Alekszandr Fagyejev
Második rész
48.
Az éjszaka olyan sötét volt, hogy a járókelők még a közvetlen közelből sem látták meg egymást. Hideg, nyirkos szél rohant végig üvöltve az utcán, örvénylett táncolva az útkereszteződéseknél, végigrobajlott a háztetőkön, belenyögött a kéményekbe, és sivítva fütyült a távíródrótok között. Úgy kellett ismerni a várost, ahogy ők ismerték, hogy a feneketlen sárban, vaksötétben pontosan odataláljanak a bánya kapujához.
Máskor ezen az útszakaszon – a vorosilovgrádi országúitól a Gorkij Klubig – cirkált az ügyeletes „policáj”. De most a sár és szélvihar nyilván tető alá kergette.
A kapus bódéja téglaépítmény volt, nem is bódé, hanem valóságos torony, erődszerű bástyafokokkal. Alul iroda, ami egyben a bánya bejárata volt. A toronytól jobbra-balra magas kőfal.
Az isten is arra teremtette őket, hogy együtt végezzék el ezt a munkát – a széles vállú Szergej Levasov és a formás, izmos lábú Ljubka, aki olyan volt, mint az eleven tűz. Szergej terpeszállásban Ljubka felé nyújtotta a kezét. A lány a sötétben, csak úgy vaktában, nyomban megtalálta, és halkan felnevetett. Sárcipős lábát könnyedén Levasov térdére tette, egy pillanat, s már a fiú vállán állt, és a kőfal peremébe kapaszkodott. Szergej erősen tartotta Ljubka lábát, hogy le ne essen. Szoknyája úgy csapkodott a fiú feje fölött, mint egy zászló. Ljubka a kerítésre hasalt, s egyik kezével a kőfal belső oldalába kapaszkodott. Ahhoz nem volt elég erős, hogy felhúzza Szergejt, de saját magát tartani tudta, amíg Szergej, keményen a lány derekába kapaszkodva és lábát a falnak támasztva, elérte a fal peremét, és felhúzódott melléje.
A vastag fal teteje bordás, nedves, és így csúszós is volt. De Szergej jól megvetette a lábát, arccal a torony falához simult, és széttárt karral belekapaszkodott. Ljubka most már a maga erejéből mászott Szergej vállára (nagyon erős gyerek ez a Szergej), a bástyafokok egy magasságban voltak a mellével, és könnyedén mászott fel a torony tetejére. A szél úgy cibálta Ljubka szoknyáját, mintha a következő pillanatban le akarná lökni onnan … De a nehezén már túl volt …
Blúzából kis göngyöleget vett elő, kitapogatta a zászlószegélyen áthúzott spárgát, és vigyázva, hogy a szél idő előtt ki ne bontsa, odakötötte a zászlórúdhoz. Alig engedte el, a szél olyan vad dühvel csapott bele, hogy Ljubkának nagyot dobbant a szíve az izgalomtól. Aztán elővett egy másik, rövidebb spárgát, és a résen belül is odaerősítette a rúdhoz a zászlót. Ugyanezen a módon, vagyis Szergej vállán leereszkedett a kőfalra, de arra már nem szánta el magát, hogy a sárba leugorjon. Leült hát, és lelógatta a lábát. Szergej ugrott le elsőnek. Halkan felszólt hozzá, és feléje tárta a karját. Ljubka semmit sem látott, de a hangjából sejtette, hol van. Majd elállt a szívverése, amikor kinyújtotta a kezét, szemét behunyta és leugrott. Szergej karjába esett, önkéntelenül átölelte a nyakát, és a fiú így tartotta néhány pillanatig. De kiszabadította magát, a földre ugrott, és a fiú arcába lehelve, felindultan súgta:
– Szerjozska, hozzuk el a gitárt, mit gondolsz?
– Rendben van! És át is öltözködöm, mert alaposan összemázoltál a sárcipőddel – mondta Szerjozska boldogan.
– Nem, nem! Jó lesz így is – nevetett Ljubka.
… Valjának és Szerjozska Tyulenyinnek a legveszedelmesebb terület, a város központja jutott. A kerületi végrehajtó bizottság, vagyis a munkaközvetítő hivatal előtt német őrség állott, az igazgatóság előtt egy „policáj” volt ügyeletes, a domb lejtőjén csendőrség … De a szélvihar és a koromsötétség segítségükre volt. Szerjozskát a „veszett földesúr” elhagyott háza érdekelte, és mialatt Valja azon az oldalon vigyázott, amely a végrehajtó bizottság épületére nézett, Szerjozska az omladozó padláslépcsőn – amit még a „veszett földesúr” életében támasztottak oda – tizenöt perc alatt mindent elintézett.
Valja szörnyen fázott, és örült, hogy minden simán és gyorsan ment, de Szerjozska odahajolt az arcához, és csöndesen nevetett.
– Van még egy zászlóm tartalékban. Gyerünk az igazgatósághoz!
– Hát a „policáj”?
– Hát a tűzoltólépcső?
Igaz, a tűzoltólépcső a főbejárattal szemben levő épületrészen állott.
– Gyerünk!
Tintaszerű sötétség ereszkedett le a vasúti sínhez, és sokáig bukdácsoltak a talpfákon. Valjának úgy rémlett, hogy már Vehrnyeduvannaja körül járnak, de nem: Szerjozska úgy látott a sötétben, mint a macska.
– Itt vagyunk! – mondta. – Te csak gyere utánam, mert bal felől lejtő van, és egyenest a „policáj”-iskolánál köthetsz ki.
A park fái között dühöngött a szél, tépte a csupasz gallyakat, és hideg zuhannyal verte Valja és Szerjozska arcát. Szerjozska gyorsan és magabiztosan vezette Valját fasorból fasorba. Ez kitalálta, hogy az iskola felé közelednek. Szél verte bádogteteje messzire hallhatóan csattogott az éjszakában.
A vaslépcső, amin Szerjozska felkúszott, már nem remegett, de a fiú még mindig nem tért vissza. Valja a sötétben egymagában álldogált a lépcső alján. Milyen sivár, milyen szörnyű ez az éjszaka, zörgő, csupasz faágaival! … És milyen gyöngék és tehetetlenek ebben a sötét, iszonyú világban, anyja is, ő is, a kis Luszja is … S az apja? Az talán ott barangol valahol hajléktalanul, félvakon … Valja előtt megjelent a donyeci sztyepp végtelen pusztasága, látta a felrobbant bányákat, a nyirkos kisvárosokat, a munkástelepeket világítás nélkül, tele német csendőrökkel. Egyszerre azt hitte, hogy Szerjozska sohasem jön vissza ezen a vaslépcsőn, és félni kezdett. Szemét elöntötte a könny. Ebben a pillanatban megérezte, hogy a lépcső újra remeg, és egyszerre megnyugodott.
– Itt vagy? – a fiú rámosolygott a sötétben.
Valja érezte, hogy Szerjozska feléje nyújtja a kezét, mire ő is odaadta a magáét. A fiú keze hideg volt, mint a jég … Miket élt át ez a cingár fiú, elnyűtt, soha be nem gombolt kabátkájában, lyukas cipőjében, mellyel immár órák óta tapossa a hideg sarat, úgyhogy a cipőben szuttyog a víz! Valja mindkét kezével megfogta a fiú arcát. Az is jéghideg volt.
– Hiszen te félig megfagytál! – mondta, és nem vette le kezét az arcáról.
A fiú hallgatott. Így álltak. Csak a csupasz ágak zörögtek fölöttük. Aztán súgva mondta:
– Elég volt a keringésből … Ugorjunk át a kerítésen …Valja elvette a kezét.
A szomszédék oldala felől közeledtek Olegék házához. Szerjozska hirtelen megragadta Valja kezét. Mindketten a falhoz lapultak. Valja nem is sejtette, mi történt, és hallgatózva Szerjozskához hajolt.
– Ketten jöttek szembe velünk. Amikor meghallottak minket, ők is megálltak … – suttogta.
– Képzelődés!
– Gyerünk be az udvarba …
De alig kerülték meg a szomszédék felől a házat, amikor Szerjozska újra megállította Valját: az a másik kettő a ház ellenkező felén ugyanazt tette.
– Hallucinálsz valószínűleg …
– Nem, ott állnak!
Most Kosevojéknál megnyílt az ajtó, valaki kilépett, és beleütközött azokba, akik elől Szerjozska és Valja bujkáltak.
– Ljubka? Miért nem jöttök be? – hallatszott Jelena Nyikolajevna halk hangja.
– Cs-s-s-s!
– A mieink! – mondta Szerjozska. Kézen fogta Valját, és maga után húzta.
A sötétben Ljubka halk nevetését hallották. Ljubka, Szergej Levasov a gitárral, Szerjozska meg Valja a nevetéstől fulladozva, egymás kezét rángatva beszaladtak Kosevojék konyhájába. Olyan vizesek, sárosak és boldogok voltak, hogy Vera nagyanyó égnek emelte virágos blúzba bújtatott csontos karját, és azt mondta:
– Irgalmazzatok, jó emberek!
Még sohasem volt részük ilyen estében, mint amilyen ez volt. Bádoglámpa világánál, fűtetlen szobában s olyan városban, melyben már több, mint három hónapja uralkodtak a németek.
Hihetetlen, hogyan fértek el egy díványon – szám szerint tizenketten. Szorosan egymáshoz simulva, fejüket összedugva olvasták a beszédet, és arcukon minden visszatükröződött, amit a rádió mellett ülve vagy az éjszaka sarát taposva átéltek. A szerelem is az arcukon ragyogott, amelyet páran közülük egymás iránt éreztek, és amely mint az áram csapott át a többiekre is; különös boldogság sugárzott az arcukon, olyan érzés, amely akkor keletkezik az ifjú szívekben, amikor valami nagyszerű célt tűznek maguk elé, éppolyat, mint ami most is betöltötte az életüket. A barátság, a tiszta ifjúság boldogsága fénylett arcukon és a töretlen bizalom, hogy minden-minden jóra fordul. Még Jelena Nyikolajevna is fiatalnak és boldognak érezte magát köztük. Csak Vera nagyanyó, aki fekete tenyerébe hajtotta száraz arcát, nézte őket öregsége távlatából, végtelenül féltő, mély sajnálattal. Mozdulatlan tekintettel, szótlanul nézte őket …
A fiatalok végigolvasták a beszédet és elgondolkoztak. Nagyanyó hirtelen huncutul elmosolyodott.
– Hej, hej, csak nézlek benneteket, fiúk és lányok – mondta hát így is lehet! Ilyen nagy ünnepen! Asztalhoz! … Van itt még egy kis ital, már csak az illendőség, a jó szokás kedvéért is …
– Jaj, nagyanyó, te vagy a legdrágább a világon … Asztalhoz, asztalhoz! – kiáltotta Oleg.
A legfontosabb az volt, hogy senki se kiabáljon. Mulatságos volt, amikor kórusban nyomban pisszegtek, ha valaki nagyon kieresztette a hangját. Biztonság kedvéért elhatározták, hogy sorban őrködnek a ház előtt, és micsoda mulatság volt őrségre kergetni azt, aki már túlságosan is jól érezte magát a párjával, vagy csak egyszerűen jókedvű volt.
A kese szőke Sztyopa Szafonov rendes körülmények között mindenhez a világon hozzá tudott szólni, de ha egy keveset ivott, egyre csak vesszőparipáján nyargalt. Szeplős kis orrát gyöngyös verejték lepte el, és szomszédjának, Nyina Ivancovának buzgón mesélt a flamingómadárról. Rápisszegtek, és haladéktalanul őrségbe küldték. Abban a pillanatban tért vissza, amikor félretolták az asztalt, Szergej Levasov pedig a gitár után nyúlt.
Szergej Levasov az oroszok gondtalan egykedvűségével játszott. Különösen orosz munkások között terjedt el ez a játékmodor: a zenélő egész testtartása, de különösen arca teljesen közönyös; nem néz a táncolókra, a nézőkre és természetesen a hangszerére sem, mintha a világon semmi sem érdekelné. A keze magától dolgozik, de úgy, hogy attól mindenkinek táncolhatnékja támad.
Szergej Levasov gitárja egy háború előtti divatos külföldi bosztonba kezdett. Sztyopa Szafonov Nyina elé lépett, és táncra hívta.
A „komédiás Ljubka” persze mindenkinél szebben táncolta ezt a külföldi táncot. A férfiak között Vanya Turkenyics volt az első. Magas, sudár termetű, kiváló modorú fiatalember – igazi tiszt! Ljubka először vele táncolt, aztán Oleggel, aki az iskolában a legjobb táncosok egyike volt.
Sztyopa Szafonov is állhatatosan forgatta a csöndes, hallgatag, szinte megmerevedett Nyinát, egyedül csak vele táncolt, és közben igen részletesen magyarázta, hogy miben különbözik a flamingókakas tollazata a flamingótyúkétól, hogyan és hányat tojik ez a tyúk.
Nyina arcára egyszerre kiült a harag és kijelentette:
– Nekünk, Sztyopa, nagyon kényelmetlen együtt táncolnunk, mert te alacsony vagy, a lábamra lépsz, és folyton jár a szád.
Ezzel kitépte magát a fiú karjából és elszaladt.
Sztyopa Szafonov Valjához iparkodott, de ez már Turkenyiccsel táncolt, így Olja Ivancovát fogta el. Olja nyugodt természetű, komoly lány volt, és még hallgatagabb, mint nővére. Sztyopa teljesen büntetlenül beszélhetett neki csudamadarairól.
De nem felejtette el a sérelmét, és egy alkalmas pillanatban szemével megkereste Nyinát. Nyina Oleggel táncolt. Oleg biztosan és nyugodtan vezette a nagy, erős lányt. És Nyina ajkára öntudatlan mosoly ült, szeme boldogan ragyogott. Egyszerre megszépült.
Az általános vigalomban Vera nagyanyó sem bírt magával, és nagyot rikkantott:
– Hát ez is tánc? Lám, mit ki nem találnak ott külföldön! Szerjozska, gyerünk azzal a hopakkal …
Szergej Levasov szemrebbenés nélkül áttért a hopakra. Oleg két ugrással átszökött a szobán, derékon kapta nagyanyót, és az öregasszony fesztelenül, korához képest meglepően könnyedén nekilendült Oleggel, nagyokat koppantva cipője sarkával. Szoknyája sötét szegélye csöndesen, ütemesen hullámzott a padló fölött. Látszott, hogy nagyanyó hozzáértően és mértéktartóan táncol. Nem is a lába, hanem inkább a karja és az arca árult el szilajságot.
Semmiben sem tükröződik oly híven egy nép jelleme, mint dalaiban és táncaiban. Oleg szélesre kihajtott inggallérral, homlokára hulló verejtékes hajfürtökkel, ujjongó dévajsággal – ami azonban csak meg-megremegő szemöldökén villogott -, szabadon, merészen vágta fel fejét, guggoló táncléptekkel és olyan vadbetyárosan, legényesen forgott körbe, hogy belőle is, nagyanyóból is nyomban kibújt az igazi ukrán.
A fehér fogú, fekete szemű, szép Marina, aki az ünnep kedvéért felvette összes nyakékét, nem bírta tovább, szintén táncra perdült. Toppantott cipője sarkával, széttárta karját, mintha keble a boldogságtól pattanásig feszülne, és Oleg körül fergeteges forgásba kezdett. De Kolja bácsi utána szökkent és megragadta, mire Oleg újra derékon kapta nagyanyót, és vele folytatta a táncot.
– Jaj, itt halsz meg, te vénség! – mondta az öregasszony. Arca cékla piros lett, lezuhant a díványra, és kendővel legyezte magát.
Mindenki zsivajgott, forgott tapsolt. A tánc félbeszakadt, de Szergej Levasov változatlan közönnyel csak húzta a hopakot, mintha egyáltalán nem tartozna rá, ami körülötte történik, aztán váratlanul félbehagyta, és rátette kezét a húrra.
– Ukrajna győzött! – kiáltotta Ljubka. – Szerjozska! Játssz valami oroszt!
Szergej Levasov még hozzá sem ért a húrhoz, amikor Ljubka már belekapott az „orosz”-ba, és nyomban olyan „kopogós”-t vágott ki két csattogó cipősarkával, hogy nem is volt érdemes figyelni, csak a lábára. Így lengett körbe, így vitte ütemesen körbe a fejét, karját, lábát, és Szerjozska Tyulenyinhez érve nagyot koppintott, kissé hátraszökkent, és ezzel táncba hívta a fiút.
Szerjozska ugyanazzal az egykedvű arccal, amellyel az orosz munkásemberek nemcsak muzsikálnak, de táncolnak is, egykedvűen Ljubkához ment, és szakadt, agyonfoltozott cipőjével halk kopogósba fogott. Aztán, ahogy szokás, eltávolodott. A lány keszkenőt rántott elő, feléje ment, toppintott, körbelendült, közben utolérhetetlen művészettel szegte fel a fejét, és csak néha lepte meg nézőjét egy-egy alig észrevehető dévaj és tréfás mozdulattal, melyben, úgy látszott, egyedül csak kis orra vett részt. Szerjozska szótlanul nyomon követte, és elszántan baktatott utána, egykedvűen, lelógó karral és olyan határtalan odaadással, amennyi kissé komikusnak ható igyekezetéből tellett.
Ljuba az egyre gyorsabb gitárszó nyomán most hirtelen aprózni kezdte az ütemet, egyszerre Szerjozskához fordult, aki szintén feléje táncolt, és olyan elszántan, olyan reménytelen szerelmi elragadtatásban csattogtatta rongyos cipőjét, hogy csak úgy porzott róla a sok odatapadt, rászáradt sár.
Ez a tánc a legvadabb mámor tánca volt, a „virtus”-é, de a mélyen elrejtett virtusé. Az ördög tudja, mit csinált Ljuba remek, izmos lábaival – az arca kipirult, fürtjei remegtek, mint az olvasztott színarany -, de ott is ragyogott minden arcon az elismerés! „Lám, a mi Ljubánk!” Csak Szergej Levasov, aki szerelmes volt belé, nem nézett rá, arca szigorúan egykedvű maradt, csak erős, ideges ujjai futottak ide-oda a húrokon.
Szerjozska e pillanatban olyan mozdulattal, mintha sapkáját akarná földhöz vágni, hirtelen Ljubkához fordult, és a tánc ütemére végigkergette Ljubkát a nézők gyűrűjén. Aztán mind a ketten hirtelen megálltak, és páros topogásba fogtak. Körülöttük mindenki nevetett, tapsolt, adta az ütemet. Ljubka meg egyszerre elszomorodott, és azt mondta:
– Hát ez a mi orosz táncunk …
És nem is táncolt többet. Csak ült Szergej Levasov mellett, és kis fehér kezét a fiú vállára tette.
Az Ifjú Gárda ezen a napon a földalatti kerületi pártbizottság engedélyével pénzbeli segítséget adott néhány nagyon rossz viszonyok közt élő frontkatona-családnak.
Az Ifjú Gárdának nem annyira a tagdíjakból volt pénze, mint inkább a német teherautókról lopott cigaretta, gyufa, fehér-neműk, élelmiszerek és különösen a spiritusz eladásából.
Vologya Oszmuhin napközben elment nagynénjéhez, Litvinovához, és egy borítékot adott át neki szovjet pénzzel. A szovjet pénz a márkával együtt forgalomban volt, de csak nagyon alacsony értékben.
– Maruszja néni, ezt neked és Kalerija Alekszandrovnának küldik a földalattiak – mondta Vologya. – Vásárolj valamit a gyerekeknek a nagy ünnep alkalmából …
Kalerija Alekszandrovna Litvinova szomszédja volt, szintén szovjet tiszt felesége. Sok gyermekük volt, nagyon nyomorogtak: a németek nemcsak minden holmijukat elszedték, de teherautón még a bútoraik nagy részét is elvitték.
Kalerija Alekszandrovna és Maruszja néni elhatározták, hogy díszes vacsorával ülik meg az ünnepet, kevés kisüstön főtt pálinkát vásároltak, búzalisztből káposztával és burgonyával töltött pirogot sütöttek.
Este nyolc órakor Kalerija Alekszandrovna házában, ahol anyjával és gyermekeivel lakott, összegyűltek Jelizaveta Alekszejevna – Vologya anyja -, Ludmilla és Maruszja néni a két lányával. A fiúk, arra hivatkozva, hogy társaiknál van dolguk, későbbre ígérték látogatásukat. A felnőttek ittak valamicskét, és mérgelődtek, hogy ilyen ünnepet suttyomban kell megülniök. A gyerekek félhangon néhány szovjet dalt énekeltek. Erre a szülők sírva fakadtak. Luszja nagyon unatkozott. Aztán lefektették a gyerekeket.
Már elég későre járt az idő, amikor Zsora Arutyunyanc megjött. A világos szobába toppanva rettentő zavarba jött, nemcsak azért, mert nyakig sáros volt, hanem mert még egy fiú sem volt ott, s ő most kénytelen volt odaülni Luszja mellé. Zavarában lehajtott egy fél pohár pálinkát, mellyel Luszja kínálta meg és berúgott. Amikor Vologya és Tolja Orlov megérkeztek, Zsora olyan komoly volt, hogy pajtásai megérkezése sem segített mélységes borúján.
A fiúk is ittak. A felnőttek külön beszélgettek. A gyerekek elejtett szavaiból Luszja megértette, hogy a fiúk nem vendégségben voltak.
– Honnan? – kérdezte suttogva Vologya, és „Mennydörgés”- Tolja vállán át Zsorához hajolt.
– A kórháztól – mondta Zsora zordul. – És ti?
– Az iskolánktól – és Vologya, akinek keskeny, sötét szeme ravaszul csillogott, még közelebb hajolt Zsorához, és valamit a fülébe súgott.
– Micsoda? Nem álcázás? – kérdezte Zsora, akinek komorsága felengedett egy pillanatra.
– Nem, nem. A legkomolyabban! – mondta Vologya. – Az iskolát sajnálom, de egye fene, újat építünk.
Luszját bántotta, hogy titkolóznak és közbeszólt:
– Ha pedig találkozót adsz, akkor légy szíves, és ülj otthon. Egész nap jöttek-mentek a fiúk meg valamiféle lányok: „Vologya itthon van? Vologya itthon van?”
„Mennydörgés”-Tolja szürkés szőke üstökével, csontos végtagjaival hirtelen felállt, és kissé bizonytalanul mondta:
– Üdvözlök mindenkit a Nagy Októberi Forradalom huszonötödik évfordulója alkalmából!
Bátorságra kapott, mert berúgott. Nekipirult, szeme zavarossá vált, és Vologyát valamilyen Fimocskával kezdte ugratni.
Zsora senkihez sem fordult, komoran meresztette maga elé fekete, örmény szemét, és azt mormogta:
– Természetes, ez nem korszerű, de én megértem Pecsorint*. …
* Lermontov: Korunk hőse című regényének főszereplője *
… Természetes, ez talán nem felel meg a mi társadalmunk szellemének … de más esetekben éppen ilyen magatartást érdemelnek meg … – elhallgatott, aztán komoran hozzátette: – A nők …
Luszja tüntetően felállt helyéről. „Mennydörgés”-Toljához ment, és gyöngéden csókolni kezdte a fiút:
– Toljecska, hiszen te egészen részeg vagy …
Általában olyan zűrzavar keletkezett, hogy Jelizaveta Alekszejevna végre is határozottan és gyakorlatiasan kijelentette: ideje már hazamenni.
Maruszja néni, aki a házról és a gyerekekről gondoskodni szokott, már hajnalban felébredt. Papucsot húzott, magára kapta háziruháját, gyorsan befűtött, feltette a teafőzőt, aztán elgondolkozva állt az ablakhoz, mely a puszta térségre nézett. Bal felől a gyermekkórházat és a Vorosilov Iskolát, jobb felől a dombon a kerületi pártbizottság épületét és a „veszett földesúr” házát lehetett látni. Maruszja néni hirtelen felsikoltott … A Vorosilov Iskola tetején, komor és szakadozott, alacsonyan gomolygó felhők alatt vörös zászlót lobogtatott a szél. Hol olyan erővel kapott bele, hogy a vászon szabályos négyszöggé feszült, hol szabadjára engedte, s akkor ráncokban omlott le, és csak a széle kígyózott fel és alá.
Még nagyobb zászló lobogott a „veszett földesúr” házán. A ház előtt, a tolólétra alján nagy csoport német katona és néhány polgári ruhás ember állott, s a zászlót nézte. Két katona a létra fokán állott, az egyik azon a helyen, ahol a létra a tetőre kapaszkodott, a másik valamivel lejjebb. Vagy a zászlót nézték, vagy a lentiekkel beszélgettek. De valamiért egyik sem mászott feljebb, és nem szedte le a zászlót. A zászló a városnak a legmagasabb pontján méltóságteljesen, szabadon lengett-lobogott.
Maruszja néni, mint aki eszét vesztette, cipőt húzott, és még kendőt sem véve, csak úgy fésületlenül átszaladt a szomszédasszonyhoz.
Kalerija Alekszandrovna hálóingben, dagadt lábbal térdelt az ablakpárkányon, és valóságos önkívületben meredt a zászlóra. Sovány és sötétbarna arcán csak úgy patakzottak a könnyek.
– Maruszja! – mondta. – Maruszja! Ezt a mi számunkra, szovjet emberek számára csinálták. Emlékeznek ránk, a mieink nem feledkeztek meg rólunk. Én … én … gratulálok neked …
Egymáshoz rohantak és összeölelkeztek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!