„ANTIFASISZTA ERŐK ÉS NÉPFRONT-POLITIKA MAGYARORSZÁGON A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT” bővebben

"/>

ANTIFASISZTA ERŐK ÉS NÉPFRONT-POLITIKA MAGYARORSZÁGON A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT

I FEJEZET – 4

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

4. A munkásosztály legális tömegszervezetei:
a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek.
A peyeri politikai vezetés.
A Szociáldemokrata Párt vezetőinek
helytelen állásfoglalása a fasizmus kérdésében

A két világháború között a magyar dolgozók, elsősorban az ipari munkásság legális tömegpártja a Szociáldemokrata Párt volt. Történelmi múltú párt volt ez: a múlt században s a századforduló idején évtizedeken át nagy munkát végzett a munkások osztállyá szervezésében, gazdasági és politikai harcainak vezetésében. Azonban ez a párt is végigjárta a nemzetközi szociáldemokrácia fejlődésének ismeretes útját. Jobboldali vezetői az első világháború előtt és alatt a haza védelmének hazug jelszavával a nagytőkések és földbirtokosok oldalára álltak. Míg a baloldali szociáldemokraták az 1917— 1919-es nagy forradalmi fellendülés idején — a munkásosztály igazi érdekeit képviselve — eljutottak a kommunizmus igenléséig, együttműködtek a kommunistákkal és maguk is azokká váltak, addig a jobboldaliak a Tanácsköztársaság bukása idején segítettek visszaállítani a nagytőkések és földbirtokosok gyűlölt, népelnyomó uralmát. A párt vezetését 1919 augusztusa után, a két világháború között, szilárdan tartották kézben a jobboldaliak, a megalkuvók, az opportunisták.

A párt vezető politikai „egyénisége” ebben az időszakban Peyer Károly volt. Ő állt mint főtitkár a Szakszervezeti Tanács élén, de e pozíciójára támaszkodva a Szociáldemokrata Párt vezetését is kezében tudta tartani. Ő, s a párt más vezetői közül is többen nyíltan beálltak a fennálló rendszer kiszolgálói közé, s politikájuk számára kihasználták azt is, hogy a nép érdekeinek hű képviselői közül nem kevesen, kifáradva az eredménytelennek és kilátástalannak látszó harcokban, legfőbb feladatukat „szervezeteik és tömegeik átmentésében” látták. Ebben a tevékenységben Peyer mellett „kimagasló” szerepet játszott a párt főideológusa — vagy ahogy szociáldemokrata berkekben mondogatták —, „a párt esze”, a Szociáldemokrata Párt főtitkára, majd a Népszava főszerkesztője: Mónus Illés.

Az áruló jobboldali politika mélyen hatalmába kerítette az egész pártvezetőséget. Peyernek és társainak neve az ellenforradalmi korszakban az osztálytudatos és a nemzeti érdekekhez hű munkásság előtt egyet jelentett az árulással.

Egy harmada ország majd éhen gebed,
Az éhség s nyomor marja fel testedet,
Éhhalálra ítélt ez a rend.
Gégédre hurkolnak statáriumot,
És tapsolnak hozzá a rongy árulók,
Büchlerek, Propperek, Peyerek” …

— így nyilvánítottak róluk véleményt a munkástömegek osztályharcos dalaikban.

Ilyen emberek tartották kézben a Szociáldemokrata Párt vezetését, ők játszottak döntő szerepet a magyar szociáldemokrácia hivatalos politikájának kialakításában.

Ámde más volt a helyzet a Szociáldemokrata Párt szervezeteiben és a szakszervezetekben, a szervezett munkásság tömegeinek körében. Bármilyen is volt a felső politikai vezetés, a Szociáldemokrata Párt a munkásosztály egyetlen legális politikai osztályszervezete volt, ahol — akárhogyan is, de — a szocializmus eszméit propagálták, és fejlesztették a munkások osztálytudatát. A Horthy-fasizmus éppen ezért igyekezett a párt gerincét megtörni, ezért lebegtette a szakszervezetek fölött állandóan a betiltás Damoklész-kardját, ezért indította a párt és a szakszervezetek ellen a harmincas évek közepétől rohamra a nyilasmozgalmak pretoriánus hadseregét is.

Az ipari munkástömegek azonban a Horthy-fasizmus fenyegetései, börtönei és bitófái, a jobboldali szociáldemokraták „tanácsai” és utasításai hatására sem tagadhatták meg magukat és osztályérdekeiket, s ha lehetett, ütéssel válaszoltak Horthyék ütéseire.

Az ipari munkásság szervezeteiben híven őrizték a mozgalom forradalmi hagyományait, különösen a Tanácsköztársaság emlékét és eszméit. Horthy jogfosztó és népelnyomó rendszerével szemben a munkásság gyakran nyúlt a sztrájkok és tüntetések fegyveréhez. Harci szelleme megnyilvánult a nyilas söpredékkel szemben is, mely a szociáldemokrata pártházak, szakszervezeti otthonok, munkáskultúrházak, munkásüdülők és munkásmozgalmi vezetők ellen 1937—1938-ban egyre vakmerőbb terrortámadásokat, merényleteket kísérelt meg.

A szakszervezetek, a szociáldemokrata pártszervezetek és sajtójuk — annak ellenére, hogy a jobboldali vezetők tiltották és gyakran a rendőrséghez fordultak emiatt — legális lehetőségeket biztosítottak a kommunisták és a Kommunisták Magyarországi Pártja számára, hogy hirdessék politikájukat, s tömegeket mozgósíthassanak a fasiszta métely visszaszorítására, a demokratikus Magyarország megteremtésére.

Az ipari munkásság osztályharcos szellemének hatására, valamint a legális szervezetekben dolgozó kommunisták tevékenységének eredményeként a Szociáldemokrata Párt vezetésében is kezdtek kikristályosodni azok a baloldali erők, amelyeknek később nagy szerep jutott a munkásosztály egységének megteremtésében.

A kommunisták már a fasizmus nemzetközi előretörése s németországi uralomra jutása idején követelték, hogy a munkásosztály pártjai egymással szilárd harci szövetségben vegyék fel a harcot a fasiszta terjeszkedéssel szemben. A jobboldali szociáldemokraták a kommunistáknak ezzel a követelésével nem értettek egyet. Ez pedig azt eredményezte, hogy a párt a fasizmussal és az antifasiszta népfronttal szemben helytelen álláspontot foglalt el. Magatartásuk elméleti alátámasztására és igazolására különböző káros és helytelen nézeteket találtak ki és terjesztettek a munkások között. Az ellenforradalmi burzsoáziát követve a jobboldali szociáldemokraták azt hirdették, hogy a fasizmus mindenütt a bolsevizmus reakciójaként jelentkezett: a fasizmus tehát a bolsevizmus törvényes szülötte. Amíg nem voltak kommunista pártok — mondották a burzsoá reakciósok és velük együtt a jobboldali szociáldemokraták —, nem volt fasizmus sem. Szerintük a fasizmus: zöld bolsevizmus. A jobboldali szociáldemokraták a fasizmus ellen nyíltan és következetesen nem léptek fel. Azt tartották, hogy a fasizmus elleni nyílt harc csak olaj a tűzre. Szerintük a fasizmust éppen az ellene irányuló harc növeli naggyá, ez jogosítja fel arra, hogy erőszakos rendszabályokhoz nyúljon a munkásosztály szervezeteivel szemben.

A jobboldali szociáldemokraták másik káros és hazug nézete az volt, hogy a szervezett szociáldemokrata munkásság közömbös a fasizmus mérgével szemben. A fasizmus — szerintük — csak a polgárságot, a kispolgári rétegeket, ezenkívül a mindenre kapható lumpenproletariátust fenyegeti. A német fasizmus uralomra jutásakor a Szociáldemokrata Párt vezetősége nem a fasiszta, hanem a „bolsevista veszélyre” hívta fel tagjai figyelmét. Hitler győzelmében „nagy szerepe van annak is — mondotta Mónus Illés 1933-ban Miskolcon tartott egyik előadásában —, hogy a kommunizmus züllesztette, bomlasztotta a Szociáldemokrata Pártot”. „Nálunk egységfrontról még beszélni sem lehet, mert ezzel elismerjük a bolsevik párt létjogosultságát” — írta ugyanebben az időben Mónus a vidéki pártszervezetek vezetőihez küldött körlevelében.

Amikor 1936—1937-ben a Kommunisták Magyarországi Pártja kidolgozta új politikai és taktikai vonalát, s az antifasiszta népfront megteremtésére szólította fel a nemzetet, a népfront politikája Európa sok országában már hatalmas eredményeket ért el.

Spanyolországban az 1936 eleji választásokon a népfront kiharcolta a népköztársaságot, szociális reformokat valósított meg, majd Franco ellenforradalmi bandáival s a velük szövetséges német és olasz fasisztákkal szemben három éven át világraszóló dicsőséggel tartotta kézben s emelte magasra a nemzeti szabadságharc zászlaját.

Franciaországban a népfront az 1936. évi választásokon óriási győzelmet aratott, kormányt alakított, s megkezdte a nemzet ellenálló erejét megsokszorozó programjának kidolgozását és megvalósítását. Követelte a fasiszta szervezetek feloszlatását, a hadiipari üzemek államosítását, a hadianyagszállítások állami ellenőrzését, a francia—szovjet megnemtámadási szerződés példájára a barátsági szerződések kiterjesztését Európa többi országára, követelte a reakciós sajtótörvény hatályon kívül helyezését, a 40 órás munkahét bevezetését, a szakszervezetek jogainak elismerését, a dolgozó tömegek életszínvonalának emelését, a munkanélküliek állami támogatását, az öregségi biztosítás bevezetését, a mezőgazdasági termékek árainak új megállapítását és még egy sor jelentékeny rendszabály végrehajtását. Megvolt tehát a lehetősége annak, hogy a spanyol és a francia népfront nagyszerű lendülete Magyarországon is kedvezően éreztesse hatását a Horthy-fasizmus ellenzéki pártjainak magatartásában, elsősorban a Szociáldemokrata Pártnak, a munkásság egyetlen legális tömegpártjának politikájában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com