(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVI.
1943 végéig a kommunista pártnak és kormányunknak a kezdeti időszak nehézségei ellenére sikerült megoldania a szakképzett tiszti utánpótlást. Sőt, nemcsak az arcvonal szükségleteit elégítettük ki, hanem jelentős tartalékokat is képeztünk. Még az 1943. évi nagy támadó hadműveletek idején is több mint 93 ezer tisztünk volt tartalékban, akiknek a fele nagyszerű harci tapasztalatokkal és kellő katonai-harcászati tudással rendelkezett. Ebben az évben kétszeresére nőtt a szovjet fegyveres erők tábornoki létszáma. 1944-ben mintegy 315 000 tisztet bocsájtottak ki az ország katonai tanintézeteiből.
Németország a keleti arcvonalon a háború második szakaszában annyira kimerült, hogy már nem tudott nagy támadó tevékenységet folytatni. Az aktív védelmi háborúhoz azonban még elegendő erővel rendelkezett. Az alaposan megtépázott arcvonalának a megerősítésére a német hadvezetés 1943 végére további 75 hadosztályt és rengeteg harci technikai eszközt, fegyvert és felszerelést dobott át nyugatról.
Fegyveres erőink tovább növekedtek. 1943-ban 78 hadosztályt szerveztünk. Az év végéig 5 harckocsihadsereg, 37 harckocsi- és gépesített hadtest, 80 önálló harckocsidandár és 149 önálló harckocsi- és rohamlöveg-ezred alakult. Felállítottunk 6 tüzérhadtestet, 26 tüzérhadosztályt, 7 gárda-aknavetőhadosztályt és sok tucatnyi egyéb tüzéregységet.
Minthogy a háborúban véglegesen döntő fordulat történt a Szovjetunió javára, Olaszországban partra szálltak a szövetségesek és az kilépett a háborúból, továbbá, hogy minden országban hatalmas mozgalommá fejlődtek az ellenállás erői, a fasiszta Németország csatlós államaiban is rendkívül bonyolódott a helyzet. Növekedett a népeknek a fasizmus elleni jogos haragja és az a leküzdhetetlen óhaja, hogy minél hamarabb vége legyen a háborúnak. Lengyelországban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Görögországban, Franciaországban és más európai országokban magasra csaptak a nemzeti felszabadító mozgalom félelmetes hullámai.
A szovjet-német arcvonalon elszenvedett súlyos vereség hatására a gazdasági nehézségek miatt, továbbá mert nem volt ember, akivel a veszteségeket pótolni lehetett volna, magában Németországban is egyre kevésbé hittek már a német csapatok erejében. A dolgozó nép jelentős rétegein erőt vett a bizalmatlanság, s egyre jobban és jobban terjedt körükben az antifasiszta erők tevékenysége.
Országunkban a győzelmek nyomán az a teljes magabiztosság uralkodott, hogy győzelemmel fejezzük be a háborút! Szó sincs róla, senkinek nem volt könnyű elviselni a fiú, a testvér, az apa, az anya elvesztését, de népünk a haza iránti magasztos kötelességtudattal viselte el a fájdalmakat.
1943 végére a szovjet parancsnokok újabb hadászati, hadműveleti és harcászati tapasztalatokkal gazdagodtak. A nagy front- és frontcsoport-hadműveletek szervezése és sikeres megvívása lehetővé tette a főhadiszállásnak, a vezérkarnak és maguknak a frontoknak, hogy mélyebben, alaposabban megértsék és átgondolják az ellenséges csoportosítások megsemmisítésének leghatékonyabb módjait, és minél kevesebb legyen az emberveszteség meg az anyagi ráfordítás.
A vezérkarnál a tapasztalt hadműveleti tisztek, szervezők és felderítők népes kollektívája alakult ki. Maga a Legfelsőbb Főparancsnokság is immár jóval tökéletesebben uralta a korszerű hadviselés módjait és módszereit. Mindnyájan könnyebben tudtunk dolgozni és jobban megértettük egymást. Ez korábban nem volt így, s ennek gyakran az ügy vallotta kárát.
A szovjet csapatok sikeres harctevékenységében jelentős része volt annak, hogy megjavult a csapatoknál folyó pártpolitikai munka. A hadseregek haditanácsai nagyobb hozzáértéssel kezdték összegezni a hadműveletek eredményeit, nagyszerű példaként állítva a személyi állomány elé a katonák, tisztesek, tisztek és tábornokok harci dicsőségét és hősiességét. Népszerűsítették a fontos harcfeladatok végrehajtásának legjobb módszereit.
Meg kell mondanom, hogy általában a frontok, hadseregek és a flották haditanácsai révén a párt igen rugalmasan és szakszerűen egyesítette a csapatok katonai és politikai vezetését.
A haditanácsokban az SZK(b)P Központi Bizottságának sok tagja és póttagja, a szövetséges köztársaságok kommunista pártjai központi bizottságának titkárai, határterületi és területi pártbizottságok titkárai működtek, akik állandó kapcsolatban álltak a párt központi bizottságával és az Állami Honvédelmi Bizottsággal. A haditanácsok a hadseregek nagy tekintélyű szervei lévén felelősek voltak a csapatok személyi állománnyal, fegyverzettel, anyagi-technikai eszközökkel való kiegészítéséért, szervezéséért, sokoldalú harci és politikai kiképzéséért. Aktívan és rendszerint alkotóan, hozzáértéssel vettek részt a legfontosabb védelmi és támadó hadműveletek kidolgozásában és végrehajtásában.
A tábornokok és tisztek többet kezdtek tartózkodni az egységeknél és alegységeknél, beszélgetni a katonákkal és a tisztesekkel. A politikai szervek vezetői és az instruktorok részéről is javult a pártpolitikai munka irányítása.
Ebből a szempontból szeretném külön kiemelni az 1. Ukrán Front politikai csoportfőnökségét Sz. Sz. Satilov tábornokkal, és az 1. Belorusz Front politikai csoportfőnökségét Sz. F. Galadzsev tábornokkal az élén. Nagy segítséget nyújtottak a csapatoknak Ukrajna és Belorusszija vezető párt- és szovjetfunkcionáriusai.
A Partizánmozgalom Központi Törzsének adatai szerint 1943-ben kétszeresére növekedtek a partizánerők. Sok partizánosztag egységgé és magasabbegységgé szerveződött, amelyek képesek voltak arra, hogy jelentős hadműveleteket folytassanak az ellenség mögött, nagy német erőket kötve le. Elmondhatjuk, hogy az ellenség háta mögött a megszállókkal szembeni szent gyűlölettől égő népi bosszúállók hatalmas frontja működött.
Különösen hatalmas partizán-magasabbegységek működtek Belorusszijában és Ukrajnában. Itt nagy szerepet játszott V. J. Szamutyin, F. F. Taranyenko, V. I. Kozlov, T. L. Bumazskov, A. F. Fjodorov, A. N. Szaburov, Z. A. Bogatir, P. M. Maserov, Sz. V. Rudnyev, Sz. A. Kovpak, M. I. Naumov, I. J. Anyiszimenko, J. M. Melnyik, D. T. Burcsenko és F. F. Kapuszta partizán-magasabbegysége.
A szovjet hadvezetés terveiben és tevékenységében a partizánok reális erejével és egyre növekvő szerepével még azért is számolt, mert a partizántevékenység harcászata magasabb színvonalra emelkedett.
A partizánegységek és -magasabbegységek tevékenységét alapjában véve a frontok haditanácsai, az Ukrán, valamint a Belorusz Kommunista Párt Központi Bizottságának a vezetői hangolták össze. Nagy segítséget nyújtottak a pártnak a partizánosztagok megalakításában azok az illegális Komszomol-szervezetek, amelyeknek az élén a belorusszijai Komszomol Központi Bizottságának állandóan az ellenség által megszállt területén tartózkodó titkárai, K. T. Mazurov és F. I. Szurganov álltak. 1943-ban a partizánok 11 000 vasúti szerelvényt robbantottak fel, 6000 mozdonyt, mintegy 40 000 vasúti kocsit rongáltak meg és tettek üzemképtelenné, 22 000-nél több gépkocsit és több mint 900 vasúti hidat semmisítettek meg. E tevékenység szervezői a helyi illegális pártszervezetek voltak.
Az egész szovjet hátország-munkájában is döntő fordulat történt. 1943-ban erősen emelkedett a fegyver- és lőszergyártás. 1943 augusztusában a párt egy sor fontos határozatot hozott a felszabadult területek népgazdaságának a helyreállítására. E területeken 1943 utolsó negyedében már 6,5 millió tonna szenet, 15 000 tonna ásványolajat bányásztak és 172 millió kW/óra villamosenergiát termeltek. A szovjet fegyveres erők hadtápja jobban és rugalmasabban kezdte ellátni a csapatokat mindazzal, amire a sikeres fegyveres küzdelemhez szükségük volt.
Országunk mindenben óriási erővé fejlődött. 1943-ban javultak a szövetségeseinkkel való kapcsolataink. Amerikától valamivel nagyobb anyagi-technikai segítséget kaptunk mint 1942-ben, ez azonban továbbra is messze elmaradt az ígérttől, és az év végére még valamelyest csökkent is. Az Egyesült Államok kormánya továbbra is saját szükségleteire, továbbá Angliával szembeni kötelezettségeire hivatkozott a második front küszöbönálló megnyitásával kapcsolatban …
1943 végére véglegesen leküzdöttük a nehéz helyzetet és hatalmas erőkkel, harceszközökkel rendelkezvén, szilárdan kézben tartottuk a hadászati kezdeményezést. S őszintén szólva már nem is volt annyira szükségünk az európai második front megnyitására, mint az előző két esztendőben. Ámde a fasiszta Németország mielőbbi szétzúzása és a háború befejezése érdekében mindnyájan szerettük volna, ha a második frontot mihamarabb megnyitják.
Kétségtelenül örültünk az olaszországi, az el-alameini, a tuniszi és egyéb győzelmeknek. Ez azonban mégsem volt az, amit oly régen vártunk szövetségeseinktől, hogy érezzük, hogy ők is méltóképpen kiveszik részüket a háborúból.
Amikor Sztálin hazatért a teheráni konferenciáról, ezt mondta:
– Roosevelt szavát adta, hogy 1944-ben széleskörű tevékenységet kezd Franciaországban. Úgy gondolom, megtartja szavát. De ha nem, akkor saját erőnk is elegendő a hitlerista Németország szétzúzásához.
Eddig semmit sem mondtam a nyugati és az északnyugati irányunk helyzetéről, és természetesen nem feledékenységből, hanem azért, mert egész 1943-ban a kurszki kiszögellés körzetében, a Dnyeperhez vezető utakon vívott csatákkal, a Dnyeperért és a jobbparti Ukrajnáért vívott ütközetekkel voltam elfoglalva. Ami a nyugati és délnyugati irányt illeti, ezekkel 1943-ban maga a legfelsőbb főparancsnok és a vezérkar foglalkozott, és mi csak nagyritkán mondtuk el elképzeléseinket és javaslatainkat akkor, amikor a legfelsőbb főparancsnok megkérdezett bennünket.
1943 végére ezekben az irányokban számottevő sikereket értünk el. A szovjet csapatok teljesen megtisztították az ellenségtől a Kalinyini területet, felszabadították a Szmolenszki területet és Kelet-Belorusszija főbb körzetét. Az év végén csapataink sikeres előrenyomulása következtében az arcvonal az északnyugati és nyugati irányban már az Ilmeny tavon, Velikije Lukin, Vityebszken és Moziron át húzódott.
A délnyugati és déli irányban az arcvonal ebben az időben a Poleszjétől Zsitomiron, Fasztovon, Kirovográdon (kizárva), Zaporozsjén és Herszonon keresztül húzódott. A Krim-félsziget még a német csapatok kezén volt. Leningrád környékén és tőle északra a helyzet jelentősen javult. A leningrádiak most már szabadon lélegeztek.
Az Állami Honvédelmi Bizottság tagjai és mi, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának a tagjai úgy véltük, hogy bár az ellenséggel folytatott harcban nagy sikereket értünk el és az ellenség alaposan meggyengült, azért még mindig elég erős. Az európai második front hiánya lehetővé tette az ellenségnek, hogy1944-ben szívós védelmi háborút folytasson.
1944 elején Németországnak a csatlósok csapataival együtt a szovjet-német arcvonalon mintegy 5 millió embere, 54,5 ezer lövege és aknavetője, 5400 harckocsija meg rohamlövege és valamivel több mint 3000 repülőgépe volt.
A szovjet fegyveres erők az ellenséget élőerőkben 1,3-szeresen, tüzérségben 1,7-szeresen, repülőgépekben 2,7-szeresen múlták felül. Ezt a mennyiségi fölényt még növelte a fegyverek kiváló minősége és ami különösen fontos, a csapatok harci szelleme, a vezetésnek pedig tökéletesedett a hadműveleti-harcászati és hadászati művészete.
A főhadiszállás a helyzet mélyreható és sokoldalú elemzése alapján elhatározta, hogy az 1944. évi téli hadjárat során Leningrádtól a Krímig támadást indít.
Ezzel kapcsolatban a fő támadó hadműveleteket a délnyugati hadszíntéren terveztük, hogy mindenekelőtt felszabadítsuk a jobbparti Ukrajnát és a Krímet. Elhatároztuk, hogy Leningrádot teljesen felszabadítjuk a blokád alól és kiűzzük az ellenséget a Leningrádi területről. A balti frontok csapatai azt a feladatot kapták, hogy a Leningrádi Fronttal együttműködve tisztogassák meg a Novgorodi területet és nyomuljanak előre a balti köztársaságok határáig. A nyugati irány feladata az volt, hogy minél nagyobb területeket szabadítson fel Belorusszijában.
A szovjet csapatok 1944. évi téli hadműveleteinek tervezése közben azt tartottuk szem előtt, hogy a fő eszközöket és erőket az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Frontnál összpontosítsuk, hogy ott jelentősebb fölényt biztosítsunk az ellenséggel szemben és rövid időn belül szétzúzzuk az ellenség „Dél” és „A” hadseregcsoportját.
Ami az északi, északnyugati és nyugati irány többi frontját illeti, a főhadiszállás úgy határozott, hogy oda kevesebb erőt ad, hogy ne aprózza szét a tartalékokat és ne vonja el azokat olyan szakaszokról, ahol a fő feladatokat kell megoldani.
A főhadiszálláson tartott megbeszélés után Vaszilevszkijjel még öt napig dolgoztunk a frontok feladatainak pontosításán. A legfelsőbb főparancsnok eközben többször meghívott bennünket kremli lakására ebédre.
Mint ismeretes, Sztálin rendkívül szerényen élt. Az orosz konyha egyszerű ételei kerültek asztalára, néha pedig grúz fogások. Sztálin környezetében, ruházatában és életében semmiféle mértéktelenség nem volt.
Egyszer otthon, a legfelsőbb főparancsnoknál megpróbáltam újból felvetni a bekerítő hadműveletek kérdését. Sztálin ezt mondta:
– Most mi lettünk az erősebbek, csapataink tapasztaltabbak. Most nemcsak tudunk, hanem kötelesek is vagyunk olyan hadműveleteket folytatni, amelyeknek a célja a német csapatok bekerítése.
Egy másik alkalommal az ebéden rajtam kívül A. A. Zsdanov, A. Sz. Scserbakov és a Politikai Iroda más tagjai is jelen voltak. Zsdanov a leningrádi munkások hőstetteiről és nagy bátorságáról beszélt, akik nem törődve a veszéllyel, éhezve napi 14-15 órát álltak a gyárak és üzemek szerszámgépei mellett, minden módon segítették az arcvonal csapatait. Kérte, hogy emeljék fel a leningrádiak élelmiszeradagját. A legfelsőbb főparancsnok azonnal kiadta az utasítást, hogy teljesítsék Zsdanov kérését, majd így szólt:
– Igyunk a leningrádiak egészségére. Ők népünk igazi hősei.
Miután a frontok feladatait véglegesen kidolgoztuk, Vaszilevszkijjal elindultunk a felügyeletünk alá tartozó frontokhoz, ahol továbbra is koordinálnunk kellett a csapatok tevékenységét. Én Vatutyin és Konyev frontjának, Vaszilevszkij pedig Malinovszkij és Tolbuhin frontjának a tevékenységét hangolta össze.
Úgy határoztam, hogy először az 1. Ukrán Fronthoz megyek, hogy közöljem a főhadiszállás elhatározását és segítsek megtervezni a csapatok küszöbönálló tevékenységét.
Vatutyin, mint már említettem, nagyszerűen értett a törzsmunkához, ráadásul megvolt az az irigylésre méltó képessége, hogy nagyon szépen tudott írni, röviden és világosan tudta kifejezni gondolatait. A legtöbb fontos parancsot, direktívát és a Legfelsőbb Főparancsnokságnak szóló jelentéseket sajátkezűleg írta. Amikor beléptem, éppen egy direktívát szerkesztett, amelynek értelmében a front főcsoportosításának Vinnyica általános irányban kellett támadást indítania.
Vatutyin egy alaposan befűtött kunyhóban dolgozott és még a meleg bekecsét is magára terítette. Nyomban láttam, hogy beteg.
Röviden közöltem vele a főhadiszállásnak a közeljövőre vonatkozó elhatározásait, majd meghallgattam a front tevékenységi tervén végrehajtott legutolsó módosításait, s aztán azt tanácsoltam neki, hogy vegyen be valamit és azonnal feküdjék le, hogy a támadás kezdetére teljesen munkaképes legyen. Azt felelte, hogy így fog cselekedni.
Utána megivott egy csésze erős teát aszalt málnával és bevett két aszpirint, s bement a szobájába. Én A. N. Bogoljubovval a törzs hadműveleti osztályára mentem, hogy még egyszer kellőképpen tájékozódjak a helyzetről, és ellenőrizzem a csapatok készenlétét.
Még tíz perc sem telt el, amikor csengett a telefon. Bogoljubov vette fel a hallgatót. Vatutyin csengetett és magához rendelte. Elhatároztam, hogy Bogoljubovval megyek. És ismét megpillantottuk Vatutyint a küszöbönálló támadás munka térképe mellett.
– Hiszen megállapodtunk, hogy lepihen, és ismét a térkép mellett áll?
– Jelentést akarok írni a főhadiszállásnak a támadás előkészítésének a menetéről – felelte Vatutyin.
Erőszakkal kivezettük, és javasoltam, hogy mindent, amit kell, a törzsfőnök végezzen el, annál is inkább, mivel ez az ő közvetlen kötelessége volt.
Vatutyin nyugtalan ember volt. A rábízott ügy iránti felelősségérzése rendkívül fejlett volt benne.
Alaposan megéhezve Hruscsovhoz mentem, tudva, hogy nála mindig van valami nem éppen rossz harapni való. Nála találtam N. T. Kalcsenko tábornokot, a front haditanácsának az anyagi ellátással foglalkozó tagját és M. Sz. Grecsuhát, az Ukrajnai Kommunista Párt Központi Bizottságának a képviselőjét. Az elvtársak arra kértek, hogy meséljek, mi újság Moszkvában.
A jelenlevőknek részletesen ismertettem a főhadiszállásnak azt az elhatározását, hogy a jobb parti Ukrajnából kikergetjük az ellenséget, továbbá ismertettem az 1. Ukrán Front konkrét feladatait. Grecsuha azokról a szörnyű gaztettekről beszélt, amelyeket a fasiszták az utóbbi időben, különösen csapataik visszavonulása előtt elkövettek. „Ma még a tizede sem derült ki a fasiszta fejvadászok ama véres tetteinek, amelyeket ukrán földön követtek el …”
Az 1. Ukrán Fronttal abban az időben egy 30 hadosztályból (köztük 8 páncélos és 1 gépesített) álló ellenséges csoportosítás állt szemben. A csapatok parancsnoka E. Rauss páncélos tábornok volt.70 Az OKH zsákmányolt német térképei. Szbornyik matyerialov po szosztavu fasisztszkih vojszk Germanyii, vipuszk csetvjortij, sztr. 14-20. * A Dnyepertől és Kijevtől nyugatra nagy területtel rendelkező ellenséges parancsnokság még mindig a szovjet csapatok megsemmisítéséről álmodozott.
Mint már említettem, az ellenség november második felében elfoglalta Zsitomirt, és több ízben is megkísérelte visszaszorítani az 1. Ukrán Front magasabbegységeit, hogy áttörjön Kijev felé. Ezek a szívós próbálkozások azonban nem jártak eredménnyel. Sőt, mi több, a német csapatok meggondolatlan tevékenységük következtében hatalmas veszteségeket szenvedtek, így egyes hadosztályok elvesztették személyi állományuk és felszerelésük 60-70 százalékát. A hitlerista hadvezetés az erők és eszközök kimerülése miatt abbahagyta a támadást, de még mindig nem adta fel azt a reményt, hogy újból elfoglalja Kijevet és kijut a Dnyeperhez.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása utasította az 1. Ukrán Frontot, hogy készítse elő és hajtsa végre a zsitomir-bergyicsevi hadműveletet a vele szemben álló 4. német páncélos hadsereg szétzúzása és a Dél-Bugig történő visszaszorítása céljából. Megerősítésül átadta az 1. Ukrán Frontnak a 18. hadsereget, az 1. harckocsihadsereget, a 4. gárda- és a 25. harckocsihadtestet.
A döntő hadműveletek megkezdésekor az 1. Ukrán Front állományába az 1. gárdahadsereg, a 13., 18., 27., 38., 40. és 60. összfegyvernemi hadsereg, továbbá az 1. és 3. gárda-harckocsihadsereg tartozott. Ez összesen 63 lövészhadosztályt, 6 harckocsi- és 2 gépesített hadtestet, valamint 3 lovashadosztályt tett ki.
A front támadó hadműveletének elgondolása a következő volt:
A cél az ellenség szétzúzása Bruszilov körzetében és a Ljubar-Vinnyica-Lipovaja terepszakasz elérése volt.
Csernyahovszkij tábornok 60. hadseregének, amelyet megerősítettek a 4. gárda-harckocsihadtesttel, az volt a feladata, hogy Malin körzetéből támadjon és a Rogacsev-Ljubar közti szakaszon jusson ki a Szlucs folyóhoz. Puhov tábornok 13. hadserege azt a feladatot kapta, hogy Korosztyen-Novograd-Volinszkij irányban támadjon. A 40. és a 27. hadsereg Belaja Cerkov, és tovább Hrisztyinovka ellen mér csapást, ahol egyesülniük kellett a 2. Ukrán Front csapataival.
A front csapatait a levegőből Kraszovszkij tábornok 2. légi hadserege támogatta.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
