(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVII.
Mint már említettem, az 1. Ukrán Front erői és eszközei elegendőek voltak, de a hadművelet előkészítése folyamán hibákat követtek el.
Itt újra szeretnék szólni a felderítésről, a fegyveres harc e nagyon fontos tényezőjéről. A háború tapasztalatai bebizonyították, hogy a felderítési adatok és azok helyes feldolgozása alapul szolgált a helyzetmegítéléshez, az elhatározás meghozatalához és a hadműveleti tervezéshez. Ha a felderítés nem képes pontos adatokat szolgáltatni, vagy ha az adatok elemzése során tévednek, az intézkedések valamennyi parancsnoki és törzsszinten elkerülhetetlenül hamis irányban vezetnek. S ennek következtében a hadművelet nem úgy fog kifejlődni, ahogyan azt előzetesen elképzelték.
Az történt, hogy a lvovi hadművelet előkészítése idején az 1. Ukrán Front felderítése nem tudta felfedni az ellenséges védelem egész rendszerét, a német parancsnokság hadműveleti tartalékainak – elsősorban a páncélos csapatoknak – elhelyezését. Ezért a frontparancsnokság nem tudta meghatározni a védelem áttörése idején várható ellenséges manővert. A tüzérségi és légi előkészítést komoly hibákkal tervezték, hiszen nem fedték fel teljesen az ellenség tűzrendszerét.
A tüzérségi tűz és a bombázás csak akkor hatásos, ha pontosan a célokra, nem pedig területekre vagy feltételezett célokra irányul. A területekre mért tüzérségi és légi csapások nem képesek megsemmisíteni az ellenséges védelmi rendszereket. Így volt ez a lvovi irányban is: sokat tüzeltek, de kellő eredmény nélkül.
És még egy fontos kérdés amelyet tisztázni kell, hogy feltárjuk az e hadművelet előkészítése során elkövetett hibákat. A gyalogságot közvetlenül támogató harckocsikról van szó.
Ismert dolog, hogy a gyalogság a támadó harcokban rendkívül érzékeny az ellenséges védelem tüzére. Mindaz, ami a tüzérségi előkészítés során épségben marad: géppuska, löveg, beásott harckocsi, kiserőd vagy tűzfészek – „földre fektetheti” a támadó gyalogságot és megakadályozhatja előrenyomulását. Ilyenkor nagy szerepet játszanak a gyalogságot kísérő harckocsik, amelyek lefogják a tüzérségi előkészítés után is megmaradt ellenséges tűzeszközöket.
Mindezt ugyancsak nem vették teljesen figyelembe. Érthetetlen, hogy a lvov-sandomierzi hadműveletet feldolgozó történészek miért hallgatták el az elkövetett hibákat.
A Brodi körzetében levő nagy német csoportosítás szétzúzása, az 1. Belorusz Front balszárnyának a lublini irányban és az 1. Ukrán Front jobbszárnyának a a rava-russzkajai irányban való sikeres előrenyomulása lehetővé tette az 1. Ukrán Front parancsnokságának, hogy Ribalko harckocsihadseregével északról és északnyugatról megkerülje Lvovot. E manőver célja az volt, hogy elvágják a lvovi csoportosítás visszavonulási útját a San folyón keresztül, s elfoglalják Przemyslt, a 38. és a 60. hadsereg, valamint a 4. harckocsihadsereg nyugati irányból mért kisegítő csapásaival pedig felszabadítsák Lvovot. Ebben az időben a front jobbszárny-csapatai sikeresen folytatták a támadást Sandomierz általános irányban. Július 22-én Konyevvel beszélgettem, s egyetértettünk abban, hogy miután a 3. harckocsihadsereg megszállta a San folyón átvezető hátsó utakat, Lvov feladására kényszeríti az ellenséget. Lényegében mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy Lvov feladása szinte biztos, a kérdés csak az, hogy egy nappal később vagy egy nappal előbb történik-e meg.
Július 23-án hajnalban felhívott Konyev és ezt mondotta:
– Épp az imént hívott a legfelsőbb főparancsnok. Mit agyaltak ott ki Zsukovval Sandomierz-zsel kapcsolatban? – mondotta. – Először Lvovot kell elfoglalni, azután jöhet Sandomierz.
– No és, Ön mit válaszolt, Ivan Sztyepanovics?
– Jelentettem, hogy a 3. harckocsihadsereget a lvovi csoportosítás hátába mérendő csapásra alkalmaztuk, s Lvov csakhamar a mienk lesz.
Megállapodtam Konyevvel, hogy délelőtt felhívom a főparancsnokot, a front csapatai pedig folytassák tevékenységüket az adott irányokban.
Amikor megkaptam a jelentést arról, hogy a Belorusz Front 2. harckocsihadserege felszabadította Lublint, felhívtam a főparancsnokot. Még a szobájában tartózkodott, de már tudott a dologról.
Meghallgatta az 1. Ukrán Front tevékenységéről szóló jelentésemet, majd megkérdezte:
– Az Ön számítása szerint, mikorra foglalják el Lvovot?
– Gondolom, két-három nap múlva.
Sztálin így válaszolt:
– Felhívott Hruscsov. Nem ért egyet a Ribalko hadseregének adott feladatokkal. A hadsereget kivonták a Lvov elleni támadásból, s ez – véleménye szerint – késlelteti a dolgok menetét. Ön és Konyev arra törekedjenek, hogy mielőbb elérjék a Visztulát. E nélkül semmire sem jutunk. És vegyék birtokba mihamarább Lvovot.
Nem maradt más hátra, mint hogy jelentenem kellett: Lvovot előbb elfoglaljuk, mint ahogy csapataink elérik a Visztulát.
Konyevet később nem akartam megzavarni e beszélgetés részleteivel.
Ribalko tábornok harckocsihadseregének ragyogóan végrehajtott 120 km-es megkerülő menet manővere, valamint a 38. és a 60. hadsereg kelet felől, továbbá a 4. harckocsihadsereg dél felől jövő nyomására az ellenség Lvovból Szambor irányában visszavonult. Július 27-én a szovjet csapatok bevonultak Lvovba.
Július 27-én elfoglaltuk Bialystokot. Ugyanazon a napon a főhadiszállás direktívája jóváhagyta arra vonatkozó elhatározásunkat, hogy az 1. Ukrán Front csapását a Visztula irányában fejlesszük ki, és az 1. Belorusz Fronthoz hasonlóan hídfőt foglaljunk e folyó nyugati partján. A front tevékenységének az volt a célja, hogy biztosítsa a Lengyelország teljes felszabadítására irányuló döntő hadműveletet.
Megkapva a főhadiszállás direktíváját, Konyev július 28-án azt a feladatot állította a 3. gárdahadsereg elé, hogy lendületes támadással a nap végére érje el a Visztulát, s menetből létesítsen hídfőt, majd foglalja el Sandomierzt. N. P. Puhov 13. hadseregének megparancsolta, hogy Sandomierz körzetében jusson ki a Wisloka folyó torkolatához, és vegyen birtokba hídfőt a Konary-Polaniec terepszakaszon. M. J. Katukov tábornok 1. gárda-harckocsihadseregének csapást kellett mérnie Baranow irányában, és el kellett érnie Bogoryja körzetét.
A sandomierzi irányban mozgott az 5. gárdahadsereg is, amelynek A. Sz. Zsadov altábornagy volt a parancsnoka.
Feltétlenül szólni kell arról a rendkívüli bátorságról, kezdeményezőkészségről és feszes együttműködésről, amelyet az 1. Ukrán Front csapatai tanúsítottak a széles és bővizű Visztulán való átkeléskor. Sajnos, nem lehettem e hadművelet szemtanúja, de az, amit a tábornokok és tisztek elmondottak, nagy hatással volt rám. Különösen a hadseregek és a front műszaki csapatai tűntek ki szervezett és bátor tevékenységükkel.
A belorusszijai, majd a lvov-sandomierzi hadműveletben a tartalékait kimerítő német hadvezetés nem tudott komolyan ellenállni a Visztulán átkelő 1. Ukrán Frontcsapataival szemben. Konyev marsall csapatai szilárdan megvetették lábukat a sandomierzi hídfőben.
Július 29-én napközben felhívott a főparancsnok és gratulált, hogy másodszor is kitüntettek a Szovjetunió Hőse „Aranycsillagával”. Majd Kalinyin hívott, ő is gratulált a kitüntetéshez és hozzátette:
– Tegnap az Állami Honvédelmi Bizottság a legfelsőbb főparancsnok javaslatára elhatározta, hogy a belorusszijai és a nyugat-ukrajnai hadműveletért is kitünteti Önt.
Ezen, a számomra oly emlékezetes napon sok üdvözlő táviratot és szóbeli gratulációt kaptam harcostársaimtól, elvtársaimtól. De leginkább természetesen annak örültem, hogy a Vörös Hadsereg megvetette lábát a Visztula nyugati partján, s kész volt arra, hogy teljesítse Lengyelországban felszabadító küldetését, majd behatoljon a fasiszta Németországba és befejezze annak szétzúzását.
A német hadvezetés felismerte a berlini irányban létesített hídfők jelentőségét, s mindent elkövetett, hogy felszámolja a magnuszewi, a pulavy és a sandomierzi hídfőt. Hatalmas erőket – köztük annyi páncélos és gépesített hadosztályt, amennyit csak tudott – irányított e hídfők ellen, de már elkésett. Az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front ugyanis annyi erőt és eszközt összpontosított a birtokba vett hídfőkben, hogy a német csapatok kénytelenek voltak visszavetni a Visztula mögé.
A két hónapig tartó harcokban a szovjet csapatok a németek két hatalmas hadászati csoportosítását zúzták szét, felszabadították Belorussziját, befejezték Ukrajna felszabadítását, megtisztították az ellenségtől Litvánia jelentős részét és Lengyelország keleti részét.
Az 1., 2. és 3. Belorusz, valamint az 1. Balti Flotta csapatai ezekben az ütközetekben végeredményben 70 ellenséges hadosztályt vertek szét, amelyek közül 30-at bekerítettek s személyi állományukat foglyul ejtették vagy megsemmisítették. Az 1. Ukrán Front csapatai a lvov-sandomierzi irányban folytatott támadás során több mint 30 hadosztályt zúztak szét.
A belorusszijai hadműveletben mutatkozott meg leginkább – minden szinten – a szovjet csapatok parancsnokságainak nagy tudása, amely az ellenséges csoportosítások gyors bekerítését és megsemmisítésüket célozta. A parancsnokságok ilyen művészete, a csapatok kiváló képzettsége és bátorsága eredményezte a legnagyobb német csoportosítás megsemmisítését a berlini hadászati irányban.
Miután szétzúztuk a „Közép” és az „Észak-Ukrajna” ellenséges hadseregcsoportokat, három hatalmas hídfőt vettünk birtokba a Visztulán és elértük Varsót, csapásmérő frontjaink Berlinhez közeledtek, amelytől immár csak mintegy 600 km választotta el őket.
Azzal, hogy a 2. és 3. Ukrán Front megsemmisítette az iasi-kisinyovi csoportosítást és felszabadította Moldavát, megteremtette a feltételeket Románia és Magyarország háborúból való kilépéséhez.
Mindent összevéve, létrejött a fasiszta tömb teljes szétverésének és a fasiszta Németország megsemmisítésének feltétele.
A nyugati hadászati irányban az arcvonal 600 km-rel került előbbre. Augusztus végén a Jelgava Ny-Siauliai Ny-Ostroleka-Pultusk-Praga (Varsó)-Magnuszew-Sandomierz-
Az északnyugati irányban a Balti Frontok a Leningrádi Fronttal és a Balti Flottával csapást készültek mérni az „Észak” német hadseregcsoport csapataira, hogy hamarosan felszabadítsák a balti köztársaságokat s szétzúzzák a német csapatoknak ezt a hatalmas csoportosítását is.
A nyugati hadszíntéren is kedvezőtlenül alakult a helyzet Németország számára. A normandiai harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek. S minthogy a német hadvezetés már nem tudott más arcvonalakról erősítést átdobni Észak-Franciaországba, a német csapatok az egész arcvonalon megkezdték a visszavonulást a Siegfried vonalra.
A szövetséges csapatok minden irányban üldözték a németeket. Róma elfoglalása után arra készültek, hogy Észak-Olaszországban folytassák a támadást. Az európai és a balkáni államokban rendkívül erősödött a népi felszabadító mozgalom. Különösen érezhetővé vált ez a németek számára Jugoszláviában, Lengyelországban, Albániában, Görögországban és Franciaországban. A német csapatok fővezérsége arra kényszerült, hogy jelentős erőkkel harcoljon a nemzeti felszabadító hadseregek ellen.
Ráadásul a legfontosabb német ipari objektumokra súlyos csapásokat mért a szövetségesek légiereje és a mi légierőnk. Ez csak súlyosbította Németország általános gazdasági és katonapolitikai helyzetét.
Úgy látszott, hogy a német fővezérség csapatainak megóvása, valamint nyugaton és keleten egyaránt keskeny arcvonalon mélyen lépcsőzött védelem kiépítése érdekében gyorsan visszavonja az „Észak” hadseregcsoportot, amelynek állományába kb. 60 hadosztály, 1200-nál több harckocsi és 7 ezer löveg tartozott.
Ám a hitlerista felső vezetés képtelen volt a politikai presztízs problémáin felülemelkedni, és ez csak gyorsította uralmának katasztrofális bukását.
Az 1944. évi nyári hadjárat jellemző sajátossága az volt, hogy tovább gyarapodtak a szovjet fegyveres erők, tökéletesedett a magasabb parancsnokságok és törzsek hadműveleti-hadászati művészete.
Országunk gyorsan helyreállított és erősödő ipara kielégítette csapataink egyre növekvő lőszer, felszerelési és szállítóeszköz szükségletét. Ennek volt köszönhető, hogy a nyári hadászati hadműveletek oly széles arcvonalon és nagy mélységben bontakozhattak ki, s támadó csoportosításaink oly gyors ütemben nyomulhattak előre. E hatalmas támadó hadműveleteket jól támasztotta alá az általános hadtápbiztosítás.
Az 1944. évi nyári hadjáratban a szovjet csapatok hét hatalmas hadműveletet folytattak le a német csoportosítások bekerítése és megsemmisítése érdekében. Ez felülmúlt minden előző hadjáratot. A három leghatalmasabb, döntő célú hadműveletek a belorusszijai, az iasi-kisinyovi és a lvov-sandomierzi voltak, amelyekben mint egy 127 ellenséges hadosztályt vertünk szét. Végeredményben a német csapatok védelmi arcvonalát a Nyugati-Dvinától a Fekete-tengerig terjedő 2200 km-es szakaszon szétvertük. Csapataink egyes irányokban 700 km mélyen nyomultak előre.
Az 1944. évi nyári hadjárat támadó hadműveleteiben részt vett mind a 12 front, az Északi, a Balti, valamint a Fekete-tengeri Flotta, valamennyi tavi és folyami flottilla.
Augusztus 22-én felhívott Antonov, a vezérkar főnöke, és közölte a főparancsnok utasítását: haladéktalanul jelentkezzem a főhadiszálláson. Antonov előzetesen tájékoztatott, hogy az Állami Honvédelmi Bizottság különleges feladatot állított elém.
Búcsút vettem barátaimtól és harcostársaimtól, s augusztus 23-án Moszkvába repültem. Még aznap este megérkeztem a fővárosba, s nyomban a vezérkarhoz indultam.
Az Állami Honvédelmi Bizottság a következő különleges feladattal bízott meg. A 3. Ukrán Front törzséhez kellett indulnom, hogy a frontot felkészítsem a Bulgária elleni háborúra, minthogy a bolgár kormány továbbra is együttműködött a fasiszta Németországgal.
Sztálin azt javasolta, hogy mielőtt elmegyek, feltétlen találkozzam Georgi Dimitrovval, hogy jobban megismerhessem Bulgária általános politikai helyzetét, a Bolgár Munkáspárt tevékenységét és a bolgár nép antifasiszta erőinek fegyveres harcát.
Georgi Dimitrov rendkívül szerény és lelkes ember benyomását keltette bennem. Minden gondolatából és következtetéséből a mély értelem és a politikai éleslátás sugárzott. Melegen fogadott és igen részletesen elmondott mindent, amit hasznos volt tudnom. Látszott, hogy nagyon jó és gyorsan működő kapcsolatai vannak a bolgár kommunisták földalatti szervezeteivel.
Dimitrov ezt mondotta:
– Bár Ön azzal a feladattal keresi fel a 3. Ukrán Frontot, hogy felkészítse csapatait a Bulgária elleni háborúra, de háború egészen biztosan nem lesz. A bolgár nép már nagyon várja a Vörös Hadsereget, hogy segítségével megdöntse Bagrjanov cári kormányát és megteremtse a Bolgár Népi Felszabadítási Front hatalmát. Önt nem ágyú- és géppuskatűzzel fogják fogadni, hanem a régi bolgár szokás szerint sóval és kenyérrel. Ami pedig a kormánycsapatokat illeti, aligha fogják megkockáztatni a Vörös Hadsereg elleni harcot. A rendelkezésemre álló adatok arról tanúskodnak, hogy a hadsereg szinte valamennyi egységénél nagy partizánerők vannak. Nem tétlenkednek, és készek arra, hogy lejöjjenek a hegyekből és támogassák a népi felkelést.
Egy kis szünet után folytatta:
– A szovjet csapatok sikerei igencsak erősítették a bolgár népi felszabadító mozgalmat. Pártunk e mozgalom élére állt és határozott irányban viszi a fegyveres felkelést, amely a Vörös Hadsereg megérkezésekor fog fellángolni.
Megköszöntem Dimitrovnak a beszélgetést, s ismét a vezérkarhoz mentem, hogy véglegesen tisztázzuk az elkövetkezendő bulgáriai hadművelet előkészítését. Szinte biztosra vettem, hogy nem lesz háború. De mi, katonák, feladatot kaptunk elöljáróinktól, s azt a legpontosabban kellett végrehajtanunk.
Abban az időben a 450 ezer fős bolgár fegyveres erők öt hadseregből és két önálló hadtestből álltak. A légierő 410 repülőgéppel, a haditengerészet pedig 80 német és bolgár harci és kiszolgáló hajóegységgel rendelkezett.78 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 240, op. 52495, d. 90, 11 269-271; f. 243, op. 20371, d. 61, 11. 44-45, 59-60. *
Augusztus végén repültem a 3. Ukrán Front törzséhez, amely Fetestiben települt, nem messze a Cernavodá-i Duna-hídtól. A háború folyamán légierőnk többször bombázta ezt a hidat, hogy megszakítsa a teherforgalmat a constantai kikötő és Románia fő körzetei között.
A 3. Ukrán Front parancsnoka F. I. Tolbuhin, a Szovjetunió marsallja volt. A front csapatai ebben az időben a Russze (Ruscsuk)-Duna-Fekete-tenger vonalon álltak. A front állományába tartozott a 37., a 46. és 57. összfegyvernemi hadsereg, valamint a 17. légi hadsereg. Hadműveletileg Tolbuhinnak rendelték alá a Fekete-tengeri Flottát és a Dunai Katonai Flottillát. A 2. és a 3. Ukrán Front csapatainak általános tevékenységét akkor Sz. K. Tyimosenko koordinálta sikeresen. Még aznap találkoztam vele Fetestiben, hogy megbeszéljük a front tevékenységének problémáit.
A hadműveleti-hadászati helyzet kedvezően alakult a déli irányban. Miután a 2. Ukrán Front sikeresen befejezte a iasi-kisinyovi ellenséges csoportosítás szétzúzását és felszabadította Románia nagy részét, gyorsan nyomult nyugati irányban a Balahszkij fennsíkon. Az Erdélyben és a Kárpátokban, valamint a Görögországban, Jugoszláviában és Albániában harcoló német csapatokat széttagoltuk és elszigeteltük egymástól. A Fekete-tengeren a Fekete-tengeri Flottánk, a levegőben pedig légierőnk volt az úr.
A 3. Ukrán Front tervének megfelelően 46. hadserege támadást készítette elő Esechivi-Kubrat, 57. hadserege Kocsmar-Sumen általános irányban. 37. hadserege Dobrics-Provadija irányából támadott. A 7. és 4. gárda gépesített hadtesteknek Karnobat-Burgasz irányában tevékenykedve, e helységeket a hadművelet második napján kellett elérniük.
Mivel a bolgár fasisztabarát kormány – a szovjet kormány többszöri figyelmeztetése ellenére – továbbra is megszegte a semlegességet és hatékonyan támogatta a hitlerista Németországot, a szovjet kormány szeptember 5-én hadba lépett Bulgáriával. Szeptember 6-án a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása parancsot adott a 3. Ukrán Frontnak a haditevékenység megkezdésére.
Szeptember 8-án reggel minden készen állt, hogy tüzet nyisson, de figyelőpontjainkról nem láttuk a célokat, amelyekre tüzelnünk kellett volna …
A szögtávcsöveken, a távcsöveken és szabad szemmel a szokásos békés életet láttuk a bolgár földön: a falvakban a házak kéményei füstölögtek, az emberek napi munkájukat végezték. Katonai egységeket sehol nem lehetett felderíteni.
Tolbuhin marsall megparancsolta, hogy az előrevetett osztagok induljanak meg. Még fél óra sem telt el, amikor az 57. hadsereg parancsnoka jelentette, hogy az út mentén elhelyezkedő egyik bolgár gyalogoshadosztály csapatainkat kibontott vörös zászlókkal és ünnepélyes zenével fogadta. Nem sokkal ezután a többi irányban is hasonló események történtek. A parancsnokok jelentették, hogy a szovjet csapatok spontánul barátkoznak a bolgár néppel.
Azonnal felhívtam a főhadiszállást.
Sztálin a következőket mondotta:
– Minden fegyvert hagyjanak meg a bolgár csapatoknál, hadd végezzék a megszokott feladatukat és várják kormányuk parancsát.
Ezzel az egyszerű aktussal a legfelsőbb főparancsnok a teljes bizalmát fejezte ki a bolgár nép és a bolgár hadsereg iránt, amelyek barátként fogadták a Vörös Hadsereget, s azt az erőt látták benne, amely felszabadítja őket a német megszállás és a fasisztabarát cári rendszer uralma alól.
Az országban előrenyomuló szovjet csapatokat mindenütt a legmelegebben fogadták. Hamarosan találkoztunk jól felfegyverzett partizánosztagokkal, amelyek több várost és katonai objektumot foglaltak el.
Minthogy Nis irányából Szófia felé várható volt a németek csapása, a főhadiszállás megparancsolta, hogy egy megerősített lövészhadtest helyezkedjék el a bolgár fővárosban.
Szeptember 8-án bevonultunk Várnába, Burgaszba és más körzetekbe. Amint a Fekete-tengeri Flotta erői a bolgár kikötőkhöz közeledtek, s légideszantot dobtunk le, a németek elsüllyesztették hajóikat. A hajók legénységét foglyul ejtettük.
A Bolgár Munkáspárt vezette bolgár nép szeptember 9-én megdöntötte a fasisztabarát kormányt és megalakította a Hazafias Arcvonal demokratikus kormányát, amely béketárgyalásokat javasolt a szovjet kormánynak.
Az Állami Honvédelmi Bizottság nyomban megparancsolta a főhadiszállásnak, hogy állítsa le csapataink előrenyomulását Bulgáriában.
A Legfelsőbb Főparancsnokság utasításának megfelelően szeptember 9-én 21 órakor megállítottuk csapatainkat és a kijelölt körzetekben helyeztük el őket. Örültünk annak, hogy ebben a „háborúban” egyik félnek sem voltak veszteségei. Mindebben fegyveres erőnk felszabadító küldetése nyilvánult meg. Kifejezte a dolgozó tömegeknek azt az erejét, hogy meg tudták dönteni a népellenes rendszert.
Akkor nem sikerült közelebbről megismernem ezt az országot, amellyel népünket az elnyomók elleni közös harc évszázados barátsága kötötte össze.
1956-ban feleségemmel Várnában üdültem, s bejártuk szinte az egész országot. Mindenütt azt tapasztaltuk, hogy a bolgár nép nagy gonddal és szeretettel őrzi azoknak az orosz katonáknak az emlékét, akik életüket adták boldogabb jövőjéért. Öröm volt látni, milyen alkotó lendülettel dolgozik a bolgár munkásosztály, parasztság és értelmiség a kommunista párt vezetésével, átállítva az országot szocialista alapokra.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!