„Csőgörényt – ipari vonatkozásban – általában a gáz-, illetve az olajvezetékek felülvizsgálatára használnak, s egy elmélet szerint az orosz fél egy ilyen eszköz segítségével juttatott robbanószert az Északi Áramlat vezetékébe” – ÁLLAPÍTOTTA MEG egy „magyar”szagértő! Szerinte akár hetekkel, hónapokkal korábban is elhelyezhették a robbanószerkezetet, és vélhetően távirányítású robbantás történt.
Ezt az elméletet erősíti meg az is, hogy egy ilyen esetben nagyon nehezen lehet bizonyítani, hogy a robbantás hogyan történt, illetve a szerkezetet ki helyezte el. A robbantás időzítésének azonban mindenképpen van üzenete.
Most volt egy olyan történeti pillanat, amikor ezzel a robbantással lehetett üzenni keletről nyugatra, hogy mi képesek vagyunk akár a saját vezetékünket is felrobbantani, és a tiéteket is felrobbantjuk, hogy ha ez a politikai célunknak megfelel.
Bizony – bizony Felejim! Ezek a rafinált oroszok képesek még a Kremlt is fölrobbantani, csak azért, hogy az ártatlan – szerencsétlen Nyugatot tudják egy kicsit kormozni! B-R.
Oroszországnak olyan adatai vannak, amelyek megerősítik, hogy a Nyugat áll az Északi Áramlat gázvezetékeken történt robbanások mögött – jelentette ki Szergej Nyariskin, az orosz Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) igazgatója újságíróknak pénteken Moszkvában.
„Vannak bizonyos adataink, amelyek nyugati nyomra utalnak ennek a terrorcselekménynek az elkövetésében” – mondta Nyariskin.
„A Nyugat mindent megtesz annak érdekében, hogy elrejtse ennek a nemzetközi terrorcselekménynek a valódi szervezőit és elkövetőit” – tette hozzá.
Az SZVR igazgatója emlékeztetett arra, hogy az incidens ügyében Oroszországban vizsgálat indult. Az orosz főügyészség korábban közölte, hogy az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) nyomozati csoportfőnökségének anyagai alapján büntetőeljárást indított.
Vlagyimir Putyin pénteken azzal vádolta meg a nyugati országokat, hogy ők robbantottak az Északi Áramlat gázvezetékeinél. Az orosz elnök a négy új régió Oroszországhoz csatlakozása alkalmából megtartott ünnepi rendezvényen arról beszélt, hogy a Nyugat elkezdte tönkretenni az európai energetikai infrastruktúrát, mert már nem elégednek meg a szankciókkal. Az orosz államfő szerint „egyértelmű”, hogy ki profitál a rongálásból.
Vége az ünnepi hangulatnak Oroszország szerte, amit a hazatérők okoztak. Szorgos hétköznapok következnek, ami az eredetileg sem aprócska Oroszország hadműveleti zónákkal való bővülése után fokozottabb odafigyelést kíván meg.
Tegnap este nem sokkal a moszkvai koncert után, az orosz hadsereg „Shahid” drónjainak a Nyikolajevben lévő ukrán katonai célpontokra mért csapásai is jelezték: „véget ért a móka mára, műxik Sojgu mókatára”!
Ogyessza ukrán katonai infrastruktúráját a tenger felől érkező rakétákkal sújtotta az orosz haditengerészet.
A herszoni frontról pedig az ukránok rádióforgalmazásainak lehallgatása során azt szűrték le az orosz erők, hogy a VSzU „nagyon komoly veszteségeket szenvedett ma reggel mind élőerő, mind pedig technika vonatkozásában.”
Krasznyij Limany külvárosábn viszont megjelent az ukrán hadsereg. A szövetségesek közleménye szerint ebből még nem kell messzemenő következtetéseket levonni.
A várost védők tüzérsége „meleg fogadtatásban részesítette” az ukrán nácik felbátorodott előrseit, akiknek aztán ettől el is szállt a bátorságuk a „menetből rohammal bevenni” – akciótól. A város körül elkeseredett harcok dúlnak.
A legfrissebb hír viszont arról szól ma – magyar idő szerint du. negyed kettőkor – hogy a szövetséges csapatok a bekerítés elkerülése érdekében szervezetten visszavonultak Krasznyij Limanyból a korábban előkészített tartalék állásokba.
Donyeck alatt – Marinyka környékén – sem vidámabb a szövetséges erők helyzete. Csupán annyival jobbak a körülmények, hogy ott ők azok, akik lépésről – lépésre szorítják vissza az ukránokat.
Mindezekkel együtt is Donyeck továbbra is a latortüzérség megkülönböztetett figyelmét „élvezi”!
Ismét vannak halottjai a kijevi erők tüzérsége őrjöngésének.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Mekkorára kell még összehúzni magunkat, hogy a felső százezer tovább dőzsölhessen?
Lejjebb adni az tud csak igazán, akinek már szinte nincs is miből. A túlélési ösztön ilyenkor jön elő, az átlagember pedig mostanra már sportot űz belőle. Emellett azonban egyesek még nagyobbat markolnak, és eszükbe sem jut visszább venni. És minél nagyobbra nyílik az olló, a gazdaság annál jobban megszenvedi ezt.
Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban azon, hogy a kormány miért röhögött teli szájjal a nyugati „spórolós” terveken, miért nem merte bevallani – még magának sem -, hogy ez lesz itt is. Holott a válasz nem is lehetne egyszerűbb. A közfelfogás szerint a spórolás szűkösség, a szűkösség szégyen, ha nem garantálható a jólétnek legalább a látszata, akkor a vezetés kudarcot vallott. Rettentően leegyszerűsített példa ez, de azt már megszokhattuk, hogy a kormány is előszeretettel alkalmazza az egyszerű jelszavakat. Természetesen a hibás mindig más. A spórolás viszont ettől függetlenül is kapott egyfajta negatív felhangot, hiába nem feltétlenül szinonimája a nélkülözésnek. Ám tény, hogy nem illik a jelenleg is alkalmazott gazdasági trendekbe. Ugyanis ha spórolunk, akkor kevesebbet fogyasztunk, azon meg valakik, valahol bukni fognak.
Márpedig az emberek zöme most spórolós üzemmódra kapcsolt. Na nem a kormány miatt. Maguk miatt. Látják az árakat a boltban, látják a számlákat, látják azt, hogy gyakorlatilag minden drágult. De tényleg minden. A fizetések meg kullognak valahol az elszabaduló százalékok mögött. Túl sok jót mindez nem sejtet.
Ez a serpenyő nehezebbik, zsúfoltabbik, reménytelenebbik fele. Míg a másikban ott vannak azok, akik nem azon sóhajtoznak, hogy mennyi egy kiló kenyér, hanem hogy megvegyék-e a negyedik luxusórájukat. Ők azok, akik ötvenmilliós autóval járnak, akiknek nem okoz gondot, ha a gyerek Nutellát akar, az asszony meg egy újabb ötezer eurós csivavát. Hogy miből hozták ezt össze, az most nem lényeg. Ők nem fogják lejjebb adni. Nincs annál nagyobb és megalázóbb vereség, főleg ha még a szomszéd is látja.
Persze az emberi gyarlóságból fakadóan szinte mindenki ilyen életmódra vágyik, ez nem is nagy titok. A helyzet azonban az, hogy nem lehet mindenki gazdag, nem lehet mindenki üzletember, vállalkozó, földesúr, politikuscsemete, nem járhat mindenki luxusautóval, nem vásárolhat bárki Rolexet. Bármennyire is ezt az illúziót igyekszik elhitetni velünk a kapitalizmus, ez nem fog menni. Ha varázsütésre mindenki módos lenne, az egész társadalmunk pillanatok alatt omlana össze.
Ebben a formában ez nem is fenyeget, az viszont már annál inkább, hogy a felső réteg még tovább gyarapszik, az alatta lévőket pedig végül teljesen összenyomják. Míg lehetett tartani egy viszonylagos egyensúlyt, és együtt növekedett a két réteg – a kicsik kicsivel, a nagyok sokkal – addig ez valamilyen szinten fenntartható volt. Azonban ahogy ez megbillen – mint ahogy az elmúlt közel három évben is történt -, akkor baj van. Mit csinálnak ugyanis a felsőbb rétegek? Legtöbbször alulról vesznek el, hogy ők maguk még egy kicsit feljebb léphessenek, és még egy kicsit tovább ott is maradhassanak.
Csak egy példa. Egy jól menő vállalkozó (tisztelet a kivételnek) nem fogja azt mondani, hogy oké, nőnek a költségeim, mostantól csak kétszer megyek nyaralni, csak jövőre veszek új autót. Helyette elküld pár embert, a többiek majd dolgoznak többet. Rövid távon megoldás. Hosszú távon viszont katasztrófa. Hogy miért? Tegyük fel, hogy emberünk vállalkozása valami olyasmit gyárt/szolgáltat, amit sokan megvesznek, de nem létszükséglet. Minél többen járnak úgy, mint az elküldött munkavállalók, annál kevesebben engedhetik meg maguknak a termékeit. Így a végén ő is rosszul jár.
A válság spirálja a mi szintünkről nézve valahogy így működik. Kinyúl, és lehúz valakit, méghozzá az egyre feljebb lévő polcokról. Nagyban, a gazdaság egészét nézve pedig olyan, mint egy hurrikán, amelynek közepén már csak a leggazdagabbak élvezik a napsütést, körülöttük viszont minden romokban hever. Hiszen mire épül a gazdaságunk? A folyamatos, vég nélküli növekedésre, ami igazából egy ábránd, hiszen olyan, hogy végtelen növekedés – egy véges erőforrásokkal rendelkező rendszerben – egyszerűen nincs.
Minél lassabb, minél inkább ropog ez az egész rendszer, annál többen érezzük majd, hogy ez így nem megy tovább. A piramis legalján lévő kisember egy ponton önmagába roskad, a falhoz ér, nem tud már kisebbre összegömbölyödni. A gazdaság ezen a ponton szintén összeomlik, hiszen ha az alsóbb réteg nem, vagy csak minimálisan fogyaszt, és hiába termel, akkor nincs ami megtartsa a felsőbb szinteket sem.
A dőzsölésnek is ekkor lesz vége. Hiába lesz ugyanis pénz, ha már nem gyártanak kézműves cipót, nem érkezik meg soha a szalonba az ötvenmilliós autó, nem lesz szakember, aki felhúzza az új vityillót és megépítse a medencét. Addigra a pénz is már talán csak egy utcán seperhető papírdarab lesz. Volt már ilyen. Mi magunk adtunk neki értéket, ugyanúgy el is vehetjük azt.
Éppen ezért – amíg még van rá lehetőség – valahogyan újból vissza kellene állítani azt a kényes egyensúlyt, amit évek óta már csak kergetünk. Legalább a gazdaság azon részében, ahol még nem külföldi, lélektelen összeszerelőüzemek uralkodnak. Elengedni azt a plusz egy nyaralást, megtartani a munkavállalót, esetleg valamivel még több pénzt is adni neki, nem pedig az utolsó utáni bőrig nyúzni. Az „egyszerű” ember hálás lesz ezért. Tartani fogja a hátát, elbírja a felső százezret, lesz ereje hozzá. Ám ha ehelyett még tovább kapaszkodik a legfelsőbb réteg a légvárába, akkor végünk. Nekik is, és mindannyiunknak. (liner)
A balrad.hu kommentje a „kunyera” után
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Bal-Rad komm: „…Éppen ezért – amíg még van rá lehetőség – valahogyan újból vissza kellene állítani azt a kényes egyensúlyt, amit évek óta már csak kergetünk. Legalább a gazdaság azon részében, ahol még nem külföldi, lélektelen összeszerelőüzemek uralkodnak. Elengedni azt a plusz egy nyaralást, megtartani a munkavállalót, esetleg valamivel még több pénzt is adni neki, nem pedig az utolsó utáni bőrig nyúzni. Az „egyszerű” ember hálás lesz ezért. Tartani fogja a hátát, elbírja a felső százezret, lesz ereje hozzá. Ám ha ehelyett még tovább kapaszkodik a legfelsőbb réteg a légvárába, akkor végünk. Nekik is, és mindannyiunknak…”
Hááát…- PONTOSAN EZT KELLENE ELKERÜLNÜNK, MEGELŐZNÜNK! Azt, hogy az „egyszerű” ember HÁLÁBÓL TOVÁBB TARTSA A HÁTÁT A FÖLSŐ SZÁZEZERNEK A TOBZÓDÁSÁHOZ! A hátát, ami – bár sokat kibírT – már recseg! Mint a RENDSZER! Ami már szintén recseg – ropog! Összeomlással fenyeget. Amit fene bánna, ha…!
A probléma csak az, hogy ez az ÖSSZEOMLÓ RENDSZER a kisemberre zúdul. AZ ÖSSZEOMLÓ RENDSZER legalján lévő kisember egy ponton pedig önmagába roskad, a falhoz ér, nem tud már kisebbre összegömbölyödni.
Pontosan ezt kellene elkerülnünk! Hiszen a TÁRSADALOMNAK NEM A FÖLSŐ TÍZ – VAGY SZÁZEZER MAGAMUTOGATÓRA VAN SZÜKSÉGE, HANEM A KISEMBEREK MEGBECSÜLT MILLIÓIRA!
PONTOSABBAN A SZOCIALISTA TÁRSADALMI RENDSZERNEK VAN CSAK SZÜKSÉGE AZ ÁLTALA MEGBECSÜLT KISEMBEREK MILLIÓIRA!
Kényszerhelyzetben a budapesti Madách gimi, diákonként 8000 forint támogatást kérnek a szülőktől
Mivel az állam nem képes biztosítani a megfelelő színvonalú tanítás feltételeit, azt kérik a szülőktől, hogy segítsenek be.
Kényszerhelyzet címmel tett közzé felhívást a budapesti Madách Imre Gimnázium a Facebookon. A felhívást a nevelőtestület, a gimnázium alma mater alapítványa és szülői választmánya jegyzi, és lényegében arról szól, hogy kizárólag állami pénzből már nem képesek biztosítani a megfelelő színvonalú tanítást, ezért a madáchos diákok szüleihez fordulnak.
A felhívás szerint idén több mint tíz százalékkal csökkent az iskola pedagógusainak száma: ennyien mondtak fel biztosabb megélhetés után nézve. A nevelőtestület létszámának drasztikus csökkenésével
elindult a gimnázium szellemi amortizációja, ami a források csökkenésével a tanulási környezet amortizációját is eredményezi
fogalmaz a közlemény.
Annak érdekében, hogy ne csökkenjen a Madách Imre Gimnáziumban a tanítás színvonala, a „jelenlegi és egykori iskolahasználókhoz” fordulnak segítségért. Így írnak erről:
„Természetesen iskolánk állami gimnázium (és az is marad), így az állam biztosítja az (egyelőre nyomorúságos) fizetéseket és a működtetés általa felvállalt színvonalát. Ezért mi vállaljuk, hogy a kötelező 22 óránkat felkészülten megtartjuk, a dolgozatokat kijavítjuk, és felkészítjük diákjainkat az érettségire. Ha két megtartott órára egy óra felkészülést, átlagos idejű dolgozatjavítást számítunk, és hozzáadjuk a munkaközösségi- és nevelőtestületi értekezletek időtartamát, az ingyenes helyettesítéseket (szakszerűtlenül), az osztályozó, felvételi, átvételi és különbözeti vizsgák lebonyolítását, a szülőkkel való kapcsolattartást (fogadóórák és levelezések), valamint az adminisztrációt és az ügyeletet, akkor már meghaladjuk a 40 óra munkaidőt egy hétre. Sajnos, ennél több nem fér bele mindennapi teendőinkbe, mert – ugyan inkább foglalkoznánk az idejáró diákokkal, de – a megalázóan alacsony bérek miatt a 40 órán túl saját magunk és családunk fenntartásáról is gondoskodnunk kell.”
A Madách-alapítvány kuratóriuma ezért azt kéri, hogy j2023-tól kezdve aki teheti, havi 8000 forinttal támogassa a gimnáziumot (testvérek esetén összesen 12 ezer forinttal).
A felhívás tételesen felsorolja azokat a tevékenységeket, amik elvégzése jócskán felül van az állam által biztosított kereteken, és „amelyek nélkül a Madách nem lenne az, ami: az ország egyik legvonzóbb, legsikeresebb nevelő-oktató intézménye”. Amennyiben nem kapja meg a szükséges támogatást az iskola, 2023. január 1. után már nem tudják ellátni például a következőket:
országos versenyekre való felkészítés,
házi versenyek összeállítása, lebonyolítása,
C1-es nyelvvizsgára, DSD II német nyelvvizsgára a tanórai keretet meghaladó felkészítés, vizsgáztatás,
próbanyelvvizsgák szervezése,
a 9. nyelvi előkészítő évfolyam év végi nyelvi szintvizsgája,
próbaérettségik szervezése magyarból, történelemből és matematikából,
évfolyamdolgozatok matematikából,
kis létszámú – 8 fő alatti – csoportok működtetése,
a felügyelet helyett a tanulók haladását biztosító szakszerű helyettesítések,
munkaidőn túli tanári továbbképzések honorálása
– és így tovább.
Az iskola az tervezi, hogy a befizetett összeg 20 százalékát a tanulási környezetet érintő amortizáció lassítására (festés, felső ablakok és az üvegfal tisztítása, parkettacsiszolás), a tanulói és tanári terek élhetőbbé tételére, fontos eszközök államilag nem támogatott beszerzése fordítják. Abban bíznak, hogy a szülők legalább 80 százaléka támogatja majd a szükséges összeggel a gimnáziumot, és hogy sikerül más külső forrásokból (volt madáchosok, esetleges pályázatok, céges szponzoráció) is támogatást szerezni.
(rtl)
Bal-Rad komm: Pedig hát „píz avvóna”, csak nem éppen arra, amire kellene! Hiszen:
Bruttó nyolcmillió forintot fizetett a közmédia a távozó Németh Balázsnak
a törvény által előírt juttatásokon túl Németh Balázs, az M1 Híradójának korábbi műsorvezetője távozásakor négyhavi távolléti díjban – bruttó 8 014 000 forint – részesült.
Az MTVA válasza pedig részletesen közölte azt is, mennyit keresett a közmédia celebje az utóbbi egy évben. 2021 szeptemberében, októberében és novemberében egységesen bruttó 1 863 500 forint volt a juttatása, decemberben viszont egy picit többet vihetett haza: ekkor 1 886 057 forintot keresett. Januárban ismét 1 863 500 forintot keresett, azonban 2022 februárjától kétmillió fölé ugrott a bére:
februárban 2 003 500 forintot,
márciusban 2 143 500 forintot,
áprilisban 4 007 000 forintot,
májusban 2 003 500 forintot,
júniusban 2 003 500 forintot,
júliusban 2 003 500 forintot,
augusztusban pedig szintén 2 003 500 forintot keresett.
Valamennyit még szeptemberre is kapott: a közmédia ekkor még 91 068 forintot utalt át neki. (rtl)
Bal-Rad komm: Szóval pénz az volna itt, csak éppen NEM ARRA, AMIRE KELL(ene) fordítani! Mondjuk – egyebek között – az oktatásügyre! Ami azért – legalábbis szerintünk – van annyira fontos dolog, mint a vajda és bandájának a tetteinek ajnározása a „közmédiában”! Bár az igazat megvallva, a SZÍNVONALAS KÖZOKTATÁS NEM NEVEL „VERSENYKÉPES” BIOROBOTOKAT!
Százak tiltakoztak a Kölcsey Ferenc Gimnázium előtt a tanárok kirúgása miatt
A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium diákjai pénteken 19 órára tiltakozást szerveztek az iskola épülete elé, miután több tanárukat kirúgták, arra hivatkozva, hogy a figyelmeztetés ellenére többször részt vettek a polgári engedetlenségben.
A Munkácsy utcában helyszíni tudósítónk szerint több száz ember lehetett kint. A tömeg többnyire fiatalokból állt, de voltak tanárok és szülők is. Sokan fáklyákat és gyertyákat tartottak. Páran transzparenst is vittek, de az iskola épületére is ki volt rakva egy, amin az „El a kezekkel a tanárainktól” felirat volt olvasható.
Az eseményen felszólaltak kölcseys diákok (köztük olyan, akinek Pálya Tamás, az egyik menesztett tanár volt az osztályfőnöke) és Strbka Anna, a Diákok a Tanárokért elnökiségi tagja. A közös „Mi vagyunk a grund” éneklés, a „szabad ország, szabad oktatás” és a „veletek vagyunkozás” sem maradt el.
A tiltakozás hivatalos része véget ért, a résztvevők megbeszélték, hogy október 5-én hídfoglalással folytatják a tüntetést. (444)
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Valami baj lehet a vajda memóriájával: szerinte a háború kirobbanása után vezették be az élelmiszerárstopot
Valójában azonban több mint egy hónappal korábban intézkedett a kormány.
„Amit rögtön tudtunk számítások nélkül is, amikor láttam, hogy a németek átállnak és a brüsszeli bürokraták átviszik a szankciót, hogy az energiaárak miatt meg fog nőni az élelmiszer ára is” – mondta péntek reggeli Kossuth rádiós beszédében Orbán Viktor. Azonban a java még csak később jött: a miniszterelnök néhány pillanattal később azt mondta, „ezért kellett bevezetni az élelmiszerárstopot, ezt mi rögtön láttuk, már az elején”.
A kijelentéssel azonban akad egy komoly probléma: nem igaz. A valóságban az első szankciókat az Európai Unió – amit mellesleg Orbán Viktor is megszavazott – február 24-én vetette ki Oroszországra, akkor, amikor az hajnalban lerohanta Ukrajnát. Az élelmiszerárstopot – vagyis hat alapvető élelmiszer árának 2021. október 15-i szinten való rögzítését – Orbán január 12-én jelentette be.
Nem Orbán Viktor az első, aki belezavarodik a kormány kommunikációjába: Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter a csütörtöki kormányinfón azt mondta, a kormány nem az összes szankciót kifogásolja, hanem csak az energiára kivetetteket. Ez az állítás azonban a gyökeres ellentéte annak, amit a kormány és sajtója kommunikált az utóbbi hetekben, hónapokban: ők azt harsogták, hogy a szankciók összessége általában taszítják válságba az Európai Uniót és nem csupán az energiaszankciókról beszéltek.
A kormány ráadásul úgy hirdet nemzeti konzultációt az Oroszország elleni szankciókról, hogy mindegyiket megszavazta – mindeközben valójában csak az orosz szén ellen van érvényben olyan szankció, ami Magyarországot is érinti. Az olajembargó alól Magyarország felmentést kapott, gázembargó pedig nincs hatályban. (HVG)
Bal-Rad komm: Aligha van probléma Döbrögi memóriájával! MINDADDIG LEGALÁBBIS NINCS, AMÍG A FANOK HISZIK AZ Ő ámításait!
Annál nagyobb viszont a gond a vajda GONDOLKODÁSMÓDJÁVAL, ÉS A BETEG LELKÜLETÉVEL!
A memóriazavar gyanúja pedig gyorsan tisztázódni fog. Amint érkeznek a befizetendő rezsicsekkek is, meg növekszik az infláció, a horda – és vajdafanok egyre nagyobb számban fogják azt gondolni a Nemmzetth Szentjéről, hogy BECSAPTA ŐKET, HAZUDOTT NEKIK!
Moszkvában tegnap MEGTÖRTÉNT, AMINEK MEG KELLETT TÖRTÉNNIE!
Az Ukrajna területéből NÉPSZAVAZÁS ÚTJÁN KIVÁLT két donbasszi népköztársaság, valamint a Zaporozzsje és a Herszon régiók VISSZATÉRTEK Oroszország TERÜLETI ÉS JOGI KERETEI KÖZÉ!
A Vörös téren tízezrek ünnepelték a jeles alkalmat!
Luganszkban is ünnepi volt a hangulat:
A DNR – ben a Szaur Mogilán ünnepelték a hazatérést:
Stoltenberg latorszövetségi főtitkár: „A NATO soha nem fogja elismerni az annektált területeket Oroszország részeként”
„Oroszország legutóbbi akciója a háború kezdete óta a legsúlyosabb” – jelentette ki Jens Stoltenberg, a NATO – latorszövetség főtitkára. Stoltenberg sajtótájékoztatón sorolta föl a ‘zoroszok bűneit: azt, hogy Vlagyimir Putyin több százezer katonát mozgósított, felelőtlen nukleáris fenyegetésekbe kezdett, és most „illegálisan újabb ukrán területeket annektált. Mindez együttesen a háború kezdete óta a legsúlyosabb eszkalációt jelenti. „Oroszország ezen lépése a második világháború óta a legnagyobb erőszakos annektálási kísérlet” – kaffogta Stoltenberg, hozzátéve, nagyjából egy Portugália méretű területet foglalt el Oroszország fegyverrel fenyegetőzve.
Ezt a „látszatnépszavazást Moszkvában tervelték ki, és a nemzetközi jog teljes megsértésével kényszerítették Ukrajnára. Ez a földrablás illegális és törvénytelen.” Arra pedig ígéretet tett, hogy „a NATO-martalócszövetség tagjai nem ismerik el és nem is fogják elismerni ezt a területet Oroszország részeként.”
A NATO nem részese a konfliktusnak, de Stoltenberg megerősítette, hogy rendíthetetlenül támogatja Ukrajna függetlenségét, szuverenitását és területi integritását.
„Felszólítunk minden államot, hogy utasítsa el Oroszország nyílt területi hódítási kísérleteit. Ezek a területek Ukrajnához tartoznak” – mondta a múlt történéseire emlékezni egyáltalán nem hajlandó, csak a latorszövetség jövőbeni céljaira fókuszáló igehírdetése során Stoltenber latorszövetségi főtitkár.
Miközben így hergelte önmagát és az újságírókat a latorszövetség főtitkára, – „A győzelem a miénk lesz!” – című, a Putyin beszédéről készült felvétel szakította meg a szeánszot.
A Deutsche Welle Youtube csatornáján a Stoltenberg NATO-latorszövetségi főtitkár sajtótájékoztatójának közvetítését váratlanul megszakították egy, a Vlagyimir Putyin orosz elnök beszédét bemutató felvételek a moszkvai Vörös téren.
Ami – kicsikét bővebben – imigyen zajlott le:
Zelenszkij kijevi vezérbohóc IS rendkívüli beszédében háborgott a történtek miatt, és azzal fenyegetőzött, hogy Ukrajna gyorsított csatlakozási kérelmet nyújtott be a NATO-latorszövetséghez.
„De facto már ott vagyunk a NATO-ban. De facto már bizonyítottuk, hogy kompatibilisek vagyunk az Észak-atlanti Szövetség szabványaival. Amelyek már valódiak Ukrajna számára – valódiak a csatatéren és interakciónk minden vonatkozásában.
Bízunk egymásban, segítjük és védjük egymást! Hiszen ez az Észak-atlanti Szövetség.
De facto. Ma Ukrajna de jure pályázik a tagságra. Olyan eljárással, amely összhangban lesz az egész közösségünk védelmét szolgáló értékünkkel. Gyorsított alapon.
Meghatározó lépésünket megtesszük meg, hogy aláírjuk Ukrajna kérelmét, hogy gyorsított formában csatlakozzon a NATO-hoz” – mondta videoüzenetében a humoristából lett ukrán elnök.
MARADÉK – Ukrajna vezírbohóca TALÁN csalódott egy kicsikét ötletük washingtoni fogadtatásán.
Hiszen Jake Sullivan, az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági főtanácsadója úgy reagált a kijevi ajánlatra, „hogy most nincs itt az ideje Ukrajnának az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe való felvételének folyamatának. Washington úgy véli, hogy „Kijev gyakorlati támogatása a helyszínen magasabb prioritás.”
A Newsweek véleményrovatának szerkesztő-helyettese, Jason Fields „a történelem legrosszabb ötletének” nevezte Zelenszkij kérését Ukrajna gyorsított NATO-felvételére.
„Ukrajna NATO-ba való felvétele, Zelenszkij úr, a történelem legrosszabb ötlete” – mondta Fields.
Véleménye szerint Ukrajna NATO-ba való felvétele háborúba sodorná az Egyesült Államokat és NATO-szövetségeseit Oroszországgal, ami nukleáris háborúhoz vezethet, és veszélyeztetheti az emberiség létét.
Az Ukrán Fegyveres Erők IS GONDOSKODTAK ARRÓL, hogy a tegnapi nap örökre emlékezetes legyen.
A Zaporizzsja régióban az orosz fegyveres erők által felszabadított területen lévő Vasziljevka község környékén pusztító tüzérségi zárótüzet nyitottak egy civil autókonvojra. A rémtett halálos áldozatainak száma ma reggelre már 30 főre emelkedett. Erről számolt be ma reggel Vlagydimir Rogov, a zaporozsjei régió katonai-polgári közigazgatásának vezetője a Telegram csatornáján.
Összességében a halottakon kívül 88-an sérültek meg, köztük gyerekek is.
„30-ra nőtt a zaporozsjei konvojt ért ukrán tüzérségi tűzcsapás következtében elhunytak száma, 88-an megsérültek. A halottak között két gyermek van: egy 11 éves lány és egy 14 éves fiú” – jelentette Rogov.
Magyar szempontból KIMONDOTTAN BOTRÁNYOS, hogy a tegnap reggeli iszonyatról DÉLUTÁN MEGJELENT MAGYAR NYELVŰ HÍREK SZERINT A ‘ZOROSZOK VOLTAK AZ ELKÖVETŐK!
Az éjszaka olyan sötét volt, hogy a járókelők még a közvetlen közelből sem látták meg egymást. Hideg, nyirkos szél rohant végig üvöltve az utcán, örvénylett táncolva az útkereszteződéseknél, végigrobajlott a háztetőkön, belenyögött a kéményekbe, és sivítva fütyült a távíródrótok között. Úgy kellett ismerni a várost, ahogy ők ismerték, hogy a feneketlen sárban, vaksötétben pontosan odataláljanak a bánya kapujához.
Máskor ezen az útszakaszon – a vorosilovgrádi országúitól a Gorkij Klubig – cirkált az ügyeletes „policáj”. De most a sár és szélvihar nyilván tető alá kergette.
A kapus bódéja téglaépítmény volt, nem is bódé, hanem valóságos torony, erődszerű bástyafokokkal. Alul iroda, ami egyben a bánya bejárata volt. A toronytól jobbra-balra magas kőfal.
Az isten is arra teremtette őket, hogy együtt végezzék el ezt a munkát – a széles vállú Szergej Levasov és a formás, izmos lábú Ljubka, aki olyan volt, mint az eleven tűz. Szergej terpeszállásban Ljubka felé nyújtotta a kezét. A lány a sötétben, csak úgy vaktában, nyomban megtalálta, és halkan felnevetett. Sárcipős lábát könnyedén Levasov térdére tette, egy pillanat, s már a fiú vállán állt, és a kőfal peremébe kapaszkodott. Szergej erősen tartotta Ljubka lábát, hogy le ne essen. Szoknyája úgy csapkodott a fiú feje fölött, mint egy zászló. Ljubka a kerítésre hasalt, s egyik kezével a kőfal belső oldalába kapaszkodott. Ahhoz nem volt elég erős, hogy felhúzza Szergejt, de saját magát tartani tudta, amíg Szergej, keményen a lány derekába kapaszkodva és lábát a falnak támasztva, elérte a fal peremét, és felhúzódott melléje.
A vastag fal teteje bordás, nedves, és így csúszós is volt. De Szergej jól megvetette a lábát, arccal a torony falához simult, és széttárt karral belekapaszkodott. Ljubka most már a maga erejéből mászott Szergej vállára (nagyon erős gyerek ez a Szergej), a bástyafokok egy magasságban voltak a mellével, és könnyedén mászott fel a torony tetejére. A szél úgy cibálta Ljubka szoknyáját, mintha a következő pillanatban le akarná lökni onnan … De a nehezén már túl volt …
Blúzából kis göngyöleget vett elő, kitapogatta a zászlószegélyen áthúzott spárgát, és vigyázva, hogy a szél idő előtt ki ne bontsa, odakötötte a zászlórúdhoz. Alig engedte el, a szél olyan vad dühvel csapott bele, hogy Ljubkának nagyot dobbant a szíve az izgalomtól. Aztán elővett egy másik, rövidebb spárgát, és a résen belül is odaerősítette a rúdhoz a zászlót. Ugyanezen a módon, vagyis Szergej vállán leereszkedett a kőfalra, de arra már nem szánta el magát, hogy a sárba leugorjon. Leült hát, és lelógatta a lábát. Szergej ugrott le elsőnek. Halkan felszólt hozzá, és feléje tárta a karját. Ljubka semmit sem látott, de a hangjából sejtette, hol van. Majd elállt a szívverése, amikor kinyújtotta a kezét, szemét behunyta és leugrott. Szergej karjába esett, önkéntelenül átölelte a nyakát, és a fiú így tartotta néhány pillanatig. De kiszabadította magát, a földre ugrott, és a fiú arcába lehelve, felindultan súgta:
– Szerjozska, hozzuk el a gitárt, mit gondolsz?
– Rendben van! És át is öltözködöm, mert alaposan összemázoltál a sárcipőddel – mondta Szerjozska boldogan.
– Nem, nem! Jó lesz így is – nevetett Ljubka.
… Valjának és Szerjozska Tyulenyinnek a legveszedelmesebb terület, a város központja jutott. A kerületi végrehajtó bizottság, vagyis a munkaközvetítő hivatal előtt német őrség állott, az igazgatóság előtt egy „policáj” volt ügyeletes, a domb lejtőjén csendőrség … De a szélvihar és a koromsötétség segítségükre volt. Szerjozskát a „veszett földesúr” elhagyott háza érdekelte, és mialatt Valja azon az oldalon vigyázott, amely a végrehajtó bizottság épületére nézett, Szerjozska az omladozó padláslépcsőn – amit még a „veszett földesúr” életében támasztottak oda – tizenöt perc alatt mindent elintézett.
Valja szörnyen fázott, és örült, hogy minden simán és gyorsan ment, de Szerjozska odahajolt az arcához, és csöndesen nevetett.
– Van még egy zászlóm tartalékban. Gyerünk az igazgatósághoz!
– Hát a „policáj”?
– Hát a tűzoltólépcső?
Igaz, a tűzoltólépcső a főbejárattal szemben levő épületrészen állott.
– Gyerünk!
Tintaszerű sötétség ereszkedett le a vasúti sínhez, és sokáig bukdácsoltak a talpfákon. Valjának úgy rémlett, hogy már Vehrnyeduvannaja körül járnak, de nem: Szerjozska úgy látott a sötétben, mint a macska.
– Itt vagyunk! – mondta. – Te csak gyere utánam, mert bal felől lejtő van, és egyenest a „policáj”-iskolánál köthetsz ki.
A park fái között dühöngött a szél, tépte a csupasz gallyakat, és hideg zuhannyal verte Valja és Szerjozska arcát. Szerjozska gyorsan és magabiztosan vezette Valját fasorból fasorba. Ez kitalálta, hogy az iskola felé közelednek. Szél verte bádogteteje messzire hallhatóan csattogott az éjszakában.
A vaslépcső, amin Szerjozska felkúszott, már nem remegett, de a fiú még mindig nem tért vissza. Valja a sötétben egymagában álldogált a lépcső alján. Milyen sivár, milyen szörnyű ez az éjszaka, zörgő, csupasz faágaival! … És milyen gyöngék és tehetetlenek ebben a sötét, iszonyú világban, anyja is, ő is, a kis Luszja is … S az apja? Az talán ott barangol valahol hajléktalanul, félvakon … Valja előtt megjelent a donyeci sztyepp végtelen pusztasága, látta a felrobbant bányákat, a nyirkos kisvárosokat, a munkástelepeket világítás nélkül, tele német csendőrökkel. Egyszerre azt hitte, hogy Szerjozska sohasem jön vissza ezen a vaslépcsőn, és félni kezdett. Szemét elöntötte a könny. Ebben a pillanatban megérezte, hogy a lépcső újra remeg, és egyszerre megnyugodott.
– Itt vagy? – a fiú rámosolygott a sötétben.
Valja érezte, hogy Szerjozska feléje nyújtja a kezét, mire ő is odaadta a magáét. A fiú keze hideg volt, mint a jég … Miket élt át ez a cingár fiú, elnyűtt, soha be nem gombolt kabátkájában, lyukas cipőjében, mellyel immár órák óta tapossa a hideg sarat, úgyhogy a cipőben szuttyog a víz! Valja mindkét kezével megfogta a fiú arcát. Az is jéghideg volt.
– Hiszen te félig megfagytál! – mondta, és nem vette le kezét az arcáról.
A fiú hallgatott. Így álltak. Csak a csupasz ágak zörögtek fölöttük. Aztán súgva mondta:
– Elég volt a keringésből … Ugorjunk át a kerítésen …Valja elvette a kezét.
A szomszédék oldala felől közeledtek Olegék házához. Szerjozska hirtelen megragadta Valja kezét. Mindketten a falhoz lapultak. Valja nem is sejtette, mi történt, és hallgatózva Szerjozskához hajolt.
– Ketten jöttek szembe velünk. Amikor meghallottak minket, ők is megálltak … – suttogta.
– Képzelődés!
– Gyerünk be az udvarba …
De alig kerülték meg a szomszédék felől a házat, amikor Szerjozska újra megállította Valját: az a másik kettő a ház ellenkező felén ugyanazt tette.
– Hallucinálsz valószínűleg …
– Nem, ott állnak!
Most Kosevojéknál megnyílt az ajtó, valaki kilépett, és beleütközött azokba, akik elől Szerjozska és Valja bujkáltak.
– Ljubka? Miért nem jöttök be? – hallatszott Jelena Nyikolajevna halk hangja.
– Cs-s-s-s!
– A mieink! – mondta Szerjozska. Kézen fogta Valját, és maga után húzta.
A sötétben Ljubka halk nevetését hallották. Ljubka, Szergej Levasov a gitárral, Szerjozska meg Valja a nevetéstől fulladozva, egymás kezét rángatva beszaladtak Kosevojék konyhájába. Olyan vizesek, sárosak és boldogok voltak, hogy Vera nagyanyó égnek emelte virágos blúzba bújtatott csontos karját, és azt mondta:
– Irgalmazzatok, jó emberek!
Még sohasem volt részük ilyen estében, mint amilyen ez volt. Bádoglámpa világánál, fűtetlen szobában s olyan városban, melyben már több, mint három hónapja uralkodtak a németek.
Hihetetlen, hogyan fértek el egy díványon – szám szerint tizenketten. Szorosan egymáshoz simulva, fejüket összedugva olvasták a beszédet, és arcukon minden visszatükröződött, amit a rádió mellett ülve vagy az éjszaka sarát taposva átéltek. A szerelem is az arcukon ragyogott, amelyet páran közülük egymás iránt éreztek, és amely mint az áram csapott át a többiekre is; különös boldogság sugárzott az arcukon, olyan érzés, amely akkor keletkezik az ifjú szívekben, amikor valami nagyszerű célt tűznek maguk elé, éppolyat, mint ami most is betöltötte az életüket. A barátság, a tiszta ifjúság boldogsága fénylett arcukon és a töretlen bizalom, hogy minden-minden jóra fordul. Még Jelena Nyikolajevna is fiatalnak és boldognak érezte magát köztük. Csak Vera nagyanyó, aki fekete tenyerébe hajtotta száraz arcát, nézte őket öregsége távlatából, végtelenül féltő, mély sajnálattal. Mozdulatlan tekintettel, szótlanul nézte őket …
A fiatalok végigolvasták a beszédet és elgondolkoztak. Nagyanyó hirtelen huncutul elmosolyodott.
– Hej, hej, csak nézlek benneteket, fiúk és lányok – mondta hát így is lehet! Ilyen nagy ünnepen! Asztalhoz! … Van itt még egy kis ital, már csak az illendőség, a jó szokás kedvéért is …
– Jaj, nagyanyó, te vagy a legdrágább a világon … Asztalhoz, asztalhoz! – kiáltotta Oleg.
A legfontosabb az volt, hogy senki se kiabáljon. Mulatságos volt, amikor kórusban nyomban pisszegtek, ha valaki nagyon kieresztette a hangját. Biztonság kedvéért elhatározták, hogy sorban őrködnek a ház előtt, és micsoda mulatság volt őrségre kergetni azt, aki már túlságosan is jól érezte magát a párjával, vagy csak egyszerűen jókedvű volt.
A kese szőke Sztyopa Szafonov rendes körülmények között mindenhez a világon hozzá tudott szólni, de ha egy keveset ivott, egyre csak vesszőparipáján nyargalt. Szeplős kis orrát gyöngyös verejték lepte el, és szomszédjának, Nyina Ivancovának buzgón mesélt a flamingómadárról. Rápisszegtek, és haladéktalanul őrségbe küldték. Abban a pillanatban tért vissza, amikor félretolták az asztalt, Szergej Levasov pedig a gitár után nyúlt.
Szergej Levasov az oroszok gondtalan egykedvűségével játszott. Különösen orosz munkások között terjedt el ez a játékmodor: a zenélő egész testtartása, de különösen arca teljesen közönyös; nem néz a táncolókra, a nézőkre és természetesen a hangszerére sem, mintha a világon semmi sem érdekelné. A keze magától dolgozik, de úgy, hogy attól mindenkinek táncolhatnékja támad.
Szergej Levasov gitárja egy háború előtti divatos külföldi bosztonba kezdett. Sztyopa Szafonov Nyina elé lépett, és táncra hívta.
A „komédiás Ljubka” persze mindenkinél szebben táncolta ezt a külföldi táncot. A férfiak között Vanya Turkenyics volt az első. Magas, sudár termetű, kiváló modorú fiatalember – igazi tiszt! Ljubka először vele táncolt, aztán Oleggel, aki az iskolában a legjobb táncosok egyike volt.
Sztyopa Szafonov is állhatatosan forgatta a csöndes, hallgatag, szinte megmerevedett Nyinát, egyedül csak vele táncolt, és közben igen részletesen magyarázta, hogy miben különbözik a flamingókakas tollazata a flamingótyúkétól, hogyan és hányat tojik ez a tyúk.
Nyina arcára egyszerre kiült a harag és kijelentette:
– Nekünk, Sztyopa, nagyon kényelmetlen együtt táncolnunk, mert te alacsony vagy, a lábamra lépsz, és folyton jár a szád.
Ezzel kitépte magát a fiú karjából és elszaladt.
Sztyopa Szafonov Valjához iparkodott, de ez már Turkenyiccsel táncolt, így Olja Ivancovát fogta el. Olja nyugodt természetű, komoly lány volt, és még hallgatagabb, mint nővére. Sztyopa teljesen büntetlenül beszélhetett neki csudamadarairól.
De nem felejtette el a sérelmét, és egy alkalmas pillanatban szemével megkereste Nyinát. Nyina Oleggel táncolt. Oleg biztosan és nyugodtan vezette a nagy, erős lányt. És Nyina ajkára öntudatlan mosoly ült, szeme boldogan ragyogott. Egyszerre megszépült.
Az általános vigalomban Vera nagyanyó sem bírt magával, és nagyot rikkantott:
– Hát ez is tánc? Lám, mit ki nem találnak ott külföldön! Szerjozska, gyerünk azzal a hopakkal …
Szergej Levasov szemrebbenés nélkül áttért a hopakra. Oleg két ugrással átszökött a szobán, derékon kapta nagyanyót, és az öregasszony fesztelenül, korához képest meglepően könnyedén nekilendült Oleggel, nagyokat koppantva cipője sarkával. Szoknyája sötét szegélye csöndesen, ütemesen hullámzott a padló fölött. Látszott, hogy nagyanyó hozzáértően és mértéktartóan táncol. Nem is a lába, hanem inkább a karja és az arca árult el szilajságot.
Semmiben sem tükröződik oly híven egy nép jelleme, mint dalaiban és táncaiban. Oleg szélesre kihajtott inggallérral, homlokára hulló verejtékes hajfürtökkel, ujjongó dévajsággal – ami azonban csak meg-megremegő szemöldökén villogott -, szabadon, merészen vágta fel fejét, guggoló táncléptekkel és olyan vadbetyárosan, legényesen forgott körbe, hogy belőle is, nagyanyóból is nyomban kibújt az igazi ukrán.
A fehér fogú, fekete szemű, szép Marina, aki az ünnep kedvéért felvette összes nyakékét, nem bírta tovább, szintén táncra perdült. Toppantott cipője sarkával, széttárta karját, mintha keble a boldogságtól pattanásig feszülne, és Oleg körül fergeteges forgásba kezdett. De Kolja bácsi utána szökkent és megragadta, mire Oleg újra derékon kapta nagyanyót, és vele folytatta a táncot.
– Jaj, itt halsz meg, te vénség! – mondta az öregasszony. Arca cékla piros lett, lezuhant a díványra, és kendővel legyezte magát.
Mindenki zsivajgott, forgott tapsolt. A tánc félbeszakadt, de Szergej Levasov változatlan közönnyel csak húzta a hopakot, mintha egyáltalán nem tartozna rá, ami körülötte történik, aztán váratlanul félbehagyta, és rátette kezét a húrra.
Szergej Levasov még hozzá sem ért a húrhoz, amikor Ljubka már belekapott az „orosz”-ba, és nyomban olyan „kopogós”-t vágott ki két csattogó cipősarkával, hogy nem is volt érdemes figyelni, csak a lábára. Így lengett körbe, így vitte ütemesen körbe a fejét, karját, lábát, és Szerjozska Tyulenyinhez érve nagyot koppintott, kissé hátraszökkent, és ezzel táncba hívta a fiút.
Szerjozska ugyanazzal az egykedvű arccal, amellyel az orosz munkásemberek nemcsak muzsikálnak, de táncolnak is, egykedvűen Ljubkához ment, és szakadt, agyonfoltozott cipőjével halk kopogósba fogott. Aztán, ahogy szokás, eltávolodott. A lány keszkenőt rántott elő, feléje ment, toppintott, körbelendült, közben utolérhetetlen művészettel szegte fel a fejét, és csak néha lepte meg nézőjét egy-egy alig észrevehető dévaj és tréfás mozdulattal, melyben, úgy látszott, egyedül csak kis orra vett részt. Szerjozska szótlanul nyomon követte, és elszántan baktatott utána, egykedvűen, lelógó karral és olyan határtalan odaadással, amennyi kissé komikusnak ható igyekezetéből tellett.
Ljuba az egyre gyorsabb gitárszó nyomán most hirtelen aprózni kezdte az ütemet, egyszerre Szerjozskához fordult, aki szintén feléje táncolt, és olyan elszántan, olyan reménytelen szerelmi elragadtatásban csattogtatta rongyos cipőjét, hogy csak úgy porzott róla a sok odatapadt, rászáradt sár.
Ez a tánc a legvadabb mámor tánca volt, a „virtus”-é, de a mélyen elrejtett virtusé. Az ördög tudja, mit csinált Ljuba remek, izmos lábaival – az arca kipirult, fürtjei remegtek, mint az olvasztott színarany -, de ott is ragyogott minden arcon az elismerés! „Lám, a mi Ljubánk!” Csak Szergej Levasov, aki szerelmes volt belé, nem nézett rá, arca szigorúan egykedvű maradt, csak erős, ideges ujjai futottak ide-oda a húrokon.
Szerjozska e pillanatban olyan mozdulattal, mintha sapkáját akarná földhöz vágni, hirtelen Ljubkához fordult, és a tánc ütemére végigkergette Ljubkát a nézők gyűrűjén. Aztán mind a ketten hirtelen megálltak, és páros topogásba fogtak. Körülöttük mindenki nevetett, tapsolt, adta az ütemet. Ljubka meg egyszerre elszomorodott, és azt mondta:
– Hát ez a mi orosz táncunk …
És nem is táncolt többet. Csak ült Szergej Levasov mellett, és kis fehér kezét a fiú vállára tette.
Az Ifjú Gárda ezen a napon a földalatti kerületi pártbizottság engedélyével pénzbeli segítséget adott néhány nagyon rossz viszonyok közt élő frontkatona-családnak.
Az Ifjú Gárdának nem annyira a tagdíjakból volt pénze, mint inkább a német teherautókról lopott cigaretta, gyufa, fehér-neműk, élelmiszerek és különösen a spiritusz eladásából.
Vologya Oszmuhin napközben elment nagynénjéhez, Litvinovához, és egy borítékot adott át neki szovjet pénzzel. A szovjet pénz a márkával együtt forgalomban volt, de csak nagyon alacsony értékben.
– Maruszja néni, ezt neked és Kalerija Alekszandrovnának küldik a földalattiak – mondta Vologya. – Vásárolj valamit a gyerekeknek a nagy ünnep alkalmából …
Kalerija Alekszandrovna Litvinova szomszédja volt, szintén szovjet tiszt felesége. Sok gyermekük volt, nagyon nyomorogtak: a németek nemcsak minden holmijukat elszedték, de teherautón még a bútoraik nagy részét is elvitték.
Kalerija Alekszandrovna és Maruszja néni elhatározták, hogy díszes vacsorával ülik meg az ünnepet, kevés kisüstön főtt pálinkát vásároltak, búzalisztből káposztával és burgonyával töltött pirogot sütöttek.
Este nyolc órakor Kalerija Alekszandrovna házában, ahol anyjával és gyermekeivel lakott, összegyűltek Jelizaveta Alekszejevna – Vologya anyja -, Ludmilla és Maruszja néni a két lányával. A fiúk, arra hivatkozva, hogy társaiknál van dolguk, későbbre ígérték látogatásukat. A felnőttek ittak valamicskét, és mérgelődtek, hogy ilyen ünnepet suttyomban kell megülniök. A gyerekek félhangon néhány szovjet dalt énekeltek. Erre a szülők sírva fakadtak. Luszja nagyon unatkozott. Aztán lefektették a gyerekeket.
Már elég későre járt az idő, amikor Zsora Arutyunyanc megjött. A világos szobába toppanva rettentő zavarba jött, nemcsak azért, mert nyakig sáros volt, hanem mert még egy fiú sem volt ott, s ő most kénytelen volt odaülni Luszja mellé. Zavarában lehajtott egy fél pohár pálinkát, mellyel Luszja kínálta meg és berúgott. Amikor Vologya és Tolja Orlov megérkeztek, Zsora olyan komoly volt, hogy pajtásai megérkezése sem segített mélységes borúján.
A fiúk is ittak. A felnőttek külön beszélgettek. A gyerekek elejtett szavaiból Luszja megértette, hogy a fiúk nem vendégségben voltak.
– Honnan? – kérdezte suttogva Vologya, és „Mennydörgés”- Tolja vállán át Zsorához hajolt.
– A kórháztól – mondta Zsora zordul. – És ti?
– Az iskolánktól – és Vologya, akinek keskeny, sötét szeme ravaszul csillogott, még közelebb hajolt Zsorához, és valamit a fülébe súgott.
– Micsoda? Nem álcázás? – kérdezte Zsora, akinek komorsága felengedett egy pillanatra.
– Nem, nem. A legkomolyabban! – mondta Vologya. – Az iskolát sajnálom, de egye fene, újat építünk.
Luszját bántotta, hogy titkolóznak és közbeszólt:
– Ha pedig találkozót adsz, akkor légy szíves, és ülj otthon. Egész nap jöttek-mentek a fiúk meg valamiféle lányok: „Vologya itthon van? Vologya itthon van?”
„Mennydörgés”-Tolja szürkés szőke üstökével, csontos végtagjaival hirtelen felállt, és kissé bizonytalanul mondta:
– Üdvözlök mindenkit a Nagy Októberi Forradalom huszonötödik évfordulója alkalmából!
Bátorságra kapott, mert berúgott. Nekipirult, szeme zavarossá vált, és Vologyát valamilyen Fimocskával kezdte ugratni.
Zsora senkihez sem fordult, komoran meresztette maga elé fekete, örmény szemét, és azt mormogta:
– Természetes, ez nem korszerű, de én megértem Pecsorint*. …
* Lermontov: Korunk hőse című regényének főszereplője *
… Természetes, ez talán nem felel meg a mi társadalmunk szellemének … de más esetekben éppen ilyen magatartást érdemelnek meg … – elhallgatott, aztán komoran hozzátette: – A nők …
Luszja tüntetően felállt helyéről. „Mennydörgés”-Toljához ment, és gyöngéden csókolni kezdte a fiút:
– Toljecska, hiszen te egészen részeg vagy …
Általában olyan zűrzavar keletkezett, hogy Jelizaveta Alekszejevna végre is határozottan és gyakorlatiasan kijelentette: ideje már hazamenni.
Maruszja néni, aki a házról és a gyerekekről gondoskodni szokott, már hajnalban felébredt. Papucsot húzott, magára kapta háziruháját, gyorsan befűtött, feltette a teafőzőt, aztán elgondolkozva állt az ablakhoz, mely a puszta térségre nézett. Bal felől a gyermekkórházat és a Vorosilov Iskolát, jobb felől a dombon a kerületi pártbizottság épületét és a „veszett földesúr” házát lehetett látni. Maruszja néni hirtelen felsikoltott … A Vorosilov Iskola tetején, komor és szakadozott, alacsonyan gomolygó felhők alatt vörös zászlót lobogtatott a szél. Hol olyan erővel kapott bele, hogy a vászon szabályos négyszöggé feszült, hol szabadjára engedte, s akkor ráncokban omlott le, és csak a széle kígyózott fel és alá.
Még nagyobb zászló lobogott a „veszett földesúr” házán. A ház előtt, a tolólétra alján nagy csoport német katona és néhány polgári ruhás ember állott, s a zászlót nézte. Két katona a létra fokán állott, az egyik azon a helyen, ahol a létra a tetőre kapaszkodott, a másik valamivel lejjebb. Vagy a zászlót nézték, vagy a lentiekkel beszélgettek. De valamiért egyik sem mászott feljebb, és nem szedte le a zászlót. A zászló a városnak a legmagasabb pontján méltóságteljesen, szabadon lengett-lobogott.
Maruszja néni, mint aki eszét vesztette, cipőt húzott, és még kendőt sem véve, csak úgy fésületlenül átszaladt a szomszédasszonyhoz.
Kalerija Alekszandrovna hálóingben, dagadt lábbal térdelt az ablakpárkányon, és valóságos önkívületben meredt a zászlóra. Sovány és sötétbarna arcán csak úgy patakzottak a könnyek.
– Maruszja! – mondta. – Maruszja! Ezt a mi számunkra, szovjet emberek számára csinálták. Emlékeznek ránk, a mieink nem feledkeztek meg rólunk. Én … én … gratulálok neked …
Egymáshoz rohantak és összeölelkeztek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Kövér László: Ha van gyerek, van jövő, ha nincs gyerek, nincs jövő
A házelnök arról is beszélt, hogy egy nemzet életereje a demográfiai mutatóiban tükröződik a legélesebben.
Növekvő és gyötrő bizonytalanságokkal terhelt mindennapjainkban van néhány megnyugtató bizonyosság mindannyiunk számára: az egyik ilyen az egyén, a család, a település, országunk és az európai földrész egészének sorsára nézve: ha van gyerek, van jövő, ha nincs gyerek, nincs jövő – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerdán Tökölön, ahol minibölcsődét adott át.
„Bölcsődét, óvodát, iskolát az épít, aki hisz a jövőben. Aki hisz abban, hogy a gyermekeinek van jövője. Aki hisz benne és mélyen meg is éli, hogy a béke az egyetlen járható út az életben” – mondta, hozzátéve, hogy csak így juthatunk előre anyagiakban és ami ennél sokkal fontosabb, csak így élhetünk teljes életet szeretteink körében.
Kövér László arról is beszélt, hogy
egy nemzet életereje a demográfiai mutatóiban tükröződik a legélesebben. A demográfia becsaphatatlan, szigorú, de igazságos tudomány, amely nem fogad el mentő körülményeket, történelmi magyarázatokat, ideológiai mellébeszéléseket, csak idősíkokat és tényszámokat ismer, az élet és a halál tényszámait.
„Egy felelős állam és egy felelős politika tudja a helyét ebben a helyzetben: nem adunk életvezetési tanácsokat az embereknek, nem mondjuk meg, hogyan éljenek, mikor, hogyan és hány gyermeket vállaljanak” – jelentette ki. Hozzátette: azt sem mondják, hogy mosás helyett hogyan szellőztessék a ruhájukat vagy hogy hány pulóvert húzzanak fel az emberek, ha nincs fűtés a lakásukban, mint ahogyan ezt Brüsszelből üzenik az európaiaknak azok az uniós politikusok, akik romba döntik Európa energetikai biztonságát.
Ezek a politikusok fontosabbnak tartják, hogy bevándorlókkal és a magukat nemileg némileg bizonytalannak érzők számára kötelezően elkülönítendő mellékhelyiségekkel tegyék színesebbé és szabadabbá az európaiak életét, semmint, hogy egyáltalán megőrizzék Európát az itt őshonos népek hazájaként”
Bal-Rad komm: Mindezt pedig mondá Kövér dagonyaigazgató 2022. július 20 – án. Ehhez képest a qrmányvetítölde programfelelősének – a KSH – nak – a legfrissebb létszámjelentése, hááát…- nem a legszívmelengetőbb:
Visszaesett a gyerekvállalási kedv „Magyarországon”, a halálozások száma tovább nőtt
Még csak durva válság sem kellett ahhoz, hogy csökkenjen a születések száma, Magyarországon már 2021 végén is jóval kevesebben mertek belevágni a gyerekvállalásba, mint addig, így az augusztusi születésszám már jókora visszaesést mutat. A halálozások száma emelkedett eközben.
Idén augusztusban 8073 gyerek született Magyarországon, 258-cal, azaz 3,1 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban – közölte a Központi Statisztikai Hivatal. Eközben 10 224-en haltak meg, ami 362 fős, 3,7 százalékos növekedés 2021 augusztusához képest.
Az elmúlt 12 hónapban, 2021 szeptembere és 2022 augusztusa között 90 636-an születtek, ami jelentős, 1364 fős visszaesés az azt megelőző egy évhez képest. A teljes termékenységi arányszám – azaz a mutató, ami azt jelzi, hogy egy nő élete során átlagosan hány gyereket szül – a tavaly ilyenkori 1,57-ről 1,56-ra csökkent. Az év eleji nagyobb visszaesést még lehetett azzal magyarázni, hogy a koronavírus elleni oltás felvételekor sokan elhalaszthatták pár hónappal a gyerekvállalást, a mostani alacsonyabb születésszám mögött azonban már nem nagyon lehet ott ez a magyarázat. És még csak azt sem lehet mondani, hogy válságos időkben kevesebben vállalnak gyereket, hiszen amikor a most születettek megfogantak 2021 végén, azt még nem lehetett látni, hogy ekkora lesz a baj.
12 hónap alatt 144 889 magyar halt meg, 12 826-tal kevesebben, mint az azt megelőző egy évben. Itt most azért lehet jó a szám a korábbi 12 hónaphoz képest, mert az összehasonlítás alapjául szolgáló 2020. szeptember – 2021. augusztusi időszakban volt benne a járvány második, harmadik és negyedik hulláma is, ahhoz képest most már sokkal jobb a helyzet. Júliusban és augusztusban viszont, amikor már tavaly sem tombolt a járvány, az idei halálozási adat már magasabb volt, mint a 2021-es.
A természetes fogyás, vagyis a halálozások és a születésszám különbsége így 54 253 fő az elmúlt tizenkét hónapban, 17 százalékkal kevesebb, mint az azt megelőző, járvánnyal súlyosbított egy évben.
Tavaly szeptember és idén augusztus között 67 045 pár kötött házasságot, 5929-cel kevesebb, mint az azt megelőző egy évben. Idén augusztusban látványos volt a visszaesés: egy hónap alatt 7952 pár házasodott össze, 14 százalékkal kevesebb, mint tavaly olyankor. Emögé nem a házasodási kedv brutális visszaesését kell odalátni, sokkal fontosabb része a magyarázatnak az, hogy tavaly nyáron nagyon sok, a járvány alatti lezárások miatt elhalasztott esküvőt pótoltak be, így ahhoz képest most egy átlagos szám is komoly visszaesést jelent. (hvg.hu)
A balrad.hu kommentje a „kunyera” után
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Bal-Rad komm: „…egy nemzet életereje a demográfiai mutatóiban tükröződik a legélesebben. A demográfia becsaphatatlan, szigorú, de igazságos tudomány, amely nem fogad el mentő körülményeket, történelmi magyarázatokat, ideológiai mellébeszéléseket, csak idősíkokat és tényszámokat ismer, az élet és a halál tényszámait…”
A kövéri bölcseletet még kiegészíthetnénk az ÉLŐVILÁG ÖRÖK IGAZSÁGÁVAL! Miszerint ha az ÉLETFELTÉTELEK SZŰKÜLNEK AZ ADDIGI ÉLŐHELYEN, ARRA AZ OTT ÉLŐ LÉNYEK KÉTFÉLE MÓDON REAGÁLNAK:
ELHAGYJÁK AZ ADDIGI ÉLŐHELYET!
NEM SZAPORODNAK! Ekkor jelennek meg az invazív fajok! Döbrögisztánban NÉP – ÉS LAKÁSSZÁMLÁLÁSI AKCIÓT HIRDETETT MEG A KSH! Az akció október 1 – én startol, és november 20 – ig tart! Azt követően semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a vajdabanda és qrmányunk közös dijadaljelentések tömegeivel fogja tudatni: HA Ő NEM LENNÉNEK, NEKÜNK MÁR RÉGEN ROSSZ LENNE!
A molnár ágyában ébredtem, felöltözve, egy szőrös képű emberrel összeölelkezve. Az újságíró-kolléga azonnal felugrott, megigazította nyakán a gyűrött inggallért, elment, s egy csajka kávéval és nagy karéj kenyérrel tért vissza. Trueva, Alberto és Marina eljöttek, hogy együtt reggelizzünk. Azt mondtam, hogy Bujaralozba szeretnék menni, Duruttihoz. Trueva felajánlotta, hogy elkísér, ő is meg akarja nézni az anarchista hadoszlopot.
Két óra hosszat utaztunk kis falvakon keresztül, s ezalatt ismét vastag rétegben rakódott ránk a liszthez hasonló mészpor. Most is meg-megálltunk és ellenőriztük az utat, amely a fronttól három-négy kilométerre, azzal párhuzamosan halad. Az ellenség sem ismeri ki magát az itteni utakon. Az éjjel egy paraszt-járőr robogó gépkocsit tartóztatott fel: – Kifélék maguk? – A kocsiból hetykén válaszoltak: – Falange Espanola! – A parasztok tüzeltek, halomra lőtték az utasokat, köztük egy fasiszta ezredest.
Bujaraloz valóságos vörös-fekete zászlóerdő. A házfalakat szinte ellepik a Durutti aláírással ellátott rendeletek vagy egyszerű plakátok: „Durutti megparancsolja ezt meg ezt.” A városka főterét Durutti térnek nevezik. Ő maga a parancsnoksággal az országút mentén, az útkaparó kis házában rendezkedett be, két kilométerre az ellenségtől. Ez nem nagyon elővigyázatos dolog, de itt nyilván a bátorság fitogtatása a fő szempont. „Meghalunk vagy győzünk”, „Meghalunk, de bevesszük Zaragozát”, „Meghalunk, de világra szóló dicsőséget szerzünk” – olvashatjuk zászlókon, plakátokon és röplapokon.
A híres anarchista eleinte nem sokat törődött velünk, de amikor Oliver levelében elolvasta a „Moszkva” és „Pravda” szavakat, nyomban felélénkült. Mindjárt ott az országúton, katonái között, nyilván azzal a céllal, hogy magára vonja a figyelmüket, heves polemikus beszélgetésbe kezdett. Pillantása komor, szavait fanatikus szenvedély hatja át:
– Talán csak százan maradnak életben közülünk, de ez a száz eljut Zaragozába, megsemmisíti a fasizmust, magasra emeli az anarcho-szindikalisták zászlaját, kikiáltja a szabad kommunizmust … Én elsőként vonulok be Zaragozába, s kihirdetem a szabad kommunát. Nem vetjük alá magunkat sem Madridnak, sem Barcelonának, sem Azanának, sem Giralnak, sem Companysnak, sem Casanovasnak. Ha akarnak, éljenek velünk békességben, ha nem, hát Madrid ellen vonulunk … Mi majd megmutatjuk önöknek, bolsevikoknak, az orosz és a spanyol bolsevikoknak, hogyan kell forradalmat csinálni, hogyan kell a forradalmat következetesen végrehajtani. Ott önöknél diktatúra van, a Vörös Hadsereg élére ezredeseket és tábornokokat állítottak, nálam pedig nincs se parancsnok, se alárendelt, mi valamennyien egyenjogúak vagyunk, valamennyien katonák vagyunk, itt én is csak katona vagyok.
Magas atlétatermetén kék vászon overall, arca szép, fején vörös és fekete szaténből készült csákó, amely alól kilátszik deresedő haja. Zsarnokoskodó, elnyomja környezetét, de a szeme érzelgős, szinte nőies, tekintete néha a sebzett vadéra emlékeztet. Az az érzésem, hogy ebből az emberből hiányzik a kellő akaraterő.
– Nálam senki se kötelességből vagy fegyelemből szolgál. Az én embereim kivétel nélkül azért jöttek ide, mert harcolni akarnak, készek meghalni a szabadságért. Tegnap ketten engedélyt kértek, hogy Barcelonába mehessenek, meglátogatni a szüleiket. Elvettem a puskájukat, és végleg elengedtem őket: ilyenekre nincs szükségem. Az egyik azt mondta, hogy meggondolta a dolgot és maradni szeretne – nem vettem vissza. Így fogok eljárni mindegyikkel, még ha tízen maradunk is! Csak így jöhet létre forradalmi hadsereg. A lakosság köteles segíteni bennünket, hiszen mi minden diktatúra ellen; mindenki szabadságáért küzdünk! Aki nem segít bennünket, azt eltöröljük a föld színéről. Elsöprünk mindenkit, aki akadályt gördít a szabadság kivívásának útjába! Tegnap feloszlattam a bujaralozi falubizottságot, mert nem segítette a háborút, akadályt gördített a szabadság útjába.
– Ennek mégiscsak diktatúra-színezete van – jegyeztem meg én. – Amikor a bolsevikok a polgárháború idején feloszlatták a nép ellenségeinek befolyása alá került szervezeteket, amire olykor sor került, diktátorsággal vádolták őket. De mi nem beszéltünk általános szabadságról. Mi sohasem lepleztük a proletárdiktatúrát, hanem mindig nyíltan kiálltunk mellette. Aztán meg mire mehetnek önök olyan hadsereggel, amelyben nincsenek parancsnokok, nincs fegyelem, nincs engedelmesség? Önök vagy nem akarnak komolyan harcolni, vagy alakoskodnak, hisz bizonyára önöknél is van valamilyen fegyelem és valamilyen alárendeltség, csak másként nevezik.
– Nálunk szervezett fegyelmezetlenség van. Mindenki felelősséggel tartozik önmagának és a kollektívának. A gyávákat és a fosztogatókat agyonlőjük, a bizottság ítélkezik felettük.
– Ez még semmit sem mond. Kié ez az autó?
Minden fej arrafelé fordult, ahová mutattam. Az országút melletti kis téren mintegy tizenöt autó állt, jobbára ütött-kopott Fordok és Adlerek, s köztük egy ezüstösen csillogó, elegáns, bőrüléses, nyitott Hispano-Suiza luxuskocsi.
– Ez az enyém – mondta Durutti. – Gyorsabb kocsit kellett választanom, hogy hamarabb juthassak el a front különböző szakaszaira.
– Nagyon helyes – válaszoltam. – A parancsnoknak jó kocsi kell, ha van rá mód. Nevetséges lenne, ha a közkatonák ezen az Hispanón robognának, ön pedig ugyanakkor gyalog járna vagy valami ócska Fordon döcögne. Láttam a parancsait Bujaraloz házfalain. Így kezdődnek: „Durutti megparancsolta …”- Hát, valakinek csak kell parancsolni – mosolyodott el Durutti. – Ez a kezdeményezés megnyilvánulása. Ez a tömegek körében meglevő tekintélyem hasznosítása. Persze, a kommunistáknak ez bizonyára nem tetszik … – Trueva felé sandított, aki egész idő alatt arrább állt, s nem vett részt a beszélgetésben.
– A kommunisták sohasem tagadták az egyén és a személyes tekintély értékét. A személyes tekintély nem zavarja a tömegmozgalmat, gyakran egybeforrasztja és erősíti a tömegeket. Ön parancsnok, ne próbálja hát magát közkatonának feltüntetni, ezzel semmire se megy, nem növeli a csapatok harcképességét.
– Mi – vetette oda Durutti – a halálunkkal, igen, a halálunkkal mutatjuk meg Oroszországnak és az egész világnak, mit jelent az anarchizmus a gyakorlatban, mit jelentenek az ibériai anarchisták.
– A halállal semmit sem lehet bizonyítani – válaszoltam -, bizonyítani a győzelemmel kell. A szovjet nép hőn óhajtja a spanyol nép győzelmét, s ugyanolyan hőn óhajtja az anarchista munkások és vezetőik győzelmét, mint a kommunistákét, a szocialistákét és valamennyi antifasiszta harcosét.
Durutti a bennünket körülvevő tömeghez fordult, s franciáról spanyolra fordítva a szót, felkiáltott:
– Ez az elvtárs azért jött, hogy átadja nekünk, a CNT-FAI harcosainak az orosz proletariátus forró üdvözletét és azt a kívánságát, hogy győzelmet arassunk a kapitalizmus felett. Éljen a CNT-FAI! Éljen a szabad kommunizmus!
– Viva! – harsogta a tömeg. Az arcok felderültek és sokkal barátságosabbá váltak.
– Hogy állnak a dolgok? – kérdeztem.
Elővette a térképet, és megmutatta az osztagok elhelyezkedését.
– Ez a vasútállomás állja utunkat. A helység a mi kezünkben van, az állomást ők tartják megszállva. Holnap-holnapután átkelünk az Ebrón, előrenyomulunk az állomásig, és megtisztítjuk tőlük, akkor az egész jobbszárnyunk felszabadul, elfoglaljuk Quintót, Fuentes de Ebrót, és egészen közel jutunk Zaragoza falaihoz. Belchite magától elesik, miután a mögöttes területünkön bekerítettük. Na és ők – fejével Trueva felé intett -, ők még mindig Huescával bíbelődnek?
– Készek vagyunk várni Huescával, s támogatni a jobbszárnyról indított támadásukat – jegyezte meg szerényen Trueva. – Persze, ha komoly a támadásuk.
Durutti hallgatott, majd kelletlenül válaszolt:
– Ha akarják, támogassák, ha nem akarják, ne támogassák. A zaragozai hadművelet az enyém, mind katonai, mind politikai, mind pedig katona-politikai vonatkozásban. Felelek érte. Azt hiszik, ha adnak nekünk ezer embert, osztozkodni fogunk magukkal Zaragozán? Zaragozában vagy szabad kommunizmus lesz, vagy fasizmus. Vegyék el maguknak egész Spanyolországot, de Zaragozával hagyjanak engem békében!
Azután megenyhült, és minden él nélkül kezdett beszélni. Látta, hogy rossz szándék nélkül jöttek hozzá, de az éles szavakra nem kevésbé éles választ kap. (Itt, egyenlőség ide, egyenlőség oda, senki sem mer vele vitatkozni.) Mohón érdeklődött a nemzetközi helyzetről, Spanyolország megsegítésének lehetőségeiről, katonai és taktikai kérdésekről. Megkérdezte, hogyan folyt a politikai munka a polgárháború idején. Elmondta, hogy a hadoszlop jól fel van fegyverezve és sok a lőszere, de az irányítás nagyon nehezen megy. A técnicók csak tanácsadói szerepet töltenek be. Mindent ő maga dönt el. Mint mondja, egy nap húsz beszédet is tart, és ez kimeríti. Kiképzéssel keveset foglalkoznak, a katonák nem szeretik, holott tapasztalatlanok, csak Barcelona utcáin harcoltak. Meglehetősen sok a szökés. Most ezerkétszázan maradtak. Váratlan fordulattal megkérdezte, hogy ebédeltünk-e, s azt ajánlotta, hogy várjuk meg a tábori konyhát. Nem fogadtuk el a szívélyes meghívást, mert nem akartuk elvenni a katonák porcióját. Erre egy cédulát nyújtott át Marinának.
A búcsúzásnál szívemből mondtam neki:
– Viszontlátásra, Durutti! Majd meglátogatom Zaragozában. Ha nem esik el itt, ha nem esik el Barcelona utcáin a kommunistákkal folytatott csatában, meglehet, hogy öt-hat év múlva ön is bolsevik lesz.
Elmosolyodott, de rögtön hátat is fordított, s egy éppen ott álldogáló emberrel kezdett beszélgetni.
A bujaralozi élelmiszerraktárban a cédulára egész halom ennivalót kaptunk: egy doboz szardíniát, három nagy fej édes valenciai hagymát, sok paradicsomot, kenyeret, füstölt húst és egy élő csirkét. Ebédelni az utunkba került legelső parasztházba tértünk be. A csirkét a gazdasszonynak ajándékoztuk, ő pedig salátát készített nekünk és vizet hozott. A víz errefelé keserű, egy kis cukrot szórnak bele. A gazdasszony lánya anarchista csákóban járkál, a zsellér apa harcolni ment.
Elbúcsúztunk Truevától, s a nap hátralevő részét úton töltöttük. Éjszaka ismét a forrongó, álmatlanul virrasztó Barcelonában voltunk. A városban éppen egy fasiszta gépkocsira vadásztak. Ez a kocsi (vagy talán több is van belőlük?) már harmadik éjjel robog ide-oda az utcákon, a benne ülő fasiszták lövöldöznek a járókelőkre, s már többet agyonlőttek; tegnap munkából hazafelé tartó pékekre nyitottak tüzet.
AUGUSZTUS 15
A mai napom kárbaveszett – az első azóta, hogy Moszkvából elrepültem, de bizonyára nem az utolsó. Reggel nyolckor Marinát a távíróhivatalba küldtem megérdeklődni, hogy elment-e az éjjel Léridában feladott hosszú táviratom. Félórával később Marina telefonál: a távirat eljutott Barcelonáig, de még nem továbbították, mert újabb kormányrendelet van a külföldi táviratok cenzúrájáról. Gyerünk gyorsan a távíróhivatalba. Kezdődik a lótás-futás a hatalmas épület folyosóin, a beszélgetés jobbra-balra katalánul, spanyolul, franciául, angolul – ezek a végtelenségbe nyúló, idegőrlő beszélgetések a spanyol hivatalnokokkal olyan kínszenvedést jelentenek, amelyhez fogható nincs egyetlen más országban sem. Minden újabb tisztviselő, akit megszólít az ember, rendkívül szívélyes, szolgálatkész, keresetlen; kijelenti, hogy semmiség az egész, egy pillanat alatt el lehet intézni, majd ő maga elintézi. Hálálkodás, vállveregetés. Azután elvezeti az embert valahová, bemegy valakinek az irodájába, majd kissé letörve kijön egy másik tisztviselő kíséretében. Dühösen kiabálnak, vitatkoznak, majd egyszerre megegyeznek valamiben, s szívélyes hangon azt ajánlják az embernek, hogy jöjjön holnap. Ha valaki ragaszkodik az elintézéshez, elviszik egy harmadik tisztviselőhöz. Az megint csak rendkívül szívélyes, megint vállveregetés, s kezdődik minden elölről. Általában az ügyek elintézése a távíróhivatal vezetőjétől függ. A régi vezetőt azonban három nappal ezelőtt leváltották, az új pedig még nem foglalta el hivatalát, és azt mondják, hogy nagyon szigorú.
Elindultam protekciót keresni. Először Comorerához, majd Espanához, a kormánynak a belügyekkel foglalkozó tagjához mentem. Az udvar és a ház tele van várakozókkal, csendőrökkel, rendőrökkel, de Espana nincs az irodájában, elment reggelizni.
Casanovashoz hajtottam. Ő itt van a palotában, de a kormány tagjaival tanácskozik. Elhatároztam, hogy megvárom az ülés végét. A titkára nagyon szívélyes, és éppen nincs semmi elfoglaltsága. Végigvezet a palotán, sorjában megmutogatja a képeket, a gobelineket, a könyvtárat. Az ülés egyre tart. Az állatkertből időről időre felhangzik az oroszlánok és tigrisek üvöltése. Lassan telnek az órák. Legszívesebben az oroszlánokkal együtt üvöltenék.
Végre kijönnek a kormány tagjai. Casanovas a kezét nyújtja, majd Espanára mutat: – Ő majd mindent elintéz önnek. – Eltűnik. Espana: – Igen, igen, ne nyugtalankodjék, minden rendben lesz. Ismerkedjenek össze, ez a sajtóbiztosunk, ő majd mindent elintéz. – Már el is tűnt. A sajtóbiztos: – Várjon meg itt, egy perc múlva visszajövök. – Ő is eltűnt. Mind eltűntek. Tíz, húsz perc. Senki. Takarítónők söprögetni kezdenek … A sajtóbiztos mégis visszajött: – Jöjjön el két óra múlva a belügyi hivatalba, a kormány addig megegyezik a távírdával. – Átadta a névjegyét: Joaquin Vil y Bis. Azután ismét eltűnt.
Pontosan két óra múlva rohantam a belügyi hivatalba. Hol van a sajtóbiztos, senor Joaquin Vil y Bis? Nincs itt. Mikor lesz? Azt nem tudjuk. De mégis? Egész éjjel dolgozott, valószínűleg háromig fog aludni. De hiszen már láttam! Mindegy, most biztosan alszik. Hol lakik? Megadják a címet. Elmegyek a lakására. Senor Joaquin hiányos öltözékben éppen borotválkozik, szemlátomást jó hangulatban van. Megint egy névjegyet ad át, a főtávírda egyik osztályának vezetőjéhez szóló ajánlással: – Ő keresztülviszi a dolgot. Tudja, miért? Mert kommunista. A Pravdának mindent megtesz.
Gyerünk ismét a távíróhivatalba. Az osztályvezető hajlandó elintézni ügyemet, annál is inkább, mert a tudósítást Léridában adtam fel, mégpedig a tilalmat megelőző napon. De szükség van a távíróhivatal vezetőjének láttamozására. A vezető pedig új ember, még nem vette át az ügyeket, nagyon óvatos, semmire sem lehet vele jutni. Hacsak nem jön egyenes utasítás Madridból.
Megint zátonyra futott az egész. Tegnap nem volt vezető, ma két ősz, paszományos cerberus ül az ajtajában. Úgy látszik, nagyon nagy bürokrata. Rendben van, nincs mit veszíteni, gyerünk … A hatalmas irodában egy fiatalember fogad, huszonkét éves lehet, külsejéről ítélve munkás, arcáról vidámság és közvetlenség sugárzik. Egy távirat átengedéséről van szó? Kérem! Szempillantás alatt aláírja az engedélyt. Sajnálja, hogy nem tegnap vette át az ügyeket – a távirat már tegnap elment volna.
A nap hátralevő részében Marina megmutatta azokat a helyeket, ahol harcok voltak, ahol nagyobb összecsapásokra került sor. Kérésemre szűkszavúan, de készséggel beszél magáról. Hárman voltak – ő, Alberto bátyja és egy barátjuk. Együtt nőttek fel, együtt játszottak, együtt léptek be a kommunista ifjúsági szövetségbe. Július 19-én együtt ragadtak puskát és mentek a Place de Colón-i barikádra. Barátjuknak négy golyó fúródott a hasába, azonnal meghalt. A leány és bátyja között esett el. Alberto szerzett magának egy harcászati tankönyvet, egy gyalogsági szabályzatot, és elment Zaragoza alá, Marina gépírónő lett a katonai bizottságban. Néha félrevonul, megbújik egy sarokban, és sokáig ül ott, arccal a fal felé fordulva. Amikor rászólok, magyarázni kezd:
– Önnek mint orosz elvtársnak megmondhatom nyíltan: mi itt valamennyien túlságosan szentimentálisak vagyunk. Ez óriási hiba. Szörnyen szentimentálisak vagyunk!
Julio Jiménez Orge-Glinojedszkij nem utazik Madridba. Ma megérkezett Alberto az egész tardientai hadoszlop és külön Trueva megbízásából, hogy megkérje Jiménezt, térjen vissza hozzájuk mint katonai tanácsadó és a tüzérség parancsnoka. Elhatározta, hogy elfogadja ezt az ajánlatot – a fiúk rendesek, tehetségesek bátrak. Amellett Jiménez fél a nagy törzskaroktól. Katonai ismeretei egy kissé elavultak, kilencszáztizenhatból származnak. Egy lovaglópálcát akart venni magának, hogy növelje a tekintélyét; lebeszéltem róla, és egy pár sárga glaszékesztyűt ajándékoztam neki. Azt mondta, hogy ez is mintha tekintélyt kölcsönözne.
Aggasztó hírek Madridból. A lázadók elfoglalták Badajoz városát. Ez lehetővé teszi számukra, hogy egyesítsék két, eddig egymástól elszigetelt körzetüket, a délit és az északit.
AUGUSZTUS 16
Reggel a prati repülőtérre utaztam, s az úton eltörött a jobb kulcscsontom és kibicsaklott a bokám. Holtbiztos voltam benne, hogy ez bekövetkezik, csak azt hittem, hogy később, egyszersmind attól tartottam, hogy súlyosabb eset lesz. Tegnap reggel elvették a kocsimat – valakinek sürgősen Valenciába kellett utaznia -, és adtak egy másikat, sofőrrel együtt, egy pompás, belül csupa ezüsttel díszített, új Hispano-Suizát. Csak a jobboldali ajtaja volt leszakadva, de ezt a kocsihoz erősítették egy ócska kötéllel. José, a sofőr – csendes, finom arcú, gazellaszemű legény – ugyanúgy hajt, mint errefelé mindenki, vagyis őrült módjára. Már tegnap, amikor a palotából a távíróhivatalba vitt, olyan kanyarokat csinált, amelyek akaratlanul is a földi múlandóság gondolatát juttatták az eszembe. Éles fordulattal felszaladni a járdára, szanaszét ugrasztva a járókelőket, szerinte istennek tetsző cselekedet … Ma az országúton, kilencven kilométeres sebességgel haladva, lassítás nélkül megelőzött egy szamárfogatot, s hajmeresztő módon egy szembejövő teherkocsi és egy másik szekér közé próbált siklani. Persze nem sikerült. Kocsink egy hatalmas platánfának ütődött, karosszériájának eleje úgy visszahajolt, mint egy levélboríték teteje. Útitársam, Mása kezébe üvegszilánkok fúródtak, fehér gumiköpenyét azonnal elöntötte a vér. Vérrel borítva, olyan lendülettel ugrott ki a kocsiból, hogy a cipője leesett a lábáról, én, kezemet fájó vállamra és nyakamra szorítva, utána. Nagy csődület, jajgatás, szörnyűködés, valahonnan egy vöröskeresztes mentőkocsi kerül elő. Beszálltunk, a kocsi elindult, Mását vattával, gézzel bekötözik, azután … – ezt a világon senki sem fogja elhinni, ez olyan, mintha egy kalandfilmből vett ócska trükk volna – pontosan két perc múlva, három kilométerrel arrébb, az ugyancsak százkilométeres sebességgel robogó mentőkocsi felfut egy kis hídra, ugrik egyet, s a töltésről az árokba borul …
Senkinek nem történik baja, fáradtan mosolygunk. Egyszer csak imbolyogva megjelenik az országúton a mi összevissza horpadt Hispanónk. Jósé száll ki belőle, lejön a töltésen, megsemmisítő pillantással méri végig a mentőautó sofőrjét, majd összeszed bennünket, az ő utasait. Robogunk megint Prat felé. Odaérve, először is a garázsba megyünk, megmondani, hogy a mentő az árokban hever, majd a helybeli sebészt keressük fel kis magánklinikáján. A sebész végtelenül sokáig és nagy buzgalommal szedegeti ki az üvegszilánkokat a leány kezéből, Mása a könnyein keresztül mosolyog. José is besomfordál, dermedten bámulja az operációt, majd hirtelen, arcát a kezével eltakarva, leveti magát a heverőre. Kiderül, hogy irtózik a vér látványától: – Soy nervioso (Ideges vagyok) …
Pratban nincs Madridba induló repülőgép. Pontosabban: nincsenek spanyol és francia gépek. A kormány Douglas-gépe hetenként egyszer repül a diplomáciai futárokkal. Ugyanakkor a német Junkers még mindig közlekedik, naponta teszi meg az utat Madrid és Párizs között oda és vissza, még mindig szállít német utasokat és rakományt, valamilyen gépeket. Még senki sem szánta rá magát, hogy érvénytelenítse a Lufthansával fennálló szerződést.
André repülőraja már teljes egészében Madridban van. Guidez különböző megbízásokkal itt maradt. Fürge észjárású, barátságos, gúnyolódásra hajló ember. Elmondja, hogy amikor kocsijával áthaladt a kis prati téren, a „Visca Sandino!” feliratú hatalmas transzparens alatt, furdalni kezdte a kíváncsiság. Megállt és megkérdezte egy helybeli embertől, hogy ki tétette oda ezt a feliratot. Az csodálkozott a naivitásán: – Hogyhogy ki? Hát Sandino!
Híre fut, hogy a fasiszták támadást intéztek Tardienta ellen. Légitámadással kezdték, majd tüzérségi támogatással rohamra indították a gyalogságot. Géppuskákkal, kézigránátokkal közelharcban visszaverték őket. A Marx-zászlóalj különösen kitüntette magát. Az egyik elesett fasisztánál egy el nem küldött levelet találtak: „Holnap Tardienta ellen megyünk, megverjük az abesszineket, az ebédet már ott kapjuk.” A lázadók saját magukat olaszoknak, a kormánycsapatokat pedig abesszineknek nevezik.
A Publicitat című lapban újságíró-kollégám hosszú tudósításban számol be a kivívott győzelemről. A tudósítás a következő sorokkal zárul: „Lapunk Tardientában működő tudósítói irodáját (az agyonlőtt molnár hálószobájáról van szó) állandóan látogatják különféle ismert politikai személyiségek. Például tegnap a bolsevik Pravda képviselője tett nálunk látogatást.”
AUGUSZTUS 17
A mai napig se hírt, se értesítést nem kaptam Moszkvából. Az itteni lapok kizárólag a belső ügyekkel foglalkoznak.
És ma egyszerre valamennyi lap fényképet közöl a spanyol nép mellett tüntető moszkvaiakról és egy még nagyobb fényképet, amelyen a mosolygó, boldog, diadalmas Cskalov látható Sztálinnal, Vorosilovval és Kaganoviccsal.
Ez felvidított egy kicsit, úgyis olyan szomorú volt tétlenül feküdni törött kulcscsontommal. Madridba nem megy repülőgép, a frontról érkező hírek érdektelenek.
AUGUSZTUS 18
Kora reggel egy rendkívül rozzant angol Dragon-gépen elrepültünk Barcelonából. Indulás előtt az utasok a pilótával és a repülőtér francia igazgatójával megtárgyalták, hogyan lenne jobb Madridba repülni: körül a part mentén, Valencián át vagy pedig toronyiránt, a lázadók területe fölött?
A nyolc utas mind más nemzetiségű, nem ismerik egymást, mindegyik gyanakszik a másikra, mindegyik gyanakszik a pilótára, s a pilóta gyanakszik mindegyikre. Nem tudni, honnan jött, övé-e a repülőgép és honnan van maga a repülőgép. Valamennyien a repülőtér igazgatója révén ejtették módját az utazásnak. Az igazgató – egy vidám, pirospozsgás úr – mindent tud, de semmit sem magyaráz meg. Neki a beszélgetésnél mindenki egyformán „szegény barátom”.
Hosszas vita után a pilótával egyetértésben elhatároztuk, hogy toronyiránt repülünk, s a lázadók területe fölött legalább két és félezer méter magasságba emelkedünk. A gépet alaposan megrakják mindenféle málhával, az emberek a ládák és bőröndök között húzódnak meg.
Eleinte a part mentén repülünk, majd délnyugatra fordulunk. Negyven perc múlva elérjük a hegyláncokat. A hegyszorosok fölött a gép a hőségtől és a légáramlatoktól erősen himbálózik. Az egymásra rakott bőröndök valóságos táncot járnak … Sorjában tűnnek elő a hegyek: a Sierra de Cucalon, a Sierra de Gúdar, a Sierra de Albarracin. A lázadók által elfoglalt aragóniai tartomány déli része fölött repülünk. Nemsokára Új-Kasztília fölé érünk. Már egy órája vagyunk a levegőben. Madridig még egy óra. De a pilóta hirtelen irányt változtat: Guadalajara helyett kelet felé fordulunk. A hegyeket dombok váltják fel, majd síkság következik Mit jelent ez? Valenciába repülünk. Miért? Nincs elég benzin. De hiszen Madridig ugyanakkora a távolság! És már magunk mögött hagytuk a lázadók övezetének háromnegyed részét! Itt azonban nehéz dolog vitába bocsátkozni. Még egy órai repülés. Alattunk mértani pontossággal kirajzolódó, végeláthatatlan olajligetek, majd lassan előtűnik az átlátszó kékes, zöldes, rózsaszínű ködfátyolba burkolt Valencia.
A repülőtéren a guardia civil megbízottja megpróbálja ellenőrizni az utasok személyi igazolványait. Csak megpróbálja, mert az utasok többnyire legalábbis szokatlan formájú iratokat szednek elő. Az egyik névjegyet nyújt át. A csendőr megcsóválja a fejét és eltávozik.
A repülőtéren nincs benzin, míg hoznak, bemehetünk a városba. Itt minden nyugodt, békés képet mutat. A felhőkarcolókkal szegélyezett gyönyörű terek senyvednek a nagy hőségben. A járdákon, a pálmák alatt, kis asztalkák mellett kávét és vermutot isznak, rádiót hallgatnak. Néha feltartják benedvesített vagy megnyálazott ujjukat, hogy megtudják, nem lengedez-e a szellő a tenger felől.
A kikötőben és a révben sok a hajó: ásványolajat, nyersvasat raknak ki, egy jugoszláv hajóból szarvasmarhát terelnek a partra.
Három órára végre megtelnek a tartályok. Újra felszállunk. Hamarosan mögöttünk maradnak az egyenletes, bíborvörös talajon sorakozó olajligetek. Kezdődik a kopár, napperzselte, sziklás hegylánc, a sierra.
Az ócska Dragon, melyből patakokban ömlik a forró olaj, felfelé kapaszkodik. A két kis, egyenként 170 lóerős Gipsy-motor zihálva viszi a nyolc embert, a pilótát, a gépészt meg a rengeteg rakományt. Moszkvában, Leningrádban és egész hazámban pedig ma ünnepük a Repülőnapot. Moszkvai idő szerint most tizennyolc óra van. A tusinói repülőtéren repülőgépek százai, ejtőernyősök ezrei, emberek tízezrei. A Gorkijról elnevezett repülőraj valahol sűrűn szórja a röplapokat. És mélyet lehet szívni a friss, üde levegőből, nem úgy, mint itt, ebben a szűk utaskabinban, a kasztíliai kőrengeteg fölött.
Végre a fennsíkon, a porfelhőben, szürkés mésztömeghez hasonlóan előtűnik Madrid. Úgy látszik, mintha magányosan árválkodna a hegyek között. Külvárosainak átmenet nélkül vége szakad. Kevés a zöld, egyetlen nagy zöld folt látható csak: a Casa del Campo erdeje.
A repülőtéren sok az ember, csaknem valamennyien katonák. André ott járkál közöttük. Fáradt, sovány, ingerlékeny, napok óta nem aludt. Hol ide, hol oda hívják; a repülőrajok irányítása az indulási helyen, sietős megbeszélések formájában történik.
Bemegyünk a városba. Barcelona után itt nyugodtabb, hétköznapibb a hangulat. Kevesebb a dekoráció, a zászló, a plakát. Az autókon nincsenek jelszavak, az utcai forgalom viszonylag normális. Viszonylag – a spanyol gépkocsivezetők tempójához képest.
Úgyszólván alig látni romos épületet. Sok üzleten, falatozón, vendéglőn „Incautado” felirat; ezek azok az üzemek, melyeket állami vagy szakszervezeti igazgatás alá helyeztek.
Akárcsak Barcelonában, itt is mindenütt a mono: a lenvászonból vagy pamutanyagból készült, cippzáras, kék overall dominál. Igen kényelmes az alpargata: a könnyű, fehér vászoncipő. Azelőtt Madridnak ezekben a negyedeiben még a legperzselőbb hőség idején sem igen lehetett mutatkozni zakó, mellény, nyakkendő és kalap nélkül. Most monóban és alpargatában, födetlen fővel sétál az egész város – a milicisták, a vízhordók, a hölgyek, a tiszteletet parancsoló öregek.
AUGUSZTUS 19
A Hadügyminisztérium a város központjában van, egy dombon, kert közepén. A bejárat előtt a „Nagy Kapitány”, a córdobai Gonzalo, a híres középkori hadvezér szobra áll. A lépcsők, fogadószobák és termek palota jellegűek: márvány, szőnyegek, gobelinek. Ehhez a palotához irodaház jellegű újabb épülettömbök csatlakoznak; itt rendezkedett be a vezérkar.
A termek mind tele emberrel: az asztaloknál ülnek, telefonálnak, csoportokba verődve beszélgetnek. Nagyon sok a civil, különösen a parlamenti képviselő. Órákat, egész napokat töltenek itt: kikunyerálnak, protekcióval vagy fenyegetéssel kierőszakolnak a minisztériumtól választókerületük számára hol 500, hol 300, hol 150 katonát, hol meg lőfegyvereket, géppuskákat vagy teherautókat. Ezt a hazafiság, a választók iránti odaadás, sőt a katonai tehetség megnyilvánulásának tartják. És a minisztérium, engedve a nyomásnak, hosszú alkudozás után engedélyez a küldötteknek hol 490, hol 275, hol 140 katonát, puskákat, teherautókat …
Sarabia, a hadügyminiszter eltávozott valahová. Helyette José Giral miniszterelnökkel beszélek. Idősebb, rendes, szerény külsejű ember, orrán professzoros szemüveg, szűk, kemény inggallért visel. Fő hivatását tekintve vegyész, ugyanakkor aktív baloldali republikánus, Azana elnök egyik legjobb barátja. Nem akarja elfogadni a helyzet spontán alakulását, igyekszik kezében tartani a dolgokat és irányítani az eseményeket, ez azonban nem nagyon sikerül. Spanyol szokás szerint az erkélyre vezet, ahol négyszemközt beszélgethetünk. Öt esztendővel ezelőtt, két héttel a Bourbon-dinasztia megdöntése után, ugyanezen az erkélyen beszélgettem Azana hadügyminiszterrel.
Badajoz eleste Giralt nem nagyon nyugtalanítja. Szörnyűnek csak a fasiszták által ott rendezett vérfürdőt, a bikaviadalok terén végrehajtott borzalmas mészárlást, másfélezer munkás, nő és gyermek agyonlövését tartja. De szerinte még Badajoz elfoglalása után is kétséges, hogy a lázadók egyesíteni tudják-e északi és déli frontjukat. A Guadarramában a csapatok erősen tartják magukat. Az egyetlen, ami katasztrofális, a fegyverhiány. Repülőgépekre, tüzérségre, harckocsikra, mindenekelőtt pedig puskákra volna szükség. A kormány kéréssel fordult valamennyi nem fasiszta országhoz, fegyvert kér Európában, Észak- és Dél-Amerikában. Az isten szerelmére, küldjenek puskát! A kormány minden árat megad, minden feltételt elfogad. Ember van, amennyi csak kell, bátor, odaadó önkéntesek. Mindenütt új osztagok alakulnak, de ezeket nincs mivel felfegyverezni. A kormány legfőbb és egyetlen gondja most a felszerelés. Meddig húzódhat a háború? Giral úgy gondolja, hogy hónapokig eltarthat. Talán fél évig is. Ha most, ebben a pillanatban volna fegyverük, a lázadást két-három héten belül le lehetne verni. A németek és az olaszok nyíltan szállítanak a lázadóknak mindenfajta felszerelést.
– Épp az imént beszéltem hozzánk átállt sevillai katonaszökevényekkel – folytatta Giral -, akik elmondták, hogy három nappal ezelőtt egy újabb vonat futott be az állomásra felszereléssel és mindenféle lőszerrel, s még a vonat őrsége is magukat „önkénteseknek” nevező német fasisztákból állt … Nekünk nehéz kifogást emelni a francia kormány tevékenysége ellen, amikor az arra törekszik, egyébként sikertelenül, hogy Spanyolországot illetően nemzetközi semlegességi megállapodás jöjjön létre, bár nem értjük, miféle semlegességről lehet szó akkor, amikor egy törvényes kormány az országon belül lázadók ellen harcol. Sajnos azonban még olyan semlegességet sem tapasztalunk, amilyenről a francia kormány beszél. A lázadók naponta kapják külföldről a repülőgépeket, puskákat, bombákat. Az egész világ szeme láttára arcátlanul csúfot űznek a nemzetközi jogból. Ilyen körülmények között az ellenség leverése egyre nehezebb lesz … De mégis le fogjuk verni. Azután pedig, ha nem lesz ellene kifogásuk, elmegyek önökhöz megnézni a szovjet vegyészetet és pihenni. Nemrég még az volt a leghőbb vágyam, hogy a Szovjetunióba utazzam, megismerkedjem az önök tudósaival, akikről sokat hallottam, s akik között barátokat reméltem találni. A sors úgy hozta, hogy mint republikánus és demokrata a kormány élére kerültem, amely a köztársaságot, a kultúrát és a spanyol nép becsületét védelmezi a monarchiával, a reakcióval, a fasizmussal szemben … Végtelen hálásak vagyunk a szovjet népnek, kormányának, szakszervezeteinek, amiért ezekben a nehéz pillanatokban oly nemes magatartást tanúsítanak és a segítségünkre sietnek …
Megkérdezi, el vagyok-e látva minden szükségessel, nem kellenek-e igazolványok, belépési engedélyek, nincs-e szükségem gépkocsira. Utasítást ad a postaügyi főigazgatóságnak, hogy ne tartsák vissza a távirataimat. Visszatér Sarabia ezredes, egy ősz hajú, udvarias, alacsony ember. Az elnöknél volt, aki a legnagyobb részletességgel foglalkozik a hadműveletek menetével, alaposan tanulmányoz minden csapatmozdulatot, minden operatív rendelkezést. Sarabia leül a telefon mellé, hogy az elnökkel folytatott beszélgetés alapján azonnal kiadja a megfelelő utasításokat. Úgy látszik, itt nincs vezérkar, nincsenek összekötő és irányító szervek, a miniszter maga teremt kapcsolatot az egyes zászlóaljakkal és osztagokkal, maga adja ki a parancsot telefonon. Hát bizony, így nem sokra lehet menni.
Azana csoportjának baloldali republikánusai mind hasonlítanak Giralra és egymásra. Radikális értelmiségiek, nagyon képzettek, életstílusukat tekintve dolgozószobába, de nem miniszteri, hanem inkább tudós-, professzor-dolgozószobába való emberek, hajlamosak a legmesszebbmenő általánosításra (jellegzetes spanyol vonás), a konkrét döntésekben körülményesek és tétovázók. Mindehhez egyelőre bizonyos belső elszántság járul: el vannak szánva arra, hogy együtt maradnak a néppel, mindvégig teljesítik vállalt küldetésüket. A sors kegyetlenül megtréfálta a békés vegyészdoktorokat, régészeket és irodalomkutatókat, belevetette őket a polgárháború, a forradalom, az intervenció katlanába. Még nem szállnak szembe a sors e rendelésével; erejüktől telhetően harcolni akarnak a fasizmus ellen – mint baloldali radikális polgári értelmiségieknek ez a helyesen értelmezett történelmi szerepük, egyszersmind kétségtelen érdemük.
De a harc egyre élesebb formát ölt. Egy hónappal ezelőtt dördültek el a fasiszták első lövései a Montana-kaszárnyában, s a helyzet egyre bonyolultabb.
Ez már nem csupán lázadás. Ez háború, s mindkét szemben álló fél mögöttes területe igen messzire nyúlik. Franco kijelentette a Reuter tudósítójának: „Ha győzünk, Spanyolországot a korporációs elv alapján fogjuk kormányozni, ugyanúgy, ahogyan Németországot, Olaszországot és Portugáliát kormányozzák. Diktatúrát vezetünk be, amely addig fog tartani, amíg szükségesnek mutatkozik.”
Ki és mi van Franco háta mögött? A milliárdos Juan March, a bankügyletekkel foglalkozó szerzetesek, a Gestapo, Trockij és bandája, a japán szamurájok, az árja-paragrafusok, az olasz ricinusolaj a munkások számára, a Krupp-üzemek, Miguel Unamuno őrült lázálma.
Giral, a csendes vegyész háta mögött – akár örül ennek, akár nem – a spanyol proletariátus és parasztság, a radikális kínai professzorok és diákok, a nyugtalankodó csehszlovákok, a brit labouristák, Durutti fekete-vörös zászlói, az egész világ munkásnegyedeinek antifasiszta hangja és dühe.
Olaszországban, Németországban annak idején nem fogadták el a kihívást. A munkások nem tudtak megegyezésre jutni a parasztsággal és a kispolgársággal, a pártok nem tudtak megegyezni egymás között. A fekete, a barna pestis észrevétlenül és gyorsan harapózott el. A fasizmus nem juthat uralomra lázadás nélkül, erőszakos pusztítás nélkül. Hitler, jóllehet megszerezte a szavazatok többségét, kénytelen volt – már uralomra jutása után – lázadást, puccsot szervezni, felgyújtani a Reichstagot, elfogni a parlamenti képviselőket, és korántsem csupán a munkáspártok képviselőit.
Itt, éppen itt, ebben a könnyelmű, tétovázó, elmaradott országban volt a munkásosztálynak annyi lélekjelenléte, ösztönös szervezettsége, hogy torkon ragadja a fasizmust, megsebezze és vérbe borítsa mindjárt a legelső keze ügyébe eső fegyverrel, harcot indítson ellene. Itt fogadták el elsőnek a kihívást, és micsoda harc lesz ez!
Franciaország, te esztelen ország, mire vársz? Százhúsz esztendeje nem okoz neked gondot a Pireneusokban húzódó határ, most meg bekerítenek dél felől. Irúnnál, San Sebastiánnál már feltűntek a német acélsisakok. Valóra válik Bismarck fenyegetése – hisz ő akart „spanyol mustártapaszt ragasztani Franciaország tarkójára”! … Itt nincs Maginot-vonalad. Az André repülőrajához tartozó két tucat csodabogár és kalandvágyó útlevél nélkül, alkalmi gépeken felszállt a levegőbe, hogy megvédjen téged, Franciaország, megvédje nyugalmadat és biztonságodat, kincseidet és szépségeidet, üzemeidet és szántóidat, óriási hadseregedet, hatalmas légiflottádat. Francia munkás hazafiak egyenként indulnak Spanyolország megsegítésére, a fasiszta támadás visszaverésére. Mexikó már megígérte, hogy puskákat küld a spanyoloknak, te pedig még mindig késlekedsz! Világháború veszélye fenyeget? Hát mikor oltottak el tűzvészt úgy, hogy hagyták önmagától kialudni? A szobában keletkezett tüzet el kell taposni, nehogy az egész ház lángba boruljon.
Franciaországot remegve várják itt ezekben a napokban. Senki – sem a kormányfő, sem a harcra kelt munkás, sem a cipőtisztító – nem kételkedik benne, hogy Franciaország, a baloldali, jobboldali vagy bármilyen Franciaország, a spanyol érdekeket, a francia érdekeket vagy a biztonság általános érdekeit szem előtt tartva, Spanyolország segítségére fog sietni. Sokan azt hiszik, hogy a segítség már meg is érkezett.
Egy tiszt ül a térkép fölé hajolva a Giraléval szomszédos szobában. Rám kacsint:
– Francés?
– No. Ruso.
Csodálkozik. Azt hiszi, tréfálok.
Egy lány az újságosbódéban:
– Francés?
– No. Ruso.
Nevet, nem hiszi el.
Milicisták a kávéházban, konyakos poharukat magasra emelve fordulnak felém:
– Éljen igaz barátunk, Franciaország!
Azt felelem:
– Merci.
Este a Serrano utcában, a Kommunista Párt Központi Bizottságában, végre viszontláthattam és megölelhettem José Díazt, Dolores Ibarrurit, Vicente Uribét s más ismerősöket és olyan barátokat, akikkel most találkoztam először.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
A kövéri bölcseletet még kiegészíthetnénk az ÉLŐVILÁG ÖRÖK IGAZSÁGÁVAL! Miszerint ha az ÉLETFELTÉTELEK SZŰKÜLNEK AZ ADDIGI ÉLŐHELYEN, ARRA AZ OTT ÉLŐ LÉNYEK KÉTFÉLE MÓDON REAGÁLNAK: