Engels – A munkásosztály helyzete Angliában

Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
1
Az ipari proletariátus
A proletariátus különböző csoportjait abban a sorrendben fogjuk vizsgálni, amely a proletariátus kialakulásának előbb vázolt történetéből önmagától adódik. Az első proletárok az iparban jelentkeztek, és közvetlenül az ipar hozta létre őket; tehát először az ipari munkásokra fordítjuk figyelmünket, azokra, akik nyersanyagok feldolgozásával foglalkoznak. Az ipar anyagának, a nyers- és tüzelőanyagoknak a termelése csak az ipari átalakulás következtében vált jelentőssé és hozhatott létre egy új proletariátust: a szénbányákban és ércbányákban dolgozó munkásságot. Kihatott az ipar harmadsorban a mezőgazdaságra és negyedsorban Írországra — s ennek megfelelően kell megállapítani a proletariátus idetartozó csoportjainak sorrendjét is. Látni fogjuk, hogy, talán az írek kivételével, a különböző munkások műveltségi foka egyenes arányban van azzal, hogy milyen szoros a kapcsolatuk az iparral, hogy tehát az ipari munkások a legjobban, a bányászok már kevésbé, a mezőgazdasági munkások pedig még alig ismerik fel érdekeiket. Sőt az ipari proletárok között is megtaláljuk ezt a sorrendet, és látni fogjuk, hogy a gyári munkások, az ipari forradalom elsőszülöttei, kezdettől fogva mindmáig a munkásmozgalom magvát alkották, a többiek pedig abban a mértékben csatlakoztak a mozgalomhoz, amelyben az ipari átalakulás kiterjedt a mesterségükre; tehát Anglia példájából, abból, hogy a munkásmozgalom együtt haladt az ipari mozgalommal, meg fogjuk érteni az ipar történelmi jelentőségét.

Mivel azonban a mozgalom jelenleg csaknem az egész ipari proletariátust magával ragadta, és az egyes csoportok helyzete éppen azért, mert valamennyien ipari munkáscsoportok, sok közös vonást mutat, előbb ezeket a közös vonásokat fogjuk vizsgálni, hogy később annál tüzetesebben vizsgálhassuk minden egyes csoport sajátosságait.

—–

Fentebb már említettük, hogy az ipar kevesek kezében centralizálja a tulajdont. Nagy tőkéket követel, amelyekkel óriási vállalatokat alapít, és ily módon tönkreteszi a kis, kézműves burzsoáziát, — s amelyekkel szolgálatába állítja a természet erőit, hogy az egymagában álló kézművest kiszorítsa a piacról. A munkamegosztás, a vízi- és különösen a gőzerő felhasználása, a gépi berendezés alkalmazása — ez az a három nagy emelő, amelyekkel az ipar a XVIII. század közepe óta azon dolgozik, hogy a világot kiemelje sarkából. A kisipar létrehozta a középosztályt, a nagyipar létrehozta a munkásosztályt és trónra ültette a középosztály kevés kiválasztottját, de csak azért, hogy később annál biztosabban ledönthessék onnan. Egyelőre azonban vitathatatlan és könnyen megmagyarázható tény, hogy az ipar szétrombolta a „régi jó idők” népes kis-középosztályát, s ez egyrészt gazdag tőkésekre, másrészt szegény munkásokra hullott szét.*
* Vö. „A nemzetgazdaságtan vázlata” c. munkámmal, a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben.²⁹ Ez az értekezésem a „szabad konkurenciából” indul ki; az ipar azonban csak a szabad konkurencia gyakorlata, a szabad konkurencia pedig csak az ipar elve. — Engels jegyzete.*

De az ipar centralizáló tendenciája nem állt meg itt. A népesség éppúgy centralizálódik, mint a tőke; ez egészen természetes, mert az iparban az embert, a munkást csak bizonyos tőkerésznek tekintik, amelynek a gyáros azért, amiért használatra átengedi magát, munkabér néven kamatot fizet. A nagy ipari vállalatnak sok munkásra van szüksége, akik egy épületben együtt dolgoznak; ezeknek a közelben kell lakniok, és már egy középszerű gyár esetén is egész falut alkotnak. E munkásoknak szükségleteik vannak, és hogy ezeket kielégíthessék, más emberekre van szükségük; kézművesek, szabók, cipészek, pékek, kőművesek, asztalosok költöznek oda. A falu lakossága, különösen az ifjabb nemzedék, hozzászokik a gyári munkához, megtanulja azt, és ha az első gyár, mint magától értetődik, nem tudja foglalkoztatni valamennyiöket, csökken a bér, aminek az a következménye, hogy új gyárosok települnek oda. Így a faluból kisváros, a kisvárosból nagyváros lesz. Minél nagyobb a város, annál nagyobbak az oda település előnyei. Vasútai, csatornái, országútjai vannak, egyre nagyobb lesz a választék tapasztalt munkásokban; kéznél vannak az építészek és a gépgyárosok, akik konkurálnak egymással, s ezért ott olcsóbban lehet új vállalatokat alapítani, mint távoli vidékeken, ahová előbb oda kell szállítani épületfát, gépeket, építőmunkásokat és gyári munkásokat; a nagyvárosnak piaca, tőzsdéje van, ahol csak úgy tolonganak a vevők; közvetlen összeköttetés van a nyersanyagot szolgáltató és a készárut felvevő piacokkal. Ez az oka annak, hogy a nagy gyárvárosok bámulatosan gyorsan növekednek. — Igaz, a falunak ezzel szemben megvan az az előnye, hogy ott rendszerint olcsóbb a bér; a falu és a gyárváros tehát állandóan konkurál egymással, és ha ma a város van előnyben, holnap a falun csökken a bér annyira, hogy ott előnyösebb vállalatokat alapítani. Emellett azonban teljesen érvényben marad az ipar centralizáló tendenciája, és minden új vállalat, amelyet falun létesítenek, magában hordja egy gyárváros csíráit. Ha az iparnak ez az őrült irama még egy évszázadig tarthatna, Anglia minden ipari kerülete egy-egy nagy gyárvárossá alakulna át, és Manchester és Liverpool valahol Warrington vagy Newton közelében találkoznék. A népesség ugyanilyen centralizálása folyik a kereskedelemben is, és ez az oka annak, hogy egynéhány nagy kikötő, mint Liverpool, Bristol, Hull és London, szinte teljesen monopolizálja a brit birodalom tengeri kereskedelmét.

Mivel az ipar és a kereskedelem ezekben a nagyvárosokban fejlődik ki a legtökéletesebben, a proletariátusra visszaható következményei is itt ütköznek ki a legélesebben és legnyíltabban. Itt éri el tetőpontját a tulajdon centralizálása; itt semmisülnek meg a legradikálisabban a régi jó idők szokásai és viszonyai; itt már odáig jutottak, hogy az „Old merry England”* kifejezés már semmit sem mond senkinek, mert az „Old England”-et még hírből, a nagyszülők meséiből sem ismerik.
* — „Régi boldog Anglia” — Szerk.*

Ez az oka annak is, hogy itt csak egy gazdag és egy szegény osztály van, mert a kispolgárság napról napra mindinkább eltűnik. Ez az osztály, amely korábban a legszilárdabb osztály volt, most a legingatagabb lett; már csak egy letűnt kor roncsaiból és néhány olyan emberből áll, akik vagyont szeretnének szerezni; cégéres iparlovagokból és spekulánsokból, akiknek egy százaléka meggazdagszik, kilencvenkilenc százaléka pedig csődbe jut, és ennek a kilencvenkilenc százaléknak több mint a fele éppen a csődbe jutásból él.

De e városok lakosságának óriási többségét a proletárok alkotják, és most azt fogjuk vizsgálni, hogyan élnek ezek a proletárok, milyen befolyással van rájuk a nagyváros.

Munkásmozgalmak
El fogják ismerni — még ha nem bizonyítottam volna is be olyan gyakran egyes példákon —, hogy az angol munkások ebben a helyzetben nem érezhetik magukat boldogoknak; hogy nincsenek olyan helyzetben, amelyben egy ember vagy az emberek egész osztálya emberi módon gondolkodhatna, érezhetne és élhetne. A munkásoknak tehát arra kell törekedniök, hogy kiszabaduljanak ebből a helyzetből, amely állattá alacsonyítja le őket, hogy jobb, emberibb helyzetet teremtsenek maguknak; ezt azonban csak úgy tehetik, ha harcolnak a burzsoáziának mint olyannak az érdekei ellen, s a burzsoáziának éppen az az érdeke, hogy a munkást kizsákmányolja. A burzsoázia azonban védi az érdekeit minden erejéből, ahogyan csak vagyona és a rendelkezésére álló államhatalom engedi. Mihelyt a munkás szabadulni akar mai helyzetéből, a burzsoá nyíltan ellenségévé lesz.

Ezenkívül a munkás minden pillanatban érzi, hogy a burzsoázia dologként, tulajdonaként kezeli, s már ezért is ellensége a burzsoáziának. Fentebb számtalan példával bebizonyítottam és mégannyi példával bizonyíthattam volna, hogy a mai viszonyok között a munkás csak úgy mentheti meg emberi mivoltát, hogy gyűlöli a burzsoáziát és fellázad ellene. És hogy a munkás tud a legizzóbb szenvedéllyel tiltakozni a vagyonosok zsarnoksága ellen, ezt nevelésének, helyesebben a nevelés hiányának köszönheti, meg annak a sok forró ír vérnek, amely az angol munkásosztály ereiben pezseg. — Az angol munkás már nem angol többé, nem számító pénzember, mint vagyonos honfitársa, a munkás érzésvilága teljesebben fejlett, veleszületett északi hidegségét ellensúlyozza kötetlensége, amelyben kifejlődhettek szenvedélyei és úrrá lehettek rajta. Az a racionális megfontoltság, mely annyira kifejlesztette az angol burzsoá önző hajlamait, amely az önzést uralkodó szenvedélyévé tette és minden gondolatát, vágyát csak egyre, a pénzhajhászásra összpontosította, nincs meg a munkásban, és éppen ezért szenvedélye izzó, túláradó, mint a külföldieké. Az angol munkásban már nem lelhetők fel az angol nemzeti vonások.

A munkásnak, mint láttuk, csak az az egyetlen területe van emberi mivoltának kifejezésére, hogy tiltakozik egész helyzete ellen, s ezért természetes, hogy a munkás éppen ebben az ellenállásban a legrokonszenvesebb, a legnemesebb, a legemberibb. Látni fogjuk, hogy a munkások minden ereje, minden tevékenysége erre az egyre összpontosul, s hogy még az emberi műveltség megszerzésére irányuló törekvések is közvetlen kapcsolatban vannak ezzel. Olykor ugyan erőszakosságról, sőt brutalitásról is be kell majd számolnunk, de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy Angliában nyílt társadalmi háború folyik; és ha a burzsoázia érdeke azt követeli, hogy ezt a háborút képmutatóan, a béke, sőt az emberbaráti szeretet leple alatt folytassa, a munkásnak csak az lehet az érdeke, hogy feltárja a valódi viszonyokat, hogy véget vessen ennek a képmutatásnak; így tehát a munkásoknak a burzsoáziával és szolgáival szemben elkövetett legerőszakosabb ellenséges cselekedetei csak nyílt, leplezetlen megnyilvánulásai annak, amit a burzsoázia titokban és alattomban cselekszik a munkások ellen.

A munkásoknak a burzsoázia elleni lázadozása mindjárt az ipari fejlődés megindulása után megkezdődött, és különböző fázisokon ment át. Itt nincs hely arra, hogy részletesebben kifejtsem, mi e fázisok történelmi jelentősége az angol nép fejlődése szempontjából, ezt egy későbbi munkámban szeretném megtenni; most egyelőre csak az angol proletariátus helyzetét jellemző puszta tényekre szorítkozom.

A lázadás első, legnyersebb és legterméketlenebb formája a bűnözés volt. A munkás nyomorgott és látta, hogy mások jobban élnek. Sehogy sem tudta felfogni, miért kell éppen neki ilyen viszonyok között szenvednie, holott többet tett a társadalom érdekében, mint a gazdag here. A szükség emellett legyőzte veleszületett tulajdontiszteletét — a munkás lopott. Láttuk, hogy az ipar kiterjedésével a bűnözés is fokozódott, hogy az évi letartóztatások száma egyenes arányban van a feldolgozott gyapotbálákkal.

A munkások azonban csakhamar belátták, hogy ez nem segít rajtuk. A bűnözők a lopással csak egyenként, csak mint egyének tiltakozhattak a fennálló társadalmi rend ellen. A társadalom egész hatalmával rávetette magát minden egyes bűnözőre, és óriási túlerejével agyonnyomta. Azonkívül a lopás a tiltakozás legdurvább, egészen tudattalan formája volt; már ezért sem lehetett soha a munkások közvéleményének általános kifejezése, még ha hallgatólagosan esetleg helyeselték is. A munkásosztály akkor fejtett ki ellenállást először a burzsoáziával szemben, amikor erőszakkal ellenszegült a gépek bevezetésének, amint ez mindjárt az ipari mozgalom kezdetén történt. Már az első feltalálók, Arkwright és mások ellen is hajszát indítottak, és gépeiket összetörték; később számos felkelés tört ki a gépek ellen, és ezek majdnem ugyanúgy zajlottak le, mint a cseh kartonnyomók 1844. júniusi zavargásai³⁰; a gyárakat lerombolták és a gépeket darabokra törték.

De az effajta ellenállás is csak elszigetelt volt, bizonyos helységekre korlátozódott és csak a fennálló viszonyok egyetlen oldala ellen irányult. Alighogy a munkások elérték a pillanatnyi célt, a társadalom minden hatalmával lecsapott az ismét védtelen gonosztevőkre, kedve szerint megfenyítette őket; a gépeket pedig mégis bevezették. Meg kellett találni az ellenállás új formáját.

Segítségükre volt ebben egy törvény, melyet a régi, reform előtti, oligarchikus-tory parlament hozott, egy törvény, amelyet később, amikor a Reform Bill a burzsoázia és a proletariátus ellentétét törvényileg szentesítette és a burzsoáziát az uralkodó osztály rangjára emelte, sohasem szavazott volna meg az alsóház. Ez a törvény, amelyet 1824-ben fogadtak el, hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek megtiltották, hogy a munkások érdekeik megvédése céljából egyesüljenek. A munkások megkapták a szabad egyesülés jogát, amelyet addig csak az arisztokrácia és a burzsoázia élvezett. Voltak ugyan már korábban is titkos munkásegyesülések, de sohasem értek el nagyobb eredményt. Így például Skóciában, mint Symons írja („Arts and Artisans”³¹, 137. és kk. old.), a glasgow-i takácsok már 1812-ben általános sztrájkot rendeztek, s ezt egy titkos szövetség szervezte. 1822-ben ismét sztrájkoltak, és ez alkalommal két munkásnak, akiket a szövetség tagjai osztályárulóknak tekintettek, mert nem akartak a szövetséghez csatlakozni, vitriolt öntöttek az arcába, aminek következtében mindkettő megvakult. A skót bányamunkás-szövetség 1818-ban szintén elég erős volt ahhoz, hogy általános sztrájkot szervezzen. A tagok esküvel hűségre és titoktartásra kötelezték magukat; a szövetségeknek rendes taglistájuk, pénztáruk, könyvvitelük és helyi szervezeteik voltak. De az a körülmény, hogy egész munkájukat titokban kellett végezniök, gátolta fejlődésüket. Amikor azonban a munkások 1824-ben megkapták a szabad egyesülés jogát, az egyesületek csakhamar egész Angliában elterjedtek és nagyon megerősödtek. Minden munkaágban alakultak ilyen egyesületek (trade-unionok) azzal a leplezetlen szándékkal, hogy az egyes munkásoknak védelmet nyújtsanak a burzsoázia zsarnoksága és lelketlen magatartása ellen. Azt tűzték ki célul, hogy a béreket megállapítják és mint hatalom, kollektíve tárgyalnak a munkáltatókkal; hogy a bért a munkáltató profitja szerint szabályozzák, arra alkalmas időben emelik, és egyes szakmákban mindenütt egyenlő magas szinten tartják; ezért tárgyalásokat folytattak a kapitalistákkal egy általánosan kötelező bérskála bevezetése végett, és ha valamelyik nem fogadta el a bérskálát, a munkások sztrájkba léptek. Arra törekedtek továbbá, hogy a tanoncok felvételének korlátozásával állandóan növeljék a munkáskeresletet, ezáltal magas szinten tartsák a béreket és amennyire csak lehet, meghiúsítsák a gyárosok alattomos mesterkedéseit, akik új gépek, szerszámok stb. bevezetésével igyekeztek a bért csökkenteni. Végül feladatuknak tekintették, hogy a munkanélküli munkásokat anyagilag támogassák. Ezt a támogatást vagy közvetlenül az egyesület pénztára nyújtotta, vagy pedig a munkás igazolólapot kapott, amellyel egyik helyről a másikra vándorolt, s szaktársai mindenütt támogatták, tájékoztatták, hogy hol lehet leginkább munkát kapni. Ezt a vándorlást a munkások trampnek, a vándorlót pedig trampernek nevezik. Hogy a kitűzött célokat elérhessék, elnököt és titkárt neveznek ki, akiket az egyesület fizet, mert minden valószínűség szerint egyetlen gyáros sem fog ilyen embereket alkalmazni; továbbá bizottságot alakítanak, amely beszedi a heti járulékokat és felügyel arra, hogy a befolyó összeget az egyesület céljaira fordítsák. Ahol lehetséges volt és ahol az előnyösnek látszott, egyes kerületi szervezetek föderációban egyesültek, és időről időre küldöttgyűléseket tartottak. Egyes esetekben megkísérelték, hogy egy szakma munkásait egy nagy országos egyesületben tömörítsék, és több ízben — először 1830-ban — megpróbálkoztak azzal is, hogy minden egyes szakma külön szervezetének fenntartása mellett az egész birodalomra kiterjedő általános munkásszövetséget alakítsanak. Ezek a szövetségek azonban sohasem voltak hosszú életűek, sőt a legtöbb esetben meg sem tudtak alakulni, mert rendkívüli általános felbuzdulás szükséges ahhoz, hogy ilyen egyesület létrejöhessen és hatékonyan működhessen.

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!