(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

4

Pártunk helyzete

Sok a panasz a pártdemokrácia megsértése miatt. Egyes szervezetek egyszerűen nem tartanak taggyűlést, vagy nem rendelkeznek választott szervekkel. Nagyon sok a panasz arra, hogy hiányoznak a választott szervek. Előfordult például, hogy az abonyi járási bizottságtól a pestmegyei bizottság kérte a választmányi tagok jegyzékét. Erre a járási titkár elővette a régi választmány névsorát, kiírta belőle a még megtalálható választmányi tagokat és a hiányzók helyére önkényesen újakat írt be, hogy a hiányos szám meglegyen.

És hogy ez nemcsak kis falvakban van így, arra jellemző, hogy a borsodmegyei nagyüzemi pártbizottságok mind kinevezettek. A borsodmegyei bizottság egyetlen tagja sem választott és a pártválasztmány nagy többsége már nem tartózkodik a megyében.

Nem szorul magyarázatra, hogy ott, ahol a pártdemokrácia elemi szabályait nem tartják be, ahol a vezetőség nem ad számot a tagságnak és a tagságnak nincs módja bírálatot mondani a vezetőség munkájáról, igazi pártéletről szó sem lehet.

Még kevésbbé lehet szó önkritikáról. Rengeteg panaszt hallottunk arravonatkozólag, hogy nem tűrik funkcionáriusaink a kritikát. De senki nem panaszkodott amiatt, hogy a Pártban nincs önkritika. Ami azt mutatja, hogy tagságunk jelentékeny része már azzal is meg volna elégedve, ha a bírálat elemi jogával élhetne és arra nem is gondol, hogy önbírálatot követeljen vagy kapjon szervezetének vezetőitől.

Arról, hogy funkcionáriusaink nagyon gyakran nem tűrik a kritikát, a bírálatot, néhány elrettentő példát hozok fel. A diósgyőri gépgyárban a párt- és a szakszervezeti vezetés elfojtja a dolgozók kritikáját és sok esetben megfélemlítéssel élnek a tagokkal szemben. Az egyik alapszervi titkár elpanaszolta, hogy ő többször bírálta a vezetőséget, amíg behívták a pártirodára és megfenyegették, hogy ha nem hallgat, kiemelik. Hozzátehetem, hogy ez az ország harmadik legnagyobb gyára.

Amikor szervezési osztályunk munkatársa megkérdezte az ózdi járás oktatási osztályának felelősét, hogy milyen módon ellenőrzi a járási bizottság tagjainak tanulását, azt válaszolta: „Elvtárs, én a járási titkár elvtársnak nem is merek szólni.” Győrben az Állami Fonodában egyik elvtárs elmondta: „Itt nem érdemes semmit kritizálni, sem pedig javasolni, mert a hozzászólókat végül ledorongolják és ezáltal félnek az elvtársak kritizálni, vagy javasolni is.” Irsa községben, 1950 januárjában a taggyűlésen, a járási bizottság tudta nélkül, 27 tagot zártak ki, mert a taggyűlésen a vezetőség munkáját kritizálták. Kizárták többek közt az MNDSz ügyvezetőjét, mert bírálatot gyakorolt a vezetőség, de különösen a titkárhelyettes munkája felett.

Ezek a módszerek odavezetnek, hogy egyre gyakrabban hallunk kis klikkekről, csoportosulásokról, állásvadászatról. Azokat az elvtársakat, akiket megfosztunk a bírálat elemi jogától, elidegenítjük a Párttól, elégedetlenséget keltünk bennük. A pártdemokrácia elfojtása természetesen nem marad titokban. Csökkenti a Párt vonzóerejét. A tagok leszoknak az aktív hozzászólásról, ami a vezetőkben még inkább megnöveli a csalhatatlanság, az önelégültség érzését.

Egyre gyakoribb az a panasz, hogy összekeverik a Pártot és a tömegeket, a Pártot és az államot. Hogy ez a gyakorlatban hogy történik, arra egy-két példa. A kecskeméti gépállomáson az üzemi értekezletet nevezték taggyűlésnek. A propagandista megválasztásában, mely napirenden volt, a pártonkívüliek is résztvettek és méltatlankodtak, hogy miért nem pártonkívüli a pártpropagandista. Megállapítottuk, hogy Vas megyében a decemberi taggyűléseken több helyen nem a párttitkár tartotta meg a beszámolót, hanem a jegyző vagy a tanító.

Hogy a bürokrácia milyen mélyen beleette magát pártéletünkbe és milyen károkat okozhat, arra nézve jellemzőek azok a hibák, melyeket a tagfelvétellel kapcsolatban országszerte tapasztalhattunk. A pártvezetőség a tagfelülvizsgálat után elhatározta, hogy az új tagok felvételét nem bízza a véletlenre, hanem Pártunk szociális összetételének és vonzásának megnövelése szempontjából szabályozni fogja. Pártszervezeteinknek javasoltuk, hogy ebből a célból elsősorban a termelésben kitűnt ipari munkásokat, a termelőcsoportok dolgozó tagjait és az értelmiségből főleg a technikai értelmiséget részesítsék előnyben a felvételnél. Külön felhívtuk a figyelmet, hogy Pártunkban nem eléggé vannak képviselve az ifjak és a nők és ezért a tagjelöltfelvételnél őrájuk is külön irányt kell venni.

A gyakorlatban ez oda vezetett, hogy a megyei vagy járási bizottságok számszerűleg előírták, hogy egy-egy szervezet hány 25 éven aluli vagy felüli férfit, nőt, ipari munkást vagy parasztot vehet tel. Ennek az lett az eredménye, hogy például egy falusi szervezet, amelynek egy hónapra egy 25 éven aluli nő felvételét engedélyezték, nem fogadta el a termelésben kitűnt férfijelentkezőt. Az ilyen bürokratikus eljárásnak százféle változata támadt és azt eredményezte, hogy az új tagjelöltek felvétele gépiesen, hibásan történt. Nem a termelésben kitűnt legjobb munkások, ifjak, nők, műszaki értelmiségiek jutottak be a Pártba.

Sápon a titkár elvtárs azt mondta: „Mi ebben a hónapban felvettük azt a 3 tagjelöltet, aki nekünk elő volt irányozva. A jövő hónapban addig nem veszünk fel tagjelöltet, amíg a járási bizottság nem közli velünk, hányat vehetünk fel.” A budakörnyéki járási bizottság a termelésben kitűnő erdőmérnök felvételi kérelmére ráírta, hogy nem vehető fel, mert értelmiségi. A devecseri pártszervezet azt a kőművessegédet, aki értelmiségi munkát végez, politikailag fejlett, azért utasította el, mert nem régen tagja a szakszervezetnek.

Rengeteg azoknak a panaszoknak a száma, melyek arról számolnak be, hogy munkások és parasztok, értelmiségiek beadják tagfelvételi kérelmüket és ezek a kérelmek hónapokig fekszenek elintézetlenül, közben senki se foglalkozik a jelentkezőkkel, nem beszéli meg velük, hogy miért húzódik az ügyük. Ezek az emberek hétről-hétre eredmény nélkül járnak a pártszervezetekbe érdeklődni, hogy mi van az ügyükkel.

A tagfelvétellel kapcsolatos hibákért felelősek központi szerveink is, melyek szintén nem mentesek a bürokráciától és intézkedéseikkel, melyek nem számoltak az alsó szervek merevségével és bürokratikus módszereikkel, hozzájárultak e bajokhoz.

Változatlanul hiba van az ifjak és a nők felvétele körül. Azok a bajok, amelyeket a Viharsarokban észleltünk, országszerte mutatkoznak. Ez annál súlyosabb, mert hisz az ifjak és a nők zömének Pártunk felé fordulása éppen az utolsó két esztendőben történt meg. Viszont 1948 februárja óta, tavaly nyárig, lényegében tagzárlat volt Pártunkban és utána a tagjelöltfelvételt megszigorítottuk. Nálunk mind a mai napig nem alakult meg egy — a Szovjetunió Komszomoljához hasonló — egységes ifjúsági szövetség, amely Pártunk számára az utánpótlás kinevelését az ifjúság köréből megkönnyítené. Ezek a szempontok parancsolóan megkövetelik, hogy a tagfelvételnél különös gondot fordítsunk az ifjakra és nőkre. Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy ezen a téren komoly fordulatot elérni még nem tudtunk.

Egyes vidéki pártszervezeteink vezetését sokhelyütt a felszabadulás előtti mozgalmakban közvetlenül vagy közvetve részt vett, főképpen idősebb elvtársak vették kézbe, akiknek egy része úgy érezte, hogy a múlt üldöztetéseiért joga van szinte az összes párt-, állami és gazdasági funkcióra, hogy csak ő hivatott a község ügyeit is intézni.

Előfordul, hogy egyes párttagok a Pártban viselt tisztségüket ugródeszkának tekintik és lehetőleg csak akkor vállalják el a Pártban a vezető tagságot, ha biztosítják nekik a fizetett funkciót, vagy ha ilyen nincs, pártvezetőségi tagságuk felhasználásával igyekeznek azt megszerezni.

Ezek nem egyes kirívó, hanem eléggé elterjedt jelenségek. Ennek eredménye legtöbbször az, hogy a Párt vezetése a közigazgatással, a földművesszövetkezetekkel összefonódik, a népnevelőket nem a párttitkárságról, hanem a községházáról irányítják, hogy a pártvezetőségi tag a traktorbizottságban az őszi szántás-vetés sikeres és gyors elvégzése helyett a földművesszövetkezeti traktor minél jövedelmezőbb kihasználását tartja szem előtt. A pártvezetőségi tagok nagymértékű beépülése a különböző fizetett funkciókba azt is eredményezi, hogy nem a Pártban, hanem a közigazgatásban és a földművesszövetkezetekben végzett munkát tartják fontosnak, azon a címen, hogy a fizetést onnan kapják. Ezeket a jelenségeket, melyek nem egy esetben korrupciós jellegűek, az ellenség kitűnően fel tudja használni pártszervezeteink elszigetelésére.

A bürokrata fennhéjázó, szerénytelen nem tanul, nem szereti a fejlődő kádereket, elnyomja a nőket, az ifjakat. Békés és Csongrád megyebizottságában egyetlen elvtársnő sincs. Orosháza 513 pártmunkásából csak 18 végzett pártiskolát, 190 még szeminárium-füzetet sem olvasott a felszabadulás óta. Békéscsaba V. kerületében a tagság egy százalékát se teszi ki az értelmiség. Három jól dolgozó tanítót azért nem vettek fel a Pártba, nehogy lerontsák a szervezet jó szociális összetételét.

Hogy milyen az elbürokratásodott szervezet, arra egy példát: Mezőkovácsházán a 13 vezetőségi tag közül 9 fizetett funkcióba helyeztette magát. Az elnök 5 holdon egyéni gazdálkodást folytat és községi esküdt. A titkár ugyancsak 5 holdon egyéni gazdálkodást folytat, a földművesszövetkezet cirokátvevője. A propagandista, magángazdálkodása mellett, a szövetkezeti tejüzem alkalmazottja. A tömegszervező, magángazdálkodása mellett, gabonafelvásárló. A káderes az OSzH pénztárosa, a gazdasági vezető a DÉFOSz irodavezetője, a frakciótitkár a ciroktelepen van alkalmazásban, a női felelős a szövetkezetnél baromfifelvásárló és így tovább, és így tovább.

Nem lehet csodálni, hogy ilyen viszonyok mellett eltompul az ellenséggel szemben az éberség. A Rajk-per egyik tanulsága az volt, hogy az eddiginél hasonlíthatatlanul éberebbnek kell lennünk. Néhány hétig valóban úgy látszott, hogy az éberség terén fordulat áll be, hogy Pártunk megtanulta, hogy minden néven nevezendő nehézségnél, hibánál, vagy bajnál az okok közt keresse az ellenség kezét is. Azóta azonban meggyőződhettünk arról, hogy az éberségről Pártunkban sokat beszélnek, de kevés eredménnyel. Errenézve néhány esetet sorolok fel: A Szabad Nép egyik tudósítójának, az éberségre való hivatkozással, nem engedték meg, hogy lefényképezze egy termelőcsoport fajbikáját. Viszont október végén és november elején, amikor az ellenség ezer és ezer esetben terjesztette a forint leértékeléséről az álhíreket és szervezte az áruvásárlási pánikot, szervezeteink és tagságunk csak akkor vette észre, hogy itt az ellenség munkájával áll szemben, amikor Pártvezetőségünk erre irányította a figyelmet.

Amikor az ősszel feltűnően kevés cukorrépát kaptak a gyárak, kivizsgáltattuk az ügyet. A szakértők ennek magyarázására minden termelési tényezőt felsorakoztattak, de hallani sem akartak róla, hogy itt az ellenség keze közrejátszott. Amikor azonban néhányszáz cukorrépatermelő kuláknál vizsgálatot tartottunk, kiderült, hogy szinte kivétel nélkül visszatartották termelésük 20—30 százalékát, és példájukat megfelelő számú középparaszt követte. Kiderült, hogy párttitkáraink százai tudtak erről, de eszükbe sem jutott közbelépni.

Nyíregyházán megtörtént, hogy a városi titkár és az Államvédelmi Hatóság vezetőjének figyelmét felhívták arra, hogy a heti piacokon a kulákok sorbanállnak a pékségek előtt és zsákszámra vásárolják a kenyeret, amelynek jelentékeny részét a disznókkal etették fel, vagy spekuláltak vele. Mind a két elvtárs nyugodtan kijelentette, hogy nincs ok közbelépésre, mert a kenyérjegy megszűnt, mindenki vásárolhat annyit, amennyi neki jólesik.

A lengyelkápolnai gyilkosság alkalmával, annak ellenére, hogy a meggyilkolt Kiss elvtársat néhány hónappal ezelőtt már egyszer megtámadták a kulákok és a meggyilkoltnak a kezei hátra voltak kötözve, a helyi elvtársak az első időben nem is gondoltak arra, hogy az ellenség műve lehet.

Alig néhány napja közöltek velem egy esetet. Egy nagyüzemben egy elvtárs, aki a saját tapasztalatából meggyőződött, hogy ott semmi ellenőrzés az idegenekkel szemben nincs, ezt szóvátette. Azt a választ kapta, hogy idegenek ide nem járhatnak. Amikor megkérdezte, hogy miért nem járhatnak, megmutatták neki a bejárat feletti táblát, amire ez volt felírva: „Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet.” „Ezért nem járhatnak hozzánk idegenek”, mondották neki.

A Standard-gyári kémkedés és szabotázs is sorozatos példákon mutatja, hogy az éberségről egyelőre inkább csak beszélünk, de kevésbbé gyakoroljuk. Pedig, ismétlem, a Rajk-per tanulságai után itt volna az ideje, hogy fordulat történjék.

Rá kell mutatnom még egy jelenségre, melyen, ha nem változtatunk, feltétlenül súlyos károkat okozhat Pártunknak. Ez a pártfunkcionáriusok fluktuációja, hullámzása.

 

(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

3

Pártunk helyzete

Népi demokráciánk helyzetének ismertetésénél ezúttal szándékosan eltekintettem azoknak a nehézségeknek és hibáknak részletes taglalásától, melyek egy sor területen mutatkoznak, de amelyeknek jelentősége és méretei nem haladják túl az egészséges szervezet gyermekbetegségeit és a növekedéssel járó bajokat. Elég, ha rámutatok államgépezetünk növekvő bürokratikus tendenciájára, a túltengő szervezésekre, a felesleges központokra, gazdasági és adminisztratív vízfejek létrejöttére és bizonyos pazarlásra, mely jó gazdasági helyzetünk következtében a közületeknél jelentkezik. A kritikai részt azonban ezúttal népi demokráciánk motorjára és vezető erejére, saját Pártunkra tartottam fenn.

Előre kell bocsátanom, hogy a népi demokrácia sikerei elsősorban Pártunk sikerei is. Ezek a sikerek igazolják, hogy Pártunk egészséges, jól fejlődik és meg tudja oldani mindazokat a feladatokat, amelyeket a történelem, a szocializmus építésével kapcsolatban eléje állított. Ennek a fejlődésnek volt egyik legjobb és legsikeresebb bizonyítéka az a fordulat, melyet Pártunk az utolsó hónapokban a termelés felé tett. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy az a fellendülés, melyet az elmúlt négy-öt hónap folyamán a szocialista építés terén tapasztalunk, elsősorban annak köszönhető, hogy Pártunk figyelmét a termelés kérdéseire összpontosította.

Az a felismerés, hogy a kommunista jó munkájának próbaköve a termelés eredménye, hogy a jól végzett politikai munkát az emelkedő termelés számai ellenőrzik, egyre inkább átmegy Pártunk köztudatába és vele együtt erősödik az a tudat, hogy most már — mint az ország gazdáinak — megnőtt a felelősségünk. Mindenért, ami ebben az országban politikai, gazdasági, kulturális téren történik, mi vagyunk felelősek. Minél jobban átérezzük ezt a felelősséget, minél jobban áthatja ez a felelősségérzet mindennapi munkánkat, annál jobban tudjuk elvégezni a reánkháruló feladatokat, annál inkább meggyorsul a szocializmus építése, dolgozó népünk felvirágzása.

Annak a tudata, hogy a politikai felelősség mellett legalább olyan mértékben reánk hárul a gazdasági felelősség is, kiszélesítette, elmélyítette a kommunista munkát, közelebb vitte a gyárak esztergapadjaihoz és a szövetkezetek földjeihez. Egyben mutatója ez a jelenség annak, hogy Pártunk a feladatok sokoldalúságával és terebélyesedésével együtt nő és fejlődik.

Amikor egészséges Pártunknak ezeket az eredményeit, amelyek elmélyítették és megszilárdították nemzetvezető szerepét, ilyen élesen kidomborítom, ugyanakkor rá kell mutatnom egy sor hibára, melyeknek kiküszöbölése sürgős, mert tűrésük veszélyeztetné Pártunk további egészséges fejlődését.

Hogy miről van szó, azt bevezetésül azokkal a tapasztalatokkal szemléltetem, melyeket a Viharsarok vármegyéinek pártszervezeteivel kapcsolatban nyertünk. A Viharsarok vármegyéi tudvalevőleg megalakulásuk első napjaitól kezdve a kommunista mozgalom legerősebb bástyái voltak. Csanád, Csongrád, Békés megyékben már 1945-ben a kommunista szavazatok száma 20 és 30 százalék között váltakozott és messze meghaladta az országos átlagot. Ez természetes is volt, mert hiszen ezeknek a vármegyéknek a parasztsága évtizedes, sőt évszázados harcos múltra tekintett vissza.

De már az 1947-es választásoknál észrevettük, hogy mozgalmunk ezekben a megyékben egyhelyben topog és valami nincs rendben. Az elmúlt évben újra arra figyeltünk fel, hogy ezek a megyék mindenütt az utolsó sorba kerültek a vetéskampánynál, a gabonabeadásnál, a tervkölcsönjegyzésnél és egyebütt. Ezért három hónapja alaposan megvizsgáltuk az ottani pártszervezetek munkáját.

Az első tapasztalatunk az volt, hogy Pártunk országosan látható sikere pártszervezeteink vezetőségében fokozatosan erősödő önteltséget eredményezett. Elvtársaink egyre jobban lebecsülték a tömegek felvilágosításának és megnyerésének szükségességét és ami ezzel összefügg, lebecsülték az ellenség munkájának jelentőségét is. Addig, amíg a Dunántúlon pártszervezeteink nagyrésze tíz-húszas taglétszámmal, egy-egy akció végrehajtásánál rá volt kényszerítve, hogy igyekezzen a többi pártok, tömegszervezetek, pártonkívüliek támogatását megnyerni, addig a Viharsarokban az elvtársak a sikerektől elbizakodva úgy érezték és ma is úgy érzik, hogy a feladatok megoldásához elegendő a pártszervezet ereje.

Amikor például felvetettük a kérdést, hogy a szabotáló kulákokat miért nem leplezik le erőteljesebben a dolgozó parasztság előtt, miért nem igyekeznek őket meggyűlöltetni a falu lakosságával, a medgyesegyházi termelőbizottság egyik tagja ezt válaszolta: „Nincs nekünk szükségünk az ilyesmire, nem mer senki a védelmükre kelni, legfeljebb az orruk alatt morognak.” Ez a jelenség a „fordulat éve” óta országosan tapasztalható, de a Viharsarokban különösen élesen mutatkozik. A kulákok kérdésében néhol messze előreszaladnak, a Párt vonalától balra eltérő terveik vannak a kulákok likvidálására. Másutt meg virágzik a „jó kulák” elmélet, néhol még a Pártba is beveszik őket és a termelőszövetkezetek kérdésében hallgatólagos egységfrontba is kerülnek a kulákkal.

A felszabadulás előtti mozgalmakban résztvett idősebb elvtársak részéről tapasztalható, hogy igyekeznek a fiatalokat távoltartani a pártvezetőségtől és mindenféle pártmunkától azon a címen, hogy: „A fiatalokat a Horthy-rendszer nevelte”. — „Hol voltak ők akkor, amikor mi már harcoltunk?” Ennek eredményeként pártszervezeteink egy része elöregedett. Orosházán például a Párt átszervezése után is 513 pártmunkásból 431 35 éven felüli, nagyrészt 50 év körüli elvtárs. A fiatalabb elvtársak háttérbeszorításának egyik fő oka az, hogy az idősebb elvtársak látják, hogy a fiatalok jobban fejlődnek, pártiskolába mennek, bátrabban kezdeményeznek.

Tapasztalhattuk a felsőbb pártszervezetek intézkedéseivel kapcsolatos ellenállást. Amikor a csanádmegyei bizottság 4—5 községben női bíró megválasztását javasolta, régi elvtársaink megbotránkozva kérdezték: „Micsoda világ lesz itt, amikor a nők fognak nekünk parancsolni?” Amikor a pártonkívüli tömegek megnyeréséről van szó, ezek az elvtársak úgy teszik fel a kérdést: „Azoknak hízelegjünk, akik nevettek rajtunk, amikor a csendőrök vittek bennünket? Azokat agitáljuk, akik mostanáig nem találták meg az utat a Pártunkhoz? Ki van hatalmon hát, nem mi? Ha nem tetszik nekik valami, hát nem tudjuk őket kényszeríteni?”

Lépten-nyomon tapasztaltuk a parancsolgatást, a tömegek véleményének semmibevételét, az ellenség lebecsülését a pártszervezeteken belül is. Nem tartanak rendszeresen taggyűlést, a vezetőségek nem számolnak be munkájukról. Sőt, ha a tagság részéről kritikai hangok hallatszanak, akkor ezt a Párt egysége elleni támadásnak, frakciózásnak minősítik és a bírálót ledorongolják. Az önteltség eredményeképpen az éberség is eltompult.

Azt hiszem, kedves Elvtársak, hogy ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a Viharsarok vármegyéi, melyek 1945-ben az élen jártak, pártszervezeteink rossz munkája következtében visszaestek és a legrosszabb megyék közé kerültek. Amikor pártszervezeteinkben elharapózott az a szellem, mely meggyőzés helyett diktált nemcsak az ellenségnek, de a tömegeknek, végül saját elvtársaiknak is, amelyben nincs pártdemokrácia, ahol nem hallgatják meg, sőt elnyomják a tagság kritikáját és ahol még kevésbbé lehet szó önkritikáról, ott az út lefelé vezet.

Ahol elharapódzik az önelégültség, az elbizakodottság, az a szellem, hogy elég erősek vagyunk egyedül is, hogy nincs szükségünk a dolgozó tömegek támogatására, ott rögtön meglazul és később elvész a Párt és a tömegek egészséges kapcsolata, Pártunk elszigetelődik a dolgozó néptől. A kommunista öntudatos, szerény munkása Pártjának, osztályának, dolgozó népének. Ez sikereink titka. De ahol ez a szellem meglazul, ott hamarosan felüti fejét a bürokrácia, klikkek, csoportok alakulnak, állásvadászás, korrupció keletkezik, háttérbe szorítják az ifjakat, a nőket és tompul az éberség az ellenséggel szemben. Egyszóval jelentkeznek azok a bajok, melyek, ha kíméletlenül fel nem vesszük ellenük a harcot, előbb vagy utóbb, de lejtőre viszik a Pártot.

Mindjárt hozzá kell tennem, hogy ezek a jelenségek, melyeket a Viharsarokban tapasztaltunk, többé-kevésbbé a legtöbb szervezetünkben fellelhetők, ha nem is ilyen tömör formában. Különösen megnőtt a számuk, mióta a harc a reakcióval szemben lényegében eldőlt, mióta biztosan ülünk a nyeregben, és mióta elméletileg is megmagyaráztuk, hogy a népi demokrácia lényegében proletárdiktatúra. Azóta nem egyszer hallani, amikor elvtársaink meggyőzés helyett kényszert alkalmaznak, azzal indokolva, hogy „most proletárdiktatúra van”.

Mielőtt a hibák részletes taglalására rámennék, idézni akarom azt, amit nagy tanítóink, Lenin és Sztálin erről a kérdésről mondottak:

„A Párt tekintélye — tanítja Sztálin elvtárs — a munkásosztály bizalmán nyugszik. A munkásosztály bizalmát pedig nem az erőszak szerzi meg — az erőszak csak megöli azt — hanem a Párt helyes elmélete, a Párt helyes politikája, a Pártnak az osztály iránti odaadása, a munkásosztály tömegeivel való kapcsolata s ama készsége és képessége, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 168. old.*

Sztálin elvtárs felveti a kérdést:

„Mi a kölcsönös viszony a Párt és osztály és a munkásosztályon belül a párttag és a pártonkívüli között? Lenin ezt a viszonyt úgy határozza meg, mint «kölcsönös bizalmat a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között.»” ** U. o.*

Sztálin elvtárs ehhez megjegyzi:

„Ez … azt jelenti, hogy a Pártnak napról-napra ki kell vívnia a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a Párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya irányítójának, vezérének, tanítójának kell lennie.”* U. o. 159. old.*

És Sztálin elvtárs még hozzáteszi:

„1. A Párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme … nem a félelemre, vagy a Párt «korlátlan» jogaira épül, hanem a munkásosztály bizalmára a Párthoz, arra, hogy a munkásosztály támogatja a Pártot;

2. A Párt a munkásosztály bizalmát nem egyszerre és nem a munkásosztály elleni erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik révén meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy magával tudja vinni a munkásosztály tömegeit;

3. A Párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harcának tapasztalata támaszt alá s a munkásosztály bizalma nélkül a Párt nem vezet és nem vezethet igazán.”** U. o. 161. old.*

Sztálin elvtárs e megállapításai a parasztsághoz való viszonyunkra is érvényesek s Pártunkra mindenben illenek. Az a helytelen nézet például, hogy most már, az ellenség megverése után, nincs szükség nálunk meggyőzésre, hanem elég a kényszer alkalmazása, országszerte el van terjedve. Elfelejtik Lenin tanítását, aki azt mondotta: „Akkor alkalmaztuk helyesen és sikerrel a kényszert, ha előbb megteremtettük számára a meggyőzés alapját.”

Nem csoda, hogy olyan helyeken, ahol a kulákkal szemben a népi demokrácia jogos megtorlást alkalmaz — de Pártunk nem törődik azzal, hogy ez intézkedések jogosságáról a dolgozó parasztságot meggyőzze — helyenként a megrendszabályozott kulákok felé fordul a parasztság egyrészének szimpátiája.

Még súlyosabb azonban az eset, ha saját elvtársainkkal szemben alkalmaznak a pártszervezetek vezetői kényszert, ha meggyőzés helyett diktálnak, parancsolgatnak nekik. Hogy ilyesmi nemcsak a Viharsarokban, hanem egyebütt is előfordul, azt itt a pártközpontban nem egyszer tapasztaljuk. Egy-két gyakorlati példát említek meg. Az edelényi járásban Ziliz község párttitkára, aki egyben községbíró, postás, szövetkezeti ügyvezető, a kritikát elnyomja és diktatórikusan intézi a pártügyeket.

A győri megyebizottság a rajkai termelőszövetkezeti csoportban hibákat észlelt. A hibák kivizsgálásánál kiderült, hogy a csoport pártszervezetének titkára diktatórikusan vitte a dolgokat. Nem engedett senkit beleszólni a vezetésbe. Úgy a párttagságot, mint a pártonkívülieket a legkisebb hiányosságért az Államvédelmi Hatósággal fenyegette. Ordítozott az emberekkel és emellett még állandóan részegeskedett. Megtette, hogy a csoportnak a jó munkáért kapott könyveit nem engedte kiosztani azzal, hogy ha olvasni fognak, nem járnak el szemináriumra.

És ez nemcsak eldugott falvakban fordul elő, hanem nagy gyárakban is.

 

(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

2

Népi demokráciánk helyzete

A nemzetközi viszonyok értékelésénél megállapíthattuk, hogy a béke tábora, élén a Szovjetunióval, erőteljesen fejlődik. Ez a fejlődés természetesen hazánkra is vonatkozik. Gazdaságilag legfontosabb eredményünk a hároméves terv időelőtti befejezése, az ötéves terv kidolgozása és megkezdése volt. A hároméves terv befejezésének, a gazdasági eredményeken kívül, nagy a politikai jelentősége. Amikor ezt a tervet 1947 nyarán népünk elé tártuk, célkitűzései olyan nagyméretűeknek látszottak, hogy nemcsak ellenségeink, de a velünk rokonszenvezők egyrésze sem tartotta kivihetőnek. Különösen valószínűtlennek látszott a tervnek az a része, amely termelőerőink nagymérvű megnövelésével párhuzamosan, dolgozó népünk életszínvonalának emelését is célul tűzte ki.

A terv végrehajtása azokat igazolta, akik tántoríthatatlanul bíztak felszabadult dolgozó népünk teremtő erejében. A terv-végrehajtás sikerének egyik fő összetevője, hogy maradéktalanul megkaptuk hozzá felszabadítónk és nagy segítőnk, a hatalmas Szovjetunió teljes segítségét. És ami nem kevésbbé fontos, korlátlanul meríthettünk a Szovjetunió példájából és mindabból a rengeteg tapasztalatból, amelyet a Szovjetunió a tervek megvalósítása terén összegyűjtött. Dolgozó népünk áldozatkészségén és szorgalmán kívül, elsősorban a Szovjetuniónak tartozunk hálával az elért sikerekért.

Bár ötéves tervünk tőkebefektetésekre több mint 50 milliárd forintot irányoz elő, már nem találkozunk a kételkedésnek vagy éppen gúnynak azzal a megnyilvánulásával, ami a hároméves terv megjelenését kísérte. Ellenségeink a hároméves terv végrehajtásából megtanulták nemcsak azt, hogy a szocialista tervgazdálkodás kidolgozói reális, józan számítók, hanem azt is, hogy a dolgozó nép felszabadulása, a Szovjetunió segítsége és szocialista munkamódszereinek hazánkba való átültetése olyan erőforrásokat nyitott meg, amelyekre a régi Magyarországon — és a kapitalista gazdálkodás mellett — egyáltalán gondolni sem lehetett. Ötéves tervünk hatalmas célkitűzéseinek megvannak a maga reális biztosítékai. A szabad magyar dolgozó nép magáénak tekinti a tervet, a szocialista munkamódszerek, a munkaverseny, a munkásújítók, a szocialista munkásbrigádok és nagy segítőnk, a hatalmas Szovjetunió támogatása, a népi demokráciák gazdasági együttműködése, biztosítják végrehajtását. Ezért végződött nagy sikerrel első tervkölcsönünk. Ezért üdvözölték az államosítás befejezését is, mert a 10 munkásnál többet foglalkoztató üzemek kézbevételével a tervgazdálkodás jelentékeny akadálya hárult el.

A szocialista munkamódszerek meggyökeresedése — egyike népi demokráciánk legnagyobb sikereinek. Nem véletlen, hogy a frontáttörés ezen a téren felszabadítónknak, a magyar nép nagy barátjának, Sztálin elvtársnak nevéhez fűződik. A Sztálin elvtárs születésnapjával kapcsolatos munkafelajánlás az új, biztató jelenségek egész sorát mutatta. A munka feldíszített műhelyekben, ünnepélyes keretek közt folyt. A munkások nem egyszer legjobb ruháikat öltötték magukra. A sztálini műszak nemcsak a szocialista munkamódszerek győzelmes megnyilvánulása volt, de egyben először mutatta mindenki számára érthetően és kézzelfoghatóan, hogy a munka a régi robotból nálunk is a becsület és a dicsőség dolgává vált. Rajta leszünk, hogy a magyar Sztahanov-mozgalom erőteljesen fejlődjön tovább és segítse nagy vállalkozásunkat, az ötéves tervet minden részletében megvalósítani.

Nem kevésbbé jelentős sikereket ért el népi demokráciánk a szocializmus építésének megkezdésével a falun. Számszerűleg ezek a sikerek nem olyan mutatósak mint az iparban elértek, de jelentőségüket nem lehet eléggé aláhúzni. Az, hogy szántóterületünk kb. 8 százaléka már a szocialista szektorhoz tartozik és ebből több mint 300 000 hold szántón már a termelőszövetkezetek, a szocializmus e falusi képviselői dolgoznak, magában véve nem fejezi ki a nagy változást. Sokkal jelentősebbnek tartjuk e számnál magánál azt a változást, amely a dolgozó parasztságon belül, a termelőszövetkezetek, a társasgazdálkodás kérdésében létrejött. Húsz esztendőn át rendszeresen és szívósan terjesztették a szocialista mezőgazdaságról, a kolhozokról a legelrettentőbb hazugságokat és rágalmakat. Hozzátehetjük — nem siker nélkül. A magyar dolgozó parasztságban komoly ellenszenvet tudtak ébreszteni a kolhozokkal szemben. Ezt a hangulatot sikerült Pártunknak, a Magyar Dolgozók Pártjának másfél esztendő átgondolt, következetes munkájával megváltoztatni.

Az elmúlt esztendő folyamán a termelőszövetkezeti csoportok úttörő munkája megmutatta a szövetkezeti termelés fölényét és ezzel rést ütött a régi előítéleteken. Felbecsülhetetlen szolgálatot tett e téren újra az a segítség, amelyet a Szovjetuniótól kaptunk. Az a 80 tagú parasztdelegáció, amely a múlt év nyarán 5 hetet töltött a Szovjetunióban és tövéről-hegyére megismerte a szocialista mezőgazdaságot, visszatérése után a dolgozó parasztok százezrei előtt, közvetlen tapasztalat alapján, meg tudta cáfolni a kolhozokra szórt rágalmakat és egyben hirdetőjévé vált a szovjet mezőgazdaság óriási fölényének. Mint az iparban, úgy a mezőgazdaságban is a Szovjetunió segítsége és tapasztalatainak Magyarországra való átültetése adott számunkra felmérhetetlen támogatást.

Közrejátszott ebben a hangulatváltozásban Pártunknak és a magyar kommunistáknak nagy tekintélye is. A dolgozó parasztság ötéves tapasztalata alapján meggyőződött róla, hogy mi csak olyat ajánlunk neki, ami érdekében való, ami javára válik.

Ezek a tényezők odavezettek, hogy ősszel ugrásszerűen megnőtt a termelőszövetkezeti mozgalom, hogy nincstelenek és szegényparasztok mellett egyre fokozódó számban jelentkeznek a középparasztok. Most már az ország falvainak több mint egyharmadában vannak ilyen termelőszövetkezetek és megjelentek az első fecskék: az olyan falvak, ahol a földterületek nagyobb részét már termelőszövetkezet keretében művelik meg. A dolgozó parasztság érdeklődése a társas termelés felé fordul és ami nem kevésbbé fontos, a termelőcsoportok tagjai — fellelkesülve a szövetkezés eredményein és kézzelfogható fölényén — öntudatosan, magabiztosan, jövőbe vetett bizalommal dolgoznak tovább. A kezdeti tétovázást és bizonytalanságot elfújta a tapasztalás, a siker szele.

A termelőszövetkezetek és gépállomások első országos tanácskozása, amely két héttel ezelőtt volt, megmutatta, hogy ezen a téren is, a szocializmus építése terén a falun milyen változás történt.

Gazdasági eredményeink között meg kell említeni állami pénzügyeink szilárdságát, erőteljes fejlődését. Ez a fejlődés biztosítja a forint vásárlóértékének növekedését. Ez tette lehetővé, hogy állami alkalmazottaink fizetését több mint negyedmilliárd forinttal emelni tudtuk.

Jelentékeny sikereink vannak szellemi téren. Első ízben sikerült a középiskolákban, a felsőiskolákban a dolgozó nép fiainak megfelelő helyet biztosítani. A széles tömegek mohón szívják magukba a szocialista kultúrát. Két-három évvel ezelőtt például az amerikai vagy burzsoá-filmeken nőtt moziba-járók jelentékeny része idegenkedve, vagy éppen értetlenül állott a szovjet filmekkel szemben. Most már itt is megtört a jég. A szovjet filmek végre kivívták maguknak a megérdemelt elismerést. Ugyanez vonatkozik a szovjet színdarabokra és a szocialista kultúra minden egyéb termékére. Nem győzzük kielégíteni azt a feltámadt kultúrszomjat, amely nemcsak a marxista-leninista klasszikusokat, de a szépirodalom termékeit is egyforma hévvel és lelkesedéssel követeli.

Sztálin elvtárs műveinek kiadásakor az első kötetet 50 ezer példányban nyomattuk. Amikor ezt napok alatt elkapkodták, 25 ezer példányt nyomattunk utána, de ez is kevésnek bizonyult. Ezért elhatároztuk, hogy a sorozat minden kötetét egyelőre 100 ezer példányban fogjuk kiadni. Ugyanez a jelenség nyilvánul meg az orosz nyelv tanításában, melynek egyik legnagyobb akadálya a jó nyelvtanitok és nyelvkönyvek hiánya. Az irodalom, a költészet, színház, film frontján is megjelentek az első komoly kísérletek, a szocialista kultúra magyar hajtásának első eredményei. Megújhodott tudósaink és a dolgozó nép összefogásának jegyében a Tudományos Akadémia. A sztálini munkafelajánlás megmutatta, hogy a műszaki értelmiség zöme is a szocializmus felé fordul.

Az ideológiai fronton elért első eredmények népi demokráciánk legbiztatóbb sikerei közé sorolhatók. Ennek a szocializmus felé fordulásnak egyik eredménye, hogy az állam és az egyház elválasztása simán és különösebb súrlódások nélkül folytatódik.

A népköztársasági alkotmánynak megfelelő esküt az összes felekezetek papjai rendben letették, a római katolikus püspökök és rendfőnökök kivételével. Ezek a püspökök és rendfőnökök arra hivatkoztak, hogy ilyen eskü letételéhez feletteseik külön engedélye szükséges és ennek beérkeztéig függőben hagyják az eskütételt. Mi utánanéztünk ennek a dolognak és megállapítottuk, hogy az összes magyar katolikus püspökök annak idején nyugodtan felesküdtek Horthyra.

Előttem van az esküszöveg, mely így kezdődik:

„Én, dr. Hamvas Endre, mint püspökhöz illik, esküszöm a szent evangéliumokra, hogy Magyarország főméltóságú kormányzójának híve leszek.”

Az esküt Horthy kezébe tették le és az esküszöveget sajátkezű aláírásukkal erősítették meg. Az utolsó három ilyen eskütétel nem egészen hat évvel ezelőtt, 1944 március 25-én történt. Ezekután kézenfekvő a gyanú, hogy a katolikus főpapoknál az eskü le nem tételében nemcsak formai okok játszanak szerepet. A demokrácia azonban erejének és igazának tudatában, itt is nyugodtan néz a fejlemények elé.

Népi demokráciánk sikereként könyvelhetjük el fővárosunk és az elővárosok egyesítését. Ezzel a lépéssel is fél évszázad adósságát törlesztjük le. Budapest környékének dolgozói, kiknek életviszonyait fokozatosan a fővároshoz fogjuk emelni, ebből a tényből is meggyőződhetnek róla, hogy a népi demokráciában a szó és a tett egybeesik.

Végül népi demokráciánk számokban ki nem fejezhető, de jelentőségében felmérhetetlen erősödése, hogy Pártunk, a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése alatt megszilárdult népünk egysége. Ennek egyik megjelenési formája, hogy eltűnőben van hazánk keleti és nyugati területei közt a gazdasági és politikai különbség. Ez az egység segítette elő az újjáépítés sikerét, a hároméves terv időelőtti befejezését, ez új erőforrása és biztosítéka jobb jövőnknek és boldogulásunknak.

 

(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

Rákosi elvtárs beszéde elején megállapította, hogy a nemzetközi helyzetet a béketábor hatalmas erőgyarapodása jellemzi. Ugyanakkor nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a béke erőinek minden győzelme veszett dühöt vált ki az imperialista háborús gyújtogatok körében, akik annál kétségbeesettebb erőfeszítéseket tesznek agresszív terveik megvalósítására. Ezután Rákosi elvtárs így folytatta beszédét:

A magyar népi demokrácia nem kíméli erőit, hogy a maga országában a béke minden becsületes hívét, tekintet nélkül politikai felfogásukra vagy vallásukra, tömörítse az emberiséget fenyegető új háborús veszedelem ellen folyó harcra. Mi ennek a harcnak gyakran kerülünk az első frontszakaszába. Ott álltunk a Rajk-perrel kapcsolatban, ott állunk, amikor a nyugati imperialisták fenyegető jegyzékeket küldenek, vagy az imperialista befolyás alatt álló hágai nemzetközi bíróság elé idéznek bennünket.

A Rajk-per óta nyilvánvaló, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt gyilkosok és kémek hatalmába került. Ezek a gyilkosok és kémek Titóval és bandájával az élen, napról-napra nyíltabban térnek át az imperialisták szolgálatában a fasizmusra. A megvetett kémeknek és árulóknak ez a bandája egy időben megkísérelte, hogy kenyéradó gazdáiknak, az amerikai-angol imperialistáknak utasítására kommunista mezben dolgozzon. A budapesti bírósági tárgyalás lerántotta az álarcot erről a kém- és provokátor-bandáról.

A Rajk-per a háborús uszítók hatalmas veresége és a béke nagy győzelme volt. E per után Titóék a leleplezett csalók és provokátorok gyűlöletével, fokozott dühvel támadnak bennünket és mindent, ami szabad, demokratikus és szocialista.

Amerikai gazdáik utasítására — és mert saját uralmuk meghosszabbítását remélik tőle — Titóék óriási hadsereget tartanak fegyverben. Ebben a hadseregben féktelenül folyik a soviniszta, szovjetellenes, kommunistaellenes uszítás. Minden eszközzel megkísérlik a rosszultáplált, kényszermunkára fogott katonák elkeseredését a szomszéd népi demokráciák és a Szovjetunió ellen fordítani. Ezt az óriási hadsereget Tito nemcsak azért tartja fegyverben, mert azt hiszi, hogy a katonaruhába öltözött dolgozókat jobban tudja terrorizálni, hanem azért is, mert a bevonultatottak jelentékeny része különböző ingyenmunkát végez. Ugyanilyen kényszermunkára fogják „önkéntes munka” címén különösen a jugoszláv ifjúságot.

Az amerikai imperialisták tudják, hogy Titóék uralma ingatag alapon áll, nem lesz tartós és a kínai tapasztalatokon okulva, emiatt nem nagyon törik magukat, hogy Tito bandájának az ígéreteken kívül, komoly gazdasági segítséget nyújtsanak. Tito janicsárjai ezért, hogy pénzhez jussanak, kíméletlenül letarolják a jugoszláv erdőket. Rablógazdálkodást folytatnak Jugoszlávia bányakincseivel és a kényszermunkával termelt árukat, melyek az ország gyarmati helyzetének megfelelően, szinte kivétel nélkül nyersanyagok, gazdáiknak, a nyugati imperialistáknak küldik. Tito janicsárjai, akik tejben-vajban fürödnek s akik közt egyre több a háború alatt kitűnt fasiszta, a rekvirálásokat, a kényszermunkát még külön az éhező, elkeseredett lakosság felé gúnyolódva úgy állítják be, mint a szocializmus építését.

Minél több hírünk van Jugoszláviából, annál nagyobb méretűnek mutatkozik az üldözés, melyet a jugoszláv demokratáknak el kell szenvedniük. Tito és bandája kezdetben igyekeztek azt a benyomást kelteni, hogy velük szemben az országban nincs komoly ellenállás. Ma már világos, hogy a jugoszláv nép legjobbjainak tízezrei sínylődnek a börtönökben, az internálótáborokban, vagy esnek áldozatul a Tito-fasiszták pribékjeinek. Arról is szaporodnak a hírek, hogy a dolgozó nép egyre erőteljesebben, egyöntetűbben utasítja el ezt a bandát, hogy nő velük szemben az ellenállás. Ennek megfelelően Jugoszlávia egyre inkább fasiszta rendőrállammá alakult át, melyben néhány tízezer, Titóhoz hasonló rendőrspicli, provokátor, Gestapo-ügynök, amerikai gazdái segítségével és utasítására bilincsben tart egy jobbsorsra érdemes, hősi népet.

A magyar népi demokrácia, élén a magyar kommunistákkal, a legnagyobb figyelemmel és rokonszenvvel követi a jugoszláv hazafiak harcát azzal az aljas kalandor kémbandával szemben, amely most idegen segítséggel a jugoszláv nép vérét szívja. Ai egész haladó világ rokonszenve és támogatása kíséri azt a harcot, melynek eredménye nem kétes. A jugoszláv dolgozó nép visszatér oda, ahonnan aljas, fasiszta vezetői, a nyugati imperialistákkal összejátszva, kiragadták őket: a haladó, a demokráciát és szocializmust építő népek családjába.

Új konfliktusunk támadt az Egyesült Államokkal és Angliával, miután a Standard-gyárban sikerült leleplezni és ártalmatlanná lenni egy jelentős kém- és szabotáló-bandát, melynek vezetője egy amerikai ezredes és egy angol százados. Az Egyesült Államok imperialistái, akik nem felejtették el azt a vereséget, melyet számukra a Rajk-banda leleplezése jelentett, elkeseredett dühvel feleltek erre a leleplezésre. Követelték, a „szabadság”, az „emberi jogok” nevében, hogy kémüket azonnal bocsássuk szabadon és nagyobb nyomaték kedvéért bezárták az Egyesült Államokban levő két magyar konzulátust, azonkívül fenyegetésekkel igyekeztek kémüket megmenteni. Az csak természetes, hogy az angol, úgynevezett munkáskormány, mely az amerikai trösztvezérek, hadigyárosok és imperialisták utasításait gyorsan és engedelmesen végrehajtja, csatlakozott ehhez az akcióhoz.

Miről van itt szó? Az amerikai imperialisták — és hozzátehetem, az amerikai hivatalos körök — nem tagadják, hogy a világ legnagyobb kémhálózatát tartják fenn. Az elmúlt év őszén az Egyesült Államok szenátusának egy tagja azt javasolta, hogy a kémkedésre fordított összeget emeljék fel egymilliárd dollárra. Ezek a kémek ott nyüzsögnek szerte a világon és természetesen Magyarországon is. Ezeket a kémeket az Egyesült Államok kormánya az új világháborús hadsereg előőrseinek, előkészítőinek tekinti és ha közülük egy-egy horogra kerül, természetesen a megmentésükre siet. Az ilyen mentőexpedícióknak többek közt az a célja, hogy lelket öntsön világszerte, így hazánkban is, az angol-amerikai kémekbe, hogy megmutassa nekik, hogy az Egyesült Államok nem hagyják őket cserben.

Mi tehát megértjük, hogy az amerikai sajtó és az amerikai kormány minden egyes kémének segítségére siet. De megvetéssel utasítjuk el azt az álláspontot, hogy amerikai vagy angol kémek ártalmatlanná tétele a szabadságjogok megsértése, vagy a demokrácián ejtett sérelem. Ellenkezőleg: ezeknek az imperialista háborút előkészítő kémeknek lefogása a béke, a demokrácia, a szabadság elemi érdeke.

A magyar népi demokráciának ezek a kémek még külön a legaljasabb és legveszedelmesebb ellenségei, akik kormányuk megbízásából igyekeznek gazdasági felemelkedésünket gátolni, a lehető legnagyobb károkat okozni dolgozó népünknek a jelenben és megkönnyíteni azt a véres munkát, melyet kenyéradó gazdáik a harmadik világháború kirobbantásával terveznek.

E kém-gentlemanek minden munkája arra irányul, hogy egy harmadik világháború kirobbantása esetén minél több dolgozó magyar, minél több anya, gyermek pusztuljon el, minél több vér és szenvedés zúduljon a magyar népre. Mi azelőtt népünknek ez aljas és veszélyes ellenségeivel szemben, akik mint gazdasági szakértők vagy diplomaták jöttek hazánkba, meglehetősen elnézőek voltunk, nem egyszer futni hagytuk őket, vagy megelégedtünk a kiutasításukkal.

Most azonban az Egyesült Államok kormánya az emberi jogokra és szabadságjogokra hivatkozva, már nem kevesebbet követel tőlünk, mint hogy tűrjük nyugodtan és megtorlás nélkül kémei garázdálkodását. Mi nem egyszer kijelentettük, hogy bennünket azok az urak, akik gőzerővel támogatják a görög nép lemészárlását, akiknek a véres kezenyoma mindenütt ott látható, ahol a népek szabadságát fojtogatják, akik éppen most Franco és bandájának udvarolnak, nem taníthatnak demokráciára és szabadságra. Most még hozzátehetjük, hogy népünk, szabadságunk és demokráciánk jogos érdekeinek védelmében semmiféle fenyegetés bennünket meg nem gátol.

Gondoskodni kivárnunk arról, hogy azok a gentlemanek, akik amerikai-angol, vagy egyéb megbízóik utasítására Magyarországon kémkednek, ezt a mesterséget ne találják olyan veszélytelennek és könnyűnek, mint régente és ha horogra kerülnek, megkapják érte azt a szigorú büntetést, melyet a magyar törvények kiszabnak.

Mi egyébként megértjük az angol-amerikai sajtó, a hivatalos körök dühkitöréseit és hisztérikus megnyilvánulásait. Ez a kémügy — a Rajk-perhez hasonlóan — az imperialisták gépezetének egy nem eléggé ismert részét világítja meg, az amerikai militarizmus és állami bürokrácia összefonódását a hadiiparral és rávilágít a háborús uszítók működésének egy olyan részletére, melyet egyébként igyekeznek gondosan jótékony homályban tartani. A Standard-ügy tanulságos lecke azon jóhiszeműek számára, akiknek a jelenlegi amerikai és angol „szabadságról” még illúzióik volnának. Lenin már 1917-ben rámutatott arra, hogy

„Anglia is, Amerika is, az angolszász «szabadságnak» ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői — abban az értelemben, hogy náluk nem volt militarizmus és bürokratizmus — egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus-militarista intézmények mocsarában.”* Lenin. Válogatott művek. Id. kiad. II. köt. 185. old.*

Az amerikai bürokratikus, militarista intézmények szennyes mocsarát tükrözi vissza — mint egy cseppben a tengert — ez a Standard-ügy. Ezért, ismétlem, mi megértjük a hisztéria és a düh kitörését.

Mi békés, szocializmusunkat építő kis ország vagyunk és semmi örömünk nincs abban, hogy hol Tito-banditák miatt, hol az angol-amerikai agresszióval és kémkedéssel kapcsolatban vannak konfliktusaink. Mi ezeket a konfliktusokat nem keressük, de szembenézünk velük. És ha az Amerikai Egyesült Államok vagy Anglia azt hiszi, hogy fenyegetéssel vagy nyomással szabad garázdálkodást biztosíthat nálunk kémeinek, akkor tapasztalni fogja, hogy tévedett.

Ami a hágai bíróságot illeti, mely a nyugati imperialisták utasítására illetéktelenül be akar avatkozni belső ügyeinkbe, oda természetesen nem megyünk.

 

(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)

 

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!