(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
3
Pártunk helyzete
Népi demokráciánk helyzetének ismertetésénél ezúttal szándékosan eltekintettem azoknak a nehézségeknek és hibáknak részletes taglalásától, melyek egy sor területen mutatkoznak, de amelyeknek jelentősége és méretei nem haladják túl az egészséges szervezet gyermekbetegségeit és a növekedéssel járó bajokat. Elég, ha rámutatok államgépezetünk növekvő bürokratikus tendenciájára, a túltengő szervezésekre, a felesleges központokra, gazdasági és adminisztratív vízfejek létrejöttére és bizonyos pazarlásra, mely jó gazdasági helyzetünk következtében a közületeknél jelentkezik. A kritikai részt azonban ezúttal népi demokráciánk motorjára és vezető erejére, saját Pártunkra tartottam fenn.
Előre kell bocsátanom, hogy a népi demokrácia sikerei elsősorban Pártunk sikerei is. Ezek a sikerek igazolják, hogy Pártunk egészséges, jól fejlődik és meg tudja oldani mindazokat a feladatokat, amelyeket a történelem, a szocializmus építésével kapcsolatban eléje állított. Ennek a fejlődésnek volt egyik legjobb és legsikeresebb bizonyítéka az a fordulat, melyet Pártunk az utolsó hónapokban a termelés felé tett. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy az a fellendülés, melyet az elmúlt négy-öt hónap folyamán a szocialista építés terén tapasztalunk, elsősorban annak köszönhető, hogy Pártunk figyelmét a termelés kérdéseire összpontosította.
Az a felismerés, hogy a kommunista jó munkájának próbaköve a termelés eredménye, hogy a jól végzett politikai munkát az emelkedő termelés számai ellenőrzik, egyre inkább átmegy Pártunk köztudatába és vele együtt erősödik az a tudat, hogy most már — mint az ország gazdáinak — megnőtt a felelősségünk. Mindenért, ami ebben az országban politikai, gazdasági, kulturális téren történik, mi vagyunk felelősek. Minél jobban átérezzük ezt a felelősséget, minél jobban áthatja ez a felelősségérzet mindennapi munkánkat, annál jobban tudjuk elvégezni a reánkháruló feladatokat, annál inkább meggyorsul a szocializmus építése, dolgozó népünk felvirágzása.
Annak a tudata, hogy a politikai felelősség mellett legalább olyan mértékben reánk hárul a gazdasági felelősség is, kiszélesítette, elmélyítette a kommunista munkát, közelebb vitte a gyárak esztergapadjaihoz és a szövetkezetek földjeihez. Egyben mutatója ez a jelenség annak, hogy Pártunk a feladatok sokoldalúságával és terebélyesedésével együtt nő és fejlődik.
Amikor egészséges Pártunknak ezeket az eredményeit, amelyek elmélyítették és megszilárdították nemzetvezető szerepét, ilyen élesen kidomborítom, ugyanakkor rá kell mutatnom egy sor hibára, melyeknek kiküszöbölése sürgős, mert tűrésük veszélyeztetné Pártunk további egészséges fejlődését.
Hogy miről van szó, azt bevezetésül azokkal a tapasztalatokkal szemléltetem, melyeket a Viharsarok vármegyéinek pártszervezeteivel kapcsolatban nyertünk. A Viharsarok vármegyéi tudvalevőleg megalakulásuk első napjaitól kezdve a kommunista mozgalom legerősebb bástyái voltak. Csanád, Csongrád, Békés megyékben már 1945-ben a kommunista szavazatok száma 20 és 30 százalék között váltakozott és messze meghaladta az országos átlagot. Ez természetes is volt, mert hiszen ezeknek a vármegyéknek a parasztsága évtizedes, sőt évszázados harcos múltra tekintett vissza.
De már az 1947-es választásoknál észrevettük, hogy mozgalmunk ezekben a megyékben egyhelyben topog és valami nincs rendben. Az elmúlt évben újra arra figyeltünk fel, hogy ezek a megyék mindenütt az utolsó sorba kerültek a vetéskampánynál, a gabonabeadásnál, a tervkölcsönjegyzésnél és egyebütt. Ezért három hónapja alaposan megvizsgáltuk az ottani pártszervezetek munkáját.
Az első tapasztalatunk az volt, hogy Pártunk országosan látható sikere pártszervezeteink vezetőségében fokozatosan erősödő önteltséget eredményezett. Elvtársaink egyre jobban lebecsülték a tömegek felvilágosításának és megnyerésének szükségességét és ami ezzel összefügg, lebecsülték az ellenség munkájának jelentőségét is. Addig, amíg a Dunántúlon pártszervezeteink nagyrésze tíz-húszas taglétszámmal, egy-egy akció végrehajtásánál rá volt kényszerítve, hogy igyekezzen a többi pártok, tömegszervezetek, pártonkívüliek támogatását megnyerni, addig a Viharsarokban az elvtársak a sikerektől elbizakodva úgy érezték és ma is úgy érzik, hogy a feladatok megoldásához elegendő a pártszervezet ereje.
Amikor például felvetettük a kérdést, hogy a szabotáló kulákokat miért nem leplezik le erőteljesebben a dolgozó parasztság előtt, miért nem igyekeznek őket meggyűlöltetni a falu lakosságával, a medgyesegyházi termelőbizottság egyik tagja ezt válaszolta: „Nincs nekünk szükségünk az ilyesmire, nem mer senki a védelmükre kelni, legfeljebb az orruk alatt morognak.” Ez a jelenség a „fordulat éve” óta országosan tapasztalható, de a Viharsarokban különösen élesen mutatkozik. A kulákok kérdésében néhol messze előreszaladnak, a Párt vonalától balra eltérő terveik vannak a kulákok likvidálására. Másutt meg virágzik a „jó kulák” elmélet, néhol még a Pártba is beveszik őket és a termelőszövetkezetek kérdésében hallgatólagos egységfrontba is kerülnek a kulákkal.
A felszabadulás előtti mozgalmakban résztvett idősebb elvtársak részéről tapasztalható, hogy igyekeznek a fiatalokat távoltartani a pártvezetőségtől és mindenféle pártmunkától azon a címen, hogy: „A fiatalokat a Horthy-rendszer nevelte”. — „Hol voltak ők akkor, amikor mi már harcoltunk?” Ennek eredményeként pártszervezeteink egy része elöregedett. Orosházán például a Párt átszervezése után is 513 pártmunkásból 431 35 éven felüli, nagyrészt 50 év körüli elvtárs. A fiatalabb elvtársak háttérbeszorításának egyik fő oka az, hogy az idősebb elvtársak látják, hogy a fiatalok jobban fejlődnek, pártiskolába mennek, bátrabban kezdeményeznek.
Tapasztalhattuk a felsőbb pártszervezetek intézkedéseivel kapcsolatos ellenállást. Amikor a csanádmegyei bizottság 4—5 községben női bíró megválasztását javasolta, régi elvtársaink megbotránkozva kérdezték: „Micsoda világ lesz itt, amikor a nők fognak nekünk parancsolni?” Amikor a pártonkívüli tömegek megnyeréséről van szó, ezek az elvtársak úgy teszik fel a kérdést: „Azoknak hízelegjünk, akik nevettek rajtunk, amikor a csendőrök vittek bennünket? Azokat agitáljuk, akik mostanáig nem találták meg az utat a Pártunkhoz? Ki van hatalmon hát, nem mi? Ha nem tetszik nekik valami, hát nem tudjuk őket kényszeríteni?”
Lépten-nyomon tapasztaltuk a parancsolgatást, a tömegek véleményének semmibevételét, az ellenség lebecsülését a pártszervezeteken belül is. Nem tartanak rendszeresen taggyűlést, a vezetőségek nem számolnak be munkájukról. Sőt, ha a tagság részéről kritikai hangok hallatszanak, akkor ezt a Párt egysége elleni támadásnak, frakciózásnak minősítik és a bírálót ledorongolják. Az önteltség eredményeképpen az éberség is eltompult.
Azt hiszem, kedves Elvtársak, hogy ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a Viharsarok vármegyéi, melyek 1945-ben az élen jártak, pártszervezeteink rossz munkája következtében visszaestek és a legrosszabb megyék közé kerültek. Amikor pártszervezeteinkben elharapózott az a szellem, mely meggyőzés helyett diktált nemcsak az ellenségnek, de a tömegeknek, végül saját elvtársaiknak is, amelyben nincs pártdemokrácia, ahol nem hallgatják meg, sőt elnyomják a tagság kritikáját és ahol még kevésbbé lehet szó önkritikáról, ott az út lefelé vezet.
Ahol elharapódzik az önelégültség, az elbizakodottság, az a szellem, hogy elég erősek vagyunk egyedül is, hogy nincs szükségünk a dolgozó tömegek támogatására, ott rögtön meglazul és később elvész a Párt és a tömegek egészséges kapcsolata, Pártunk elszigetelődik a dolgozó néptől. A kommunista öntudatos, szerény munkása Pártjának, osztályának, dolgozó népének. Ez sikereink titka. De ahol ez a szellem meglazul, ott hamarosan felüti fejét a bürokrácia, klikkek, csoportok alakulnak, állásvadászás, korrupció keletkezik, háttérbe szorítják az ifjakat, a nőket és tompul az éberség az ellenséggel szemben. Egyszóval jelentkeznek azok a bajok, melyek, ha kíméletlenül fel nem vesszük ellenük a harcot, előbb vagy utóbb, de lejtőre viszik a Pártot.
Mindjárt hozzá kell tennem, hogy ezek a jelenségek, melyeket a Viharsarokban tapasztaltunk, többé-kevésbbé a legtöbb szervezetünkben fellelhetők, ha nem is ilyen tömör formában. Különösen megnőtt a számuk, mióta a harc a reakcióval szemben lényegében eldőlt, mióta biztosan ülünk a nyeregben, és mióta elméletileg is megmagyaráztuk, hogy a népi demokrácia lényegében proletárdiktatúra. Azóta nem egyszer hallani, amikor elvtársaink meggyőzés helyett kényszert alkalmaznak, azzal indokolva, hogy „most proletárdiktatúra van”.
Mielőtt a hibák részletes taglalására rámennék, idézni akarom azt, amit nagy tanítóink, Lenin és Sztálin erről a kérdésről mondottak:
„A Párt tekintélye — tanítja Sztálin elvtárs — a munkásosztály bizalmán nyugszik. A munkásosztály bizalmát pedig nem az erőszak szerzi meg — az erőszak csak megöli azt — hanem a Párt helyes elmélete, a Párt helyes politikája, a Pártnak az osztály iránti odaadása, a munkásosztály tömegeivel való kapcsolata s ama készsége és képessége, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 168. old.*
Sztálin elvtárs felveti a kérdést:
„Mi a kölcsönös viszony a Párt és osztály és a munkásosztályon belül a párttag és a pártonkívüli között? Lenin ezt a viszonyt úgy határozza meg, mint «kölcsönös bizalmat a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között.»” ** U. o.*
Sztálin elvtárs ehhez megjegyzi:
„Ez … azt jelenti, hogy a Pártnak napról-napra ki kell vívnia a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a Párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya irányítójának, vezérének, tanítójának kell lennie.”* U. o. 159. old.*
És Sztálin elvtárs még hozzáteszi:
„1. A Párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme … nem a félelemre, vagy a Párt «korlátlan» jogaira épül, hanem a munkásosztály bizalmára a Párthoz, arra, hogy a munkásosztály támogatja a Pártot;
2. A Párt a munkásosztály bizalmát nem egyszerre és nem a munkásosztály elleni erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik révén meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy magával tudja vinni a munkásosztály tömegeit;
3. A Párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harcának tapasztalata támaszt alá s a munkásosztály bizalma nélkül a Párt nem vezet és nem vezethet igazán.”** U. o. 161. old.*
Sztálin elvtárs e megállapításai a parasztsághoz való viszonyunkra is érvényesek s Pártunkra mindenben illenek. Az a helytelen nézet például, hogy most már, az ellenség megverése után, nincs szükség nálunk meggyőzésre, hanem elég a kényszer alkalmazása, országszerte el van terjedve. Elfelejtik Lenin tanítását, aki azt mondotta: „Akkor alkalmaztuk helyesen és sikerrel a kényszert, ha előbb megteremtettük számára a meggyőzés alapját.”
Nem csoda, hogy olyan helyeken, ahol a kulákkal szemben a népi demokrácia jogos megtorlást alkalmaz — de Pártunk nem törődik azzal, hogy ez intézkedések jogosságáról a dolgozó parasztságot meggyőzze — helyenként a megrendszabályozott kulákok felé fordul a parasztság egyrészének szimpátiája.
Még súlyosabb azonban az eset, ha saját elvtársainkkal szemben alkalmaznak a pártszervezetek vezetői kényszert, ha meggyőzés helyett diktálnak, parancsolgatnak nekik. Hogy ilyesmi nemcsak a Viharsarokban, hanem egyebütt is előfordul, azt itt a pártközpontban nem egyszer tapasztaljuk. Egy-két gyakorlati példát említek meg. Az edelényi járásban Ziliz község párttitkára, aki egyben községbíró, postás, szövetkezeti ügyvezető, a kritikát elnyomja és diktatórikusan intézi a pártügyeket.
A győri megyebizottság a rajkai termelőszövetkezeti csoportban hibákat észlelt. A hibák kivizsgálásánál kiderült, hogy a csoport pártszervezetének titkára diktatórikusan vitte a dolgokat. Nem engedett senkit beleszólni a vezetésbe. Úgy a párttagságot, mint a pártonkívülieket a legkisebb hiányosságért az Államvédelmi Hatósággal fenyegette. Ordítozott az emberekkel és emellett még állandóan részegeskedett. Megtette, hogy a csoportnak a jó munkáért kapott könyveit nem engedte kiosztani azzal, hogy ha olvasni fognak, nem járnak el szemináriumra.
És ez nemcsak eldugott falvakban fordul elő, hanem nagy gyárakban is.
(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!