ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

2

AUGUSZTUS 10

Reggel a munkásnegyeden át a kikötőbe mentünk. Mindenütt vigasztalan, kétségbeejtő nyomor, amilyet Európában csak a Balkánon és itt tapasztalhat az ember. Az élet teljes egészében feltárul a szemünk előtt – a fele a járdákon, a többi a nyitott ablakokon és ajtókon keresztül. Az apróságok csoportosan mászkálnak az aszfalton, a szeméttel játszadoznak, hancúroznak és énekelnek. A háziasszonyok ebédet főznek: olajbogyót, babot és olajos bablevest. A krumpli többe kerül, ritkábban jut belőle az asztalra. Húst egészen keveset fogyasztanak – drága. Már a más vidékről idehozott, gyakran büdös füstölt tőkehal is csemegének számít. Túlságosan sok az alkohol – a boron felül, ami hozzátartozik az ebédhez, s amiből, a kisgyerekeket is beleértve, mindenki sokat iszik; a boron kívül a munkások, az italboltok söntése mellett tolongva, pohárszámra öntik magukba a mérgező kevert pálinkákat, vagy egyenesen a rikító, hangzatos címkékkel ellátott üvegekből nyakalják az aperitifeket. Ha valamelyik vendégnek vizelhetnékje támad, egyszerűen kifordul az utcára, s így az italboltok környékén átható, orrfacsaró bűz terjeng. A modem nagyüzemek körül kézművesek lézengenek s kisiparosok dolgoznak apró műhelyeikben. A legkorszerűbb gépekkel felszerelt cipőgyár munkásának leváló cipőtalpát egy félig vak, vén suszter igyekszik felerősíteni durva szurkos fonállal. Primuszokon kiszolgált, csupalyuk fazekakat foltoznak. Toldozott-foldozott, szennyes, ócska ruhával kereskednek – itt, a hatalmas kombinátok és olyan olcsó készruhát árusító üzletek mellett, amilyennel Barcelona egész Spanyolországot, részben Franciaországot, sőt Angliát is ellátja.

De a tavaszi szél most szinte felkavarta ezeket a sivár negyedeket. Erjedésbe jöttek, új élet költözött beléjük. A házak fellobogózva; az ablakokban, majdnem minden bejárat fölött, sarló-kalapácsos zászló, vörös-fekete anarchista, sávos katalán vagy hivatalos köztársasági lobogó. Az utcákat valósággal elárasztja a sok plakát, röplap és újság. Mindenkinek jut belőlük, mindenki vitatkozik rajtuk. Egy csapat lány daloskönyvből kórusban a forradalmi indulókat gyakorolja. A könyvesbódékban rengeteg új kiadvány, köztük sok szovjet könyv.

Egy menetoszlopban ifjúmunkások indulnak a frontra. A szakszervezeti székházból jönnek ki négyes sorokban, élükön dobosok. Az első tizenhat embernél puska, majd kettőnél pisztoly, a többinél semmi. A fiúk lelkesen integetnek a dobszó ütemére. Anyák, menyasszonyok és öcsikék kísérik őket, együtt mennek a sorokban, egymásba karolva. Egy fiatal legény az erőlködéstől vörös arccal, zavartan mosolyogva, az ölében viszi ősz hajú, töpörödött édesanyját.

A katonai helyzetről szóló hírek jók, de határozatlanok. Valenciai expedíció indult útnak az Almirante Miranda hadihajón, fedélzetén állítólag hét hidroplánnal és ezerkétszáz főnyi önkéntes munkásosztaggal. A cirkáló Menorca szigete felé tart. Ugyanakkor partraszállást hajtottak végre Ibizán, amely előző este a kormánycsapatok kezére került. Zaragoza megrohamozása egy-két nap múlva várható.

Vándormadár módjára, üres kézzel repültem ide, most pedig már egész kis apparátusom van. Valdés egy francia fordítónőt adott mellém, Marina Jinesta katalán ifjúmunkás lányt. Hatalmas ósdi puskát cipel a vállán, egy pillanatra sem válik meg tőle. Autóm is van, egy hosszú, nyitott Chevrolet. Sárhányója horpadt, oldalán jelszavak és számomra ismeretlen szervezetek kezdőbetűi. Kíséretet és gépkocsivezetőt nem kértem – az osztagban jobban felhasználhatják őket. Benzint egyelőre még mindenütt kapni – utalványra vagy pénzért, vagy ha nagyon szépen kéri az ember, esetleg ingyen is. Van továbbá egy táskaírógépem meg egy FED fényképezőgépem – egész kis Pravda-különítmény!

Délben meglátogattam García Olivert. Jelenleg a katalán milícia teljes egészében neki van alárendelve. A parancsnokság a Haditengerészeti Múzeum épületében székel. Gyönyörű épület, tágas oszlopcsarnokok és termek, üvegmennyezetek, régi hajók művészien elkészített, hatalmas modelljei, rengeteg ember, fegyver, lőszeresláda.

Oliver pompás szőnyegekkel és szobrokkal díszített dolgozószobában fogadott, s mindjárt vastag havannával, konyakkal kínált. Szép, barna, filmszínészre emlékeztető arcán forradás. Tekintete komor. Derékszíján hatalmas forgópisztoly. Eleinte hallgatott, szófukarnak látszott, de hirtelen szenvedélyes monológba kezdett, s beszédén megmutatkozott a tapasztalt, tüzes, ügyes szónok. Hosszan magasztalta az anarchista munkások bátorságát; egyre azt erősítgette, hogy éppen az anarchista munkások mentették meg a helyzetet a barcelonai utcai harcokban, s hogy most ők alkotják az antifasiszta milícia élgárdáját. Az anarchisták – hangoztatta Oliver – életüket áldozták és a jövőben is készek életüket áldozni a forradalomért. S ami ennél is több – még arra is készek, hogy együttműködjenek a burzsoá antifasiszta kormánnyal. Neki, Olivernek, nehéz erről meggyőzni az anarchista tömeget, de ő is, társai is mindent elkövetnek, hogy fegyelmezzék és az egész népfront vezetése alá helyezzék, s ez sikerülni is fog. Őt, Olivert, már megalkuvással és az anarchista elvek elárulásával vádolták a gyűléseken. A kommunisták vegyék mindezt figyelembe, és ne feszítsék túl a húrt. A kommunisták az egész vonalon kezükbe ragadják a hatalmat. Ha ez így folytatódik, a CNT és a FAI nem felel a következményekért. Ezután idegesen, már egész felhevülve, cáfolni kezd. Nem igaz, hogy az anarchisták sok fegyvert rejtettek el. Nem igaz, hogy az anarchisták csak milíciát akarnak és ellenzik a reguláris hadsereget. Nem igaz, hogy az anarchisták együttműködnek a POUM-mal. Nem igaz, hogy anarchista csoportok fosztogatják az üzleteket és a lakásokat; valószínűleg közönséges bűnözők használják fel a vörös-fekete zászlót. Nem igaz, hogy az anarchisták a népfront ellen foglalnak állást; lojalitásukat szavakkal is, tettekkel is bebizonyították. Nem igaz, hogy az anarchisták a Szovjetunió ellen vannak. Tisztelik és szeretik az orosz munkásokat, nem kételkednek abban, hogy az orosz munkások Spanyolország segítségére sietnek. És ha majd szükség lesz rá, az anarchisták segíteni fogják a Szovjetuniót. A Szovjetunió ne hagyja figyelmen kívül számításaiban azt az erőt, amelyet a spanyol anarchista munkások képviselnek. Nem igaz, hogy más országokban nincs anarchista mozgalom, de a központja természetesen Spanyolországban van. Miért becsülik le Oroszországban Bakunyint? Spanyolország tisztelettel adózik neki a maga nevében is, Oroszország helyett is. Nem igaz, hogy az anarchisták nem ismerik el Marxot … Tanácsolja, hogy beszéljek barátjával, Duruttival; persze Durutti a fronton van, Zaragoza kapuinál áll. Szándékomban van-e a frontra utazni?

Igen, szándékomban van. Mindjárt, holnap, ha engedélyt kapok rá. Nem adhatná-e meg Oliver az engedélyt? De igen, Oliver szívesen megadja. Beszél a hadsegédével, aki nyomban ír néhány sort az írógépen, és Oliver aláírja. Megszorítja a kezemet, és kér, hogy helyesen tájékoztassam az orosz munkásokat a spanyol anarchistákról. Nem igaz, hogy az anarchisták tegnap kifosztották a Pedro Domecq borospincéit. Bizonyára a csőcselék tette, amely a FAI tagjainak nevével takarózott. Nem igaz, hogy az anarchisták nem hajlandók belépni a kormányba …

Délután Sandino jött értem kocsival, és elvitt a palotába, a kormányfőhöz. A bejárati lépcsőnél az őrség feszesen tiszteleg. A palota csendes, szinte kihalt, a folyosóin csak livrés lakájok őgyelegnek. A titkár kér, hogy várjunk: senor Casanovasnál éppen egy francia küldöttség van. Némán várakozunk. Csak egy hatalmas márványóra ketyeg. Ezt a csöndet különös hangok törik meg, amelyek vadállatok üvöltésére hasonlítanak. Először egy, majd még egy, azután sok borzalmas üvöltés, mintha egész falka vadállat próbálná a hangját. Ugyan mi történhetett itt? Égek a kíváncsiságtól. Azonnal ki kell szaladni az utcára. A titkár és Sandino nem mozdul a helyéről. A titkár bizonyára gyáva. Na de Felipe Sandino ezredes?! Jól van, nyugodtan maradok. A titkár udvariasan mosolyog. Nem állom meg szó nélkül:

– Mulatságos hangok …

– Ó igen! Ez valószínűleg oroszlán.

– Hogyhogy oroszlán?

– Ez biztos oroszlán, ámbár vannak ott tigrisek is.

– Hol ott?

– Hát az állatkertben.

– Itt van az állatkert? A palota mellett?- Igen, mindjárt mellette. Majdnem szomszédok vagyunk. Nálunk Nyugaton az úgynevezett állatkertekben különféle vadállatok vannak. Például oroszlánok, leopárdok, krokodilusok, kígyók, elefántok.

Az elefántoknál már nem tudom türtőztetni magam. De ekkor hirtelen kinyílik a dolgozószoba ajtaja, senor Casanovas kíséri ki a francia küldöttséget. Ő is, a küldöttség tagjai is minden ok nélkül nevetni kezdenek. Valamennyien jó hangulatban vannak. A küldöttek között felismerem Léon Jouhaux-t.

Senor Casanovas rendkívül szívélyes. Részletesen elmagyarázza Katalónia autonómiájának elveit és azokat az elveket, melyeknek alapján a katalán kormány együttműködik a madridi központi kormánnyal. A pártok között Barcelonában tapasztalható súrlódásoknak nem kell túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani. Katalónia elnöke, senor Companys és ő, Casanovas, minden tőlük telhetőt megtesznek, s biztosítják az egységet a kormány körül. Ami a lázadás gyors felszámolását illeti – erről ő tökéletesen meg van győződve. De ez nem lehetséges azonnal. Egy hét múlva? Igen, mondjuk, egy hét múlva. Mindenesetre nem néhány nap alatt. A katalán kormány rendelete értelmében ipari és honvédelmi bizottság alakult, s ennek irányítása alá került valamennyi nagyobb kohászati és gépipari üzem, köztük a Hispano-Suiza autógyár, továbbá számos gumigyár, villamossági üzem, vegyiüzem és néhány textilüzem. Az üzemi bizottságokat feljogosítják, hogy augusztus 15-i hatállyal teljes egészében vegyék át a termelés irányítását azokban az üzemekben, amelyek a fasiszta lázadás részvevőinek tulajdonát képezik.

– Most minden erőnket arra összpontosítjuk, hogy elfoglaljuk Zaragozát, amely egyike a fasiszta lázadás három tűzfészkének. Zaragoza bevétele komoly erőfeszítéseket követel, jelentős katonai egységeket, harckocsi-kötelékeket, tüzérséget és légierőt vontunk ott össze. De ha bevesszük, ez szabaddá teszi a kezünket más hadműveletek számára. A munkásmilícia egyre újabb osztagait alakítjuk meg, amelyek azután a néphadsereg reguláris alakulataivá válnak majd. Ugyanakkor a katalán kormány gondoskodik arról is, hogy megszervezze a normális életet a fővárosban és egész Katalóniában.

Casanovas elbúcsúzott, és Sandinóval együtt valamilyen ülésre ment. Gyalog tértem vissza a szállóba, előkészítettem a Chevroletemet, s a szállodai vacsora helyett útnak indultam, hogy egy étkezdét keressek. Távolabb a Ramblától minden útkereszteződésnél ellenőrzik a kocsikat. A nőket kiszállítják, ha nincs náluk szolgálati igazolvány. Ezt azért teszik, mert a lefoglalt autókban sokan lányokat kocsikáztatnak. Engem, aki üres kocsival utaztam, többször is megállítottak, s egyszer arra kértek, hogy vigyek el egy beteget a klinikára, majd edényekkel tele zsákokat, azután rendőröket kellett elvinnem valahová. Nem voltam köteles megtenni, de érdekes volt. Csodálkoztak, hogy nem ismerem az utcákat, és mutatták az utat. A városban sok helyütt lövöldöznek. Az emberek nem futnak szét, ellenkezőleg, csoportokba verődve találgatják, hogy honnan lőnek. Legtöbbnyire a saroképületek felső emeleteiről lövöldöznek az utcára.

A Parallelo mögött, egy kiskocsmában vacsoráztam. Sózott zöld olajbogyót, saját levében elkészített tintahalat, hagymás bárányhúst és sajtot, hozzá hordóból csapolt jó asztali bort ittam. A házigazda és felesége a bejárat előtt ült. Leányuk szolgált fel. Körös-körül teljes volt a nyugalom, mintha mi sem történne.

AUGUSZTUS 11

A délelőtti órákban, reggeli után a nyugat felé vezető kitűnő aszfaltúton elhagytuk Barcelonát. A külvárosokban és a környéken számos barikád mellett haladtunk el, minduntalan járőrökbe, többnyire romantikus cafrangokba öltözött, handabandázó, gyakran pityókás anarchista járőrökbe ütköztünk. A járőrök különféleképpen ellenőrzik az utasokat: az egyik kötekedő és rosszindulatú, a másik szívélyes, udvarias mosollyal nézi meg az iratokat, s búcsúzásul hangosan köszön. De sem az egyik, sem a másik nem fordít különösebb gondot a tényleges ellenőrzésre. Egyszerűen kíváncsiak, hogy kik, miféle emberek utaznak az autókon, fecsegni vagy akadékoskodni akarnak. A legtöbb járőrt senki sem hatalmazta fel; minden bizonnyal ellenség, kém is akad közöttük.

Barcelonától távolodva ritkulnak a járőrök, és jellegük is megváltozik. Most a falvak elején és végén állnak őrök – fiatal és idős katalán vagy aragóniai parasztok fekete ingben és fekete kerek sapkában, meztelen lábukon vászoncipő. Erős, vállas emberek, arcuk barna az örökös napsütéstől, kezükben ósdi vadászfegyver. Nyugodtan és méltóságteljesen állítják meg a kocsit és kérik a papírokat:

– Documentos!

Egész halom meghatalmazást és igazolványt nyújtanak át nekik, de ők nem nagyon tudnak kiigazodni közöttük, s szerény, néha zavart mosollyal adják vissza a papírokat. Szívesen megmutatják az utat, és általában igen jóindulatúak, udvariasak. A régi szokás szerint mindenkit „senor”-nak szólítanak, de a búcsúzásnál vörösök módjára felemelik az öklüket.

Az őrök mellett gyakran nők állnak korsóval a vállukon. Vendégszeretően, meghatóan kínálják portékájukat:

– Agua? Vino? (Vizet? Bort?)

Julio Jiménez Orge – vagyis Vlagyimir Konsztantyinovics Glinojedszkij – megkért, hogy vigyem magammal Aragóniába. Udvarias és szentimentális. Az oroszországi polgárháború idején tüzéralezredes volt. A tüzérségi raktárak főnöke volt a fehéreknél. Novorosszijszk kiürítése után Párizsba került, ahol egy templomi kórus karnagya lett, majd tíz évig munkás volt a Renault-gyárban. Belépett a Hazatelepítési Szövetségbe, majd a Francia Kommunista Pártba. Segíteni jött Spanyolországba, mint mondja, az „új vörösöknek”.

Az indulás előtti nap elküldtem úti térképekért. Lelkiismeretesen végigjárta valamennyi barcelonai szaküzletet, és egész térképgyűjteményt hozott. Méltóságteljesen, egyenes tartással ül az autóban, zsebkendőjével homlokát törülgeti. Izgatja, hogy az őrök hozzá nem értően és hanyagul bánnak fegyverükkel. Gyakran kiszáll a kocsiból, kiveszi a puskát a harcosok kezéből, és megmutatja, hogyan kell tartani. A katonák tisztelettudóan figyelik, s hosszan, lelkesen hálálkodnak. Gyomorbaja miatt keveset eszik és iszik, de ha felhajtott egy kicsit, igen szentimentálisan kezd mesélni Oroszországról és Franciaországról.

Az úton nagyon élénk a forgalom. Tehergépkocsik, autóbuszok, személygépkocsik robognak őrült sebességgel, katonákat, civileket és élelmet szállítanak. Tizenöt-húsz kilométerenként egy-egy összetört kocsi hever az árokban: karambolok vagy egyszerűen csak a hozzánemértő gyorshajtás áldozatai. A lázadást követő első napokban a barcelonai garázsokat elözönlötték az amatőr gépkocsivezetők; mind azt mondta magáról, hogy sofőr, márpedig Spanyolországban csak az számít sofőrnek, aki legalább százkilométeres óránkénti sebességgel hajt.

Alkonyatkor Léridába, egy feltűnően szép Ebro-parti városba érkeztünk. Pompás hidak, festői árkádok, az utcákon nyüzsgő embertömeg. Lérida nagy textilipari központ, selyemgyárairól híres. A front közelsége ellenére békés képet mutat, kevesebb katonát látni, mint Barcelonában. Kávét és narancsszörpöt ittunk. Miután elláttuk magunkat benzinnel, narancslével és kávéval, tovább indultunk a Huesca felé vezető országúton. Az üde színekben pompázó katalán mezőket egyhangú, izzó homokpuszta, kopár, poros, szinte kihalt vidék váltotta fel. Estére Barbastróba, Villalba ezredes törzskarának tartózkodási helyére értünk. Régi városka, keskeny utcákkal és szűk kis térrel. A törzskar a püspöki rezidenciában rendezkedett be. A XVI. században épült kapubejárat boltívei alatt még királyi mundérba öltözött katonák kártyáztak. Holdfényben fürdő oszlopcsarnokon keresztül jutottam a püspöki terembe, amely most a zaragoza-huescai front főhadiszállása. A katonai térképekkel borított asztal fölött hatalmas elefántcsont feszület függött. Az ezredes – sovány, szigorú kinézésű, de félszeg ember – felkelt és elém jött. Ő és helyettese, Medrano tüzérszázados azok közé a kevesek közé tartoznak, akik az aragóniai és katalán tisztek közül hűek maradtak a kormányhoz. Villalba ezredének egész állományát össze tudta tartani.

A fasiszták állásainak balszárnya a Pireneusok előhegyeire, jobbszárnya Teruelre támaszkodik. A frontot majdnem középen az Ebro folyó szeli ketté. A kormánycsapatok azt a feladatot tűzik maguk elé, hogy a fasisztákat elvágják a Pireneusoktól, Zaragoza és Huesca között áttörjék a frontot s végül bevegyék mindkét várost, amely Navarra tartományt, a lázadás legreakciósabb központját fedezi. Ezzel egyidejűleg lent, délen a Valenciában megalakult oszlop Teruel alá vonul, hogy a várost elfoglalva csapást mérjen a fasiszták jobbszárnyára.

A harcot megnehezíti az erősen tagolt, helyenként hegyvidék jellegű terep. Tüzérség mind a két oldalon van: százöt milliméteres Vickers gyorstüzelő ágyúk, spanyol gyártmányú Schneider hegyi tarackok és francia hetvenöt milliméteres ágyúk. A lázadók néhány várágyúval és harckocsival is rendelkeznek. A kormánycsapatoknak egy páncélvonatuk van. A gyalogság fegyverzete mind a két oldalon Mauser kézipuska és részben kézigránát. Vannak aknász-osztagok és van néhány könnyű felderítő repülőgép. Híradási és hadtápszervezetről úgyszólván beszélni sem lehet. A harcok egyes természetes védelmi vonalakért, magaslatokért és lakott területekért folynak. A terepen utászmunkát nem végeznek, lövészárok nincs.

– Ez minden. A többit majd úgyis meglátja a saját szemével.

Az ezredes a térképre tette gondosan kihegyezett piros ceruzáját.

Kezet fogtunk, s míg el nem távoztam, a komor, hosszúkás arcú spanyol állva maradt a hatalmas szoba közepén.

A püspöki rezidencia egyik hűvös, kőkockákkal kirakott szobájában töltöttük az éjszakát; az ablakokon át vastag kévékben áradt a szobába az ezüstös holdfény; a katonák a boltívek alatt vitatkoztak és énekeltek.

AUGUSZTUS 12

Angüesban parasztosztagok táboroztak, itt van Villalba ezredének egy zászlóalja, s itt rendezkedett be a tüzérparancsnokság is. A pirospozsgás arcú, tagbaszakadt, örökké vidám Medrano százados, sebesült lábán vastag kötéssel, botjára támaszkodva, sántikálva jár-kel. A parasztházak udvarán, tizenöt kilométerre az ellenségtől, ponyvával letakart ágyúk. A harcosok büszkén mutogatják az ágyúkat, s naivan magyarázzák, hogy még nem lőttek belőlük, mert nincs hozzájuk muníció.

Nem időztünk sokáig, mentünk tovább, még előbbre. Angüestól tizenöt kilométerre egy őrszem tudomásunkra hozza, hogy nem lehet továbbmenni, ránk lőhetnek, ott már az ellenség van.

Ezen a helyen az útépítő munkások háza körül foglalt állást Villalba ezredének egy százada. Századosuk, egy éltes, tömzsi ember nagyon megütközött, amikor meghallotta, hogy be akarjuk járni az első vonalat. Azt ajánlotta, hogy inkább ebédeljünk meg. Csuda jó ebéd lesz – a bárány már sül, a bor csodálatos, és olyan gyümölcsöt kapunk, amilyet sehol egyebütt nem találunk.

– Ki az ellenfelük?

– A lázadók.

– De konkrétan, milyen erőkből áll? Hány ágyúja, géppuskája van? Van-e lovassága?

A százados a vállát vonogatta. Az ellenfelet éppen azért nevezik ellenfélnek, ellenségnek, enemigónak, mert nem tájékoztat elhelyezkedéséről, erőiről. Különben nem ellenség, nem enemigo lenne, hanem barát, amigo! A körülállók jót nevettek a százados szellemességén.

– Hát nem végeztek felderítést?

Nem, a százados nem végeztetett felderítést. Egy katona ugyan elment nyúlra vadászni, s azt mondja, hogy balfelől a lázadók géppuskából lőttek rá. Ha a senor óhajtja, tüzetesen ki lehetne kérdezni a fiút; ő maga már régen készül rá. Keresni kezdik a katonát, de kiderül, hogy Léridába utazott, mert megbetegedett a nővére. Így hát végül mégiscsak ebédelni kellett. Az ebéd valóban kitűnő. Demokratikusan ülnek az asztalnál, valamennyien együtt, s figyelmesen hallgatják a Marina tolmácsolásával folyó szívélyes beszélgetést: a százados dicséri a Vörös Hadsereget, én meg a spanyolt. A százados elmondja, hogy már harminc esztendeje áll katonai szolgálatban, hogy mindig hű volt és hű lesz a kormányhoz. Nem tudja megérteni, hogyan lehetnek olyan emberek, akik szembefordulnak a kormánnyal. Ha nem tetszik nekik a kormány, ez még nem ok a felkelésre. A kormány az kormány … Az ízletes bárányhús-hegyek lassan elfogynak. Megtanítanak inni a porrónból, egy csőrös agyagedényből, amelyből egyenesen a nyitott szájba kell önteni a bort; jóízűen nevetnek ügyetlenségemen. Meglepődnek, amikor megtudják, hogy Oroszországban nem ismerik a porrónt, hogy ott csak pohárból tudnak inni.

Ebéd után a százados eltűnt – a katonák jelekkel mutatják, hogy aludni ment. Szemlátomást nagyon elégedettek ezzel az atyai parancsnokkal; Marina útján megmagyarázzák, hogy a százados jó ember.

Jiménez meg én elhatároztuk, hogy körülnézünk egy kicsit. Elhaladtunk az őrszem mellett, majd kúszva igyekeztünk előre. A katonák nem tartottak vissza bennünket. Vagy száz méter után meguntuk a kúszást – előbb guggolva, aztán felegyenesedve folytattuk az utat. Körös-körül minden csendes, sehol egy lélek, csak a szél zúgását hallani. Így mentünk vagy három kilométert, egy elhagyott szekérbe botlottunk. Több semmi. Csend. Jiménez távcsövemmel szemügyre vette a félkörben húzódó dombokat – további két-három kilométeres körzetben sincs semmiféle tüzelőállás. Lehet, hogy az ellenség e mögött a dombláncolat mögött rejtőzik, de az is lehet, hogy távolabb. Visszatértünk és próbáltuk megértetni az őrséggel, hogy legalább négy kilométernyi körzetben nincs ellenség. Helyeslően bólogattak. A katonák, mint Marinának mondták, maguk is tudják, hogy az ellenség messze van, de nem szabad támadást indítani, mert erre nincs order (parancs) a központból.

Elindultunk északnak, Sietamo falu felé, melyet előző nap hatodszor foglaltak vissza a fasisztáktól. Csupa régi, megfeketedett kőház két csúcs közt, a nyeregben.

Már sötétedett, amikor a hegyoldalban nagy üggyel-bajjal felkapaszkodó kocsinkon elértük a falut. Sietamót jól felfegyverzett munkásosztag tartja. A fiúk Barcelonából jöttek, részt vettek a júliusi harcokban, most nyugodtak már, átmentek a tűzkeresztségen. Az osztag parancsnoka, Santos, foglalkozására nézve kőműves, nemrég még Dél-Franciaországban dolgozott. Tanácsadóul egy fiatal hadnagyot adtak mellé. A katonai szakembereket itt técnicónak nevezik. Megmutatták nekem a reggeli tűzharc két hősi halottját. Az egyiknek a fejébe fúródott a golyó, a füle fölött, a másiknak a keresztcsontjába. Hasonlítanak egymásra, mindketten közepes növésű, vékony fiúk, csaknem gyerekek. Az egyik összegyűrt fehér kendőt szorít a kezében. Ezek az első halottak, akiket a spanyol polgárháborúban láttam.

Holnap reggel az osztag két magaslatot akar elfoglalni, amelyről a lázadók állandóan tűz alatt tarthatják Sietamót. Jiménezzel ősrégi parasztház egyik szobájában tértünk nyugovóra, kőpadokra helyezett bőrmatracokon. Egy üres hordóból fanyar, bódító borszag áradt felénk.

Robbanások és lövöldözés zajára ébredtünk. Talpra ugrottunk, felkaptuk a puskánkat. Én a szomszéd szobába szaladtam, egy gyufával megvilágítottam Marinát – mélyen aludt, felöltözve, lábát kinyújtva, gyermeki mosollyal az arcán. Az első szólításra felkelt, semmit sem kérdezett, kezébe vette nehéz fegyverét. Szélesre tártam a kaput, a kocsit orrával kifelé fordítva odaállítottam, s a lányt a hátsó ülésre ültettem.

A kis utca egész hosszában lövöldöztek. Jiménez és én a kapualjakban meg-meghúzódva, majd ismét nekiiramodva haladtunk előre. A haranglábról valaki, nyilvánvalóan a mieink közül, kézigránátokat dobált a tetőkön át. Minden dobás után szörnyű dörej. Jajveszékelés. A fasiszták üvöltöznek, velőtrázó kiáltásaik nagy hatással vannak harcosainkra. Egyszerre csak, majdnem egymásnak rohanva, Santossal találkoztunk össze. Néhány szóval megmagyarázta a helyzetet: az őrség elszunyókált, a fasiszták észrevétlenül átjutottak, s valószínűleg nem nagy létszámú osztaggal elfoglalták a falu környékét. Most el kell vágni ezt az előretolt osztagot, mielőtt erősítést kapna.

A harc még körülbelül egy óra hosszat tartott. Kigyulladt egy szénakazal, mellette hangos ropogással és sűrű szikrát hányva égett egy olajfa. Végül ezen az oldalon teljesen megszűnt a lövöldözés. A holdvilágot kihasználva, kis csoportokban hozzákezdtünk a falu szélének átfésüléséhez. Csak két elesett fasisztát találtunk, a terció, az idegenlégió egyenruhájában. Az egyiknek kézigránát roncsolta szét az arcát a felismerhetetlenségig, lehet, hogy a saját kézigránátja, amely véletlenül a szemközti házfalnak ütődött – az utcák itt nagyon keskenyek.

Új őröket állítottak, azután mindenki elment kávét főzni. Megpróbáltuk rábeszélni Santost, hogy indítson azonnal ellentámadást, de ő azt mondta, hogy nem lehet, az emberek nincsenek hozzászokva az éjszakai harchoz.

Hajnali ötkor, az álmosságtól kábultan, rosszkedvűen ültünk be az autóba.

AUGUSZTUS 13

Mezei utakon, sűrű, fojtogató porfelhőben megyünk a front mentén lefelé, Tardienta irányába. A térképen nincs feltüntetve minden út. A parasztok a falvakban azt tanácsolják, hogy legyünk óvatosak: igen könnyen megeshet, hogy észre se vesszük, s a lázadókhoz robogunk át – a mi oldalunkon nincs összefüggő védelmi vonal. Ezért néhányszor nagy kerülőket teszünk, visszafordulunk, és sokáig rostokolunk az útkereszteződéseknél.

Végre megérkezünk Tardientába: élénk városka, rengeteg katona, falusi szekér, felhalmozott lőszer, töméntelen autó és autóbusz, a vasútállomás egyik vágányán páncélvonat.

A milícia-osztagok parancsnokságára hajtunk. Itt megható találkozásnak vagyunk tanúi: Marina összetalálkozik a bátyjával, Albertóval. Alacsony, vékony, szinte vézna fiú. Nagyon hasonlít a húgára. Szabó volt, most pedig parancsnok akar lenni, illetve már parancsnok is, tagja a tardientai osztag katonai bizottságának, egyes szakaszokat ő vezényel, és azokkal együtt megy harcba. Vidám, sőt tréfálkozó, ami pedig ritkaság a katalánoknál.

Az itteni alakulat nagy, több ezer főből áll, köztük néhány száz külföldi önkéntes. Van benne Karl Marx-, Thälmann- és Csapajev-zászlóalj. Az alakulatot bizottság irányítja, élén három tagú végrehajtó szervvel, amelyhez egy törzstiszt (técnico), a szocialista del Barrio és a kommunista Trueva tartozik. A harcosok jól megértik egymást, vidámak, fiatalok. Lelkesen fogadnak bennünket, és csapatostul jönnek velünk, hogy mindent megmutassanak.

Angüesnál a csapatok nem mennek közel az ellenséghez, s gyakorlatilag nem harcolnak ellene. Itt éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Minden túlságosan is az első vonalba van állítva. Egy magas beton vízvezeték a fő megerősített védelmi vonal. A vízvezeték lőtávolban van az ellenségtől. Rajta és alatta a tardientaiak géppuskákat és aknavetőket helyeztek el. De ezzel ki is merül a védelem egész mélysége. Ötven lépésre innen már kezdődik a falu, a kaszárnyák, a parancsnokság, a lőszerraktárak. Légelhárítás és megfigyelő szolgálat egyáltalán nincs. Annál több azonban a bátorság, a kezdeményezés és az áldozatkészség a harcban.

Reggelenként a téren kiképzés folyik: az újoncokat oktatják a lépésre és a fegyverfogásra. Kisebb csoportokban a célbalövést és a géppuska kezelését tanulják. Mindennap felderítésre mennek, és minden alkalommal hoznak magukkal valamit – foglyot, puskát, élelmiszert. A katonák között komoly politikai munka folyik, naponta tartanak gyűléseket, újságot olvasnak, rádió meg mozi is van. Valamennyien kitartóan törekednek a katonai ismeretek elsajátítására, s nagyon bántja őket a kellő hozzáértés hiánya. Jiménez végigjárta a géppuskafészkeket és a tüzérségi állásokat, majd papírt kért, színes ceruzákat vett elő, letelepedett egy ablakpárkányhoz, orrára biggyesztette szemüvegét, s egészen egyszerű, de gondos tervrajzot készített az ágyúk és a géppuskafészkek célszerűbb elhelyezéséről. A parancsnoki bizottság tagjai el voltak ragadtatva. Nem győzték eleget ölelgetni Jiménezt, s még a meglehetősen féltékeny törzstiszt, Tardienta egyetlen técnicója is kijelentette, hogy teljes mértékben helyesli a tervrajzot.

A temetőben friss sírt ásnak, majd a temetés után elegyengetik rajta a földet, és kaviccsal szórják be a sírhelyet. Megtudjuk, hogy tegnap szomorú eset történt. Három elvtárs elindult Barcelonába, hogy elvigye a parasztok által az antifasiszta harc céljaira összegyűjtött pénzt és értékeket. Monzón községben helybeli tökfilkók feltartóztatták az elvtársakat, nem ismerték ki magukat az igazolványaik között, megmotozták őket, s mivel sok pénzt találtak náluk, mind a hármat nyomban agyonlőtték mint értékeket kicsempésző fasisztákat, majd ünnepélyesen megjelentek Tardientában a zsákmányukkal. Elítélték őket, de megkegyelmeztek nekik, hiszen ezek a félig-meddig írástudatlan parasztok azt hitték, hogy jót tesznek … Az elvtársakat egyelőre névtelenül temetik el, a sírokat álcázzák – ki tudja, kinek a kezébe kerülhet még Tardienta?

Az alakulat jobbára munkásokból áll, de sok az értelmiségi is: mérnökök, jogászok, diákok. Két torreádor is van; hamar megtanulták, hogyan kell kézigránátot dobni. A madridi torreádorok szakszervezete felajánlotta szolgálatait a kormánynak, a torerók bátran hadakoznak a fasiszták ellen. A sevillai torerók viszont Queipo de Llano lázadó tábornok szolgálatába álltak …

Estefelé mind a két oldalon megszólalnak az ágyúk, ám a lakosság ügyet sem vet erre a mindennapi tüzérségi párbajra. A kocsmában közgyűlést tartanak a parasztok. Ez már a második, mert tegnap már volt egy gyűlés ugyanebben az ügyben. Néhány anarchista összegyűjtötte a parasztokat, és kommunává nyilvánította Tardientát. A parasztok nem tiltakoztak, de reggelre vitatkozni és zúgolódni kezdtek, s egy csoportjuk elment Truevához, hogy ő mint katonai biztos igazítsa el őket ebben a dologban.

Most igen komoly és bonyolult kérdések várnak megoldásra: a föld és a termés elosztása, a gazdálkodás formáinak megállapítása. A fasiszta földbirtokosoktól elkobzott földet csaknem mindenütt a legszegényebb parasztok és zsellérek között osztják fel. A termést a földesúri földekről a parasztok és a zsellérek együtt takarítják be, s mindegyik a végzett munka arányában részesedik belőle. Néha az elosztásnál figyelembe veszik a családi körülményeket, a családtagok számát.

S miközben a falusiakat ezek a kérdések foglalkoztatják, a front menti övezetben anarchista és trockista csoportok tűntek fel, amelyek valamennyi parasztgazdaság azonnali kollektivizálását, az urasági földek termésének elrekvirálását és a falubizottságok rendelkezésére bocsátását, valamint az öt-hat hektáros középparasztok földjének elkobzását követelik. Már létre is hoztak néhány kommunát – parancsszóval és fenyegetésekkel, akárcsak Tardientában.

Az alacsony, faoszlopos, kőkockákkal kirakott terem zsúfolásig megtelt. Petróleumlámpa pislákol – az áram a filmvetítéshez kell. Bőr és erős dohány átható szaga terjeng. Ha nem látnám a háromszáz fekete baszk-sapkát s a férfiaknál a papírlegyezőt, azt hinném, hogy kubáni kozák faluban vagyok.

Trueva rövid megnyitó beszédet mond. Megmagyarázza, hogy a harc a fasiszta földesurak ellen, a köztársaságért, a parasztok szabadságáért és azért a jogukért folyik, hogy saját belátásuk szerint rendezzék be életüket és munkájukat. Senki sem kényszerítheti rá akaratát az aragóniai parasztokra. Ami pedig a kommunát illeti, ezt a kérdést csak a parasztok dönthetik el. Ebben senki sem dönthet rajtuk kívül, a hátuk mögött. A hadoszlop a katonai biztos személyében csak azt ígérheti, hogy megvédi a parasztokat minden néven nevezendő erőszakos intézkedéssel szemben.

Általános megelégedés. Felkiáltások: „muy bien!” („nagyon jó!”).

A gyűlés egyik résztvevője megkérdezi Truevát, hogy nem kommunista-e. Azt feleli, hogy igen, kommunista, pontosabban: a Katalán Szocialista Egységpárt tagja, de ennek most nincs jelentősége, mert ő itt a katonai osztagot és az egész népfrontot képviseli.

Alacsony, zömök, erős, még fiatal ember. Bányász volt, majd szakács, de a börtönt is megjárta. Félig-meddig katonai egyenruha van rajta, derekán pisztoly.

Valaki azt javasolja, hogy csak tardientai parasztok és zsellérek vehessenek részt a gyűlésen. Egy másik javaslat szerint mindenkinek meg kell engedni a részvételt, de csak parasztok kapjanak szót. A második javaslatot fogadják el.

A tardientai szindikátus (zsellérek és törpeparasztok szövetsége, olyasmi, mint a mi szegényparaszt-bizottságaink) elnöke beszél. Elmondja, hogy véleménye szerint a kollektivizálásról szóló tegnapi határozatot a parasztok többségének részvétele nélkül hozták. Mindenesetre még egyszer meg kell vitatni.

Általános helyeslés.

A hátsó sorokban valaki szólásra emelkedik, s elmondja, hogy tegnap a dohányért sorban állók közül egyesek nagyon szidták a bizottságot. Felszólítja a tegnapi bírálókat, hogy mondják el itt a véleményüket. A teremben vihar támad, tiltakozások és helyeslések, fütty és „muy bien!” kiáltások. Szólásra senki sem jelentkezik.

Egy középkorú paraszt, látható zavarral küzdve, azt javasolja, hogy egyelőre csak gazdálkodjanak egyénileg, később pedig, a háború után ismét elő lehet majd venni a kérdést. Helyeslés. Két másik felszólaló ugyanezt mondja.

Vita az elkobzott földek ez évi termésének elosztásáról. Egyesek azt követelik, hogy egyenlően, porták szerint osszák el, mások pedig, hogy a szindikátus ossza el a szükségletek, a családtagok száma szerint.

Van még olyan termés is, amelyet a hadműveletek következtében nem arattak le. Egy fiatal legény azzal a javaslattal áll elő, hogy mindenki arasson le magának annyi búzát, amennyit csak tud, a saját kockázatára, a fasiszták golyózáporában. Aki jobban kockáztatja a bőrét, az többet is kap. Ezt helyesléssel fogadják. De közbelép Trueva. A javaslatról megállapítja, hogy az méltatlan dolgozó emberekhez. – Mi valamennyien testvérek vagyunk, és nem tesszük ki egymást veszélynek egy zsák gabonáért. – Azt javasolja, hogy a tűz alatt tartott területen közösen takarítsák be a termést, a katonai osztag pedig védeni fogja a parasztokat. A gabonát a végzett munka és a szükségletek szerint kell elosztani. A gyűlés Trueva javaslata felé hajlik.

Már nyolc óra, a gyűlés végéhez közeledik. De egy újabb felszólaló megint mindent összezavar. Izgatott, szenvedélyes szavakkal próbálja rábeszélni Tardienta lakóit, hogy ne legyenek többé önzők, és térjenek át az egyenlő elosztásra – vagy talán nem azért folyik ez a véres háború? Jóvá kell hagyni a tegnapi határozatot, és azonnal be kell vezetni a szabad kommunizmust. Nemcsak a földesuraktól kell elkobozni a földet, hanem a gazdag parasztoktól és a középparasztoktól is.

Kiabálás, fütty, szitkozódás, taps, „muy bien!” kiáltások.

Az első után még öt anarchista szónok indul támadásra. A gyűlés megzavarodik, egy része tapsol, másik része hallgat. Már mindenki fáradt. A szindikátus elnöke azt javasolja, hogy szavazzanak. Az első anarchista ellene van. Hogy lehetne ilyen dolgokat szavazással eldönteni? Itt lendületre, egységes törekvésre, viharos lelkesedésre van szükség. A szavazásnál mindenki saját magára gondol. A szavazás: egoizmus. Nincs szükség szavazásra!

A parasztok meg vannak zavarodva, a hangos szólamok felvillanyozzák őket, és bár túlnyomó többségük nem ért egyet az anarchista szónokkal, lehetetlenség a rendet helyreállítani és szavazni. A gyűlés zátonyra futott.

Most már semmit sem lehet tenni. Truevának azonban egyszer csak pompás ötlete támad. Azt javasolja, hogy mivel most nehéz lenne megállapodni, mindazok, akik egyénileg akarnak gazdálkodni, gazdálkodjanak úgy. Aki pedig kommunát akar alakítani, jöjjön ide holnap reggel kilenckor újabb gyűlésre.

Ez mindenkinek tetszik. Csak az anarchisták távoznak bosszankodva.

Éjjel a csöpp kis színházban lelkes figyelem közepette pereg a film. A nézők fekete baszk-sapkájukat mélyen a homlokukba húzzák, szemük kitágul. Vaszilij Ivanovics Csapajev lobogó köpenyben vágtat a dombokon, amelyek hasonlítanak az itteni, az aragóniai dombokra. A fekete sapkások feszülten figyelik, hogy egyesíti Csapajev az Urál-menti parasztokat a földesurak és a tábornokok ellen, hogyan veri tönkre az orosz fasisztákat, akik szintén hasonlítanak az itteni, a spanyol fasisztákra … Csapajev a térkép fölé hajolva készül a holnapi csatára. Petyka pedig nem tud elaludni, a függőágyból nézi parancsnokát.

– Nézlek téged, Vaszilij Ivanovics, és azt gondolom: megfoghatatlan ember vagy te az én eszem számára. Napóleon! Tisztára Napóleon!

Megkérdezi Csapajevet, nem tudna-e nemzetközi méretekben parancsnokoskodni. És Vaszilij Ivanovics zavartan válaszol:

– Hát, a nyelvek dolgában rosszul állok …

De lebecsüli önmagát. Vaszilij Ivanovics nyelve az egész világ számára érthetővé vált. A bolsevik parancsnokokra, Vorosilovra, Csapajevre mint a harci elszántság és legyőzhetetlenség szimbólumára világszerte büszkék a munkások és a parasztok. Most minden nép kineveli a maga Vorosilovjait, a maga Csapajevjeit. Ha ma még nem is ismeri őket senki – a legelső csatában megismerik a nevüket. Napóleon? Járt itt Napóleon. Éppen százhuszonnyolc esztendeje néhány ezer katonával ostromolta Zaragozát. Az aragóniai parasztok és kézművesek bezárkóztak a városba, és nem voltak hajlandók megadni magukat az idegen hódítóknak. Nyolc hónapon át rohamoztatta Lefebvre tábornok a várfalakat, ásatott föld alatti járatokat, röpíttetett a levegőbe lőporral házakat – s nyolc hónap után, Napóleon parancsára, szégyenszemre beszüntette az ostromot. Most Zaragozában hétezer katonával, tüzérséggel és harckocsikkal a vén Cabanellas tábornok, a fasiszta kormány tagja fészkelte be magát. Az aragóniai parasztok, a katalán munkások Csapajevtól tanulják védeni a jogaikat. A halálosan megsebesült orosz bolsevik elmerül az Urál-f oly óban, amely hasonlít az Ebróhoz. És a teremben mintegy válaszként felzúg a haragos kiáltás:

– Fel Zaragozába!

A tér egy kis házában ülésezik a katonai bizottság. Az ablak alatt fiatalok énekelnek. A Vörös Weddinget, utána a Carmagnole-t, majd számunkra furcsa, kasztíliai nyelven felhangzik az Amúri partizánok. A világ minden tájáról jöttek ide emberek. Svédek, ausztrálok, makedónok sem hiányoznak. Még az abesszin négus is itt van – persze, nem az igazi. Egy olasz munkás szakállt növesztett, és úgy nyírja, mint a négus. Igen bátor ember, egyetlen rohamot sem mulaszt el, övig meztelenül megy a csatába, puskával és tőrrel. Mindenki lefényképezi, hogy emléke legyen róla, s ő váltig ismételgeti: – Ezt látnia kell Mussolininak: hadd lássa, hogy ismét harcolok ellene, nem Abesszíniában, hanem itt.

Hirtelen zűrzavar támad, a levegőből motorzúgás hallatszik. A fények kialszanak. Repülőgép közeledik, berregéséből ítélve egészen kis gép lehet. Köröz Tardienta fölött, míg vaktában lövöldözni nem kezdenek rá.

Éjjeli szállás tekintetében rosszul állunk, minden zsúfolásig megtelt. Engem a gőzmalomba küldtek. Tulajdonosa ismert helybeli fasiszta volt, agyonlőtték. A már jócskán teleszemetelt házban idősebb férfi fogadott. Arca régen láthatott borotvát, egészen benőtte a sűrű fekete szakáll. Durva levéltárcájából névjegyet vett ki és átadta. A Publicitat című barcelonai lap riportere. Én ugyanezt tettem. Szertartásosan meghajoltunk egymás előtt, és szó nélkül lefeküdtünk egymás mellé az egyetlen, kétes tisztaságú ágyba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

1

Mihail Kolcov Spanyolországi napló-ja kiállta az idő próbáját. A Pravda tudósítójának, az események szemtanújának avatott tolla alól kikerült mesteri krónika ez a spanyolországi polgárháború első időszakáról, s ma ugyanolyan érdeklődésre tart számot, mint húsz esztendővel ezelőtt.

A Spanyolországi napló a fasizmus és az európai haladó erők első hatalmas fegyveres összecsapását eleveníti meg átfogó kép formájában. Nagy művészi tökéllyel tárja elénk, hogyan fogott össze a hős spanyol nép a fasiszta bitorlókkal szembeni fegyveres ellenállásra, hogyan harcoltak a néptömegek a fronton és a mögöttes területeken, s hogyan töltötte be a kommunista párt szervező és vezető szerepét. Mihail Kolcov bátran és becsületesen írta meg könyvét. Nem hallgatta el a nehézségeket, nem hallgatta el a köztársaságiak hibáit és vereségeit sem, amelyeket a fegyveres harcban való tapasztalatlanságuk idézett elő, s nem túlozta el részleges sikereiket és győzelmeiket. Éppen ezért a könyv nemcsak a benne ismertetett eseményeknek, hanem a köztársasági Spanyolország vereségével végződött háború későbbi szakaszainak megértéséhez is hozzásegíti az olvasót.

Mindezek a vonások a kor egyik legérdekesebb irodalmi és politikai dokumentumává avatják Mihail Kolcov könyvét. A Spanyolországi napló lapjain olyan emberek nevével is találkozunk, akik azokban az években részt vettek az antifasiszta harcban, de később renegáttá lettek, mint például Malraux, Regler és mások.

Kolcov a Spanyolországi napló három részét írta meg. Munkáját nem fejezhette be: az író alkotó és társadalmi tevékenysége 1938 decemberében félbeszakadt.

A szovjet kiadó a munka 1957-es kiadását, amelynek alapján a magyar fordítás készült, a szerző elgondolásának megfelelően egy negyedik résszel egészítette ki. Ez a rész Mihail Kolcovnak 1937 július-novemberében a Pravda hasábjain megjelent tudósításait tartalmazza.

A spanyolországi köztársaságiak a haladás ügyéért harcoltak, s ebben a harcban – a nemzetközi brigádok keretében – a magyar nép fiai is nagy számban vettek részt. Közülük Zalka Mátéról,, a nemzetközi brigád parancsnokáról különösen életteli portrét rajzol naplójának lapjain Mihail Kolcov.

A Kiadó

ELSŐ RÉSZ

1936 AUGUSZTUS 3

A tüntetők jókedvűen vonultak fel, nyáriasan öltözve, úgyszólván valamennyien fehérben. Mindjárt az első sorokban hat csinos, napbarnított, rövid sportruhás lány – nyilván egyenesen a stadionból jöttek. Kézenfogva lépkedtek és ütemesen harsogták a jelszót: „Vesz-szen Fran-co! Vesz-szen Fran-co!”

A Vörös téri nagygyűlés délután öt órakor kezdődött. Hőség. Ember ember hátán. Elkéstem s így nem juthattam a szónoki emelvény közelébe, de a hangerősítők jól működtek, mindent nagyszerűen lehetett hallani. A szónok arra hívta fel a Szovjetunió népeit, hogy nyújtsanak anyagi segítséget a spanyolországi szabadságharcosoknak. A gyűjtések azonban megelőzték ezt a felhívást, sok üzemben már napok óta gyűjtenek Spanyolország részére.

Befejezésül a szónok kijelentette:

– A szakszervezetekben egyesült munkások milliói, a Szovjetunió dolgozói, akik létrehozták a szocialista társadalmat, testvéri szolidaritásukat nyilvánítják a spanyol néppel, amely hősiesen védelmezi demokratikus vívmányait a fasizmus elállatiasodott bandáival szemben.

A tüntetést nem készítették elő, megtartását csak ma reggel határozták el. És mégis mennyi plakátot, feliratot, hatalmas méretű karikatúrát tudtak elkészíteni e néhány óra alatt! Francót hosszú ősz szakállal, orosz tábornoki uniformisban ábrázolták. Az egyik transzparensen jezsuita papok. Egy másikon száját tátogató olasz fasiszta.

Az embereken izgalom vesz erőt, amikor az egyik felszólaló tudomásukra hozza, hogy a lázadók német meg olasz repülőgépeket és ágyúkat kaptak. Mellettem csokoládégyári munkások állnak, s hallom, amint összesúgnak: nem jelentheti-e ez egy háború, világháború kezdetét?

Egy munkásnő, Bisztrova, a szónoki emelvényről:

– Szívünk azokkal van, akik most életüket áldozzák Spanyolország hegyei között és városainak utcáin, hogy megvédjék népük szabadságát. A testvéri szolidaritás üzenetét, proletár üdvözletünket küldjük a spanyol munkásoknak és munkásnőknek, a spanyol asszonyoknak és anyáknak, az egész spanyol népnek. Üzenjük nekik: gondoljatok arra, hogy nem vagytok egyedül, veletek vagyunk!

A nagygyűlés után mind a másfélszázezer ember elindult, hogy valami hűsítő italhoz jusson. Két kilométeres körzetben a kávézók, italboltok és fagylaltozók mind zsúfolásig megteltek. Még a Puskin téren is sokáig kellett várni egy pohár limonádéra.

Ezekben a napokban mindenki fokozott érdeklődéssel olvassa a spanyol eseményekről szóló újsághíreket. De a táviratokból bizony nem sokat lehet megtudni. A TASZSZ Londonból azt jelenti, hogy a kormánycsapatok elfoglaltak egy Sastago nevű helységet az ország északi részén. Sevillánál a munkások levegőbe röpítettek egy hidat. A Gibraltári szoros közepén egy nagy olasz hajó áll, s állítólag a kábelt javítja. Miféle helység az a Sastago? Vajon fontos-e? Ki az úr Sevillában? A fasiszták vagy a munkások? A lázadók ötven kilométerre vannak Madridtól, de hol van a köztársaság kormánya?

AUGUSZTUS 5

A Sztálin-gyáriak gyűlésén Klevecsko tmk-lakatos milliók érzését fejezte ki felszólalásában:

– A polgárháború éveiben, amikor mi, orosz proletárok visszavertük a fehérgárdisták és az intervenciósok támadását, segítségünkre siettek a Nyugat proletárjai. Szent kötelességünk, hogy most mi nyújtsunk erkölcsi és anyagi támogatást szabadságukat hősiesen védelmező spanyol testvéreinknek. Felajánlom a spanyol nép javára havi keresetem fél százalékát, s forró üdvözletemet küldöm azoknak, akik most fegyverrel a kezükben küzdenek a fasiszták ellen.

A munkások hat nap alatt 12 145 000 rubelt adtak össze a spanyol köztársasági harcosok megsegítésére. A Központi Szakszervezeti Tanács nevében Svernyik ezt a 36 435 000 frankra rúgó összeget Giral spanyol miniszterelnökhöz utalta át azzal, hogy bocsássa a spanyol kormány rendelkezésére.

AUGUSZTUS 6

A repülőtér körül, a Leningrádi út mentén, kora reggel a nap hevétől már sárguló magas füvet kaszáltak.

Felhős, de száraz idő. Rzsevnél a kolhozok dús lentáblái viaskodtak a hőséggel. Velikije Lukiban, a repülőtér szinte tündöklően fehér kis utasellátó épületében meleg, párolgó tejet, kiváló minőségű sárga vajat és aranyló héjú rozskenyeret szolgáltak fel. A repülőgép körül mezei virágok színpompás szőnyege. A virágok tikkadtak, ihatnának. Majdnem a határnál ért utol bennünket a zivatar. A kékesszürke felhőfüggönyből ferde sugárban zuhogott a bőséges, régen várt eső.

AUGUSZTUS 8

A repülőgép földet ért, alig érezhetően ugrott egyet, majd enyhén ringatózva gurult tovább a zsombékos, zöld réten. Emberek szaladtak felénk, üdvözlésül karjukkal integetve. A rekkenő hőség égette a szemünket, összeszorította a torkunkat.

Itt a mezőn egymás szomszédságában állnak s szinte összekeverednek a katonai és polgári, a spanyol és külföldi repülőgépek. A repülőgéptől egyenesen a katalán légierők parancsnokához vezettek. Az elegáns pavilonban szűk a hely, nagy a jövés-menés. A széles díványokon repülők pihennek, az asztalokon térképek, fényképezőgépek, fegyverek egymásra dobálva. Egy szolgálatos közlegény hordja állandóan az italokat és a kávét. A parancsnok, Sandino ezredes ajtajával szemközt rögtönzött bárpult, előtte magas bárszéken, pohárral a kezükben pilóták és mechanikusok nagy ricsajjal vigadoznak.

Felipe Sandino ezredes, katalán hadügyminiszter és a légierők parancsnoka közepes növésű, őszülő hajú ember. Nem üldögél a dolgozószobájában, hanem felgyűrt ujjú kék zubbonyában meglehetősen sietős léptekkel ide-oda járkál a pavilonban, szóba elegyedik az ott tartózkodóknak hol egyik, hol másik csoportjával, megpróbálja figyelmét az eléje terített térképre összpontosítani, de nyomban egy másik beszélgetés vonja magára az érdeklődését, és már ott is terem. Abban állapodtunk meg, hogy holnap fogunk beszélgetni.

Autónk Pratból, ahol a repülőtér van, elindult az innen tíz kilométerre levő Barcelonába. Prat határában, az út fölött keresztben kifeszítve, hatalmas transzparens: „Visca Sandino!” (katalán nyelven: „Éljen Sandino!”). Az országúton egyre gyakoribbak a barikádok – gyapottal tele zsákokból, kövekből, homokból. A barikádokon vörös és fekete-vörös zászlók, körülöttük fegyveres emberek széles karimájú, hegyes tetejű szalmakalapban, kis, kerek sapkában, fejkendőben, ki-ki a maga módján öltözve vagy félmeztelenül. Egyesek odaszaladnak a gépkocsivezetőhöz, igazolványt kérnek, mások egyszerűen köszönnek és puskájukkal intenek. Egyik-másik barikádnál esznek – az asszonyok meghozták az ebédet, s míg a harcosok a kövekre helyezett tányérokból a levest kanalazzák, a gyerekek a torlaszon mászkálnak, a töltényekkel és a szuronyokkal játszanak.

S amint elérjük a várost, mindjárt az első külvárosi utcákban belekerülünk az izzó emberi lávafolyamba, egy határtalan lelkesedés, boldogság és mámor napjait élő hatalmas város lüktető sodrába.

Volt-e valaha Barcelona olyan, mint most, amikor szertelen örömmámorban győzelmét ünnepli? Barcelona a spanyol New York, s egyben vakító pálmasétányaival, hatalmas sugárútjaival és a Boszporusz fölött emelkedő bizánci és török paloták pompájára emlékeztető fantasztikus tengerparti villáival a Földközi-tenger tündöklő szépségű ékessége. Végeláthatatlan gyárnegyedek, a hajógyárak, gépgyárak, öntödék, villanytelepek, autógyárak óriási épülettömbjei, textilgyárak, cipőgyárak, konfekcióüzemek, nyomdák, villamos remízek, hatalmas garázsok. Bankok felhőkarcolói, színházak, kabarék, vidámparkok. Félelmetes, sötét zsiványtanyák, baljós „kínai negyed” – szűk, zegzugos utcák a város központjában, piszkosabbak és veszedelmesebbek, mint Marseille és Isztambul kikötői alvilágának sikátorai. Most mindent elönt, magával ragad, elnyel a sűrű, izgatott emberáradat, most minden felkavarodott és kicsapott medréből, a feszültség és a forrongás tetőpontjára hágott. Éreztem, mint kerít egyre jobban hatalmába ez a levegőben izzó feszültség, hallottam szívem heves kalapálását. Nagy üggyel-bajjal vergődtem előre a fegyveres fiatalok, virággal díszített hajú, kezükben meztelen kardot villogtató nők és vöröskokárdás öregek sűrű, hullámzó tömegében, amelyből Bakunyin-, Lenin- és Jaurés-portrék emelkedtek ki, a fel-felcsapó dalnak, zenekarok pattogó indulójának és rikkancsok harsány kiáltásainak hangzavarában fényes mozibejáratok, utcai gyűlések és ünnepélyesen menetelő munkásosztagok, templomok üszkös romjai, tarka plakátok és színes neonreklámok mellett haladtam el, s a telihold és az autók reflektorának fényében, az egész járdát elfoglaló kávéházak közönségébe bele-beleütközve, végül eljutottam a Rambla de los Floresen levő Hotel Orientéig.

Az előcsarnokban aranysujtásos livrébe bújtatott portás mellett fegyveres őrség. Ezt a szakszervezet küldte ide, amely lefoglalta a szállodát. Egyébként az őrség senkit sem ellenőriz. Beéri azzal, hogy felemelt ököllel üdvözöl mindenkit, aki az előcsarnokba lép. Sok az üres szállodai szoba. A portás elmagyarázta, hogy a külföldi és a vidéki látogatók jórészt elhagyták Barcelonát. A vacsorát a luxusszállodákban szokásos ceremóniával szolgálták fel, de a szomszéd asztalnál fesztelenül csevegett egy munkásifjakból álló társaság. Egy népes angol család – keménygalléros apa, briliánsokkal teleaggatott mama és három, egyformán előreálló fogú lány – néma borzadállyal figyelte, hogyan dobálják a fiúk egymást kenyérgalacsinokkal. Egy hatalmas termetű francia, valami filmoperatőr hamar leitta magát, vörös arca elkékült. A sarokasztalnál idősebb ember ült egymagában, egyenes testtartással, arcán réveteg, udvarias mosollyal. Katalán kristályvizet rendelt a vacsorához, és elmerengve figyelte a víz felszínére törő buborékok játékát. Vacsora után ugyanazzal a mosollyal odajött hozzám, és meghajtotta galambősz fejét, amelyen a haj középen gondosan el volt választva.

– Julio Jiménez Orge. Vagy oroszul: Vlagyimir Konsztantyinovics Glinojedszkij. Még nem volt szerencsém bemutatkozni önnek.

A szoba erkélye a Ramblára néz. Olyan ez, mintha az utcán élne az ember. Miután elkészítettem feljegyzéseimet, lefeküdtem és eloltottam a villanyt. De a hatalmas, szélesre tárt ajtókon keresztül a foszforeszkáló fénnyel együtt beáradt a hajnal üdítő frisseségét váró néptenger forradalmi lelkesedésének hullámverése. A tömeg nem oszlott el, ott maradt az utcán napokon át, hallgatta a hangszórókat és vitatkozott. Időről időre harmonikakísérettel kórusban dalolni kezdtek. Távolabb egy-egy lövés dördült el. Két óra után még valamilyen menet haladt el hangos zeneszóval, de már nem volt erőm ahhoz, hogy felkeljek, sem a kezemet, sem a lábamat nem tudtam megmozdítani a zsibbasztó fáradtságtól.

AUGUSZTUS 9

Az utcákon a gépkocsik szakadatlan áradata. A legkülönbözőbb márkájú kocsik – nagy részük új, drága, fényűző. Mindegyik karosszériájára és tetejére fehér olajfestékkel hatalmas, girbe-görbe betűket mázoltak: különböző szervezetek és pártok nevét vagy jelszavakat. A festék sűrű, lemoshatatlan – az így bemázolt autót volt tulajdonosa csak úgy veheti vissza saját használatába, ha teljesen átfesti. Az autók ablakai betörve vagy átlőve, tartályukból csepeg a benzin, a sárhányók elgörbülve. Egyiket-másikat csokrok, virágfüzérek, szalagok, bábuk díszítik. Mindenki autón utazik, mindent autón szállítanak; a kocsik az útkereszteződéseknél, a tereken összetorlódnak, egymásba ütköznek, baloldalon haladnak – a felszabadult gépkocsik tobzódó ünnepe ez.

A nagy épületeket mind lefoglalták, elrekvirálták a pártszervezetek és a szakszervezetek. Az anarchisták a Ritz hotelt foglalták le. Egy másik hatalmas szállodába, a Columbusba az Egyesült Szocialista Párt költözött be. A szálloda tíz emelete olyan, mint Noé bárkája: minden szobában valamelyik bizottság, albizottság, szervezet vagy küldöttség irodája. Erősen emlékeztet az 1919-es ukrán honvédelmi népbiztosságra. A lépcsőkön újságkötegeket, fegyvereket, szőlőskosarakat, olívaolajjal telt nagy üvegeket cipelnek, letartóztatottakat kísérnek. A felnőttek között gyerekek futkároznak és fogócskáznak: napközben magukra hagyják őket a szüleik, akik járőrszolgálatot teljesítenek a milíciában. A szálloda új lakói itt dolgoznak, és itt is alszanak. A katalánok és spanyolok mellett sok a külföldi, akiket könnyű felismerni arcukról és beszédükről. Egy német a fegyverraktárt hozza rendbe, amerikai nők egészségügyi szolgálatot szerveztek, a magyarok nyomban hozzáláttak kedvenc foglalatosságukhoz: sajtóirodát hoztak létre – serényen kopog az írógép, s a stencilekről a sokszorosítón öt nyelven tájékoztató közlönyt készítenek az olaszok elvegyülnek a spanyolok tömegében, de mintha az idősebb testvérnek éreznék magukat.

Munkások elfogott fasisztákat kísérnek a Columbus szállodába. A munkások, bár megmagyarázzák nekik, hogy ez a köztársasági rendőrség feladata, nem értik meg, és elmennek, otthagyva a foglyokat papírjaikkal, aranyaikkal, briliánsaikkal és pisztolyaikkal együtt. A Seguridad (a Közbiztonsági Hivatal) nem siet átvenni a letartóztatottakat, így aztán a különböző pártbizottságok mellett kis fiókrendőrségek és börtönök létesültek.

A Columbus második emeletén a katonai osztály székel. Itt szervezik a munkásosztagokat Zaragoza elfoglalására. Sok fiatal jelentkezik, de jelentkeznek öregek is. Ötezer embert már útnak indítottak. Nincs elég puska – a város viszont tele van vele. A bulvárokon mindenki puskával sétál. A kávéházi asztaloknál puskás emberek üldögélnek. A nők válláról sem hiányzik a puska. Az embereknél ott a fegyver, amikor esznek, amikor alszanak, fegyverrel mennek be a mozi nézőterére, bár külön kormányrendelet írja elő, hogy mindenki adja be a puskáját a ruhatárba. A munkások fegyvert kaptak a kezükbe – nem egykönnyen válnak meg tőle.

Az utcákon gyászmenetek vonulnak. A halottakat a frontról hozzák vagy a szétlőtt házak romjai alól ássák ki. Az elesett harcosokat nem fekvő, hanem álló helyzetben teszik a sírba, s így a halottak mintha magasra ágaskodva arra hívnák fel az élőket, hogy folytassák a harcot. A temetés után négy csücskénél fogva takarót vagy lepedőt hordanak körül, s az emberek bőkezűen dobálják bele az ezüst- és rézpénzt az elesettek családjának megsegítésére.

De a városban a sok fegyver s a gyakori összetűzések és lövöldözések ellenére nyoma sincs a haragnak. A hangulatot inkább a felcsigázott öröm, az ujjongó lelkesedés jellemzi. Még tart a nép és a reakciós katonai klikk közötti utcai harcok során oly váratlanul és megérdemelten kivívott diadal mámora. A bátrak vakmerősége, az ágyúk és géppuskák ellen zsebkéssel rohamra induló és diadalmaskodó munkásfiatalok hősiessége, a kiontott vér keltette büszkeség mámoros lelkesedéssel és biztonságérzettel tölti el a hatalmas proletárvárost. Mindenki meghajlik a zubbonyos, puskás ember előtt, mindenki igyekszik kedvében járni. A kávéházakban és a csapszékekben nem engedik fizetni. A bulvárokon a legjobb művészek énekelnek neki, az útkereszteződéseknél torreádorok ölelgetik, elegáns kabaré- és filmcsillagok híres bokáikat ingerlően mutogatva, színes cipősarkaikat nem kímélve ropják előtte a táncot az aszfalton, s édesen kacagnak a kikötői rakodómunkások vaskos megjegyzésein.

Két órakor a prati pavilonban Sandino ezredesnél villásreggeliztem. Az asztalnál zajos társalgás folyik, spanyolul és franciául beszélgetnek. Sandino kijelentette, hogy egyelőre kitűnően mennek a dolgok. Ma a köztársaságiak elfoglalták Ibiza szigetét. Most Mallorca kétoldali nyomás alatt áll: Menorca és Ibiza felől. A valenciaiak a saját kezdeményezésükből expedíciós csapatokat indítottak útnak Mallorca elfoglalására. Ott mintegy ezer felkelő még tartja magát. Zaragoza alatt a köztársaságiak erősítést várnak. Mihelyt a barcelonai osztagok megérkeznek, rohamra lehet indulni a város ellen. Ha a roham sikerül, nem lesz többé aragóniai front. Egyébként ezt nem is helyénvaló frontnak nevezni. Itt Spanyolországban egyelőre nincs összefüggő front. A városok egy része a kormányhatóságok és a népfrontbizottságok, másik része a fellázadt tisztek kezében van. Nincs köztük összefüggő arcvonal. Helyenként a szokás hatalma folytán még a telefon és a távíró is működik közöttük – a lázadók városai beszélgetnek a kormányt támogató városokkal.

A helyzet tüzetes ismertetéséről szó sem lehetett. A beszélőt minduntalan félbeszakították, pohárköszöntőket mondtak és hevesen vitatkoztak. Én csak azt kérdeztem meg Sandinótól, hogy van-e egyszemélyi felelősség és kinek vannak alárendelve a fegyveres erők. Azt válaszolta, hogy az egyszemélyi felelősséget már bevezették, hogy Katalóniában a fegyveres erők neki, Sandinónak vannak alárendelve, az általános kérdéseket pedig megbeszéli Madriddal.

Itt volt Miguel Martinez is, egy alacsony ember, mexikói kommunista, aki ugyanúgy, mint jómagam, tegnap érkezett Barcelonába. Sohasem élt Spanyolországban, de most idejött, hogy segítsen, s átadja az itteni pártnak a mexikói polgárháborúban szerzett tapasztalatait.

Miguel Martinez Franciaországból meglehetősen kalandos úton jutott el ide.

Papírjai nem voltak rendben. A vízumra és a menetrend szerint közlekedő repülőgépre sokáig kellett volna várnia. Andrétól kért segítséget, aki este, a Saint-Germain bulvár közelében levő lakásán fogadta. Az írónál egész gyülekezetei talált. Mind a három szobában emberek várakoztak, s csoportokba verődve halkan beszélgettek. André a konyhába vezette, ott még nem volt senki.

– El tudna indulni egy óra múlva H.-ba?

– Igen.

– Legyen ott holnap délelőtt tizenegykor, és üljön be a Mirabeau Kávéházba. Ez egy nagy kávéház, kérdezősködjön, s könnyen odatalál. Valaki majd felkeresi.

Miguel elutazott. Reggelre H.-ban volt. Kis kézitáskájával a pályaudvarról egyenesen a kávéházba ment. Soká kellett várakoznia – már-már azt hitte, hogy hiába tette meg az utat. Délután két óra tájban egyszer csak megjelent az asztalnál maga André. Nem mentegetőzött.

– Jól utazott? Igyunk pernod-t. Századunk második negyedének francia műszaki értelmiségéről és az erkölcseiről külön kell majd írni. Mindent összevetve ötből kettő: ez negyven százalék. Ha a pilóták negyven százaléka a francia fasizmus ellen fog küzdeni, akkor küzdeni fog ellene hetven százalék is. A kérdés csak az, hogy ez a negyven százalék valóban negyven-e, nem pedig húsz vagy nulla.

– Émelyeg a gyomrom a pernod-tól – mondta Miguel -, inkább vermutot iszom. Mi történt? Nem repülhetek?

– Ma öt pilótának át kell vinni Barcelonába hét gépet. Ajánlották nekem őket, pénzt kaptak. Hárman két órával ezelőtt a repülőtéren odajöttek hozzám, és kijelentették, hogy mégsem

viszik át a gépeket. Még szellemeskedtek is: hogy a pénz már egymagában is olyan erős kísértést jelent számukra, hogy nem akarnak még erősebbet. A franciák ilyen esetben mindig szellemesek. Ezek különösen szellemesek voltak, mert tudták, hogy nem jelenthetem fel őket a rendőrségen. Még meg is kérdezték, hogy nem teszek-e ellenük bűnügyi feljelentést. Ez volt a legkevésbé szellemes, de ők ezt vélték a legszellemesebbnek.

– Hát lehetett volna rosszabbul is – jegyezte meg Miguel. – Ezek aránylag még rendes emberek. Megtehették volna, hogy felveszik a pénzt, Barcelona helyett Francóhoz viszik át a repülőgépeket, s ott újra pénzt vesznek fel.

– Maga, barátom, filozófus. De ez a lehetőség még nincs kizárva. Marad két pilóta. Ezek vállalkoztak arra, hogy ma éjszakáig átvisznek három gépet. Azt tehetnek a gépekkel, amit akarnak. Egyébként ez a kettő rendes gyereknek látszik. Az egyik még fel sem vette a pénzt. Még csak nem is beszél róla. Mindenesetre ez a kombináció nem magának való, Miguel. Inkább veszítsen el egy hetet, mint hogy José Díaz helyett Franco karjaiba repüljön. De még erre se igen kerülne sor, mert esetleg agyonlőnék, mielőtt Franco a keblére ölelhetné.

– Egy hetet? Az lehetetlen – mondta Miguel. – Egy hét alatt Spanyolországban minden véget érhet. Repülök. Megpróbálom a repülést.

– Próbálni itt nincs mit. Próbálni a pilóta fog. Esztelenség lenne, Miguel. Megígértem magának, s nem utasíthatom vissza, de érzem, hogy esztelenségre vállalkozik. Különösen világos ez előttem, hiszen én is repülök. Csak a második pilótával. Fizesse ki gyorsan a vermutot. A Tűzkereszt legényei tudnak a dolgainkról, s az a három pilóta is egész biztosan kapcsolatot tart velük. Engem reggel óta figyelnek. Egyetlen másodpercet sem veszthetünk.

A h.-i repülőtér megnyugtató képet nyújtott. A szolgálatos rendőr, kezében újsággal, az utasellenőrző épület bejárata előtti padon bóbiskolt. A mechanikusok hangos szóváltással a bárban tivornyáztak. Menetrendszerű repülőgépek szálltak le és indultak. A repülőtér fölött egy kis sportgép keringett. André nagy nyugalommal egyik hangártól a másikhoz ment, s szóba elegyedett a munkásokkal; Miguel messziről követte. A kis bőrönd terhére volt: attól tartott, hogy elárulja. Legszívesebben bedobta volna az illemhely egyik fülkéjébe, de félt, hogy szem elől téveszti Andrét. Így jutottak el egy nagy, kétmotoros repülőgépig, amelynek csavarjai már halk zümmögéssel forogtak. A repülőgép mellett, a füvön egy fiatal legény heverészett. André beszélgetni kezdett a legénnyel, majd hirtelen, ki sem véve szájából a cigarettát, idegesen odaszólt Miguelnek:

– Na, mire vár?

Miguel egy szempillantás alatt felmászott a gépbe, ahol már voltak ketten: egy fehér gumiköpenyes, kezében virágcsokrot tartó, napbarnított arcú lány, aki hosszú henger alakú bombákon ült, meg egy deresedő, középen gondosan elválasztott hajú idősebb ember, aki a kabin elején, az üvegezett „kilátóban” helyezkedett el.

Kisvártatva a legény felkelt a fűről, s anélkül, hogy búcsút vett volna Andrétól, ő is bemászott a gépbe, és a kormánykerék mellé ült. Nem volt rajta se pilótasisak, se sapka, se kesztyű. André odakiáltott egy munkásnak. Az kihúzta az ékeket a kerekek alól. A gép merész kanyarral, majdnem a kis sportgépbe ütközve, azonnal a magasba lendült. Egy pillanatig még látni lehetett Andrét. Szétvetett lábbal, zsebre dugott kézzel állt, fogai között cigaretta – mint valami revüszínház karmestere a főpróbán.

Tiszta, meleg idő volt. A repülőgép enyhén himbálózva haladt előre. Utasai úgy tettek, mintha nem vennék észre egymást. A pilóta hátulról nézve azt a benyomást keltette, hogy elgondolkozva bámul maga elé. Miguel megpróbált tájékozódni. Még nem járt ezen a vidéken, de térképről jól ismerte. Megpróbálta felfedezni a Rhöne-t, Carcassonne-t, a kastély-várost, a Pireneusok első hegyláncait, Perpignant. De hegynek nyoma sem volt.

Lent a mélységben végeláthatatlan sorban húzódtak a dús francia mezők, amelyeknek világoszöld tábláin otromba ákom-bákomnak látszott az utak sűrű hálózata. Egy jó órába telt, míg végre előtűntek a hegyek. A gép kétezer méter magasságba emelkedett, a levegő felfrissült. Miguel most már végképp nem tudott eligazodni, s kezdett kijönni a sodrából. A pilóta felé sandított, látta, hogy nincs előtte térkép, s valahogyan az egész ember nem túlságosan bizalomgerjesztőnek tűnt a szemében. Fejében egymást kergették a gondolatok. Végtére is, ha a gép Barcelonába tart, egyszer csak elő kell bukkannia a tengernek, mégpedig feltétlenül balfelől. De hátha Burgosba vagy Sevillába tart a gép? Akkor a tenger jobbfelől bukkan elő. Azaz előbukkanhat, de nem kell feltétlenül előbukkannia. Burgosba el lehet jutni a Pireneusok középső része fölött is, és akkor nem látni a tengert. Hát jó, várjunk egy kicsit, majd kiderül, hogy hányadán állunk. Miguel óvatosan kivette a pisztolyát a hátsó zsebéből, és az oldalzsebébe tette. A lány ügyet sem vetett rá, az öreg, lábát az üvegnek támasztva, mozdulatlanul ült.

Miguel most a pilóta háta mögé állt. Az csak a szeme sarkából vetett rá egy futó pillantást, s továbbra is mintegy félálomban kuporgott a helyén, ujjainak hegyét a kormány keréken tartva. Vajon ő volna a kettő közül az, aki nem kért pénzt? Ezt nehezen lehetett megállapítani a válláról, kissé ritkuló fekete hajáról, borotvált, fiatal nyakának kékes árnyalatáról, kicsi füléről. Hét perc híján két órája vannak már úton. Már régen látni kellene a tengert!

Miguel elhatározta, hogy pisztolyát a pilóta tarkójának szegezi és felkiált: Balra! Dulakodás nem lesz, a pilóta kezét mindenképpen le tudja fogni, ha pedig a golyót a pilóta tarkójába ereszti, amúgy sem tud sokat kezdeni a kezével. Azután Miguel maga szándékozott a kormánykerék mellé ülni – értett egy kicsit a repülőgépvezetéshez, csak attól félt, hogy a leszállásnál nekiviszi valaminek ezt a nehéz gépet, amely ráadásul bombákkal van megrakva.

No és ha a fiúnak nincsenek is rossz szándékai? A füle rózsaszínű, mint egy gyereké, s egész arckifejezése olyan kamaszos, nyílt. Már két órája és tíz perce tart a repülés. Talán csak eltévedt, lehet, hogy ő maga sem ismeri ki magát ezen a tájon.

Miguel, ujjával karórájának üvegét kopogtatva, megkérdezte:

– Megérkezünk már valahára?

A pilóta vállat vont és nem válaszolt.

Még tíz perc. Hegyek. Miguel feltette magában, hogy még vár nyolc, nem, inkább még tíz percet. Ez a tíz perc is letelt. Az öreg merően maga elé nézett, a lány mintha fehér gumiköpenyét tanulmányozta volna. Hegyek … Miguel ujja a zsebben már-már a pisztoly ravaszára tapadt. De miért, miért nem, előbb bal kezét a pilóta vállára tette. A pilóta nem reagált. Egész örökkévalóság telt el, de lehet, hogy csak néhány másodperc, amikor végre megszólalt:

– Egy kis kerülőt tettem a hegyeken át, itt frissebb a levegő. André megkért, hogy állandóan változtassam az irányt, nehogy menetrendszerű repülőgépekkel találkozzunk. Vannak köztük német gépek is. Mindjárt feltűnik Barcelona …

Most együtt ültünk vele a katonai repülőtér bárjában, és vermutot ittunk. Abel Guideznek hívják. Idősebb, mint amilyennek látszik: huszonnyolc éves. Ő az, aki még nem beszélt a pénzről. Tegnap neki is meg a másik pilótának is sikerült visszatérni H.-ba s ma újra áthozni két gépet. Tartalékos katonai repülő, jelenleg polgári pilóta, munkanélküli. Érdekesek a szemei: gyermekiek, világosak, amellett rendkívül éberek, akár a madáré.

A legérdekesebb szeme Andrénak van. Hatalmas szemefehérje szinte megvilágítja keskeny ovális arcát, s azt a látszatot kelti, hogy ez az ember sohasem tud nyugodni, éjszaka is virraszt. Furcsa volna Andrét lehunyt szemmel látni; egyáltalán – alva nem is lenne az, aki.

A polgári légiforgalmi társaságok közül egyelőre csak a Lufthansa gépei közlekednek. Mindjárt a katonai légügyi igazgatóság épülete mellett egy hatalmas Junkers látható, rajta fasiszta horogkereszt. A gép pilótái és utasai a spanyol katonai repülők között jönnek-mennek, hallgatják a beszélgetéseket, el-elkattintják fényképezőgépeiket. A repülőgépből „A barcelonai német főkonzulátusnak” feliratú hatalmas ládákat raknak ki, s ugyanilyen ládák kerülnek a helyükre. Ezt senki sem akadályozza meg.

Sandino megparancsolta aranysujtásos hadsegédjének, hogy autón vigyenek be a városba. Ekörül aztán nagy bonyodalom támadt. A kis téren vagy tizenöt kocsi állt, a sofőrök a gyepen heverészve karban énekeltek. Egyik sem akart menni, bár a hadsegéd nagy beszédben igyekezett meggyőzni őket, hogy mennyire fontos a fegyelem a forradalmi háborúban. Nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy meg kell őrizni Sandino ezredesnek, Katalónia főparancsnokának a tekintélyét, különösen amikor külföldi elvtársak vannak itt. De kibeszélhette a lelkét – senki sem mozdult. A hadsegéd káromkodott és kiabált, egészen belevörösödött az erőfeszítésbe. Semmi sem használt. Visszamentünk a pavilonba – az asztalnál még kávét ittak likőrrel. Amikor Sandino meghallotta, hogy a sofőrök nem akarnak menni, az asztalra csapta a csészéjét. Kiment, maga beszélt a sofőrökkel, s végül is az egyik vállalkozott rá, hogy bevisz a városba.

Már esteledett, amikor megtaláltam a Katalán Szocialista Egységpárt vezetőit. A szocialisták és a kommunisták a fasiszta lázadás napján egyesültek. Más szocialista szervezet Barcelonában nincs. A vezetőség összetart, egységes. Éjjel-nappal megállás nélkül dolgoznak a Központi Bizottságnak a Paseo de Garcián levő székházában, amely nem olyan hangos, mint a Columbus szálloda, de szintén zsúfolva van emberekkel és milicistákkal.

Nagyon aggasztja őket a helyzet. A fő probléma most a népfrontban egyesült pártok és szervezetek egymáshoz való viszonya. Különösen kiéleződött a helyzet az anarchistákkal. A CNT (Nemzeti Munkásszövetség) és a FAI (Ibériai Anarchista Föderáció) szervezeteibe tömegesen léptek be új tagok, részint elmaradott, forradalmi hagyományokkal nem rendelkező munkások, részint deklasszált lumpenproletárok, sőt egyenesen bűnöző elemek a „kínai negyedből”. Mindezek az emberek kizökkentek életük rendes kerékvágásából, fegyvert kaptak a kezükbe, s most szüntelen erjedésben és forrongásban vannak, nemigen engedik magukat vezetni, valamennyien készek arra, hogy nekitüzesedjenek és újabb utcai harcokat robbantsanak ki bármely provokációra, bármilyen okból, sőt minden ok nélkül is. Egyes anarchista vezérek tőlük telhetően megpróbálják különválasztani s a népfront és az igazi antifasiszta harc útjára vezetni az anarchista munkások legjobb, legszervezettebb részét, de egyelőre vajmi kevés sikerrel. Másrészt ugyanezek az anarchista vezérek attól tartanak, hogy a többi párt leszámol velük, s különösen félnek a kommunistáktól. A szocialisták és a kommunisták egyesülése nagyon megijesztette és gyanakvóvá tette a FAI-t. Számos fegyverraktárt rendezett be magának, s fegyveres harcot készít elő a városban. García Oliver, a barcelonai anarchisták vezetője kijelentette: „Tudom, hogy fel akarnak számolni bennünket, mint annak idején az orosz bolsevikok a maguk anarchistáit. Ez nem fog önöknek sikerülni.” Így azután az anarchisták egyfelől agitációt folytatnak saját soraikban amellett, hogy a lázadók elleni harcban együtt kell működni a kormánnyal, ugyanakkor pedig bujtogatják a szakszervezeteiket, újabb utcai harcokra készülnek, s hangulatot keltenek a kommunisták és a szocialisták ellen. A szocialisták és a kommunisták minden úton-módon azon vannak, hogy leküzdjék ezeket a bomlasztási kísérleteket, s tettekkel bizonyítják teljes lojalitásukat, mutatják meg azt, hogy a proletár erők maradéktalan egységének biztosítására törekednek. A napokban a szocialisták képviselői kiváltak a katalán kormányból csak azért, hogy ne élvezzenek politikai előnyöket az anarchistákkal szemben. A kölcsönös bizalmatlanságnak ez a légköre igen megnehezíti a közös harcot a lázadók ellen.

Provokatív és bomlasztó szerepet játszik a POUM (Egyesült Marxista Munkáspárt) nevű trockista szervezet. Nyomban a lázadás után alakult meg, két részből: Nin trockista csoportjából és a kommunista pártból kizárt jobboldali renegátok Maurin vezetése alatt álló szervezetéből. Maga Maurin valahol a fasiszta területen rekedt, az egyesült spanyol trockisták-renegátok vezetését Nin vállalta magára. A poumisták, akiknek saját lapjuk van, az anarchisták körül forgolódnak, a kommunista munkások ellen uszítják őket, azonnali teljes szocialista forradalmat követelnek Spanyolországban, s visszataszító demagógiával támadják a Szovjetuniót. Gyakorlati tevékenységükben sokkal józanabbak: maguknak foglalták le Barcelona legjobb, legarisztokratikusabb szállodáit, ellenőrzésük alatt tartják a legdrágább éttermeket és szórakozóhelyeket.

– Mi vagyunk a spanyol Ukrajna – magyarázta egy katalán, hogy könnyebben megértsem. – A mi sorsunktól nagyon sok függ. Ha a provokátorok olyan helyzetet teremtenek, amelyben terrort kell alkalmazni, elkerülhetetlen az intervenció, mégpedig nemcsak Olaszország és Németország részéről. Meg kell feszítenünk minden idegszálunkat, latba kell vetnünk minden önuralmunkat, hogy megakadályozzuk a rendzavarásokat Barcelonában.

Csak késő éjszaka küldtem el az első táviratokat a Pravdának. Itt igen nehéz boldogulni a cenzúrával – nem a szigorúsága, hanem a körülményessége miatt. Le kellett fordítani az egész szöveget oroszról franciára, majd meg kellett kérni egy szakembert, hogy fordítsa le franciáról katalán nyelvre.

Csak ma érkezett meg ide a hír, hogy a szovjet munkások már 36 millió frankot adtak össze az antifasiszta Spanyolország támogatására. A hírt az esti lapok közölték, s a rádió is tudtul adta. Az álmatlanul virrasztó tömeg lelkesen tapsolt a hangszórók körül. Az utcák harsogtak a „Visca Rusia!” („Éljen Oroszország!”) kiáltásoktól, az Internacionálétól és az anarchista indulóktól.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!