ELSŐ RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
1
Mihail Kolcov Spanyolországi napló-ja kiállta az idő próbáját. A Pravda tudósítójának, az események szemtanújának avatott tolla alól kikerült mesteri krónika ez a spanyolországi polgárháború első időszakáról, s ma ugyanolyan érdeklődésre tart számot, mint húsz esztendővel ezelőtt.
A Spanyolországi napló a fasizmus és az európai haladó erők első hatalmas fegyveres összecsapását eleveníti meg átfogó kép formájában. Nagy művészi tökéllyel tárja elénk, hogyan fogott össze a hős spanyol nép a fasiszta bitorlókkal szembeni fegyveres ellenállásra, hogyan harcoltak a néptömegek a fronton és a mögöttes területeken, s hogyan töltötte be a kommunista párt szervező és vezető szerepét. Mihail Kolcov bátran és becsületesen írta meg könyvét. Nem hallgatta el a nehézségeket, nem hallgatta el a köztársaságiak hibáit és vereségeit sem, amelyeket a fegyveres harcban való tapasztalatlanságuk idézett elő, s nem túlozta el részleges sikereiket és győzelmeiket. Éppen ezért a könyv nemcsak a benne ismertetett eseményeknek, hanem a köztársasági Spanyolország vereségével végződött háború későbbi szakaszainak megértéséhez is hozzásegíti az olvasót.
Mindezek a vonások a kor egyik legérdekesebb irodalmi és politikai dokumentumává avatják Mihail Kolcov könyvét. A Spanyolországi napló lapjain olyan emberek nevével is találkozunk, akik azokban az években részt vettek az antifasiszta harcban, de később renegáttá lettek, mint például Malraux, Regler és mások.
Kolcov a Spanyolországi napló három részét írta meg. Munkáját nem fejezhette be: az író alkotó és társadalmi tevékenysége 1938 decemberében félbeszakadt.
A szovjet kiadó a munka 1957-es kiadását, amelynek alapján a magyar fordítás készült, a szerző elgondolásának megfelelően egy negyedik résszel egészítette ki. Ez a rész Mihail Kolcovnak 1937 július-novemberében a Pravda hasábjain megjelent tudósításait tartalmazza.
A spanyolországi köztársaságiak a haladás ügyéért harcoltak, s ebben a harcban – a nemzetközi brigádok keretében – a magyar nép fiai is nagy számban vettek részt. Közülük Zalka Mátéról,, a nemzetközi brigád parancsnokáról különösen életteli portrét rajzol naplójának lapjain Mihail Kolcov.
A Kiadó
ELSŐ RÉSZ
1936 AUGUSZTUS 3
A tüntetők jókedvűen vonultak fel, nyáriasan öltözve, úgyszólván valamennyien fehérben. Mindjárt az első sorokban hat csinos, napbarnított, rövid sportruhás lány – nyilván egyenesen a stadionból jöttek. Kézenfogva lépkedtek és ütemesen harsogták a jelszót: „Vesz-szen Fran-co! Vesz-szen Fran-co!”
A Vörös téri nagygyűlés délután öt órakor kezdődött. Hőség. Ember ember hátán. Elkéstem s így nem juthattam a szónoki emelvény közelébe, de a hangerősítők jól működtek, mindent nagyszerűen lehetett hallani. A szónok arra hívta fel a Szovjetunió népeit, hogy nyújtsanak anyagi segítséget a spanyolországi szabadságharcosoknak. A gyűjtések azonban megelőzték ezt a felhívást, sok üzemben már napok óta gyűjtenek Spanyolország részére.
Befejezésül a szónok kijelentette:
– A szakszervezetekben egyesült munkások milliói, a Szovjetunió dolgozói, akik létrehozták a szocialista társadalmat, testvéri szolidaritásukat nyilvánítják a spanyol néppel, amely hősiesen védelmezi demokratikus vívmányait a fasizmus elállatiasodott bandáival szemben.
A tüntetést nem készítették elő, megtartását csak ma reggel határozták el. És mégis mennyi plakátot, feliratot, hatalmas méretű karikatúrát tudtak elkészíteni e néhány óra alatt! Francót hosszú ősz szakállal, orosz tábornoki uniformisban ábrázolták. Az egyik transzparensen jezsuita papok. Egy másikon száját tátogató olasz fasiszta.
Az embereken izgalom vesz erőt, amikor az egyik felszólaló tudomásukra hozza, hogy a lázadók német meg olasz repülőgépeket és ágyúkat kaptak. Mellettem csokoládégyári munkások állnak, s hallom, amint összesúgnak: nem jelentheti-e ez egy háború, világháború kezdetét?
Egy munkásnő, Bisztrova, a szónoki emelvényről:
– Szívünk azokkal van, akik most életüket áldozzák Spanyolország hegyei között és városainak utcáin, hogy megvédjék népük szabadságát. A testvéri szolidaritás üzenetét, proletár üdvözletünket küldjük a spanyol munkásoknak és munkásnőknek, a spanyol asszonyoknak és anyáknak, az egész spanyol népnek. Üzenjük nekik: gondoljatok arra, hogy nem vagytok egyedül, veletek vagyunk!
A nagygyűlés után mind a másfélszázezer ember elindult, hogy valami hűsítő italhoz jusson. Két kilométeres körzetben a kávézók, italboltok és fagylaltozók mind zsúfolásig megteltek. Még a Puskin téren is sokáig kellett várni egy pohár limonádéra.
Ezekben a napokban mindenki fokozott érdeklődéssel olvassa a spanyol eseményekről szóló újsághíreket. De a táviratokból bizony nem sokat lehet megtudni. A TASZSZ Londonból azt jelenti, hogy a kormánycsapatok elfoglaltak egy Sastago nevű helységet az ország északi részén. Sevillánál a munkások levegőbe röpítettek egy hidat. A Gibraltári szoros közepén egy nagy olasz hajó áll, s állítólag a kábelt javítja. Miféle helység az a Sastago? Vajon fontos-e? Ki az úr Sevillában? A fasiszták vagy a munkások? A lázadók ötven kilométerre vannak Madridtól, de hol van a köztársaság kormánya?
AUGUSZTUS 5
A Sztálin-gyáriak gyűlésén Klevecsko tmk-lakatos milliók érzését fejezte ki felszólalásában:
– A polgárháború éveiben, amikor mi, orosz proletárok visszavertük a fehérgárdisták és az intervenciósok támadását, segítségünkre siettek a Nyugat proletárjai. Szent kötelességünk, hogy most mi nyújtsunk erkölcsi és anyagi támogatást szabadságukat hősiesen védelmező spanyol testvéreinknek. Felajánlom a spanyol nép javára havi keresetem fél százalékát, s forró üdvözletemet küldöm azoknak, akik most fegyverrel a kezükben küzdenek a fasiszták ellen.
A munkások hat nap alatt 12 145 000 rubelt adtak össze a spanyol köztársasági harcosok megsegítésére. A Központi Szakszervezeti Tanács nevében Svernyik ezt a 36 435 000 frankra rúgó összeget Giral spanyol miniszterelnökhöz utalta át azzal, hogy bocsássa a spanyol kormány rendelkezésére.
AUGUSZTUS 6
A repülőtér körül, a Leningrádi út mentén, kora reggel a nap hevétől már sárguló magas füvet kaszáltak.
Felhős, de száraz idő. Rzsevnél a kolhozok dús lentáblái viaskodtak a hőséggel. Velikije Lukiban, a repülőtér szinte tündöklően fehér kis utasellátó épületében meleg, párolgó tejet, kiváló minőségű sárga vajat és aranyló héjú rozskenyeret szolgáltak fel. A repülőgép körül mezei virágok színpompás szőnyege. A virágok tikkadtak, ihatnának. Majdnem a határnál ért utol bennünket a zivatar. A kékesszürke felhőfüggönyből ferde sugárban zuhogott a bőséges, régen várt eső.
AUGUSZTUS 8
A repülőgép földet ért, alig érezhetően ugrott egyet, majd enyhén ringatózva gurult tovább a zsombékos, zöld réten. Emberek szaladtak felénk, üdvözlésül karjukkal integetve. A rekkenő hőség égette a szemünket, összeszorította a torkunkat.
Itt a mezőn egymás szomszédságában állnak s szinte összekeverednek a katonai és polgári, a spanyol és külföldi repülőgépek. A repülőgéptől egyenesen a katalán légierők parancsnokához vezettek. Az elegáns pavilonban szűk a hely, nagy a jövés-menés. A széles díványokon repülők pihennek, az asztalokon térképek, fényképezőgépek, fegyverek egymásra dobálva. Egy szolgálatos közlegény hordja állandóan az italokat és a kávét. A parancsnok, Sandino ezredes ajtajával szemközt rögtönzött bárpult, előtte magas bárszéken, pohárral a kezükben pilóták és mechanikusok nagy ricsajjal vigadoznak.
Felipe Sandino ezredes, katalán hadügyminiszter és a légierők parancsnoka közepes növésű, őszülő hajú ember. Nem üldögél a dolgozószobájában, hanem felgyűrt ujjú kék zubbonyában meglehetősen sietős léptekkel ide-oda járkál a pavilonban, szóba elegyedik az ott tartózkodóknak hol egyik, hol másik csoportjával, megpróbálja figyelmét az eléje terített térképre összpontosítani, de nyomban egy másik beszélgetés vonja magára az érdeklődését, és már ott is terem. Abban állapodtunk meg, hogy holnap fogunk beszélgetni.
Autónk Pratból, ahol a repülőtér van, elindult az innen tíz kilométerre levő Barcelonába. Prat határában, az út fölött keresztben kifeszítve, hatalmas transzparens: „Visca Sandino!” (katalán nyelven: „Éljen Sandino!”). Az országúton egyre gyakoribbak a barikádok – gyapottal tele zsákokból, kövekből, homokból. A barikádokon vörös és fekete-vörös zászlók, körülöttük fegyveres emberek széles karimájú, hegyes tetejű szalmakalapban, kis, kerek sapkában, fejkendőben, ki-ki a maga módján öltözve vagy félmeztelenül. Egyesek odaszaladnak a gépkocsivezetőhöz, igazolványt kérnek, mások egyszerűen köszönnek és puskájukkal intenek. Egyik-másik barikádnál esznek – az asszonyok meghozták az ebédet, s míg a harcosok a kövekre helyezett tányérokból a levest kanalazzák, a gyerekek a torlaszon mászkálnak, a töltényekkel és a szuronyokkal játszanak.
S amint elérjük a várost, mindjárt az első külvárosi utcákban belekerülünk az izzó emberi lávafolyamba, egy határtalan lelkesedés, boldogság és mámor napjait élő hatalmas város lüktető sodrába.
Volt-e valaha Barcelona olyan, mint most, amikor szertelen örömmámorban győzelmét ünnepli? Barcelona a spanyol New York, s egyben vakító pálmasétányaival, hatalmas sugárútjaival és a Boszporusz fölött emelkedő bizánci és török paloták pompájára emlékeztető fantasztikus tengerparti villáival a Földközi-tenger tündöklő szépségű ékessége. Végeláthatatlan gyárnegyedek, a hajógyárak, gépgyárak, öntödék, villanytelepek, autógyárak óriási épülettömbjei, textilgyárak, cipőgyárak, konfekcióüzemek, nyomdák, villamos remízek, hatalmas garázsok. Bankok felhőkarcolói, színházak, kabarék, vidámparkok. Félelmetes, sötét zsiványtanyák, baljós „kínai negyed” – szűk, zegzugos utcák a város központjában, piszkosabbak és veszedelmesebbek, mint Marseille és Isztambul kikötői alvilágának sikátorai. Most mindent elönt, magával ragad, elnyel a sűrű, izgatott emberáradat, most minden felkavarodott és kicsapott medréből, a feszültség és a forrongás tetőpontjára hágott. Éreztem, mint kerít egyre jobban hatalmába ez a levegőben izzó feszültség, hallottam szívem heves kalapálását. Nagy üggyel-bajjal vergődtem előre a fegyveres fiatalok, virággal díszített hajú, kezükben meztelen kardot villogtató nők és vöröskokárdás öregek sűrű, hullámzó tömegében, amelyből Bakunyin-, Lenin- és Jaurés-portrék emelkedtek ki, a fel-felcsapó dalnak, zenekarok pattogó indulójának és rikkancsok harsány kiáltásainak hangzavarában fényes mozibejáratok, utcai gyűlések és ünnepélyesen menetelő munkásosztagok, templomok üszkös romjai, tarka plakátok és színes neonreklámok mellett haladtam el, s a telihold és az autók reflektorának fényében, az egész járdát elfoglaló kávéházak közönségébe bele-beleütközve, végül eljutottam a Rambla de los Floresen levő Hotel Orientéig.
Az előcsarnokban aranysujtásos livrébe bújtatott portás mellett fegyveres őrség. Ezt a szakszervezet küldte ide, amely lefoglalta a szállodát. Egyébként az őrség senkit sem ellenőriz. Beéri azzal, hogy felemelt ököllel üdvözöl mindenkit, aki az előcsarnokba lép. Sok az üres szállodai szoba. A portás elmagyarázta, hogy a külföldi és a vidéki látogatók jórészt elhagyták Barcelonát. A vacsorát a luxusszállodákban szokásos ceremóniával szolgálták fel, de a szomszéd asztalnál fesztelenül csevegett egy munkásifjakból álló társaság. Egy népes angol család – keménygalléros apa, briliánsokkal teleaggatott mama és három, egyformán előreálló fogú lány – néma borzadállyal figyelte, hogyan dobálják a fiúk egymást kenyérgalacsinokkal. Egy hatalmas termetű francia, valami filmoperatőr hamar leitta magát, vörös arca elkékült. A sarokasztalnál idősebb ember ült egymagában, egyenes testtartással, arcán réveteg, udvarias mosollyal. Katalán kristályvizet rendelt a vacsorához, és elmerengve figyelte a víz felszínére törő buborékok játékát. Vacsora után ugyanazzal a mosollyal odajött hozzám, és meghajtotta galambősz fejét, amelyen a haj középen gondosan el volt választva.
– Julio Jiménez Orge. Vagy oroszul: Vlagyimir Konsztantyinovics Glinojedszkij. Még nem volt szerencsém bemutatkozni önnek.
A szoba erkélye a Ramblára néz. Olyan ez, mintha az utcán élne az ember. Miután elkészítettem feljegyzéseimet, lefeküdtem és eloltottam a villanyt. De a hatalmas, szélesre tárt ajtókon keresztül a foszforeszkáló fénnyel együtt beáradt a hajnal üdítő frisseségét váró néptenger forradalmi lelkesedésének hullámverése. A tömeg nem oszlott el, ott maradt az utcán napokon át, hallgatta a hangszórókat és vitatkozott. Időről időre harmonikakísérettel kórusban dalolni kezdtek. Távolabb egy-egy lövés dördült el. Két óra után még valamilyen menet haladt el hangos zeneszóval, de már nem volt erőm ahhoz, hogy felkeljek, sem a kezemet, sem a lábamat nem tudtam megmozdítani a zsibbasztó fáradtságtól.
AUGUSZTUS 9
Az utcákon a gépkocsik szakadatlan áradata. A legkülönbözőbb márkájú kocsik – nagy részük új, drága, fényűző. Mindegyik karosszériájára és tetejére fehér olajfestékkel hatalmas, girbe-görbe betűket mázoltak: különböző szervezetek és pártok nevét vagy jelszavakat. A festék sűrű, lemoshatatlan – az így bemázolt autót volt tulajdonosa csak úgy veheti vissza saját használatába, ha teljesen átfesti. Az autók ablakai betörve vagy átlőve, tartályukból csepeg a benzin, a sárhányók elgörbülve. Egyiket-másikat csokrok, virágfüzérek, szalagok, bábuk díszítik. Mindenki autón utazik, mindent autón szállítanak; a kocsik az útkereszteződéseknél, a tereken összetorlódnak, egymásba ütköznek, baloldalon haladnak – a felszabadult gépkocsik tobzódó ünnepe ez.
A nagy épületeket mind lefoglalták, elrekvirálták a pártszervezetek és a szakszervezetek. Az anarchisták a Ritz hotelt foglalták le. Egy másik hatalmas szállodába, a Columbusba az Egyesült Szocialista Párt költözött be. A szálloda tíz emelete olyan, mint Noé bárkája: minden szobában valamelyik bizottság, albizottság, szervezet vagy küldöttség irodája. Erősen emlékeztet az 1919-es ukrán honvédelmi népbiztosságra. A lépcsőkön újságkötegeket, fegyvereket, szőlőskosarakat, olívaolajjal telt nagy üvegeket cipelnek, letartóztatottakat kísérnek. A felnőttek között gyerekek futkároznak és fogócskáznak: napközben magukra hagyják őket a szüleik, akik járőrszolgálatot teljesítenek a milíciában. A szálloda új lakói itt dolgoznak, és itt is alszanak. A katalánok és spanyolok mellett sok a külföldi, akiket könnyű felismerni arcukról és beszédükről. Egy német a fegyverraktárt hozza rendbe, amerikai nők egészségügyi szolgálatot szerveztek, a magyarok nyomban hozzáláttak kedvenc foglalatosságukhoz: sajtóirodát hoztak létre – serényen kopog az írógép, s a stencilekről a sokszorosítón öt nyelven tájékoztató közlönyt készítenek az olaszok elvegyülnek a spanyolok tömegében, de mintha az idősebb testvérnek éreznék magukat.
Munkások elfogott fasisztákat kísérnek a Columbus szállodába. A munkások, bár megmagyarázzák nekik, hogy ez a köztársasági rendőrség feladata, nem értik meg, és elmennek, otthagyva a foglyokat papírjaikkal, aranyaikkal, briliánsaikkal és pisztolyaikkal együtt. A Seguridad (a Közbiztonsági Hivatal) nem siet átvenni a letartóztatottakat, így aztán a különböző pártbizottságok mellett kis fiókrendőrségek és börtönök létesültek.
A Columbus második emeletén a katonai osztály székel. Itt szervezik a munkásosztagokat Zaragoza elfoglalására. Sok fiatal jelentkezik, de jelentkeznek öregek is. Ötezer embert már útnak indítottak. Nincs elég puska – a város viszont tele van vele. A bulvárokon mindenki puskával sétál. A kávéházi asztaloknál puskás emberek üldögélnek. A nők válláról sem hiányzik a puska. Az embereknél ott a fegyver, amikor esznek, amikor alszanak, fegyverrel mennek be a mozi nézőterére, bár külön kormányrendelet írja elő, hogy mindenki adja be a puskáját a ruhatárba. A munkások fegyvert kaptak a kezükbe – nem egykönnyen válnak meg tőle.
Az utcákon gyászmenetek vonulnak. A halottakat a frontról hozzák vagy a szétlőtt házak romjai alól ássák ki. Az elesett harcosokat nem fekvő, hanem álló helyzetben teszik a sírba, s így a halottak mintha magasra ágaskodva arra hívnák fel az élőket, hogy folytassák a harcot. A temetés után négy csücskénél fogva takarót vagy lepedőt hordanak körül, s az emberek bőkezűen dobálják bele az ezüst- és rézpénzt az elesettek családjának megsegítésére.
De a városban a sok fegyver s a gyakori összetűzések és lövöldözések ellenére nyoma sincs a haragnak. A hangulatot inkább a felcsigázott öröm, az ujjongó lelkesedés jellemzi. Még tart a nép és a reakciós katonai klikk közötti utcai harcok során oly váratlanul és megérdemelten kivívott diadal mámora. A bátrak vakmerősége, az ágyúk és géppuskák ellen zsebkéssel rohamra induló és diadalmaskodó munkásfiatalok hősiessége, a kiontott vér keltette büszkeség mámoros lelkesedéssel és biztonságérzettel tölti el a hatalmas proletárvárost. Mindenki meghajlik a zubbonyos, puskás ember előtt, mindenki igyekszik kedvében járni. A kávéházakban és a csapszékekben nem engedik fizetni. A bulvárokon a legjobb művészek énekelnek neki, az útkereszteződéseknél torreádorok ölelgetik, elegáns kabaré- és filmcsillagok híres bokáikat ingerlően mutogatva, színes cipősarkaikat nem kímélve ropják előtte a táncot az aszfalton, s édesen kacagnak a kikötői rakodómunkások vaskos megjegyzésein.
Két órakor a prati pavilonban Sandino ezredesnél villásreggeliztem. Az asztalnál zajos társalgás folyik, spanyolul és franciául beszélgetnek. Sandino kijelentette, hogy egyelőre kitűnően mennek a dolgok. Ma a köztársaságiak elfoglalták Ibiza szigetét. Most Mallorca kétoldali nyomás alatt áll: Menorca és Ibiza felől. A valenciaiak a saját kezdeményezésükből expedíciós csapatokat indítottak útnak Mallorca elfoglalására. Ott mintegy ezer felkelő még tartja magát. Zaragoza alatt a köztársaságiak erősítést várnak. Mihelyt a barcelonai osztagok megérkeznek, rohamra lehet indulni a város ellen. Ha a roham sikerül, nem lesz többé aragóniai front. Egyébként ezt nem is helyénvaló frontnak nevezni. Itt Spanyolországban egyelőre nincs összefüggő front. A városok egy része a kormányhatóságok és a népfrontbizottságok, másik része a fellázadt tisztek kezében van. Nincs köztük összefüggő arcvonal. Helyenként a szokás hatalma folytán még a telefon és a távíró is működik közöttük – a lázadók városai beszélgetnek a kormányt támogató városokkal.
A helyzet tüzetes ismertetéséről szó sem lehetett. A beszélőt minduntalan félbeszakították, pohárköszöntőket mondtak és hevesen vitatkoztak. Én csak azt kérdeztem meg Sandinótól, hogy van-e egyszemélyi felelősség és kinek vannak alárendelve a fegyveres erők. Azt válaszolta, hogy az egyszemélyi felelősséget már bevezették, hogy Katalóniában a fegyveres erők neki, Sandinónak vannak alárendelve, az általános kérdéseket pedig megbeszéli Madriddal.
Itt volt Miguel Martinez is, egy alacsony ember, mexikói kommunista, aki ugyanúgy, mint jómagam, tegnap érkezett Barcelonába. Sohasem élt Spanyolországban, de most idejött, hogy segítsen, s átadja az itteni pártnak a mexikói polgárháborúban szerzett tapasztalatait.
Miguel Martinez Franciaországból meglehetősen kalandos úton jutott el ide.
Papírjai nem voltak rendben. A vízumra és a menetrend szerint közlekedő repülőgépre sokáig kellett volna várnia. Andrétól kért segítséget, aki este, a Saint-Germain bulvár közelében levő lakásán fogadta. Az írónál egész gyülekezetei talált. Mind a három szobában emberek várakoztak, s csoportokba verődve halkan beszélgettek. André a konyhába vezette, ott még nem volt senki.
– El tudna indulni egy óra múlva H.-ba?
– Igen.
– Legyen ott holnap délelőtt tizenegykor, és üljön be a Mirabeau Kávéházba. Ez egy nagy kávéház, kérdezősködjön, s könnyen odatalál. Valaki majd felkeresi.
Miguel elutazott. Reggelre H.-ban volt. Kis kézitáskájával a pályaudvarról egyenesen a kávéházba ment. Soká kellett várakoznia – már-már azt hitte, hogy hiába tette meg az utat. Délután két óra tájban egyszer csak megjelent az asztalnál maga André. Nem mentegetőzött.
– Jól utazott? Igyunk pernod-t. Századunk második negyedének francia műszaki értelmiségéről és az erkölcseiről külön kell majd írni. Mindent összevetve ötből kettő: ez negyven százalék. Ha a pilóták negyven százaléka a francia fasizmus ellen fog küzdeni, akkor küzdeni fog ellene hetven százalék is. A kérdés csak az, hogy ez a negyven százalék valóban negyven-e, nem pedig húsz vagy nulla.
– Émelyeg a gyomrom a pernod-tól – mondta Miguel -, inkább vermutot iszom. Mi történt? Nem repülhetek?
– Ma öt pilótának át kell vinni Barcelonába hét gépet. Ajánlották nekem őket, pénzt kaptak. Hárman két órával ezelőtt a repülőtéren odajöttek hozzám, és kijelentették, hogy mégsem
viszik át a gépeket. Még szellemeskedtek is: hogy a pénz már egymagában is olyan erős kísértést jelent számukra, hogy nem akarnak még erősebbet. A franciák ilyen esetben mindig szellemesek. Ezek különösen szellemesek voltak, mert tudták, hogy nem jelenthetem fel őket a rendőrségen. Még meg is kérdezték, hogy nem teszek-e ellenük bűnügyi feljelentést. Ez volt a legkevésbé szellemes, de ők ezt vélték a legszellemesebbnek.
– Hát lehetett volna rosszabbul is – jegyezte meg Miguel. – Ezek aránylag még rendes emberek. Megtehették volna, hogy felveszik a pénzt, Barcelona helyett Francóhoz viszik át a repülőgépeket, s ott újra pénzt vesznek fel.
– Maga, barátom, filozófus. De ez a lehetőség még nincs kizárva. Marad két pilóta. Ezek vállalkoztak arra, hogy ma éjszakáig átvisznek három gépet. Azt tehetnek a gépekkel, amit akarnak. Egyébként ez a kettő rendes gyereknek látszik. Az egyik még fel sem vette a pénzt. Még csak nem is beszél róla. Mindenesetre ez a kombináció nem magának való, Miguel. Inkább veszítsen el egy hetet, mint hogy José Díaz helyett Franco karjaiba repüljön. De még erre se igen kerülne sor, mert esetleg agyonlőnék, mielőtt Franco a keblére ölelhetné.
– Egy hetet? Az lehetetlen – mondta Miguel. – Egy hét alatt Spanyolországban minden véget érhet. Repülök. Megpróbálom a repülést.
– Próbálni itt nincs mit. Próbálni a pilóta fog. Esztelenség lenne, Miguel. Megígértem magának, s nem utasíthatom vissza, de érzem, hogy esztelenségre vállalkozik. Különösen világos ez előttem, hiszen én is repülök. Csak a második pilótával. Fizesse ki gyorsan a vermutot. A Tűzkereszt legényei tudnak a dolgainkról, s az a három pilóta is egész biztosan kapcsolatot tart velük. Engem reggel óta figyelnek. Egyetlen másodpercet sem veszthetünk.
A h.-i repülőtér megnyugtató képet nyújtott. A szolgálatos rendőr, kezében újsággal, az utasellenőrző épület bejárata előtti padon bóbiskolt. A mechanikusok hangos szóváltással a bárban tivornyáztak. Menetrendszerű repülőgépek szálltak le és indultak. A repülőtér fölött egy kis sportgép keringett. André nagy nyugalommal egyik hangártól a másikhoz ment, s szóba elegyedett a munkásokkal; Miguel messziről követte. A kis bőrönd terhére volt: attól tartott, hogy elárulja. Legszívesebben bedobta volna az illemhely egyik fülkéjébe, de félt, hogy szem elől téveszti Andrét. Így jutottak el egy nagy, kétmotoros repülőgépig, amelynek csavarjai már halk zümmögéssel forogtak. A repülőgép mellett, a füvön egy fiatal legény heverészett. André beszélgetni kezdett a legénnyel, majd hirtelen, ki sem véve szájából a cigarettát, idegesen odaszólt Miguelnek:
– Na, mire vár?
Miguel egy szempillantás alatt felmászott a gépbe, ahol már voltak ketten: egy fehér gumiköpenyes, kezében virágcsokrot tartó, napbarnított arcú lány, aki hosszú henger alakú bombákon ült, meg egy deresedő, középen gondosan elválasztott hajú idősebb ember, aki a kabin elején, az üvegezett „kilátóban” helyezkedett el.
Kisvártatva a legény felkelt a fűről, s anélkül, hogy búcsút vett volna Andrétól, ő is bemászott a gépbe, és a kormánykerék mellé ült. Nem volt rajta se pilótasisak, se sapka, se kesztyű. André odakiáltott egy munkásnak. Az kihúzta az ékeket a kerekek alól. A gép merész kanyarral, majdnem a kis sportgépbe ütközve, azonnal a magasba lendült. Egy pillanatig még látni lehetett Andrét. Szétvetett lábbal, zsebre dugott kézzel állt, fogai között cigaretta – mint valami revüszínház karmestere a főpróbán.
Tiszta, meleg idő volt. A repülőgép enyhén himbálózva haladt előre. Utasai úgy tettek, mintha nem vennék észre egymást. A pilóta hátulról nézve azt a benyomást keltette, hogy elgondolkozva bámul maga elé. Miguel megpróbált tájékozódni. Még nem járt ezen a vidéken, de térképről jól ismerte. Megpróbálta felfedezni a Rhöne-t, Carcassonne-t, a kastély-várost, a Pireneusok első hegyláncait, Perpignant. De hegynek nyoma sem volt.
Lent a mélységben végeláthatatlan sorban húzódtak a dús francia mezők, amelyeknek világoszöld tábláin otromba ákom-bákomnak látszott az utak sűrű hálózata. Egy jó órába telt, míg végre előtűntek a hegyek. A gép kétezer méter magasságba emelkedett, a levegő felfrissült. Miguel most már végképp nem tudott eligazodni, s kezdett kijönni a sodrából. A pilóta felé sandított, látta, hogy nincs előtte térkép, s valahogyan az egész ember nem túlságosan bizalomgerjesztőnek tűnt a szemében. Fejében egymást kergették a gondolatok. Végtére is, ha a gép Barcelonába tart, egyszer csak elő kell bukkannia a tengernek, mégpedig feltétlenül balfelől. De hátha Burgosba vagy Sevillába tart a gép? Akkor a tenger jobbfelől bukkan elő. Azaz előbukkanhat, de nem kell feltétlenül előbukkannia. Burgosba el lehet jutni a Pireneusok középső része fölött is, és akkor nem látni a tengert. Hát jó, várjunk egy kicsit, majd kiderül, hogy hányadán állunk. Miguel óvatosan kivette a pisztolyát a hátsó zsebéből, és az oldalzsebébe tette. A lány ügyet sem vetett rá, az öreg, lábát az üvegnek támasztva, mozdulatlanul ült.
Miguel most a pilóta háta mögé állt. Az csak a szeme sarkából vetett rá egy futó pillantást, s továbbra is mintegy félálomban kuporgott a helyén, ujjainak hegyét a kormány keréken tartva. Vajon ő volna a kettő közül az, aki nem kért pénzt? Ezt nehezen lehetett megállapítani a válláról, kissé ritkuló fekete hajáról, borotvált, fiatal nyakának kékes árnyalatáról, kicsi füléről. Hét perc híján két órája vannak már úton. Már régen látni kellene a tengert!
Miguel elhatározta, hogy pisztolyát a pilóta tarkójának szegezi és felkiált: Balra! Dulakodás nem lesz, a pilóta kezét mindenképpen le tudja fogni, ha pedig a golyót a pilóta tarkójába ereszti, amúgy sem tud sokat kezdeni a kezével. Azután Miguel maga szándékozott a kormánykerék mellé ülni – értett egy kicsit a repülőgépvezetéshez, csak attól félt, hogy a leszállásnál nekiviszi valaminek ezt a nehéz gépet, amely ráadásul bombákkal van megrakva.
No és ha a fiúnak nincsenek is rossz szándékai? A füle rózsaszínű, mint egy gyereké, s egész arckifejezése olyan kamaszos, nyílt. Már két órája és tíz perce tart a repülés. Talán csak eltévedt, lehet, hogy ő maga sem ismeri ki magát ezen a tájon.
Miguel, ujjával karórájának üvegét kopogtatva, megkérdezte:
– Megérkezünk már valahára?
A pilóta vállat vont és nem válaszolt.
Még tíz perc. Hegyek. Miguel feltette magában, hogy még vár nyolc, nem, inkább még tíz percet. Ez a tíz perc is letelt. Az öreg merően maga elé nézett, a lány mintha fehér gumiköpenyét tanulmányozta volna. Hegyek … Miguel ujja a zsebben már-már a pisztoly ravaszára tapadt. De miért, miért nem, előbb bal kezét a pilóta vállára tette. A pilóta nem reagált. Egész örökkévalóság telt el, de lehet, hogy csak néhány másodperc, amikor végre megszólalt:
– Egy kis kerülőt tettem a hegyeken át, itt frissebb a levegő. André megkért, hogy állandóan változtassam az irányt, nehogy menetrendszerű repülőgépekkel találkozzunk. Vannak köztük német gépek is. Mindjárt feltűnik Barcelona …
Most együtt ültünk vele a katonai repülőtér bárjában, és vermutot ittunk. Abel Guideznek hívják. Idősebb, mint amilyennek látszik: huszonnyolc éves. Ő az, aki még nem beszélt a pénzről. Tegnap neki is meg a másik pilótának is sikerült visszatérni H.-ba s ma újra áthozni két gépet. Tartalékos katonai repülő, jelenleg polgári pilóta, munkanélküli. Érdekesek a szemei: gyermekiek, világosak, amellett rendkívül éberek, akár a madáré.
A legérdekesebb szeme Andrénak van. Hatalmas szemefehérje szinte megvilágítja keskeny ovális arcát, s azt a látszatot kelti, hogy ez az ember sohasem tud nyugodni, éjszaka is virraszt. Furcsa volna Andrét lehunyt szemmel látni; egyáltalán – alva nem is lenne az, aki.
A polgári légiforgalmi társaságok közül egyelőre csak a Lufthansa gépei közlekednek. Mindjárt a katonai légügyi igazgatóság épülete mellett egy hatalmas Junkers látható, rajta fasiszta horogkereszt. A gép pilótái és utasai a spanyol katonai repülők között jönnek-mennek, hallgatják a beszélgetéseket, el-elkattintják fényképezőgépeiket. A repülőgépből „A barcelonai német főkonzulátusnak” feliratú hatalmas ládákat raknak ki, s ugyanilyen ládák kerülnek a helyükre. Ezt senki sem akadályozza meg.
Sandino megparancsolta aranysujtásos hadsegédjének, hogy autón vigyenek be a városba. Ekörül aztán nagy bonyodalom támadt. A kis téren vagy tizenöt kocsi állt, a sofőrök a gyepen heverészve karban énekeltek. Egyik sem akart menni, bár a hadsegéd nagy beszédben igyekezett meggyőzni őket, hogy mennyire fontos a fegyelem a forradalmi háborúban. Nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy meg kell őrizni Sandino ezredesnek, Katalónia főparancsnokának a tekintélyét, különösen amikor külföldi elvtársak vannak itt. De kibeszélhette a lelkét – senki sem mozdult. A hadsegéd káromkodott és kiabált, egészen belevörösödött az erőfeszítésbe. Semmi sem használt. Visszamentünk a pavilonba – az asztalnál még kávét ittak likőrrel. Amikor Sandino meghallotta, hogy a sofőrök nem akarnak menni, az asztalra csapta a csészéjét. Kiment, maga beszélt a sofőrökkel, s végül is az egyik vállalkozott rá, hogy bevisz a városba.
Már esteledett, amikor megtaláltam a Katalán Szocialista Egységpárt vezetőit. A szocialisták és a kommunisták a fasiszta lázadás napján egyesültek. Más szocialista szervezet Barcelonában nincs. A vezetőség összetart, egységes. Éjjel-nappal megállás nélkül dolgoznak a Központi Bizottságnak a Paseo de Garcián levő székházában, amely nem olyan hangos, mint a Columbus szálloda, de szintén zsúfolva van emberekkel és milicistákkal.
Nagyon aggasztja őket a helyzet. A fő probléma most a népfrontban egyesült pártok és szervezetek egymáshoz való viszonya. Különösen kiéleződött a helyzet az anarchistákkal. A CNT (Nemzeti Munkásszövetség) és a FAI (Ibériai Anarchista Föderáció) szervezeteibe tömegesen léptek be új tagok, részint elmaradott, forradalmi hagyományokkal nem rendelkező munkások, részint deklasszált lumpenproletárok, sőt egyenesen bűnöző elemek a „kínai negyedből”. Mindezek az emberek kizökkentek életük rendes kerékvágásából, fegyvert kaptak a kezükbe, s most szüntelen erjedésben és forrongásban vannak, nemigen engedik magukat vezetni, valamennyien készek arra, hogy nekitüzesedjenek és újabb utcai harcokat robbantsanak ki bármely provokációra, bármilyen okból, sőt minden ok nélkül is. Egyes anarchista vezérek tőlük telhetően megpróbálják különválasztani s a népfront és az igazi antifasiszta harc útjára vezetni az anarchista munkások legjobb, legszervezettebb részét, de egyelőre vajmi kevés sikerrel. Másrészt ugyanezek az anarchista vezérek attól tartanak, hogy a többi párt leszámol velük, s különösen félnek a kommunistáktól. A szocialisták és a kommunisták egyesülése nagyon megijesztette és gyanakvóvá tette a FAI-t. Számos fegyverraktárt rendezett be magának, s fegyveres harcot készít elő a városban. García Oliver, a barcelonai anarchisták vezetője kijelentette: „Tudom, hogy fel akarnak számolni bennünket, mint annak idején az orosz bolsevikok a maguk anarchistáit. Ez nem fog önöknek sikerülni.” Így azután az anarchisták egyfelől agitációt folytatnak saját soraikban amellett, hogy a lázadók elleni harcban együtt kell működni a kormánnyal, ugyanakkor pedig bujtogatják a szakszervezeteiket, újabb utcai harcokra készülnek, s hangulatot keltenek a kommunisták és a szocialisták ellen. A szocialisták és a kommunisták minden úton-módon azon vannak, hogy leküzdjék ezeket a bomlasztási kísérleteket, s tettekkel bizonyítják teljes lojalitásukat, mutatják meg azt, hogy a proletár erők maradéktalan egységének biztosítására törekednek. A napokban a szocialisták képviselői kiváltak a katalán kormányból csak azért, hogy ne élvezzenek politikai előnyöket az anarchistákkal szemben. A kölcsönös bizalmatlanságnak ez a légköre igen megnehezíti a közös harcot a lázadók ellen.
Provokatív és bomlasztó szerepet játszik a POUM (Egyesült Marxista Munkáspárt) nevű trockista szervezet. Nyomban a lázadás után alakult meg, két részből: Nin trockista csoportjából és a kommunista pártból kizárt jobboldali renegátok Maurin vezetése alatt álló szervezetéből. Maga Maurin valahol a fasiszta területen rekedt, az egyesült spanyol trockisták-renegátok vezetését Nin vállalta magára. A poumisták, akiknek saját lapjuk van, az anarchisták körül forgolódnak, a kommunista munkások ellen uszítják őket, azonnali teljes szocialista forradalmat követelnek Spanyolországban, s visszataszító demagógiával támadják a Szovjetuniót. Gyakorlati tevékenységükben sokkal józanabbak: maguknak foglalták le Barcelona legjobb, legarisztokratikusabb szállodáit, ellenőrzésük alatt tartják a legdrágább éttermeket és szórakozóhelyeket.
– Mi vagyunk a spanyol Ukrajna – magyarázta egy katalán, hogy könnyebben megértsem. – A mi sorsunktól nagyon sok függ. Ha a provokátorok olyan helyzetet teremtenek, amelyben terrort kell alkalmazni, elkerülhetetlen az intervenció, mégpedig nemcsak Olaszország és Németország részéről. Meg kell feszítenünk minden idegszálunkat, latba kell vetnünk minden önuralmunkat, hogy megakadályozzuk a rendzavarásokat Barcelonában.
Csak késő éjszaka küldtem el az első táviratokat a Pravdának. Itt igen nehéz boldogulni a cenzúrával – nem a szigorúsága, hanem a körülményessége miatt. Le kellett fordítani az egész szöveget oroszról franciára, majd meg kellett kérni egy szakembert, hogy fordítsa le franciáról katalán nyelvre.
Csak ma érkezett meg ide a hír, hogy a szovjet munkások már 36 millió frankot adtak össze az antifasiszta Spanyolország támogatására. A hírt az esti lapok közölték, s a rádió is tudtul adta. Az álmatlanul virrasztó tömeg lelkesen tapsolt a hangszórók körül. Az utcák harsogtak a „Visca Rusia!” („Éljen Oroszország!”) kiáltásoktól, az Internacionálétól és az anarchista indulóktól.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!