Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

2

AUGUSZTUS 10

Reggel a munkásnegyeden át a kikötőbe mentünk. Mindenütt vigasztalan, kétségbeejtő nyomor, amilyet Európában csak a Balkánon és itt tapasztalhat az ember. Az élet teljes egészében feltárul a szemünk előtt – a fele a járdákon, a többi a nyitott ablakokon és ajtókon keresztül. Az apróságok csoportosan mászkálnak az aszfalton, a szeméttel játszadoznak, hancúroznak és énekelnek. A háziasszonyok ebédet főznek: olajbogyót, babot és olajos bablevest. A krumpli többe kerül, ritkábban jut belőle az asztalra. Húst egészen keveset fogyasztanak – drága. Már a más vidékről idehozott, gyakran büdös füstölt tőkehal is csemegének számít. Túlságosan sok az alkohol – a boron felül, ami hozzátartozik az ebédhez, s amiből, a kisgyerekeket is beleértve, mindenki sokat iszik; a boron kívül a munkások, az italboltok söntése mellett tolongva, pohárszámra öntik magukba a mérgező kevert pálinkákat, vagy egyenesen a rikító, hangzatos címkékkel ellátott üvegekből nyakalják az aperitifeket. Ha valamelyik vendégnek vizelhetnékje támad, egyszerűen kifordul az utcára, s így az italboltok környékén átható, orrfacsaró bűz terjeng. A modem nagyüzemek körül kézművesek lézengenek s kisiparosok dolgoznak apró műhelyeikben. A legkorszerűbb gépekkel felszerelt cipőgyár munkásának leváló cipőtalpát egy félig vak, vén suszter igyekszik felerősíteni durva szurkos fonállal. Primuszokon kiszolgált, csupalyuk fazekakat foltoznak. Toldozott-foldozott, szennyes, ócska ruhával kereskednek – itt, a hatalmas kombinátok és olyan olcsó készruhát árusító üzletek mellett, amilyennel Barcelona egész Spanyolországot, részben Franciaországot, sőt Angliát is ellátja.

De a tavaszi szél most szinte felkavarta ezeket a sivár negyedeket. Erjedésbe jöttek, új élet költözött beléjük. A házak fellobogózva; az ablakokban, majdnem minden bejárat fölött, sarló-kalapácsos zászló, vörös-fekete anarchista, sávos katalán vagy hivatalos köztársasági lobogó. Az utcákat valósággal elárasztja a sok plakát, röplap és újság. Mindenkinek jut belőlük, mindenki vitatkozik rajtuk. Egy csapat lány daloskönyvből kórusban a forradalmi indulókat gyakorolja. A könyvesbódékban rengeteg új kiadvány, köztük sok szovjet könyv.

Egy menetoszlopban ifjúmunkások indulnak a frontra. A szakszervezeti székházból jönnek ki négyes sorokban, élükön dobosok. Az első tizenhat embernél puska, majd kettőnél pisztoly, a többinél semmi. A fiúk lelkesen integetnek a dobszó ütemére. Anyák, menyasszonyok és öcsikék kísérik őket, együtt mennek a sorokban, egymásba karolva. Egy fiatal legény az erőlködéstől vörös arccal, zavartan mosolyogva, az ölében viszi ősz hajú, töpörödött édesanyját.

A katonai helyzetről szóló hírek jók, de határozatlanok. Valenciai expedíció indult útnak az Almirante Miranda hadihajón, fedélzetén állítólag hét hidroplánnal és ezerkétszáz főnyi önkéntes munkásosztaggal. A cirkáló Menorca szigete felé tart. Ugyanakkor partraszállást hajtottak végre Ibizán, amely előző este a kormánycsapatok kezére került. Zaragoza megrohamozása egy-két nap múlva várható.

Vándormadár módjára, üres kézzel repültem ide, most pedig már egész kis apparátusom van. Valdés egy francia fordítónőt adott mellém, Marina Jinesta katalán ifjúmunkás lányt. Hatalmas ósdi puskát cipel a vállán, egy pillanatra sem válik meg tőle. Autóm is van, egy hosszú, nyitott Chevrolet. Sárhányója horpadt, oldalán jelszavak és számomra ismeretlen szervezetek kezdőbetűi. Kíséretet és gépkocsivezetőt nem kértem – az osztagban jobban felhasználhatják őket. Benzint egyelőre még mindenütt kapni – utalványra vagy pénzért, vagy ha nagyon szépen kéri az ember, esetleg ingyen is. Van továbbá egy táskaírógépem meg egy FED fényképezőgépem – egész kis Pravda-különítmény!

Délben meglátogattam García Olivert. Jelenleg a katalán milícia teljes egészében neki van alárendelve. A parancsnokság a Haditengerészeti Múzeum épületében székel. Gyönyörű épület, tágas oszlopcsarnokok és termek, üvegmennyezetek, régi hajók művészien elkészített, hatalmas modelljei, rengeteg ember, fegyver, lőszeresláda.

Oliver pompás szőnyegekkel és szobrokkal díszített dolgozószobában fogadott, s mindjárt vastag havannával, konyakkal kínált. Szép, barna, filmszínészre emlékeztető arcán forradás. Tekintete komor. Derékszíján hatalmas forgópisztoly. Eleinte hallgatott, szófukarnak látszott, de hirtelen szenvedélyes monológba kezdett, s beszédén megmutatkozott a tapasztalt, tüzes, ügyes szónok. Hosszan magasztalta az anarchista munkások bátorságát; egyre azt erősítgette, hogy éppen az anarchista munkások mentették meg a helyzetet a barcelonai utcai harcokban, s hogy most ők alkotják az antifasiszta milícia élgárdáját. Az anarchisták – hangoztatta Oliver – életüket áldozták és a jövőben is készek életüket áldozni a forradalomért. S ami ennél is több – még arra is készek, hogy együttműködjenek a burzsoá antifasiszta kormánnyal. Neki, Olivernek, nehéz erről meggyőzni az anarchista tömeget, de ő is, társai is mindent elkövetnek, hogy fegyelmezzék és az egész népfront vezetése alá helyezzék, s ez sikerülni is fog. Őt, Olivert, már megalkuvással és az anarchista elvek elárulásával vádolták a gyűléseken. A kommunisták vegyék mindezt figyelembe, és ne feszítsék túl a húrt. A kommunisták az egész vonalon kezükbe ragadják a hatalmat. Ha ez így folytatódik, a CNT és a FAI nem felel a következményekért. Ezután idegesen, már egész felhevülve, cáfolni kezd. Nem igaz, hogy az anarchisták sok fegyvert rejtettek el. Nem igaz, hogy az anarchisták csak milíciát akarnak és ellenzik a reguláris hadsereget. Nem igaz, hogy az anarchisták együttműködnek a POUM-mal. Nem igaz, hogy anarchista csoportok fosztogatják az üzleteket és a lakásokat; valószínűleg közönséges bűnözők használják fel a vörös-fekete zászlót. Nem igaz, hogy az anarchisták a népfront ellen foglalnak állást; lojalitásukat szavakkal is, tettekkel is bebizonyították. Nem igaz, hogy az anarchisták a Szovjetunió ellen vannak. Tisztelik és szeretik az orosz munkásokat, nem kételkednek abban, hogy az orosz munkások Spanyolország segítségére sietnek. És ha majd szükség lesz rá, az anarchisták segíteni fogják a Szovjetuniót. A Szovjetunió ne hagyja figyelmen kívül számításaiban azt az erőt, amelyet a spanyol anarchista munkások képviselnek. Nem igaz, hogy más országokban nincs anarchista mozgalom, de a központja természetesen Spanyolországban van. Miért becsülik le Oroszországban Bakunyint? Spanyolország tisztelettel adózik neki a maga nevében is, Oroszország helyett is. Nem igaz, hogy az anarchisták nem ismerik el Marxot … Tanácsolja, hogy beszéljek barátjával, Duruttival; persze Durutti a fronton van, Zaragoza kapuinál áll. Szándékomban van-e a frontra utazni?

Igen, szándékomban van. Mindjárt, holnap, ha engedélyt kapok rá. Nem adhatná-e meg Oliver az engedélyt? De igen, Oliver szívesen megadja. Beszél a hadsegédével, aki nyomban ír néhány sort az írógépen, és Oliver aláírja. Megszorítja a kezemet, és kér, hogy helyesen tájékoztassam az orosz munkásokat a spanyol anarchistákról. Nem igaz, hogy az anarchisták tegnap kifosztották a Pedro Domecq borospincéit. Bizonyára a csőcselék tette, amely a FAI tagjainak nevével takarózott. Nem igaz, hogy az anarchisták nem hajlandók belépni a kormányba …

Délután Sandino jött értem kocsival, és elvitt a palotába, a kormányfőhöz. A bejárati lépcsőnél az őrség feszesen tiszteleg. A palota csendes, szinte kihalt, a folyosóin csak livrés lakájok őgyelegnek. A titkár kér, hogy várjunk: senor Casanovasnál éppen egy francia küldöttség van. Némán várakozunk. Csak egy hatalmas márványóra ketyeg. Ezt a csöndet különös hangok törik meg, amelyek vadállatok üvöltésére hasonlítanak. Először egy, majd még egy, azután sok borzalmas üvöltés, mintha egész falka vadállat próbálná a hangját. Ugyan mi történhetett itt? Égek a kíváncsiságtól. Azonnal ki kell szaladni az utcára. A titkár és Sandino nem mozdul a helyéről. A titkár bizonyára gyáva. Na de Felipe Sandino ezredes?! Jól van, nyugodtan maradok. A titkár udvariasan mosolyog. Nem állom meg szó nélkül:

– Mulatságos hangok …

– Ó igen! Ez valószínűleg oroszlán.

– Hogyhogy oroszlán?

– Ez biztos oroszlán, ámbár vannak ott tigrisek is.

– Hol ott?

– Hát az állatkertben.

– Itt van az állatkert? A palota mellett?- Igen, mindjárt mellette. Majdnem szomszédok vagyunk. Nálunk Nyugaton az úgynevezett állatkertekben különféle vadállatok vannak. Például oroszlánok, leopárdok, krokodilusok, kígyók, elefántok.

Az elefántoknál már nem tudom türtőztetni magam. De ekkor hirtelen kinyílik a dolgozószoba ajtaja, senor Casanovas kíséri ki a francia küldöttséget. Ő is, a küldöttség tagjai is minden ok nélkül nevetni kezdenek. Valamennyien jó hangulatban vannak. A küldöttek között felismerem Léon Jouhaux-t.

Senor Casanovas rendkívül szívélyes. Részletesen elmagyarázza Katalónia autonómiájának elveit és azokat az elveket, melyeknek alapján a katalán kormány együttműködik a madridi központi kormánnyal. A pártok között Barcelonában tapasztalható súrlódásoknak nem kell túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani. Katalónia elnöke, senor Companys és ő, Casanovas, minden tőlük telhetőt megtesznek, s biztosítják az egységet a kormány körül. Ami a lázadás gyors felszámolását illeti – erről ő tökéletesen meg van győződve. De ez nem lehetséges azonnal. Egy hét múlva? Igen, mondjuk, egy hét múlva. Mindenesetre nem néhány nap alatt. A katalán kormány rendelete értelmében ipari és honvédelmi bizottság alakult, s ennek irányítása alá került valamennyi nagyobb kohászati és gépipari üzem, köztük a Hispano-Suiza autógyár, továbbá számos gumigyár, villamossági üzem, vegyiüzem és néhány textilüzem. Az üzemi bizottságokat feljogosítják, hogy augusztus 15-i hatállyal teljes egészében vegyék át a termelés irányítását azokban az üzemekben, amelyek a fasiszta lázadás részvevőinek tulajdonát képezik.

– Most minden erőnket arra összpontosítjuk, hogy elfoglaljuk Zaragozát, amely egyike a fasiszta lázadás három tűzfészkének. Zaragoza bevétele komoly erőfeszítéseket követel, jelentős katonai egységeket, harckocsi-kötelékeket, tüzérséget és légierőt vontunk ott össze. De ha bevesszük, ez szabaddá teszi a kezünket más hadműveletek számára. A munkásmilícia egyre újabb osztagait alakítjuk meg, amelyek azután a néphadsereg reguláris alakulataivá válnak majd. Ugyanakkor a katalán kormány gondoskodik arról is, hogy megszervezze a normális életet a fővárosban és egész Katalóniában.

Casanovas elbúcsúzott, és Sandinóval együtt valamilyen ülésre ment. Gyalog tértem vissza a szállóba, előkészítettem a Chevroletemet, s a szállodai vacsora helyett útnak indultam, hogy egy étkezdét keressek. Távolabb a Ramblától minden útkereszteződésnél ellenőrzik a kocsikat. A nőket kiszállítják, ha nincs náluk szolgálati igazolvány. Ezt azért teszik, mert a lefoglalt autókban sokan lányokat kocsikáztatnak. Engem, aki üres kocsival utaztam, többször is megállítottak, s egyszer arra kértek, hogy vigyek el egy beteget a klinikára, majd edényekkel tele zsákokat, azután rendőröket kellett elvinnem valahová. Nem voltam köteles megtenni, de érdekes volt. Csodálkoztak, hogy nem ismerem az utcákat, és mutatták az utat. A városban sok helyütt lövöldöznek. Az emberek nem futnak szét, ellenkezőleg, csoportokba verődve találgatják, hogy honnan lőnek. Legtöbbnyire a saroképületek felső emeleteiről lövöldöznek az utcára.

A Parallelo mögött, egy kiskocsmában vacsoráztam. Sózott zöld olajbogyót, saját levében elkészített tintahalat, hagymás bárányhúst és sajtot, hozzá hordóból csapolt jó asztali bort ittam. A házigazda és felesége a bejárat előtt ült. Leányuk szolgált fel. Körös-körül teljes volt a nyugalom, mintha mi sem történne.

 

AUGUSZTUS 11

A délelőtti órákban, reggeli után a nyugat felé vezető kitűnő aszfaltúton elhagytuk Barcelonát. A külvárosokban és a környéken számos barikád mellett haladtunk el, minduntalan járőrökbe, többnyire romantikus cafrangokba öltözött, handabandázó, gyakran pityókás anarchista járőrökbe ütköztünk. A járőrök különféleképpen ellenőrzik az utasokat: az egyik kötekedő és rosszindulatú, a másik szívélyes, udvarias mosollyal nézi meg az iratokat, s búcsúzásul hangosan köszön. De sem az egyik, sem a másik nem fordít különösebb gondot a tényleges ellenőrzésre. Egyszerűen kíváncsiak, hogy kik, miféle emberek utaznak az autókon, fecsegni vagy akadékoskodni akarnak. A legtöbb járőrt senki sem hatalmazta fel; minden bizonnyal ellenség, kém is akad közöttük.

Barcelonától távolodva ritkulnak a járőrök, és jellegük is megváltozik. Most a falvak elején és végén állnak őrök – fiatal és idős katalán vagy aragóniai parasztok fekete ingben és fekete kerek sapkában, meztelen lábukon vászoncipő. Erős, vállas emberek, arcuk barna az örökös napsütéstől, kezükben ósdi vadászfegyver. Nyugodtan és méltóságteljesen állítják meg a kocsit és kérik a papírokat:

– Documentos!

Egész halom meghatalmazást és igazolványt nyújtanak át nekik, de ők nem nagyon tudnak kiigazodni közöttük, s szerény, néha zavart mosollyal adják vissza a papírokat. Szívesen megmutatják az utat, és általában igen jóindulatúak, udvariasak. A régi szokás szerint mindenkit „senor”-nak szólítanak, de a búcsúzásnál vörösök módjára felemelik az öklüket.

Az őrök mellett gyakran nők állnak korsóval a vállukon. Vendégszeretően, meghatóan kínálják portékájukat:

– Agua? Vino? (Vizet? Bort?)

Julio Jiménez Orge – vagyis Vlagyimir Konsztantyinovics Glinojedszkij – megkért, hogy vigyem magammal Aragóniába. Udvarias és szentimentális. Az oroszországi polgárháború idején tüzéralezredes volt. A tüzérségi raktárak főnöke volt a fehéreknél. Novorosszijszk kiürítése után Párizsba került, ahol egy templomi kórus karnagya lett, majd tíz évig munkás volt a Renault-gyárban. Belépett a Hazatelepítési Szövetségbe, majd a Francia Kommunista Pártba. Segíteni jött Spanyolországba, mint mondja, az „új vörösöknek”.

Az indulás előtti nap elküldtem úti térképekért. Lelkiismeretesen végigjárta valamennyi barcelonai szaküzletet, és egész térképgyűjteményt hozott. Méltóságteljesen, egyenes tartással ül az autóban, zsebkendőjével homlokát törülgeti. Izgatja, hogy az őrök hozzá nem értően és hanyagul bánnak fegyverükkel. Gyakran kiszáll a kocsiból, kiveszi a puskát a harcosok kezéből, és megmutatja, hogyan kell tartani. A katonák tisztelettudóan figyelik, s hosszan, lelkesen hálálkodnak. Gyomorbaja miatt keveset eszik és iszik, de ha felhajtott egy kicsit, igen szentimentálisan kezd mesélni Oroszországról és Franciaországról.

Az úton nagyon élénk a forgalom. Tehergépkocsik, autóbuszok, személygépkocsik robognak őrült sebességgel, katonákat, civileket és élelmet szállítanak. Tizenöt-húsz kilométerenként egy-egy összetört kocsi hever az árokban: karambolok vagy egyszerűen csak a hozzánemértő gyorshajtás áldozatai. A lázadást követő első napokban a barcelonai garázsokat elözönlötték az amatőr gépkocsivezetők; mind azt mondta magáról, hogy sofőr, márpedig Spanyolországban csak az számít sofőrnek, aki legalább százkilométeres óránkénti sebességgel hajt.

Alkonyatkor Léridába, egy feltűnően szép Ebro-parti városba érkeztünk. Pompás hidak, festői árkádok, az utcákon nyüzsgő embertömeg. Lérida nagy textilipari központ, selyemgyárairól híres. A front közelsége ellenére békés képet mutat, kevesebb katonát látni, mint Barcelonában. Kávét és narancsszörpöt ittunk. Miután elláttuk magunkat benzinnel, narancslével és kávéval, tovább indultunk a Huesca felé vezető országúton. Az üde színekben pompázó katalán mezőket egyhangú, izzó homokpuszta, kopár, poros, szinte kihalt vidék váltotta fel. Estére Barbastróba, Villalba ezredes törzskarának tartózkodási helyére értünk. Régi városka, keskeny utcákkal és szűk kis térrel. A törzskar a püspöki rezidenciában rendezkedett be. A XVI. században épült kapubejárat boltívei alatt még királyi mundérba öltözött katonák kártyáztak. Holdfényben fürdő oszlopcsarnokon keresztül jutottam a püspöki terembe, amely most a zaragoza-huescai front főhadiszállása. A katonai térképekkel borított asztal fölött hatalmas elefántcsont feszület függött. Az ezredes – sovány, szigorú kinézésű, de félszeg ember – felkelt és elém jött. Ő és helyettese, Medrano tüzérszázados azok közé a kevesek közé tartoznak, akik az aragóniai és katalán tisztek közül hűek maradtak a kormányhoz. Villalba ezredének egész állományát össze tudta tartani.

A fasiszták állásainak balszárnya a Pireneusok előhegyeire, jobbszárnya Teruelre támaszkodik. A frontot majdnem középen az Ebro folyó szeli ketté. A kormánycsapatok azt a feladatot tűzik maguk elé, hogy a fasisztákat elvágják a Pireneusoktól, Zaragoza és Huesca között áttörjék a frontot s végül bevegyék mindkét várost, amely Navarra tartományt, a lázadás legreakciósabb központját fedezi. Ezzel egyidejűleg lent, délen a Valenciában megalakult oszlop Teruel alá vonul, hogy a várost elfoglalva csapást mérjen a fasiszták jobbszárnyára.

A harcot megnehezíti az erősen tagolt, helyenként hegyvidék jellegű terep. Tüzérség mind a két oldalon van: százöt milliméteres Vickers gyorstüzelő ágyúk, spanyol gyártmányú Schneider hegyi tarackok és francia hetvenöt milliméteres ágyúk. A lázadók néhány várágyúval és harckocsival is rendelkeznek. A kormánycsapatoknak egy páncélvonatuk van. A gyalogság fegyverzete mind a két oldalon Mauser kézipuska és részben kézigránát. Vannak aknász-osztagok és van néhány könnyű felderítő repülőgép. Híradási és hadtápszervezetről úgyszólván beszélni sem lehet. A harcok egyes természetes védelmi vonalakért, magaslatokért és lakott területekért folynak. A terepen utászmunkát nem végeznek, lövészárok nincs.

– Ez minden. A többit majd úgyis meglátja a saját szemével.

Az ezredes a térképre tette gondosan kihegyezett piros ceruzáját.

Kezet fogtunk, s míg el nem távoztam, a komor, hosszúkás arcú spanyol állva maradt a hatalmas szoba közepén.

A püspöki rezidencia egyik hűvös, kőkockákkal kirakott szobájában töltöttük az éjszakát; az ablakokon át vastag kévékben áradt a szobába az ezüstös holdfény; a katonák a boltívek alatt vitatkoztak és énekeltek.

 

AUGUSZTUS 12

Angüesban parasztosztagok táboroztak, itt van Villalba ezredének egy zászlóalja, s itt rendezkedett be a tüzérparancsnokság is. A pirospozsgás arcú, tagbaszakadt, örökké vidám Medrano százados, sebesült lábán vastag kötéssel, botjára támaszkodva, sántikálva jár-kel. A parasztházak udvarán, tizenöt kilométerre az ellenségtől, ponyvával letakart ágyúk. A harcosok büszkén mutogatják az ágyúkat, s naivan magyarázzák, hogy még nem lőttek belőlük, mert nincs hozzájuk muníció.

Nem időztünk sokáig, mentünk tovább, még előbbre. Angüestól tizenöt kilométerre egy őrszem tudomásunkra hozza, hogy nem lehet továbbmenni, ránk lőhetnek, ott már az ellenség van.

Ezen a helyen az útépítő munkások háza körül foglalt állást Villalba ezredének egy százada. Századosuk, egy éltes, tömzsi ember nagyon megütközött, amikor meghallotta, hogy be akarjuk járni az első vonalat. Azt ajánlotta, hogy inkább ebédeljünk meg. Csuda jó ebéd lesz – a bárány már sül, a bor csodálatos, és olyan gyümölcsöt kapunk, amilyet sehol egyebütt nem találunk.

– Ki az ellenfelük?

– A lázadók.

– De konkrétan, milyen erőkből áll? Hány ágyúja, géppuskája van? Van-e lovassága?

A százados a vállát vonogatta. Az ellenfelet éppen azért nevezik ellenfélnek, ellenségnek, enemigónak, mert nem tájékoztat elhelyezkedéséről, erőiről. Különben nem ellenség, nem enemigo lenne, hanem barát, amigo! A körülállók jót nevettek a százados szellemességén.

– Hát nem végeztek felderítést?

Nem, a százados nem végeztetett felderítést. Egy katona ugyan elment nyúlra vadászni, s azt mondja, hogy balfelől a lázadók géppuskából lőttek rá. Ha a senor óhajtja, tüzetesen ki lehetne kérdezni a fiút; ő maga már régen készül rá. Keresni kezdik a katonát, de kiderül, hogy Léridába utazott, mert megbetegedett a nővére. Így hát végül mégiscsak ebédelni kellett. Az ebéd valóban kitűnő. Demokratikusan ülnek az asztalnál, valamennyien együtt, s figyelmesen hallgatják a Marina tolmácsolásával folyó szívélyes beszélgetést: a százados dicséri a Vörös Hadsereget, én meg a spanyolt. A százados elmondja, hogy már harminc esztendeje áll katonai szolgálatban, hogy mindig hű volt és hű lesz a kormányhoz. Nem tudja megérteni, hogyan lehetnek olyan emberek, akik szembefordulnak a kormánnyal. Ha nem tetszik nekik a kormány, ez még nem ok a felkelésre. A kormány az kormány … Az ízletes bárányhús-hegyek lassan elfogynak. Megtanítanak inni a porrónból, egy csőrös agyagedényből, amelyből egyenesen a nyitott szájba kell önteni a bort; jóízűen nevetnek ügyetlenségemen. Meglepődnek, amikor megtudják, hogy Oroszországban nem ismerik a porrónt, hogy ott csak pohárból tudnak inni.

Ebéd után a százados eltűnt – a katonák jelekkel mutatják, hogy aludni ment. Szemlátomást nagyon elégedettek ezzel az atyai parancsnokkal; Marina útján megmagyarázzák, hogy a százados jó ember.

Jiménez meg én elhatároztuk, hogy körülnézünk egy kicsit. Elhaladtunk az őrszem mellett, majd kúszva igyekeztünk előre. A katonák nem tartottak vissza bennünket. Vagy száz méter után meguntuk a kúszást – előbb guggolva, aztán felegyenesedve folytattuk az utat. Körös-körül minden csendes, sehol egy lélek, csak a szél zúgását hallani. Így mentünk vagy három kilométert, egy elhagyott szekérbe botlottunk. Több semmi. Csend. Jiménez távcsövemmel szemügyre vette a félkörben húzódó dombokat – további két-három kilométeres körzetben sincs semmiféle tüzelőállás. Lehet, hogy az ellenség e mögött a dombláncolat mögött rejtőzik, de az is lehet, hogy távolabb. Visszatértünk és próbáltuk megértetni az őrséggel, hogy legalább négy kilométernyi körzetben nincs ellenség. Helyeslően bólogattak. A katonák, mint Marinának mondták, maguk is tudják, hogy az ellenség messze van, de nem szabad támadást indítani, mert erre nincs order (parancs) a központból.

Elindultunk északnak, Sietamo falu felé, melyet előző nap hatodszor foglaltak vissza a fasisztáktól. Csupa régi, megfeketedett kőház két csúcs közt, a nyeregben.

Már sötétedett, amikor a hegyoldalban nagy üggyel-bajjal felkapaszkodó kocsinkon elértük a falut. Sietamót jól felfegyverzett munkásosztag tartja. A fiúk Barcelonából jöttek, részt vettek a júliusi harcokban, most nyugodtak már, átmentek a tűzkeresztségen. Az osztag parancsnoka, Santos, foglalkozására nézve kőműves, nemrég még Dél-Franciaországban dolgozott. Tanácsadóul egy fiatal hadnagyot adtak mellé. A katonai szakembereket itt técnicónak nevezik. Megmutatták nekem a reggeli tűzharc két hősi halottját. Az egyiknek a fejébe fúródott a golyó, a füle fölött, a másiknak a keresztcsontjába. Hasonlítanak egymásra, mindketten közepes növésű, vékony fiúk, csaknem gyerekek. Az egyik összegyűrt fehér kendőt szorít a kezében. Ezek az első halottak, akiket a spanyol polgárháborúban láttam.

Holnap reggel az osztag két magaslatot akar elfoglalni, amelyről a lázadók állandóan tűz alatt tarthatják Sietamót. Jiménezzel ősrégi parasztház egyik szobájában tértünk nyugovóra, kőpadokra helyezett bőrmatracokon. Egy üres hordóból fanyar, bódító borszag áradt felénk.

Robbanások és lövöldözés zajára ébredtünk. Talpra ugrottunk, felkaptuk a puskánkat. Én a szomszéd szobába szaladtam, egy gyufával megvilágítottam Marinát – mélyen aludt, felöltözve, lábát kinyújtva, gyermeki mosollyal az arcán. Az első szólításra felkelt, semmit sem kérdezett, kezébe vette nehéz fegyverét. Szélesre tártam a kaput, a kocsit orrával kifelé fordítva odaállítottam, s a lányt a hátsó ülésre ültettem.

A kis utca egész hosszában lövöldöztek. Jiménez és én a kapualjakban meg-meghúzódva, majd ismét nekiiramodva haladtunk előre. A haranglábról valaki, nyilvánvalóan a mieink közül, kézigránátokat dobált a tetőkön át. Minden dobás után szörnyű dörej. Jajveszékelés. A fasiszták üvöltöznek, velőtrázó kiáltásaik nagy hatással vannak harcosainkra. Egyszerre csak, majdnem egymásnak rohanva, Santossal találkoztunk össze. Néhány szóval megmagyarázta a helyzetet: az őrség elszunyókált, a fasiszták észrevétlenül átjutottak, s valószínűleg nem nagy létszámú osztaggal elfoglalták a falu környékét. Most el kell vágni ezt az előretolt osztagot, mielőtt erősítést kapna.

A harc még körülbelül egy óra hosszat tartott. Kigyulladt egy szénakazal, mellette hangos ropogással és sűrű szikrát hányva égett egy olajfa. Végül ezen az oldalon teljesen megszűnt a lövöldözés. A holdvilágot kihasználva, kis csoportokban hozzákezdtünk a falu szélének átfésüléséhez. Csak két elesett fasisztát találtunk, a terció, az idegenlégió egyenruhájában. Az egyiknek kézigránát roncsolta szét az arcát a felismerhetetlenségig, lehet, hogy a saját kézigránátja, amely véletlenül a szemközti házfalnak ütődött – az utcák itt nagyon keskenyek.

Új őröket állítottak, azután mindenki elment kávét főzni. Megpróbáltuk rábeszélni Santost, hogy indítson azonnal ellentámadást, de ő azt mondta, hogy nem lehet, az emberek nincsenek hozzászokva az éjszakai harchoz.

Hajnali ötkor, az álmosságtól kábultan, rosszkedvűen ültünk be az autóba.

 

AUGUSZTUS 13

Mezei utakon, sűrű, fojtogató porfelhőben megyünk a front mentén lefelé, Tardienta irányába. A térképen nincs feltüntetve minden út. A parasztok a falvakban azt tanácsolják, hogy legyünk óvatosak: igen könnyen megeshet, hogy észre se vesszük, s a lázadókhoz robogunk át – a mi oldalunkon nincs összefüggő védelmi vonal. Ezért néhányszor nagy kerülőket teszünk, visszafordulunk, és sokáig rostokolunk az útkereszteződéseknél.

Végre megérkezünk Tardientába: élénk városka, rengeteg katona, falusi szekér, felhalmozott lőszer, töméntelen autó és autóbusz, a vasútállomás egyik vágányán páncélvonat.

A milícia-osztagok parancsnokságára hajtunk. Itt megható találkozásnak vagyunk tanúi: Marina összetalálkozik a bátyjával, Albertóval. Alacsony, vékony, szinte vézna fiú. Nagyon hasonlít a húgára. Szabó volt, most pedig parancsnok akar lenni, illetve már parancsnok is, tagja a tardientai osztag katonai bizottságának, egyes szakaszokat ő vezényel, és azokkal együtt megy harcba. Vidám, sőt tréfálkozó, ami pedig ritkaság a katalánoknál.

Az itteni alakulat nagy, több ezer főből áll, köztük néhány száz külföldi önkéntes. Van benne Karl Marx-, Thälmann- és Csapajev-zászlóalj. Az alakulatot bizottság irányítja, élén három tagú végrehajtó szervvel, amelyhez egy törzstiszt (técnico), a szocialista del Barrio és a kommunista Trueva tartozik. A harcosok jól megértik egymást, vidámak, fiatalok. Lelkesen fogadnak bennünket, és csapatostul jönnek velünk, hogy mindent megmutassanak.

Angüesnál a csapatok nem mennek közel az ellenséghez, s gyakorlatilag nem harcolnak ellene. Itt éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Minden túlságosan is az első vonalba van állítva. Egy magas beton vízvezeték a fő megerősített védelmi vonal. A vízvezeték lőtávolban van az ellenségtől. Rajta és alatta a tardientaiak géppuskákat és aknavetőket helyeztek el. De ezzel ki is merül a védelem egész mélysége. Ötven lépésre innen már kezdődik a falu, a kaszárnyák, a parancsnokság, a lőszerraktárak. Légelhárítás és megfigyelő szolgálat egyáltalán nincs. Annál több azonban a bátorság, a kezdeményezés és az áldozatkészség a harcban.

Reggelenként a téren kiképzés folyik: az újoncokat oktatják a lépésre és a fegyverfogásra. Kisebb csoportokban a célbalövést és a géppuska kezelését tanulják. Mindennap felderítésre mennek, és minden alkalommal hoznak magukkal valamit – foglyot, puskát, élelmiszert. A katonák között komoly politikai munka folyik, naponta tartanak gyűléseket, újságot olvasnak, rádió meg mozi is van. Valamennyien kitartóan törekednek a katonai ismeretek elsajátítására, s nagyon bántja őket a kellő hozzáértés hiánya. Jiménez végigjárta a géppuskafészkeket és a tüzérségi állásokat, majd papírt kért, színes ceruzákat vett elő, letelepedett egy ablakpárkányhoz, orrára biggyesztette szemüvegét, s egészen egyszerű, de gondos tervrajzot készített az ágyúk és a géppuskafészkek célszerűbb elhelyezéséről. A parancsnoki bizottság tagjai el voltak ragadtatva. Nem győzték eleget ölelgetni Jiménezt, s még a meglehetősen féltékeny törzstiszt, Tardienta egyetlen técnicója is kijelentette, hogy teljes mértékben helyesli a tervrajzot.

A temetőben friss sírt ásnak, majd a temetés után elegyengetik rajta a földet, és kaviccsal szórják be a sírhelyet. Megtudjuk, hogy tegnap szomorú eset történt. Három elvtárs elindult Barcelonába, hogy elvigye a parasztok által az antifasiszta harc céljaira összegyűjtött pénzt és értékeket. Monzón községben helybeli tökfilkók feltartóztatták az elvtársakat, nem ismerték ki magukat az igazolványaik között, megmotozták őket, s mivel sok pénzt találtak náluk, mind a hármat nyomban agyonlőtték mint értékeket kicsempésző fasisztákat, majd ünnepélyesen megjelentek Tardientában a zsákmányukkal. Elítélték őket, de megkegyelmeztek nekik, hiszen ezek a félig-meddig írástudatlan parasztok azt hitték, hogy jót tesznek … Az elvtársakat egyelőre névtelenül temetik el, a sírokat álcázzák – ki tudja, kinek a kezébe kerülhet még Tardienta?

Az alakulat jobbára munkásokból áll, de sok az értelmiségi is: mérnökök, jogászok, diákok. Két torreádor is van; hamar megtanulták, hogyan kell kézigránátot dobni. A madridi torreádorok szakszervezete felajánlotta szolgálatait a kormánynak, a torerók bátran hadakoznak a fasiszták ellen. A sevillai torerók viszont Queipo de Llano lázadó tábornok szolgálatába álltak …

Estefelé mind a két oldalon megszólalnak az ágyúk, ám a lakosság ügyet sem vet erre a mindennapi tüzérségi párbajra. A kocsmában közgyűlést tartanak a parasztok. Ez már a második, mert tegnap már volt egy gyűlés ugyanebben az ügyben. Néhány anarchista összegyűjtötte a parasztokat, és kommunává nyilvánította Tardientát. A parasztok nem tiltakoztak, de reggelre vitatkozni és zúgolódni kezdtek, s egy csoportjuk elment Truevához, hogy ő mint katonai biztos igazítsa el őket ebben a dologban.

Most igen komoly és bonyolult kérdések várnak megoldásra: a föld és a termés elosztása, a gazdálkodás formáinak megállapítása. A fasiszta földbirtokosoktól elkobzott földet csaknem mindenütt a legszegényebb parasztok és zsellérek között osztják fel. A termést a földesúri földekről a parasztok és a zsellérek együtt takarítják be, s mindegyik a végzett munka arányában részesedik belőle. Néha az elosztásnál figyelembe veszik a családi körülményeket, a családtagok számát.

S miközben a falusiakat ezek a kérdések foglalkoztatják, a front menti övezetben anarchista és trockista csoportok tűntek fel, amelyek valamennyi parasztgazdaság azonnali kollektivizálását, az urasági földek termésének elrekvirálását és a falubizottságok rendelkezésére bocsátását, valamint az öt-hat hektáros középparasztok földjének elkobzását követelik. Már létre is hoztak néhány kommunát – parancsszóval és fenyegetésekkel, akárcsak Tardientában.

Az alacsony, faoszlopos, kőkockákkal kirakott terem zsúfolásig megtelt. Petróleumlámpa pislákol – az áram a filmvetítéshez kell. Bőr és erős dohány átható szaga terjeng. Ha nem látnám a háromszáz fekete baszk-sapkát s a férfiaknál a papírlegyezőt, azt hinném, hogy kubáni kozák faluban vagyok.

Trueva rövid megnyitó beszédet mond. Megmagyarázza, hogy a harc a fasiszta földesurak ellen, a köztársaságért, a parasztok szabadságáért és azért a jogukért folyik, hogy saját belátásuk szerint rendezzék be életüket és munkájukat. Senki sem kényszerítheti rá akaratát az aragóniai parasztokra. Ami pedig a kommunát illeti, ezt a kérdést csak a parasztok dönthetik el. Ebben senki sem dönthet rajtuk kívül, a hátuk mögött. A hadoszlop a katonai biztos személyében csak azt ígérheti, hogy megvédi a parasztokat minden néven nevezendő erőszakos intézkedéssel szemben.

Általános megelégedés. Felkiáltások: „muy bien!” („nagyon jó!”).

A gyűlés egyik résztvevője megkérdezi Truevát, hogy nem kommunista-e. Azt feleli, hogy igen, kommunista, pontosabban: a Katalán Szocialista Egységpárt tagja, de ennek most nincs jelentősége, mert ő itt a katonai osztagot és az egész népfrontot képviseli.

Alacsony, zömök, erős, még fiatal ember. Bányász volt, majd szakács, de a börtönt is megjárta. Félig-meddig katonai egyenruha van rajta, derekán pisztoly.

Valaki azt javasolja, hogy csak tardientai parasztok és zsellérek vehessenek részt a gyűlésen. Egy másik javaslat szerint mindenkinek meg kell engedni a részvételt, de csak parasztok kapjanak szót. A második javaslatot fogadják el.

A tardientai szindikátus (zsellérek és törpeparasztok szövetsége, olyasmi, mint a mi szegényparaszt-bizottságaink) elnöke beszél. Elmondja, hogy véleménye szerint a kollektivizálásról szóló tegnapi határozatot a parasztok többségének részvétele nélkül hozták. Mindenesetre még egyszer meg kell vitatni.

Általános helyeslés.

A hátsó sorokban valaki szólásra emelkedik, s elmondja, hogy tegnap a dohányért sorban állók közül egyesek nagyon szidták a bizottságot. Felszólítja a tegnapi bírálókat, hogy mondják el itt a véleményüket. A teremben vihar támad, tiltakozások és helyeslések, fütty és „muy bien!” kiáltások. Szólásra senki sem jelentkezik.

Egy középkorú paraszt, látható zavarral küzdve, azt javasolja, hogy egyelőre csak gazdálkodjanak egyénileg, később pedig, a háború után ismét elő lehet majd venni a kérdést. Helyeslés. Két másik felszólaló ugyanezt mondja.

Vita az elkobzott földek ez évi termésének elosztásáról. Egyesek azt követelik, hogy egyenlően, porták szerint osszák el, mások pedig, hogy a szindikátus ossza el a szükségletek, a családtagok száma szerint.

Van még olyan termés is, amelyet a hadműveletek következtében nem arattak le. Egy fiatal legény azzal a javaslattal áll elő, hogy mindenki arasson le magának annyi búzát, amennyit csak tud, a saját kockázatára, a fasiszták golyózáporában. Aki jobban kockáztatja a bőrét, az többet is kap. Ezt helyesléssel fogadják. De közbelép Trueva. A javaslatról megállapítja, hogy az méltatlan dolgozó emberekhez. – Mi valamennyien testvérek vagyunk, és nem tesszük ki egymást veszélynek egy zsák gabonáért. – Azt javasolja, hogy a tűz alatt tartott területen közösen takarítsák be a termést, a katonai osztag pedig védeni fogja a parasztokat. A gabonát a végzett munka és a szükségletek szerint kell elosztani. A gyűlés Trueva javaslata felé hajlik.

Már nyolc óra, a gyűlés végéhez közeledik. De egy újabb felszólaló megint mindent összezavar. Izgatott, szenvedélyes szavakkal próbálja rábeszélni Tardienta lakóit, hogy ne legyenek többé önzők, és térjenek át az egyenlő elosztásra – vagy talán nem azért folyik ez a véres háború? Jóvá kell hagyni a tegnapi határozatot, és azonnal be kell vezetni a szabad kommunizmust. Nemcsak a földesuraktól kell elkobozni a földet, hanem a gazdag parasztoktól és a középparasztoktól is.

Kiabálás, fütty, szitkozódás, taps, „muy bien!” kiáltások.

Az első után még öt anarchista szónok indul támadásra. A gyűlés megzavarodik, egy része tapsol, másik része hallgat. Már mindenki fáradt. A szindikátus elnöke azt javasolja, hogy szavazzanak. Az első anarchista ellene van. Hogy lehetne ilyen dolgokat szavazással eldönteni? Itt lendületre, egységes törekvésre, viharos lelkesedésre van szükség. A szavazásnál mindenki saját magára gondol. A szavazás: egoizmus. Nincs szükség szavazásra!

A parasztok meg vannak zavarodva, a hangos szólamok felvillanyozzák őket, és bár túlnyomó többségük nem ért egyet az anarchista szónokkal, lehetetlenség a rendet helyreállítani és szavazni. A gyűlés zátonyra futott.

Most már semmit sem lehet tenni. Truevának azonban egyszer csak pompás ötlete támad. Azt javasolja, hogy mivel most nehéz lenne megállapodni, mindazok, akik egyénileg akarnak gazdálkodni, gazdálkodjanak úgy. Aki pedig kommunát akar alakítani, jöjjön ide holnap reggel kilenckor újabb gyűlésre.

Ez mindenkinek tetszik. Csak az anarchisták távoznak bosszankodva.

Éjjel a csöpp kis színházban lelkes figyelem közepette pereg a film. A nézők fekete baszk-sapkájukat mélyen a homlokukba húzzák, szemük kitágul. Vaszilij Ivanovics Csapajev lobogó köpenyben vágtat a dombokon, amelyek hasonlítanak az itteni, az aragóniai dombokra. A fekete sapkások feszülten figyelik, hogy egyesíti Csapajev az Urál-menti parasztokat a földesurak és a tábornokok ellen, hogyan veri tönkre az orosz fasisztákat, akik szintén hasonlítanak az itteni, a spanyol fasisztákra … Csapajev a térkép fölé hajolva készül a holnapi csatára. Petyka pedig nem tud elaludni, a függőágyból nézi parancsnokát.

– Nézlek téged, Vaszilij Ivanovics, és azt gondolom: megfoghatatlan ember vagy te az én eszem számára. Napóleon! Tisztára Napóleon!

Megkérdezi Csapajevet, nem tudna-e nemzetközi méretekben parancsnokoskodni. És Vaszilij Ivanovics zavartan válaszol:

– Hát, a nyelvek dolgában rosszul állok …

De lebecsüli önmagát. Vaszilij Ivanovics nyelve az egész világ számára érthetővé vált. A bolsevik parancsnokokra, Vorosilovra, Csapajevre mint a harci elszántság és legyőzhetetlenség szimbólumára világszerte büszkék a munkások és a parasztok. Most minden nép kineveli a maga Vorosilovjait, a maga Csapajevjeit. Ha ma még nem is ismeri őket senki – a legelső csatában megismerik a nevüket. Napóleon? Járt itt Napóleon. Éppen százhuszonnyolc esztendeje néhány ezer katonával ostromolta Zaragozát. Az aragóniai parasztok és kézművesek bezárkóztak a városba, és nem voltak hajlandók megadni magukat az idegen hódítóknak. Nyolc hónapon át rohamoztatta Lefebvre tábornok a várfalakat, ásatott föld alatti járatokat, röpíttetett a levegőbe lőporral házakat – s nyolc hónap után, Napóleon parancsára, szégyenszemre beszüntette az ostromot. Most Zaragozában hétezer katonával, tüzérséggel és harckocsikkal a vén Cabanellas tábornok, a fasiszta kormány tagja fészkelte be magát. Az aragóniai parasztok, a katalán munkások Csapajevtól tanulják védeni a jogaikat. A halálosan megsebesült orosz bolsevik elmerül az Urál-f oly óban, amely hasonlít az Ebróhoz. És a teremben mintegy válaszként felzúg a haragos kiáltás:

– Fel Zaragozába!

A tér egy kis házában ülésezik a katonai bizottság. Az ablak alatt fiatalok énekelnek. A Vörös Weddinget, utána a Carmagnole-t, majd számunkra furcsa, kasztíliai nyelven felhangzik az Amúri partizánok. A világ minden tájáról jöttek ide emberek. Svédek, ausztrálok, makedónok sem hiányoznak. Még az abesszin négus is itt van – persze, nem az igazi. Egy olasz munkás szakállt növesztett, és úgy nyírja, mint a négus. Igen bátor ember, egyetlen rohamot sem mulaszt el, övig meztelenül megy a csatába, puskával és tőrrel. Mindenki lefényképezi, hogy emléke legyen róla, s ő váltig ismételgeti: – Ezt látnia kell Mussolininak: hadd lássa, hogy ismét harcolok ellene, nem Abesszíniában, hanem itt.

Hirtelen zűrzavar támad, a levegőből motorzúgás hallatszik. A fények kialszanak. Repülőgép közeledik, berregéséből ítélve egészen kis gép lehet. Köröz Tardienta fölött, míg vaktában lövöldözni nem kezdenek rá.

Éjjeli szállás tekintetében rosszul állunk, minden zsúfolásig megtelt. Engem a gőzmalomba küldtek. Tulajdonosa ismert helybeli fasiszta volt, agyonlőtték. A már jócskán teleszemetelt házban idősebb férfi fogadott. Arca régen láthatott borotvát, egészen benőtte a sűrű fekete szakáll. Durva levéltárcájából névjegyet vett ki és átadta. A Publicitat című barcelonai lap riportere. Én ugyanezt tettem. Szertartásosan meghajoltunk egymás előtt, és szó nélkül lefeküdtünk egymás mellé az egyetlen, kétes tisztaságú ágyba.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!