a fent feltételezett körülmények változatlanul fennmaradnak, akkor ennek végül be is kell következnie. Minthogy minden évben több munkást foglalkoztatnak, mint az előzőben, ezért előbb vagy utóbb el kell jutni egy olyan ponthoz, amikor a felhalmozás szükségletei kezdenek túlnőni a munka szokásos kínálatán, amikor tehát béremelkedés következik be. Erről panaszkodnak Angliában az egész XV. század folyamán és a XVIII. század első felében. A többé vagy kevésbé kedvező körülmények azonban, amelyek között a bérmunkások fenntartják magukat és szaporodnak, mit sem változtatnak a tőkés termelés alapvető jellegén. Ahogyan az egyszerű újratermelés folyton újratermeli magát a tőkeviszonyt, tőkéseket az egyik oldalon, bérmunkásokat a másikon, úgy a bővített újratermelés vagyis a felhalmozás a bővített tőkeviszonyt termeli újra, több tőkést vagy nagyobbakat ezen a póluson, több bérmunkást amazon. A munkaerőnek — amelynek a tőkébe értékesítési eszközként szakadatlanul be kell kebeleződnie, amely tőle szabadulni nem tud és amelynek jobbágyi függőségét a tőkétől csak az takarja el, hogy változnak az egyéni tőkések, akiknek eladja magát — az újratermelése valójában a tőke újratermelésének egyik mozzanatát alkotja. A tőke felhalmozása tehát a proletariátus gyarapítása.⁷⁰*
⁷⁰* Karl Marx: „Lohnarbeit und Kapital” [Marx—Engels Művei. 6. köt. 399. old.] — „A tömegek egyenlő elnyomása esetén egy ország annál gazdagabb, minél több a proletárja.” (Colins: „L’économie politique, source des révolutions et des utopies prétendues socialistes” [A politikai gazdaságtan. A forradalmak és az állítólag szocialista utópiák forrása], Párizs 1857, III. köt. 331. old.) „Proletáron” gazdaságtanilag nem egyéb értendő, mint a bérmunkás, aki „tőkét” termel és értékesít és akit az utcára dobnak, mihelyt „Monsieur Kapital” — ahogy Pecqueur ezt a szernélyt nevezi — értékesítési szükségletei szempontjából fölösleges „Az őserdő beteges proletárja” — ez Roscher csinos agyréme. Az őserdő lakója tulajdonosa az őserdőnek és az őserdőt tulajdonaként kezeli, ugyanolyan fesztelenül, mint az orangután. Ez az ember tehát nem proletár. Csak abban az esetben lenne az ha nem ő aknázná ki az őserdőt, hanem az őserdő őt. Ami egészségi állapotát illeti, az bizonyára kiállja az összehasonlítást nemcsak a modern proletáréval, hanem a vérbajos és görvélyes „köztiszteletben állókéval” is. Wilhelm Roscher úr azonban őserdőn valószínűleg a tősgyökeres lüneburgi pusztát érti.*

A klasszikus gazdaságtan ezt a tételt oly jól megértette, hogy A. Smith, Ricardo stb., mint korábban említettük, a felhalmozást helytelenül még azonosították is a többlettermék egész tőkésített részének termelő munkások által való elfogyasztásával, vagyis pótlólagos bérmunkásokká való átváltoztatásával. Már 1696-ban John Bellers ezt mondja: „Ha valakinek százezer acre földje volna és ugyanannyi font pénze és ugyanannyi barma, vajon mi más volna ez a gazdag ember munkás nélkül, mint maga is munkás? És mivel a munkások embereket gazdaggá tesznek, minél több a munkás, annál több a gazdag … a szegény munkája a gazdag kincsesbányája.”⁷¹* Hasonlóképpen Bernard de Mandeville a XVIII. század elején: „Ahol a tulajdont kielégítően megvédik, könnyebb lenne pénz nélkül élni, mint szegények nélkül, mert ki végezné el a munkát? … Ahogyan meg kell óvni a munkásokat az éhenhalástól, úgy nem kellene kapniok semmit, ami megtakarításra érdemes. Ha itt-ott egy a legalsó osztályból való egyén rendkívüli szorgalommal és koplalással kiemelkedik abból a helyzetből, amelyben felnövekedett, ne akadályozza őt ebben senki; sőt tagadhatatlan, hogy minden magánszemély, minden egyes család számára a társadalomban a legbölcsebb terv mértékletesnek lenni; de valamennyi gazdag nemzetnek az az érdeke, hogy a szegények legnagyobb része sohase legyen tétlen és mégis mindig elköltsék, amit keresnek … Azoknak, akik életüket napi munkájukkal tartják fenn, semmijük sincs, ami őket szolgálattételre ösztökélné, kivéve szükségleteiket, amelyeket okos dolog enyhíteni, de bolondság lenne kikúrálni. Az egyetlen dolog, ami a dolgozó embert szorgalmassá teheti, a mérsékelt munkabér. A túl csekély bér a dolgozót, aszerint hogy milyen a temperamentuma, csüggedtté vagy elszánttá teszi, a túl magas bér szerénytelenné és lustává … Az eddig kifejtettekből következik, hogy egy szabad nemzetnél, ahol a rabszolgaságot tiltják, a legbiztosabb gazdagság a dolgos szegények sokaságából áll. Azonkívül, hogy ők a flotta és a hadsereg soha ki nem apadó utánpótlási forrásai, nélkülük nem lenne semmiféle élvezet és egyetlen ország termékét sem lehetne értékesíteni. Ahhoz, hogy a társadalmat” (amely természetesen a nem-dolgozókból áll) „boldoggá és a népet nyomorúságos állapotában is megelégedetté tegyék, szükséges, hogy a nagy többség tudatlan és szegény maradjon. A tudás bővíti és megsokszorozza kívánságainkat, és minél kevesebbet kíván egy ember, annál könnyebben lehet szükségleteit kielégíteni.”⁷²*
⁷¹* „As the labourers make men rich, so the more labourers, there will be the more rich man … the labour of the poor being the mines of the rich.” (John Bellers: „Proposals for raising etc.”, 2. old.)*
⁷²* B. de Mandeville: „The Fable of the Bees”, V. kiad. London 1728, Remarks, 212., 213., 328. old. — „Mértékletes élet és állandó munka — ez az út a szegények számára az anyagi boldogsághoz” (amin a lehető leghosszabb munkanapot és a lehető legkevesebb létfenntartási eszközt érti), „és az állam számára” (ti. a földtulajdonosok, tőkések és ezek politikai méltóságai és ügynökei számára) „a gazdagsághoz.” („An Essay on Trade and Commerce”, London 1770, 54. old.)*

Amit Mandeville, ez a becsületes ember és világos fő még nem ért meg, az az, hogy magának a felhalmozási folyamatnak a mechanizmusa a tőkével együtt szaporítja a „dolgos szegények” tömegét, azaz a bérmunkások tömegét, akik kénytelenek munkaerejüket a növekvő tőke növekvő értékesítési erejévé változtatni és éppen ezáltal megörökíteni függőségi viszonyukat saját, a tőkésben megszemélyesített terméküktől. Erre a függőségi viszonyra vonatkozólag Sir F. M. Eden „A szegények helyzete, avagy Anglia dolgozó osztályainak története” című munkájában megjegyzi: „A mi égövünk a szükségletek kielégítésére munkát követel, és ezért legalább a társadalom egy részének fáradhatatlanul dolgoznia kell … Egyesek, akik nem dolgoznak, mégis rendelkeznek a szorgalom termékeivel. Ezt azonban e tulajdonosok csak a civilizációnak és a rendnek köszönhetik; merőben a polgári intézmények teremtményei ők.⁷³* Hiszen ezek az intézmények elismerték, hogy a munka gyümölcseit másképp is el lehet sajátítani, mint munkával. A független vagyonnal rendelkező emberek vagyonukat szinte kizárólag mások munkájának köszönhetik, nem pedig saját képességüknek, amely semmivel sem jobb, mint a többieké; nem a föld és a pénz birtoklása, hanem a munka feletti parancsnoklás (the command of labour) az, ami a gazdagokat a szegényektől megkülönbözteti … Ami a szegényhez illik, az nem megvetett vagy szolgai helyzet, hanem kényelmes és liberális függőségi viszony (a State of easy and liberal dependence), a tulajdonnal rendelkező emberekhez pedig az illik, hogy elegendő befolyásuk és tekintélyük legyen azok felett, akik értük dolgoznak … Az ilyen függőségi viszony, mint azt mindenki tudja, aki az emberi természetet ismeri, maguknak a munkásoknak a kényelmére szükséges.”⁷⁴* Sir F. M. Eden, mellékesen megjegyezve, Adam Smith egyetlen olyan tanítványa, aki a XVIII. század folyamán valami jelentékenyet alkotott.⁷⁵*
⁷³* Edennek meg kellett volna kérdeznie, hogy vajon kinek a teremtményei hát „a polgári intézmények”? A jogi illúzió álláspontjáról nem a törvényt tekinti az anyagi termelési viszonyok termékének, hanem fordítva, a termelési viszonyokat a törvény termékének. Linguet a Montesquieu illuzórikus „Esprit des lois”-ját [A törvények szelleme] megdöntötte ezzel az egy szóval: „L’esprit des lois, c’est la propriété.”¹³¹ *
⁷⁴* Eden: The State of the Poor [A szegények helyzete], I. köt., 1. könyv, I. fej. 1—2. old. és Előszó XX. old.*
⁷⁵* Ha az olvasó Malthusra emlékeztetne, akinek „Essay on Population”-ja 1798-ban jelent meg, akkor én arra emlékeztetem, hogy ez az írás első formájában nem más, mint iskolásan felületes és paposan fellengős plágium Defoe, Sir James Steuart, Townsend, Franklin, Wallace stb. műveiből, és egyetlenegy önálló tételt sem tartalmaz. Az a nagy feltűnés, amelyet e röpirat keltett, csupán pártérdekekből fakadt. A francia forradalom a brit királyságban szenvedélyes védelmezőkre talált; a „népesedési elvet”, amelyet a XVIII. században fokról fokra dolgoztak ki, majd egy nagy társadalmi válság közepette síppal dobbal Condorcet és mások tanainak biztos ellenmérgévé nyilvánították, az angol oligarchia ujjongva köszöntötte, mint az emberi továbbfejlődésre irányuló vágyak nagy kioltóját. Malthus, aki nagyon csodálkozott sikerén, ezután hozzálátott, hogy a régi sémát megtömje felületesen összeszedett anyaggal és új, de nem Malthus által felfedezett, hanem általa csak birtokba vett dolgokat tegyen hozzá — Mellékesen megjegyezve. Bár Malthus az angol Magas Egyház papja, mégis letette a nőtlenség szerzetesi fogadalmát. Ez ugyanis egyik feltétele a cambridge-i protestáns egyetem fellowshipjának [tagságának] „Nem engedjük meg, hogy a kollégiumok tagjai nősek legyenek, hanem mihelyt valaki megnősül, megszűnik a kollégium tagja lenni.” („Reports of Cambridge University Commission”, 172. old.) Ez a körülmény előnyösen megkülönbözteti Malthust a többi protestáns paptól, akik a papi nőtlenség katolikus parancsát önmagukról lerázták és a „szaporodjatok és sokasodjatok”¹³² parancsot olymértékben vindikálták sajátos bibliai küldetésüknek, hogy mindenütt valósággal illetlen fokban járulnak hozza a népesség szaporításához, miközben ugyanakkor a munkásoknak a „népesedési elvet” prédikálják. Jellemző, hogy a közgazdaságtanba átültetett bűnbeesést, Ádám almáját, az „égető vágyat”, „az akadályokat, amelyek Cupido nyilait igyekeznek tompítani”, ahogy Townsend tiszteletes vidáman mondja — ezt a kényes pontot a protestáns teológia vagy méginkább a protestáns egyház urai monopolizálták és monopolizálják most is. Ortes velencei szerzetest, egy eredeti és szellemes írót kivéve, a népesedéstanítok legtöbbje protestáns pap. Így Bruckner: „Théorie du systeme animal” [Az állatok rendszerének elmélete], Leyden 1767, amely az egész modern népesedési elméletet kimerítően tartalmazza és amelyhez Quesnaynek és tanítványának, az idősebb Mirabeaunak ugyanerről a témáról folytatott múló veszekedése adta az eszméket, aztán Wallace tiszteletes, Townsend tiszteletes, Malthus tiszteletes és tanítványa, az ízig-vérig pap Th. Chalmers, hogy kisebb papi firkászokról in this line [ezen a téren] ne is beszéljünk. Eredetileg a politikai gazdaságtant filozófusok műveltek, mint Hobbes, Locke, Hume, üzletemberek és államférfiak, mint Thomas Morus, Temple, Sully, de Witt. North, Law, Vanderlint, Cantillon, Franklin, és — főleg elméletileg és a legnagyobb sikerrel — orvosok, mint Petty, Barbon, Mandeville, Quesnay. Még a XVIII. század közepén Tucker tiszteletes úr, korának jelentős közgazdásza, mentegetődzik amiatt, hogy a mammonnal foglalkozik. Később, mégpedig a „népesedési elvvel”, ütött a protestáns papok órája. Mintha csak megsejtette volna ezt a kontárkodást, Petty, aki a népesedést a gazdagság bázisaként kezeli és Adam Smithhez hasonlóan a papok esküdt ellensége, ezt mondja: „A vallás akkor virágzik a legjobban, amikor a papokat a leginkább sanyargatják, mint ahogy a jog ott virágzik a legjobban, ahol az ügyvédek éhen halnak.” Ezért azt tanácsolja a protestáns papoknak, hogy ha már nem akarják követni Pál apostolt és testüket a nőtlenség által „elölni”, akkor „legalább ne nemzzenek több papot (not to breed more Churchmen), mint amennyit a meglevő egyházi javadalmak (benefices) fel tudnak szívni, azaz, ha Angliában és Walesben csak 12 000 javadalom van, akkor nem bölcs dolog 24 000 papot nemzeni (it will not be safe to breed 24 000 ministers), mert a 12 000 ellátatlan mindig arra fog törekedni, hogy megélhetéshez jusson, és hogyan tehetnék ezt könnyebben, mint hogyha a nép közé mennek és elhitetik vele, hogy a 12 000 javadalmas pap megmérgezi a lelkeket, kiéhezteti e lelkeket és rossz utat mutat nekik az ég felé”. (Petty: „A Treatise of Taxes and Contributions” [Értekezés az adókról és illetékekről], London 1667, 57. old.) Adam Smith állásfoglalását a korabeli protestáns papsághoz a következő jellemzi. „A letter to A. Smith, LL. D. On the Life, Death and Philosophy of his Friend David Hume. By One of the People called Christians” [Levél Adam Smith jogi doktornak, barátja, David Hume életéről, haláláról és filozófiájáról. Írta valaki azok közül, akiket kereszténynek neveznek], IV. kiad., Oxford 1784, című írásában dr. Horne, a Magas Egyház norwichi püspöke megleckézteti Adam Smitht azért, mert Strahan úrhoz intézett nyílt levelében „bebalzsamozza az ő David barátját” (ti. Hume-ot), mert elbeszéli a közönségnek, hogy „Hume a halálos ágyán Lukianosszal és whisttel szórakozott”, sőt elég szemtelen volt, hogy azt írja: „Hume-ról mindig, mind életében, mind halála után azt tartottam, hogy olyan közel áll a tökéletesen bölcs és erényes férfi ideáljához, amennyire azt az emberi természet gyengesége csak megengedi.” A püspök megbotránkozva így kiált fel: „Helyes-e Öntől, Uram, hogy tökéletesen bölcsnek és erényesnek tünteti fel egy olyan ember jellemét és életvitelét, aki gyógyíthatatlan ellenszenvvel viseltetett minden iránt, amit vallásnak hívnak, és aki minden idegszálát megfeszítette, hogy amennyire tőle függ, a vallásnak még a nevét is kitörölje az emberek emlékezetéből?” (I. m. 8. old.) „De ne hagyjátok magatokat elbátortalanítani, igazság kedvelői, az ateizmus rövid életű.” (17. old.) Adam Smith „olyan förtelmesen elvetemült (the atrocious wickedness), hogy az ateizmust országszerte terjeszti” (ti. „Thcory of Moral Sentiments” [Az erkölcsi érzések elmélete] című munkájával). „… Ismerjük a fortélyait, Doktor Úr! Jól kigondolta, de ezúttal gazda nélkül csinálja a számadást. David Hume úr példáján azt akarja elhitetni, hogy az ateizmus az egyetlen szíverősítő (cordial) a levert kedélynek és a halálfélelem egyetlen ellenmérge… Nevessen csak Babilon romjain és kívánjon csak szerencsét a megátalkodott gonosz fáraónak!” (I. m. 21—22. old.) A. Smith halála után egy ortodox gondolkodású kollégiumi hallgatója ezeket írja: „Hume iránti barátsága … megakadályozta Smitht abban, hogy keresztény legyen … Hume-nak puszta szavára elhitt mindent. Ha Hume azt mondta volna neki, hogy a hold egy zöld sajt, elhitte volna. Ezért azt is elhitte neki, hogy nincs Isten és nincsenek csodák … Politikai elveiben a republikanizmust súrolta.” („The Bee” [A méh], írta James Anderson, 18. köt., Edinburgh 1791—93, III. köt. 166., 165. old.) Th. Chalmers tiszteletes azzal gyanúsítja Adam Smitht, hogy merő rosszindulatból a „nem-termelő munkás” kategóriáját külön a protestáns papok számára találta ki, holott áldásos munkát végeznek az Úr szőlejében.*

Az eddig feltételezett, a munkások számára legkedvezőbb felhalmozási feltételek között a tőkétől való függőségi viszonyuk elviselhető, vagy Eden szavaival élve „kényelmes és liberális” formákat ölt. A tőke növekedésével ez a viszony nem intenzívebbé, hanem csak extenzívebbé lesz, azaz a tőke kizsákmányolási és uralmi területe csak saját méreteivel és alattvalóinak számával együtt nő. Saját növekvő — és növekvő mértékben pótlólagos tőkévé változtatott — többlettermékükből nagyobb rész áramlik vissza a munkásokhoz fizetési eszközök formájában, úgyhogy élvezeteik körét kibővíthetik, jobban elláthatják ruházati, bútor stb. fogyasztási alapjukat és kisebb pénztartalékalapot képezhetnek. De ahogyan jobb ruházat, élelem, bánásmód és nagyobb peculium¹¹³ nem szünteti meg a rabszolga függőségi viszonyát és kizsákmányolását, ugyanúgy a bérmunkásét sem. Ha a munka ára a tőke felhalmozása következtében emelkedik, ez valójában csak annyit jelent, hogy az aranyláncnak, amelyet a bérmunkás önmagának már megkovácsolt, olyan a hossza és a súlya, hogy lazábbra lehet engedni. Az e tárgyról folytatott vitákban többnyire a legfontosabbat nem vették észre, ti. a tőkés termelés differentia specificáját [sajátos különbségét]. Itt a munkaerőt nem azért vásárolják, hogy szolgálatával vagy termékével a vevő személyes szükségleteit elégítse ki. A vevő célja tőkéjének értékesítése, olyan áruk termelése, amelyek több munkát tartalmaznak, mint amennyiért ő fizet, tehát olyan értékrészt tartalmaznak, amely neki semmibe sem kerül és az áruk eladása révén mégis realizálódik. Értéktöbblet termelése vagyis többletcsinálás — ez ennek a termelési módnak abszolút törvénye. A munkaerőt csak annyiban lehet eladni, amennyiben a termelési eszközöket mint tőkét fenntartja, saját értékét mint tőkét újratermeli és meg nem fizetett munkában pótlólagos tőke forrását szolgáltatja.⁷⁶* A munkaerő eladásának feltételei tehát, akár kedvezőbbek, akár kedvezőtlenebbek a munkás számára, magukban foglalják állandó újraeladásának szükségességét és a gazdagságnak tőkeként történő állandó bővülő újratermelését A munkabér, mint láttuk, természeténél fogva feltételezi, hogy a munkás mindig szolgáltat bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát. Teljesen eltekintve attól, hogy a munkabér emelkedése együtt járhat a munka árának süllyedésével stb., növekedése a legjobb esetben is csak azt jelentheti, hogy mennyiségileg csökken az a meg nem fizetett munka, amelyet a munkásnak végeznie kell. Ez a csökkenés sohasem érheti el azt a pontot, amelyen magát a rendszert veszélyeztetné. Eltekintve a munkabér rátája körüli erőszakos összecsapásoktól — és már Adam Smith megmutatta, hogy nagyjában és egészében az ilyen összecsapásban a mester mindig mester marad —, a munka árának a tőke felhalmozásából eredő emelkedése a következő alternatívát feltételezi.
⁷⁶* Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Az ipari és a mezőgazdasági munkások foglalkoztatásának a határa azonban ugyanaz: ti. az a lehetőség a vállalkozó számára, hogy munkájuk termékéből profitra tegyen szert. Ha a munkabér rátája olyan magasra emelkedik, hogy a mester nyeresége az átlagprofit alá süllyed, akkor nem foglalkoztatja tovább a munkásokat, vagy csak azzal a feltétellel foglalkoztatja őket, hogy beleegyeznek a munkabér csökkentésébe.” (John Wade: „History of the Middle and Working Classes”, 240. old.)*

Vagy tovább emelkedik a munka ára, mert növekedése a felhalmozás előrehaladását nem zavarja; ebben nincsen semmi csodálatos, mert, mondja A. Smith, „még a profit süllyedése esetén is a tőkék gyarapodnak; sőt gyorsabban nőnek, mint azelőtt … A nagy tőke még kisebb profit mellett is általában gyorsabban nő, mint a kis tőke nagy profit mellett. (I. m. [francia ford.] I. 189. old.) Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a meg nem fizetett munka csökkenése a tőke uralmának kiterjedését semmiképpen sem akadályozza. — Vagy pedig, és ez az alternatíva másik oldala, a felhalmozás a munka emelkedő ára következtében elernyed, mert a nyereség ösztökéje eltompul. A felhalmozás csökken. De csökkenésével eltűnik csökkenésének oka, ti. a tőke és a kizsákmányolható munkaerő közti aránytalanság. A tőkés termelési folyamat mechanizmusa tehát önmaga küszöböli ki az akadályokat, amelyeket átmenetileg teremt. A munka ára ismét a tőke értékesítési szükségleteinek megfelelő színvonalra esik, akár alacsonyabb, akár magasabb ez most annál a színvonalnál, amely a bérnövekedés beállta előtt normálisnak számított, akár egyenlő vele. Látjuk: az első esetben nem a munkaerő vagyis a munkásnépesség abszolút vagy aránylagos gyarapodásának csökkenése teszi a tőkét fölös mennyiségűvé, hanem fordítva, a tőke növekedése teszi a kizsákmányolható munkaerőt elégtelenné. A második esetben nem a munkaerő vagyis a munkásnépesség abszolút vagy aránylagos gyarapodásának növekedése teszi a tőkét elégtelenné, hanem fordítva, a tőke csökkenése teszi a kizsákmányolható munkaerőt, vagyis helyesebben annak árát fölös mennyiségűvé. A tőke felhalmozásának ezek az abszolút mozgásai tükröződnek vissza a kizsákmányolható munkaerő tömegének relatív mozgásaiként, és ezért az a látszat, mintha az utóbbinak saját mozgása okozná őket. Hogy matematikai kifejezéssel éljünk: a felhalmozás nagysága a független változó, a bérnagyság a függő változó, nem pedig fordítva. Így fejeződik ki az ipari ciklus válság-szakaszában az áruárak általános esése a pénz viszonylagos értékének emelkedéseként, és a virágzás szakaszában az áruárak általános emelkedése a pénz viszonylagos értékének eséseként. Az úgynevezett currency-iskola¹³⁴ ebből arra következtet, hogy magas árak esetén túlságosan sok, alacsony árak esetén pedig túlságosan kevés pénz van forgalomban. Tudatlanságában és a tények teljes félreismerésében⁷⁷* méltó társakra talál azokban a közgazdászokban, akik a felhalmozásnak ezeket a jelenségeit arra magyarázzák, hogy az egyik esetben túlságosan kevés, a másik esetben túlságosan sok bérmunkás létezik.
⁷⁷* Vö. Karl Marx: „Zur Kritik der politischen Ökonomie”, 165. skk. old. [Marx és Engels Művei. 13. köt. 143—145. old.]*

A tőkés termelés törvénye, amelyen az állítólagos „természetes népesedési törvény” alapul, egyszerűen erre lyukad ki: a tőke, a felhalmozás és a bérráta közti viszony nem egyéb, mint a meg nem fizetett, tőkévé átváltoztatott munka és a pótlólagos tőke mozgásához szükséges pótlólagos munka közti viszony. Ez tehát semmiképpen sem két egymástól független nagyságnak — egyrészt a tőke nagyságának, másrészt a munkásnépesség számának — a viszonya, hanem végső soron csak egy és ugyanazon munkásnépesség meg nem fizetett és megfizetett munkája közti viszony. Ha a munkásosztály által szolgáltatott és a tőkésosztály által felhalmozott meg nem fizetett munka mennyisége elég gyorsan nő ahhoz, hogy csak a megfizetett munka rendkívüli szaporulata révén változhasson tőkévé, akkor a bér emelkedik és, minden egyebet azonosnak véve, a meg nem fizetett munka aránylag csökken. Mihelyt azonban ez a csökkenés eléri azt a pontot, amelyen a tőkét tápláló többletmunkát nem kínálják többé normális mennyiségben, ellenhatás következik be: a jövedelemnek kisebb részét tőkésítik, a felhalmozás megbénul és a bérek felfelé irányuló mozgása ellenlökést kap. A munka árának emelkedése tehát továbbra is olyan határok közé van szorítva, amelyek nemcsak hogy érintetlenül hagyják a tőkés rendszer alapzatát, hanem növekvő szinten való újratermelését is biztosítják. A tőkés felhalmozás természeti törvénnyé misztifikált törvénye tehát valójában csak azt fejezi ki, hogy a tőkés felhalmozás természete kizárja a munka kizsákmányolási fokának minden olyan csökkenését vagy a munka árának minden olyan emelkedését, amely a tőkeviszony állandó újratermelését, mégpedig állandóan bővülő szinten való újratermelését komolyan veszélyeztethetné. Nem lehet ez másképp egy olyan termelési módban, ahol a munkás van a meglevő értékek értékesítési szükségleteiért, nem pedig fordítva, a tárgyi gazdagság a munkás fejlődési szükségleteiért. Ahogy a vallásban saját fejének szüleménye uralkodik az ember felett, úgy a tőkés termelésben saját kezének készítménye uralkodik rajta.^77a*
^77a* „Ha azonban visszatérünk első vizsgálatunkra, ahol bebizonyítottuk … hogy maga a tőke csupán emberi munka eredménye… akkor teljesen érthetetlennek tűnik, hogy az ember saját termékének — a tőkének — uralma alá kerülhessen és hogy ennek alá legyen rendelve; s minthogy a valóságban mégis tagadhatatlanul így áll a dolog, akaratlanul is felmerül a kérdés: hogyan válhatott a munkás a tőke urából — mint annak alkotója — a tőke rabszolgájává?” (Von Thünen: „Der isolierte Staat” [Az elszigetelt állam], 2. rész, 2. szakasz, Rostock 1863, 5—6. old.) Thünen érdeme, hogy a kérdést feltette. Válasza egyszerűen gyerekes.*

SaLa