1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

AZ ANSCHLUSS ÉS EURÓPA

A nyugati nagyhatalmak feltűnő gyorsan és tiltakozás nélkül napirendre tértek Ausztria erőszakos bekebelezése felett. Anglia és az Egyesült Államok már az Anschlusst véglegesen lezáró április 10-i népszavazás előtt értesítették a német kormányt, hogy bécsi nagykövetségeiket főkonzulátussá alakítják át, vagyis de facto elismerik és hallgatólagosan szentesítik a független Ausztria eltűnését.

A francia baloldali lapok felháborodással írtak a német erőszakról, hangsúlyozva, hogy „Ausztria kivégzése egyszerűen botrány”, „Ausztria learatta azt, amit Franciaország elvetett”. A hivatalos kormánynyilatkozatokból viszont érződött a megkönnyebbülés, hogy Franciaországot nem kötötték szerződéses kötelezettségek Ausztriához, így presztízsének nagyobb veszélyeztetése nélkül napirendre térhetett az agresszió felett.

A nyugati országokban is akadtak azonban politikusok, akik felismerték Bécs elfoglalásának jelentőségét. Winston Churchill az angol alsóház március 14-én tartott ülésén óvta a képviselőket attól, hogy lebecsüljék a történtek horderejét, és drámai szavakkal jellemezte azt a veszélyt, ami a nyugati nagyhatalmak tétlenségéből következhet. „Bécs az összekötő központja azoknak az országoknak — mondotta —, melyek valamikor az Osztrák—Magyar Monarchiához tartoztak. Bécs birtoklása lehetővé teszi a náci Németországnak, hogy egész Délkelet-Európát gazdasági és katonai ellenőrzése alá vonja … Mi lesz akkor az egyensúlyból, mi lesz a kisantantból? Együttesen egy nagyhatalmat jelenthetnek, de külön-külön csak másodrangú országokat. Románia rendelkezik kőolajjal, Jugoszlávia fontos természeti kincsekkel és nyersanyagokkal, s mind a két ország Csehszlovákiából szerzi be hadseregének felszerelését. Csehszlovákia kicsiny, de jelentős demokratikus köztársaság. Kétszer vagy háromszor olyan erős hadsereggel rendelkezik, mint Anglia, hadianyag-tartaléka pedig háromszor olyan nagy, mint Olaszországé.” Beszéde végén nyomatékosan hangsúlyozta: a nagyhatalmaknak sürgősen tenniük kell valamit, hogy megakadályozzák e térség jelentős erőforrásainak német kézbe kerülését. A kormány magatartása azonban elutasító volt. Chamberlain miniszterelnök azt válaszolta Churchillnek, hogy földrajzi okok miatt Anglia és Franciaország képtelenek lennének hatásos segítséget nyújtani Csehszlovákiának, ezért „őfelsége kormánya nem adhat garanciát” ennek az országnak. Chamberlain szavai mintegy irányt mutattak a gyalázatos müncheni paktumhoz, amelyben később angol—francia közreműködéssel feldarabolták Csehszlovákiát.

Anglia és Franciaország behódolása meghatározta a többi európai hatalom magatartását. A hivatalos olasz állásfoglalások — Mussolini hűségnyilatkozata ellenére, melyet Hitlernek tett — nem voltak egyértelműek. Ciano külügyminiszter már az Anschlusst megelőző napokban felvetette a Varsó—Budapest—Belgrád—Róma „horizontális tengely” megvalósításának gondolatát, melyet alkalmas szövetségnek vélt a további német előnyomulás megakadályozására. Az olaszok nyilatkozataiból egyébként a káröröm hangja is kicsendült: a nyugati hatalmak elhibázott olasz politikájának tulajdonították, hogy a döntő órában Ausztria teljesen magára maradt.

Giuseppe Motta svájci külügyminiszter a berni német követnek azt mondta, hogy ő „már régen elkerülhetetlennek tartotta az Anschlusst, melynek végrehajtása most azzal a pozitív eredménnyel jár, hogy sikerül eltávolítani egy olyan problémát, amely állandó tápot adott az európai feszültségnek”. Henri Spaak belga külügyminiszter a parlament 1938. március 18-i ülésén azt mondta: „Németország és Ausztria egyesülése befejezett ténynek tekinthető. Különböző okokból sem Olaszország, sem Anglia, sem pedig Franciaország nem tudott vagy nem akart ellene fellépni … Elszánt védelmezője vagyok a népek függetlenségének és önrendelkezési jogának. Régóta meggyőződésem, hogy az Anschluss megfelel a tények logikájának, s ha azt normális úton hajtották volna végre, nem is lehetne azon csodálkozni.”

Távol-Keletről eltérő vélemények érkeztek. Konoye japán külügyminiszter március 15-én táviratban gratulált Hitlernek a „régóta kívánt német—osztrák egyesülés sikeres végrehajtásához”. Csang Kaj-sek kínai államelnök a német ügyvivővel beszélgetve kijelentette, hogy Kína egyetért az „egy nép — egy birodalom” jelszavával, de sajnálattal kell megállapítania, hogy Németország Mandzsukuo esetében nem tartotta magát ehhez az alapelvhez.

Ausztria keleti szomszédai közül Csehszlovákiát érintette a legérzékenyebben Bécs német megszállása. Nemcsak azért, mert Ausztria német lerohanása a köztársaságot szinte kétségbeejtő hadászati helyzetbe sodorta (Ausztria felé hiányoztak a megerősített védővonalak), hanem azért is, mert a szudétanémetek körében folytatott német propaganda erősödése azt mutatta, hogy Hitler most teljes erővel megindítja az „idegháborút” Csehszlovákia feldarabolása érdekében. Anglia és Franciaország tehetetlensége, valamint a korábbi kisantant-szövetségesek teljes bizonytalansága is szerepet játszott abban, hogy a csehszlovák kormány óvakodott mindenfajta tiltakozástól, és közvetlenül az Anschluss után arról biztosította Németországot, hogy a csehszlovák köztársaság semlegesként szemléli a német—osztrák egyesülést.

Magyarország hivatalos körei — bár a német határszomszédságtól nem voltak elragadtatva — táviratban gratuláltak Hitlernek. A most bekövetkezett eseményt is a revízió kilátásai szempontjából ítélték meg. Amennyire fájlalták, hogy a kis baráti Ausztria helyett az agresszív pángermán propagandát űző birodalom veszélyes közelségébe kerültek, annyira örültek annak, hogy Csehszlovákia nemzetközi pozíciója megrendült, és az Anschluss háború nélkül hatályon kívül helyezte a versailles-i és a Saint Germain-i békeszerződés területi döntéseit. Ez a tény pedig kedvező kilátásokat nyithatott a magyar revíziós törekvések előtt is.

A jugoszláv kormány az Anschluss lehetőségét már régen a „kisebbik rossz” elve alapján ítélte meg, vagyis úgy vélekedett, hogy inkább az Anschluss, mint a jugoszláv állam belső egységét fenyegető Habsburg-restauráció. A volt Monarchia utódállamai közül a horvátok és a szlovének osztrák-szimpátiái miatt Jugoszlávia volt a legkevésbé érdekelve Ausztria fennmaradásában.

Sajátos történelmi színjáték zajlott le Európában. Alig húsz évvel korábban a békét diktáló nagyhatalmak gazdasági és katonai retorziókkal fenyegették Németországot és Ausztriát az Anschluss megvalósítása esetén. Clemenceau, a francia békedelegáció vezetője nem titkolta Franciaország szándékát, hogy az Anschluss végrehajtása esetén birtokba veszi a Rajnától nyugatra eső egész területet, Ausztria jelentős területeit pedig felosztja az utódállamok között. Mind a két országot kötelezték, hogy ideiglenes alkotmányából törölje azokat a pontokat, amelyek egyesülési szándékukat juttatták kifejezésre. A következő években is szüntelenül hangoztatták, hogy a német—osztrák egyesülést az európai béke súlyos fenyegetésének tekintik, ezért azt bármilyen eszközzel meg fogják akadályozni. Most pedig egymást túlszárnyalva bizonygatták a bekövetkezett fejlemények elkerülhetetlenségét, sőt nemzeti karakterét. A londoni és a párizsi filmszínházakban bemutatták a Hitler ausztriai diadalútjáról készített német filmhíradókat, melyeket a polgári sajtó — rossz lelkiismerete elhallgattatására — olyan cikkekkel kísért, hogy azokból a nyugati átlagember csakis a nemzeti elv igazságos győzelmét olvashatta ki. Persze sokan tették fel a jogos kérdést: elfogadható-e olyan érvelés, hogy a weimari Németország Anschluss-politikája a német imperializmus hódító szándékát fejezte ki, míg a hitleri Anschluss-politika a nemzeti elvet juttatta győzelemre?

Csupán négy ország tiltakozott Ausztria bekebelezése ellen, lerohanását a nemzetközi jog súlyos sérelmének nyilvánítva: a Szovjetunió, Chile, Kína és a köztársasági Spanyolország. Közülük a Szovjetunió népszövetségi delegátusa azt is követelte, hogy a nemzetközi szervezet tanácsa foglalkozzék a jövendő német támadásnak kitett közép- és kelet-európai országok védelmére teendő rendszabályokkal. A tanács tudomásul vette a tiltakozást és a szovjet javaslatokat, de érdemi tárgyalásukra már nem került sor. A vezető nyugati nagyhatalmak már maguk sem hittek abban, hogy a Népszövetség képes lenne bármilyen határozatot hozni vagy egyetlen államnak is segítséget nyújtani. Ausztria büntetlen lerohanása — melynek önálló státusát 1919-ben a Népszövetség közgyűlésének hatáskörébe utalták — végleg megtépázta és illuzórikussá tette a Népszövetség hatalmát.

AUSZTRIA BEOLVASZTÁSA A BIRODALOMBA

A nemzetiszocialista Anschluss-propaganda mindig a „testvéri összetartozás, a vér közössége” alapján követelte az egyesülést. Az 1938. március 12-ét követő napok azonban hamarosan megmutatták, hogy Németország nem „testvérként”, hanem leigázott tartományként kezeli Ausztriát. Még be sem fejeződött Ausztria katonai megszállása, amikor csapatszállító repülőgépek egész tömege indult Bécsbe, fedélzetükön újságírókkal, gazdasági és ipari szakemberekkel, közigazgatási megbízottakkal, hogy minél előbb átvegyék a közigazgatás, a sajtó és a gazdasági élet teljes vezetését a „megbízhatatlan”, „alsóbbrendű” osztrákoktól. A Führer már március 12-én magával hozta a beolvasztás sokoldalú feladatainak ellátására kiszemelt bizalmasát, Josef Bürckelt, aki 1935 januárjában Hitler legnagyobb elismerését kiváltó módon szervezte meg a Saar-vidéki népszavazást. Azóta szervezési zseni hírében állott. Eredetileg Papen helyére bécsi nagykövetnek akarták kinevezni, de az Anschluss várakozáson felüli gyors megvalósulása már feleslegessé tette nagyköveti szereplését. Most speciális megbízatást kapott: az osztrák párt újjászervezését és Ausztria teljes beolvasztását. Egyszeriben felettese lett az osztrák párt valamennyi „régi harcosának”. Hertelendy bécsi magyar főkonzul úgy jellemezte, mint humortalan, „durva arcú, vastag nyakú, köpcös embert”, aki kíméletlen szigorral látott hozzá a „rendteremtéshez”.

Legelső feladatának az április 10-i népszavazás tökéletes előkészítését tekintette. Ehhez a Gestapo nyújtotta a legnagyobb segítséget. Bécs megszállása után azonnal megkezdődtek a letartóztatások és a kivégzések. Csak összesített adatokat ismerünk az 1938—1945 közötti áldozatok számáról, de azok többsége az Anschlusst követő hetekben került a Gestapo kezére. Eszerint a halálos ítéletek és kivégzések száma egyedül Bécsben 631, Grazban pedig 156 volt, nem számítva azokat a további ezreket, akiket az ország határain kívül és belül hadbírósági ítéletek alapján végeztek ki. A letartóztatottak és a börtönbüntetésre ítéltek száma összesen túlhaladta a 70 000 főt.

A Dollfuss—Schuschnigg-éra embereinek eltávolítása és a potenciális ellenfelek letartóztatása után Bürckel főleg két irányban igyekezett az új hatalom bázisát megerősíteni: a katolikusok és a baloldali munkástömegek között.

A katolikus egyházzal való kiegyezés érdekében már Hitler megtette az első lépést, amikor — Papen közvetítésével — 1938. március 15-én délután az Imperial Szállodában találkozott Bécs hercegérsekével, Theodor Innitzer bíborossal. A kihallgatás során Hitler kijelentette: „Az egyház nem fogja megbánni, ha lojálisán viseltetik az állammal szemben; ezenkívül az osztrák egyházzal létrehozott vallási béke kedvezően befolyásolhatja a vallási viszonyokat a birodalomban is.” Innitzer elfogadta az ajánlatot, és biztosította Hitlert a katolikus egyház lojalitásáról. Ebbeli elhatározásában jelentős szerepet játszott, hogy Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa is azon a véleményen volt, hogy az Anschluss a katolikus egyház számára előnyös lenne, mert megszilárdítaná a bajor katolikusok helyzetét az északi protestánsokkal szemben. Innitzer bíboros a kihallgatás után néhány nappal pásztorlevelet adott ki, melyben felszólította a híveket az új rendszer szolgálatára. A hatalom új birtokosai azonban a pásztorlevelet nem találták elég meggyőzőnek, ezért a náci sajtó — és most már csak ilyen létezett — tüntető hallgatással mellőzte azt. Innitzer személyesen jelentkezett Bürckel helytartónál, hogy a sajtó magatartása ellen tiltakozzék, de Bürckel kategorikusan kijelentette, hogy sokkal egyértelműbb nyilatkozatot várnak az egyháztól. Például a pásztorlevélnek tartalmaznia kell olyan mondatokat, hogy „az egyház áldását adja a nemzetiszocialista pártra és a német kormányra, a hívőket felszólítja, hogy imádkozzanak a párt céljainak megvalósulásáért, továbbá kötelességükké teszi, hogy április 10-én igennel szavazzanak”.

Az Innitzer—Bürckel-találkozó után összehívták az osztrák püspöki konferenciát. Időközben dr. Pawlikowski grazi püspök és dr. Waitz salzburgi bíboros már ízelítőt kapott a Gestapo fogságából: úgy döntöttek tehát, hogy a „vallási békét és az egyház érdekeit szem előtt tartva” eleget kell tenniük Bürckel követelésének. Megfogalmazták a pásztorlevelet, sőt Innitzer egy személyes levelet is mellékelt Bürckelhez, amelyet saját kezűleg „Heil Hitler!” köszöntéssel fejezett be. Ez több volt, mint amit Bürckel remélt. Másnap a „Völkischer Beobachter” és az összes többi lap szenzációs tálalásban közölte a katolikus egyház hűségnyilatkozatát. A helytartó nagy eredményt könyvelhetett el, hiszen Ausztria lakosságának 97%-a a katolikus egyház tagja volt, s a katolikusok jelentős része teljes hittel követte az egyházatyák utasításait.

A megállapodást a nácik természetesen csak taktikának, az április 10-i népszavazásig tartó fegyverszünetnek fogták fel, s azután teljes brutalitással a katolikus egyház ellen fordultak. Betiltották a katolikus ifjúsági és társadalmi szervezeteket, szétverték a gyűléseket, elrabolták az egyházi javak nagy részét, egyszóval az osztrák katolikusokat ugyanarra a sorsra ítélték, mint birodalmi hittársaikat. A nácik eljárása hamarosan kiábrándította a hívőket, s közülük igen sokan — aktív katolikus papok is — az ellenállási mozgalom önfeláldozó harcosai lettek.

Bürckel figyelme most a volt szociáldemokrata tömegekre irányult. Március 16-án magához rendelte a néhány napos Gestapo-kihallgatás után szabadon bocsátott Oscar Helmert, az alsó-ausztriai szociáldemokraták vezetőjét, hogy őt is hűségnyilatkozatra bírja. Találkozásuk abban a Meissl-Schandl nevű szállodában történt, ahol 22 évvel azelőtt Friedrich Adler a demokrácia elnyomása és a háború elleni tiltakozás jeléül lelőtte gróf Stürgkh miniszterelnököt. Bürckel a tárgyalás során felajánlotta Helmernek, hogy az ipari körzetekben hozzájárulnak a volt szociáldemokrata szakszervezeti csoportok bizonyos mozgásszabadságához, ha a munkásságot felszólítják, hogy április 10-én igennel szavazzanak az Anschlussra. Helmer kitért az egyértelmű válasz elől. Maga is azon a véleményen volt, hogy egy ilyen nyilatkozattal könnyíteni tudnának a letartóztatott szociáldemokraták helyzetén, de előbb tanácskozni akart a párt volt vezérével, Karl Rennerrel. Renner úgy döntött, hogy nyilatkozatot tesz az egyesülés mellett. A „Neues Wiener Tagblatt” 1938. április 3-i számában közölte: „Mint szociáldemokrata és ezáltal a népek önrendelkezési jogának harcosa, mint a német-osztrák köztársaság első kancellárja és a Saint Germain-i osztrák békedelegáció elnöke, igennel fogok szavazni.” E döntésben nemcsak a pillanatnyi helyzet tökéletes félreismerése mutatkozott meg, hanem a párt hagyományos nagynémet szellemisége is, amelytől Renner még a történtek után sem tudott megszabadulni. Még most is úgy vélekedett, hogy a német és az osztrák munkásságnak egyesülnie kell, ha sikeresen harcolni akar a demokratikus jövőért, s az egyesülést még akkor is előnyben kell részesítenie, hogyha ez az egység a nácizmus — átmenetinek hitt — uralma alatt valósul meg.

Ugyanezt a tévedést fejezi ki Otto Bauer 1938 júniusában Párizsban, röviddel halála előtt az Anschlussról írott cikkében: „A német fasizmus despotikus uralmának leleplezése útján meg kell győznünk az osztrák népet, hogy a Harmadik Birodalom zsarnokai által megvalósított egyesülés nem azonos azzal, amit mi a Habsburg-monarchia összeomlása idején akartunk. Azonban az idegen fasiszta satrapák elleni jelszó nem lehet az osztrák függetlenség visszaállításának reakciós jelszava, hanem az össznémet forradalom jelszava, annak a forradalomnak a jelszava, amely a német nép más részeivel együtt az osztrák népet is felszabadítja a fasizmus erőszakos uralmától.” Leegyszerűsítés és túlzás lenne azt állítani, hogy Karl Renner vagy Ottó Bauer a hitleri Anschluss-politika szolgálatába szegődött. De vitathatatlanul nagy hibát követtek el azáltal, hogy még ebben a súlyos pillanatban is, amikor minden demokratikus erőt mozgósítani kellett volna a Harmadik Birodalom ellen, a nagynémet gondolat illúzióját erősítették híveikben. „Össznémet forradalomról” beszéltek olyan történelmi helyzetben, amikor a birodalom nemcsak az össznémetség, hanem egész Európa leigázására indult.

Az osztrák szociáldemokrácia rettenetes véráldozatok árán, hétéves német megszállás szörnyű tapasztalatai alapján jutott el ahhoz a végleges felismeréshez, hogy Ausztriának ragaszkodnia kell nemzeti függetlenségéhez.

1938. április 10-én lezajlott a népszavazás. Bürckel olyan biztos volt a dolgában, hogy 25 nyugati újságírót is meghívott Bécsbe, élükön a Hitlerről rajongó cikkeket író angol újságíróval, Ward Price-szal, hogy a helyszínen győződjenek meg a népszavazás „tisztaságáról”. A szavazás tényleg simán ment, sőt a birodalom számára olyan kedvező eredménnyel zárult, hogy az még Bürckel reményeit is messze túlszárnyalta. A 4,5 millió szavazásra jogosult állampolgárnak 99,7%-a szavazott igennel. (Ez az arány jobb volt, mint a német birodalom bármelyik tartományában.) A német propaganda az eredményeket természetesen azonnal kihasználta annak bizonygatására, hogy az elszakított németség (értsd: a szudétanémetek) ugyancsak alig várják már a birodalommal való egyesülést.

Az április 10-i népszavazás ilyen végeredménye több ok következtében jött létre. Nem csupán az erőszak és a megfélemlítés játszott szerepet benne, bár kétségtelenül jelentős lélektani hatásuk volt ezeknek is. De egyedül az erőszak nem magyarázza meg azt, hogy a titkos szavazáson alig adtak le ellenszavazatot az Anschluss és Hitler ausztriai uralma ellen. Ebben a végeredményben olyan tényezők is jelentősen közrejátszottak, mint az 1918 óta szüntelenül folytatott Anschluss-propaganda, a független Ausztria gazdasági életképességének tagadása, továbbá a legszélesebb tömegek kiábrándulása a Seipel—Dollfuss—Schuschnigg-féle keresztényszocialista, illetve Heimwehr-fasiszta rendszerből. Németország látványos nemzetközi sikerei, melyeket egyelőre háború nélkül tudott elérni, az egység és az erő látszata, a munkanélküliség felszámolásának kézzelfogható valósága mind-mind nagy hatást gyakorolt az osztrák közvéleményre. Nagyon kevesen tudták — s akik tudták, nem juthattak szóhoz —, hogy Hitler sikereiért rövidesen nagy árat kell majd fizetni. Mindezek mellett a közvélemény formálásának náci módszerei: a katonai pompával kísért és lehengerlő erőfölényt szuggeráló tömeggyűlések, a tömegtájékoztató eszközök koncentrált bevetése, továbbá a „nemzetről”, a „fajról” és az „igazságtalan békét diktáló nagyhatalmak gyámságának lerázásáról” harsogott jelszavak Bécsben korántsem voltak idegenek, ezért átmenetileg hatásuk alá tudták keríteni az osztrák közvélemény többségét.

A kijózanodás, a függetlenség elveszítéséből származó hátrányok felismerése azonban hamarosan megkezdődött. Rövidesen kiderült, hogy a birodalom nyomtalanul el akarja tüntetni a volt Ausztriának még az emlékét is. Hatályon kívül helyezték az osztrák alkotmányt, visszamenőleges érvénnyel Ausztriára is kiterjesztették a birodalmi törvényeket, sőt kezdeti lépésként Ausztria nevét Ostmarkra változtatták. De később már ebben a középkori elnevezésben is a különállás veszélyét látták, azért előbb Reichsgau der Ostmark (Ostmark Birodalmi Körzet), majd Alpen und Donau Reichsgau (Alpok és Duna Birodalmi Körzet) névvel látták el a volt Ausztria területét. Hét birodalmi körzetet alakítottak, s ezeknek ügyeit egymástól függetlenül Berlinben intézték. A körzetek élére Gauleitereket állítottak, akik egyszemélyben a nemzetiszocialista párt körzetvezetőinek funkcióit is betöltötték, s ily módon Ausztriában is megvalósították az állam és a párt egységét.

A hadsereget és a közigazgatást könyörtelenül „megtisztították” a Dollfuss—Schuschnigg-éra embereitől, helyüket birodalmi — főleg porosz — megbízottakkal töltve be.

Az osztrákok céltudatos mellőzésénél még a régi illegális „harcosokat” sem kímélték, pedig ők azt hitték, hogy a náci hatalomátvétel után Hitler rájuk bízza majd az ország vezetését. Ehelyett vagy áthelyezték őket más országba, vagy teljesen jelentéktelen funkciókba kerültek. Fridolin Glass, az 1934-es náci felkelés katonai vezetője az SS vezérkarába került, de mindig rajta maradt a vád, hogy ő volt a felelős 1934. július 25-e sikertelenségéért. Leopold egykori országos pártvezért Hitler környezetébe vezényelték, de az első lehetséges alkalommal kidobták a lengyel frontra, ahol alezredesként gyanús körülmények között halt meg. Dr. Otto Wächter Lengyelországba került, Hubert Klausner országos pártvezető pedig csalódottsága miatt öngyilkosságot követett el. Dr. Tavs építészmérnök, aki 1938 januárjában a Schuschnigg-kormány elleni titkos katonai terveket irányította, Bécs város építési osztályvezetője lett. Rá hárult volna a feladat, hogy a „liberális-zsidó-éra” építészeti emlékét, a Ringstrassét a Harmadik Birodalom építészeti ízlésének megfelelően átépítse, ezenkívül felépítse a Hofburg hiányzó szárnyát, kialakítva ott a nagy Győzelem teret. Szerencsére az „ezeréves birodalom” hétesztendős léte nem hagyott időt ezeknek a fantasztikus terveknek a kivitelezésére, melyekért egyébként Tavs maga sem lelkesedett, sőt nyilvánosan kijelentette: „előbb-utóbb azt fogják tőlem követelni, hogy építsem fel a Szent István-templom második tornyát is”. A volt illegális osztrák nácik elleni intrika olyan méreteket öltött, hogy egy időben még Seyss-Inquart is a megbízhatatlanság gyanújába keveredett. Bürckel 1939-ben feljelentést tett Himmlernek, hogy a volt kancellári iratanyagban megtalált egy táviratot, amelyet 1933 őszén Seyss-Inquart intézett Dollfusshoz, örömét fejezve ki afelett, hogy a kancellár sértetlen maradt egy ellene végrehajtott náci merénylet alkalmával. Hitler megvédte Seyss-Inquartot, de áthelyezte előbb Lengyelországba, majd kinevezte a megszállt Hollandia birodalmi biztosává. (A háborús főbűnösök nürnbergi perében halálra ítélték és kivégezték.)

1940-ben, Párizs megszállása után új feladat várt Bürckelre: Elzász-Lotaringia beolvasztása a birodalomba. Legfelsőbb parancsra elhagyta Bécset, helyére a Hitlerjugend birodalmi vezetőjét, az osztrák származású 33 éves Baldur von Schirachot nevezte ki Hitler a megszállt Ausztria Gauleiterévé. Baldur von Schirach, akinek ősei Mária Teréziától kapták a nemesi címet, igyekezett a német törekvéseket maradéktalanul kielégíteni, Ausztria gazdasági és katonai erőforrásait totálisan mozgósítani a birodalom háborús érdekei számára — de ezt Bürckelnél jóval hajlékonyabban, és Ausztria kulturális-művészeti önállóságának bizonyos fokú megóvása mellett próbálta keresztülvinni. A tudományokat és művészeteket pártoló mecénás szerepét játszva, Bécset a Harmadik Birodalom kulturális központjává akarta tenni, amivel nem mindig váltotta ki Goebbels propagandaminiszter helyeslését. (Jellemző példaként megemlítjük, hogy az általános zsidóüldözés megindulása előtt egy alkalommal Goebbels Bécsben járva megtekintett egy színházi előadást, melyről azt mondta: „… ez nem színház, hanem szabadságon levő koncentrációs tábor”.) Az osztrák művészek még a nagy hatalmú bécsi Gauleiter előtt sem titkolták németellenes érzelmeiket. Egy alkalommal, amikor Baldur von Schirach írók és színészek körében tartott pohárköszöntőjében azt mondta: „emelem poharam arra a nemes törekvésre, hogy Bécs igazi kulturális központtá váljék” — a Burgtheater kiváló színésze, Raoul Aslan közbeszólt: „… kulturális központ maradjon, Gauleiter úr, maradjon!” Persze, nem maradhatott az. A tudomány és művészet legjobbjai, Siegmund Freud, Stefan Zweig, Franz Werfel, Robert Musil, Arnold Schönberg, Robert Stolz és sokan mások, akik még tudtak, emigrációban kerestek menekülést. A szellemi élet sem kerülhette el a gleichschaltolást.

Ausztria gazdasági erőforrásait is haladéktalanul a Göring-féle hadigazdálkodási terv szolgálatába állították. Míg az annexió előtt az osztrák részvénytársaságokban a német tőke részesedése kb. 20%-os volt, 1938 után ez az arány 60%-ra növekedett, tehát a német tőke döntő befolyásra tett szert. Úgyszólván kizárólagos hatalmat nyertek a németek a nehéziparban és a hadigazdálkodással összefüggő más iparágakban: az energiagazdálkodásban 90%-ra, a vasércbányászat és -kohászat terén élen járó Alpine Montangesellschaft-ban 100%-ra, a vegyiparban 60%-ra emelkedett a német tőke befolyása. Az Anschluss előtt a náci propaganda szüntelenül a független Ausztria gazdasági életképtelenségével érvelt, míg a megszállás után Németország egyszerűen rátelepedett az osztrák iparra, és nagyobb tőkeberuházások nélkül kisajátította az osztrák üzemeket. A német tőke túlsúlya tehát nem a birodalomból invesztált tőke révén jött létre, hanem az osztrák és az igen jelentős zsidó tulajdon kisajátítása útján. Az osztrák nemzeti bank 243 millió schilling értékű aranytartaléka (78 000 kg színarany), 121 millió schilling értékű devizakészlete — amely jóval felülmúlta a Birodalmi Bank hasonló készleteit —, valamint a bankok kezében levő milliós értékű részvények azonnal a német állam tulajdonába kerültek. Mindezek következtében az osztrák nemzetgazdaságot maradéktalanul alárendelték a birodalom érdekeinek.

A második világháború kirobbantása után Ausztria népe osztozott Németország sorsában. A Wehrmachtba besorozott osztrákok közül Európa különböző arcvonalain több mint félmillió katona vesztette életét. Ausztria 203 000 lelket számláló zsidó lakosságából közel százezernek sikerült időben elhagynia az országot, de több mint 100 000 osztrák embert végeztek ki a koncentrációs táborokban, s mindössze 5000 osztrák zsidó maradt életben. 1943 őszétől a dél-olaszországi repülőterekről megkezdődött az osztrák ipari körzetek— Wiener-Neustadt, Linz, Steyr, Schwechat —, majd 1944 őszétől Bécs, Klagenfurt, Salzburg, Wels és St. Pölten vasúti csomópontjainak pusztító bombázása.

Az egyesülést követő lelkesedés végérvényesen eltűnt, sőt egyre szélesebb körben kibontakozott az ellenállás az idegen megszállók ellen. Az osztrák ellenállási és partizánmozgalmak — az egyes csoportok hősiessége és önfeláldozása ellenére — nem tudtak az egész országot behálózó, egységes és központilag irányított mozgalommá fejlődni, mint Jugoszláviában. Mindamellett az osztrák nép harca az európai népek antifasiszta küzdelmének fontos részét alkotta: bebizonyította, hogy a náci uralmi módszerek még a szilárdnak vélt „német” hinterlandot is megingatták. Az osztrákok németellenes mozgalmának azonban más vonatkozásban is történelmi jelentősége volt. Az első osztrák köztársaság belső megszilárdulását annak idején az osztrák nemzeti öntudat hiánya akadályozta. A német megszállás évei és az ellenállás ebben a tekintetben is döntő fordulatot hoztak: az osztrák nép öntudatra ébredt. Saját sorsán keresztül győződött meg arról, hogy az „osztrák nemzet” fogalma gazdasági, politikai, kulturális, sőt etnikai valóságot fejez ki. A történelem — az „ezeréves birodalom” hétéves ausztriai uralma — végérvényesen eldöntötte az 1918 utáni vitákat, s kétségtelenné tette, hogy Ausztria németül beszélő népe önálló nemzetet alkot. Ausztria és Németország történelmi útja az osztrák milliók tudatában is visszavonhatatlanul elágazott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!