(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

Basch 1940. november 6-án a Baranya megyei Liptódon azt hirdette: „ma büszkeség németnek lenni. Ma mindenki azt a csepp vért keresi magában, amelyik német, és addig vakaródzik, amíg az ki nem serken belőle… Mi kiválasztott nép vagyunk” – mondotta s éppen ezért „sajnálattal hallom, hogy egyesek még mindig vonakodnak sorainkba lépni”. Meg volt győződve arról, hogy „ezeket valaki visszatartja”. Basch így fenyegette meg őket: „Ha mától kezdve akár szóval, akár tettel, a legkisebb mértékben is ellenünk fordul valaki, én annak nekiugrom és kiharapom a gégéjét.” Ez utóbbi szavakat kétszer is megismételte, majd így folytatta: „És ha ez sem használna, s ha engem innen elhurcolnának, akkor is lesz erre megfelelő orvosság.” Ebben a beszédében szólt először bővebben a nyilvánosság előtt a Himmlerrel megtárgyalt Német Népsegélyről – a szociális demagógia felső fokán: „Nem csinálok titkot abból, hogy ha nekünk, németeknek, ezer, tízezer vagy millió pengőre van szükségünk, akkor mi ezer, tízezer vagy millió pengőt kapunk Németországból. Ebből a pénzből mindenkinek telik otthonra, a pólyás csecsemőtől az elaggottig, s mindent felépítünk, kultúrháztól a kórházig.”¹

November 10-én Pécsváradon mondott Basch beszédet. Itt ismertette a tervezett népi-német népjóléti intézmény áldásait. Arról is beszélt, hogy a leventeintézményre „a németségnek nincs szüksége, mert a fiatalság nevelését 6-tól 20 éves korig a németség maga fogja irányítani”. A népi-német öntudatot ily szavakkal erősítette: „Először jön a német nép, azután egy rakás trágya, utána még egy rakás trágya, és csak azután jönnek a magyar urak.”²

A népi elkülönülésre, a német népcsoport-autonómiára irányuló, a bécsi szerződés nyomán immár nyíltan és követelődzően megnyilvánuló törekvés evangélikus egyházi vonalon is megmutatkozott. Ennek sokatmondó dokumentuma a Kapi Béla evangélikus püspöknek 1940. november 4-én átnyújtott „Memorandum evangélikus német gyülekezeteink égető kérdéseinek megoldásáról”.³ Előzményei közvetlenül a bécsi szerződés aláírása utáni napokhoz nyúlnak vissza. A Magyarországhoz csatolt észak-erdélyi szász evangélikusok konzisztóriuma szeptember 3-án önálló német vezéresperességet alakított gyülekezeteikből, élén a püspöki jogkörrel felruházott dr. Karl Molitoris besztercei esperessel. Ez a fejlemény ösztönzőleg hatott abban az irányban, hogy a német evangélikusok külön német egyházmegyékbe tömörülhessenek. Egy nyugat-magyarországi, egy dél-dunántúli és még egy harmadik egyházmegye szervezését tervezték, amelybe Budapest központtal a szétszórtan fekvő német gyülekezetek tömörülnének. E három német egyházmegye egy püspöki hatalommal felruházott „bizalmi férfit” választana az esperesek közül; ez képviselné a később külön német egyházkerületté egyesítendő német egyházmegyéket egyrészt a magyarországi egyetemes evangélikus egyházban, másrészt a német birodalmi egyházi külügyi hivatalnál (a Deutsches Kirchliches Aussenamtnál).

Ebben az egyházszervezeti reformban személy szerint is érdekelve voltak a memorandumot aláíró lelkészek, Edmund Scholtz, Johann Zimmermann és Mathias Schrödl, a memorandumot megszövegező Friedrich Spiegel-Schmidtről nem is beszélve. A memorandum elfogadása esetére könnyen képzelhették magukat a létesítendő német evangélikus egyházmegyék élére, illetve a püspöki hatalommal felruházott „bizalmi férfi” szerepébe. A Volksbund központi vezetését az egyház iránt egyelőre igen lojálisnak találták ugyan, de tartottak ennek megváltozásától: ahol magyar érzelmű német evangélikus lelkészek működtek, a helyi volksbundista vezetők eltiltották a szervezet tagjait az evangélikus gyülekezet életében való részvételtől. Az evangélikus egyház által németlakta területeken fenntartott iskolák – a dunántúli egyházkerületben 57 népiskola és 2 gimnázium (Bonyhád, Sopron) – tanítási szelleme sem felelt meg a Volksbund igényeinek, amely ezekben az iskolákban a magyarosítás eszközeit és a nemzetiszocializmus ellenségeit látta. A memorandumot kezdeményező lelkészek az egyházukért való aggódás jegyében léptek fel: a javasolt reformokkal meg akarják menteni az evangélikus egyházat a nemzetiszocialista németek esetleges tömeges kilépési mozgalmától.

A memorandum készítői szerint a lelkésznek nem feltétlenül kell ugyan aktív nemzetiszocialistának, a Volksbund tagjának lennie, tekintettel azonban arra, hogy egy nemzetiszocialista népközösségben fejti ki tevékenységét, ennek megfelelő képzésben, illetve továbbképzésben kell részesülnie. Ez úgy valósítható meg, ha a lelkészképzés a német birodalomban történik, a Deutsches Kirchliches Aussenamt irányításával. A nemzetiszocializmussal való szolidáris együttműködésre törekvő memorandum szükségesnek tartotta az egyre inkább nemzetiszocialistává váló gyülekezetükkel ellentétbe kerülő lelkészek áthelyezését, és ahol az evangélikus lelkésznek szerepe volt a gyülekezet magyarosodásában, ott ennek „jóvátételét” – azaz a disszimilációs célok szolgálatát – az egyház „népiségfenntartó hivatásából” kifolyólag az új lelkész feladatává tette.

Dr. Guido Gündisch, evangélikus erdélyi szász, a Volksbund egyik legismertebb jogász szakemberének lakásán folytak azok a tárgyalások, amelyek a memorandum megszövegezéséhez vezettek. Itt találkoztak az említett lelkészek Molitoris erdélyi szász vezéresperessel, s ott kapcsolódott be személyesen is a tárgyalásokba Heckel püspök, a Deutsches Kirchliches Aussenamt vezetője, valamint a külföldi német evangélikusok iskoláinak támogatásával foglalkozó, ugyancsak német birodalmi Gusztáv Adolf Egyesület egyik küldöttje is. Gündisch mellett a Volksbund képviseletében a szintén evangélikus dr. Johann Weidlein, a budapesti Volksbund-gimnázium igazgatója is részt vett a memorandum előkészítésében; ezt különösen az iskolaügyi kérdések tehették indokolttá. A tárgyalások befejező szakaszában Basch kívánságára az egész társaság nála is megjelent.

Bár magyarországi számarányánál fogva az evangélikus németség megközelítően sem volt olyan jelentős, mint a katolikus, ez utóbbi pedig egységesen szemben állt a volksbundista törekvésekkel, kétségtelen, hogy a memorandum elfogadtatásának a német evangélikusok körét meghaladó jelentősége lett volna. A magyarországi evangélikus egyetemes egyház vezetői, Kapi Béla, Raffay Sándor püspökök ellenállása folytán azonban a memorandum nem ért célt. A német származású, de magyar érzelmű falusi lelkészek is ellenállást tanúsítottak.⁴

A magyarságtól való népi-német elkülönülés minden vonalon jelentkező tendenciájával párhuzamosan, a bécsi szerződés után már teljes nyíltsággal, egyre intenzívebben épültök ki a Volksbund kapcsolatai a Magyarországon élő birodalmi németek nemzetiszocialista pártszervezetével, amelynek élén 1940. május eleje óta Henry Esp állt. A balti németek áttelepítéséig az NSDAP AO lettországi csoportjának volt a vezetője. Nagy külföldi nemzetiszocialista mozgalmi tapasztalattal vetette bele magát a magyarországi munkába, amelynek központjává a Tisza Kálmán tér (ma: Köztársaság tér) 27. sz. alatti, ekkor készült épületet, a Birodalmi Német Házat (Reichsdeutsches Haus) tette. 1940. november 9-én a Volksbund különösen demonstratív módon vett részt azon az ünnepélyen, amelyet az NSDAP AO magyarországi csoportja a Zeneakadémián rendezett „a müncheni nemzetiszocialista mártírok emlékezetére”. Mint a Volksbund központi lapja, a Deutsche Zeitung írta: „ez az ünnep többé nem kizárólag a birodalmi németeké”, hanem – „a közös nemzetiszocialista világnézet alapján” – az övéké, népi-németeké is.⁵ Keresztes-Fischer belügyminiszter kifogást emelt a volksbundisták részvételével kapcsolatban, Erdmannsdorff követ azonban kifejtette, hogy a bécsi szerződés erre feljogosítja őket. Azonkívül utalt arra is, hogy Szlovákiában és Romániában a népi-németek és az ott élő birodalmi németek kapcsolata sokkal szorosabb; Magyarországnak nem lehet érdeke, hogy egyedül maradjon hátra e tekintetben.⁶ Az NSDAP AO budapesti, soproni, székesfehérvári, szentgotthárdi, érsekújvári stb. csoportjainak rendezvényein, nemzetközi tájékoztatóin, politikai előadásain, filmvetítésein – a rendőrségi megfigyelések szerint – immár rendszeresen részt vettek volksbundisták is, s az ott hallottakat, látottakat a Volksbund-propagandában hasznosították.⁷

A népi-német iskolaügy megszervezésében igen nagy fontosságot tulajdonítottak megfelelő tanterv és iskolai rendtartás kidolgozásának. Ebben úttörő szerepet játszott a Magyarországhoz csatolt észak-erdélyi területek 112 német pedagógusának Besztercén november 19-én tartott tanácskozása. Itt tudatosították az iskola szerepét a nemzetiszocialista nevelésben, és körvonalazták, milyennek kell lennie a tantervnek. A legfontosabb tantárgy a testnevelés és a történelem, természetesen a német nép története. Ezekhez a 4. osztálytól felfelé külön tantárgyként járul a nemzetiszocializmus, naponta 1-1 órában. A földrajztanítás is Németország-központú; a legfőbb tanítási cél e tantárgy keretében annak hangsúlyozása, hogy a német népnek nincs elég tere (Volk ohne Raum). A természetismereti tantárgy biológiacentrikus, és nevelési célja a faji büszkeség felkeltése. Az énekórákon német katonadalokat és indulókat, ne pedig népdalokat tanítsanak. A vallásoktatás az „Isten és a német lélek” témakörben mozog; az ótestamentum nem tanítható. Erkölcstan és filozófia a tantárgyak közt nem szerepelhet. Az iskolai rendtartás szempontjából azonnali bevezetést igénylő – fiúkra és leányokra egyaránt kötelező – követelmény minden népi-német iskolában a felemelt jobb karral való szabályos német köszöntés (Deutscher Gruss) és a növendékek katonás felsorakozása reggelenként (Morgenappel), a kollégiumokban az esti felolvasások Hitler „Mein Kampójából. Valamennyi népi-német iskolában fajbiológiai méréseket kell végezni a tanulókon; a tanítónak ismernie kell a tanuló meztelen testét. Szó esett a tanfelügyelet kérdéséről is: a tanfelügyelő fő feladata, hogy az iskolák nemzetiszocialista szellemét vizsgálja.⁸ Mindezek a megállapítások nyilvánvalóan nem korlátozódtak az észak-erdélyi népi-német iskolákra, hanem az „elmaradottabb” helyzetben levő magyarországi népi-német iskolaügy számára is iránymutatást jelentettek. Ezt a Volksbund központi lapjában, a Deutsche Zeitungban, a besztercei pedagógustanácskozásról december 7-én megjelent beszámoló is hitelesíti.⁹

A volksbundista propagandában újra és újra előkerült az önálló pártalakítás kérdése. November 17-én a Pest megyei Dunabogdányban a Volksbund központi kiküldötte, Alois Sárközi kijelentette: „ha Basch parancsot ad, a Volksbund azonnal politikai párttá alakul át. A Volksbund tagjai mint német nemzetiszocialisták nem tartozhatnak más pártba, csakis az NSDAP-ba”.¹⁰ Basch november 24-i beszéde Mosonmagyaróváron – a külön politikai pártról szólva – ugyancsak aláhúzta, hogy „ez a párt az NSDAP lesz”.¹¹ E nyílt színvallás konzekvens jeleként Basch elrendelte a Volksbundban a horogkereszt használatát. Lépését azonban a német Külügyi Hivatal helytelenítette, és rendelkezését a követség útján érvénytelenítette, mert nem kívánatos külpolitikai visszahatásai lehetnek. Az üggyel kapcsolatban kiadott november 28-i köriratában felszólította a követségeket, hogy mindenütt külön referenst bízzanak meg a népcsoport ügyeinek folyamatos figyelemmel kísérésével; ne fordulhasson elő, hogy a népcsoportvezető a követség tudta és hozzájárulása nélkül adhasson ki külpolitikai kihatású rendelkezéseket.¹²

Ebben az állásfoglalásban kifejeződött annak felismerése, hogy a magyar közvélemény horogkeresztes provokálása alkalmat ad a magyar kormánynak arra, hogy a háromhatalmi egyezményhez történt november 20-i csatlakozása ellenére továbbra is „szabotálja” a bécsi népcsoportegyezményt, amely alapján – a német népcsoport szabad szervezése ürügyén – a német birodalmi politikai és gazdasági behatolás jelentős kiszélesítését tervezték.

Teleki a bécsi kisebbségi egyezményt nem tekintette önálló szerződésnek, csupán egy, a bécsi döntéssel kapcsolatos kiegészítő megállapodásnak, pót jegyzőkönyvnek, amely külön törvénybe iktatást nem igényel, ha már egyszer a bécsi döntés törvénybe iktatása az 1940. évi XXVI. tc.-vel megtörtént.¹³ Ez az Országos Törvénytár 1940. október 8-án kiadott 15. számában közzétett törvény azonban csupán megemlítette a magyar-német kisebbségi megállapodást tartalmazó jegyzőkönyv „jóváhagyó tudomásulvételét”, de annak szövegét nem tartalmazta, s így a végrehajtásban az nem érvényesült. Miután a román-német jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségek végrehajtásáról a román kormány 1940. november 20-án külön törvényt bocsátott ki,¹⁴ most már – közel három hónap múltán – Teleki is elkerülhetetlennek látta, hogy bizonyos lépéseket tegyenek. A kisgazdapárti ellenzékkel való gyakori külpolitikai összejátszása keretében Teleki a párt egyik német származású képviselőjétől, Klein Antaltól olyan parlamenti felszólalást rendelt meg, amelyre hivatkozva kitérhet a törvénybe iktatására vonatkozó német követelés elől. Klein vállalta e szerepet, és a képviselőházban épp ekkor folyó költségvetési vitában szenvedélyes szavakkal szólva a Volksbund horogkeresztes propagandájáról, éles támadást intézett a bécsi német kisebbségi egyezmény ellen. „Magyar szempontból azért szerencsétlen a bécsi egyezmény – mondotta mert megbontja a magyar nemzet nyilvánvaló jogi egységét, és a népcsoportot jogi személynek ismeri el; német szempontból azért, mert minket németeket egy több hátránnyal, mint előnnyel járó szellemi gettóba juttat.” Kijelentette: „Bűn volna egy ilyen egyezményt paragrafálni.” Beszédét „Isten áldd meg a magyart!” szavakkal, a magyar himnusz szavaival fejezte be – mint egy SD-jelentés megállapítja az egész Ház viharos lelkesedése mellett.¹⁵ Teleki egy szélsőjobboldali képviselőt is talált Csoór Lajos személyében arra, hogy valamennyi képviselő nevében köszönetét mondjon Klein Antalnak „a bátor kiállásért”.¹⁶ Ezután Teleki a szerződés védelmében szólalt fel.¹⁷ Mindez arra volt jó, hogy a németek előtt rámutathasson: Klein felszólalásának úgyszólván pártkülönbségre való tekintet nélkül demonstratív fogadtatása a képviselőházban lehetetlenné teszi, hogy a szerződést törvénybe iktatás végett most beterjessze. November 26-án Sztójay berlini magyar követ számjeltávirata még azt jelentette ugyan, hogy a németek ragaszkodnak a törvénybe iktatáshoz¹⁸, de a számukra kínos parlamenti jelenetek megismétlődésétől és az ügy bukásától tartva kénytelen-kelletlen mégis elfogadták a Teleki ajánlotta megoldást: a rendelet formájában való közzétételt.¹⁹ A Budapesti Közlöny1940. november 28-i számában megjelent 8490/1940. ME sz. rendeletet 30-án a Pester Lloyd is leközölte, olyan kommentárral, mely szerint ez a jegyzőkönyv a mértékadó a német kisebbség kezelése tekintetében, és azt minden vonatkozásban végre kell hajtani.²⁰ A rendelethez részletes végrehajtási utasítást később sem adtak ki; az alsóbb hatóságok ennek hiányára hivatkozva igyekeztek a szerződést – a németek nagy felháborodására – továbbra is „elszabotálni”.²¹

A bécsi szerződés rendeleti formában történt közzétételével egyidejűleg Teleki gondoskodni kívánt a volksbundista agitáció ellensúlyozásáról, amely a Német Népművelődési Egyesület megszűnése után teljesen megoldatlan volt. A miniszterelnökség ún. Társadalompolitikai Szolgálatát, amely titkos információs és propagandacélokat szolgált, ekkor szervezték át Nemzetpolitikai Szolgálat elnevezéssel, hogy hatékonyabban tölthesse be feladatát – nem utolsósorban a Volksbund elleni társadalmi akciók szervezésében. A Nemzetpolitikai Szolgálat három fő pillére a Tűzharcos Szövetség, a Fajvédelmi Szövetség és a KALOT volt. Irányítása alá tartozott egyéb társadalmi szervezetek egész sora is, amelyek közül a pángermanizmus-elleni küzdelem szempontjából figyelmet érdemel a Turáni Vadászok és a Törzsökös Magyarok szervezete.²² A miniszterelnökség titkos támogatását a németlakta területeken dolgozó magyar, illetve magyar érzelmű tisztviselők különösen kedvezően fogadták, mert eddig az volt a véleményük, hogy „nagyon elnéző a kormány a volksbundistákkal szemben, és igen gyenge”. Palotai (Polster) Gyula hartai evangélikus lelkész írta: „Mi tisztviselők ma olyan érzéssel dolgozunk itt, mintha megszállott területen élnénk. A német agitáció eredményeként az egész község a felkavart hangyabolyhoz hasonlít.”²³

A német Biztonsági Szolgálat jelentései „németellenes akciókról” tájékoztatták a német birodalom vezetőit: gátolják a Volksbund helyi csoportjainak alakulását; a leventeszervezet erőteljesen dolgozik a népi-német ifjúsági szervezkedés ellen; a papok a volksbundisták ellen prédikálnak; tovább folyik a névmagyarosítás; akadályozzák a német tannyelvű iskolák ügyét; a cenzúra nem engedi a német helységnevek használatát stb.²⁴ Dr. Steyer november 29-én külön jelentést szentelt a magyar cenzúra Volksbund-ellenes ténykedésének, s ebben rámutatott arra, hogy az a zsidókérdés tekintetében is „bilincsekbe veri” a volksbundista sajtót.²⁵

A német kormány 1940. november 26-án jegyzékben fordult a magyar kormányhoz, hogy engedélyezze német birodalmi szaktanácsadók Magyarországra küldését a Volksbund gazdasági szervezkedése támogatására. Másnap meg is érkezett Budapestre egy előkészítő bizottság, Horst Rave, a VDA gazdasági referense vezetésével, hogy dr. Heinrich Köhler, a német követségnek gazdasági ügyekkel régóta foglalkozó egyik tanácsosa közvetítésével megkezdje e kérdésben a tárgyalásokat. Ezek azonban nem vezettek eredményre. A magyar kormány november 30-i válaszjegyzékében rámutatott, hogy a bécsi egyezményben nincs szó német birodalmi szaktanácsadók beállításáról. Egy későbbi időpontban hajlandó a magyar kormány mégis megvizsgálni az ügyet, jelenleg azonban, amikor a Volksbund olyan energikus toborzóakciót folytat, a magyar közvéleményben káros visszahatásokat váltana ki a szaktanácsadók jelenléte.²⁶

Ám a németek nem hagyták ezt annyiban. December elején Budapestre érkezett Werner Lorenz, a VoMi főnöke, és Erdmannsdorff követtel együtt felkereste Csáky külügyminisztert, aki azonban sajnálattal közölte, hogy mit sem tehet, a szaktanácsadók beállításához a minisztertanács hozzájárulása szükséges, az pedig aligha fog tárgyalni az ügyről anélkül, hogy ismerné azok munkaprogramját. Lorenz készséggel megígérte a szaktanácsadók munkaprogramjának beterjesztését, s azzal távozott, hogy néhány hét múlva újra Budapestre jön a tárgyalások folytatására.²⁷

A birodalmi gazdasági szaktanácsadók kérdése nem szűken Volksbund-ügy volt, hanem része egy átfogóbb programnak, amely főleg azt célozta, hogy a „Südost” országaiban, így Magyarországon is, „a zsidó vállalatok helyébe birodalmi -, illetve népi-német vagy németbarát idegen népi – vállalatokat állítsanak, annak veszélye nélkül, hogy a birodalom számára történő szállítások fennakadást szenvednének”.²⁸ Minden alkalmat megragadtak, hogy a magyar kormányt engedékenységre bírják. A december 12-19. közt németországi látogatáson levő Hóman kultuszminiszterrel is megígértették, hogy megpróbálja Telekit rávenni a szaktanácsadók magyarországi működése engedélyezésére.²⁹

Lorenz újabb látogatását azonban elhalasztották, mert a német kormány a Romániába küldendő ún. „tancsapatok” Magyarországon való átszállítására tekintettel nem akarta „a Magyarokat nyugtalanítani”. 1941. január 11-14. közt Baschékkal Budapesten lefolytatott titkos tárgyalás során elhatározták, hogy a birodalmi szaktanácsadókat mint a VoMi szakértőit fogják a magyarországi népi-német gazdaság kiépítésének segítésére rendelkezésre bocsátani, s a Volksbund felállítandó gazdasági osztályának mezőgazdasági, ipari, hitel- és bankügyi alosztályaihoz kapcsolódva fogják kifejteni tevékenységüket. Basch a Volksbund gazdasági osztályának vezetőjévé dr. Heinrich Mühlt, helyettesévé és ügyvezetővé Kurt Gündischt nevezte ki.³⁰

A kapott figyelmeztetések ellenére a Volksbund továbbra is harcias magatartást tanúsított, annál is inkább, mert a magyar érzelmű németek a Nemzetpolitikai Szolgálat támogatására számítva ellenálltak a Volksbundba való beszervezés kísérleteinek. A volksbundisták és a velük szemben álló helybeli lakosok egyre gyakoribbá váló véres összetűzéseinek első halálos áldozata egy Stefan Mannherz nevű volksbundista volt 1940. október 19-én a Szatmár megyei Mezőpetriben. December 26-án a Fejér megyei Etyek községben a volksbundisták és KALOT-legények összeverekedése során a KALOT helybeli alelnöke, Papp Antal kapott halálos sebet.³¹ 1940. december 31-én a Pest megyei Piliscsabán a volksbundista Georg Stivik esett áldozatul az összetűzésnek. A Deutsche Zeitung 1941. január 10-i száma úgy emlékezett meg róla, mint a magyarországi németség újabb mártírjáról, akit – Mannherzcel együtt – a Herbert Norkus és Horst Wessel-féle „nemzetiszocialista mártírok” sorába helyezett.³²

A Volksbundnak az 1941. évre kiadott kalendáriuma a „mélységes boldogsággal és hálaérzettel” fogadott bécsi egyezménnyel kapcsolatban megállapítja: „1940. augusztus 30. óta Adolf Hitler, a világ minden németének vezére láthatóan is védura és oltalmazója lett a magyarországi német népcsoportnak.” Ugyanitt Georg Goldschmidtnek a népcsoport követeléseit részletező cikke is azt hirdette, hogy jogaikért Hitler kezeskedik.³³ Egyik-másik volksbundista szónok, így a mezőberényi Josef N. Schulz, igen messzemenő értelmet tulajdonított azonban a hitleri védelemnek, s egyenesen Németország fegyveres beavatkozásával fenyegette már a Volksbund ellenfeleit: „Meg vagyunk győződve – mondotta -, hogy ha az élethez való jogunkat a bécsi egyezmény dacára nem fogják tiszteletben tartani, akkor Hitler, aki a Lengyelországban lakó német népcsoport miatt fegyvert fogott, mi értünk is meg fogja azt tenni.”³⁴

Ez már sok volt az ilyen kijelentéseket külpolitikai okokból aggályosnak találó német kormánynak is. Január 23-án a VoMi kénytelen volt Kubitz SS-őrnagyot Budapestre küldeni, hogy a Volksbund vezetőségét lehűtse, és megfelelően kioktassa: „Németország sohasem fogja Magyarországot hatalmába keríteni, mert szükségesnek tartja, hogy délkeleten egy erős magyar bástya legyen. A honi németség óvakodjon attól, hogy a magyarsággal viszályba keveredjen; kerüljön minden súrlódást, mert a birodalom védelme csak annyiban áll, hogy az itteni népcsoportnak a bécsi egyezményben biztosított népi jogait és fejlődését biztosítsa. Hogy a súrlódásmentes irány meglegyen, és meg is tartassék, az erről való gondoskodás a Volksbund vezetőségének kötelessége. Magyarországnak Németország általi megszállásáról szó sem lehet, legfeljebb az itteni németek kitelepítéséről.”³⁵

A VoMi küldöttének szavai tehát a kitelepítési híresztelésekkel szembeszálló Volksbund-propaganda azon érvelése alól is kihúzta a talajt, hogy a magyarországi németséggel kapcsolatban ilyen tervek nem léteznek. Basch január 26-án, a Baranya megyei Villányban tartott beszédében már kénytelen volt ezt figyelembe venni. Kijelentette, hogy „az áttelepítés senkinek sem volt kárára, mert minden egyes ember, akinek például 30 hold földje volt valamely államban, a birodalomban 60 holdat, ha pedig egy kis kunyhója volt, akkor a birodalomban szép házat kapott”.³⁶

A Volksbundnak az önálló népi-német ifjúsági szervezet kiépítésére irányuló terveit teljesen keresztezte a honvédelmi miniszter 1941. január 19-én megjelent 70 000/1941. H. M. sz. rendelete a leventeképzésről. E rendelet ugyanis a leventeköteles korban (12-től 23 évig) levő ifjakra vonatkozóan kimondta, hogy 18 éven aluli levente csak olyan egyesületnek lehet tagja, amely iskolai felügyelet alatt működik (vallásos egyesületek, cserkészet); 18 éven felül pedig levente-elöljárójának engedélye szükséges ahhoz, hogy valamely egyesületbe beléphessen. Ez gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önálló népi-német ifjúsági szervezet kiépítését – állapította meg dr. Steyer, aki a népcsoport-vezetőség álláspontját közvetítette a németországi „illetékes helyekre”. Rámutatott, hogy a Volksbunddal ellenséges katolikus legényegyletekbe való belépésnek ugyanakkor semmi akadálya. Kifogásolta, hogy a rendelet szerint a leventék csak leventejelvényt viselhetnek, így természetesen a Volksbund-jelvényt nem, s rezignáltan jegyezte meg, hogy a népi-német leventéknek nyilván a karlendítéssel való „német köszöntést” is megtiltották. Steyer szerint a leventeegyesület az asszimiláció eszköze, mert a nem magyar leventék számára is magyar a foglalkoztatási, vezénylési nyelv, magyar ünnepélyeken, magyar istentiszteleteken kell részt venniük, s tőlük is „magyar világnézetet” követelnek meg. A leventefoglalkozások oly mértékben igénybe veszik a népi-német fiatalokat – panaszolta -, hogy nem marad idejük „népiségi munkára”.³⁷

Az 1941. február 1-én megjelent 700/1941. ME sz. új kisebbségi iskolarendelet hatályon kívül helyezte az egységes vegyes tannyelvű iskolatípust előíró 11 000/1935. ME sz. rendeletet, és lényegében visszaállította a kisebbségi népiskolák korábbi három típusát (A-, B-, C-típust), amelyet a 4800/1923. ME sz. rendelet kultuszminiszteri végrehajtási utasítása (110 478/1923. VIII. VKM sz.) alapján vezettek be. A Teleki-kormányt az indította erre a lépésre, hogy a bécsi szerződésben kötelezettséget vállalt a népi-német iskolák megteremtésére, s a tannyelv szempontjából ennek a fogalomnak a Volksbund értelmezésében legfeljebb az A-típusú iskola felelhetett meg, amely német tannyelvű, s a magyart csupán kötelező tantárgyként oktatja. A kormány az 1938-1940 közt Magyarországhoz csatolt területeken a szlovák, kárpátukrán, román kisebbségek népiskoláit már különben is – a trianoni országterületen érvényes „egységes vegyes” típustól eltérően – az 1923-as rendelet szerinti három típusnak megfelelően szervezte. A Teleki-kormány ugyanis kényszeredetten számolt azzal, hogy a visszacsatolt területeken élő, nemzetileg öntudatos kisebbségeket az egységes vegyes tannyelvű (B-típusnak megfelelő) iskola nem elégítheti ki, ezért A-típusú iskolákat is engedélyezett. Ugyanakkor, ezek ellensúlyozására a C-típust is helyreállította, amelyben a magyar tannyelv mellett a kisebbségi anyanyelv csupán kötelező tantárgy. A községekben az érdekelt szülők értekezletén elvileg szabad választást engedett a három iskolatípus között, gyakorlatilag viszont a B-, és ahol csak tehette, a C-típus érdekében vetette latba minden befolyását. Most tulajdonképpen ezt az iskolapolitikát kiterjesztette a trianoni országterület kisebbségeire is, elsősorban a népi-német mozgalom által befolyásolt német kisebbségre való tekintettel.³⁸

A német népcsoportvezetőség állásfoglalását az új kisebbségi iskolarendelettel kapcsolatban a Deutsche Zeitung 1941. február 5-i száma hozta nyilvánosságra. Kifogásolta a rendeletben meghatározott három iskolatípus közti szabad választást, s leszögezte, hogy a bécsi szerződés által megkövetelt népi-német iskola tannyelve csakis német lehet, továbbá, hogy az iskolakérdés csak az esetben lenne megoldottnak tekinthető, ha a tanítás nyelvének és a tanítás szellemének meghatározását, valamint az iskolafelügyeletet is a népcsoport autonóm jogának ismernék el.³⁹ Ezzel kapcsolatban visszautalhatunk a Deutsche Zeitung 1940. december 6-i számára, ahol Bruno Klein fejtegette, mik a népi-német iskolák kritériumai, hangoztatva, hogy a magyar kormánynak a népi-német iskolaügyet teljes egészében a Volksbundra kell bíznia.⁴⁰

Dr. Steyer egyik jelentése, amelyet annak bemutatására szentelt, „hogyan jár el a magyar cenzúra a népcsoporttal szemben”, felhívta a német birodalom vezető köreinek figyelmét többek között arra is: a Deutsche Zeitung 1941. február 5-i számában az iskolaüggyel kapcsolatos népcsoport-vezetőségi állásfoglalásból a magyar cenzúra törölte azt a megállapítást, hogy a bécsi szerződés által megkövetelt népi-német iskolában „kizárólag nemzetiszocialista szellemű nevelésről lehet szó”.⁴¹ Az iskolafelügyelet feladatát elsősorban épp az iskolák nemzetiszocialista szellemiségének ellenőrzésében látták. Megtévesztő beállítás tehát, hogy a népi-német iskolaügyi autonómia megvalósításának követelésére, illetve a Volksbund saját iskoláinak felállítására kizárólag az adott volna indítékot, hogy a kisebbségi iskolákban az anyanyelv nem érvényesült megfelelőképpen az oktatásban, s ezáltal ezek az iskolák magyarosítottak. A Volksbund iskolaügyi törekvéseit nem egyszerűen népiségvédelmi célok irányították, hanem elsősorban az, hogy a népi-német ifjúságot nemzetiszocialista nevelésben részesítsék.⁴²

Az említett Steyer-jelentés írja, hogy a magyar cenzúra törölt egy cikket a Deutsche Zeitung 1941. január 30-i számából, amelyet „a Führer és a nemzetiszocializmus győzelmének” szenteltek; továbbá, hogy általában törölt minden olyan cikket, illetve cikkrészletet, amely „zsidó-szabadkőműves politika” gyanánt jellemezte az angol-amerikai politikát.⁴³ Basch személyes képviselőjének ilyen típusú jelentései arra figyelmeztetnek, hogy a Volksbundról bármily sokat elárul is sajtója, az a magyar cenzúra konkrét beavatkozásai, illetve az annak elkerülését célzó bizonyos önkontroll, „virágnyelv” alkalmazása folytán korántsem ad teljes képet: éppen nemzetiszocializmusa és antiszemitizmusa mutatkozik meg a valóságosnál tompítottabban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!