A (külföldi ügynökként elismert) Levada Center által végzett szociológiai tanulmány kimutatta, hogy az I.V. iránti szimpátia szintje. Sztálin Oroszország lakosai között rekordszintet ért el. A válaszadók 63%-a kifejezte tiszteletét, csodálatát vagy rokonszenvét a nagy szovjet vezető iránt. A vele szembeni negatív hozzáállást mindössze 8%, azaz 8-szor kevesebben fejezték ki. Ezeket az adatokat a Kommunista Párt Központi Bizottságának első alelnöke kommentálta, Yu.V. Afonin.

Először is érdemes megjegyezni, hogy a Levada Center alapítója, Jurij Levada és e szociológiai struktúra jelenlegi vezetése is ideológiai liberális. Emiatt teljesen kizárt az a lehetőség, hogy a Levada Center extra százalékos támogatást „húzzon” Sztálinnak. Inkább az ellenkezője.

Érdekes, hogy ilyen közvélemény-kutatásokat, amelyek rögzítik az oroszok Sztálinhoz való hozzáállását, régóta – 1994 óta – végeznek. Egy közel 30 évvel ezelőtti felméréssel való összehasonlítás nagyon jelzésértékűnek tűnik. 1994-ben a válaszadók mindössze 27%-a értékelte pozitívan Sztálint, és 47%-a negatívan. Nyilvánvaló, hogy abban az időben az orosz társadalom még tele volt rózsás illúziókkal a kapitalizmussal kapcsolatban. Most ezek az illúziók eltűntek. 30 év alatt a Sztálinnal szembeni pozitív hozzáállások száma megkétszereződött, a negatív attitűdök száma pedig 6-szorosára csökkent. És mindez annak ellenére, hogy a liberális média az évek során Sztálinra öntötte a gigantikus sártengert! A hazugság és a kosz nem segített a szovjetellenességen.

Az elmúlt években tovább nőtt a Sztálinhoz pozitív hozzáállást tanúsító oroszok száma. Ha most 63%, akkor 2021-ben 59%, 2019-ben pedig 51%.

Miért van egyre több szimpátia Sztálin iránt? Joszif Sztálin a társadalmi igazságosság szimbóluma. Oroszország pedig 30 év kapitalizmus után rendkívül éles társadalmi rétegződéshez jutott. A világ tulajdoni rétegződését régóta tanulmányozza a Credit Suisse nagy svájci pénzügyi konszern, évente adva ki megfelelő közleményeket. A 2022-es Global Wealth Databook szerint Oroszországban a lakosság 1 százaléka birtokolja a nemzeti vagyon 58,6 százalékát, és 5 százaléka a 77,3 százalékot. Vagyis a lakosság fennmaradó 95%-a az ország vagyonának kevesebb mint egynegyedét teszi ki. A vagyon csúcsok kezében való koncentrációját tekintve Oroszország messze megelőzi még az olyan régiókat is, mint Latin-Amerika és Afrika, amelyeket évtizedekig a legsúlyosabb társadalmi rétegződés példáinak tekintettek.

Érdekes megfigyelni a társadalmi egyenlőtlenség mértékének fokozatosságát is a posztszovjet térben. A Credit Suisse már említett kiadása az összes posztszovjet országra hivatkozik a Gini-indexre, amely a legáltalánosabb formában mutatja a társadalom vagyoni egyenlőtlenségének mértékét. Oroszország rendelkezik a legmagasabb indexszel a posztszovjet térben, vagyis a maximális egyenlőtlenséggel. Kis különbséggel tőlünk Ukrajna. A nemzeti vagyon legegyenletesebb elosztása pedig Fehéroroszországban történik, ami Lukasenko elnök társadalmi-gazdasági politikáját figyelembe véve nem meglepő. Vajon véletlen, hogy Fehéroroszországban november 7-e továbbra is munkaszüneti nap?

Joszif Sztálin az ország gyors fejlődésének szimbóluma is. A szovjet gazdaság növekedési üteme az 1930-as és 1950-es években páratlan az egész világgazdaságtörténetben. De az elmúlt 30 évben Oroszország egyszerűen elvesztette történelmi idejét. 1990 óta a szocialista Kína gazdasága csaknem 16-szorosára nőtt, társadalmi-gazdasági mutatóink még mindig jóval alacsonyabbak, mint 1990-ben az RSFSR-ben. A társadalom a jövőbe való áttörésre vágyik. Visszatekintve az emberek a sztálini korszak leginspirálóbb példáját látják egy ilyen áttörésre.

És végül Joseph Sztálin a fasizmus elleni küzdelem és a háborús győzelem szimbóluma. Társadalmunk történelmi megvilágosodását persze nagyban elősegíti, hogy ma az egész kollektív Nyugattal kell harcolnunk. Ahogy a Szovjetuniónak meg kellett harcolnia a nácik által egyesített egész kontinentális Európával. Ezért most különösen értékesnek tűnik a Sztálin-korszak tapasztalata.

Így a szociológia egyértelműen megmutatja nekünk, hogy az orosz társadalom igazságot követel. Mit értenek polgáraink: a szovjet tapasztalatokra való támaszkodás nélkül lehetetlen nyerni vagy biztosítani az ország fejlődését. Egy időben a „Győzelem neve” versenyt Oroszországban tartották. Szervezőinek sok trükkbe kellett belemenniük, hogy ne József Sztálin nyerje meg a versenyt. De most végre világos: társadalmunk nagy része egyetért abban, hogy a Győzelem neve Sztálin.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

4. A munkásosztály legális tömegszervezetei:
a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek.
A peyeri politikai vezetés.
A Szociáldemokrata Párt vezetőinek
helytelen állásfoglalása a fasizmus kérdésében

A két világháború között a magyar dolgozók, elsősorban az ipari munkásság legális tömegpártja a Szociáldemokrata Párt volt. Történelmi múltú párt volt ez: a múlt században s a századforduló idején évtizedeken át nagy munkát végzett a munkások osztállyá szervezésében, gazdasági és politikai harcainak vezetésében. Azonban ez a párt is végigjárta a nemzetközi szociáldemokrácia fejlődésének ismeretes útját. Jobboldali vezetői az első világháború előtt és alatt a haza védelmének hazug jelszavával a nagytőkések és földbirtokosok oldalára álltak. Míg a baloldali szociáldemokraták az 1917— 1919-es nagy forradalmi fellendülés idején — a munkásosztály igazi érdekeit képviselve — eljutottak a kommunizmus igenléséig, együttműködtek a kommunistákkal és maguk is azokká váltak, addig a jobboldaliak a Tanácsköztársaság bukása idején segítettek visszaállítani a nagytőkések és földbirtokosok gyűlölt, népelnyomó uralmát. A párt vezetését 1919 augusztusa után, a két világháború között, szilárdan tartották kézben a jobboldaliak, a megalkuvók, az opportunisták.

A párt vezető politikai „egyénisége” ebben az időszakban Peyer Károly volt. Ő állt mint főtitkár a Szakszervezeti Tanács élén, de e pozíciójára támaszkodva a Szociáldemokrata Párt vezetését is kezében tudta tartani. Ő, s a párt más vezetői közül is többen nyíltan beálltak a fennálló rendszer kiszolgálói közé, s politikájuk számára kihasználták azt is, hogy a nép érdekeinek hű képviselői közül nem kevesen, kifáradva az eredménytelennek és kilátástalannak látszó harcokban, legfőbb feladatukat „szervezeteik és tömegeik átmentésében” látták. Ebben a tevékenységben Peyer mellett „kimagasló” szerepet játszott a párt főideológusa — vagy ahogy szociáldemokrata berkekben mondogatták —, „a párt esze”, a Szociáldemokrata Párt főtitkára, majd a Népszava főszerkesztője: Mónus Illés.

Az áruló jobboldali politika mélyen hatalmába kerítette az egész pártvezetőséget. Peyernek és társainak neve az ellenforradalmi korszakban az osztálytudatos és a nemzeti érdekekhez hű munkásság előtt egyet jelentett az árulással.

„Egy harmada ország majd éhen gebed,
Az éhség s nyomor marja fel testedet,
Éhhalálra ítélt ez a rend.
Gégédre hurkolnak statáriumot,
És tapsolnak hozzá a rongy árulók,
Büchlerek, Propperek, Peyerek” …

— így nyilvánítottak róluk véleményt a munkástömegek osztályharcos dalaikban.

Ilyen emberek tartották kézben a Szociáldemokrata Párt vezetését, ők játszottak döntő szerepet a magyar szociáldemokrácia hivatalos politikájának kialakításában.

Ámde más volt a helyzet a Szociáldemokrata Párt szervezeteiben és a szakszervezetekben, a szervezett munkásság tömegeinek körében. Bármilyen is volt a felső politikai vezetés, a Szociáldemokrata Párt a munkásosztály egyetlen legális politikai osztályszervezete volt, ahol — akárhogyan is, de — a szocializmus eszméit propagálták, és fejlesztették a munkások osztálytudatát. A Horthy-fasizmus éppen ezért igyekezett a párt gerincét megtörni, ezért lebegtette a szakszervezetek fölött állandóan a betiltás Damoklész-kardját, ezért indította a párt és a szakszervezetek ellen a harmincas évek közepétől rohamra a nyilasmozgalmak pretoriánus hadseregét is.

Az ipari munkástömegek azonban a Horthy-fasizmus fenyegetései, börtönei és bitófái, a jobboldali szociáldemokraták „tanácsai” és utasításai hatására sem tagadhatták meg magukat és osztályérdekeiket, s ha lehetett, ütéssel válaszoltak Horthyék ütéseire.

Az ipari munkásság szervezeteiben híven őrizték a mozgalom forradalmi hagyományait, különösen a Tanácsköztársaság emlékét és eszméit. Horthy jogfosztó és népelnyomó rendszerével szemben a munkásság gyakran nyúlt a sztrájkok és tüntetések fegyveréhez. Harci szelleme megnyilvánult a nyilas söpredékkel szemben is, mely a szociáldemokrata pártházak, szakszervezeti otthonok, munkáskultúrházak, munkásüdülők és munkásmozgalmi vezetők ellen 1937—1938-ban egyre vakmerőbb terrortámadásokat, merényleteket kísérelt meg.

A szakszervezetek, a szociáldemokrata pártszervezetek és sajtójuk — annak ellenére, hogy a jobboldali vezetők tiltották és gyakran a rendőrséghez fordultak emiatt — legális lehetőségeket biztosítottak a kommunisták és a Kommunisták Magyarországi Pártja számára, hogy hirdessék politikájukat, s tömegeket mozgósíthassanak a fasiszta métely visszaszorítására, a demokratikus Magyarország megteremtésére.

Az ipari munkásság osztályharcos szellemének hatására, valamint a legális szervezetekben dolgozó kommunisták tevékenységének eredményeként a Szociáldemokrata Párt vezetésében is kezdtek kikristályosodni azok a baloldali erők, amelyeknek később nagy szerep jutott a munkásosztály egységének megteremtésében.

A kommunisták már a fasizmus nemzetközi előretörése s németországi uralomra jutása idején követelték, hogy a munkásosztály pártjai egymással szilárd harci szövetségben vegyék fel a harcot a fasiszta terjeszkedéssel szemben. A jobboldali szociáldemokraták a kommunistáknak ezzel a követelésével nem értettek egyet. Ez pedig azt eredményezte, hogy a párt a fasizmussal és az antifasiszta népfronttal szemben helytelen álláspontot foglalt el. Magatartásuk elméleti alátámasztására és igazolására különböző káros és helytelen nézeteket találtak ki és terjesztettek a munkások között. Az ellenforradalmi burzsoáziát követve a jobboldali szociáldemokraták azt hirdették, hogy a fasizmus mindenütt a bolsevizmus reakciójaként jelentkezett: a fasizmus tehát a bolsevizmus törvényes szülötte. Amíg nem voltak kommunista pártok — mondották a burzsoá reakciósok és velük együtt a jobboldali szociáldemokraták —, nem volt fasizmus sem. Szerintük a fasizmus: zöld bolsevizmus. A jobboldali szociáldemokraták a fasizmus ellen nyíltan és következetesen nem léptek fel. Azt tartották, hogy a fasizmus elleni nyílt harc csak olaj a tűzre. Szerintük a fasizmust éppen az ellene irányuló harc növeli naggyá, ez jogosítja fel arra, hogy erőszakos rendszabályokhoz nyúljon a munkásosztály szervezeteivel szemben.

A jobboldali szociáldemokraták másik káros és hazug nézete az volt, hogy a szervezett szociáldemokrata munkásság közömbös a fasizmus mérgével szemben. A fasizmus — szerintük — csak a polgárságot, a kispolgári rétegeket, ezenkívül a mindenre kapható lumpenproletariátust fenyegeti. A német fasizmus uralomra jutásakor a Szociáldemokrata Párt vezetősége nem a fasiszta, hanem a „bolsevista veszélyre” hívta fel tagjai figyelmét. Hitler győzelmében „nagy szerepe van annak is — mondotta Mónus Illés 1933-ban Miskolcon tartott egyik előadásában —, hogy a kommunizmus züllesztette, bomlasztotta a Szociáldemokrata Pártot”. „Nálunk egységfrontról még beszélni sem lehet, mert ezzel elismerjük a bolsevik párt létjogosultságát” — írta ugyanebben az időben Mónus a vidéki pártszervezetek vezetőihez küldött körlevelében.

Amikor 1936—1937-ben a Kommunisták Magyarországi Pártja kidolgozta új politikai és taktikai vonalát, s az antifasiszta népfront megteremtésére szólította fel a nemzetet, a népfront politikája Európa sok országában már hatalmas eredményeket ért el.

Spanyolországban az 1936 eleji választásokon a népfront kiharcolta a népköztársaságot, szociális reformokat valósított meg, majd Franco ellenforradalmi bandáival s a velük szövetséges német és olasz fasisztákkal szemben három éven át világraszóló dicsőséggel tartotta kézben s emelte magasra a nemzeti szabadságharc zászlaját.

Franciaországban a népfront az 1936. évi választásokon óriási győzelmet aratott, kormányt alakított, s megkezdte a nemzet ellenálló erejét megsokszorozó programjának kidolgozását és megvalósítását. Követelte a fasiszta szervezetek feloszlatását, a hadiipari üzemek államosítását, a hadianyagszállítások állami ellenőrzését, a francia—szovjet megnemtámadási szerződés példájára a barátsági szerződések kiterjesztését Európa többi országára, követelte a reakciós sajtótörvény hatályon kívül helyezését, a 40 órás munkahét bevezetését, a szakszervezetek jogainak elismerését, a dolgozó tömegek életszínvonalának emelését, a munkanélküliek állami támogatását, az öregségi biztosítás bevezetését, a mezőgazdasági termékek árainak új megállapítását és még egy sor jelentékeny rendszabály végrehajtását. Megvolt tehát a lehetősége annak, hogy a spanyol és a francia népfront nagyszerű lendülete Magyarországon is kedvezően éreztesse hatását a Horthy-fasizmus ellenzéki pártjainak magatartásában, elsősorban a Szociáldemokrata Pártnak, a munkásság egyetlen legális tömegpártjának politikájában.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!