(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

A Jugoszlávia megtámadására készülő német haderő már 1941. április 2-ától felvonulási terepként használta Magyarország területét. A volksbundisták kitörő lelkesedéssel üdvözölték a hitleri csapatok megjelenését, s ez a magyar, valamint a magyar érzelmű német lakosságban érthető megdöbbenést keltett. A legfeszültebb helyzet Sopronban alakult ki, ahol a főiskolások füttykoncerttel, fújozással válaszoltak a karlendítő és kendőt lobogtató volksbundisták „Heil Hitler!” kiáltásaira. „Hazaáruló, aki a német katonáknak integet!” – „Meg kellett volna tiltani ezeknek a büdös németeknek az átvonulást!” – „Levegőbe kellene röpíteni a német katonavonatokat” – ilyen kijelentések hallatszottak. A német jelentések szerint a rendőrség távozásra szólította fel a volksbundista tüntetőket, majd gumibotot is használt a német katonadalokat harsogó volksbundista csoportok feloszlatására; többeket előállítottak, és kihallgatásuk során megverték őket.¹

E jelenségek hivatalos német körökben nyugtalanságot keltettek, különösen Teleki Pál április 3-án hajnalban elkövetett öngyilkossága után, amelyről olyan hírek terjedtek el, hogy valójában SS-ek gyilkolták meg a miniszterelnököt. A németek aggódtak, hogy ez fennakadást okoz az együttműködésben, amelyhez a Teleki-kormány – bizonyos formai kikötések mellett – az újabb revíziós területgyarapodás fejében már hozzájárult. E sajátos helyzettel magyarázható, hogy Basch a Német Házban emlékbeszédet mondott a Volksbund ellenfeleként ismert és gyűlölt Telekiről, és valamennyi Volksbund helyi szervezetnek kötelezővé tette a róla való megemlékezést. Ez visszatetszést keltett azokban a népi-németekben, akik nem értették meg a „magasabb szempontokat”, amelyek érdekében e gesztus történt.²

Az országosan elrendelt volksbundista Teleki-emlékünnepélyek az elhunyt miniszterelnökben azt az államférfit méltatták, aki csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, s állást foglaltak azokkal a politikai erőkkel szemben, amelyek a jugoszlávokkal kötött barátsági szerződés felrúgása helyett a németekkel kötött szerződés érvényét akarták Teleki halálára hivatkozva kétségbe vonni. Az emlékünnepélyek tehát nem a súlyos dilemmába került magyar államvezetés iránti lojalitást fejezték ki, hanem a német birodalom érdekeinek rafinált eszközökkel való elősegítését szolgálták. A volksbundistákat valójában dühítette, hogy Teleki öngyilkosságát a közvélemény nagy része németellenes tiltakozásnak fogta fel; általában sokallották „az óriási felhajtást Teleki halála körül”; az április 7-i hivatalos gyászünnepélyt és temetési menetet Németország elleni nyilvánvaló tüntetésnek minősítették, s jellemzőnek tartották, hogy „Teleki gyászszalagos képei ott láthatók minden budapesti zsidó üzlet kirakatában”.³

A Hitler által előzetesen Magyarországnak ígért Bánátba német csapatok vonultak be; a bácskai német lakosság – horogkeresztes zászlódíszben – szintén német „felszabadítást” várt, s mélységes csalódásában tüntető ellenszenvvel fogadta a magyar alakulatokat. Ez a nem várt fogadtatás viszont „rendkívül idegessé” tette a magyar honvédséget: kezdték letépdesni a horogkeresztes zászlókat, bántalmazták a horogkeresztes karszalagos németeket, „csetnikek kifüstölése” címén kézigránátot dobtak a bácskai németek házaiba, vagy szétlőtték a házak tetőzetét.⁴

Az üggyel kapcsolatban Hitler 19-én magához kérette Sztójayt: „A cél az, hogy ebből a háborúból barátságunk elmélyülésével kerüljünk ki” – mondotta a magyar követnek. Energikus intézkedéseket követelt a népi-németek védelmében, de ugyanakkor azt is kijelentette, hogy „a barátság a magyar állammal fontosabb számára, mint néhány ember sorsa, akiket még mindig ki lehet telepíteni”.⁵

A délvidéki „népi-németellenes magyar atrocitások” ügyének elsimításában minden bizonnyal döntő szerepe lehetett Horthy és Hitler április 24-i találkozásának Mönichkirchenben. Ekkori megbeszélésükről eredeti feljegyzésekkel nem rendelkezünk; egyes utalásokból azonban ismeretes, hogy szó esett közöttük a Szovjetunió megtámadásáról is.⁶ Hitlernek ilyen vállalkozás küszöbén nem lehetett érdeke, hogy kiélezze a viszonyát Magyarországgal.

A jugoszláviai német népcsoportot az utóbbi években a német birodalom ügynökei azzal kecsegtették, hogy a jugoszláv állam romjain különálló Duna menti német autonóm terület fog létesülni – kiegészülve esetleg más területekkel is – a német birodalom védelme alatt. Ezekről az elgondolásokról Telekinek is lehettek bizonyos értesülései: az öngyilkossága előtti napon Apor Péter vatikáni magyar követhez intézett levelében többek közt azzal indokolta hozzájárulását a Jugoszlávia likvidálását célzó német katonai akcióban való részvételhez, hogy ha a magyar csapatok nem vonulnak be a Bácskába, a németek fognak ott berendezkedni, s ha nem vonják ki őket onnan, létrehoznak egy német államot, amely a Bácskát, Bánátot, Hunyad vármegyét és a Szászföldet, sőt talán Tolnát, Baranyát is magában foglalná.⁷ Az erdélyi szász származású Arthur Phleps SS-tábornok valóban be is nyújtott egy memorandumot a birodalmi kancelláriához, amely Hitler keleti irányú telepítési tervével szemben a délkeleti német expanziót képviselve azt javasolta, hogy az „Ostmark”-tól (Ausztria) a Nyugat- és Dél-Dunántúlon, Bácskán, Bánáton át a Szászföldig húzódó, az északi és déli szlávokat szétválasztó német gyűrű etnikai hézagait töltsék ki telepítéssel.⁸ A német kormány – már csak a magyar katonai együttműködés érdekében is – nem vette figyelembe az ilyenféle terveket, de a bácskai terület német lakossága továbbra sem adta fel a reményt, hogy helyzetük átmeneti, s álmaik előbb-utóbb megvalósulnak.⁹ Ezekben a hónapokban a bácskai német fiatalok ezrei szöktek át a honvédelmi és leventekötelezettség elől a német megszállás alatti szerb Bánátba, illetve a „független” Horvátországba, és álltak be különböző német katonai alakulatokhoz, abban a hitben, hogy majd azokkal térhetnek vissza szülőföldjük „német felszabadítására”. Az ilyen elképzeléseket a német birodalom ügynökei a hivatalos állásfoglalás ellenére sem cáfolták, ellenkezőleg: messzemenően kihasználták céljaikra, így például az SS számára megindult illegális toborzás előmozdítására.¹⁰

A magyar honvéd főparancsnokság felfigyelt a Bácskában megkezdett illegális SS-toborzásra, s a magyar kormány formálisan tiltakozott ellene. Valójában azonban úgy vélték, így legalább megszabadulnak az állhatatlan elemektől. Természetesen meg kell tőlük vonni a magyar állampolgárságot, és ki kell őket tiltani az ország területéről.¹¹ Sokkal kényesebb feladat volt a Volksbund számára az illegális SS-toborzás megkezdése júniusban az ország egyéb területein. Baschnak Himmlerrel történt megállapodása alapján 500 önkéntest kellett volna biztosítania, de csak 100-at sikerült – sportoktatói tanfolyamon való részvétel ürügyén – szabályos útlevéllel kijuttatnia a német birodalomba, mert a hatóságok egyes vidékeken a magyar állampolgárságról való lemondást tartalmazó nyilatkozatok aláírásától tették függővé az útlevélkérelmek kedvező elbírálását. A többiek meghatározott időpontokban egyénenként utaztak Budapestre, a Volksbund központi székházában gyülekeztek, és éjszakánként 50-60 fős csoportokban az SS ponyvával lefedett teherautóin csempészték ki őket.¹²

A magyarországi német népcsoport vezetősége élénken érdeklődött a Duna menti német autonóm terület tervei iránt. Úgy vélte: a dél-dunántúli és nyugat-magyarországi német településterületek a német birodalomhoz vezető korridor szerepét tölthetnék be. E felfogás szerint a német kisebbségi problémák gyökeres megoldását az jelentené, ha áttelepítés, illetve lakosságcsere útján az egész magyarországi németséget a Dunántúlra koncentrálnák, amely német védnökség alá kerülne.¹³ Az ilyen elképzelések bizonyos mértékig talajra találtak a dunántúli németségben, hiszen mint Baranya megye főispánja jelentette, a volksbundisták „állandóan híresztelik a Dunántúlnak a német birodalomba tervezett bekebelezését és a magyaroknak innét leendő erőszakos kitelepítését”, s rámutatott, hogy „a német katonaság átvonulása alkalmával sorozatosan előfordult, hogy a volksbundisták a német hadsereget a Dunántúl birtokba vételére szólították fel”.¹⁴

Hóman kifejtette májusban az autonóm területek létesítésével kapcsolatos elgondolását a németek előtt: „népi-német megyéket kell szervezni, népi-német főispánnal és népi-német közigazgatással, a következő területeken: 1. Erdélyben, 2. a Bánát nyugati részében (melyről azt reméli, hogy a keleti román rész kivételével Magyarország fogja megkapni), 3. Nyugat-Bácskában, 4. a baranyai szögletben és az ehhez északról csatlakozó területen. E területek más nemzetiségi beékelődéseit lehetőség szerint Magyarországon belül kell kicserélni úgy, hogy megközelítően homogén területek jöjjenek létre.” Mint Hóman kijelentette, reméli, hogy e tervének a kormányt és Horthyt is meg tudja nyerni.¹⁵

Német részről azonban nem reagáltak Hóman tervére. A népi-német megyék ugyanis nem szüntetnék meg, hanem konzerválnák a hazai németség területi széttagoltságát, míg a Volksbund terve szerint a hazai németséget a Dunántúlra tömörítenék. Ez az országrésznyi nagyságú, egységes népi-német önkormányzati terület sem állna elszigetelten, hanem – korridor-szerepének megfelelően – egyfelől a Bácska-Bánát, másfelől az „Ostmark” németségével állna összeköttetésben.

A délvidéki területgyarapodás mintegy 150 000 – német adatok szerint 173 000 – fővel szaporította a magyarországi németek számát. Egyes német jelentések szerint bizonyos magyar köröket annyira aggasztotta ez a számbeli megerősödés, hogy a német politikai befolyás túlzott megnövekedésétől tartottak, és úgy vélték, helyesebb, ha a magyar kormány egyelőre nem sürgeti a szintén erősen németlakta Bánát magyar kézre engedését.¹⁶

Ezt az aggodalmat alátámasztották az 1941 februárjában végrehajtott népszámlálás eredményei. Baschsal a miniszterelnökség egy vele rendszeresen összejátszó magas rangú tisztviselője – a legszigorúbb titoktartás feltételével – közölte, hogy a magyar kormány nem meri közzétenni a népszámlálásnak a német kisebbségre Vonatkozó eredményeit, mert „740 000 személyt számláltak, aki magát német nemzetiségűnek vallotta, az anyanyelvet tudakoló kérdésre pedig még nagyobb számú személy, mégpedig 950 000 jelölte meg a német nyelvet”. Basch kötelességének érezte, hogy ezt az értesülését Steyer közvetítésével a Külügyi Hivatal tudomására hozza, ahol azt Martin Luther helyettes államtitkár 1941. június 19-én feljegyzésben rögzítette. Mint hozzátette: „a népszámlálás eredménye most hatásosan bizonyítja, hogy a magyarországi németség disszimilációja nem sejtett méreteket ölt”, s hogy a magyar kormány számára „a németség tényleges számának közlése elviselhetetlen”.¹⁷

A német Külügyi Hivatal nem kételkedett tehát a magyar miniszterelnökségről származó titkos információ adatainak hitelességében. Idevonatkozó speciális tudományos kutatás híján ezeket az adatokat csak mechanikusan szembesíthetjük a népszámlálás 1943-ban hivatalosan közzétett „ideiglenes, nem végleges” eredményeivel, amelyek azonban már a délvidéki területeken – 1941. október 10-én – megtartott népszámlálás adatait is magukban foglalják. Ezek Magyarország népességének nemzetiség szerinti megoszlásában 533 045 németet tüntetnek fel, az összlakosság 3,6 százalékát; míg az anyanyelv szerinti megoszlásban 719 762 a németek száma, ami 4,9 százalékot jelent.¹⁸ Az 1941. évi népszámlálásnak csak a felszabadulás után, 1947-ben közzétett végleges eredményei szerint – a Délvidéket is magában foglaló megnagyobbodott országterületen – 658 928 volt a német anyanyelvűek és 495 850 a német nemzetiségűek száma. (Az országgyarapodások előtti, trianoni országterület viszonylatában 477 057, illetve 303 419.)¹⁹

Ha figyelmen kívül hagyjuk a Basch által szerzett információ bizonyítatlan adatait a népszámlálási eredményről – amelyet a német Külügyi Hivatal nagy disszimilációs sikerként könyvelt el -, a hivatalosan közzétett adatok alapján, az anyanyelvi statisztikát tekintve, legfeljebb az asszimilációs folyamat lefékeződése állapítható meg. A német anyanyelvet vallók 75,25 százaléka (a trianoni országterületen 63,6 százaléka) vallotta magát egyben német nemzetiségűnek is. Ezt az arányt, a Volksbund disszimilációs törekvései miatt, magyar politikai körök aggasztónak találták, jóllehet az öntudatos németek nagy többsége – minden volksbundista befolyás ellenére – a magyarországi németség és nem a nemet nép magyarországi „népcsoportja” tagjaként vallotta magát németnek. A további fejlemények szempontjából is tragikus körülmény, hogy a magyar politika nem segítette elő megfelelően a német érzelmű, de nem náci németek elhatárolódását, nem tette lehetővé szilárdan magyar talajon álló, de kifejezetten német jellegű önálló szervezkedését. Ezért a német nemzetiségi öntudata mellett is feltétlenül államhű tömeg többnyire passzivitásban maradt, nem lehetett olyan értelemben magyar érzelmű, ahogyan a már többé-kevésbé asszimilálódottak.

A Volksbund is végrehajtotta a német népcsoportra vonatkozó saját „népszámlálását”, s annak anyagát Bécsbe juttatta a Wilfried Krallert vezetése alatt álló, délkelet-európai sajtószolgálatnak álcázott információs központhoz.²⁰ E népszámlálás – szintén „nem végleges” – eredménye a népcsoportszervezet sajtója és általában a német népiségi sajtó útján vált ismeretessé, amely hamarosan 1 250 000 magyarországi németről kezdett írni (a Magyarországhoz csatolt délvidéki területek németségét is beleértve). Hangsúlyozta ezzel kapcsolatban, hogy az ismételt területgyarapodások nyomán a magyarországi német népcsoport immár a „Südostraum” legnagyobb népcsoportjává lett. Az 1944 augusztusában lezárt „állományfelvétel” végleges eredménye 1 314 410 népi-német.²¹

A túlzásokat leszámítva is jelentős számbeli növekedésen kívül nagyon fontos minőségi hatással járt a bácskai németek bekapcsolódása a magyarországi német népcsoportba. A jugoszláv uralom évei alatt a bácskai németek a szervezettség magas fokára jutottak. Hasonlóval a magyarországi németség először akkor találkozott, amikor az észak-erdélyi németek kapcsolódtak be viharos lendülettel a magyarországi népi-német mozgalomba. Az erdélyi és bácskai, szélsőségesebben radikális nemzetiszocialista népi-németek együttesen már olyan erőt képviseltek a népcsoporton belül, amellyel Baschnak számolnia kellett, úgyszintén erőszakos vetélytársaival, az erdélyi Schönbornnal és a bácskai Spreitzerrel.²²

A budapesti nemzetközi vásár megnyitására a német birodalom képviseletében május 1-én a fővárosba érkezett Baldur von Schirach, Bécs város birodalmi helytartója. Látogatást tett Baschnál a Német Házban, és felvetette: itt az ideje, hogy a Volksbund német nemzetiszocialista párttá alakuljon át, amely a német birodalmi NSDAP-vel lenne azonos.²³ A népcsoportvezető ezzel kapcsolatban feltehetően arra utalt, hogy a háború tartamára külpolitikai okokból kötve van a keze. Wilhelm Zimmermann május 22-én Felsőnána községben (Tolna m.) mondott beszédéből kiderül: a vidéki szervezeteket e kérdésről úgy informálták, hogy „a VDU mostani formájában nem végleges; a háború után más szervezetet fognak alakítani”.²⁴

A Volksbund taglétszáma az 1940. októberi 53 000-ről 1941 tavaszáig 97 000-re, helyi csoportjainak száma 167-ről 410-re emelkedett.²⁵ A Jugoszlávia elleni hadjárat időszakában újabb nagyarányú beáramlás jelei mutatkoztak, Basch azonban ezt konjunkturális jelenségnek ítélve, időleges tagfelvételi zárlatot rendelt el: „a Volksbundban csak öntudatos nemzetiszocialista népi-németekre van szükség”. Tagfelvételt egyelőre csak azokban a községeikben engedélyezett, amelyekben eddig még nem alakult Volksbund helyi csoport.²⁶

A Volksbund térhódításában nagy szerepet játszott szociális demagógiája. „Németországban ma már nincs elnyomó és elnyomott, csak német” – hirdették a Volksbund propagandistái, akik, ha kellett, látványosan támogatták a német napszámosok bérköveteléseit, ugyanakkor olcsó műtrágya juttatásával igyekeztek megnyerni a német gazdákat; s előre beharangozták a létesítendő – minden népi-németre kiterjedő – átfogó szociális intézmény, a Német Népsegély áldásait.²⁷ A Volksbund jogvédő csoportja nagy buzgalommal végezte az egyéni sérelmek felvételét, amelyek alapján Basch sorszámozott panaszok százait juttatta el a magyar kormányhoz, de ugyanakkor – Steyer közvetítésével – a német birodalmi Belügyminisztériumhoz is.²⁸

A főváros környékének német falvaiban az SZDP megpróbálta a volksbundistákkal szemben összefogni német nemzetiségű, illetve származású tagjait; e célból május 18-án Budaörsön megbeszélést tartott az e községekből megjelentekkel. Az SZDP pozíciói azonban még olyan helyen is kilátástalanná váltak, mint a korábban viszonylag erős szociáldemokrata szervezettel rendelkező Soroksár, ahol a helybeli párt-végrehajtóbizottság jelentése szerint most „volksbund, nyilas és mindenféle politikai fajzat dühöng”, s ezért a pártközpont egyetértésével nem is kívánnak indulni a rövidesen kiírásra kerülő községi választásokon.²⁹

A Volksbund taglétszámának igen jelentős gyarapodása volt várható a „Schwäbisch-Deutscher Kulturbund” bácskai, öntudatos nemzetiszocialista tagjainak bekapcsolódásától. A bácskai Kulturbundnak a Volksbund keretei közé való beillesztésére a tárgyalások már május közepén megindultak, amikor Basch és Goldschmidt Spreitzerrel Újvidéken folytatott megbeszélést. Minthogy azonban a Kulturbund a nemzetiszocialista szervezettség magasabb fokán állt, mint a Volksbund, s a szervezeti egyesítés nem járhatott a már eddig elért „eredmények” feladásával, a Volksbundot viszont az adott körülmények között nem lehetett egyhamar a Kulturbund szintjére emelni, a pünkösdre tervezett ünnepélyes egyesítést későbbre halasztották.³⁰

Bárdossy – Teleki utóda a miniszterelnöki székben – kezdetben meglehetős határozottsággal lépett fel a Volksbunddal szemben, olyannyira, hogy Basch a legsúlyosabb következményektől, esetleg a Volksbund betiltásától félt arra az esetre, ha kiderül, hogy a kormány hozzájárulása nélkül titokban máris német birodalmi szaktanácsadók irányítják gazdasági szervezkedését. Ismételt sürgetéseire, melyek során hangsúlyozta, hogy a magyarországi német népcsoport jogállása a bécsi szerződés ellenére egészen más, mint a szlovákiai, romániai, horvátországi népcsoporté, a VoMi utasítására a tanácsadók a Volksbund veszélyeztetésének elkerülésére 1941. május elején kiköltöztek a Német Házból, és ezentúl a Mercur Bank (Gróf Tisza István u. 3. [ma: József Attila u.]) épületéből irányították a Volksbund gazdasági tevékenységét.³¹ Goldschmidt helyettes népcsoportvezetőnek a magyar gazdaság elzsidósodásáról írt cikke a Deutsche Zeitung 1941. június 15-i számában jelezte, milyen irányban tervezi a Volksbund a népcsoport gazdasági előretörését.³² Gröndahl, az egyik német birodalmi szaktanácsadó csak néhány nappal előbb jelentette, hogy a magyar gazdasági vállalatoknál dolgozó népi-németek számát növelni kell a zsidók kiszorítása révén, mert a német gazdasági érdekek szempontjából a legnagyobb jelentősége van az öntudatos németek beépülésének a magyar gazdaságba.³³

Basch 1941. május 12-én, a Volksbund első (óbudai) óvodájának megnyitásán mondott beszédében kifejezte azt a reményét, hogy „a hivatalos szervek álláspontja a hazai német kisebbséggel szemben rövid időn belül gyökeresen meg fog változni”.³⁴ A népi-német óvodák és iskolák követeléséhez népi-német pedagógusok igénye társult; mint Wilhelm Zimmermann említett felsőnánai beszédéből tudjuk, a Volksbund országosan mintegy 200 „nem német érzelmű” tanító leváltását akarta egyúttal elérni.³⁵

A Volksbund számára nagy jelentőségű volt, hogy átvehette a bácskai németség iskoláit, amelyek fenntartásáról a Német Iskolaalapítvány (Deutsche Schulstiftung) gondoskodott. Ennek elnöke, dr. Georg Grassl, 1941. június 6-án Basch népcsoportvezetőre ruházta át tisztségét.³⁶ A Volksbund most már a trianoni országterületen is mielőbb saját kezelésű iskolákkal kívánt rendelkezni, főleg olyan „veszélyeztetett” községekben, ahol erős az elmagyarosodás. Bár német felfogás szerint a bécsi szerződés alapján erre minden további nélkül jogosult, a magyar kormány álláspontjának kényszerűen engedve, a Volksbund a magánosok és társulatok (egyesületek) iskolafenntartási jogát szabályozó 1868: XXXVIII. tc. 16. §-ára, valamint az 1868: XLIV. tc. 26. §-ára hivatkozva nyújtotta be kérvényét 1941. június 13-án 23 saját létesítésű iskolára.³⁷

Június 22-én a német haderő megtámadta a Szovjetuniót. Basch Berlinbe utazott – erről közelebbit nem tudunk -, ezalatt helyettese, Goldschmidt, egy népi-német szabadcsapat felállításáról tárgyalt Henry Esppel, az NSDAP AO magyarországi csoportja vezetőjével és Freyer professzorral, a budapesti Német Tudományos Intézet igazgatójával. A nyilasok is szabadcsapat felállítására készültek. Ekkor ugyanis még arról volt szó, hogy a magyar kormány csak szabadcsapatokba szerveződő önkéntesek küldésével támogatja a szovjetellenes hadjáratot. Erdmannsdorff követ azonban idejében jelezte, hogy a terv túlhaladott; a magyar kormány 26-án délelőtt elrendelte a mozgósítást.³⁸ A Berlinből ekkor hazaérkező Bascht Bárdossy azonnal fogadta, s megígérte neki, hogy lehetőség szerint teljesíteni fogja a Volksbund kívánságait.³⁹ A német birodalmi szaktanácsadók működésének engedélyezését sürgető német jegyzékre azonban éppen ezen a napon elutasító választ adott: magyar részről is tudnak megfelelő szakembereket a Volksbund rendelkezésére bocsátani.⁴⁰

Ennek az elutasító válasznak döntő szerepe lehetett abban, hogy Basch ismételt figyelmeztetései alapján, amelyek a bécsi szerződés elégtelenségére mindig nagy nyomatékkal mutattak rá, Lorenz, a VoMi főnöke és Ribbentrop megbeszélésén szóba került egy esetleges új, hatékonyabb „népcsoportegyezmény” kidolgoztatásának legnagyobb titoktartással kezelendő terve.⁴¹

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

1940 decembere óta intenzíven folytak az országban a tízévenként esedékes népszámlálás előkészületei. Ez arra késztette a Volksbundot, hogy propagandájában különösen hangsúlyozza a magyaroktól való faji elkülönülés szükségességét és a német népközösséghez tartozás faji alapját. A december 8-i mezőberényi gyűlés egyik szónoka Mathias Vogel a népi-németek faji elkülönülésének „értelmét” így magyarázta: „Ha egy nép elfelejti a nyelvét, azt még újra megtanulhatja, ha gazdasági élete csődbe jut, azt újjáépítheti, de ha vére összekeveredik másokkal, azon még a nagy Isten sem segíthet. Vigyázni kell arra – mondotta -, hogy a magyarokkal ne keveredjenek össze. Ha a vér tiszta marad, akkor nincs a világnak az a hatalma, amely valakit elválaszthatna a német népközösségtől.”¹ Ugyancsak a német faji elkülönülést hirdette dr. Karl Steiner a Baranya megyei Kozármislény községben 1941. január 6-án tartott beszédében: „Ne tegyük azt, hogy gyermekeinket magyar emberhez adjuk feleségül vagy vőül. Német fiú csak német lányt vegyen feleségül. Ne keverjük össze vérünket más nemzetiség vérével. Minden csepp német vérért kár, ami belőlünk elvész.”² Ugyanezen a napon dr. Jakob Zumpft a Somogy megyei Almáskeresztúr községben az elmagyarosodott németekről szólt: „Sokan elfelejtették apáik nyelvét és dalait. Egyesek már azt híresztelik magukról, hogy ők magyarok. Ez azonban nem igaz, mert az a föld, amelyen él, német föld, abban németek csontja nyugszik. Vannak egyesek, akik azt mondják, hogy ők magyar kenyeret esznek: ez sem igaz, mert német földön csak német kenyeret ehet.”³ Idézhetnénk még számos megnyilatkozást arról, hogy ahol németek élnek, az német élettér; ott csak német beszédnek, német óvodáknak és iskoláknak, német papnak, jegyzőnek, tanítónak, német gazdasági és egyéb szervezeteknek lehet helye. A Volksbund-ellenes magyar propagandával szemben, amely felhasználta a német birodalomnak a külföldi németek hazatelepítésére vonatkozó terveit, válaszul a zsidóknak az egész országból, a magyaroknak pedig a német településterületekről való kiűzésével fenyegetődztek.⁴

Kelet- és Közép-Európa nemzetiségi problémáktól különösen terhes országaiban valamennyi „államalkotó nép” (Staatsvolk) arra törekedett, hogy fokozatosan minél inkább asszimilálja nemzetiségeit. Egy-egy „jól sikerült” statisztikai „eredmény” megfelelő alapul szolgálhatott a nemzetiségi jogok korlátozásához (nem utolsósorban az anyanyelvi iskoláztatásban), a tíz év múlva esedékes újabb népszámlálásig, mint következő „előrelépési” lehetőségig. Nem kétséges, hogy e szempontból a magyarországi népszámlálások sem jelentettek kivételt. Bizonyára nem légből kapott az az indiszkréció folytán utóbb Basch tudomására jutott adat, amely szerint az 1941. évi népszámlálást is eredetileg jelentős asszimilációs továbblépésnek szánták volna.⁵ A körülmények azonban 1941- re megváltoztak. Ennél a népszámlálásnál a magyar kormány már egy erős – a Volksbund által képviselt és a német birodalom által támogatott – disszimilációs törekvéssel került szembe. A többi nemzetiség tekintetében is bizonyos visszafogottságra kényszerültek a magyar asszimilációs törekvések, hiszen a területgyarapodások révén erős nemzeti öntudatú kisebbségi tömegek kerültek az országba. Szlovákia és Románia sajtója és diplomáciája buzgón és nagy hangerővel használta ki a magyar uralom alá jutott „népcsoportjuk” minden jogos vagy annak állított sérelmét. De a német nemzetiség tekintetében 1941 elején úgy látszott, nem az a kérdés, mekkora előrelépés történhet az asszimilálás terén, hanem hogy nem forognak-e veszélyben a korábbi évtizedek asszimilációs eredményei.

Disszimilációra leginkább ott kerülhetett sor, ahol nyílt pressziót alkalmaztak az asszimiláció érdekében, s így ennek megfelelően csak felszínes lehetett. Igazi aggodalmat nem ez keltett, hanem hogy a Volksbund a magukat már magyarnak érző és valló, tartósan asszimilálódottak tömegeit is származásuk alapján a német nemzetiséghez akarja disszimilálni. Egy disszimilációs népszámlálási siker kétségtelen következményeként várható lett volna a német népi elkülönülés (mint találóan mondani szokták: állam az államban) tendenciájának realizálódása minden vonalon. Így a német kisebbségi iskoláknak teljes mértékben a Volksbund kezébe jutása, a népi-német ifjúság egységes nemzetiszocialista nevelésének megvalósítása, katonai előképzésük és tényleges katonai szolgálatuk függetlenítése a leventeszervezettől és a honvédségtől és a német birodalmi hatalmi politika érdekei szolgálatába állítása; az államapparátus, a tábornoki kar német származású tagjainak disszimilálásával az államvezetés német befolyás alá helyezése.

A tartós beolvadás részint a természetes asszimiláció spontán következménye, részint céltudatos, de nem nyíltan, hanem burkoltan (pl. az iskolapolitikában) alkalmazott asszimilációs módszerek eredménye volt. Ezek nem nevezhetők erőszakos módszereknek, de mindenesetre erősen befolyásoló hatásúak voltak, egyrészt azáltal, hogy nem biztosítottak megfelelő feltételeket a nemzetiség ápolásához, másrészt, hogy bizonyos lehetőségeket (továbbtanulás, közszolgálatban való elhelyezkedés stb.) csak azok előtt nyitottak meg, akik hajlandók voltak asszimilálódni. A nemzetiségek feltörekvő rétegei ezt a mesterséges (nem spontán), de nem erőszakos, számukra pedig előnyös asszimilációt igen nagy számban önként vállalták. A Volksbund által képviselt és a német birodalom által támogatott disszimilációs politika nem ismerte el a természetes és az önkéntes asszimilációt sem.

Míg a magyarosodási folyamat meglehetősen bonyolult jelenség tehát, amelyben természetes fejlődés mesterséges törekvések eredményeivel együtt jelentkezik, olyan szövevényként, melynek szálai nem egykönnyen választhatók széjjel, s amelyből természetesség, önkéntesség, nyílt erőszak és burkolt befolyás arányaira csak nagyon hozzávetőlegesen lehet következtetni – addig a magyarországi németek ekkor meghirdetett disszimilációja eléggé egyértelmű. Nem természetes folyamat, még csak nem is a nemzeti öntudat mesterséges felébresztése, mint a Volksbildungsverein idején, hanem a már befejezett asszimiláció tartós eredményeinek erőszakos megtámadása. Az önként disszimilálódók részint olyanok, akiket erőszakosan magyarosítottak, és valójában nem asszimilálódtak, részint olyanok, akik a német propaganda hatása alá kerülve, több előnyt reméltek maguk számára a német származásukból, mint amennyit eddig annak alapján élveztek, hogy magukat magyarnak vallották. A Volksbund nem érte be az önkéntes disszimilánsok néhány tízezerre becsülhető körével, hanem akaratuktól függetlenül, származásuk alapján, imperatív módon akart százezreket „kiparancsolni a magyarságból”.

A faji megalapozottságú náci német nemzetfogalom szembekerült a korabeli magyar nemzetfogalommal, amely nem a származást tekintette a nemzethez tartozás alapvető kritériumának, hanem a nemzeti célokkal való felfogásbeli és érzelmi azonosulást, amelyet külsőleg a nyelvi asszimiláció „hitelesít”. Az egyén nemzetisége meghatározásában Magyarországon eddig kizárólagos szerepet játszó „anyanyelv” német felfogás szerint „az ősök nyelve”, tehát nyelvi asszimilálódás esetén a leszármazás a döntő. Magyar felfogás szerint az anyanyelv a származástól függetleníthető kritérium: „az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall, és a legjobban és a legszívesebben beszél”. A disszimilációs veszély jegyében sorra kerülő népszámlálás alkalmával joggal lehetett attól tartani, hogy ha – mint 1880 óta minden magyarországi népszámláláson – kizárólag az anyanyelvre vonatkozóan feltett kérdésre adott válasz határozza meg az egyén nemzetiségét, akkor ez a körülmény – az anyanyelv fogalmának magyar érdekű hivatalos meghatározása ellenére – a disszimilációs törekvésnek kedvez. Ezért annak megelőzésére, hogy a már magyar érzelműeket a leszármazásra utaló anyanyelv alapján a disszimilációs politika elhódíthassa, az 1941. évi népszámlálás kérdőíveire egy további, a nemzetiség szubjektív megvallását igénylő kérdőpontot vettek fel: „minden befolyástól menten, és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát”.⁶

A nemzetiség kifejezetten szubjektív állásfoglalást igénylő kérdőpontjának beiktatása az objektív kritériumnak tekintett anyanyelvi kérdőpont mellé, az 1941-es Magyarországon a magyar uralkodó körök értelmezése szerint lényegében annyit jelentett, hogy aki magát német anyanyelvűnek vallotta, az a nemzetiségi kérdőpontra adott válaszával tulajdonképpen amellett szavazott, hogy nemzetiségi jogainak biztosítására a magyar államot tartja-e illetékesnek, vagy pedig mint az össznémetség magyarországi népcsoportjának tagja a nemzetiségi jogvédelemnek a német birodalom és a Volksbund által alkalmazott formájában akar részesülni. A népszámlálási kérdőív 15. pontjára („nemzetisége”) adott választ ilyen értelemben a magyar hazához való hűség fenntartásának vagy elutasításának fogták fel. E kategorikusan merev álláspont helytelen voltára és súlyos következményeire még visszatérünk.

A népszámlálással kapcsolatban a nemzetiség megvallásának e sajátosan értelmezett jelentőségére nem annyira a szükségképpen óvatos hivatalos felvilágosítások figyelmeztették a német lakosságot, mint inkább a Nemzetpolitikai Szolgálat hírverése a német birodalom által végrehajtandó kitelepítés körül. Oly módon igyekeztek visszatartani a német anyanyelvűeket attól, hogy magukat német nemzetiségűnek is vallják, hogy e híresztelések révén figyelmeztették őket: ha a német birodalom a magyarországi németséggel kapcsolatban is felveti a hazatelepítés kérdését, akkor szülőföldjük és itteni javaik elhagyásától csak azok mentesülnek, akik – a politikai nemzetfogalomnak megfelelően – magyarnak vallották magukat.

„A népszámlálással kapcsolatosan propaganda folyik, s ez a propaganda a kitelepítés hírét terjeszti. A propaganda irányítói elfelejtik, hogy a német népcsoport Magyarországon egy százmilliós nemzetnek önálló életet élő része” – mondotta Jakob Brandt február 9-én a Csanád-Arad-Torontál megyei Kübekháza és Újszentiván községben.⁷ Bátran vallják magukat ne csak német anyanyelvűeknek, hanem német nemzetiségűeknek is, hirdette Basch is a Komárom-Esztergom megyei Dorog, Tát, Csolnok községekben.⁸ A Volksbund sajtója – míg Teleki el nem tiltotta a népszámlálással kapcsolatos propagandától – arra szólított fel, hogy a német származásúak német anyanyelvűnek és német nemzetiségűnek vallják magukat akkor is, ha esetleg már kevéssé vagy egyáltalán nem tudnak németül.⁹

A népszámlálás alkalmával űzött volksbundista propaganda a kitelepítési híreszteléseket teljes egészükben nem cáfolhatta, csupán a kitelepítés valószínűségét vonta kétségbe, de azt is csak úgy, hogy a Führer parancsa iránti feltétlen engedelmesség szellemét se csorbítsa. Ezért inkább az esetleges áttelepítés előnyeit ecsetelgette nagy szociális demagógiával. Ugyanakkor igyekezett megfélemlíteni azokat, akik német létükre magyar nemzetiségűnek vallanák magukat. Így például a Veszprém megyei Ajkarendek községben is híresztelték, hogy „ki magyarnak vallja magát, azt Erdélybe telepítik, helyükre más vidékről hoznak majd németeket, és a Dunántúlt Németországhoz fogják csatolni”. A jelentések szerint „a magukat magyarnak vallók házait és földjeit a Volksbund-tagok maguk között már felosztják, és kijelölik, hogy melyik magyarnak háza kié lesz, ha majd abból annak el kell költöznie”.¹⁰ A Baranya megyei Majs községből is jelentették azt a volksbundista híresztelést, hogy „a Dunántúlt Németországhoz csatolják, s aki a népszámláláskor magyarnak vallja magát, azt Erdélybe telepítik”. Itt is, de a Pest környéki németlakta községekben is azt híresztelték, hogy internálják, illetve kényszermunkára küldik azokat a magyar érzelmű németeket, akik magyarnak vallják magukat. Ezt az egyik verzió szerint a népszámlálás után Magyarországot megszálló német csapatok fogják végrehajtani, a másik verzió szerint a háború után fogja a győztes német birodalom a magyarországi népszámlálás számlálólapjait megvizsgáltatni, és az eljárást ezen népárulók ellen megindíttatni.¹¹

Az 1941. február 1-15. közt végrehajtott népszámlálás eredményei csak később váltak ismeretessé, így azokról majd ott szólunk. A Volksbund vezetősége eleve azt az álláspontot foglalta el, hogy a német népi állomány felmérésére egyedül ő jogosult, s a hivatalos népszámlálás eredményeit nem ismeri el.¹²

A Volksbund-apparátus a népszámlálás két hete alatt teljes permanenciában volt, hogy megfelelőképpen érvényesíthesse disszimilációs törekvéseit, azonnal felléphessen az ezeket keresztező „visszaélésekkel” szemben. Ekkor alakult meg a budapesti Német Házban a népi-német képviselők hivatala (Amt der volksdeutschen Abgeordneten), a később is fontos szerepet játszott népi-német panaszhivatal.¹³

Három volksbundista képviselő – Mühl, Brandt és Keintzel – a népszámlálással kapcsolatos panaszok ügyében kihallgatást kért a miniszterelnöktől. Teleki február 12-én ingerülten fogadta őket: „Panaszok? Nekem van okom önökre panaszkodni! A német népcsoport magatartása sok tekintetben kifogásolható. Úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy lojalitásra van kötelezve, de minden mást tesz, csak a lojalitásnak nincs nyoma sem. Ellenkezőleg: illojális!” Arról is szólt, hogy „az, amit a Deutsche Zeitung ír, egyszerűen felháborító. Ismételten kézbe vettem, de olvasása közben elfogott a méreg, széttéptem, s a sarokba vágtam”. Ezek után Keintzel a népszámlálással kapcsolatos panaszokat előadva, a sérelmesnek tartott 70 000/1940. HM sz. Leventerendeletre is kitért: „lehetetlenné teszi számunkra, hogy ifjúságunkat szándékunk szerint neveljük”. Teleki kilátásba helyezett egy enyhítő jellegű kiegészítő rendeletet, de amikor Keintzel azt javasolta, hogy – mint Romániában – a német ifjúság katonai előképzését engedjék át a népcsoport-vezetőségnek, Teleki újból dühbe gurult: „Ja, arról egyáltalán szó sem lehet. Romániában az egy más dolog: Magyarországon ő ilyesmit nem tűrne el.” Amikor azután Keintzel a 700/1941. ME sz. iskolarendeletre tért rá, Teleki megelégelte a dolgot és véget vetett a kihallgatásnak.¹⁴ A népszámlálás heteiben űzött volksbundista propagandában ugyanis február 9-én Mühl a Tolna megyei Bátaapáti községben mondott beszédében hiányolta, hogy „nincs meg az iskolák feletti felügyeleti joguk. Márpedig ők felügyelni akarnak arra, hogy a német gyermekek német lelkületű népi oktatást kapjanak.” Hogy ezen mit kell érteni, Franz Jankovich világította meg igen kifejezően a Baranya megyei Szőkéd községben még február 2-án: „A német iskolásgyermeknek felesleges azt tudni, hogy ki volt Arany János és Petőfi Sándor. Azt kell megtanulniuk, hogy ki volt Schiller, Goethe, Kant és Beethoven.”¹⁵

A volksbundista képviselők miniszterelnöki audienciájának napján nyílt meg a budapesti tudományegyetem Német Tudományos Intézete (Deutsches Wissenschaftliches Institut) az Apponyi tér (ma: Felszabadulás tér) 1. szám alatt. Vezetője, dr. Hans Freyer már évek óta vendégprofesszorként működött a budapesti egyetemen; főmunkatársai, dr. Ernst Häckel és dr. Walter Sohurig szintén régi ismert tagjai a Magyarországon élő birodalmi németek nemzetiszocialista pártszervezetének. Az intézet, amely Szegeden, Kassán, Debrecenben, Kolozsvárott, Győrben és Pécsett fiókokat is létesített, a Volksbund disszimilációs propagandájának „tudományos” alátámasztását szolgálta. Összefogta és irányította a magyarországi németségre vonatkozó kutatásokat, s közvetítette a különböző német birodalmi népiségi kutatóintézetek és szervezetek (pl. a DAI, illetve a VDA) instrukcióit és megbízásait. Fontos feladata volt, hogy számba vegye a német származásúakat, kimutassa a települések és városok német eredetét, és regisztrálja a magyarországi német kultúrteljesítményeket. Az intézet sajtóosztálya egyrészt a német birodalmi, illetve össznémet sajtót volt hivatva ellátni a magyarországi németségre vonatkozó „tudományos” adatokkal és anyagokkal, másrészt felügyelt a magyarországi német sajtó tartalmára. Munkatársai és levelezői nagy részét az intézet a volksbundista népiségkutatók sorából választotta. A birodalmi németek és a népi-németek kapcsolatának elmélyítése, együttműködésük előmozdítása az intézet alapvető fontosságú célkitűzése volt.¹⁶

A Volksbund által megindított „népiségi harc” megosztotta és szembefordította egymással a német lakosságú falvak társadalmát, amit az is mutatott, hogy a farsang alkalmával ezúttal mindenütt külön bálokat rendeztek a „bundások” és a „rongyosok”. A „bundás” a bundos, azaz volksbundista megjelölésből származik, míg a „rongyos” jelzővel a volksbundisták illették a magyar érzelmű német lakosságot. E gúnynevek tehát nem a vagyoni különbségekre utalnak, mint egyesek gondolják,¹⁷ hiszen ekkor még az volt a helyzet, hogy éppen a szegényebb réteget tudta a Volksbund beszervezni, míg a tehetősebb réteg idegenkedett attól. A dr. Mühl által ekkortájt indított német tejszövetkezeti szervezkedés, amely a felvásárolt tej minden literje után 3 fillér felárat ígért, kezdte csak meg a jómódú és mohó gazdaréteg nagyobb arányú becsalogatását. Ekkor vásárolta meg a Volksbund – a különálló népi-német szövetkezetek pénzügyi támogatására – a Pécsváradi Takarékpénztár és Bank Rt. részvényeit. Ily módon függetlenítette a német gazdák hitelellátását a magyar pénzintézetektől, amelyek ugyanis a volksbundisták hiteleit gyakran felmondták. Az 1941. március 20-i közgyűlés az igazgatóság élére beválasztotta dr. Heinrich Mühlt, dr. Konrad Mischungot, dr. Viktor Gussmant és Aurel Dornert, az egyetlen bankszakembert. Az igazgatóság többi tagja és a felügyelő bizottság tagjai a Volksbund helyi szervezeteinek vezetői sorából kerültek ki.¹⁸

E fejlemények hátterében már ott álltak a német birodalmi gazdasági szaktanácsadók, akik 1941 márciusában – a legkülönbözőbb címeken kérve útlevelet, vízumot, tartózkodási engedélyt – Magyarországra érkeztek anélkül, hogy bevárták volna a magyar kormány válaszát a működésük engedélyezését ismét sürgető március 29-i jegyzékre. Dr. Hermann Wagener a Volksbund gazdasági osztályának mezőgazdasági, Otto Gröndahl az ipari, Max Glöckner pedig hitelügyi alosztályának vezetésére kapott titkos megbízatást. Ennek ellátásához mintegy 20 főnyi segédszemélyzetet hoztak magukkal Németországból. Basch népcsoportvezető egyetértett a VoMi intézkedésével, és örömmel üdvözölte a német birodalmi szaktanácsadók beállítását, mert a nagyszabású tervekhez saját kádereiből nem tudott megfelelő szakembereket biztosítani.¹⁹

Basch tárgyalásai, amelyeket – Matolcsy Mátyás közvetítésével – Ruszkay Jenővel és Vágó Pállal január óta folytatott, végül a német Biztonsági Szolgálat befolyását is latba vetve 1941. március elején sikerrel végződtek: a Nyilaskeresztes Párt felszámolta német alosztályát, és elállt külön német tagozatok létesítésétől a pártszervezeteknél.²⁰ A volksbundista és nyilas viszony „tisztázása” éles ideológiai harccal járt együtt a nyilas táboron belül: Adolf Michaelis német ügynök és Franz Rothen befolyása alatt, Mecsér András egyetértő támogatásával, Málnási Ödön memorandumban foglalt állást a hungarizmussal szemben, s a német származású nyilas képviselőkkel Hitlernek küldendő hűségnyilatkozatot akart aláíratni.²¹ A Szálasi vezetése alatt létrejött nyilas egység eresztékei meglazultak: Pálffy Fidél és pártja a magyarországi németséggel kapcsolatos kérdésekben továbbra is hajthatatlan Szálasival szemben arra is késznek mutatkozott, hogy a nyilaskeresztes szervezkedés kizárólag a magyar népiségűekre szorítkozzon.²²

Amikor a Csáky halála után kinevezett új külügyminiszter, Bárdossy László 1941. március 21-én Münchenben találkozott Ribbentroppal, szóvátette: „olykor az az ember benyomása, hogy a Volksbund vezetősége Konrad Henlein Csehszlovákia felbomlása előtti taktikáját követi. Sőt, a Volksbund vezető személyiségei oly messzire mennek, hogy magyar hatóságokkal szemben kijelentik: a birodalom fog itt hamarosan rendet teremteni, ha a magyarok nem hajolnak meg akaratuk előtt. A Volksbund vezetősége gyűlölettel van eltelve, és türelmetlen. Izgat, és ezzel csak rossz vért szül mindkét részről.” A birodalmi külügyminiszter nevetségesnek minősítette a Volksbund-vezetők „állítólagos fenyegetődzéseit”, s kérte, közöljék vele az ilyen eseteket, hogy a Volksdeutsche Mittelstelle útján figyelmeztesse a népcsoportvezetőséget. A továbbiakban Bárdossy szívére kötötte: legyen nagyvonalúbb a magyar kormány. A külügyminiszter biztosította Ribbentropot, hogy erre megvan a készség, s megemlítette a miniszterelnökség legújabb rendeletét a népi-német ifjúság szervezéséről.²³ Ez az 1941. március 21-én megjelent 2320/1941. ME sz. rendelet a leventeköteles korban levő német ifjúság iskolán kívüli neveléséről – a leventeszolgálatról szóló 70 000/1941. HM sz. rendeletet korrigálja, Teleki február 12-én tett ígéretének megfelelően.²⁴

Basch megbízásából, dr. Steyer, április 2-i jelentésében tájékoztatta a német birodalom „illetékeseit” a népcsoportvezetőségnek e rendelettel kapcsolatos állásfoglalásáról. A rendelet megengedi ugyan a leventeköteles ifjak részvételét a megalakuló népi-német ifjúsági szervezetben, de számos kikötést tartalmaz: 1. a szervezet a kultuszminiszter felügyelete alatt áll; 2. tagja csak olyan ifjú, illetve leány lehet, akinek apja vagy törvényes képviselője Volksbund-tag; 3. a belépési szándékot a leventeparancsnoknak, illetve az iskolahatóságnak be kell jelenteni; 4. a rendelet tervbe veszi német szekciók létesítését a leventeegyesületeken belül, s ez anomáliákra vezethet; 5. valószínűleg továbbra is magyar módra kell tisztelegni, a karlendítéses „német köszöntés” helyett.²⁵

A volksbundisták tovább folytatták izgatásukat. Georg Goldschmidt, akire Bárdossy Münchenben, különösen panaszkodott, Szászrégenben március 23-án mondott beszédében kijelentette: „Nem elégedhetünk meg félig magyar, félig német iskolákkal. Követelünk iskolákat, színnémet tanítókkal, színtiszta német felfogással és nem ringy-rongy gondolkodással.” Szükségesnek tartotta, hogy német közigazgatási tisztviselőket küldjenek a németlakta területekre: „Követeljük a német jegyzőt, szolgabírót, alispánt, ott, ahol mi vagyunk többségben.” Majd azt hangoztatta, hogy az ország vezetésébe s a belpolitikába nem kívánnak beleszólni, kivéve a zsidókérdést: „Legfőbb ideje volna, hogy e másik népközösség részére kijöjjön a harmadik törvény. Itten beleszólunk a belpolitikába – mondotta -, itten állást foglalunk.”²⁶

A balkáni beavatkozásra ürügyet adó március 27-i belgrádi németellenes „puccs” nyomán azonban Baschnak átmenetileg le kellett állítania a Volksbund-propagandát. „Tartózkodjanak mindennemű nyilvános szerepléstől, főképp ne tanúsítsanak kihívó magatartást” – szólt a berlini parancs.²⁷ A német birodalmi vezetők el akartak kerülni minden zavaró momentumot, amely a magyar kormányt befolyásolná a Jugoszlávia elleni katonai akcióban való közreműködés elhatározásában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!