(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVII.
Július 11-re a bekerített és ellenálló német csapatokat szétzúztuk, katonáik fogságba estek vagy elestek. Az 57 ezer fogoly között 12 tábornok – három hadtestparancsnok és kilenc hadosztályparancsnok volt. Néhány napig még eltartott azoknak az ellenséges katonáknak és tiszteknek összeszedése, akik megpróbáltak áttörni a sajátjaikhoz. A németek azonban ugyancsak gyorsan vonultak vissza, és így ezek végül is nem tudtak eljutni főerőikhez. A körzet megtisztításában nagy segítségünkre voltak a helybeliek és a partizánok, a belorusz erdők igazi gazdái.
Figyelembe véve, hogy a nyugat felé kialakult rést az ellenség csak a főirányokban zárta le, július 4-én a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása parancsot adott a támadás folytatására. Nevezetesen:
– az 1. Balti Frontnak Siauliai általános irányban, jobb szárnyával Daugavpils felé, bal szárnyával Kaunas irányban kellett harcolnia;
– a 3. Belorusz Front Vilnius irányában, részerőivel Lida felé támadott tovább;
– a 2. Belorusz Frontnak Novogrudok-Grodno-Bialystok irányában kellett támadnia;
– az 1. Belorusz Front Baranovicsi-Breszt irányában támadt tovább, és hídfőt kellett foglalnia a Nyugati-Bug túlpartján.
Július 7-én, amikor már Minszktől keletre és délkeletre befejeződött a körülzárt ellenséges csoportosítás főerőinek a felszámolása, az 1., a 3. Belorusz és az 1. Balti Front előrevetett osztagai pedig már Minszktől jóval nyugatra Vilnius-Baranovicsi-Pinszk körzetében harcoltak, felhívott Sztálin és megparancsolta, hogy repüljek Moszkvába.
Július 8-án reggel érkeztem, s miután rendbe szedtem magam, elindultam a Honvédelmi Népbiztosságra. Mielőtt a főparancsnokkal találkoztam volna, tisztába kellett jönnöm az utóbbi napokban kialakult helyzettel.
Antonov, mint mindig, most is jól rendszerezve mondanivalóját, pontosan jelentette a helyzetre vonatkozó elemzéseit és a vezérkar véleményét az események közeli alakulásáról. Jelentése közben elégedetten állapítottam meg, hogy hadműveletileg és hadászatilag milyen képzett a vezérkar és annak vezető állománya!
Déli egy óra körül Sztálin felhívta Antonovot és utánam érdeklődött. Miután több kérdést tisztáztak, megparancsolta Antonovnak, hogy egy óra múlva legyünk nála. Pontosan 14 órakor ott is voltunk. Sztálin jó hangulatban volt, tréfálkozott.
Beszélgetésünk alatt Vaszilevszkij közvetlen vonalon jelentkezett és beszámolt a főparancsnoknak az 1. Balti és a 3. Belorusz Front arcvonalán nemrég lezajlott eseményekről. Vaszilevszkij jelentése kedvező lehetett, mert Sztálin még vidámabb lett.
– Még nem reggeliztem, üljünk asztalhoz, majd ott folytatjuk – mondotta.
Bár Antonov és én már reggeliztünk, elfogadtuk a meghívást.
Reggeli után arról beszélgettünk, mik a lehetőségei Németországnak a két arcvonalon – az ellenünk és a Normandiában partraszállt szövetségesek ellen – folytatott háborúban, és szóba került a szovjet csapatok szerepe és feladata is a háború befejező szakaszában.
Sztálin pontosan és világosan fejtette ki a kérdésekről alkotott véleményét. Ez arra vallott, hogy előzőleg már alaposan átgondolta azokat. Bár a főparancsnok jogosan számolt azzal, hogy elegendő erőnk és eszközünk van ahhoz, hogy egyedül verjük le a fasiszta Németországot, őszintén örült az európai második front létrehozásának. Hisz ez megrövidítette a háborút, erre pedig a szovjet népnek szüksége volt.
Abban, hogy Németország véglegesen elvesztette a háborút, egyikünk sem kételkedett. Ez már 1943-ban és 1944-ben eldőlt a szovjet-német arcvonalon vívott ütközetben. Most csak arról beszélgettünk, hogy milyen gyorsan és milyen katonai politikai eredményekkel fog befejeződni.
Megérkezett V. M. Molotov és az Állami Honvédelmi Bizottság több tagja.
Azt vitatva, hogy mik a lehetőségei Németországnak a fegyveres harc folytatására, valamennyien egyetértettünk abban, hogy már kimerítette ember- és anyagi tartalékait, ugyanakkor a Szovjetunió Ukrajna, Belorusszija, Litvánia és más körzetek felszabadításával jelentős tartalékokhoz jut a partizánegységek és a megszállt területen maradtak soraiból.
S végül, a második front létrehozása arra kényszeríti Németországot, hogy valamennyivel több erőt tartson nyugaton.
Felvetődött a kérdés: miben reménykedik a hitleri Németország az adott helyzetben?
Erre a legfelsőbb főparancsnok ezt válaszolta:
– Hazárdjátékot folytat, az utolsó percig keverve a kártyát.
– Hitler bizonyára megpróbálja, hogy bármi áron különbékét kössön az amerikai és angol kormánykörökkel – egészítette ki Molotov.
– Valószínű – mondta Sztálin -, de Roosevelt és Churchill nem alkuszik Hitlerrel. Németországgal kapcsolatos politikai érdekeiket nem a népek előtt hitelüket vesztett hitleristákkal való tárgyalások útján akarják biztosítani, hanem egy nekik megfelelő német kormány segítségével.
Aztán a főparancsnok megkérdezte tőlem:- Meg tudják-e kezdeni csapataink Lengyelország felszabadítását, és el tudják-e érni a Visztulát megállás nélkül? Melyik szakaszon lehetne alkalmazni az 1. Lengyel Hadsereget, amely már kellő harci tapasztalatokra tett szert?
– Csapatainknak nemcsak a Visztuláig kell eljutniuk – válaszoltam -, hanem hídfőt is kell létesíteniük, hogy a berlini hadászati irányban biztosítva legyenek a további támadó hadműveletek. Az 1. Lengyel Hadsereget pedig a varsói irányban kell alkalmazni.
Antonov egyetértett velem. Jelentette a főparancsnoknak, hogy a német hadvezetés nagy csoportosításokat (bennük páncélos magasabbegységeket) dob át, hogy lezárja azt a rést, amely nyugati frontjaink tevékenysége nyomán keletkezett. Ezzel jelentősen meggyengítette az 1. Ukrán Fronttal szembenálló csoportosítást.
Azután arról számolt be Antonov tábornok, hogyan folyik az anyagi tartalékok és a feltöltés összpontosítása az 1. Ukrán Frontnál és az 1. Belorusz Front bal szárnyán; ezek ugyanis a korábbi terveknek megfelelően támadásra készülnek.
– Önnek kell most az 1. Ukrán Front tevékenységét is koordinálnia – mondotta nekem Sztálin. – Fő figyelmét az 1. Belorusz Front bal szárnyára és az 1. Ukrán Frontra fordítsa. Az általános tervet és az 1. Ukrán Front feladatait ismeri. A főhadiszállás előzetes terve nem változott, a front tervét pedig megismerheti a vezérkarnál.
Ezt követően a Vaszilevszkij által koordinált csapatok lehetőségeit vitattuk meg.
Megjegyeztem a legfelsőbb főparancsnoknak, hogy helyesebb lenne, ha számottevően megerősítenénk Vaszilevszkij frontcsoportját és a 2. Belorusz Frontot, s Vaszilevszkijnek azt a feladatot adnánk, hogy szigetelje el az „Észak” német hadseregcsoportot és foglalja el Kelet-Poroszországot.
– Mi az, összebeszéltek talán Vaszilevszkijjel? – kérdezte a főparancsnok. – Ő is azt kérte, hogy erősítsük meg.
– Nem beszéltünk össze. De ha ő is ezt kérte, helyesen cselekedett.
– A németek a végsőkig tartani fogják Kelet-Poroszországot. Esetleg elakadhatunk ott. Először fel kell szabadítanunk a Lvovi-területet és Lengyelország keleti részét. Holnap találkozni fog nálam Bieruttal, Osubka-Morawskyval és Rola-Zymierskivel. Ők képviselik a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot. Július harmadik hetében felhívást akarnak intézni a lengyel néphez. Megbízottunkként a lengyelekhez küldjük Bulganyint, a haditanács tagjaként Rokosszovszkijnál hagyjuk Tyelegint.
Július 9-én a főparancsnok a jelenlétemben még egyszer megvizsgálta az 1. Belorusz Front koveli támadó hadműveletének tervét, amely a következőket irányozta elő:
– a kovel-lublini csoportosítás szétzúzását;
– Breszt elfoglalását a front jobbszárny-csapataival való együttműködésben;
– a Visztula elérését széles arcvonalon és hídfő létesítését a folyó nyugati partján.
Július 10-én foglalkoztam az 1. Ukrán Front parancsnokságának tervével és tanulmányoztam a front felkészültségét a hadműveletre. Az 1. Ukrán Frontnak két hatalmas csapást kellett mérnie: az egyiket a lvovi, a másikat a rava-russzkajai és erőinek egy részével a sztanyiszlavi irányban. A hadművelet mélysége mintegy 220-240 km volt. A front csapásai 100-120 km széles arcvonalszakaszt öleltek fel.
Itt 80 hadosztályt, tíz harckocsi- és gépesített hadtestet, négy harckocsi és rohamlöveg dandárt, 13 900 löveget és aknavetőt, 2200 harckocsit és rohamlöveget és 3000 repülőgépet összpontosítottunk. 1 millió 200 harcosunk készült itt támadni.
A csapatoknak ez a mennyisége több volt a kelleténél a hadművelet végrehajtásához. Úgy gondoltam, hogy ésszerűbb lesz, ha az 1. Ukrán Front erőinek egy részével Kelet-Poroszország irányában mérünk csapást. Ám Sztálin valahogy nem akart ebbe beleegyezni.
Július 9-én este meghívást kaptam Sztálin villájába, ahol már ott volt Bierut, Osubka-Morawsky és Rola-Zymierski. A lengyel elvtársak beszámoltak a megszállóktól már ötödik éve szenvedő népük nehéz sorsáról. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság és a Krajowa Rada Narodowa tagjai áhították hazájuk mielőbbi felszabadulását. A baráti eszmecserén elhatároztuk, hogy az első város Lublin lesz, ahol a Krajowa Rada Narodowa kifejti szervező munkáját.
Július 11-én kora reggel repülőgépen az 1. Ukrán Fronthoz indultam, s még aznap meg is érkeztem.
Harcálláspontomat Luck körzetében telepítettem, hogy közel legyek az 1. Belorusz Front koveli csoportosításához és az 1. Ukrán Front csapataihoz is.
Miután csapataink teljesen felszámolták a Minszk körzetében bekerített ellenséges erőket, támadásukat sikeresen fejlesztették tovább. Az egyes irányokban a németek megpróbálkoztak az ellenállással, de ezt megtörtük. A fasiszták az egész arcvonalon hosszában megkezdték visszavonulásukat a Siauliai-Kaunas-Grodno-
Sikeresen haladt az 1. Ukrán Front július 13-án kezdődő támadása a ravaruszkajai irányban. Legsikeresebben V. N. Gordov tábornok 3. és N. P. Puhov tábornok 13. hadseregének csapatai harcoltak.
A lvovi irányban július 14-én kezdődött a támadás, de több oknál fogva nem sikerült nyomban áttörni az ellenség védelmét. Sőt, mi több, a németek erős ellencsapást mértek Zolocsev körzetéből K. Sz. Moszkalenko 38. hadseregére és visszaszorították azt. A helyzetet P. Sz. Ribalko 3. harckocsihadserege hozta rendbe, amelyet július 16-án, meglehetősen bonyolult körülmények között vetettek ütközetbe.
Július 17-én a 3. harckocsihadsereg mögött támadásba lendült D. D. Leljusenko 4. harckocsihadserege, amely kimélyítette a sikert. A 60. és 38. hadsereg, valamint a 3. és 4. harckocsihadsereg együttes erőkifejtéssel a lvovi irányban is visszaszorította az ellenséget. Előrenyomulásuk üteme azonban lassú volt.
Július 18-án estére az 1. Ukrán Front csapatai már áttörték a német csapatok védelmét, s általában 50, helyenként azonban 80 km-t is előrenyomultak, közben Brodi körzetében bekerítették az ellenség mintegy nyolc hadosztályból álló csoportosítását.
Ezen az emlékezetes napon indult meg Kovel körzetéből a lublini irányban az 1. Belorusz Front balszárny-csapatainak a támadása. Ettől kezdve mozgásba jött az 1. Belorusz Front valamennyi hadserege. El kell ismerni, hogy e front parancsnoksága, törzse és hadtápszervei a hadművelet idején mindvégig okosan és szervezetten vezették a csapatokat, s időben biztosítottak számukra minden szükségeset.
E négy frontnak a „Közép” hadseregcsoportra mért hatalmas csapásai szétzúzták a németek 3. páncélos, valamint 4. és 9. összfegyvernemi hadseregét. Az ellenség hadászati arcvonalába mintegy 400 km széles és 500 km rést ütöttünk, amelyet a német hadvezetés nem tudott mivel gyorsan lezárni.
A német fővezérség július második felében súlyos helyzet előtt állt, amelyet csak bonyolított a 2. és 3. Balti Front támadásba való átmenete és a szövetségesek partraszállt erőinek nyomása Nyugaton.
Buttlar német tábornok ezzel kapcsolatban írta: „a »Közép« hadseregcsoport szétzúzása véget vetett a németek szervezett ellenállásának Keleten”.77 Mirovaja vojna 1935-1945 gg. Cikkgyűjtemény. Izd. Inosztrannoj lityeraturi, 1957. 240. old. (oroszul). *
Ennek ellenére meg kell mondani, hogy a „Közép” hadseregcsoport parancsnoksága e rendkívül bonyolult helyzetben megtalálta a legcélszerűbb tevékenységi módokat. Minthogy nem volt összefüggő védelmi arcvonala, és ennek létrehozására hiányoztak a szükséges erők, a német hadvezetés elhatározta, hogy főleg korlátozott ellencsapásokkal tartóztatja fel támadó csapatainkat. E csapások fedezete alatt a hátsó terepszakaszokon védelemre rendezkedtek be a Németországból és a szovjet német arcvonal más szakaszairól átdobott csapatok.
Az 1. Belorusz Front balszárnyának a 47. hadseregéből, a 8. gárdahadseregből, a 69. hadseregből és a 2. gárda-harckocsihadseregből álló csapásmérő csoportosítását egy légi hadsereg támogatta. Ugyanitt tevékenykedett az 1. Lengyel Hadsereg, amelynek Siegmund Berling altábornagy volt a parancsnoka. Miután az 1. Belorusz Front átkelt a Bugon, Lengyelország keleti területeinek az irányában támadott, megkezdve a lengyel nép felszabadítását a német megszállás alól.
Július 23-án a 2. harckocsihadsereg az összfegyvernemi hadseregek előtt harcolva menetből felszabadította Lublint, 24-én pedig (Sz. I. Bogdanov tábornok megsebesülése után A. I. Radzijevszkij tábornok vette át a hadseregparancsnokságot) lendületesen rohamozva előrevetett egységeik Demblin körzetében elérték a Visztulát.
Itt csapataink felszabadították a majdaneki haláltábor foglyait. Ismert, hogy a fasiszták ebben a táborban mintegy másfél millió embert pusztítottak el, közöttük öregeket, asszonyokat és gyerekeket. Azt nem lehet elfelejteni, amit a szemtanuk mondottak el nekem. A fasiszták majdaneki kegyetlenkedéseinek részleteit később az egész világ megismerte, s az emberiség elleni legszörnyűbb bűnnek minősítették.
Július 28-án az 1. Belorusz Front csapatai – miután szétzúzták az ellenség breszti csoportosítását – felszabadították Bresztet és a dicső erődöt, amely 1941-ben a fasiszták első csapását fogta fel, s századokra híressé vált védőinek tömeges hősiessége révén.
A „Közép” hadseregcsoport szétzúzása a partizánokkal való szoros együttműködésben folyt. Csapataink támadásának idején a partizánok több hadműveletet folytattak a vasutak és közutak ellen, lerombolták a hidakat és a fontos vasúti létesítményeket. Kb. 150, csapatokat és technikai eszközöket szállító szerelvényt siklattak ki. A partizánoknak a német csapatok hadtápvonalai ellen folytatott tevékenysége megbénította a szállító és ellátó szervek munkáját, s ez még jobban aláásta a német katonák és tisztek erkölcsi állapotát.
A 8. gárdahadsereg és a 69. hadsereg a 2. harckocsihadsereg és más gyorsan mozgó csapatok mögött nyomult előre. E két hadsereg július 25-én elérte a Visztulát, s azonnal megkezdte Magnuszew és Pluawy körzetében a folyón való átkelést. E hídfők később történelmi szerepet játszottak Lengyelország felszabadításában és a visztula-oderai hadműveletben.
A német hadvezetés, minthogy tisztában volt a Visztulán elfoglalt hídfők jelentőségével, nagy erőket vetett be – közöttük a „Hermann Göring” SS páncéloshadosztályt – a 8. és a 69. hadsereg csapatai ellen. Véres harcok lángoltak fel a hídfőkért, de csapataink súlyos veszteségeket okozva rendre visszaverték az ellenség elkeseredett rohamait.
Csak elismeréssel lehet szólni a 69. hadsereg és a 8. gárdahadsereg parancsnokairól, V. J. Kolpakcsi és V. I. Csujkov tábornokról. Nagy hozzáértéssel és határozottsággal vezették a Visztulái hídfők elfoglalásáért és megtartásáért vívott ütközeteket.
Kimagasló hősiességet tanúsítottak azok a katonák és tisztek, akik elsőként keltek át a Visztulán és léptek a nyugati partra.
A magnuszewi hídfőben beszélgettem a 79. gárda-lövészhadosztály 220. gárdaezredének sebesültjeivel. Az egyikük mondotta el a következőket:
– Századunk azt a parancsot kapta, hogy hajnal előtt keljen át a Visztula nyugati partjára. Alig több mint ötven emberünk volt. A századot V. T. Burba hadnagy vezette. Alighogy partra szálltunk, lőni, majd rohamozni kezdett bennünket az ellenség. Az első rohamot visszavertük, de aztán jött a második, majd a harmadik. A következő napon szinte szünet nélkül rohamoztak az ellenséges harckocsik és gyalogosok. Az utolsó roham különösen elkeseredett volt. Mindössze 12 emberünk maradt.
Az ellenség utolsó rohama előtt Burba hadnagy így szólt hozzánk: „Fiúk, kevesen maradtunk. Estére megérkezik az erősítés, de addig az utolsó csepp vérünkig kitartunk, s nem mozdulunk innen.”
Hamarosan újból rohamoztak a harckocsik s a mintegy századnyi gyalogos. Néhány harckocsi egészen a közelünkbe ért. Parancsnokunk egy köteg kézigránáttal felrobbantotta az egyiket, egy másik köteg gránáttal pedig a következő harckocsi alá vetette magát. A rohamot visszavertük, de parancsnok nélkül maradtunk. Az egész századból már csak hatan harcoltunk. Hamarosan megérkezett az erősítés, s az elfoglalt terepszakaszt megtartottuk …
Parancsnokának hőstettéről mesélve, a katona nem tudta visszafojtani könnyeit. Én sem tudtam higgadtan hallgatni őt, és keserűen gondoltam arra, hány ilyen bátor emberünk esett el. V. T. Burba hadnagyot halála után csakhamar a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.
Ugyanakkor vitte végbe hőstettét P. A. Hljusztyin komszomolista, ugyancsak a 220. ezred 4. századának harcosa. Burba hadnagyhoz hasonlóan, a harc leghevesebb pillanatában egy kézigránátköteggel egy ellenséges harckocsi alá vetette magát, hogy élete feláldozásával állítsa meg az ellenséges rohamot. Halála után ő is megkapta a Szovjetunió Hősét megillető „Aranycsillagot”.
A háború vége felé közeledve éppúgy, mint annak első napjaiban, a szovjet emberek készen álltak arra, hogy életüket áldozzák a Hazáért …
Az 1. Belorusz Front koveli csapásmérő csoportosításának sikeres tevékenysége és kijutása a Visztulához nagy hatással volt a lvov-sandomierzi hadműveletre, amely kezdetben, a lvovi irányban, nem úgy folyt, ahogyan azt a front parancsnoksága és a főhadiszállás elvárta.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!