(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XVII.

Három évig sújtotta az ellenséges megszállás a belorusz népet. A hitleristák elrabolták vagy megsemmisítették e nép nemzeti értékeit, elpusztították városait, felégettek 1 millió 200 ezer falusi épületet, rombadöntöttek hétezer iskolát. Több mint 2 millió 200 ezer polgári lakost és hadifoglyot gyilkoltak meg. Szinte egyetlen olyan család sem akadt, amely ne szenvedett volna a háborútól. De bármilyen súlyos volt is a helyzet, Belorusszija nem hódolt be az ellenségnek, népe nem esett kétségbe s nem csüggedt el a megszállókkal vívott harcban.

Tudván, hogy a Vörös Hadsereg már szétzúzta a német csapatokat Ukrajnában és messze nyugatra vetette vissza őket, a belorusz partizánerők döntő hadműveletekre készültek.

1944 nyarán Belorussziában 374 ezer, osztagokba, egységekbe és magasabbegységekbe szervezett, jól felfegyverzett partizán tevékenykedett. A partizánharc általános vezetését a köztársaság kommunista pártjának földalatti szervezetei látták el, élükön a központi bizottsággal. A központi bizottságot P. K. Ponomarenko első titkár irányította, aki egyben 1945 januárjáig a Partizánmozgalom Központi Törzsének főnöke is volt. Ekkor – annak következtében, hogy a Szovjetunió megszállt területeinek nagy része felszabadult – az Állami Honvédelmi Bizottság megszüntette a Partizánmozgalom Központi Törzsét.

Néhány nappal azelőtt, hogy a Vörös Hadsereg megkezdte Belorusszija felszabadítását, a partizánosztagok a köztársasági és területi pártszervek irányításával több nagy hadműveletet folytattak az ellenség vasútvonalai, közlekedési útvonalai és az azokon fekvő hidak ellen, hogy a legkritikusabb pillanatokban bénítsák meg az ellenség hadtápját a mögöttes területen.

Az előző fejezetben már részletesen szóltam a főhadiszálláson megtartott áprilisi szűk körű megbeszélésről, amelyen elvi döntést hoztak a nyári hadműveletekről. Az alábbiakban részletesebben szeretnék beszélni a belorusszijai hadművelet megtervezéséről.

Nem sokkal a főhadiszálláson lefolyt megbeszélés után Vaszilevszkij a főparancsnok elé terjesztette elgondolását, amelyben röviden értékelte az általános helyzetet és kifejtette az 1944-es nyári időszakra vonatkozó javaslatait.

Milyen eredményeket értünk el az 1944. évi nyári hadjárat előtt?

A fasiszta Németországnak és csatlósainak főerőivel vívott ütközetekben a Vörös Hadsereg 1944 telén súlyos vereséget mért a német fasiszta csapatokra. Harminc ellenséges hadosztály és hat dandár teljesen megsemmisült, 142 hadosztály és egy dandár pedig elvesztette személyi állományának 50-66 százalékát. Az arcvonal tartása érdekében a német hadvezetés Németországból és más nyugat-európai országokból 40 hadosztályt és négy dandárt dobott át a szovjet-német arcvonalra. A Vörös Hadsereg hatalmas, közel 330 ezer négyzetkilométernyi területet szabadított fel. E területen a háború előtt majdnem 19 millió ember élt.

A német fasiszta csapatok azonban még mindig jelentős erőt képviseltek. A német ipar a háború során 1944 júliusában érte el termelésének tetőpontját. Az első félévben üzemeiben 17 ezer repülőgépet, s mintegy 9 ezer nehéz és közepes harckocsit gyártottak. Az acéltermelés háromszorta haladta meg a szovjet nehéziparét.

A hitlerista vezetők, hogy elodázzák az elkerülhetetlen vereséget, az ország és a nép erőinek végső megfeszítésével mozgósítást mozgósítás után rendeltek el, hatalmas károkat okozva ezzel a német nemzetnek. A fasiszta Németország fegyveres erői 324 hadosztályt és öt dandárt számláltak. S mint eddig is, a legharcképesebb magasabbegységek a szovjet-német arcvonalon voltak. Velünk szemben Németország 179 hadosztálya és öt dandára, valamint csatlósainak 49 hadosztálya és 18 dandára harcolt. E csapatok 4 millió katonával, 49 ezer löveggel és aknavetővel, 5250 harckocsival és rohamlöveggel, és mintegy 2800 harci repülőgéppel rendelkeztek.

A harcoló szovjet haderő állományában 6,1 millió katona és tiszt, 92 500 löveg és aknavető, 7700 harckocsi, valamint 13 400 repülőgép volt.

A történelem nem ismer olyan példákat, hogy egy ország, amely hatalmas védelmi ütközeteket folytat, egyidejűleg oly gyors ütemben és ilyen méretekben helyre tudta volna állítani szétrombolt gazdaságát. 1944 telén és tavaszán a Szovjetunió egyre fokozta gazdasági erejét. Az első félévben 16 ezer repülőgépet, mintegy 14 ezer közepes és nehéz harckocsit, valamint rohamlöveget és több mint 90 millió lövedéket, bombát, aknát gyártottunk. A népnek a párt által összefogott erőfeszítése minden szükségeset biztosított az ellenség szétzúzásához.

Április végén a Legfelsőbb Főparancsnokság véglegesen döntött a nyári hadjárat, s ennek keretében a belorusszijai hadművelet lefolytatásáról. Antonov parancsot kapott, hogy szervezze meg a fronthadművelet terveinek kidolgozását és kezdje meg a csapatok, valamint az anyagi tartalékok összpontosítását a frontok számára.

Az 1. Balti Front megkapta az 1. harckocsihadtestet, a 3. Belorusz Front a 11. gárdahadsereget és a 2. gárda-harckocsihadtestet. Az 1. Belorusz Front jobb szárnyán összpontosult a 28. hadsereg, a 9. és az 1. gárda-harckocsihadtest, az 1. gépesített és a 4. gárda-lovashadtest; az 5. gárda-harckocsihadsereg (a főparancsnokság tartaléka) a 3. Belorusz Front sávjában összpontosult.

Május közepén visszatért Moszkvába Vaszilevszkij. Ekkorra a vezérkar már elkészítette a „Bagratyion” hadműveleti tervhez (ezt a fedőnevet kapta a belorusszijai hadművelet) szükséges okmányok tervezetét és e hadművelet anyagi-technikai biztosítását.

A legfelsőbb főparancsnok május 20-án magához rendelte Vaszilevszkijt, engem, és A. I. Antonovot, hogy még egyszer tekintsük át a főparancsnokságnak a nyári hadjáratokkal kapcsolatos terveit. Az elképzelések szerint, amint már említettem, kezdetben a támadást a Karél-földszoros körzetében bontakoztatják ki a Leningrádi Front és a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta erői, majd a támadás – június második felében – Belorussziában is megindul.

A „Bagratyion” tervnek a főhadiszálláson történő megvitatása után a főparancsnok berendelte I. H. Bagramjan, I. D. Csernyahovszkij és K. K. Rokosszovszkij frontparancsnokokat, hogy meghallgassa elgondolásaikat és kiadja a végleges parancsot a frontok hadműveleti terveinek kidolgozására.

Május 22-én a főparancsnok jelenlétemben fogadta Vaszilevszkijt, Antonovot, Rokosszovszkijt, május 23-án pedig Bagramjant és Csernyahovszkijt. Minthogy a vezérkar tájékoztatta a frontparancsnokokat az elkövetkezendő hadműveletekről, azok a főhadiszállásra már csapataik alkalmazási tervének vázlataival érkeztek.

Amint az a nagy hadműveletek előkészítésekor lenni szokott, a terveket a vezérkar és a frontok törzsei párhuzamosan dolgozták ki. A frontparancsnokok, a vezérkar és a főparancsnok helyettese szoros kapcsolatban álltak egymással: ennek következtében a frontok tervei teljesen megfeleltek a főhadiszállás elgondolásainak, s azokat a főparancsnok nyomban jóvá is hagyta.

Ezután Vaszilevszkij és én – a kapott feladatok értelmében – hozzákezdtünk a frontok tevékenységének koordinálásához. Vaszilevszkij az 1. Balti és a 3. Belorusz, én pedig az 1. és a 2. Belorusz Frontnál végeztem ezt a munkát. Segítségemre a főhadiszállás a 2. Belorusz Fronthoz küldte a vezérkar hadműveleti csoportfőnökét, Sz. M. Styemenko tábornokot és egy tiszti csoportot.

Vaszilevszkij június 4-én utazott a csapatokhoz, hogy a helyszínen készítse elő a „Bagratyion” hadműveletet, én pedig egy nappal később, június 5-én 8 órakor megérkeztem az 1. Belorusz Front harcálláspontjára.

Bizonyos katonai körökben még ma is azt tartják, hogy akkor az 1. Belorusz Front erőivel „két főcsapást” terveztünk a belorusszijai irányban. Állítólag emellett Rokosszovszkij kardoskodott a Sztálinnal folytatott megbeszélései során. Ez azonban nem így volt. A front erőivel tervezett két csapást a vezérkar elképzelése alapján Sztálin még május 20-án, vagyis mielőtt az 1. Belorusz Front parancsnoka a főhadiszállásra érkezett, előzetesen már jóváhagyta.

Nem érdektelen azt sem megjegyezni, hogy a szovjet katonai elmélet sohasem ismerte a „két főcsapás” elvét, ha pedig két olyan csapásról volt szó, amelynek az ereje és jelentősége megegyezett, akkor az adott irányokban támadó csapatokat rendszerint „csapásmérő erőknek” vagy „csapásmérő csoportosításoknak” nevezték. Ezt azért hangsúlyozom, hogy ne legyen zavar a hadműveleti-hadászati terminológiában.

A „Bagratyion” hadászati hadművelet jóváhagyott terve és a frontok igényei alapján a vezérkar A. A. Novikov, N. N. Voronov, N. D. Jakovlev, A. V. Hrulev, I. T. Pereszipkin, J. N. Fjodorenko és mások bevonásával egyeztette a hadműveletben részt vevő csapatok anyagi-technikai biztosítási tervét. Május 31-én pedig a frontparancsnokok megkapták a főhadiszállás direktíváját, amelynek végrehajtása érdekében meg is kezdődött a hadműveletben részt vevő csapatok konkrét felkészítése.

A főhadiszállás terve három hatalmas csapást irányzott elő.

Az 1. Balti és a 3. Belorusz Front erőinek Vilnius általános irányában,

az 1. Belorusz Front erőinek Baranovicsira,

a 2. Belorusz Front erőinek Minszk általános irányában. E frontnak a csapás során együtt kellett működnie a 3. Belorusz Front balszárny-csoportosításával és az 1. Belorusz Front jobbszárny-csoportosításával.

Az 1. Balti és a 3. Belorusz Front közelebbi feladata az volt, hogy szétzúzza a vityebszki csoportosítást, bevesse az áttörésbe a harckocsi- és gépesített csapatokat, majd a főcsapást nyugati irányban kifejlesztve balszárnyával karolja át a német csapatok boriszov-minszki csoportját.

Az 1. Belorusz Frontra az a feladat hárult, hogy megsemmisítse a zslobin-bobrujszki csoportosítást, bevesse gyorscsoportját, a főcsapást Szluck-Baranovicsi irányában kifejlessze és délről, délnyugatról karolja át a minszki ellenséges csoportosítást.

A 2. Belorusz Frontnak a mogiljov-minszki irányban kellett a csapást mérnie.

A „Közép” hadseregcsoporthoz tartozó német csapatok védelmének peremvonala a támadás kezdetén Polocktól Vityebszkig, onnan tovább Orsa-Zslobin-Kapatkevicsi-Zsitkovicsi és a Pripjaty folyó mentén húzódott. Polock, Vityebszk, Orsa és Mogiljov az ellenség kezén volt.

E városok, továbbá a Dnyeper, a Pruty, a Berezina, a Szviszlocs és még sok kis árterületes folyó és folyócska lehetővé tette, hogy itt az ellenség szilárd és mélyen lépcsőzött védelmet építsen ki, hogy ily módon zárja le a legfontosabb nyugati – a varsó-berlini – hadászati irányt. Jóllehet a főhadiszállás a „Közép” hadseregcsoport szétzúzására jelentős erőket összpontosított, mi mégis elhatároztuk, hogy a siker érdekében a „Bagratyion” hadműveletben részt vevő csapatokat igen gondosan készítjük fel.

Mielőtt kiutaztunk volna az arcvonalra, még egyszer összeültünk Vaszilevszkijjel és rendkívül alaposan megvitattuk az ellenséges védelem valamennyi erős és gyenge oldalát, valamint azokat az intézkedéseket, amelyeket a törzseknek és a csapatoknak kellett megtenniük. Antonovval, a vezérkar ideiglenes főnökével megállapodtunk a csapatok összpontosításának, az anyagi tartalékok felhalmozásának, a Főparancsnoksági Tartalékok összpontosításának ellenőrzési módszereiben, továbbá az összeköttetés formáiban és abban, hogyan tájékoztatnak majd bennünket a főhadiszállásnak a többi iránnyal kapcsolatos intézkedéseiről.

A frontokhoz igen rövid idő alatt roppant mennyiségű anyagi-technikai eszközt kellett eljuttatni.

A vezérkar előzetes számításai szerint a „Bagratyion” hadművelet biztosítására a csapatokhoz mintegy 400 ezer tonna lőszert, 300 ezer tonna üzemanyagot, kb. 500 ezer tonna élelmiszert és takarmányt kellett szállítani. Az adott körzetekben öt összfegyvernemi, két harckocsi- és egy légi hadsereget, továbbá az 1. Lengyel Hadsereget kellett összpontosítanunk. Ezenkívül a főhadiszállás a maga tartalékából öt önálló harckocsi-, két gépesített és négy lovashadtestet, továbbá több különböző fegyvernemi ezredet és dandárt adott át a frontoknak, és áttelepített 11 repülőhadtestet.

S mindent a legnagyobb óvatossággal kellett előrevonni és összpontosítani, nehogy az ellenség felfedje a frontok támadásra való felkészülését. Az előttünk álló hadművelet sikere szempontjából ez nagyon fontos volt, mivel felderítési adataink szerint a német fővezérség első nyári csapásunkra Ukrajnában, nem pedig Belorussziában számított. Ellenségeink nyilván azt hitték, hogy az erdős-mocsaras terepen át nem tudjuk átcsoportosítani Belorussziába és nem tudjuk ott hatásosan alkalmazni az Ukrajnában elhelyezett négy harckocsihadseregünket.

Az ellenség azonban rosszul számított.

A főhadiszállás tervének megfelelően az 1. Ukrán Front csapatainak a belorusszijai hadművelet második szakaszában kellett tevékenységbe kezdenie, vagyis akkor, miután az 1. Belorusz Front jobbszárny-csapatai már szétzúzták a bobrujszk-minszk-szlucki ellenséges csoportosítást és elérték a volkoviszk-pruzsani vonalat.

A főhadiszállás nagy jelentőséget tulajdonított az 1. Belorusz Front csapásának. Ide összpontosították az erők és eszközök zömét.

Tekintettel arra, hogy a támadó hadművelet első szakaszában az 1. és 2. Belorusz Front tevékenységét kellett koordinálnom, majd a második szakaszban az 1. Ukrán Frontét. Elsősorban e frontok tevékenységéről szólok.

Június 5-én a kora reggeli órákban a főparancsnok megbízásából Durevicsibe, az 1. Belorusz Front ideiglenes vezetési pontjára érkeztem. Itt találkoztam Rokosszovszkijjal, N. A. Bulganyinnal, a haditanács tagjával és M. Sz. Malinyin törzsfőnökkel.

A hadműveleti tervvel kapcsolatos kérdések előzetes megbeszélése után Rokosszovszkijjal, a hadseregparancsnokokkal, Sz. I. Rugyenko tábornokkal, a légi hadsereg parancsnokával, V. I. Kazakov tábornokkal, a front tüzérfőnökével és G. N. Orjol tábornokkal, a páncélos és gépesített csapatok parancsnokával alaposan megvitattuk a front jobbszárnyának helyzetét, és megállapodtunk a hadműveletre vonatkozó tervezési és gyakorlati intézkedésekben.

Ennek során nagy figyelmet fordítottunk a terep tanulmányozására, az ellenséges védelmi rendszer felderítésére az egész harcászati mélységben, valamint a csapatok és a törzsek felkészítésére, továbbá a hadtápbiztosításra.

Az elkövetkezendő két napon – június 6-án és 7-én Rokosszovszkijjal, N. D. Jakovlevvel, a főhadiszállás képviselőjével és Kazakov tábornokkal részletesen tanulmányoztuk a helyzetet Rogacsev és Zslobin körzetében, a 3. és 48. hadsereg arcvonalszakaszán. Itt, A. V. Gorbatov hadseregparancsnok figyelőpontján, meghallgattuk V. G. Zsolugyev tábornokot, a 35. lövészhadtest és V. K. Urbanovicsot, a 41. lövészhadtest parancsnokát.

Június 7-én hasonló munkát végeztünk a 65. hadsereg arcvonalszakaszán. Részletesen tanulmányoztuk a terepet és az ellenséget a 18. lövészhadtest, a 69. és 44. gárda-lövészhadosztály sávjában, ahol a főcsapást terveztük.

Rokosszovszkij tábornok e feladat gondos tanulmányozása után, a főhadiszállás tervének megfelelően elhatározta, hogy két csoportosítással töri át az ellenség védelmét: az egyikkel Rogacsevtől északra, a másikkal Paricsitől délre. E két csoportosításnak közelebbi feladatként szét kellett zúznia a szembenálló ellenséget, s átkaroló csapásokkal be kellett kerítenie, majd felszámolnia a zslobin-bobrujszki csoportot.

Bobrujszk felszabadítása után a front főerőire az a feladat várt, hogy Szluckon keresztül Baranovicsi általános irányban támadjanak. Részerőinek pedig a 2. Belorusz Fronttal együttműködve Oszipovicsin és Puhovicsin át Minszk felé kellett kifejleszteniük a csapást. Előzetes számításaink szerint e feladatok teljesítéséhez az 1. Belorusz Frontnak elegendő élőereje és eszköze volt.

A rogacsevi támadó csoportosításhoz tartozott Gorbatov altábornagy 3. hadserege, P. L. Romanyenko altábornagy 48. hadserege és B. Sz. Bacharov vezérőrnagy 9. harckocsihadteste.

A paricsi csoportosítás állományába P. I. Batov altábornagy 65. hadserege, A. A. Lucsinszkij altábornagy 28. hadserege tartozott. A tervek szerint I. A. Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjának és M. F. Panov vezérőrnagy 1. gárda-harckocsihadtestének a délparicsi csoportosítással végrehajtandó áttörésébe kellett bekapcsolódnia.

E csoportosítások tevékenységét Rugyenko repülő-vezérezredes 16. légi hadserege támogatta. A front hadműveleti alárendeltségébe tartozott V. V. Grigorjev első osztályú kapitány Dnyeperi Katonai Flottillája.

Az 1. Belorusz Front csapatai (különösen a délparicsi csoport) számára a támadás során a fő nehézséget a nehezen leküzdhető erdős-mocsaras terep jelentette.

Ezt a terepet jól ismertem, mivel több mint hat éven át szolgáltam itt, s annak idején keresztül-kasul bejártam. A Paricsi környékén levő mocsarakban remekül vadásztam vadkacsára, amelyből rengeteg volt, de vaddisznó is tanyázott itt szép számmal …

Jól számítottunk, mert a német hadvezetés ebben a körzetben várta legkevésbé csapataink csapását. Éppen ezért az ellenséges védelem lényegében támpontszerű volt, hiányzott az összefüggő arcvonal.

Más volt azonban a helyzet Rogacsev körzetében. Az ellenség védelme itt erősebb volt, s a megközelítési útvonalakat szervezett tűz alatt tartotta.

A 2. Belorusz Front (parancsnok G. F. Zaharov vezérezredes, a haditanács tagja L. Z. Mehlisz, törzsfőnök A. N. Bogoljubov altábornagy), mint már említettem, kisegítő csapást mért a mogiljov-minszki irányban. Minthogy a frontnak nem voltak erős áttörő eszközei, valamennyi elsőlépcsőben levő hadseregével nem volt képes egyszerre támadni. Mindaddig nem volt értelme annak, hogy Mogiljov keleti körzetéből kiszorítsa az ellenséget, míg az 1. Belorusz és a 3. Belorusz Front csapásmérő erői ki nem jutottak mélyen a „Közép” hadseregcsoport hátába.

Zaharov tábornok elhatározta, hogy a csapást a mogiljovi irányban I. T. Grisin tábornok megerősített 49. hadseregével méri. A másik két hadseregnek (a 33.-nak és az 50.-nek) le kellett kötnie az ellenséget, s csak akkor kellett támadásba átmennie, amikor a többi irányban már megtörték az ellenség ellenállását.

Június 8-án és 9-én Jakovlev és Styemenko tábornokokkal meg a frontparancsnoksággal ellenőriztük a 2. Belorusz Front hadműveletének előkészítését. A front a mogiljov-minszki irányban készült csapást mérni. Styemenko tábornok sokat segített Zaharov tábornoknak, aki épp csak hogy átvette a frontparancsnokságot.

Amikor megérkeztünk Zaharov tábornokhoz, meghozta és röviden indokolta a hadműveletre vonatkozó elhatározását. Ugyanakkor meghallgattuk K. A. Versinyinnek, a légi hadsereg parancsnokának, továbbá a fegyvernemi főnökök jelentéseit és elhatározásait is.

Emlékezetem szerint egyikünknek sem volt különösebb kifogásolnivalója a jelentett hadműveleti célokkal, feladatokkal és csoportosításokkal kapcsolatban.

Elhatároztuk, hogy június 9-én reggel Zaharov frontparancsnokkal, Jakovlevvel és Styemenkóval felkeressük Grisin 49. hadseregét, hogy személyesen tanulmányozhassuk az ellenség peremvonalát és védelmének mélységét. Először V. G. Tyerentyev tábornok 70. lövészhadtestének figyelőpontjára mentünk. A parancsnok a helyzet tüzetes ismeretében jelentette elgondolásait.

A nap végén már véglegesen meghatározhattuk az ellenséges tűzrendszer kiegészítő felderítésének, a tüzérségi támadásnak, a légicsapásnak a feladatait valamint a rohamot és a támadást végrehajtó csapatok harcászati-hadműveleti felépítését.

A 2. Belorusz Front hadművelete előkészítésének felelősségteljes feladatával Styemenko tábornokot, a vezérkar képviselőjét bíztam meg. Jómagam elsősorban az 1. Belorusz Front felkészítésével foglalkoztam; ennek a frontnak szántuk a főszerepet.

Amikor visszatértünk A. V. Gorbatov 3. hadseregéhez, ott találtuk a hadsereg parancsnokot a legközelebbi munkatársaival. Felhívtam a főparancsnokot és jelentettem, hogyan áll a frontok felkészülése az elkövetkezendő tevékenységre. Megjegyeztem, hogy a kitűzött határidőre nemigen fogják teljesíteni a frontoknak szánt csapat- és anyagszállításokat. Kértem a főparancsnokot, kötelezze a Közlekedési Népbiztosságot és A. V. Hrulevet, hogy több gondot fordítsanak a szállításokra. Ellenkező esetben – mondottam – módosítani kell a hadművelet kezdetét.

Jelentésem során azt javasoltam Sztálinnak, hogy a belorusszijai hadműveletben az egész távolsági bombázó-erőt vessük be, s halasszuk el későbbre a németországi objektumok elleni tevékenységet. A legfelsőbb főparancsnok egyetértett és nyomban megparancsolta, hogy küldjék hozzám Novikovot és Golovanov légi marsallt, a távolsági bombázó-erők parancsnokát. Mindkettőjükkel már sokat dolgoztam együtt az eddigi legfontosabb hadműveletek során. Tapasztalt parancsnokok voltak és nagy segítséget nyújtottak a frontok feladatainak megoldásában.

Novikovval, Golovanovval, Rugyenkóval és Versinyinnel részletesen megvitattuk a légi hadsereg alkalmazási körülményeit, terveit, feladatait, céljait és együttműködését a távolsági bombázóerőkkel, amelyek csapásokat mértek a törzsekre, a seregtestek vezetési központjaira, a tartalékokra és más fontos célokra. Ezenkívül megbeszéltük a front repülőerőinek a közös célok érdekében végrehajtandó manővereit is. Mintegy 350 nehéz repülőgépet bocsátottunk Vaszilevszkij rendelkezésére a 3. Ukrán Front tevékenységének támogatására.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

5. A Szociáldemokrata Párt vezetőségének álláspontja
az antifasiszta népfront kérdésében.
A Népszava és a Magyar Nemzet vitája.
A jobboldali szociáldemokraták népfront-elméletének
gyakorlati következménye a bel- és külpolitikában

A Szociáldemokrata Párt, közvetlenül a spanyol polgárháború kitörése után 1936. július 26-án, a Népszavá-ban megjelent „Lehetséges-e népfront Magyarországon?” című cikkében fejtette ki először álláspontját a népfront kérdésében. A cikket Mónus Illés írta. És mit mond ez a cikk? Miben foglalta össze a Szociáldemokrata Párt vezetőségének álláspontját a népfront kérdésében?

A cikk szerint Magyarországon a demokratikus antifasiszta népfront lehetetlen, mert a kommunisták „konokul és ridegen visszautasították a Szociáldemokrata Párt részéről ajánlott megnemtámadási szerződéseket, és nem szüntették meg a Szociáldemokrata Párt elleni harcukat”. A népfront-mozgalom megteremtését Magyarországon a kommunisták veszélyeztetik — „balról”.

A cikk így folytatta: „Magyarországon sohasem voltak, ma sincsenek tradícióval rendelkező erős politikai pártok, amelyek a politikailag öntudatos polgárságot képviselnék. A mai Magyarországon kevés a város, következésképpen kevés a városi polgárság, amely a népfrontpolitika legfőbb alkotóeleme … Magyarországon tehát, sajnos, ez idő szerint nincsenek meg a népfront-politika feltételei: hiányoznak a hozzávaló pártok és politikusok.”

Ez volt a Szociáldemokrata Párt vezetőségének álláspontja az antifasiszta népfront kérdésében a népfront-politika első időszakában.

1937-ben azonban a spanyol és a francia népfront hatása alatt a Szociáldemokrata Párt vezetősége tovább ment egy lépéssel, s annyit elismert, hogy „a fasizmussal szemben való hatályos helytállás és a fasizmus legyőzése csak a polgárság és a munkásság együttes harcának eredményeként lehet sikeres”*. Szocializmus, 1937. 1. sz. *

Hol és miben sántítanak a Szociáldemokrata Párt vezetőségének az antifasiszta népfrontról vallott nézetei?

Először: A magyar kommunistákat nem szűkkeblű pártérdekek vezették, amikor a demokratikus nemzeti egységfront politikájáért síkraszálltak. Nem a pártversengés szempontja vezette őket, nem is az egyszerű tagtoborzás, a szociáldemokrata tömegek becsalogatása „a mi utcánkba”, hanem a népfronttal a nemzet legégetőbb, élet-halál kérdéseire adták meg az egyedül helyes elvi és gyakorlati választ. A kommunisták népfront-politikájukban nem pártversengést, hanem nemzeti ügyet láttak. S amikor a kommunisták a népfront-politikáért folyó harcukban soraik ideológiai, politikai és szervezeti megerősítésére törekedtek, nem valamiféle szűk pártszempontoktól, hanem kifejezetten az egész nemzet érdekeitől vezettették magukat. Ebben is a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának útmutatását követték.

„Amikor mi, kommunisták — állapította meg Dimitrov elvtárs —, minden erőnket megfeszítjük az egységfront megteremtésére, akkor ezt nem abból a szűkkeblű szempontból tesszük, hogy a kommunista pártokba új tagokat toborozzunk. Minden oldalról meg kell azonban erősítenünk a kommunista pártokat és taglétszámukat is növelnünk kell, éppen azért, mert komolyan kívánjuk az egységfront megerősödését. A kommunista pártok megerősítése nem szűk pártérdek, hanem az egész munkásosztály érdeke.”** G. M. Dimitrov: Válogatott cikkek és beszédek. 120. old. *

A jobboldali szociáldemokrata vezetőknek az ellenforradalmi rendszer szolgálatában betöltött szerepéből következően nem ismerték el: a Szovjetunió a világ népei békéjének és biztonságának leghathatósabb támasza. Nem ismerték el azt sem, hogy a nemzeti demokratikus egységfrontért folyó harcban mindenütt a kommunisták járnak elöl. A kommunista pártok élharcos szerepéből következett, hogy az antifasiszta népfront létrejöttét a kommunisták se jobbról, se balról nem veszélyeztették. Nem veszélyeztették Magyarországon sem. Ellenkezőleg, a Kommunisták Magyarországi Pártja kezdeményező, szervező és vezető pártja volt a nemzeti egységfrontnak. Nem kerékkötője, hanem élharcosa, lelke és éltető ereje volt.

Másodszor: A Népszavá-nak az a nézete, hogy a népfront megteremtésének a Szociáldemokrata Párttal kötött megnemtámadási szerződés az alapja, a gyakorlati politikában azt jelentette volna, hogy a kommunisták az egység kedvéért szemet hunytak volna a jobboldali szociáldemokraták behódoló, Szovjetunió- és kommunistaellenes, sőt népfrontellenes politikája felett. Az akcióegység nem elvi egység lett volna. Az ilyen alapon létrejött egységkormányok értéktelen levéltári dokumentumok sorsára jutottak volna. A két munkáspárt közötti egységet nem megnemtámadási szerződésekkel, hanem a fasizmus és háború elleni közös harccal lehetett csak biztosítani, melynek során a Szociáldemokrata Pártban szükségszerűen kibontakozott volna a jobboldali elemek elleni bátor harc.

Harmadszor: A Népszava szerint „a városi polgárság … a népfront-politika legfőbb alkotóeleme”. Ez a nézet szintén alapjaiban téves és mint ilyen, súlyos gyakorlati következményeket vont maga után a magyarországi népfront-politika fejlődésében.

A polgárság a tőkés társadalmi rendnek uralkodó, de már régóta nem haladó osztálya. A társadalmi fejlődés és az emberi haladás ügyét a kapitalista társadalmi rendben már régóta az ipari munkásság és a vele szövetséges dolgozó parasztság képviseli. Ebből következik, hogy a népfront-politika talpköve a munkásegység alapján létrejött munkás-paraszt szövetség, osztálytartalma pedig e két nagy dolgozó osztály együttműködése a kispolgárság, a haladó értelmiség és a nemzeti érdekekhez hű polgárság tömegeivel.

És végül: súlyosan téves a Népszavá-nak az az állítása, hogy Magyarországon 1936—1937-ben nem voltak meg a népfront-politika megteremtésének előfeltételei, mert „hiányoztak a hozzávaló pártok és politikusok”. A népfront-politika nem puszta választási kombináció, még csak nem is egyszerű parlamenti koalíció, nem a meglevő politikai erők számszerű összetétele, nem a „hozzávaló pártok és politikusok” kérdése, hanem a közös érdekeik tudatára ébredt és az azokért élni-halni kész tömegek harci mozgósítása. A népfront-politika, mint a fejlődés minden egyes lépése, nem állapot, hanem folyamat. Népfrontpolitika éppen ezért ott is lehetséges, ahol nincsenek meg a „hozzávaló pártok és politikusok”; ebben az esetben a közös érdekeik tudatára ébredt nép menetközben teremti meg a harc sikeres megvívásához szükséges pártokat és termeli ki a hivatott vezetőket.

A Népszava 1939-es számaiban gyakran olvasható ez a jelszó: „Független Magyarországot kifelé, szabad Magyarországot befelé!”

Vajon ez a jelszó a népfront-politika harci riadója volt-e vagy a peyeri jobboldali politika folytatásának fügefalevele?

1939 nyarán e jelszó realizálására vita indult a Népszava és a polgári középosztály, az értelmiség s az angolszász orientációjú nagypolgári rétegek lapja, a Magyar Nemzet között. A Szociáldemokrata Párt számára is megkerülhetetlen népfront-politikáról volt szó. A vita középpontjában azonban még nem a munkásság, parasztság és értelmiség összefogása, hanem a munkásságnak és polgárságnak az összefogás „alapját” képező kézfogása állt. „Most van a történelmi pillanat az osztálytudatos polgár kézfogására a tömegeiben osztálytudatos munkássággal” — írta a Magyar Nemzet 1939. július 14-i számában az „aggódó szociáldemokrata”. A hónapokig tartó hírlapi vita újabb és újabb érveinek bevetésénél mindkét fél következetesen hangsúlyozta, hogy a hadicél: a szellemi mozgósítás. Nagyobb hadicél elérését, nagyobb harci feladat megoldását egyik fél sem mert vagy akart e kézfogásra bízni.

És ez a szellemi mozgósítás is mire vagy ki ellen irányult?

Millok Sándor, az „aggódó szociáldemokrata”, a Népszava 1939. augusztus 6-i számában megjelent „Szellemi mozgósítást!” című cikkében a kézfogás célját a következőkben jelölte meg:

„A vita folyamán kiderült, hogy mindkét oldalon rettegve gondolnak arra: a szláv és germán áradat ellen emelt gátjaink nemcsak alacsonyak és gyengék, hanem számosan vannak, akik ezeket a gyenge gátakat is rongálják.”

És valóban, ez a rettegés mindkét oldalon megnyilvánult. Az „osztálytudatos polgár” részéről természetesen még fokozottabb mértékben. Ez a polgár nemcsak a „szláv és germán áradattól” félt, hanem magától a szociáldemokrata munkásságtól is. Kiderült, hogy ez az osztálytudatosnak nevezett polgár csak abban az esetben hajlandó összefogni az ipari munkássággal, ha az kirúgja lába alól politikai léte alapját: a marxizmust. A Magyar Nemzet publicistája, Szidor (Szilágyi Sándor), az „aggódó szociáldemokratának” adott válaszában kertelés nélkül kijelentette:

„És csak azért szövetkezni ma a végcéljában diktátori törekvésű Szociáldemokrata Párttal, hogy pillanatnyilag gyengítsük a nyilasokat, annyi lenne, mint elhárítani egy diktatúrát, hogy a másik hasonló törekvés erőre kapottan annál nyugodtabban szervezkedhessék.”* Magyar Nemzet, 1939. július 21. *

A Magyar Nemzet osztálytudatos polgára irtózik a tömeguralomtól, irtózik a „diktáló tömegtől”. Szerinte a veszedelem tüzében meg kell puhítani a marxizmus „merev és kíméletlen tanait”, mert „kevés vigasztalót találna abban, ha nem nyilaskereszttel, hanem sarlóval és kalapáccsal csapnák agyon”.

Ez az „osztálytudatos polgár” csak akkor nyugodott meg kissé, amikor az „aggódó szociáldemokrata” állításai mellett döntő érvként Garami Ernő szavait sorakoztatta fel: „A német és a szláv néptenger között összemorzsolódik ez az ország, ha idejekorán nem változtatják meg az uralkodó osztályok politikájukat, vagy ha a parasztság, intellektuelek és munkásság nem találnak egymásra.** Ugyanott, 1939. július 27. *

Véglegesen pedig csak akkor békélt meg, amikor az „aggódó szociáldemokrata” sértődötten utasította vissza, hogy az ő közeledésére az „osztálytudatos polgár” mindig a „szovjet főzeléket” rakja a tányérjára.

Mit mutatott ez a Népszava elvei alapján elképzelt „népfrontpolitika”?

Azt mutatta, hogy a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége hajlandónak mutatkozott a kézfogásra a polgársággal, de nem a fasizmus és a háború ellen, hanem a fasizmus ellen is, meg a Szovjetunió ellen is. Azt mutatta, hogy a jobboldali szociáldemokraták az összefogást a bárhonnan fenyegető veszedelemmel szemben, tehát a „szláv és germán áradat ellen” akarták megvalósítani. Azt mutatta, hogy ez a „népfront-politika” ugyanolyan erővel küzdött a világbéke és a népjogok egyetlen szilárd bástyája, a Szovjetunió és a népfront legkövetkezetesebb harcosai, a kommunisták ellen, mint a háborús gyújtogatás tűzfészke, a náci Németország és a népek ádáz ellensége, a fasizmus ellen. Azt mutatta, hogy a jobboldali szociáldemokrácia szerint a bolsevizmus és a fasizmus ugyanazt a veszélyt jelenti a békés népek számára — csak más színezetben.

A jobboldali szociáldemokrácia népfront-elgondolása formálisan és szavakban két fronton küzdött, a valóságban és végső következményeiben azonban csak egy felé ütött: balra. Ez a „népfront” nemcsak hogy kirekesztette soraiból az ipari munkásság legosztálytudatosabb és legharcosabb részét, a kommunistákat, hanem még frontot is nyitott ellenük. Ebben a „népfrontban” nem volt helye a népfront-mozgalom nélkülözhetetlen derékhadának, a parasztságnak. Ebben a „népfrontban” a parasztság legföljebb csak mint jelszó szerepelt. Ez a „népfront-politika” tehát végső következményeiben munkás- és parasztellenes politika volt.

A jobboldali szociáldemokraták az új helyzetnek megfelelően korszerű fegyverrel, „népfront-politikával” küzdöttek a munkásság és a parasztság ellen. Bár ez változatlanul az osztályegyüttműködés politikája volt, de jelezte, hogy a fasizmus előretörésével beállott új helyzetben a népfront gondolata és politikája elől a Szociáldemokrata Párt sem térhetett ki, s legalább szavakban, elképzelésekben nekik is szólamuk kellett róla.

Ilyen volt a Szociáldemokrata Párt vezetősége 1936—1939-ben kidolgozott népfront-teóriája a belpolitikában.

De volt ennek a „népfront-politikának” egy nagyon fontos külpolitikai következménye is.

A hitleri Harmadik Birodalom a versailles-i bilincs széttörésének ürügyén indult el hódító útjára. Márpedig Magyarország éppúgy „vesztes” ország volt, mint Németország. A német—magyar szövetséget az uralkodó osztályok Trianonnal indokolták. Magyarország „azért” szövetkezett Hitler Németországával, hogy segítségével „könnyebben törje szét a trianoni békediktátum bilincseit”, a valóságban viszont azért tették ezt, hogy elnyomó és kizsákmányoló uralmukat kiterjesszék a szomszédos népekre. A revíziós politika tehát, Hitlerrel szövetségben, imperialista, rabló, gyújtogató, háborús politika volt, amely a szomszédos országok és a Szovjetunió ellen irányult, bár a Szovjetunió volt az egyetlen nagyhatalom, mely kezdettől fogva elítélte és elutasította a versailles-i imperialista békeszerződést. A magyar kommunisták már 1938-ban leleplezték az uralkodó osztályok revíziós, soviniszta politikáját, s megállapították, hogy ez a német imperializmus világuralmi terveit szolgálja, Magyarországot pedig a fasiszta Németország vazallusává teszi.

A Szociáldemokrata Párt ezen a téren nem a kommunistákkal, hanem a Horthy-rendszerrel helyezkedett közös platformra. Nem leplezte le a revíziós politika háborús, imperialista jellegét, amely szállítani akarta a néptömegeket a kormány hivatalos külpolitikájának alátámasztására. Ez az ellenforradalmi rendszer külpolitikája előtti behódolás politikája volt.

Egyértelműen kiderül ez a Népszava 1939. augusztus 17-i számának vezércikkéből, amely az ipari munkásság és „osztálytudatos polgárság” kézfogásából születő szellemi mozgósításról szólva megállapítja, hogy „nem tenné lehetetlenné és nem nehezítené meg a kormány hivatalos külpolitikájának érvényesítését sem, hiszen ennek a hivatalos külpolitikáinak számot kell vetni az ország közhangulatával is, a nép érzelmi megnyilatkozásával és az ország rideg érdekeivel”.

A jobboldali szociáldemokraták a többségében magyarlakta területeknek Hitler jóvoltából Magyarországhoz történő csatolásában „egyetemes nemzeti érdeket”, az egész nemzet számára „örömteljes nagy eseményt” láttak. Még azt a jobboldali és szélsőjobboldali hetvenkedést is a leghatározottabban visszautasították, mintha ez csak az ő „világszemléletük hódító erejének lenne az eredménye”, s lelkes helyesléssel csatlakoztak az „országgyarapításhoz”. A komáromi tárgyalások megkezdése előtt a Népszava október 6-i száma vezércikkben foglalkozott Dél-Szlovákia kérdésével.

„Az ország történetében — írta az ünnepi cikk — erőteljesen hangsúlyozódik tehát október 6-a. Két nagy dátumot és két történelmi sorsfordulót jelent. Az egyik a gyásznak, a habsburgi reakció tombolásának véres dátuma, a másik a régen várt, a régen joggal követelt felszabadulásé és jóvátételé. Arad az elsüllyedést jelentette, a császári abszolutizmus sötét uralmának kezdetét — Komáromnak a fölemelkedést kell megindítania, minden elkövetett igazságtalanság jóvátételét és a szabadság jótékony és teremtő uralmát.”

Ennek a vezércikknek a címe is nagyon jellemző volt: „Az első állomás — hazafelé.”

A jobboldali szociáldemokraták Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolását a felemelkedés útján fontos határkőnek tekintették. Október 7-én rendkívüli ülésre hívták össze a Szociáldemokrata Párt választmányát, hogy a „nagy várakozásnak és örömnek” méltó kifejezést adjanak. Peyer ezen az ülésen az alábbi emlékezetes szavakat mondotta:

„Elérkezett tehát a békeszerződés békés revíziójának a lehetősége, amit mi mindig hirdettünk, mindig szükségesnek vallottunk, szemben 4 azokkal, akik azt hangoztatták, hogy békés revízió pedig nincsen, nem lehet. De hogy elérkeztünk ehhez a békés revízióhoz, az parancsolóan szükségessé teszi, hogy egyelőre tegyük félre azokat a kétségtelenül mély ellentéteket, melyek itt egyes pártokat, egyes társadalmi rétegeket egymástól elválasztanak. Ehelyett egyesítsük addig, amíg a megoldásra váró nagy feladatok meg nem oldódnak, minden erőnket arra, hogy a magyar nép jövője és boldogulása számára minél több eredményt tudjunk biztosítani a nagy európai elrendeződésnél.”

Hogy a revíziós politika Hitlerrel szövetségben mennyire imperialista, tehát háborús politika volt, mutatja Peyer beszéde is, mely arra hivatkozik, hogy „a nagy európai elrendeződésnél minél több eredményt” kell elérni. A jobboldali szociáldemokraták revíziós politikája a végén már a kis népek „jogos” igényeiről beszélt a világ újrafelosztásánál. Ennek a „jogos” igénynek adott kifejezést a Népszava 1938. október 7-i száma, amikor megállapította: „A nagyhatalmak osztozkodásánál a kis népek nem érhetik be a lerágott csontokkal.”

Amint látjuk, a Szociáldemokrata Párt 1936—1939-ben kidolgozott népfront-teóriája, Peyer Károly vezérletével, végső következményeiben a fasiszta hatalmaknak való nyílt behódolás politikája volt. Ez volt a jobboldali szociáldemokraták „népfront-politikájának” gyakorlati eredménye a külpolitikában.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!