ANTIFASISZTA ERŐK ÉS NÉPFRONT-POLITIKA MAGYARORSZÁGON A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

5. A Szociáldemokrata Párt vezetőségének álláspontja
az antifasiszta népfront kérdésében.
A Népszava és a Magyar Nemzet vitája.
A jobboldali szociáldemokraták népfront-elméletének
gyakorlati következménye a bel- és külpolitikában

A Szociáldemokrata Párt, közvetlenül a spanyol polgárháború kitörése után 1936. július 26-án, a Népszavá-ban megjelent „Lehetséges-e népfront Magyarországon?” című cikkében fejtette ki először álláspontját a népfront kérdésében. A cikket Mónus Illés írta. És mit mond ez a cikk? Miben foglalta össze a Szociáldemokrata Párt vezetőségének álláspontját a népfront kérdésében?

A cikk szerint Magyarországon a demokratikus antifasiszta népfront lehetetlen, mert a kommunisták „konokul és ridegen visszautasították a Szociáldemokrata Párt részéről ajánlott megnemtámadási szerződéseket, és nem szüntették meg a Szociáldemokrata Párt elleni harcukat”. A népfront-mozgalom megteremtését Magyarországon a kommunisták veszélyeztetik — „balról”.

A cikk így folytatta: „Magyarországon sohasem voltak, ma sincsenek tradícióval rendelkező erős politikai pártok, amelyek a politikailag öntudatos polgárságot képviselnék. A mai Magyarországon kevés a város, következésképpen kevés a városi polgárság, amely a népfrontpolitika legfőbb alkotóeleme … Magyarországon tehát, sajnos, ez idő szerint nincsenek meg a népfront-politika feltételei: hiányoznak a hozzávaló pártok és politikusok.”

Ez volt a Szociáldemokrata Párt vezetőségének álláspontja az antifasiszta népfront kérdésében a népfront-politika első időszakában.

1937-ben azonban a spanyol és a francia népfront hatása alatt a Szociáldemokrata Párt vezetősége tovább ment egy lépéssel, s annyit elismert, hogy „a fasizmussal szemben való hatályos helytállás és a fasizmus legyőzése csak a polgárság és a munkásság együttes harcának eredményeként lehet sikeres”*. Szocializmus, 1937. 1. sz. *

Hol és miben sántítanak a Szociáldemokrata Párt vezetőségének az antifasiszta népfrontról vallott nézetei?

Először: A magyar kommunistákat nem szűkkeblű pártérdekek vezették, amikor a demokratikus nemzeti egységfront politikájáért síkraszálltak. Nem a pártversengés szempontja vezette őket, nem is az egyszerű tagtoborzás, a szociáldemokrata tömegek becsalogatása „a mi utcánkba”, hanem a népfronttal a nemzet legégetőbb, élet-halál kérdéseire adták meg az egyedül helyes elvi és gyakorlati választ. A kommunisták népfront-politikájukban nem pártversengést, hanem nemzeti ügyet láttak. S amikor a kommunisták a népfront-politikáért folyó harcukban soraik ideológiai, politikai és szervezeti megerősítésére törekedtek, nem valamiféle szűk pártszempontoktól, hanem kifejezetten az egész nemzet érdekeitől vezettették magukat. Ebben is a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának útmutatását követték.

„Amikor mi, kommunisták — állapította meg Dimitrov elvtárs —, minden erőnket megfeszítjük az egységfront megteremtésére, akkor ezt nem abból a szűkkeblű szempontból tesszük, hogy a kommunista pártokba új tagokat toborozzunk. Minden oldalról meg kell azonban erősítenünk a kommunista pártokat és taglétszámukat is növelnünk kell, éppen azért, mert komolyan kívánjuk az egységfront megerősödését. A kommunista pártok megerősítése nem szűk pártérdek, hanem az egész munkásosztály érdeke.”** G. M. Dimitrov: Válogatott cikkek és beszédek. 120. old. *

A jobboldali szociáldemokrata vezetőknek az ellenforradalmi rendszer szolgálatában betöltött szerepéből következően nem ismerték el: a Szovjetunió a világ népei békéjének és biztonságának leghathatósabb támasza. Nem ismerték el azt sem, hogy a nemzeti demokratikus egységfrontért folyó harcban mindenütt a kommunisták járnak elöl. A kommunista pártok élharcos szerepéből következett, hogy az antifasiszta népfront létrejöttét a kommunisták se jobbról, se balról nem veszélyeztették. Nem veszélyeztették Magyarországon sem. Ellenkezőleg, a Kommunisták Magyarországi Pártja kezdeményező, szervező és vezető pártja volt a nemzeti egységfrontnak. Nem kerékkötője, hanem élharcosa, lelke és éltető ereje volt.

Másodszor: A Népszavá-nak az a nézete, hogy a népfront megteremtésének a Szociáldemokrata Párttal kötött megnemtámadási szerződés az alapja, a gyakorlati politikában azt jelentette volna, hogy a kommunisták az egység kedvéért szemet hunytak volna a jobboldali szociáldemokraták behódoló, Szovjetunió- és kommunistaellenes, sőt népfrontellenes politikája felett. Az akcióegység nem elvi egység lett volna. Az ilyen alapon létrejött egységkormányok értéktelen levéltári dokumentumok sorsára jutottak volna. A két munkáspárt közötti egységet nem megnemtámadási szerződésekkel, hanem a fasizmus és háború elleni közös harccal lehetett csak biztosítani, melynek során a Szociáldemokrata Pártban szükségszerűen kibontakozott volna a jobboldali elemek elleni bátor harc.

Harmadszor: A Népszava szerint „a városi polgárság … a népfront-politika legfőbb alkotóeleme”. Ez a nézet szintén alapjaiban téves és mint ilyen, súlyos gyakorlati következményeket vont maga után a magyarországi népfront-politika fejlődésében.

A polgárság a tőkés társadalmi rendnek uralkodó, de már régóta nem haladó osztálya. A társadalmi fejlődés és az emberi haladás ügyét a kapitalista társadalmi rendben már régóta az ipari munkásság és a vele szövetséges dolgozó parasztság képviseli. Ebből következik, hogy a népfront-politika talpköve a munkásegység alapján létrejött munkás-paraszt szövetség, osztálytartalma pedig e két nagy dolgozó osztály együttműködése a kispolgárság, a haladó értelmiség és a nemzeti érdekekhez hű polgárság tömegeivel.

És végül: súlyosan téves a Népszavá-nak az az állítása, hogy Magyarországon 1936—1937-ben nem voltak meg a népfront-politika megteremtésének előfeltételei, mert „hiányoztak a hozzávaló pártok és politikusok”. A népfront-politika nem puszta választási kombináció, még csak nem is egyszerű parlamenti koalíció, nem a meglevő politikai erők számszerű összetétele, nem a „hozzávaló pártok és politikusok” kérdése, hanem a közös érdekeik tudatára ébredt és az azokért élni-halni kész tömegek harci mozgósítása. A népfront-politika, mint a fejlődés minden egyes lépése, nem állapot, hanem folyamat. Népfrontpolitika éppen ezért ott is lehetséges, ahol nincsenek meg a „hozzávaló pártok és politikusok”; ebben az esetben a közös érdekeik tudatára ébredt nép menetközben teremti meg a harc sikeres megvívásához szükséges pártokat és termeli ki a hivatott vezetőket.

A Népszava 1939-es számaiban gyakran olvasható ez a jelszó: „Független Magyarországot kifelé, szabad Magyarországot befelé!”

Vajon ez a jelszó a népfront-politika harci riadója volt-e vagy a peyeri jobboldali politika folytatásának fügefalevele?

1939 nyarán e jelszó realizálására vita indult a Népszava és a polgári középosztály, az értelmiség s az angolszász orientációjú nagypolgári rétegek lapja, a Magyar Nemzet között. A Szociáldemokrata Párt számára is megkerülhetetlen népfront-politikáról volt szó. A vita középpontjában azonban még nem a munkásság, parasztság és értelmiség összefogása, hanem a munkásságnak és polgárságnak az összefogás „alapját” képező kézfogása állt. „Most van a történelmi pillanat az osztálytudatos polgár kézfogására a tömegeiben osztálytudatos munkássággal” — írta a Magyar Nemzet 1939. július 14-i számában az „aggódó szociáldemokrata”. A hónapokig tartó hírlapi vita újabb és újabb érveinek bevetésénél mindkét fél következetesen hangsúlyozta, hogy a hadicél: a szellemi mozgósítás. Nagyobb hadicél elérését, nagyobb harci feladat megoldását egyik fél sem mert vagy akart e kézfogásra bízni.

És ez a szellemi mozgósítás is mire vagy ki ellen irányult?

Millok Sándor, az „aggódó szociáldemokrata”, a Népszava 1939. augusztus 6-i számában megjelent „Szellemi mozgósítást!” című cikkében a kézfogás célját a következőkben jelölte meg:

„A vita folyamán kiderült, hogy mindkét oldalon rettegve gondolnak arra: a szláv és germán áradat ellen emelt gátjaink nemcsak alacsonyak és gyengék, hanem számosan vannak, akik ezeket a gyenge gátakat is rongálják.”

És valóban, ez a rettegés mindkét oldalon megnyilvánult. Az „osztálytudatos polgár” részéről természetesen még fokozottabb mértékben. Ez a polgár nemcsak a „szláv és germán áradattól” félt, hanem magától a szociáldemokrata munkásságtól is. Kiderült, hogy ez az osztálytudatosnak nevezett polgár csak abban az esetben hajlandó összefogni az ipari munkássággal, ha az kirúgja lába alól politikai léte alapját: a marxizmust. A Magyar Nemzet publicistája, Szidor (Szilágyi Sándor), az „aggódó szociáldemokratának” adott válaszában kertelés nélkül kijelentette:

„És csak azért szövetkezni ma a végcéljában diktátori törekvésű Szociáldemokrata Párttal, hogy pillanatnyilag gyengítsük a nyilasokat, annyi lenne, mint elhárítani egy diktatúrát, hogy a másik hasonló törekvés erőre kapottan annál nyugodtabban szervezkedhessék.”* Magyar Nemzet, 1939. július 21. *

A Magyar Nemzet osztálytudatos polgára irtózik a tömeguralomtól, irtózik a „diktáló tömegtől”. Szerinte a veszedelem tüzében meg kell puhítani a marxizmus „merev és kíméletlen tanait”, mert „kevés vigasztalót találna abban, ha nem nyilaskereszttel, hanem sarlóval és kalapáccsal csapnák agyon”.

Ez az „osztálytudatos polgár” csak akkor nyugodott meg kissé, amikor az „aggódó szociáldemokrata” állításai mellett döntő érvként Garami Ernő szavait sorakoztatta fel: „A német és a szláv néptenger között összemorzsolódik ez az ország, ha idejekorán nem változtatják meg az uralkodó osztályok politikájukat, vagy ha a parasztság, intellektuelek és munkásság nem találnak egymásra.** Ugyanott, 1939. július 27. *

Véglegesen pedig csak akkor békélt meg, amikor az „aggódó szociáldemokrata” sértődötten utasította vissza, hogy az ő közeledésére az „osztálytudatos polgár” mindig a „szovjet főzeléket” rakja a tányérjára.

Mit mutatott ez a Népszava elvei alapján elképzelt „népfrontpolitika”?

Azt mutatta, hogy a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége hajlandónak mutatkozott a kézfogásra a polgársággal, de nem a fasizmus és a háború ellen, hanem a fasizmus ellen is, meg a Szovjetunió ellen is. Azt mutatta, hogy a jobboldali szociáldemokraták az összefogást a bárhonnan fenyegető veszedelemmel szemben, tehát a „szláv és germán áradat ellen” akarták megvalósítani. Azt mutatta, hogy ez a „népfront-politika” ugyanolyan erővel küzdött a világbéke és a népjogok egyetlen szilárd bástyája, a Szovjetunió és a népfront legkövetkezetesebb harcosai, a kommunisták ellen, mint a háborús gyújtogatás tűzfészke, a náci Németország és a népek ádáz ellensége, a fasizmus ellen. Azt mutatta, hogy a jobboldali szociáldemokrácia szerint a bolsevizmus és a fasizmus ugyanazt a veszélyt jelenti a békés népek számára — csak más színezetben.

A jobboldali szociáldemokrácia népfront-elgondolása formálisan és szavakban két fronton küzdött, a valóságban és végső következményeiben azonban csak egy felé ütött: balra. Ez a „népfront” nemcsak hogy kirekesztette soraiból az ipari munkásság legosztálytudatosabb és legharcosabb részét, a kommunistákat, hanem még frontot is nyitott ellenük. Ebben a „népfrontban” nem volt helye a népfront-mozgalom nélkülözhetetlen derékhadának, a parasztságnak. Ebben a „népfrontban” a parasztság legföljebb csak mint jelszó szerepelt. Ez a „népfront-politika” tehát végső következményeiben munkás- és parasztellenes politika volt.

A jobboldali szociáldemokraták az új helyzetnek megfelelően korszerű fegyverrel, „népfront-politikával” küzdöttek a munkásság és a parasztság ellen. Bár ez változatlanul az osztályegyüttműködés politikája volt, de jelezte, hogy a fasizmus előretörésével beállott új helyzetben a népfront gondolata és politikája elől a Szociáldemokrata Párt sem térhetett ki, s legalább szavakban, elképzelésekben nekik is szólamuk kellett róla.

Ilyen volt a Szociáldemokrata Párt vezetősége 1936—1939-ben kidolgozott népfront-teóriája a belpolitikában.

De volt ennek a „népfront-politikának” egy nagyon fontos külpolitikai következménye is.

A hitleri Harmadik Birodalom a versailles-i bilincs széttörésének ürügyén indult el hódító útjára. Márpedig Magyarország éppúgy „vesztes” ország volt, mint Németország. A német—magyar szövetséget az uralkodó osztályok Trianonnal indokolták. Magyarország „azért” szövetkezett Hitler Németországával, hogy segítségével „könnyebben törje szét a trianoni békediktátum bilincseit”, a valóságban viszont azért tették ezt, hogy elnyomó és kizsákmányoló uralmukat kiterjesszék a szomszédos népekre. A revíziós politika tehát, Hitlerrel szövetségben, imperialista, rabló, gyújtogató, háborús politika volt, amely a szomszédos országok és a Szovjetunió ellen irányult, bár a Szovjetunió volt az egyetlen nagyhatalom, mely kezdettől fogva elítélte és elutasította a versailles-i imperialista békeszerződést. A magyar kommunisták már 1938-ban leleplezték az uralkodó osztályok revíziós, soviniszta politikáját, s megállapították, hogy ez a német imperializmus világuralmi terveit szolgálja, Magyarországot pedig a fasiszta Németország vazallusává teszi.

A Szociáldemokrata Párt ezen a téren nem a kommunistákkal, hanem a Horthy-rendszerrel helyezkedett közös platformra. Nem leplezte le a revíziós politika háborús, imperialista jellegét, amely szállítani akarta a néptömegeket a kormány hivatalos külpolitikájának alátámasztására. Ez az ellenforradalmi rendszer külpolitikája előtti behódolás politikája volt.

Egyértelműen kiderül ez a Népszava 1939. augusztus 17-i számának vezércikkéből, amely az ipari munkásság és „osztálytudatos polgárság” kézfogásából születő szellemi mozgósításról szólva megállapítja, hogy „nem tenné lehetetlenné és nem nehezítené meg a kormány hivatalos külpolitikájának érvényesítését sem, hiszen ennek a hivatalos külpolitikáinak számot kell vetni az ország közhangulatával is, a nép érzelmi megnyilatkozásával és az ország rideg érdekeivel”.

A jobboldali szociáldemokraták a többségében magyarlakta területeknek Hitler jóvoltából Magyarországhoz történő csatolásában „egyetemes nemzeti érdeket”, az egész nemzet számára „örömteljes nagy eseményt” láttak. Még azt a jobboldali és szélsőjobboldali hetvenkedést is a leghatározottabban visszautasították, mintha ez csak az ő „világszemléletük hódító erejének lenne az eredménye”, s lelkes helyesléssel csatlakoztak az „országgyarapításhoz”. A komáromi tárgyalások megkezdése előtt a Népszava október 6-i száma vezércikkben foglalkozott Dél-Szlovákia kérdésével.

„Az ország történetében — írta az ünnepi cikk — erőteljesen hangsúlyozódik tehát október 6-a. Két nagy dátumot és két történelmi sorsfordulót jelent. Az egyik a gyásznak, a habsburgi reakció tombolásának véres dátuma, a másik a régen várt, a régen joggal követelt felszabadulásé és jóvátételé. Arad az elsüllyedést jelentette, a császári abszolutizmus sötét uralmának kezdetét — Komáromnak a fölemelkedést kell megindítania, minden elkövetett igazságtalanság jóvátételét és a szabadság jótékony és teremtő uralmát.”

Ennek a vezércikknek a címe is nagyon jellemző volt: „Az első állomás — hazafelé.”

A jobboldali szociáldemokraták Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolását a felemelkedés útján fontos határkőnek tekintették. Október 7-én rendkívüli ülésre hívták össze a Szociáldemokrata Párt választmányát, hogy a „nagy várakozásnak és örömnek” méltó kifejezést adjanak. Peyer ezen az ülésen az alábbi emlékezetes szavakat mondotta:

„Elérkezett tehát a békeszerződés békés revíziójának a lehetősége, amit mi mindig hirdettünk, mindig szükségesnek vallottunk, szemben 4 azokkal, akik azt hangoztatták, hogy békés revízió pedig nincsen, nem lehet. De hogy elérkeztünk ehhez a békés revízióhoz, az parancsolóan szükségessé teszi, hogy egyelőre tegyük félre azokat a kétségtelenül mély ellentéteket, melyek itt egyes pártokat, egyes társadalmi rétegeket egymástól elválasztanak. Ehelyett egyesítsük addig, amíg a megoldásra váró nagy feladatok meg nem oldódnak, minden erőnket arra, hogy a magyar nép jövője és boldogulása számára minél több eredményt tudjunk biztosítani a nagy európai elrendeződésnél.”

Hogy a revíziós politika Hitlerrel szövetségben mennyire imperialista, tehát háborús politika volt, mutatja Peyer beszéde is, mely arra hivatkozik, hogy „a nagy európai elrendeződésnél minél több eredményt” kell elérni. A jobboldali szociáldemokraták revíziós politikája a végén már a kis népek „jogos” igényeiről beszélt a világ újrafelosztásánál. Ennek a „jogos” igénynek adott kifejezést a Népszava 1938. október 7-i száma, amikor megállapította: „A nagyhatalmak osztozkodásánál a kis népek nem érhetik be a lerágott csontokkal.”

Amint látjuk, a Szociáldemokrata Párt 1936—1939-ben kidolgozott népfront-teóriája, Peyer Károly vezérletével, végső következményeiben a fasiszta hatalmaknak való nyílt behódolás politikája volt. Ez volt a jobboldali szociáldemokraták „népfront-politikájának” gyakorlati eredménye a külpolitikában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!