(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)
1940 decembere óta intenzíven folytak az országban a tízévenként esedékes népszámlálás előkészületei. Ez arra késztette a Volksbundot, hogy propagandájában különösen hangsúlyozza a magyaroktól való faji elkülönülés szükségességét és a német népközösséghez tartozás faji alapját. A december 8-i mezőberényi gyűlés egyik szónoka Mathias Vogel a népi-németek faji elkülönülésének „értelmét” így magyarázta: „Ha egy nép elfelejti a nyelvét, azt még újra megtanulhatja, ha gazdasági élete csődbe jut, azt újjáépítheti, de ha vére összekeveredik másokkal, azon még a nagy Isten sem segíthet. Vigyázni kell arra – mondotta -, hogy a magyarokkal ne keveredjenek össze. Ha a vér tiszta marad, akkor nincs a világnak az a hatalma, amely valakit elválaszthatna a német népközösségtől.”1 Ugyancsak a német faji elkülönülést hirdette dr. Karl Steiner a Baranya megyei Kozármislény községben 1941. január 6-án tartott beszédében: „Ne tegyük azt, hogy gyermekeinket magyar emberhez adjuk feleségül vagy vőül. Német fiú csak német lányt vegyen feleségül. Ne keverjük össze vérünket más nemzetiség vérével. Minden csepp német vérért kár, ami belőlünk elvész.”2 Ugyanezen a napon dr. Jakob Zumpft a Somogy megyei Almáskeresztúr községben az elmagyarosodott németekről szólt: „Sokan elfelejtették apáik nyelvét és dalait. Egyesek már azt híresztelik magukról, hogy ők magyarok. Ez azonban nem igaz, mert az a föld, amelyen él, német föld, abban németek csontja nyugszik. Vannak egyesek, akik azt mondják, hogy ők magyar kenyeret esznek: ez sem igaz, mert német földön csak német kenyeret ehet.”3 Idézhetnénk még számos megnyilatkozást arról, hogy ahol németek élnek, az német élettér; ott csak német beszédnek, német óvodáknak és iskoláknak, német papnak, jegyzőnek, tanítónak, német gazdasági és egyéb szervezeteknek lehet helye. A Volksbund-ellenes magyar propagandával szemben, amely felhasználta a német birodalomnak a külföldi németek hazatelepítésére vonatkozó terveit, válaszul a zsidóknak az egész országból, a magyaroknak pedig a német településterületekről való kiűzésével fenyegetődztek.4
Kelet- és Közép-Európa nemzetiségi problémáktól különösen terhes országaiban valamennyi „államalkotó nép” (Staatsvolk) arra törekedett, hogy fokozatosan minél inkább asszimilálja nemzetiségeit. Egy-egy „jól sikerült” statisztikai „eredmény” megfelelő alapul szolgálhatott a nemzetiségi jogok korlátozásához (nem utolsósorban az anyanyelvi iskoláztatásban), a tíz év múlva esedékes újabb népszámlálásig, mint következő „előrelépési” lehetőségig. Nem kétséges, hogy e szempontból a magyarországi népszámlálások sem jelentettek kivételt. Bizonyára nem légből kapott az az indiszkréció folytán utóbb Basch tudomására jutott adat, amely szerint az 1941. évi népszámlálást is eredetileg jelentős asszimilációs továbblépésnek szánták volna.5 A körülmények azonban 1941- re megváltoztak. Ennél a népszámlálásnál a magyar kormány már egy erős – a Volksbund által képviselt és a német birodalom által támogatott – disszimilációs törekvéssel került szembe. A többi nemzetiség tekintetében is bizonyos visszafogottságra kényszerültek a magyar asszimilációs törekvések, hiszen a területgyarapodások révén erős nemzeti öntudatú kisebbségi tömegek kerültek az országba. Szlovákia és Románia sajtója és diplomáciája buzgón és nagy hangerővel használta ki a magyar uralom alá jutott „népcsoportjuk” minden jogos vagy annak állított sérelmét. De a német nemzetiség tekintetében 1941 elején úgy látszott, nem az a kérdés, mekkora előrelépés történhet az asszimilálás terén, hanem hogy nem forognak-e veszélyben a korábbi évtizedek asszimilációs eredményei.
Disszimilációra leginkább ott kerülhetett sor, ahol nyílt pressziót alkalmaztak az asszimiláció érdekében, s így ennek megfelelően csak felszínes lehetett. Igazi aggodalmat nem ez keltett, hanem hogy a Volksbund a magukat már magyarnak érző és valló, tartósan asszimilálódottak tömegeit is származásuk alapján a német nemzetiséghez akarja disszimilálni. Egy disszimilációs népszámlálási siker kétségtelen következményeként várható lett volna a német népi elkülönülés (mint találóan mondani szokták: állam az államban) tendenciájának realizálódása minden vonalon. Így a német kisebbségi iskoláknak teljes mértékben a Volksbund kezébe jutása, a népi-német ifjúság egységes nemzetiszocialista nevelésének megvalósítása, katonai előképzésük és tényleges katonai szolgálatuk függetlenítése a leventeszervezettől és a honvédségtől és a német birodalmi hatalmi politika érdekei szolgálatába állítása; az államapparátus, a tábornoki kar német származású tagjainak disszimilálásával az államvezetés német befolyás alá helyezése.
A tartós beolvadás részint a természetes asszimiláció spontán következménye, részint céltudatos, de nem nyíltan, hanem burkoltan (pl. az iskolapolitikában) alkalmazott asszimilációs módszerek eredménye volt. Ezek nem nevezhetők erőszakos módszereknek, de mindenesetre erősen befolyásoló hatásúak voltak, egyrészt azáltal, hogy nem biztosítottak megfelelő feltételeket a nemzetiség ápolásához, másrészt, hogy bizonyos lehetőségeket (továbbtanulás, közszolgálatban való elhelyezkedés stb.) csak azok előtt nyitottak meg, akik hajlandók voltak asszimilálódni. A nemzetiségek feltörekvő rétegei ezt a mesterséges (nem spontán), de nem erőszakos, számukra pedig előnyös asszimilációt igen nagy számban önként vállalták. A Volksbund által képviselt és a német birodalom által támogatott disszimilációs politika nem ismerte el a természetes és az önkéntes asszimilációt sem.
Míg a magyarosodási folyamat meglehetősen bonyolult jelenség tehát, amelyben természetes fejlődés mesterséges törekvések eredményeivel együtt jelentkezik, olyan szövevényként, melynek szálai nem egykönnyen választhatók széjjel, s amelyből természetesség, önkéntesség, nyílt erőszak és burkolt befolyás arányaira csak nagyon hozzávetőlegesen lehet következtetni – addig a magyarországi németek ekkor meghirdetett disszimilációja eléggé egyértelmű. Nem természetes folyamat, még csak nem is a nemzeti öntudat mesterséges felébresztése, mint a Volksbildungsverein idején, hanem a már befejezett asszimiláció tartós eredményeinek erőszakos megtámadása. Az önként disszimilálódók részint olyanok, akiket erőszakosan magyarosítottak, és valójában nem asszimilálódtak, részint olyanok, akik a német propaganda hatása alá kerülve, több előnyt reméltek maguk számára a német származásukból, mint amennyit eddig annak alapján élveztek, hogy magukat magyarnak vallották. A Volksbund nem érte be az önkéntes disszimilánsok néhány tízezerre becsülhető körével, hanem akaratuktól függetlenül, származásuk alapján, imperatív módon akart százezreket „kiparancsolni a magyarságból”.
A faji megalapozottságú náci német nemzetfogalom szembekerült a korabeli magyar nemzetfogalommal, amely nem a származást tekintette a nemzethez tartozás alapvető kritériumának, hanem a nemzeti célokkal való felfogásbeli és érzelmi azonosulást, amelyet külsőleg a nyelvi asszimiláció „hitelesít”. Az egyén nemzetisége meghatározásában Magyarországon eddig kizárólagos szerepet játszó „anyanyelv” német felfogás szerint „az ősök nyelve”, tehát nyelvi asszimilálódás esetén a leszármazás a döntő. Magyar felfogás szerint az anyanyelv a származástól függetleníthető kritérium: „az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall, és a legjobban és a legszívesebben beszél”. A disszimilációs veszély jegyében sorra kerülő népszámlálás alkalmával joggal lehetett attól tartani, hogy ha – mint 1880 óta minden magyarországi népszámláláson – kizárólag az anyanyelvre vonatkozóan feltett kérdésre adott válasz határozza meg az egyén nemzetiségét, akkor ez a körülmény – az anyanyelv fogalmának magyar érdekű hivatalos meghatározása ellenére – a disszimilációs törekvésnek kedvez. Ezért annak megelőzésére, hogy a már magyar érzelműeket a leszármazásra utaló anyanyelv alapján a disszimilációs politika elhódíthassa, az 1941. évi népszámlálás kérdőíveire egy további, a nemzetiség szubjektív megvallását igénylő kérdőpontot vettek fel: „minden befolyástól menten, és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát”.6
A nemzetiség kifejezetten szubjektív állásfoglalást igénylő kérdőpontjának beiktatása az objektív kritériumnak tekintett anyanyelvi kérdőpont mellé, az 1941-es Magyarországon a magyar uralkodó körök értelmezése szerint lényegében annyit jelentett, hogy aki magát német anyanyelvűnek vallotta, az a nemzetiségi kérdőpontra adott válaszával tulajdonképpen amellett szavazott, hogy nemzetiségi jogainak biztosítására a magyar államot tartja-e illetékesnek, vagy pedig mint az össznémetség magyarországi népcsoportjának tagja a nemzetiségi jogvédelemnek a német birodalom és a Volksbund által alkalmazott formájában akar részesülni. A népszámlálási kérdőív 15. pontjára („nemzetisége”) adott választ ilyen értelemben a magyar hazához való hűség fenntartásának vagy elutasításának fogták fel. E kategorikusan merev álláspont helytelen voltára és súlyos következményeire még visszatérünk.
A népszámlálással kapcsolatban a nemzetiség megvallásának e sajátosan értelmezett jelentőségére nem annyira a szükségképpen óvatos hivatalos felvilágosítások figyelmeztették a német lakosságot, mint inkább a Nemzetpolitikai Szolgálat hírverése a német birodalom által végrehajtandó kitelepítés körül. Oly módon igyekeztek visszatartani a német anyanyelvűeket attól, hogy magukat német nemzetiségűnek is vallják, hogy e híresztelések révén figyelmeztették őket: ha a német birodalom a magyarországi németséggel kapcsolatban is felveti a hazatelepítés kérdését, akkor szülőföldjük és itteni javaik elhagyásától csak azok mentesülnek, akik – a politikai nemzetfogalomnak megfelelően – magyarnak vallották magukat.
„A népszámlálással kapcsolatosan propaganda folyik, s ez a propaganda a kitelepítés hírét terjeszti. A propaganda irányítói elfelejtik, hogy a német népcsoport Magyarországon egy százmilliós nemzetnek önálló életet élő része” – mondotta Jakob Brandt február 9-én a Csanád-Arad-Torontál megyei Kübekháza és Újszentiván községben.7 Bátran vallják magukat ne csak német anyanyelvűeknek, hanem német nemzetiségűeknek is, hirdette Basch is a Komárom-Esztergom megyei Dorog, Tát, Csolnok községekben.8 A Volksbund sajtója – míg Teleki el nem tiltotta a népszámlálással kapcsolatos propagandától – arra szólított fel, hogy a német származásúak német anyanyelvűnek és német nemzetiségűnek vallják magukat akkor is, ha esetleg már kevéssé vagy egyáltalán nem tudnak németül.9
A népszámlálás alkalmával űzött volksbundista propaganda a kitelepítési híreszteléseket teljes egészükben nem cáfolhatta, csupán a kitelepítés valószínűségét vonta kétségbe, de azt is csak úgy, hogy a Führer parancsa iránti feltétlen engedelmesség szellemét se csorbítsa. Ezért inkább az esetleges áttelepítés előnyeit ecsetelgette nagy szociális demagógiával. Ugyanakkor igyekezett megfélemlíteni azokat, akik német létükre magyar nemzetiségűnek vallanák magukat. Így például a Veszprém megyei Ajkarendek községben is híresztelték, hogy „ki magyarnak vallja magát, azt Erdélybe telepítik, helyükre más vidékről hoznak majd németeket, és a Dunántúlt Németországhoz fogják csatolni”. A jelentések szerint „a magukat magyarnak vallók házait és földjeit a Volksbund-tagok maguk között már felosztják, és kijelölik, hogy melyik magyarnak háza kié lesz, ha majd abból annak el kell költöznie”.10 A Baranya megyei Majs községből is jelentették azt a volksbundista híresztelést, hogy „a Dunántúlt Németországhoz csatolják, s aki a népszámláláskor magyarnak vallja magát, azt Erdélybe telepítik”. Itt is, de a Pest környéki németlakta községekben is azt híresztelték, hogy internálják, illetve kényszermunkára küldik azokat a magyar érzelmű németeket, akik magyarnak vallják magukat. Ezt az egyik verzió szerint a népszámlálás után Magyarországot megszálló német csapatok fogják végrehajtani, a másik verzió szerint a háború után fogja a győztes német birodalom a magyarországi népszámlálás számlálólapjait megvizsgáltatni, és az eljárást ezen népárulók ellen megindíttatni.11
Az 1941. február 1-15. közt végrehajtott népszámlálás eredményei csak később váltak ismeretessé, így azokról majd ott szólunk. A Volksbund vezetősége eleve azt az álláspontot foglalta el, hogy a német népi állomány felmérésére egyedül ő jogosult, s a hivatalos népszámlálás eredményeit nem ismeri el.12
A Volksbund-apparátus a népszámlálás két hete alatt teljes permanenciában volt, hogy megfelelőképpen érvényesíthesse disszimilációs törekvéseit, azonnal felléphessen az ezeket keresztező „visszaélésekkel” szemben. Ekkor alakult meg a budapesti Német Házban a népi-német képviselők hivatala (Amt der volksdeutschen Abgeordneten), a később is fontos szerepet játszott népi-német panaszhivatal.13
Három volksbundista képviselő – Mühl, Brandt és Keintzel – a népszámlálással kapcsolatos panaszok ügyében kihallgatást kért a miniszterelnöktől. Teleki február 12-én ingerülten fogadta őket: „Panaszok? Nekem van okom önökre panaszkodni! A német népcsoport magatartása sok tekintetben kifogásolható. Úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy lojalitásra van kötelezve, de minden mást tesz, csak a lojalitásnak nincs nyoma sem. Ellenkezőleg: illojális!” Arról is szólt, hogy „az, amit a Deutsche Zeitung ír, egyszerűen felháborító. Ismételten kézbe vettem, de olvasása közben elfogott a méreg, széttéptem, s a sarokba vágtam”. Ezek után Keintzel a népszámlálással kapcsolatos panaszokat előadva, a sérelmesnek tartott 70 000/1940. HM sz. Leventerendeletre is kitért: „lehetetlenné teszi számunkra, hogy ifjúságunkat szándékunk szerint neveljük”. Teleki kilátásba helyezett egy enyhítő jellegű kiegészítő rendeletet, de amikor Keintzel azt javasolta, hogy – mint Romániában – a német ifjúság katonai előképzését engedjék át a népcsoport-vezetőségnek, Teleki újból dühbe gurult: „Ja, arról egyáltalán szó sem lehet. Romániában az egy más dolog: Magyarországon ő ilyesmit nem tűrne el.” Amikor azután Keintzel a 700/1941. ME sz. iskolarendeletre tért rá, Teleki megelégelte a dolgot és véget vetett a kihallgatásnak.14 A népszámlálás heteiben űzött volksbundista propagandában ugyanis február 9-én Mühl a Tolna megyei Bátaapáti községben mondott beszédében hiányolta, hogy „nincs meg az iskolák feletti felügyeleti joguk. Márpedig ők felügyelni akarnak arra, hogy a német gyermekek német lelkületű népi oktatást kapjanak.” Hogy ezen mit kell érteni, Franz Jankovich világította meg igen kifejezően a Baranya megyei Szőkéd községben még február 2-án: „A német iskolásgyermeknek felesleges azt tudni, hogy ki volt Arany János és Petőfi Sándor. Azt kell megtanulniuk, hogy ki volt Schiller, Goethe, Kant és Beethoven.”15
A volksbundista képviselők miniszterelnöki audienciájának napján nyílt meg a budapesti tudományegyetem Német Tudományos Intézete (Deutsches Wissenschaftliches Institut) az Apponyi tér (ma: Felszabadulás tér) 1. szám alatt. Vezetője, dr. Hans Freyer már évek óta vendégprofesszorként működött a budapesti egyetemen; főmunkatársai, dr. Ernst Häckel és dr. Walter Sohurig szintén régi ismert tagjai a Magyarországon élő birodalmi németek nemzetiszocialista pártszervezetének. Az intézet, amely Szegeden, Kassán, Debrecenben, Kolozsvárott, Győrben és Pécsett fiókokat is létesített, a Volksbund disszimilációs propagandájának „tudományos” alátámasztását szolgálta. Összefogta és irányította a magyarországi németségre vonatkozó kutatásokat, s közvetítette a különböző német birodalmi népiségi kutatóintézetek és szervezetek (pl. a DAI, illetve a VDA) instrukcióit és megbízásait. Fontos feladata volt, hogy számba vegye a német származásúakat, kimutassa a települések és városok német eredetét, és regisztrálja a magyarországi német kultúrteljesítményeket. Az intézet sajtóosztálya egyrészt a német birodalmi, illetve össznémet sajtót volt hivatva ellátni a magyarországi németségre vonatkozó „tudományos” adatokkal és anyagokkal, másrészt felügyelt a magyarországi német sajtó tartalmára. Munkatársai és levelezői nagy részét az intézet a volksbundista népiségkutatók sorából választotta. A birodalmi németek és a népi-németek kapcsolatának elmélyítése, együttműködésük előmozdítása az intézet alapvető fontosságú célkitűzése volt.16
A Volksbund által megindított „népiségi harc” megosztotta és szembefordította egymással a német lakosságú falvak társadalmát, amit az is mutatott, hogy a farsang alkalmával ezúttal mindenütt külön bálokat rendeztek a „bundások” és a „rongyosok”. A „bundás” a bundos, azaz volksbundista megjelölésből származik, míg a „rongyos” jelzővel a volksbundisták illették a magyar érzelmű német lakosságot. E gúnynevek tehát nem a vagyoni különbségekre utalnak, mint egyesek gondolják,17 hiszen ekkor még az volt a helyzet, hogy éppen a szegényebb réteget tudta a Volksbund beszervezni, míg a tehetősebb réteg idegenkedett attól. A dr. Mühl által ekkortájt indított német tejszövetkezeti szervezkedés, amely a felvásárolt tej minden literje után 3 fillér felárat ígért, kezdte csak meg a jómódú és mohó gazdaréteg nagyobb arányú becsalogatását. Ekkor vásárolta meg a Volksbund – a különálló népi-német szövetkezetek pénzügyi támogatására – a Pécsváradi Takarékpénztár és Bank Rt. részvényeit. Ily módon függetlenítette a német gazdák hitelellátását a magyar pénzintézetektől, amelyek ugyanis a volksbundisták hiteleit gyakran felmondták. Az 1941. március 20-i közgyűlés az igazgatóság élére beválasztotta dr. Heinrich Mühlt, dr. Konrad Mischungot, dr. Viktor Gussmant és Aurel Dornert, az egyetlen bankszakembert. Az igazgatóság többi tagja és a felügyelő bizottság tagjai a Volksbund helyi szervezeteinek vezetői sorából kerültek ki.18
E fejlemények hátterében már ott álltak a német birodalmi gazdasági szaktanácsadók, akik 1941 márciusában – a legkülönbözőbb címeken kérve útlevelet, vízumot, tartózkodási engedélyt – Magyarországra érkeztek anélkül, hogy bevárták volna a magyar kormány válaszát a működésük engedélyezését ismét sürgető március 29-i jegyzékre. Dr. Hermann Wagener a Volksbund gazdasági osztályának mezőgazdasági, Otto Gröndahl az ipari, Max Glöckner pedig hitelügyi alosztályának vezetésére kapott titkos megbízatást. Ennek ellátásához mintegy 20 főnyi segédszemélyzetet hoztak magukkal Németországból. Basch népcsoportvezető egyetértett a VoMi intézkedésével, és örömmel üdvözölte a német birodalmi szaktanácsadók beállítását, mert a nagyszabású tervekhez saját kádereiből nem tudott megfelelő szakembereket biztosítani.19
Basch tárgyalásai, amelyeket – Matolcsy Mátyás közvetítésével – Ruszkay Jenővel és Vágó Pállal január óta folytatott, végül a német Biztonsági Szolgálat befolyását is latba vetve 1941. március elején sikerrel végződtek: a Nyilaskeresztes Párt felszámolta német alosztályát, és elállt külön német tagozatok létesítésétől a pártszervezeteknél.20 A volksbundista és nyilas viszony „tisztázása” éles ideológiai harccal járt együtt a nyilas táboron belül: Adolf Michaelis német ügynök és Franz Rothen befolyása alatt, Mecsér András egyetértő támogatásával, Málnási Ödön memorandumban foglalt állást a hungarizmussal szemben, s a német származású nyilas képviselőkkel Hitlernek küldendő hűségnyilatkozatot akart aláíratni.21 A Szálasi vezetése alatt létrejött nyilas egység eresztékei meglazultak: Pálffy Fidél és pártja a magyarországi németséggel kapcsolatos kérdésekben továbbra is hajthatatlan Szálasival szemben arra is késznek mutatkozott, hogy a nyilaskeresztes szervezkedés kizárólag a magyar népiségűekre szorítkozzon.22
Amikor a Csáky halála után kinevezett új külügyminiszter, Bárdossy László 1941. március 21-én Münchenben találkozott Ribbentroppal, szóvátette: „olykor az az ember benyomása, hogy a Volksbund vezetősége Konrad Henlein Csehszlovákia felbomlása előtti taktikáját követi. Sőt, a Volksbund vezető személyiségei oly messzire mennek, hogy magyar hatóságokkal szemben kijelentik: a birodalom fog itt hamarosan rendet teremteni, ha a magyarok nem hajolnak meg akaratuk előtt. A Volksbund vezetősége gyűlölettel van eltelve, és türelmetlen. Izgat, és ezzel csak rossz vért szül mindkét részről.” A birodalmi külügyminiszter nevetségesnek minősítette a Volksbund-vezetők „állítólagos fenyegetődzéseit”, s kérte, közöljék vele az ilyen eseteket, hogy a Volksdeutsche Mittelstelle útján figyelmeztesse a népcsoportvezetőséget. A továbbiakban Bárdossy szívére kötötte: legyen nagyvonalúbb a magyar kormány. A külügyminiszter biztosította Ribbentropot, hogy erre megvan a készség, s megemlítette a miniszterelnökség legújabb rendeletét a népi-német ifjúság szervezéséről.23 Ez az 1941. március 21-én megjelent 2320/1941. ME sz. rendelet a leventeköteles korban levő német ifjúság iskolán kívüli neveléséről – a leventeszolgálatról szóló 70 000/1941. HM sz. rendeletet korrigálja, Teleki február 12-én tett ígéretének megfelelően.24
Basch megbízásából, dr. Steyer, április 2-i jelentésében tájékoztatta a német birodalom „illetékeseit” a népcsoportvezetőségnek e rendelettel kapcsolatos állásfoglalásáról. A rendelet megengedi ugyan a leventeköteles ifjak részvételét a megalakuló népi-német ifjúsági szervezetben, de számos kikötést tartalmaz: 1. a szervezet a kultuszminiszter felügyelete alatt áll; 2. tagja csak olyan ifjú, illetve leány lehet, akinek apja vagy törvényes képviselője Volksbund-tag; 3. a belépési szándékot a leventeparancsnoknak, illetve az iskolahatóságnak be kell jelenteni; 4. a rendelet tervbe veszi német szekciók létesítését a leventeegyesületeken belül, s ez anomáliákra vezethet; 5. valószínűleg továbbra is magyar módra kell tisztelegni, a karlendítéses „német köszöntés” helyett.25
A volksbundisták tovább folytatták izgatásukat. Georg Goldschmidt, akire Bárdossy Münchenben, különösen panaszkodott, Szászrégenben március 23-án mondott beszédében kijelentette: „Nem elégedhetünk meg félig magyar, félig német iskolákkal. Követelünk iskolákat, színnémet tanítókkal, színtiszta német felfogással és nem ringy-rongy gondolkodással.” Szükségesnek tartotta, hogy német közigazgatási tisztviselőket küldjenek a németlakta területekre: „Követeljük a német jegyzőt, szolgabírót, alispánt, ott, ahol mi vagyunk többségben.” Majd azt hangoztatta, hogy az ország vezetésébe s a belpolitikába nem kívánnak beleszólni, kivéve a zsidókérdést: „Legfőbb ideje volna, hogy e másik népközösség részére kijöjjön a harmadik törvény. Itten beleszólunk a belpolitikába – mondotta -, itten állást foglalunk.”26
A balkáni beavatkozásra ürügyet adó március 27-i belgrádi németellenes „puccs” nyomán azonban Baschnak átmenetileg le kellett állítania a Volksbund-propagandát. „Tartózkodjanak mindennemű nyilvános szerepléstől, főképp ne tanúsítsanak kihívó magatartást” – szólt a berlini parancs.27 A német birodalmi vezetők el akartak kerülni minden zavaró momentumot, amely a magyar kormányt befolyásolná a Jugoszlávia elleni katonai akcióban való közreműködés elhatározásában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
Időszerű .