(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVI.
Március 1-én a főhadiszállás kinevezett az 1. Ukrán Front parancsnokává. Ettől kezdve én viseltem a teljes felelősséget a front küszöbönálló hadműveletének a sikeréért. A 2. Ukrán Front irányítását a főhadiszállás vette át.
1944. március 4-én megkezdődött az 1. Ukrán Front támadása. A front csapatai Sumszkoje-Ljubar szakaszon áttörték az ellenség védelmét és a keletkezett résen át bevetettük a 3. gárdahadsereget és a 4. harckocsihadsereget. Március 7-re a két hadsereg megtörve az ellenség ellenállását, kijutott a Tarnopol-Proszkurov vonalra, s ezzel átvágta a lvov-ogyesszai vasúti fővonalat.
A német csapatok parancsnoksága, érezve, hogy proszkurov-vinnyica-kamenyec-podolszki csoportosítását bekerítés, fenyegeti, tizenöt hadosztályt vont össze az 1. Ukrán Fronttal szemben.
Március 7-én rendkívül elkeseredett ütközet kezdődött, olyan, amilyent nem láttunk a kurszki csata óta.
Az ellenség nyolc napon át próbálta visszavetni csapatainkat megindulási helyzetükbe. Csapataink felőrölve és elvéreztetve az ellencsapást mérő erőket, a főcsapás szakaszán a front tartalékaival, köztük az 1. harckocsihadsereggel megerősítve március 21-én megtörték az ellenség ellenállását és kezdtek gyorsan előretörni déli irányban. Különösen nagy lendülettel nyomultak előre az 1. harckocsihadsereg magasabbegységei. Ugyanakkor a front kelet, északkelet és észak felől támadó többi hadserege is sikeresen nyomult előre.
Az 1. harckocsihadsereg, miközben verte az ellenséget, március 24-én elfoglalta Csertkovot, I. F. Dremov tábornok 8. gárdahadteste pedig aznap hajnalban megközelítette a Dnyesztert. A. H. Babadzsanyan ezredes 20. gépesített lövészdandára Zalescsiki környékén szintén elérte a Dnyesztert. A. L. Getman tábornok 11. gárda-harckocsihadtestének csapatai ugyancsak kijutottak a Dnyeszterhez.
Március 25-re virradó éjjel I. N. Bojko ezredes 64. harckocsidandára elfoglalta Mosa vasútállomást (a Csernovichoz vezető úton), ahol éppen egy harckocsikkal és lőszerrel megrakott szerelvényt raktak ki. Ezek harckocsizóink zsákmányául estek. Harckocsijaink március 28-án betörtek Csernovic repülőterére, ahol sok ellenséges gép készült felszállni. Ez azonban nem sikerült nekik.
Március 29-én Getman tábornok 11. gárda-harckocsihadtestének és a 14. lövészhadosztálynak a csapatai teljesen felszabadították Csernovicot a német megszállás alól. A város lakói roppant lelkesen fogadták a szovjet csapatokat.
Kérésükre az 1. harckocsihadsereg haditanácsa elhatározta, hogy emelvényre állíttatja P. F. Nyikityin hadnagy harckocsiját. Az emléktáblán ez áll: „P. F. Nyikityin gárdahadnagy harckocsija elsőnek hatolt be a városba, amikor az 1944. március 25-én felszabadult a német fasiszták megszállása alól”. Nyikityinről nevezték el a város egyik utcáját.
Március végére lényegében bekerítettük az ellenség 21 hadosztályból álló csoportosítását, amelyben 10 páncélos, 1 gépesített és egy tüzérhadosztály is volt.
A bekerített csoportosítás megsemmisítésére kelet felől megindult a 18. és a 38. hadsereg; az 1. gárdahadsereg magasabbegységeinek egy része, a 4. és az 1. harckocsihadsereg (a 8. gépesített hadtest kivételével) pedig előrenyomult a Dnyeszterig, elvágva az ellenség déli útjait. A belső arcvonalon levő csapataink rendkívül legyengülten indultak a döntő összecsapásra, nem volt elegendő tüzérségük és lőszerük, mivel ezek a rossz útviszonyok miatt lemaradtak a csapatoktól. A 3. gárda-harckocsihadsereget, amely kevés harckocsival rendelkezett, a legfelsőbb főparancsnok utasítására feltöltés végett tartalékba helyezték. Az ugyancsak erősen meggyengült 4. harckocsihadsereg március végén Kamenyec-Podolszk körzetében tartózkodott.
Mindez együttvéve megakadályozta, hogy a csapatok kellő eréllyel tevékenykedjenek a bekerített ellenség széttagolása és megsemmisítése érdekében. A hadműveletet elemezve ma úgy vélem, hogy az 1. harckocsihadsereget Csertkov-Tolsztoje körzetéből keletnek kellett volna fordítani, hogy csapást mérjen a bekerített csoportosításra. Akkoriban azonban különböző forrásokból származó biztos adatokkal rendelkeztünk arra vonatkozóan, hogy a bekerített ellenség Zalescsik környékén szándékozik kitörni déli irányban a Dnyeszteren keresztül. Ez az elhatározás egészen lehetségesnek és logikusnak látszott.
Ebben az esetben a Dnyeszteren átkelő ellenség elfoglalhatta a déli partot és ott kiépíthette védelmét. Ezt elősegítette az a körülmény, hogy a 2. Ukrán Front jobb szárnyán levő 40. hadsereg március 30-án még mindig nem érkezett meg Hotyinba.
Ilyen körülmények között úgy véltük, hogy az ellenséget az 1. harckocsihadsereggel mélyebben kell átkarolni, a hadsereg főerőit átdobva a Dnyeszteren, és el kell foglalni Zalescsik-Csernovic-Kolomija körzetét. A „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága azonban tudomást szerzett arról, hogy a szovjet csapatok átkarolták déli visszavonulási útjait, és megparancsolta a bekerített csapatoknak, hogy ne dél, hanem nyugat felé vágják át magukat Bucsacson és Podgajcin keresztül.
Mint később a zsákmányolt dokumentumokból kiderült, a „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága jelentős erőket vont össze, köztük a 9. és 10. SS páncéloshadosztályt, majd április 4-én erős csapást mért külső arcvonalunkra Podgajci környékéről. Az ellenség páncélos csoportja miután elsöpörte az 1. gárdahadsereg 18. hadtestének védelmét, Bucsacs felé, a bekerítésből kitörni szándékozó csapatokkal szemben tört előre.
Azt, hogy hány ember jutott ki a bekerítésből, sem én, sem pedig a front törzse nem tudta pontosan megállapítani. Különféle számokat emlegettek. Úgy látszik, hogy mégsem csak néhány tucat harckocsi tört ki egy deszanttal, mint akkoriban a csapatok jelentették, hanem lényegesen több.
A súlyos harcokban az ellenség 1. páncélos hadseregének bekerített csapatai állományuknak jóval több mint a felét, egész tüzérségüket, valamint harckocsijaik és rohamlövegeik nagy részét elvesztették. Egyes magasabbegységekből csak a törzs maradt meg.
Április 12-én megkezdődött a Tarnopolban bekerített ellenség felszámolása. Ez két napig tartott. Tarnopolt április 17-én elfoglalta a 15. és a 19. lövész-, valamint a 4. gárda-harckocsihadtest.
A hadművelet befejezése után a front csapatai a Torcsin-Beresztyecsko-Kolomija-Kuta terepszakaszon védelembe mentek át.
Rosszabbul állt a proszkurov-kamenyec-podolszki csoportosítás bekerítése. E hadművelet során nem sikerült a szükséges mértékben átcsoportosítani a csapatokat.
A hadművelet alatt a front csapatai mintegy 350 km-t nyomultak előre. Az ellenség védelmét alapvetően szétvertük. Tarnopoltól Csernovicig hatalmas rés keletkezett. Ennek betömésére a német hadvezetésnek sürgősen jelentős erőket kellett átdobnia más arcvonalakról, Jugoszláviából, Franciaországból, Dániából és Németországból. Az 1. magyar hadsereget szintén ide irányították.
A front csapatai felszabadítottak 57 várost, 11 vasúti csomópontot, sok száz helységet, Vinnyica, Proszkurov, Kamenyec-Podolszk, Tarnopol és Csernovic területi székhelyeket, elérték a Kárpátok előhegyeit és kettévágták az ellenség déli csoportosításának egész hadászati arcvonalát. Ettől kezdve ez a csoportosítás már csak Románián keresztül tudott közlekedni.
A szovjet csapatok ismét bebizonyították kiváló harci tudásukat és nagy sikereket értek el. Győzelmeinket nem csupán harci tökélyünkkel és szervezésünk, technikai ellátottságunk fölényével értük el, hanem ehhez a csapatok fennkölt hazafias szelleme és tömeges hősiessége is nagyban hozzájárult. Különösen kimagasló érdemeikért sok ezer katonát, tisztest, tisztet és tábornokot tüntettek ki magas kormánykitüntetésekkel. Én megkaptam a Győzelem Rend 1. fokozatát.
A vezérkar adataiból megtudtam, hogy április végére és május elejére a 2. és 3. Ukrán Front csapatai, szétzúzva a velük szemben álló ellenséget, előrenyomultak a Szucsava-Iasi-Dubosszari-Tyiraszpol-Akkerman-Fekete-tenger vonalig. A 4. Ukrán Front, az önálló Tengermelléki hadsereg és a Fekete-tengeri Flotta támadása a németek krími csoportosításának teljes szétzúzásával fejeződött be. Május 9-én elfoglaltuk Szevasztopolt, a hős várost, és május 12-én teljesen befejeződött a Krímet felszabadító hadművelet.
Április 22-én az 1944. évi nyári-őszi hadjárat megvitatása végett Moszkvába rendeltek.
Bár csapataink tevékenysége a téli-tavaszi hadjáratban nagy győzelmekkel végződött, mégis úgy véltem, hogy a német csapatok még mindig rendelkeznek mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy szívósan védekezzenek a szovjet-német arcvonalon. Ami pedig főparancsnokságuk és a hadseregcsoport parancsnokságok hadászati művészetét illeti, ez a sztálingrádi katasztrófa, de különösen a kurszki csata után erősen romlott.
A háború első szakaszától eltérően valahogy tompult a német hadvezetés agya, nem volt találékony, különösen a nehéz helyzetekben. Elhatározásaiból kiérződött, hogy nem értékeli helyesen a saját és az ellenség lehetőségeit. A hadvezetés a csoportosításokat gyakran megkésve vonta vissza a szárnytámadások és a bekerítések elől, amivel kilátástalan helyzetbe juttatta csapatait.
Ha a német tábornokok és vezértábornagyok háború után írt emlékiratait olvassuk, egyszerűen lehetetlenség megértenünk azt, hogy mivel magyarázzák a csapatok vezetésében előforduló hibák, kudarcok, tévedések és elővigyázatlanságok okait.
A szerzők többsége mindenért Hitlert vádolja, arra hivatkozva, hogy 1941-ben a német fegyveres erők élére állt, s hadászati-hadműveleti kérdésekben dilettáns lévén, diktátorként irányította a haditevékenységet, nem hallgatta meg tábornokainak és vezértábornagyainak tanácsait. Úgy véljük, hogy ebben van némi, sőt talán nem is kevés igazság, de a fegyveres küzdelem sikertelen vezetésének fő okai nem szubjektív tényezőkben rejlenek.
A német csapatok legfelsőbb parancsnokságának, miután a sztálingrádi, de különösen a kurszki vereség után elvesztette a kezdeményezést, a csapatok hadászati-hadműveleti vezetésének új tényezőivel és módszereivel kellett szembenéznie, amire nem volt felkészülve. Amikor a német hadvezetés a kényszerű visszavonulások és a hadászati védelem során nehézségekbe ütközött, nem tudta áthangolni magát.
Azzal sem számolt, hogy a Vörös Hadsereg, a légierő és a haditengerészet mind mennyiségi, de különösen minőségi szempontból mérhetetlenül megváltozott, s a csapatok, valamint a hadműveleti-hadászati szintű vezetők jócskán fejlődtek, és megedződtek a fegyveres küzdelem rendkívül nehéz körülményei között.
Útban Moszkva felé, a repülőgépen a frontok legutóbbi adatait tanulmányozva, újból arra a meggyőződésre jutottam, hogy helyes volt a főhadiszállás 1944. április 12-i elhatározása, amelyben 1944 nyarán az egyik elsőrendű feladatként a belorusszijai német csapatok szétzúzását határozta meg. Előzőleg sorozatos nagy csapásokat kellett mérni más irányokban, hogy a német csapatok minél több hadászati tartalékát vonjuk el Belorusszijából.
A siker nem lehetett kétséges. Először is a „Közép” hadseregcsoport csapatainak hadműveleti helyzete, csapataink felé való kiszögellése kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy a kiszögellés nyakánál mély átkaroló csapásokat mérjünk. Másodszor, most már megvolt a lehetőségünk a főcsapások irányában arra, hogy az ellenség csapataival szemben nagy fölénybe kerüljünk.
Belorussziját, különösen azokat a járásokat, ahol a „Közép” hadseregcsoport csapatai elhelyezkedtek, jól ismertem még a Belorusz Katonai Körzet csapatainál végzett korábbi munkám idejéből, amiről e könyv első fejezeteiben röviden írtam.
Moszkvába érkezve első utam a vezérkarhoz, Alekszej Innokentyevics Antonovhoz vezetett. Éppen a hadműveleti térképet készítette a legfelsőbb főparancsnok számára. Alekszej Innokentyevics tájékoztatott arról, hogyan halad az ellenség megsemmisítése a Krímben, továbbá, hogyan áll a nyári hadjárathoz szükséges új tartalékok megalakítása és az anyagi készletek felhalmozása. De megkért, a legfelsőbb főparancsnoknak ne említsem, hogy közölte velem ez utóbbiakat. Sztálin megtiltotta, hogy bárkinek is tudomására hozza ezeket az adatokat, hogy idő előtt ne kérjünk abból a főhadiszállástól.
Meg kell mondanom, hogy a legfelsőbb főparancsnok az utóbbi időben takarékosabban kezdte elosztani a főhadiszállás rendelkezésére álló erőket és eszközöket. Ezekből elsősorban csak azoknak a frontoknak adott, amelyek valóban döntő hadműveleteket folytattak. A többi frontnak csak ésszerűen korlátozott mértékben juttatott belőlük.
Egyébként az egyik volt frontparancsnok a „Vojenno-Isztoricseszkij Zsurnal”-ban elmondva véleményét a főhadiszállás képviselőinek a munkájáról, megjegyezte, hogy „… oda, ahol a frontok tevékenységét a főhadiszállás képviselői hangolták össze, a többi front rovására küldtek erőket és eszközöket”.
De hiszen ez másként nem is lehetett. Ott, ahol a tevékenységet a főhadiszállás képviselői koordinálták, éppen ott, és nem valahol másutt folytak a legfontosabb hadműveletek, amelyeket elsősorban anyagilag kellett biztosítani. Ez a gyakorlat teljesen bevált.
Antonov szobájából felhívtam a legfelsőbb főparancsnokot. Poszkrebiscsev jelentkezett. Azt javasolta, hogy pihenjek.
– Amikor Sztálin elvtárs szabad lesz, felhívom – mondta.
Ez éppen jól jött, mert akkortájt naponta megszakításokkal összesen nem aludtam többet 4-5 óránál …
Sztálin 17 órára rendelt magához.
Amikor Antonovot felhívtam, megtudtam, hogy ő is hivatalos a legfelsőbb főparancsnokhoz. Sztálin meg akart ismerkedni a legújabb helyzettel és a vezérkar elképzeléseivel.
Amikor a legfelsőbb főparancsnok szobájába beléptem, már ott volt Antonov, Fjodorenko marsall, a páncélos csapatok parancsnoka, Novikov vezérezredes, a légierő parancsnoka és V. A. Malisev, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese.
Üdvözlés után a legfelsőbb főparancsnok megkérdezte, voltam-e már Nyikolaj Mihajlovics Svernyiknél.
Azt feleltem, hogy nem.
– El kell mennie hozzá és át kell vennie a Győzelem Rendet.
Megköszöntem a magas kitüntetést.
– No, mivel kezdjük? – fordult Sztálin Antonovhoz.
– Engedje meg, hogy röviden jelentsem a frontok mai 12.00 órai helyzetét.
Miután az összes hadászati irányokat röviden áttekintette, ismertette a Vezérkarnak azokat az elképzeléseit, amelyek a német csapatok valószínű tevékenységére vonatkoztak az 1944. évi nyári hadjárat során. Ami pedig azt illeti, hogy a nyári időszakban milyen jellegű legyen csapataink tevékenysége, Antonov nem nyilvánított véleményt. Tudtam, hogy Alekszej Innokentyevics ezt majd akkor fogja megtenni, amikor erre a legfelsőbb főparancsnok felszólítja.
Sztálin megkérdezte Novikovot, hogy milyen állapotban van a légierő, érdeklődött, elegendők-e az ipartól kapott repülőgépek a frontok légi hadseregeinek és a távolsági repülőerők kiegészítésére. Novikov szerfölött derűlátó válaszai után a legfelsőbb főparancsnok felszólította Fjodorenko marsallt, jelentse a páncélos csapatok helyzetét és azt, hogy milyen lehetőségek vannak kiegészítésükre a nyári hadjárat megkezdéséig.
Éreztem, hogy Sztálin előre ismerte azokat a számokat, amelyeket jelentettek neki, de úgy látszik azt akarta, hogy azok, akik közvetlenül foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, maguk tájékoztassák a jelenlevőket, mielőtt elmondjuk elképzeléseinket. A legfelsőbb főparancsnok a kérdések megvitatása közben alkalmazott e sajátos fogásához már hozzászoktunk.
Utána Sztálin komótosan megtömte pipáját, gyufát vett elő, rágyújtott, majd ugyancsak nem sietve szippantott és fújta a füstöt.
– No, most hallgassuk meg Zsukovot – mondta, odalépve ahhoz a térképhez, amelynek alapján Antonov jelentett.
Én pedig, szintén nem sietve, szétteregettem térképemet, amely ugyan valamivel kisebb volt, mint a vezérkaré, de nem volt rosszabb annál. A legfelsőbb főparancsnok odajött térképemhez és figyelmesen kezdte vizsgálgatni.
Jelentésemet azzal kezdtem, hogy egyetértek Antonovnak a német csapatok várható tevékenységére vonatkozó elképzeléseivel és azokkal az általa felsorolt nehézségekkel, amelyekkel a német csapatok 1944-ben a szovjet-német arcvonalon találkozni fognak.
Itt Sztálin félbeszakított és ezt mondta:
– És nemcsak ezek. A szövetségesek júniusban mégiscsak nagy erőket szándékoznak partra tenni Franciaországban. A németeknek most már két fronton kell majd harcolniuk. Ettől még inkább rosszabbodik helyzetük, amellyel képtelenek lesznek megbirkózni.
Kifejtettem, az 1944. évi nyári hadjárat tervére vonatkozó elgondolásaimat és külön felhívtam a legfelsőbb főparancsnok figyelmét az ellenség belorusszijai csoportosítására, amelynek szétzúzásával az egész nyugati hadászati irányban megrendül az ellenséges védelem szilárdsága.
– Mi a vezérkar véleménye? – kérdezte Sztálin A. I. Antonovtól.
– Egyetértek – hangzott a válasz.
Nem vettem észre, amikor a legfelsőbb főparancsnok megnyomta a csengőt, Poszkrebiscsev belépett és várakozóan megállt.
– Kapcsold Vaszilevszkijt – utasította Sztálin.
Poszkrebiscsev néhány perc múlva jelentette, hogy Vaszilevszkij van a készüléknél.
– Erőt, egészséget – kezdte Sztálin. – Zsukov és Antonov nálam van. Nem tudna iderepülni, hogy megtárgyaljuk a nyári tervet? … És mi van maguknál Szevasztopolnál? … No jó, akkor maradjon, és küldje meg személyesen nekem a nyári időszakra vonatkozó javaslatait …
Helyére téve a hallgatót, így szólt:
– Vaszilevszkij azt ígéri, hogy 8-10 nap alatt végez az ellenség krími csoportosításával. – Utána hozzátette: – Nem lenne jobb, ha a hadműveleteket az 1. Ukrán Front kezdené, hogy még jobban átkarolhassuk a belorusszijai csoportosítást és a középső irányból ide vonhassuk az ellenség tartalékait?
Antonov megjegyezte, hogy ez esetben az ellenség könnyen manőverezhet a szomszédos frontok között. Jobb lenne északról kezdeni, aztán hadműveletet végrehajtani a „Közép” hadseregcsoport ellen, hogy felszabadítsuk Belorussziját.
– Meglátjuk, mit javasol Vaszilevszkij – mondta a legfelsőbb főparancsnok. – Hívják fel a frontparancsnokokat, hogy jelentsék elképzeléseiket a frontok legközelebbi tevékenységéről … – És hozzám fordulva így folytatta: – Antonovval együtt dolgozzák ki a nyári terv vázlatát. Amikor kész lesz, még egyszer megtárgyaljuk.
Két-három nap múlva a legfelsőbb főparancsnok újból hívatott bennünket. A terv megvitatása után elhatároztuk: az első támadó hadműveletet júniusban a Karéliai-földszoroson és a petrozavodszki irányban hajtjuk végre, majd utána a belorusszijai hadászati irányban.
A vezérkarnál végzett munka után április 28-án visszatértem az 1. Ukrán Fronthoz. Május elején, amikor a Krím felszabadítása már a végéhez közeledett, javaslatot terjesztettem fel a legfelsőbb főparancsnoknak, adja át az 1. Ukrán Front parancsnokságát Konyevnak, hogy haladéktalanul a főhadiszállásra mehessek és megkezdhessem a Belorussziját felszabadító hadművelet előkészítését.
A legfelsőbb főparancsnok hozzájárult, de figyelmeztetett, hogy az 1. Ukrán Front továbbra is a felügyeletem alatt marad. A belorusszijai hadművelet után az 1. Ukrán Front szakaszán fogunk hadműveletet végrehajtani.
Hogy ne húzzam az időt, nem vártam meg, amíg Konyev megérkezik a fronthoz. Szokolovszkijt, a front törzsfőnökét megbíztam, adja át Ivan Sztyepanovicsnak jó kívánságaimat, közölje vele a front további tevékenységére vonatkozó elképzeléseimet, majd elutaztam Moszkvába.
Míg az 1. Ukrán Front élén álltam, még közelebbről megismertem a front vezető parancsnokait. Külön szeretném kiemelni a fronttörzs tisztjeit és tábornokait, akik magas hadműveleti és általános kultúrájukkal jó segítséget nyújtottak a parancsnokságnak a támadó hadműveletek megszervezésében. A front hadtápfőnöke N. P. Anyiszimov tábornok volt. Az 1. Ukrán Front hadtápja mindenkor, még a legnehezebb körülmények között is megbirkózott feladataival, és a csapatok hálásak is voltak a hadtáp fáradhatatlan beosztottainak az atyai gondoskodásáért.
Visszatérve a főhadiszállásra, találkoztam Vaszilevszkijjel, aki az 1. Balti és a 3. Belorusz Front tevékenységének az összehangolására készült. Természetesen, mint mondják, egy asztalhoz kellett ülnünk.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
