Év: 2023

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XVII.

Mint már említettem, az 1. Ukrán Front erői és eszközei elegendőek voltak, de a hadművelet előkészítése folyamán hibákat követtek el.

Itt újra szeretnék szólni a felderítésről, a fegyveres harc e nagyon fontos tényezőjéről. A háború tapasztalatai bebizonyították, hogy a felderítési adatok és azok helyes feldolgozása alapul szolgált a helyzetmegítéléshez, az elhatározás meghozatalához és a hadműveleti tervezéshez. Ha a felderítés nem képes pontos adatokat szolgáltatni, vagy ha az adatok elemzése során tévednek, az intézkedések valamennyi parancsnoki és törzsszinten elkerülhetetlenül hamis irányban vezetnek. S ennek következtében a hadművelet nem úgy fog kifejlődni, ahogyan azt előzetesen elképzelték.

Az történt, hogy a lvovi hadművelet előkészítése idején az 1. Ukrán Front felderítése nem tudta felfedni az ellenséges védelem egész rendszerét, a német parancsnokság hadműveleti tartalékainak – elsősorban a páncélos csapatoknak – elhelyezését. Ezért a frontparancsnokság nem tudta meghatározni a védelem áttörése idején várható ellenséges manővert. A tüzérségi és légi előkészítést komoly hibákkal tervezték, hiszen nem fedték fel teljesen az ellenség tűzrendszerét.

A tüzérségi tűz és a bombázás csak akkor hatásos, ha pontosan a célokra, nem pedig területekre vagy feltételezett célokra irányul. A területekre mért tüzérségi és légi csapások nem képesek megsemmisíteni az ellenséges védelmi rendszereket. Így volt ez a lvovi irányban is: sokat tüzeltek, de kellő eredmény nélkül.

És még egy fontos kérdés amelyet tisztázni kell, hogy feltárjuk az e hadművelet előkészítése során elkövetett hibákat. A gyalogságot közvetlenül támogató harckocsikról van szó.

Ismert dolog, hogy a gyalogság a támadó harcokban rendkívül érzékeny az ellenséges védelem tüzére. Mindaz, ami a tüzérségi előkészítés során épségben marad: géppuska, löveg, beásott harckocsi, kiserőd vagy tűzfészek – „földre fektetheti” a támadó gyalogságot és megakadályozhatja előrenyomulását. Ilyenkor nagy szerepet játszanak a gyalogságot kísérő harckocsik, amelyek lefogják a tüzérségi előkészítés után is megmaradt ellenséges tűzeszközöket.

Mindezt ugyancsak nem vették teljesen figyelembe. Érthetetlen, hogy a lvov-sandomierzi hadműveletet feldolgozó történészek miért hallgatták el az elkövetett hibákat.

A Brodi körzetében levő nagy német csoportosítás szétzúzása, az 1. Belorusz Front balszárnyának a lublini irányban és az 1. Ukrán Front jobbszárnyának a a rava-russzkajai irányban való sikeres előrenyomulása lehetővé tette az 1. Ukrán Front parancsnokságának, hogy Ribalko harckocsihadseregével északról és északnyugatról megkerülje Lvovot. E manőver célja az volt, hogy elvágják a lvovi csoportosítás visszavonulási útját a San folyón keresztül, s elfoglalják Przemyslt, a 38. és a 60. hadsereg, valamint a 4. harckocsihadsereg nyugati irányból mért kisegítő csapásaival pedig felszabadítsák Lvovot. Ebben az időben a front jobbszárny-csapatai sikeresen folytatták a támadást Sandomierz általános irányban. Július 22-én Konyevvel beszélgettem, s egyetértettünk abban, hogy miután a 3. harckocsihadsereg megszállta a San folyón átvezető hátsó utakat, Lvov feladására kényszeríti az ellenséget. Lényegében mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy Lvov feladása szinte biztos, a kérdés csak az, hogy egy nappal később vagy egy nappal előbb történik-e meg.

Július 23-án hajnalban felhívott Konyev és ezt mondotta:

– Épp az imént hívott a legfelsőbb főparancsnok. Mit agyaltak ott ki Zsukovval Sandomierz-zsel kapcsolatban? – mondotta. – Először Lvovot kell elfoglalni, azután jöhet Sandomierz.

– No és, Ön mit válaszolt, Ivan Sztyepanovics?

– Jelentettem, hogy a 3. harckocsihadsereget a lvovi csoportosítás hátába mérendő csapásra alkalmaztuk, s Lvov csakhamar a mienk lesz.

Megállapodtam Konyevvel, hogy délelőtt felhívom a főparancsnokot, a front csapatai pedig folytassák tevékenységüket az adott irányokban.

Amikor megkaptam a jelentést arról, hogy a Belorusz Front 2. harckocsihadserege felszabadította Lublint, felhívtam a főparancsnokot. Még a szobájában tartózkodott, de már tudott a dologról.

Meghallgatta az 1. Ukrán Front tevékenységéről szóló jelentésemet, majd megkérdezte:

– Az Ön számítása szerint, mikorra foglalják el Lvovot?

– Gondolom, két-három nap múlva.

Sztálin így válaszolt:

– Felhívott Hruscsov. Nem ért egyet a Ribalko hadseregének adott feladatokkal. A hadsereget kivonták a Lvov elleni támadásból, s ez – véleménye szerint – késlelteti a dolgok menetét. Ön és Konyev arra törekedjenek, hogy mielőbb elérjék a Visztulát. E nélkül semmire sem jutunk. És vegyék birtokba mihamarább Lvovot.

Nem maradt más hátra, mint hogy jelentenem kellett: Lvovot előbb elfoglaljuk, mint ahogy csapataink elérik a Visztulát.

Konyevet később nem akartam megzavarni e beszélgetés részleteivel.

Ribalko tábornok harckocsihadseregének ragyogóan végrehajtott 120 km-es megkerülő menet manővere, valamint a 38. és a 60. hadsereg kelet felől, továbbá a 4. harckocsihadsereg dél felől jövő nyomására az ellenség Lvovból Szambor irányában visszavonult. Július 27-én a szovjet csapatok bevonultak Lvovba.

Július 27-én elfoglaltuk Bialystokot. Ugyanazon a napon a főhadiszállás direktívája jóváhagyta arra vonatkozó elhatározásunkat, hogy az 1. Ukrán Front csapását a Visztula irányában fejlesszük ki, és az 1. Belorusz Fronthoz hasonlóan hídfőt foglaljunk e folyó nyugati partján. A front tevékenységének az volt a célja, hogy biztosítsa a Lengyelország teljes felszabadítására irányuló döntő hadműveletet.

Megkapva a főhadiszállás direktíváját, Konyev július 28-án azt a feladatot állította a 3. gárdahadsereg elé, hogy lendületes támadással a nap végére érje el a Visztulát, s menetből létesítsen hídfőt, majd foglalja el Sandomierzt. N. P. Puhov 13. hadseregének megparancsolta, hogy Sandomierz körzetében jusson ki a Wisloka folyó torkolatához, és vegyen birtokba hídfőt a Konary-Polaniec terepszakaszon. M. J. Katukov tábornok 1. gárda-harckocsihadseregének csapást kellett mérnie Baranow irányában, és el kellett érnie Bogoryja körzetét.

A sandomierzi irányban mozgott az 5. gárdahadsereg is, amelynek A. Sz. Zsadov altábornagy volt a parancsnoka.

Feltétlenül szólni kell arról a rendkívüli bátorságról, kezdeményezőkészségről és feszes együttműködésről, amelyet az 1. Ukrán Front csapatai tanúsítottak a széles és bővizű Visztulán való átkeléskor. Sajnos, nem lehettem e hadművelet szemtanúja, de az, amit a tábornokok és tisztek elmondottak, nagy hatással volt rám. Különösen a hadseregek és a front műszaki csapatai tűntek ki szervezett és bátor tevékenységükkel.

A belorusszijai, majd a lvov-sandomierzi hadműveletben a tartalékait kimerítő német hadvezetés nem tudott komolyan ellenállni a Visztulán átkelő 1. Ukrán Frontcsapataival szemben. Konyev marsall csapatai szilárdan megvetették lábukat a sandomierzi hídfőben.

Július 29-én napközben felhívott a főparancsnok és gratulált, hogy másodszor is kitüntettek a Szovjetunió Hőse „Aranycsillagával”. Majd Kalinyin hívott, ő is gratulált a kitüntetéshez és hozzátette:

– Tegnap az Állami Honvédelmi Bizottság a legfelsőbb főparancsnok javaslatára elhatározta, hogy a belorusszijai és a nyugat-ukrajnai hadműveletért is kitünteti Önt.

Ezen, a számomra oly emlékezetes napon sok üdvözlő táviratot és szóbeli gratulációt kaptam harcostársaimtól, elvtársaimtól. De leginkább természetesen annak örültem, hogy a Vörös Hadsereg megvetette lábát a Visztula nyugati partján, s kész volt arra, hogy teljesítse Lengyelországban felszabadító küldetését, majd behatoljon a fasiszta Németországba és befejezze annak szétzúzását.

A német hadvezetés felismerte a berlini irányban létesített hídfők jelentőségét, s mindent elkövetett, hogy felszámolja a magnuszewi, a pulavy és a sandomierzi hídfőt. Hatalmas erőket – köztük annyi páncélos és gépesített hadosztályt, amennyit csak tudott – irányított e hídfők ellen, de már elkésett. Az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front ugyanis annyi erőt és eszközt összpontosított a birtokba vett hídfőkben, hogy a német csapatok kénytelenek voltak visszavetni a Visztula mögé.

A két hónapig tartó harcokban a szovjet csapatok a németek két hatalmas hadászati csoportosítását zúzták szét, felszabadították Belorussziját, befejezték Ukrajna felszabadítását, megtisztították az ellenségtől Litvánia jelentős részét és Lengyelország keleti részét.

Az 1., 2. és 3. Belorusz, valamint az 1. Balti Flotta csapatai ezekben az ütközetekben végeredményben 70 ellenséges hadosztályt vertek szét, amelyek közül 30-at bekerítettek s személyi állományukat foglyul ejtették vagy megsemmisítették. Az 1. Ukrán Front csapatai a lvov-sandomierzi irányban folytatott támadás során több mint 30 hadosztályt zúztak szét.

A belorusszijai hadműveletben mutatkozott meg leginkább – minden szinten – a szovjet csapatok parancsnokságainak nagy tudása, amely az ellenséges csoportosítások gyors bekerítését és megsemmisítésüket célozta. A parancsnokságok ilyen művészete, a csapatok kiváló képzettsége és bátorsága eredményezte a legnagyobb német csoportosítás megsemmisítését a berlini hadászati irányban.

Miután szétzúztuk a „Közép” és az „Észak-Ukrajna” ellenséges hadseregcsoportokat, három hatalmas hídfőt vettünk birtokba a Visztulán és elértük Varsót, csapásmérő frontjaink Berlinhez közeledtek, amelytől immár csak mintegy 600 km választotta el őket.

Azzal, hogy a 2. és 3. Ukrán Front megsemmisítette az iasi-kisinyovi csoportosítást és felszabadította Moldavát, megteremtette a feltételeket Románia és Magyarország háborúból való kilépéséhez.

Mindent összevéve, létrejött a fasiszta tömb teljes szétverésének és a fasiszta Németország megsemmisítésének feltétele.

A nyugati hadászati irányban az arcvonal 600 km-rel került előbbre. Augusztus végén a Jelgava Ny-Siauliai Ny-Ostroleka-Pultusk-Praga (Varsó)-Magnuszew-Sandomierz-Sanok-Drogobics Ny-Csernovici Ny vonalon húzódott, s itt csatlakozott a 2. Ukrán Front arcvonalához.

Az északnyugati irányban a Balti Frontok a Leningrádi Fronttal és a Balti Flottával csapást készültek mérni az „Észak” német hadseregcsoport csapataira, hogy hamarosan felszabadítsák a balti köztársaságokat s szétzúzzák a német csapatoknak ezt a hatalmas csoportosítását is.

A nyugati hadszíntéren is kedvezőtlenül alakult a helyzet Németország számára. A normandiai harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek. S minthogy a német hadvezetés már nem tudott más arcvonalakról erősítést átdobni Észak-Franciaországba, a német csapatok az egész arcvonalon megkezdték a visszavonulást a Siegfried vonalra.

A szövetséges csapatok minden irányban üldözték a németeket. Róma elfoglalása után arra készültek, hogy Észak-Olaszországban folytassák a támadást. Az európai és a balkáni államokban rendkívül erősödött a népi felszabadító mozgalom. Különösen érezhetővé vált ez a németek számára Jugoszláviában, Lengyelországban, Albániában, Görögországban és Franciaországban. A német csapatok fővezérsége arra kényszerült, hogy jelentős erőkkel harcoljon a nemzeti felszabadító hadseregek ellen.

Ráadásul a legfontosabb német ipari objektumokra súlyos csapásokat mért a szövetségesek légiereje és a mi légierőnk. Ez csak súlyosbította Németország általános gazdasági és katonapolitikai helyzetét.

Úgy látszott, hogy a német fővezérség csapatainak megóvása, valamint nyugaton és keleten egyaránt keskeny arcvonalon mélyen lépcsőzött védelem kiépítése érdekében gyorsan visszavonja az „Észak” hadseregcsoportot, amelynek állományába kb. 60 hadosztály, 1200-nál több harckocsi és 7 ezer löveg tartozott.

Ám a hitlerista felső vezetés képtelen volt a politikai presztízs problémáin felülemelkedni, és ez csak gyorsította uralmának katasztrofális bukását.

Az 1944. évi nyári hadjárat jellemző sajátossága az volt, hogy tovább gyarapodtak a szovjet fegyveres erők, tökéletesedett a magasabb parancsnokságok és törzsek hadműveleti-hadászati művészete.

Országunk gyorsan helyreállított és erősödő ipara kielégítette csapataink egyre növekvő lőszer, felszerelési és szállítóeszköz szükségletét. Ennek volt köszönhető, hogy a nyári hadászati hadműveletek oly széles arcvonalon és nagy mélységben bontakozhattak ki, s támadó csoportosításaink oly gyors ütemben nyomulhattak előre. E hatalmas támadó hadműveleteket jól támasztotta alá az általános hadtápbiztosítás.

Az 1944. évi nyári hadjáratban a szovjet csapatok hét hatalmas hadműveletet folytattak le a német csoportosítások bekerítése és megsemmisítése érdekében. Ez felülmúlt minden előző hadjáratot. A három leghatalmasabb, döntő célú hadműveletek a belorusszijai, az iasi-kisinyovi és a lvov-sandomierzi voltak, amelyekben mint egy 127 ellenséges hadosztályt vertünk szét. Végeredményben a német csapatok védelmi arcvonalát a Nyugati-Dvinától a Fekete-tengerig terjedő 2200 km-es szakaszon szétvertük. Csapataink egyes irányokban 700 km mélyen nyomultak előre.

Az 1944. évi nyári hadjárat támadó hadműveleteiben részt vett mind a 12 front, az Északi, a Balti, valamint a Fekete-tengeri Flotta, valamennyi tavi és folyami flottilla.

Augusztus 22-én felhívott Antonov, a vezérkar főnöke, és közölte a főparancsnok utasítását: haladéktalanul jelentkezzem a főhadiszálláson. Antonov előzetesen tájékoztatott, hogy az Állami Honvédelmi Bizottság különleges feladatot állított elém.

Búcsút vettem barátaimtól és harcostársaimtól, s augusztus 23-án Moszkvába repültem. Még aznap este megérkeztem a fővárosba, s nyomban a vezérkarhoz indultam.

Az Állami Honvédelmi Bizottság a következő különleges feladattal bízott meg. A 3. Ukrán Front törzséhez kellett indulnom, hogy a frontot felkészítsem a Bulgária elleni háborúra, minthogy a bolgár kormány továbbra is együttműködött a fasiszta Németországgal.

Sztálin azt javasolta, hogy mielőtt elmegyek, feltétlen találkozzam Georgi Dimitrovval, hogy jobban megismerhessem Bulgária általános politikai helyzetét, a Bolgár Munkáspárt tevékenységét és a bolgár nép antifasiszta erőinek fegyveres harcát.

Georgi Dimitrov rendkívül szerény és lelkes ember benyomását keltette bennem. Minden gondolatából és következtetéséből a mély értelem és a politikai éleslátás sugárzott. Melegen fogadott és igen részletesen elmondott mindent, amit hasznos volt tudnom. Látszott, hogy nagyon jó és gyorsan működő kapcsolatai vannak a bolgár kommunisták földalatti szervezeteivel.

Dimitrov ezt mondotta:

– Bár Ön azzal a feladattal keresi fel a 3. Ukrán Frontot, hogy felkészítse csapatait a Bulgária elleni háborúra, de háború egészen biztosan nem lesz. A bolgár nép már nagyon várja a Vörös Hadsereget, hogy segítségével megdöntse Bagrjanov cári kormányát és megteremtse a Bolgár Népi Felszabadítási Front hatalmát. Önt nem ágyú- és géppuskatűzzel fogják fogadni, hanem a régi bolgár szokás szerint sóval és kenyérrel. Ami pedig a kormánycsapatokat illeti, aligha fogják megkockáztatni a Vörös Hadsereg elleni harcot. A rendelkezésemre álló adatok arról tanúskodnak, hogy a hadsereg szinte valamennyi egységénél nagy partizánerők vannak. Nem tétlenkednek, és készek arra, hogy lejöjjenek a hegyekből és támogassák a népi felkelést.

Egy kis szünet után folytatta:

– A szovjet csapatok sikerei igencsak erősítették a bolgár népi felszabadító mozgalmat. Pártunk e mozgalom élére állt és határozott irányban viszi a fegyveres felkelést, amely a Vörös Hadsereg megérkezésekor fog fellángolni.

Megköszöntem Dimitrovnak a beszélgetést, s ismét a vezérkarhoz mentem, hogy véglegesen tisztázzuk az elkövetkezendő bulgáriai hadművelet előkészítését. Szinte biztosra vettem, hogy nem lesz háború. De mi, katonák, feladatot kaptunk elöljáróinktól, s azt a legpontosabban kellett végrehajtanunk.

Abban az időben a 450 ezer fős bolgár fegyveres erők öt hadseregből és két önálló hadtestből álltak. A légierő 410 repülőgéppel, a haditengerészet pedig 80 német és bolgár harci és kiszolgáló hajóegységgel rendelkezett.⁷⁸ A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 240, op. 52495, d. 90, 11 269-271; f. 243, op. 20371, d. 61, 11. 44-45, 59-60. *

Augusztus végén repültem a 3. Ukrán Front törzséhez, amely Fetestiben települt, nem messze a Cernavodá-i Duna-hídtól. A háború folyamán légierőnk többször bombázta ezt a hidat, hogy megszakítsa a teherforgalmat a constantai kikötő és Románia fő körzetei között.

A 3. Ukrán Front parancsnoka F. I. Tolbuhin, a Szovjetunió marsallja volt. A front csapatai ebben az időben a Russze (Ruscsuk)-Duna-Fekete-tenger vonalon álltak. A front állományába tartozott a 37., a 46. és 57. összfegyvernemi hadsereg, valamint a 17. légi hadsereg. Hadműveletileg Tolbuhinnak rendelték alá a Fekete-tengeri Flottát és a Dunai Katonai Flottillát. A 2. és a 3. Ukrán Front csapatainak általános tevékenységét akkor Sz. K. Tyimosenko koordinálta sikeresen. Még aznap találkoztam vele Fetestiben, hogy megbeszéljük a front tevékenységének problémáit.

A hadműveleti-hadászati helyzet kedvezően alakult a déli irányban. Miután a 2. Ukrán Front sikeresen befejezte a iasi-kisinyovi ellenséges csoportosítás szétzúzását és felszabadította Románia nagy részét, gyorsan nyomult nyugati irányban a Balahszkij fennsíkon. Az Erdélyben és a Kárpátokban, valamint a Görögországban, Jugoszláviában és Albániában harcoló német csapatokat széttagoltuk és elszigeteltük egymástól. A Fekete-tengeren a Fekete-tengeri Flottánk, a levegőben pedig légierőnk volt az úr.

A 3. Ukrán Front tervének megfelelően 46. hadserege támadást készítette elő Esechivi-Kubrat, 57. hadserege Kocsmar-Sumen általános irányban. 37. hadserege Dobrics-Provadija irányából támadott. A 7. és 4. gárda gépesített hadtesteknek Karnobat-Burgasz irányában tevékenykedve, e helységeket a hadművelet második napján kellett elérniük.

Mivel a bolgár fasisztabarát kormány – a szovjet kormány többszöri figyelmeztetése ellenére – továbbra is megszegte a semlegességet és hatékonyan támogatta a hitlerista Németországot, a szovjet kormány szeptember 5-én hadba lépett Bulgáriával. Szeptember 6-án a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása parancsot adott a 3. Ukrán Frontnak a haditevékenység megkezdésére.

Szeptember 8-án reggel minden készen állt, hogy tüzet nyisson, de figyelőpontjainkról nem láttuk a célokat, amelyekre tüzelnünk kellett volna …

A szögtávcsöveken, a távcsöveken és szabad szemmel a szokásos békés életet láttuk a bolgár földön: a falvakban a házak kéményei füstölögtek, az emberek napi munkájukat végezték. Katonai egységeket sehol nem lehetett felderíteni.

Tolbuhin marsall megparancsolta, hogy az előrevetett osztagok induljanak meg. Még fél óra sem telt el, amikor az 57. hadsereg parancsnoka jelentette, hogy az út mentén elhelyezkedő egyik bolgár gyalogoshadosztály csapatainkat kibontott vörös zászlókkal és ünnepélyes zenével fogadta. Nem sokkal ezután a többi irányban is hasonló események történtek. A parancsnokok jelentették, hogy a szovjet csapatok spontánul barátkoznak a bolgár néppel.

Azonnal felhívtam a főhadiszállást.

Sztálin a következőket mondotta:

– Minden fegyvert hagyjanak meg a bolgár csapatoknál, hadd végezzék a megszokott feladatukat és várják kormányuk parancsát.

Ezzel az egyszerű aktussal a legfelsőbb főparancsnok a teljes bizalmát fejezte ki a bolgár nép és a bolgár hadsereg iránt, amelyek barátként fogadták a Vörös Hadsereget, s azt az erőt látták benne, amely felszabadítja őket a német megszállás és a fasisztabarát cári rendszer uralma alól.

Az országban előrenyomuló szovjet csapatokat mindenütt a legmelegebben fogadták. Hamarosan találkoztunk jól felfegyverzett partizánosztagokkal, amelyek több várost és katonai objektumot foglaltak el.

Minthogy Nis irányából Szófia felé várható volt a németek csapása, a főhadiszállás megparancsolta, hogy egy megerősített lövészhadtest helyezkedjék el a bolgár fővárosban.

Szeptember 8-án bevonultunk Várnába, Burgaszba és más körzetekbe. Amint a Fekete-tengeri Flotta erői a bolgár kikötőkhöz közeledtek, s légideszantot dobtunk le, a németek elsüllyesztették hajóikat. A hajók legénységét foglyul ejtettük.

A Bolgár Munkáspárt vezette bolgár nép szeptember 9-én megdöntötte a fasisztabarát kormányt és megalakította a Hazafias Arcvonal demokratikus kormányát, amely béketárgyalásokat javasolt a szovjet kormánynak.

Az Állami Honvédelmi Bizottság nyomban megparancsolta a főhadiszállásnak, hogy állítsa le csapataink előrenyomulását Bulgáriában.

A Legfelsőbb Főparancsnokság utasításának megfelelően szeptember 9-én 21 órakor megállítottuk csapatainkat és a kijelölt körzetekben helyeztük el őket. Örültünk annak, hogy ebben a „háborúban” egyik félnek sem voltak veszteségei. Mindebben fegyveres erőnk felszabadító küldetése nyilvánult meg. Kifejezte a dolgozó tömegeknek azt az erejét, hogy meg tudták dönteni a népellenes rendszert.

Akkor nem sikerült közelebbről megismernem ezt az országot, amellyel népünket az elnyomók elleni közös harc évszázados barátsága kötötte össze.

1956-ban feleségemmel Várnában üdültem, s bejártuk szinte az egész országot. Mindenütt azt tapasztaltuk, hogy a bolgár nép nagy gonddal és szeretettel őrzi azoknak az orosz katonáknak az emlékét, akik életüket adták boldogabb jövőjéért. Öröm volt látni, milyen alkotó lendülettel dolgozik a bolgár munkásosztály, parasztság és értelmiség a kommunista párt vezetésével, átállítva az országot szocialista alapokra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XVII.

Július 11-re a bekerített és ellenálló német csapatokat szétzúztuk, katonáik fogságba estek vagy elestek. Az 57 ezer fogoly között 12 tábornok – három hadtestparancsnok és kilenc hadosztályparancsnok volt. Néhány napig még eltartott azoknak az ellenséges katonáknak és tiszteknek összeszedése, akik megpróbáltak áttörni a sajátjaikhoz. A németek azonban ugyancsak gyorsan vonultak vissza, és így ezek végül is nem tudtak eljutni főerőikhez. A körzet megtisztításában nagy segítségünkre voltak a helybeliek és a partizánok, a belorusz erdők igazi gazdái.

Figyelembe véve, hogy a nyugat felé kialakult rést az ellenség csak a főirányokban zárta le, július 4-én a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása parancsot adott a támadás folytatására. Nevezetesen:

– az 1. Balti Frontnak Siauliai általános irányban, jobb szárnyával Daugavpils felé, bal szárnyával Kaunas irányban kellett harcolnia;

– a 3. Belorusz Front Vilnius irányában, részerőivel Lida felé támadott tovább;

– a 2. Belorusz Frontnak Novogrudok-Grodno-Bialystok irányában kellett támadnia;

– az 1. Belorusz Front Baranovicsi-Breszt irányában támadt tovább, és hídfőt kellett foglalnia a Nyugati-Bug túlpartján.

Július 7-én, amikor már Minszktől keletre és délkeletre befejeződött a körülzárt ellenséges csoportosítás főerőinek a felszámolása, az 1., a 3. Belorusz és az 1. Balti Front előrevetett osztagai pedig már Minszktől jóval nyugatra Vilnius-Baranovicsi-Pinszk körzetében harcoltak, felhívott Sztálin és megparancsolta, hogy repüljek Moszkvába.

Július 8-án reggel érkeztem, s miután rendbe szedtem magam, elindultam a Honvédelmi Népbiztosságra. Mielőtt a főparancsnokkal találkoztam volna, tisztába kellett jönnöm az utóbbi napokban kialakult helyzettel.

Antonov, mint mindig, most is jól rendszerezve mondanivalóját, pontosan jelentette a helyzetre vonatkozó elemzéseit és a vezérkar véleményét az események közeli alakulásáról. Jelentése közben elégedetten állapítottam meg, hogy hadműveletileg és hadászatilag milyen képzett a vezérkar és annak vezető állománya!

Déli egy óra körül Sztálin felhívta Antonovot és utánam érdeklődött. Miután több kérdést tisztáztak, megparancsolta Antonovnak, hogy egy óra múlva legyünk nála. Pontosan 14 órakor ott is voltunk. Sztálin jó hangulatban volt, tréfálkozott.

Beszélgetésünk alatt Vaszilevszkij közvetlen vonalon jelentkezett és beszámolt a főparancsnoknak az 1. Balti és a 3. Belorusz Front arcvonalán nemrég lezajlott eseményekről. Vaszilevszkij jelentése kedvező lehetett, mert Sztálin még vidámabb lett.

– Még nem reggeliztem, üljünk asztalhoz, majd ott folytatjuk – mondotta.

Bár Antonov és én már reggeliztünk, elfogadtuk a meghívást.

Reggeli után arról beszélgettünk, mik a lehetőségei Németországnak a két arcvonalon – az ellenünk és a Normandiában partraszállt szövetségesek ellen – folytatott háborúban, és szóba került a szovjet csapatok szerepe és feladata is a háború befejező szakaszában.

Sztálin pontosan és világosan fejtette ki a kérdésekről alkotott véleményét. Ez arra vallott, hogy előzőleg már alaposan átgondolta azokat. Bár a főparancsnok jogosan számolt azzal, hogy elegendő erőnk és eszközünk van ahhoz, hogy egyedül verjük le a fasiszta Németországot, őszintén örült az európai második front létrehozásának. Hisz ez megrövidítette a háborút, erre pedig a szovjet népnek szüksége volt.

Abban, hogy Németország véglegesen elvesztette a háborút, egyikünk sem kételkedett. Ez már 1943-ban és 1944-ben eldőlt a szovjet-német arcvonalon vívott ütközetben. Most csak arról beszélgettünk, hogy milyen gyorsan és milyen katonai politikai eredményekkel fog befejeződni.

Megérkezett V. M. Molotov és az Állami Honvédelmi Bizottság több tagja.

Azt vitatva, hogy mik a lehetőségei Németországnak a fegyveres harc folytatására, valamennyien egyetértettünk abban, hogy már kimerítette ember- és anyagi tartalékait, ugyanakkor a Szovjetunió Ukrajna, Belorusszija, Litvánia és más körzetek felszabadításával jelentős tartalékokhoz jut a partizánegységek és a megszállt területen maradtak soraiból.

S végül, a második front létrehozása arra kényszeríti Németországot, hogy valamennyivel több erőt tartson nyugaton.

Felvetődött a kérdés: miben reménykedik a hitleri Németország az adott helyzetben?

Erre a legfelsőbb főparancsnok ezt válaszolta:

– Hazárdjátékot folytat, az utolsó percig keverve a kártyát.

– Hitler bizonyára megpróbálja, hogy bármi áron különbékét kössön az amerikai és angol kormánykörökkel – egészítette ki Molotov.

– Valószínű – mondta Sztálin -, de Roosevelt és Churchill nem alkuszik Hitlerrel. Németországgal kapcsolatos politikai érdekeiket nem a népek előtt hitelüket vesztett hitleristákkal való tárgyalások útján akarják biztosítani, hanem egy nekik megfelelő német kormány segítségével.

Aztán a főparancsnok megkérdezte tőlem:- Meg tudják-e kezdeni csapataink Lengyelország felszabadítását, és el tudják-e érni a Visztulát megállás nélkül? Melyik szakaszon lehetne alkalmazni az 1. Lengyel Hadsereget, amely már kellő harci tapasztalatokra tett szert?

– Csapatainknak nemcsak a Visztuláig kell eljutniuk – válaszoltam -, hanem hídfőt is kell létesíteniük, hogy a berlini hadászati irányban biztosítva legyenek a további támadó hadműveletek. Az 1. Lengyel Hadsereget pedig a varsói irányban kell alkalmazni.

Antonov egyetértett velem. Jelentette a főparancsnoknak, hogy a német hadvezetés nagy csoportosításokat (bennük páncélos magasabbegységeket) dob át, hogy lezárja azt a rést, amely nyugati frontjaink tevékenysége nyomán keletkezett. Ezzel jelentősen meggyengítette az 1. Ukrán Fronttal szembenálló csoportosítást.

Azután arról számolt be Antonov tábornok, hogyan folyik az anyagi tartalékok és a feltöltés összpontosítása az 1. Ukrán Frontnál és az 1. Belorusz Front bal szárnyán; ezek ugyanis a korábbi terveknek megfelelően támadásra készülnek.

– Önnek kell most az 1. Ukrán Front tevékenységét is koordinálnia – mondotta nekem Sztálin. – Fő figyelmét az 1. Belorusz Front bal szárnyára és az 1. Ukrán Frontra fordítsa. Az általános tervet és az 1. Ukrán Front feladatait ismeri. A főhadiszállás előzetes terve nem változott, a front tervét pedig megismerheti a vezérkarnál.

Ezt követően a Vaszilevszkij által koordinált csapatok lehetőségeit vitattuk meg.

Megjegyeztem a legfelsőbb főparancsnoknak, hogy helyesebb lenne, ha számottevően megerősítenénk Vaszilevszkij frontcsoportját és a 2. Belorusz Frontot, s Vaszilevszkijnek azt a feladatot adnánk, hogy szigetelje el az „Észak” német hadseregcsoportot és foglalja el Kelet-Poroszországot.

– Mi az, összebeszéltek talán Vaszilevszkijjel? – kérdezte a főparancsnok. – Ő is azt kérte, hogy erősítsük meg.

– Nem beszéltünk össze. De ha ő is ezt kérte, helyesen cselekedett.

– A németek a végsőkig tartani fogják Kelet-Poroszországot. Esetleg elakadhatunk ott. Először fel kell szabadítanunk a Lvovi-területet és Lengyelország keleti részét. Holnap találkozni fog nálam Bieruttal, Osubka-Morawskyval és Rola-Zymierskivel. Ők képviselik a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot. Július harmadik hetében felhívást akarnak intézni a lengyel néphez. Megbízottunkként a lengyelekhez küldjük Bulganyint, a haditanács tagjaként Rokosszovszkijnál hagyjuk Tyelegint.

Július 9-én a főparancsnok a jelenlétemben még egyszer megvizsgálta az 1. Belorusz Front koveli támadó hadműveletének tervét, amely a következőket irányozta elő:

– a kovel-lublini csoportosítás szétzúzását;

– Breszt elfoglalását a front jobbszárny-csapataival való együttműködésben;

– a Visztula elérését széles arcvonalon és hídfő létesítését a folyó nyugati partján.

Július 10-én foglalkoztam az 1. Ukrán Front parancsnokságának tervével és tanulmányoztam a front felkészültségét a hadműveletre. Az 1. Ukrán Frontnak két hatalmas csapást kellett mérnie: az egyiket a lvovi, a másikat a rava-russzkajai és erőinek egy részével a sztanyiszlavi irányban. A hadművelet mélysége mintegy 220-240 km volt. A front csapásai 100-120 km széles arcvonalszakaszt öleltek fel.

Itt 80 hadosztályt, tíz harckocsi- és gépesített hadtestet, négy harckocsi és rohamlöveg dandárt, 13 900 löveget és aknavetőt, 2200 harckocsit és rohamlöveget és 3000 repülőgépet összpontosítottunk. 1 millió 200 harcosunk készült itt támadni.

A csapatoknak ez a mennyisége több volt a kelleténél a hadművelet végrehajtásához. Úgy gondoltam, hogy ésszerűbb lesz, ha az 1. Ukrán Front erőinek egy részével Kelet-Poroszország irányában mérünk csapást. Ám Sztálin valahogy nem akart ebbe beleegyezni.

Július 9-én este meghívást kaptam Sztálin villájába, ahol már ott volt Bierut, Osubka-Morawsky és Rola-Zymierski. A lengyel elvtársak beszámoltak a megszállóktól már ötödik éve szenvedő népük nehéz sorsáról. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság és a Krajowa Rada Narodowa tagjai áhították hazájuk mielőbbi felszabadulását. A baráti eszmecserén elhatároztuk, hogy az első város Lublin lesz, ahol a Krajowa Rada Narodowa kifejti szervező munkáját.

Július 11-én kora reggel repülőgépen az 1. Ukrán Fronthoz indultam, s még aznap meg is érkeztem.

Harcálláspontomat Luck körzetében telepítettem, hogy közel legyek az 1. Belorusz Front koveli csoportosításához és az 1. Ukrán Front csapataihoz is.

Miután csapataink teljesen felszámolták a Minszk körzetében bekerített ellenséges erőket, támadásukat sikeresen fejlesztették tovább. Az egyes irányokban a németek megpróbálkoztak az ellenállással, de ezt megtörtük. A fasiszták az egész arcvonalon hosszában megkezdték visszavonulásukat a Siauliai-Kaunas-Grodno-Bialystok-Breszt vonalára.

Sikeresen haladt az 1. Ukrán Front július 13-án kezdődő támadása a ravaruszkajai irányban. Legsikeresebben V. N. Gordov tábornok 3. és N. P. Puhov tábornok 13. hadseregének csapatai harcoltak.

A lvovi irányban július 14-én kezdődött a támadás, de több oknál fogva nem sikerült nyomban áttörni az ellenség védelmét. Sőt, mi több, a németek erős ellencsapást mértek Zolocsev körzetéből K. Sz. Moszkalenko 38. hadseregére és visszaszorították azt. A helyzetet P. Sz. Ribalko 3. harckocsihadserege hozta rendbe, amelyet július 16-án, meglehetősen bonyolult körülmények között vetettek ütközetbe.

Július 17-én a 3. harckocsihadsereg mögött támadásba lendült D. D. Leljusenko 4. harckocsihadserege, amely kimélyítette a sikert. A 60. és 38. hadsereg, valamint a 3. és 4. harckocsihadsereg együttes erőkifejtéssel a lvovi irányban is visszaszorította az ellenséget. Előrenyomulásuk üteme azonban lassú volt.

Július 18-án estére az 1. Ukrán Front csapatai már áttörték a német csapatok védelmét, s általában 50, helyenként azonban 80 km-t is előrenyomultak, közben Brodi körzetében bekerítették az ellenség mintegy nyolc hadosztályból álló csoportosítását.

Ezen az emlékezetes napon indult meg Kovel körzetéből a lublini irányban az 1. Belorusz Front balszárny-csapatainak a támadása. Ettől kezdve mozgásba jött az 1. Belorusz Front valamennyi hadserege. El kell ismerni, hogy e front parancsnoksága, törzse és hadtápszervei a hadművelet idején mindvégig okosan és szervezetten vezették a csapatokat, s időben biztosítottak számukra minden szükségeset.

E négy frontnak a „Közép” hadseregcsoportra mért hatalmas csapásai szétzúzták a németek 3. páncélos, valamint 4. és 9. összfegyvernemi hadseregét. Az ellenség hadászati arcvonalába mintegy 400 km széles és 500 km rést ütöttünk, amelyet a német hadvezetés nem tudott mivel gyorsan lezárni.

A német fővezérség július második felében súlyos helyzet előtt állt, amelyet csak bonyolított a 2. és 3. Balti Front támadásba való átmenete és a szövetségesek partraszállt erőinek nyomása Nyugaton.

Buttlar német tábornok ezzel kapcsolatban írta: „a »Közép« hadseregcsoport szétzúzása véget vetett a németek szervezett ellenállásának Keleten”.⁷⁷ Mirovaja vojna 1935-1945 gg. Cikkgyűjtemény. Izd. Inosztrannoj lityeraturi, 1957. 240. old. (oroszul). *

Ennek ellenére meg kell mondani, hogy a „Közép” hadseregcsoport parancsnoksága e rendkívül bonyolult helyzetben megtalálta a legcélszerűbb tevékenységi módokat. Minthogy nem volt összefüggő védelmi arcvonala, és ennek létrehozására hiányoztak a szükséges erők, a német hadvezetés elhatározta, hogy főleg korlátozott ellencsapásokkal tartóztatja fel támadó csapatainkat. E csapások fedezete alatt a hátsó terepszakaszokon védelemre rendezkedtek be a Németországból és a szovjet német arcvonal más szakaszairól átdobott csapatok.

Az 1. Belorusz Front balszárnyának a 47. hadseregéből, a 8. gárdahadseregből, a 69. hadseregből és a 2. gárda-harckocsihadseregből álló csapásmérő csoportosítását egy légi hadsereg támogatta. Ugyanitt tevékenykedett az 1. Lengyel Hadsereg, amelynek Siegmund Berling altábornagy volt a parancsnoka. Miután az 1. Belorusz Front átkelt a Bugon, Lengyelország keleti területeinek az irányában támadott, megkezdve a lengyel nép felszabadítását a német megszállás alól.

Július 23-án a 2. harckocsihadsereg az összfegyvernemi hadseregek előtt harcolva menetből felszabadította Lublint, 24-én pedig (Sz. I. Bogdanov tábornok megsebesülése után A. I. Radzijevszkij tábornok vette át a hadseregparancsnokságot) lendületesen rohamozva előrevetett egységeik Demblin körzetében elérték a Visztulát.

Itt csapataink felszabadították a majdaneki haláltábor foglyait. Ismert, hogy a fasiszták ebben a táborban mintegy másfél millió embert pusztítottak el, közöttük öregeket, asszonyokat és gyerekeket. Azt nem lehet elfelejteni, amit a szemtanuk mondottak el nekem. A fasiszták majdaneki kegyetlenkedéseinek részleteit később az egész világ megismerte, s az emberiség elleni legszörnyűbb bűnnek minősítették.

Július 28-án az 1. Belorusz Front csapatai – miután szétzúzták az ellenség breszti csoportosítását – felszabadították Bresztet és a dicső erődöt, amely 1941-ben a fasiszták első csapását fogta fel, s századokra híressé vált védőinek tömeges hősiessége révén.

A „Közép” hadseregcsoport szétzúzása a partizánokkal való szoros együttműködésben folyt. Csapataink támadásának idején a partizánok több hadműveletet folytattak a vasutak és közutak ellen, lerombolták a hidakat és a fontos vasúti létesítményeket. Kb. 150, csapatokat és technikai eszközöket szállító szerelvényt siklattak ki. A partizánoknak a német csapatok hadtápvonalai ellen folytatott tevékenysége megbénította a szállító és ellátó szervek munkáját, s ez még jobban aláásta a német katonák és tisztek erkölcsi állapotát.

A 8. gárdahadsereg és a 69. hadsereg a 2. harckocsihadsereg és más gyorsan mozgó csapatok mögött nyomult előre. E két hadsereg július 25-én elérte a Visztulát, s azonnal megkezdte Magnuszew és Pluawy körzetében a folyón való átkelést. E hídfők később történelmi szerepet játszottak Lengyelország felszabadításában és a visztula-oderai hadműveletben.

A német hadvezetés, minthogy tisztában volt a Visztulán elfoglalt hídfők jelentőségével, nagy erőket vetett be – közöttük a „Hermann Göring” SS páncéloshadosztályt – a 8. és a 69. hadsereg csapatai ellen. Véres harcok lángoltak fel a hídfőkért, de csapataink súlyos veszteségeket okozva rendre visszaverték az ellenség elkeseredett rohamait.

Csak elismeréssel lehet szólni a 69. hadsereg és a 8. gárdahadsereg parancsnokairól, V. J. Kolpakcsi és V. I. Csujkov tábornokról. Nagy hozzáértéssel és határozottsággal vezették a Visztulái hídfők elfoglalásáért és megtartásáért vívott ütközeteket.

Kimagasló hősiességet tanúsítottak azok a katonák és tisztek, akik elsőként keltek át a Visztulán és léptek a nyugati partra.

A magnuszewi hídfőben beszélgettem a 79. gárda-lövészhadosztály 220. gárdaezredének sebesültjeivel. Az egyikük mondotta el a következőket:

– Századunk azt a parancsot kapta, hogy hajnal előtt keljen át a Visztula nyugati partjára. Alig több mint ötven emberünk volt. A századot V. T. Burba hadnagy vezette. Alighogy partra szálltunk, lőni, majd rohamozni kezdett bennünket az ellenség. Az első rohamot visszavertük, de aztán jött a második, majd a harmadik. A következő napon szinte szünet nélkül rohamoztak az ellenséges harckocsik és gyalogosok. Az utolsó roham különösen elkeseredett volt. Mindössze 12 emberünk maradt.

Az ellenség utolsó rohama előtt Burba hadnagy így szólt hozzánk: „Fiúk, kevesen maradtunk. Estére megérkezik az erősítés, de addig az utolsó csepp vérünkig kitartunk, s nem mozdulunk innen.”

Hamarosan újból rohamoztak a harckocsik s a mintegy századnyi gyalogos. Néhány harckocsi egészen a közelünkbe ért. Parancsnokunk egy köteg kézigránáttal felrobbantotta az egyiket, egy másik köteg gránáttal pedig a következő harckocsi alá vetette magát. A rohamot visszavertük, de parancsnok nélkül maradtunk. Az egész századból már csak hatan harcoltunk. Hamarosan megérkezett az erősítés, s az elfoglalt terepszakaszt megtartottuk …

Parancsnokának hőstettéről mesélve, a katona nem tudta visszafojtani könnyeit. Én sem tudtam higgadtan hallgatni őt, és keserűen gondoltam arra, hány ilyen bátor emberünk esett el. V. T. Burba hadnagyot halála után csakhamar a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

Ugyanakkor vitte végbe hőstettét P. A. Hljusztyin komszomolista, ugyancsak a 220. ezred 4. századának harcosa. Burba hadnagyhoz hasonlóan, a harc leghevesebb pillanatában egy kézigránátköteggel egy ellenséges harckocsi alá vetette magát, hogy élete feláldozásával állítsa meg az ellenséges rohamot. Halála után ő is megkapta a Szovjetunió Hősét megillető „Aranycsillagot”.

A háború vége felé közeledve éppúgy, mint annak első napjaiban, a szovjet emberek készen álltak arra, hogy életüket áldozzák a Hazáért …

Az 1. Belorusz Front koveli csapásmérő csoportosításának sikeres tevékenysége és kijutása a Visztulához nagy hatással volt a lvov-sandomierzi hadműveletre, amely kezdetben, a lvovi irányban, nem úgy folyt, ahogyan azt a front parancsnoksága és a főhadiszállás elvárta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XVII.

Június 14-én és 15-én az 1. Belorusz Front parancsnoka foglalkozást vezetett le a küszöbönálló hadműveletről a 65. és a 28. hadseregnél, amelyen a főhadiszállás tisztjeinek egy csoportjával én is részt vettem.

A foglalkozásba bevonták a hadtest- és hadosztályparancsnokokat, a tüzér- és más fegyvernemi főnököket. A foglalkozáson részleteiben dolgozták fel a lövész- és harckocsi-magasabbegységek feladatait, a tüzérségi támadás, valamint a tüzérség és a légierő együttműködési tervét. A fő figyelmet a tevékenységi sáv terepviszonyaira, az ellenséges védelem felépítésének gondos tanulmányozására és arra fordították, milyen módon lehet a leggyorsabban elérni a szluck-bobrujszki utat. Arról volt ugyanis szó, hogy ha ezen az úton a csapatok elérik és elfoglalják Bobrujszkot, lezárhatják a zslobin-bobrujszki csoportosítás visszavonulási útjait.

A következő három napon hasonló foglalkozásokat tartottak a 3., a 48. és a 49. hadseregnél. E foglalkozásokon sikerült közelebbről megismernünk azokat a parancsnokokat, akik azután támadásra vezették csapataikat az olyan nagy ellenséges csoportosítás szétzúzására, mint amilyen a „Közép” hadseregcsoport volt, amely a legfontosabb hadászati irányban helyezkedett el. E parancsnokokra nagy felelősség hárult, hiszen a „Közép” hadseregcsoport szétzúzásait jelentette, hogy teljesen kiűzzük az ellenséget a belorusz földről és Lengyelország keleti területéről.

Ugyanebben az időszakban jelentős kiképzési és politikai nevelő munka folyt a két front egységeinél és alegységeinél. Ennek során kidolgozták a tűzfeladatokat, a roham és a támadás során a harckocsikkal, tüzérséggel és légierővel való együttműködés harcászati és technikai kérdéseit, s megmagyarázták a csapatok előtt álló feladatokat. Az ilyen előkészítés elengedhetetlen minden nagy hadművelet előtt, s ez be is igazolódott. A csapatok összehangoltabban és sikeresebben harcoltak, s kisebb veszteségeket szenvedtek.

Az egységek, magasabbegységek és hadseregek törzsei részletesen kidolgozták a vezetés és összeköttetés problémáit. A figyelő- és harcálláspontokat előre telepítették, beásták és felszerelték figyelő- és híradó eszközökkel; pontosították áttelepülésük rendjét és a csapatok vezetését az ellenség üldözése során.

A frontok, a hadseregek és a csapatok felderítő szervei még egyszer gondosan tanulmányozták az ellenség védelmi rendszerét, technikai és hadműveleti tartalékait, kidolgozták és eljuttatták a csapatokhoz a felderítési adatokat tartalmazó vázlatokat, térképeket.

Hatalmas munkát végzett a fronthadtáp, hogy biztosítsa a technika, a lőszer, az üzemanyag és élelmiszer gyors és rejtett szállítását és eljuttatását a csapatokhoz. A komoly nehézségek ellenére mindent elvégeztek határidőre. A két front csapatai, a bonyolult terepviszonyok ellenére, időben megkaptak mindent, amire a támadáshoz szükségük volt.

Június 22-én a két front harcfelderítést folytatott. Ennek eredményeképp sikerült pontosítani az ellenség peremvonalának tűzrendszerét és néhány olyan üteg elhelyezését, amelyet korábban nem fedtek fel.

A belorusszijai hadművelet hatalmas térségben bontakozott ki: 1000 km-nél szélesebb arcvonalon (a Nyugati-Dvinától a Pripjatyig) és 600 km mélységben (a Dnyepertől a Visztuláig és a Narevig). Az elkövetkezendő heves ütközetekben 800 ezer ellenséges katonával kellett összecsapnunk, akik 9500 löveggel és aknavetővel, 900 harckocsival és rohamlöveggel, valamint 1300 harci repülőgéppel rendelkeztek, s mintegy 250-270 km mélységű, előkészített védelmet kellett leküzdenünk.

A szovjet csapatok belorusszijai támadására a háború harmadik évében került sor. Az eltelt három esztendő alatt történelmi jelentőségű események játszódtak le: a Szovjetunió fegyveres erői több nagy ütközetben szétzúzták a fasiszta csapatokat és megtisztították a Haza földjét népünk leggonoszabb ellenségétől. Az új ütközet előtt csapatainkat az a biztos tudat hatotta át, hogy szétzúzzák a „Közép” német hadseregcsoportot.

Kétségtelenül az is lelkesítette őket, hogy a szövetségesek június 6-án partra szálltak Normandiában és megnyitották Európában a második frontot. Bár a fasiszta Németország sorsa gyakorlatilag már megpecsételődött, a szovjet harcosok örömmel fogadták a második front megnyitását, mert tudták, hogy ez meggyorsítja a fasizmus végleges szétzúzását és közelebb hozza a háború befejezését.

Az általános támadást június 23-án kezdték meg az 1. Balti Front (parancsnok I. H. Bagramjan vezérezredes, a haditanács tagja, D. Sz. Leonov tábornok, törzsfőnök V. V. Kuraszov tábornok), a 3. Belorusz Front (parancsnok I. D. Csernyahovszkij vezérezredes, a haditanács tagja V. J. Makarov tábornok, törzsfőnök A. P. Pokrovszkij tábornok) és Zaharov vezérezredes 2. Belorusz Frontjának a csapatai. A következő napon ment át támadásba Rokosszovszkij vezérezredes 1. Belorusz Frontja.

A frontok tevékenységével már korábban összehangolva aktív tevékenységbe kezdtek az ellenség hátában a partizánosztagok, -egységek és -magasabbegységek. A frontok törzseiben a partizánmozgalmat irányító osztályok dolgoztak. Ezek hatalmas munkát végeztek a partizánegységekkel való összeköttetés fenntartása, tevékenységük anyagi-technikai biztosítása és koordinálása terén. Meg kell mondanom, hogy a belorusszijai hadművelet folyamán a partizánegységek és -osztagok rendkívül aktívan tevékenykedtek. Ezt nagyban elősegítette az erdős terep. Ezeken a területeken egyébként az 1941-es visszavonulásunk idején sokkal több tiszt és katona maradt, mint bárhol másutt.

Már a belorusszijai támadás első napjaitól heves ütközetek bontakoztak ki valamennyi irányban a földön és a levegőben egyaránt, bár az időjárási viszonyok némileg korlátozták mindkét fél légi tevékenységét. A vezérkar útján hamarosan megtudtam, hogy Vaszilevszkijnél sikeresen halad az ellenséges védelem áttörése. Ennek mindnyájan nagyon örültünk.

Szép sikereket ért el a 2. Belorusz Front is, amelynek a Grisin tábornok vezette 49. hadserege a mogiljovi irányban áttörte az ellenség védelmét, és menetből hídfőt foglalt a Dnyeper partján.

Az 1. Belorusz Front Paricsi irányában mért csapása a tervnek megfelelően bontakozott ki. Panov tábornoknak az áttörésbe bevetett 1. harckocsihadteste már az első napon Bobrujszk irányában 20 km-re mélyítette ki az áttörést. Ez lehetővé tette, hogy másnap reggel bevessék Plijev tábornok lovas-gépesített csoportját.

Június 25-én a Plijev-csoport és Panov hadteste szétverte az ellenség visszavonuló egységeit, és gyorsan nyomult előre. Jól haladt a 28. és a 65. hadsereg csapása is. A harckocsi- és tüzércsapatok a paricsi irányban az erdős és mocsarakkal tarkított terepet úgy „eltúrták”, hogy azon még a vontatók is nehezen tudtak áthaladni.

A műszaki csapatok katonái és a sikeres áttörés által fellelkesült valamennyi fegyvernemhez tartozó harcosok megfeszítették minden erejüket, hogy a lehető leggyorsabban oszloputat készítsenek ebben az irányban. Ez hamarosan el is készült, s számottevően könnyebb lett a hadtáp munkája.

A „Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja 1941-1945-ig. Rövid történet” című munkában a belorusszijai hadművelet⁷⁶ 347-348- old. (oroszul). * leírása során nem egészen pontosan ismertették a Rogacsev körzetében történteket. E körzetben az eseményekben bekövetkezett fordulatot a front paricsi csoportosításának sikeres tevékenysége eredményezte. De valójában mindez egy kissé másképp történt.

A rogacsev-bobrujszki irányban nem derítették fel eléggé az ellenség védelmét a hadművelet előkészítése idején. Ennek következtében helytelenül értékelték annak ellenállóképességét. így azután a 3. és a 48. hadseregek számára túlságosan széles áttörési szakaszt jelöltek ki. Ráadásul e hadseregek nem rendelkeztek elegendő áttörő eszközzel. Én pedig mint a főhadiszállás képviselője, nem javítottam ki idejében a frontparancsnokság tévedését.

Még egy olyan körülményről kell említést tennem, amely késleltette csapataink tevékenységét ebben a körzetben. Amikor a védelem áttörésére vonatkozó elhatározáson dolgoztak, A. V. Gorbatov altábornagy, a 3. hadsereg parancsnoka azt javasolta, hogy B. Sz. Baharov harckocsihadtestével kissé északabbra, az erdős-mocsaras körzetből mérjék a csapást. Ott ugyanis – Gorbatov adatai szerint – igen gyenge volt az ellenség védelme. Akkor az illetékesek nem értettek egyet Gorbatovval és megparancsolták neki, hogy az áttörést a frontparancsnokság által meghatározott szakaszon készítse elő, másképp a 48. hadsereg főcsapását is északabbra kellene áthelyezni.

Megkezdődött az ütközet, s az ellenség védelmének áttörése lassan haladt. Ezt látva, Gorbatov kérte: engedélyezzék, hogy az eredeti elgondolása szerint, északabbra mérhesse a harckocsihadtesttel a csapást. Jómagam támogattam Gorbatov javaslatát. A hadművelet sikeres volt. Az ellenséget kivetették állásaiból, Baharov harckocsizói pedig megkerülve az ellenség szárnyát, lendületesen előretörtek Bobrujszkig, s elvágták az ellenségnek a Berezinán átvezető egyetlen visszavonulási útját.

Csapataink e sikeres manővere után a németek megkezdték ugyan a visszavonulást a Zslobin-Rogacsev terepszakaszról, de elkéstek. A Bobrujszknál levő egyetlen hidat ugyanis június 26-án Baharov harckocsizói elfoglalták. Panov harckocsihadteste elérte Bobrujszk északnyugati körzetét és elvágta a városba szorult ellenség összes visszavonulási útját.

Ily módon június 27-én Bobrujszknál két bekerítés alakult ki, amelyben a 35. német hadseregközvetlen hadtest és a 41. páncélos hadtest maradt mintegy 40 ezer emberrel.

Annak nem voltam szemtanúja, hogyan számoltuk fel az ellenséget Bobrujszkban, de azt láttam, hogyan zúztuk szét a németeket a várostól délkeletre. Rugyenko 16. légi hadseregének többszáz bombázója, együttműködve a 48. hadsereggel, csapást csapás után mért az ellenség e csoportosítására. A harcmező lángokban állt: tűz pusztította az ellenség gépkocsijait és harckocsijait, üzemanyag-raktárai lángoltak. Az egész harcmezőt elborította a szörnyű tűz. A rőt lángoszlopok szerint tájékozódva, bombázóink újabb és újabb hulláma szórta le különböző súlyú bombáit. Ezt az egész félelmetes „kórust” a 48. hadsereg tüzérségének tüze egészítette ki.

A német katonák, mint az őrültek rohantak mindenfelé, s akik nem adták meg magukat, azok meghaltak. Elestek százával és ezrével a Hitler által félrevezetettek, akiknek a Szovjetunió villámgyors legyőzését ígérték. A foglyok között volt a 35. német hadseregközvetlen hadtest parancsnoka, Lützow tábornok is.

Bobrujszk körzetében az ellenség teljes felszámolása Romanyenko 48. hadseregére és a 65. hadsereg 105. lövészhadtestére hárult. A 3. és 65. hadsereg, valamint a 9. és az 1. gárda-harckocsihadtest azt a parancsot kapta, hogy ne vesztegessék az időt Bobrujszk körzetében, hanem lendületesen támadjanak Oszipovicsi általános irányban. Ezt a várost június 28-án foglaltuk el, június 29-én pedig Bobrujszkot is teljesen megtisztítottuk az ellenségtől.

Szluck felé lendületesen támadott Lucsinszkij tábornok 28. hadserege és Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja.

A Vityebszk és Bobrujszk körzetében levő ellenség megsemmisítése után csapataink szárnycsoportosításai mélyen előrenyomultak, és bekerítéssel fenyegették az egész „Közép” hadseregcsoportot.

E hadműveletben is figyeltük és elemeztük a német csapatok és fővezérségük tevékenységét. Őszintén szólva kissé csodálkoztunk azokon az elkövetett durva hibákon, amelyek azután katasztrofális helyzetbe hozták a német csapatokat. Ahelyett, hogy gyorsan visszavonultak volna a mélységben levő védelmi terepszakaszokra és erős csoportosításokat dobtak volna át a csapataink által veszélyeztetett szárnyakra, a német csapatok súlyos és hosszas frontális ütközetekbe bocsátkoztak Minszktől keletre és északkeletre.

Június 28-án a főhadiszállás a Vaszilevszkijjel, velem és a frontparancsnokokkal folytatott megbeszélés után megszabta a csapatok további feladatait.

Az 1. Balti Front azt a parancsot kapta, hogy szabadítsa fel Polockot és támadjon Glubokoje irányában. A 3. és 2. Belorusz Frontra hárult Belorusszija fővárosának, Minszknek az elfoglalása. Az 1. Belorusz Frontnak főerőivel a szluck-baranovicsi irányban kellett támadnia, részerőivel pedig délről és délnyugatról Minszk felé kellett kifejlesztenie a csapását. A főhadiszállásnak ez a konkrét elgondolása abból az általános hadműveleti tervből indult ki, amelynek célja a „Közép” hadseregcsoport teljes bekerítése és megsemmisítése volt. Csapataink erői és csoportosításai teljes egészében megfeleltek e feladatoknak.

A hadművelet sikeres végrehajtása a szovjet hadvezetés előrelátását és fejlett hadműveleti-hadászati művészetét bizonyította.

Sajnos, nem sikerült akkor közvetlen kapcsolatot teremtenem Vaszilevszkijjel, hogy összehangoljuk vele Gorbatov tábornok 3. hadseregének, valamint a 2. és 3. Belorusz Frontnak a további tevékenységét. E csapatoknak el kellett foglalniuk Minszket és le kellett zárniuk az erős ellenséges csoportosítás visszavonulási útjait. A 2. Belorusz Front csapatai erősen szorongatták ezt a csoportosítást, s megakadályozták, hogy az elszakadjon támadó csapatainktól. A párhuzamos üldözést ez igen kedvezően befolyásolta.

Egyre érett az egész 4. német hadsereg bekerítése. Mit fog vajon tenni e döntő helyzetben a német fővezérség? Ez foglalkoztatta akkor a főhadiszállást, a vezérkart és valamennyiünket, akik közvetlenül vezettük ezt a felelősségteljes hadműveletet.

Ahogyan ezt az ilyen helyzet megköveteli, fő figyelmünket minden szinten a felderítésre fordítottuk. De bárhogy igyekeztünk is valami fontosat felfedni a németek hadászati vezetésében, a legveszélyeztetettebb irányok kis erőkkel történő megerősítésén kívül mást nem derítettünk fel.

A Minszk körzetében tevékenykedő belorusz partizánok közölték, hogy a kormány épületét, a Belorusz Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét és a Tisztiház környékét aláaknázták és robbantásra készítették elő. Hogy megóvjuk ezeket a hatalmas épületeket, elhatároztuk, hogy meggyorsítjuk a harckocsicsapatok Minszkbe való beérését, s velük együtt aknamentesítő osztagokat is küldünk a városba. Az volt a feladatuk, hogy úgy törjenek be a városba, hogy közben ne keveredjenek harcba a Minszkbe vezető utakon, és épségben vegyék birtokba a fenti épületeket.

E feladatot ragyogóan teljesítették. Az épületeket aknamentesítették és megóvták.

Július 3-án hajnalban A. Sz. Burgyejnij 2. gárda-harckocsihadteste kelet felől betört Minszkbe. Ugyanakkor Panov tábornoknak az 1. Belorusz Fronthoz tartozó 1. harckocsihadteste délkelet irányból elfoglalta a város szegélyét. Minszktől északra az 5. harckocsihadsereg csapatai közeledtek. Panov harckocsihadtestének nyomában elérte Minszk környékét Gorbatov tábornok 3. hadserege. Ugyanakkor csapataink délnyugat és északnyugat felől is elérték a várost, és visszaszorították nyugat felé az ellenség közeledő tartalékait.

Július 3-án estére a 4. német hadsereg magasabbegységeinek fő csoportját elvágtuk a visszavonulási utaktól és Minszktől keletre bekerítettük. Bekerítésbe került a 12., 27. és a 35. hadseregközvetlen hadtest, valamint a 39. és 41. páncélos hadtest, összesen több mint 100 ezer ember.

Július 3-án a nap végére Minszket teljesen megtisztítottuk az ellenségtől.

Belorusszija fővárosára nem lehetett ráismerni. Hét évig voltam parancsnoka egy minszki ezrednek, jól ismertem minden utcát, fontos épületet, hidat, parkot, sportlétesítményt és színházat. Most minden romokban hevert, a lakótömbök helyén tégla- és faltörmelékek hegyei emelkedtek.

Minszk lakói komor benyomást tettek rám. Többségük szörnyen elgyötört volt, sokan sírtak …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!