Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

3

AUGUSZTUS 14

A molnár ágyában ébredtem, felöltözve, egy szőrös képű emberrel összeölelkezve. Az újságíró-kolléga azonnal felugrott, megigazította nyakán a gyűrött inggallért, elment, s egy csajka kávéval és nagy karéj kenyérrel tért vissza. Trueva, Alberto és Marina eljöttek, hogy együtt reggelizzünk. Azt mondtam, hogy Bujaralozba szeretnék menni, Duruttihoz. Trueva felajánlotta, hogy elkísér, ő is meg akarja nézni az anarchista hadoszlopot.

Két óra hosszat utaztunk kis falvakon keresztül, s ezalatt ismét vastag rétegben rakódott ránk a liszthez hasonló mészpor. Most is meg-megálltunk és ellenőriztük az utat, amely a fronttól három-négy kilométerre, azzal párhuzamosan halad. Az ellenség sem ismeri ki magát az itteni utakon. Az éjjel egy paraszt-járőr robogó gépkocsit tartóztatott fel: – Kifélék maguk? – A kocsiból hetykén válaszoltak: – Falange Espanola! – A parasztok tüzeltek, halomra lőtték az utasokat, köztük egy fasiszta ezredest.

Bujaraloz valóságos vörös-fekete zászlóerdő. A házfalakat szinte ellepik a Durutti aláírással ellátott rendeletek vagy egyszerű plakátok: „Durutti megparancsolja ezt meg ezt.” A városka főterét Durutti térnek nevezik. Ő maga a parancsnoksággal az országút mentén, az útkaparó kis házában rendezkedett be, két kilométerre az ellenségtől. Ez nem nagyon elővigyázatos dolog, de itt nyilván a bátorság fitogtatása a fő szempont. „Meghalunk vagy győzünk”, „Meghalunk, de bevesszük Zaragozát”, „Meghalunk, de világra szóló dicsőséget szerzünk” – olvashatjuk zászlókon, plakátokon és röplapokon.

A híres anarchista eleinte nem sokat törődött velünk, de amikor Oliver levelében elolvasta a „Moszkva” és „Pravda” szavakat, nyomban felélénkült. Mindjárt ott az országúton, katonái között, nyilván azzal a céllal, hogy magára vonja a figyelmüket, heves polemikus beszélgetésbe kezdett. Pillantása komor, szavait fanatikus szenvedély hatja át:

– Talán csak százan maradnak életben közülünk, de ez a száz eljut Zaragozába, megsemmisíti a fasizmust, magasra emeli az anarcho-szindikalisták zászlaját, kikiáltja a szabad kommunizmust … Én elsőként vonulok be Zaragozába, s kihirdetem a szabad kommunát. Nem vetjük alá magunkat sem Madridnak, sem Barcelonának, sem Azanának, sem Giralnak, sem Companysnak, sem Casanovasnak. Ha akarnak, éljenek velünk békességben, ha nem, hát Madrid ellen vonulunk … Mi majd megmutatjuk önöknek, bolsevikoknak, az orosz és a spanyol bolsevikoknak, hogyan kell forradalmat csinálni, hogyan kell a forradalmat következetesen végrehajtani. Ott önöknél diktatúra van, a Vörös Hadsereg élére ezredeseket és tábornokokat állítottak, nálam pedig nincs se parancsnok, se alárendelt, mi valamennyien egyenjogúak vagyunk, valamennyien katonák vagyunk, itt én is csak katona vagyok.

Magas atlétatermetén kék vászon overall, arca szép, fején vörös és fekete szaténből készült csákó, amely alól kilátszik deresedő haja. Zsarnokoskodó, elnyomja környezetét, de a szeme érzelgős, szinte nőies, tekintete néha a sebzett vadéra emlékeztet. Az az érzésem, hogy ebből az emberből hiányzik a kellő akaraterő.

– Nálam senki se kötelességből vagy fegyelemből szolgál. Az én embereim kivétel nélkül azért jöttek ide, mert harcolni akarnak, készek meghalni a szabadságért. Tegnap ketten engedélyt kértek, hogy Barcelonába mehessenek, meglátogatni a szüleiket. Elvettem a puskájukat, és végleg elengedtem őket: ilyenekre nincs szükségem. Az egyik azt mondta, hogy meggondolta a dolgot és maradni szeretne – nem vettem vissza. Így fogok eljárni mindegyikkel, még ha tízen maradunk is! Csak így jöhet létre forradalmi hadsereg. A lakosság köteles segíteni bennünket, hiszen mi minden diktatúra ellen; mindenki szabadságáért küzdünk! Aki nem segít bennünket, azt eltöröljük a föld színéről. Elsöprünk mindenkit, aki akadályt gördít a szabadság kivívásának útjába! Tegnap feloszlattam a bujaralozi falubizottságot, mert nem segítette a háborút, akadályt gördített a szabadság útjába.

– Ennek mégiscsak diktatúra-színezete van – jegyeztem meg én. – Amikor a bolsevikok a polgárháború idején feloszlatták a nép ellenségeinek befolyása alá került szervezeteket, amire olykor sor került, diktátorsággal vádolták őket. De mi nem beszéltünk általános szabadságról. Mi sohasem lepleztük a proletárdiktatúrát, hanem mindig nyíltan kiálltunk mellette. Aztán meg mire mehetnek önök olyan hadsereggel, amelyben nincsenek parancsnokok, nincs fegyelem, nincs engedelmesség? Önök vagy nem akarnak komolyan harcolni, vagy alakoskodnak, hisz bizonyára önöknél is van valamilyen fegyelem és valamilyen alárendeltség, csak másként nevezik.

– Nálunk szervezett fegyelmezetlenség van. Mindenki felelősséggel tartozik önmagának és a kollektívának. A gyávákat és a fosztogatókat agyonlőjük, a bizottság ítélkezik felettük.

– Ez még semmit sem mond. Kié ez az autó?

Minden fej arrafelé fordult, ahová mutattam. Az országút melletti kis téren mintegy tizenöt autó állt, jobbára ütött-kopott Fordok és Adlerek, s köztük egy ezüstösen csillogó, elegáns, bőrüléses, nyitott Hispano-Suiza luxuskocsi.

– Ez az enyém – mondta Durutti. – Gyorsabb kocsit kellett választanom, hogy hamarabb juthassak el a front különböző szakaszaira.

– Nagyon helyes – válaszoltam. – A parancsnoknak jó kocsi kell, ha van rá mód. Nevetséges lenne, ha a közkatonák ezen az Hispanón robognának, ön pedig ugyanakkor gyalog járna vagy valami ócska Fordon döcögne. Láttam a parancsait Bujaraloz házfalain. Így kezdődnek: „Durutti megparancsolta …”- Hát, valakinek csak kell parancsolni – mosolyodott el Durutti. – Ez a kezdeményezés megnyilvánulása. Ez a tömegek körében meglevő tekintélyem hasznosítása. Persze, a kommunistáknak ez bizonyára nem tetszik … – Trueva felé sandított, aki egész idő alatt arrább állt, s nem vett részt a beszélgetésben.

– A kommunisták sohasem tagadták az egyén és a személyes tekintély értékét. A személyes tekintély nem zavarja a tömegmozgalmat, gyakran egybeforrasztja és erősíti a tömegeket. Ön parancsnok, ne próbálja hát magát közkatonának feltüntetni, ezzel semmire se megy, nem növeli a csapatok harcképességét.

– Mi – vetette oda Durutti – a halálunkkal, igen, a halálunkkal mutatjuk meg Oroszországnak és az egész világnak, mit jelent az anarchizmus a gyakorlatban, mit jelentenek az ibériai anarchisták.

– A halállal semmit sem lehet bizonyítani – válaszoltam -, bizonyítani a győzelemmel kell. A szovjet nép hőn óhajtja a spanyol nép győzelmét, s ugyanolyan hőn óhajtja az anarchista munkások és vezetőik győzelmét, mint a kommunistákét, a szocialistákét és valamennyi antifasiszta harcosét.

Durutti a bennünket körülvevő tömeghez fordult, s franciáról spanyolra fordítva a szót, felkiáltott:

– Ez az elvtárs azért jött, hogy átadja nekünk, a CNT-FAI harcosainak az orosz proletariátus forró üdvözletét és azt a kívánságát, hogy győzelmet arassunk a kapitalizmus felett. Éljen a CNT-FAI! Éljen a szabad kommunizmus!

– Viva! – harsogta a tömeg. Az arcok felderültek és sokkal barátságosabbá váltak.

– Hogy állnak a dolgok? – kérdeztem.

Elővette a térképet, és megmutatta az osztagok elhelyezkedését.

– Ez a vasútállomás állja utunkat. A helység a mi kezünkben van, az állomást ők tartják megszállva. Holnap-holnapután átkelünk az Ebrón, előrenyomulunk az állomásig, és megtisztítjuk tőlük, akkor az egész jobbszárnyunk felszabadul, elfoglaljuk Quintót, Fuentes de Ebrót, és egészen közel jutunk Zaragoza falaihoz. Belchite magától elesik, miután a mögöttes területünkön bekerítettük. Na és ők – fejével Trueva felé intett -, ők még mindig Huescával bíbelődnek?

– Készek vagyunk várni Huescával, s támogatni a jobbszárnyról indított támadásukat – jegyezte meg szerényen Trueva. – Persze, ha komoly a támadásuk.

Durutti hallgatott, majd kelletlenül válaszolt:

– Ha akarják, támogassák, ha nem akarják, ne támogassák. A zaragozai hadművelet az enyém, mind katonai, mind politikai, mind pedig katona-politikai vonatkozásban. Felelek érte. Azt hiszik, ha adnak nekünk ezer embert, osztozkodni fogunk magukkal Zaragozán? Zaragozában vagy szabad kommunizmus lesz, vagy fasizmus. Vegyék el maguknak egész Spanyolországot, de Zaragozával hagyjanak engem békében!

Azután megenyhült, és minden él nélkül kezdett beszélni. Látta, hogy rossz szándék nélkül jöttek hozzá, de az éles szavakra nem kevésbé éles választ kap. (Itt, egyenlőség ide, egyenlőség oda, senki sem mer vele vitatkozni.) Mohón érdeklődött a nemzetközi helyzetről, Spanyolország megsegítésének lehetőségeiről, katonai és taktikai kérdésekről. Megkérdezte, hogyan folyt a politikai munka a polgárháború idején. Elmondta, hogy a hadoszlop jól fel van fegyverezve és sok a lőszere, de az irányítás nagyon nehezen megy. A técnicók csak tanácsadói szerepet töltenek be. Mindent ő maga dönt el. Mint mondja, egy nap húsz beszédet is tart, és ez kimeríti. Kiképzéssel keveset foglalkoznak, a katonák nem szeretik, holott tapasztalatlanok, csak Barcelona utcáin harcoltak. Meglehetősen sok a szökés. Most ezerkétszázan maradtak. Váratlan fordulattal megkérdezte, hogy ebédeltünk-e, s azt ajánlotta, hogy várjuk meg a tábori konyhát. Nem fogadtuk el a szívélyes meghívást, mert nem akartuk elvenni a katonák porcióját. Erre egy cédulát nyújtott át Marinának.

A búcsúzásnál szívemből mondtam neki:

– Viszontlátásra, Durutti! Majd meglátogatom Zaragozában. Ha nem esik el itt, ha nem esik el Barcelona utcáin a kommunistákkal folytatott csatában, meglehet, hogy öt-hat év múlva ön is bolsevik lesz.

Elmosolyodott, de rögtön hátat is fordított, s egy éppen ott álldogáló emberrel kezdett beszélgetni.

A bujaralozi élelmiszerraktárban a cédulára egész halom ennivalót kaptunk: egy doboz szardíniát, három nagy fej édes valenciai hagymát, sok paradicsomot, kenyeret, füstölt húst és egy élő csirkét. Ebédelni az utunkba került legelső parasztházba tértünk be. A csirkét a gazdasszonynak ajándékoztuk, ő pedig salátát készített nekünk és vizet hozott. A víz errefelé keserű, egy kis cukrot szórnak bele. A gazdasszony lánya anarchista csákóban járkál, a zsellér apa harcolni ment.

Elbúcsúztunk Truevától, s a nap hátralevő részét úton töltöttük. Éjszaka ismét a forrongó, álmatlanul virrasztó Barcelonában voltunk. A városban éppen egy fasiszta gépkocsira vadásztak. Ez a kocsi (vagy talán több is van belőlük?) már harmadik éjjel robog ide-oda az utcákon, a benne ülő fasiszták lövöldöznek a járókelőkre, s már többet agyonlőttek; tegnap munkából hazafelé tartó pékekre nyitottak tüzet.

 

AUGUSZTUS 15

A mai napom kárbaveszett – az első azóta, hogy Moszkvából elrepültem, de bizonyára nem az utolsó. Reggel nyolckor Marinát a távíróhivatalba küldtem megérdeklődni, hogy elment-e az éjjel Léridában feladott hosszú táviratom. Félórával később Marina telefonál: a távirat eljutott Barcelonáig, de még nem továbbították, mert újabb kormányrendelet van a külföldi táviratok cenzúrájáról. Gyerünk gyorsan a távíróhivatalba. Kezdődik a lótás-futás a hatalmas épület folyosóin, a beszélgetés jobbra-balra katalánul, spanyolul, franciául, angolul – ezek a végtelenségbe nyúló, idegőrlő beszélgetések a spanyol hivatalnokokkal olyan kínszenvedést jelentenek, amelyhez fogható nincs egyetlen más országban sem. Minden újabb tisztviselő, akit megszólít az ember, rendkívül szívélyes, szolgálatkész, keresetlen; kijelenti, hogy semmiség az egész, egy pillanat alatt el lehet intézni, majd ő maga elintézi. Hálálkodás, vállveregetés. Azután elvezeti az embert valahová, bemegy valakinek az irodájába, majd kissé letörve kijön egy másik tisztviselő kíséretében. Dühösen kiabálnak, vitatkoznak, majd egyszerre megegyeznek valamiben, s szívélyes hangon azt ajánlják az embernek, hogy jöjjön holnap. Ha valaki ragaszkodik az elintézéshez, elviszik egy harmadik tisztviselőhöz. Az megint csak rendkívül szívélyes, megint vállveregetés, s kezdődik minden elölről. Általában az ügyek elintézése a távíróhivatal vezetőjétől függ. A régi vezetőt azonban három nappal ezelőtt leváltották, az új pedig még nem foglalta el hivatalát, és azt mondják, hogy nagyon szigorú.

Elindultam protekciót keresni. Először Comorerához, majd Espanához, a kormánynak a belügyekkel foglalkozó tagjához mentem. Az udvar és a ház tele van várakozókkal, csendőrökkel, rendőrökkel, de Espana nincs az irodájában, elment reggelizni.

Casanovashoz hajtottam. Ő itt van a palotában, de a kormány tagjaival tanácskozik. Elhatároztam, hogy megvárom az ülés végét. A titkára nagyon szívélyes, és éppen nincs semmi elfoglaltsága. Végigvezet a palotán, sorjában megmutogatja a képeket, a gobelineket, a könyvtárat. Az ülés egyre tart. Az állatkertből időről időre felhangzik az oroszlánok és tigrisek üvöltése. Lassan telnek az órák. Legszívesebben az oroszlánokkal együtt üvöltenék.

Végre kijönnek a kormány tagjai. Casanovas a kezét nyújtja, majd Espanára mutat: – Ő majd mindent elintéz önnek. – Eltűnik. Espana: – Igen, igen, ne nyugtalankodjék, minden rendben lesz. Ismerkedjenek össze, ez a sajtóbiztosunk, ő majd mindent elintéz. – Már el is tűnt. A sajtóbiztos: – Várjon meg itt, egy perc múlva visszajövök. – Ő is eltűnt. Mind eltűntek. Tíz, húsz perc. Senki. Takarítónők söprögetni kezdenek … A sajtóbiztos mégis visszajött: – Jöjjön el két óra múlva a belügyi hivatalba, a kormány addig megegyezik a távírdával. – Átadta a névjegyét: Joaquin Vil y Bis. Azután ismét eltűnt.

Pontosan két óra múlva rohantam a belügyi hivatalba. Hol van a sajtóbiztos, senor Joaquin Vil y Bis? Nincs itt. Mikor lesz? Azt nem tudjuk. De mégis? Egész éjjel dolgozott, valószínűleg háromig fog aludni. De hiszen már láttam! Mindegy, most biztosan alszik. Hol lakik? Megadják a címet. Elmegyek a lakására. Senor Joaquin hiányos öltözékben éppen borotválkozik, szemlátomást jó hangulatban van. Megint egy névjegyet ad át, a főtávírda egyik osztályának vezetőjéhez szóló ajánlással: – Ő keresztülviszi a dolgot. Tudja, miért? Mert kommunista. A Pravdának mindent megtesz.

Gyerünk ismét a távíróhivatalba. Az osztályvezető hajlandó elintézni ügyemet, annál is inkább, mert a tudósítást Léridában adtam fel, mégpedig a tilalmat megelőző napon. De szükség van a távíróhivatal vezetőjének láttamozására. A vezető pedig új ember, még nem vette át az ügyeket, nagyon óvatos, semmire sem lehet vele jutni. Hacsak nem jön egyenes utasítás Madridból.

Megint zátonyra futott az egész. Tegnap nem volt vezető, ma két ősz, paszományos cerberus ül az ajtajában. Úgy látszik, nagyon nagy bürokrata. Rendben van, nincs mit veszíteni, gyerünk … A hatalmas irodában egy fiatalember fogad, huszonkét éves lehet, külsejéről ítélve munkás, arcáról vidámság és közvetlenség sugárzik. Egy távirat átengedéséről van szó? Kérem! Szempillantás alatt aláírja az engedélyt. Sajnálja, hogy nem tegnap vette át az ügyeket – a távirat már tegnap elment volna.

A nap hátralevő részében Marina megmutatta azokat a helyeket, ahol harcok voltak, ahol nagyobb összecsapásokra került sor. Kérésemre szűkszavúan, de készséggel beszél magáról. Hárman voltak – ő, Alberto bátyja és egy barátjuk. Együtt nőttek fel, együtt játszottak, együtt léptek be a kommunista ifjúsági szövetségbe. Július 19-én együtt ragadtak puskát és mentek a Place de Colón-i barikádra. Barátjuknak négy golyó fúródott a hasába, azonnal meghalt. A leány és bátyja között esett el. Alberto szerzett magának egy harcászati tankönyvet, egy gyalogsági szabályzatot, és elment Zaragoza alá, Marina gépírónő lett a katonai bizottságban. Néha félrevonul, megbújik egy sarokban, és sokáig ül ott, arccal a fal felé fordulva. Amikor rászólok, magyarázni kezd:

– Önnek mint orosz elvtársnak megmondhatom nyíltan: mi itt valamennyien túlságosan szentimentálisak vagyunk. Ez óriási hiba. Szörnyen szentimentálisak vagyunk!

Julio Jiménez Orge-Glinojedszkij nem utazik Madridba. Ma megérkezett Alberto az egész tardientai hadoszlop és külön Trueva megbízásából, hogy megkérje Jiménezt, térjen vissza hozzájuk mint katonai tanácsadó és a tüzérség parancsnoka. Elhatározta, hogy elfogadja ezt az ajánlatot – a fiúk rendesek, tehetségesek bátrak. Amellett Jiménez fél a nagy törzskaroktól. Katonai ismeretei egy kissé elavultak, kilencszáztizenhatból származnak. Egy lovaglópálcát akart venni magának, hogy növelje a tekintélyét; lebeszéltem róla, és egy pár sárga glaszékesztyűt ajándékoztam neki. Azt mondta, hogy ez is mintha tekintélyt kölcsönözne.

Aggasztó hírek Madridból. A lázadók elfoglalták Badajoz városát. Ez lehetővé teszi számukra, hogy egyesítsék két, eddig egymástól elszigetelt körzetüket, a délit és az északit.

 

AUGUSZTUS 16

Reggel a prati repülőtérre utaztam, s az úton eltörött a jobb kulcscsontom és kibicsaklott a bokám. Holtbiztos voltam benne, hogy ez bekövetkezik, csak azt hittem, hogy később, egyszersmind attól tartottam, hogy súlyosabb eset lesz. Tegnap reggel elvették a kocsimat – valakinek sürgősen Valenciába kellett utaznia -, és adtak egy másikat, sofőrrel együtt, egy pompás, belül csupa ezüsttel díszített, új Hispano-Suizát. Csak a jobboldali ajtaja volt leszakadva, de ezt a kocsihoz erősítették egy ócska kötéllel. José, a sofőr – csendes, finom arcú, gazellaszemű legény – ugyanúgy hajt, mint errefelé mindenki, vagyis őrült módjára. Már tegnap, amikor a palotából a távíróhivatalba vitt, olyan kanyarokat csinált, amelyek akaratlanul is a földi múlandóság gondolatát juttatták az eszembe. Éles fordulattal felszaladni a járdára, szanaszét ugrasztva a járókelőket, szerinte istennek tetsző cselekedet … Ma az országúton, kilencven kilométeres sebességgel haladva, lassítás nélkül megelőzött egy szamárfogatot, s hajmeresztő módon egy szembejövő teherkocsi és egy másik szekér közé próbált siklani. Persze nem sikerült. Kocsink egy hatalmas platánfának ütődött, karosszériájának eleje úgy visszahajolt, mint egy levélboríték teteje. Útitársam, Mása kezébe üvegszilánkok fúródtak, fehér gumiköpenyét azonnal elöntötte a vér. Vérrel borítva, olyan lendülettel ugrott ki a kocsiból, hogy a cipője leesett a lábáról, én, kezemet fájó vállamra és nyakamra szorítva, utána. Nagy csődület, jajgatás, szörnyűködés, valahonnan egy vöröskeresztes mentőkocsi kerül elő. Beszálltunk, a kocsi elindult, Mását vattával, gézzel bekötözik, azután … – ezt a világon senki sem fogja elhinni, ez olyan, mintha egy kalandfilmből vett ócska trükk volna – pontosan két perc múlva, három kilométerrel arrébb, az ugyancsak százkilométeres sebességgel robogó mentőkocsi felfut egy kis hídra, ugrik egyet, s a töltésről az árokba borul …

Senkinek nem történik baja, fáradtan mosolygunk. Egyszer csak imbolyogva megjelenik az országúton a mi összevissza horpadt Hispanónk. Jósé száll ki belőle, lejön a töltésen, megsemmisítő pillantással méri végig a mentőautó sofőrjét, majd összeszed bennünket, az ő utasait. Robogunk megint Prat felé. Odaérve, először is a garázsba megyünk, megmondani, hogy a mentő az árokban hever, majd a helybeli sebészt keressük fel kis magánklinikáján. A sebész végtelenül sokáig és nagy buzgalommal szedegeti ki az üvegszilánkokat a leány kezéből, Mása a könnyein keresztül mosolyog. José is besomfordál, dermedten bámulja az operációt, majd hirtelen, arcát a kezével eltakarva, leveti magát a heverőre. Kiderül, hogy irtózik a vér látványától: – Soy nervioso (Ideges vagyok) …

Pratban nincs Madridba induló repülőgép. Pontosabban: nincsenek spanyol és francia gépek. A kormány Douglas-gépe hetenként egyszer repül a diplomáciai futárokkal. Ugyanakkor a német Junkers még mindig közlekedik, naponta teszi meg az utat Madrid és Párizs között oda és vissza, még mindig szállít német utasokat és rakományt, valamilyen gépeket. Még senki sem szánta rá magát, hogy érvénytelenítse a Lufthansával fennálló szerződést.

André repülőraja már teljes egészében Madridban van. Guidez különböző megbízásokkal itt maradt. Fürge észjárású, barátságos, gúnyolódásra hajló ember. Elmondja, hogy amikor kocsijával áthaladt a kis prati téren, a „Visca Sandino!” feliratú hatalmas transzparens alatt, furdalni kezdte a kíváncsiság. Megállt és megkérdezte egy helybeli embertől, hogy ki tétette oda ezt a feliratot. Az csodálkozott a naivitásán: – Hogyhogy ki? Hát Sandino!

Híre fut, hogy a fasiszták támadást intéztek Tardienta ellen. Légitámadással kezdték, majd tüzérségi támogatással rohamra indították a gyalogságot. Géppuskákkal, kézigránátokkal közelharcban visszaverték őket. A Marx-zászlóalj különösen kitüntette magát. Az egyik elesett fasisztánál egy el nem küldött levelet találtak: „Holnap Tardienta ellen megyünk, megverjük az abesszineket, az ebédet már ott kapjuk.” A lázadók saját magukat olaszoknak, a kormánycsapatokat pedig abesszineknek nevezik.

A Publicitat című lapban újságíró-kollégám hosszú tudósításban számol be a kivívott győzelemről. A tudósítás a következő sorokkal zárul: „Lapunk Tardientában működő tudósítói irodáját (az agyonlőtt molnár hálószobájáról van szó) állandóan látogatják különféle ismert politikai személyiségek. Például tegnap a bolsevik Pravda képviselője tett nálunk látogatást.”

 

AUGUSZTUS 17

A mai napig se hírt, se értesítést nem kaptam Moszkvából. Az itteni lapok kizárólag a belső ügyekkel foglalkoznak.

És ma egyszerre valamennyi lap fényképet közöl a spanyol nép mellett tüntető moszkvaiakról és egy még nagyobb fényképet, amelyen a mosolygó, boldog, diadalmas Cskalov látható Sztálinnal, Vorosilovval és Kaganoviccsal.

Ez felvidított egy kicsit, úgyis olyan szomorú volt tétlenül feküdni törött kulcscsontommal. Madridba nem megy repülőgép, a frontról érkező hírek érdektelenek.

 

AUGUSZTUS 18

Kora reggel egy rendkívül rozzant angol Dragon-gépen elrepültünk Barcelonából. Indulás előtt az utasok a pilótával és a repülőtér francia igazgatójával megtárgyalták, hogyan lenne jobb Madridba repülni: körül a part mentén, Valencián át vagy pedig toronyiránt, a lázadók területe fölött?

A nyolc utas mind más nemzetiségű, nem ismerik egymást, mindegyik gyanakszik a másikra, mindegyik gyanakszik a pilótára, s a pilóta gyanakszik mindegyikre. Nem tudni, honnan jött, övé-e a repülőgép és honnan van maga a repülőgép. Valamennyien a repülőtér igazgatója révén ejtették módját az utazásnak. Az igazgató – egy vidám, pirospozsgás úr – mindent tud, de semmit sem magyaráz meg. Neki a beszélgetésnél mindenki egyformán „szegény barátom”.

Hosszas vita után a pilótával egyetértésben elhatároztuk, hogy toronyiránt repülünk, s a lázadók területe fölött legalább két és félezer méter magasságba emelkedünk. A gépet alaposan megrakják mindenféle málhával, az emberek a ládák és bőröndök között húzódnak meg.

Eleinte a part mentén repülünk, majd délnyugatra fordulunk. Negyven perc múlva elérjük a hegyláncokat. A hegyszorosok fölött a gép a hőségtől és a légáramlatoktól erősen himbálózik. Az egymásra rakott bőröndök valóságos táncot járnak … Sorjában tűnnek elő a hegyek: a Sierra de Cucalon, a Sierra de Gúdar, a Sierra de Albarracin. A lázadók által elfoglalt aragóniai tartomány déli része fölött repülünk. Nemsokára Új-Kasztília fölé érünk. Már egy órája vagyunk a levegőben. Madridig még egy óra. De a pilóta hirtelen irányt változtat: Guadalajara helyett kelet felé fordulunk. A hegyeket dombok váltják fel, majd síkság következik Mit jelent ez? Valenciába repülünk. Miért? Nincs elég benzin. De hiszen Madridig ugyanakkora a távolság! És már magunk mögött hagytuk a lázadók övezetének háromnegyed részét! Itt azonban nehéz dolog vitába bocsátkozni. Még egy órai repülés. Alattunk mértani pontossággal kirajzolódó, végeláthatatlan olajligetek, majd lassan előtűnik az átlátszó kékes, zöldes, rózsaszínű ködfátyolba burkolt Valencia.

A repülőtéren a guardia civil megbízottja megpróbálja ellenőrizni az utasok személyi igazolványait. Csak megpróbálja, mert az utasok többnyire legalábbis szokatlan formájú iratokat szednek elő. Az egyik névjegyet nyújt át. A csendőr megcsóválja a fejét és eltávozik.

A repülőtéren nincs benzin, míg hoznak, bemehetünk a városba. Itt minden nyugodt, békés képet mutat. A felhőkarcolókkal szegélyezett gyönyörű terek senyvednek a nagy hőségben. A járdákon, a pálmák alatt, kis asztalkák mellett kávét és vermutot isznak, rádiót hallgatnak. Néha feltartják benedvesített vagy megnyálazott ujjukat, hogy megtudják, nem lengedez-e a szellő a tenger felől.

A kikötőben és a révben sok a hajó: ásványolajat, nyersvasat raknak ki, egy jugoszláv hajóból szarvasmarhát terelnek a partra.

Három órára végre megtelnek a tartályok. Újra felszállunk. Hamarosan mögöttünk maradnak az egyenletes, bíborvörös talajon sorakozó olajligetek. Kezdődik a kopár, napperzselte, sziklás hegylánc, a sierra.

Az ócska Dragon, melyből patakokban ömlik a forró olaj, felfelé kapaszkodik. A két kis, egyenként 170 lóerős Gipsy-motor zihálva viszi a nyolc embert, a pilótát, a gépészt meg a rengeteg rakományt. Moszkvában, Leningrádban és egész hazámban pedig ma ünnepük a Repülőnapot. Moszkvai idő szerint most tizennyolc óra van. A tusinói repülőtéren repülőgépek százai, ejtőernyősök ezrei, emberek tízezrei. A Gorkijról elnevezett repülőraj valahol sűrűn szórja a röplapokat. És mélyet lehet szívni a friss, üde levegőből, nem úgy, mint itt, ebben a szűk utaskabinban, a kasztíliai kőrengeteg fölött.

Végre a fennsíkon, a porfelhőben, szürkés mésztömeghez hasonlóan előtűnik Madrid. Úgy látszik, mintha magányosan árválkodna a hegyek között. Külvárosainak átmenet nélkül vége szakad. Kevés a zöld, egyetlen nagy zöld folt látható csak: a Casa del Campo erdeje.

A repülőtéren sok az ember, csaknem valamennyien katonák. André ott járkál közöttük. Fáradt, sovány, ingerlékeny, napok óta nem aludt. Hol ide, hol oda hívják; a repülőrajok irányítása az indulási helyen, sietős megbeszélések formájában történik.

Bemegyünk a városba. Barcelona után itt nyugodtabb, hétköznapibb a hangulat. Kevesebb a dekoráció, a zászló, a plakát. Az autókon nincsenek jelszavak, az utcai forgalom viszonylag normális. Viszonylag – a spanyol gépkocsivezetők tempójához képest.

Úgyszólván alig látni romos épületet. Sok üzleten, falatozón, vendéglőn „Incautado” felirat; ezek azok az üzemek, melyeket állami vagy szakszervezeti igazgatás alá helyeztek.

Akárcsak Barcelonában, itt is mindenütt a mono: a lenvászonból vagy pamutanyagból készült, cippzáras, kék overall dominál. Igen kényelmes az alpargata: a könnyű, fehér vászoncipő. Azelőtt Madridnak ezekben a negyedeiben még a legperzselőbb hőség idején sem igen lehetett mutatkozni zakó, mellény, nyakkendő és kalap nélkül. Most monóban és alpargatában, födetlen fővel sétál az egész város – a milicisták, a vízhordók, a hölgyek, a tiszteletet parancsoló öregek.

 

AUGUSZTUS 19

A Hadügyminisztérium a város központjában van, egy dombon, kert közepén. A bejárat előtt a „Nagy Kapitány”, a córdobai Gonzalo, a híres középkori hadvezér szobra áll. A lépcsők, fogadószobák és termek palota jellegűek: márvány, szőnyegek, gobelinek. Ehhez a palotához irodaház jellegű újabb épülettömbök csatlakoznak; itt rendezkedett be a vezérkar.

A termek mind tele emberrel: az asztaloknál ülnek, telefonálnak, csoportokba verődve beszélgetnek. Nagyon sok a civil, különösen a parlamenti képviselő. Órákat, egész napokat töltenek itt: kikunyerálnak, protekcióval vagy fenyegetéssel kierőszakolnak a minisztériumtól választókerületük számára hol 500, hol 300, hol 150 katonát, hol meg lőfegyvereket, géppuskákat vagy teherautókat. Ezt a hazafiság, a választók iránti odaadás, sőt a katonai tehetség megnyilvánulásának tartják. És a minisztérium, engedve a nyomásnak, hosszú alkudozás után engedélyez a küldötteknek hol 490, hol 275, hol 140 katonát, puskákat, teherautókat …

Sarabia, a hadügyminiszter eltávozott valahová. Helyette José Giral miniszterelnökkel beszélek. Idősebb, rendes, szerény külsejű ember, orrán professzoros szemüveg, szűk, kemény inggallért visel. Fő hivatását tekintve vegyész, ugyanakkor aktív baloldali republikánus, Azana elnök egyik legjobb barátja. Nem akarja elfogadni a helyzet spontán alakulását, igyekszik kezében tartani a dolgokat és irányítani az eseményeket, ez azonban nem nagyon sikerül. Spanyol szokás szerint az erkélyre vezet, ahol négyszemközt beszélgethetünk. Öt esztendővel ezelőtt, két héttel a Bourbon-dinasztia megdöntése után, ugyanezen az erkélyen beszélgettem Azana hadügyminiszterrel.

Badajoz eleste Giralt nem nagyon nyugtalanítja. Szörnyűnek csak a fasiszták által ott rendezett vérfürdőt, a bikaviadalok terén végrehajtott borzalmas mészárlást, másfélezer munkás, nő és gyermek agyonlövését tartja. De szerinte még Badajoz elfoglalása után is kétséges, hogy a lázadók egyesíteni tudják-e északi és déli frontjukat. A Guadarramában a csapatok erősen tartják magukat. Az egyetlen, ami katasztrofális, a fegyverhiány. Repülőgépekre, tüzérségre, harckocsikra, mindenekelőtt pedig puskákra volna szükség. A kormány kéréssel fordult valamennyi nem fasiszta országhoz, fegyvert kér Európában, Észak- és Dél-Amerikában. Az isten szerelmére, küldjenek puskát! A kormány minden árat megad, minden feltételt elfogad. Ember van, amennyi csak kell, bátor, odaadó önkéntesek. Mindenütt új osztagok alakulnak, de ezeket nincs mivel felfegyverezni. A kormány legfőbb és egyetlen gondja most a felszerelés. Meddig húzódhat a háború? Giral úgy gondolja, hogy hónapokig eltarthat. Talán fél évig is. Ha most, ebben a pillanatban volna fegyverük, a lázadást két-három héten belül le lehetne verni. A németek és az olaszok nyíltan szállítanak a lázadóknak mindenfajta felszerelést.

– Épp az imént beszéltem hozzánk átállt sevillai katonaszökevényekkel – folytatta Giral -, akik elmondták, hogy három nappal ezelőtt egy újabb vonat futott be az állomásra felszereléssel és mindenféle lőszerrel, s még a vonat őrsége is magukat „önkénteseknek” nevező német fasisztákból állt … Nekünk nehéz kifogást emelni a francia kormány tevékenysége ellen, amikor az arra törekszik, egyébként sikertelenül, hogy Spanyolországot illetően nemzetközi semlegességi megállapodás jöjjön létre, bár nem értjük, miféle semlegességről lehet szó akkor, amikor egy törvényes kormány az országon belül lázadók ellen harcol. Sajnos azonban még olyan semlegességet sem tapasztalunk, amilyenről a francia kormány beszél. A lázadók naponta kapják külföldről a repülőgépeket, puskákat, bombákat. Az egész világ szeme láttára arcátlanul csúfot űznek a nemzetközi jogból. Ilyen körülmények között az ellenség leverése egyre nehezebb lesz … De mégis le fogjuk verni. Azután pedig, ha nem lesz ellene kifogásuk, elmegyek önökhöz megnézni a szovjet vegyészetet és pihenni. Nemrég még az volt a leghőbb vágyam, hogy a Szovjetunióba utazzam, megismerkedjem az önök tudósaival, akikről sokat hallottam, s akik között barátokat reméltem találni. A sors úgy hozta, hogy mint republikánus és demokrata a kormány élére kerültem, amely a köztársaságot, a kultúrát és a spanyol nép becsületét védelmezi a monarchiával, a reakcióval, a fasizmussal szemben … Végtelen hálásak vagyunk a szovjet népnek, kormányának, szakszervezeteinek, amiért ezekben a nehéz pillanatokban oly nemes magatartást tanúsítanak és a segítségünkre sietnek …

Megkérdezi, el vagyok-e látva minden szükségessel, nem kellenek-e igazolványok, belépési engedélyek, nincs-e szükségem gépkocsira. Utasítást ad a postaügyi főigazgatóságnak, hogy ne tartsák vissza a távirataimat. Visszatér Sarabia ezredes, egy ősz hajú, udvarias, alacsony ember. Az elnöknél volt, aki a legnagyobb részletességgel foglalkozik a hadműveletek menetével, alaposan tanulmányoz minden csapatmozdulatot, minden operatív rendelkezést. Sarabia leül a telefon mellé, hogy az elnökkel folytatott beszélgetés alapján azonnal kiadja a megfelelő utasításokat. Úgy látszik, itt nincs vezérkar, nincsenek összekötő és irányító szervek, a miniszter maga teremt kapcsolatot az egyes zászlóaljakkal és osztagokkal, maga adja ki a parancsot telefonon. Hát bizony, így nem sokra lehet menni.

Azana csoportjának baloldali republikánusai mind hasonlítanak Giralra és egymásra. Radikális értelmiségiek, nagyon képzettek, életstílusukat tekintve dolgozószobába, de nem miniszteri, hanem inkább tudós-, professzor-dolgozószobába való emberek, hajlamosak a legmesszebbmenő általánosításra (jellegzetes spanyol vonás), a konkrét döntésekben körülményesek és tétovázók. Mindehhez egyelőre bizonyos belső elszántság járul: el vannak szánva arra, hogy együtt maradnak a néppel, mindvégig teljesítik vállalt küldetésüket. A sors kegyetlenül megtréfálta a békés vegyészdoktorokat, régészeket és irodalomkutatókat, belevetette őket a polgárháború, a forradalom, az intervenció katlanába. Még nem szállnak szembe a sors e rendelésével; erejüktől telhetően harcolni akarnak a fasizmus ellen – mint baloldali radikális polgári értelmiségieknek ez a helyesen értelmezett történelmi szerepük, egyszersmind kétségtelen érdemük.

De a harc egyre élesebb formát ölt. Egy hónappal ezelőtt dördültek el a fasiszták első lövései a Montana-kaszárnyában, s a helyzet egyre bonyolultabb.

Ez már nem csupán lázadás. Ez háború, s mindkét szemben álló fél mögöttes területe igen messzire nyúlik. Franco kijelentette a Reuter tudósítójának: „Ha győzünk, Spanyolországot a korporációs elv alapján fogjuk kormányozni, ugyanúgy, ahogyan Németországot, Olaszországot és Portugáliát kormányozzák. Diktatúrát vezetünk be, amely addig fog tartani, amíg szükségesnek mutatkozik.”

Ki és mi van Franco háta mögött? A milliárdos Juan March, a bankügyletekkel foglalkozó szerzetesek, a Gestapo, Trockij és bandája, a japán szamurájok, az árja-paragrafusok, az olasz ricinusolaj a munkások számára, a Krupp-üzemek, Miguel Unamuno őrült lázálma.

Giral, a csendes vegyész háta mögött – akár örül ennek, akár nem – a spanyol proletariátus és parasztság, a radikális kínai professzorok és diákok, a nyugtalankodó csehszlovákok, a brit labouristák, Durutti fekete-vörös zászlói, az egész világ munkásnegyedeinek antifasiszta hangja és dühe.

Olaszországban, Németországban annak idején nem fogadták el a kihívást. A munkások nem tudtak megegyezésre jutni a parasztsággal és a kispolgársággal, a pártok nem tudtak megegyezni egymás között. A fekete, a barna pestis észrevétlenül és gyorsan harapózott el. A fasizmus nem juthat uralomra lázadás nélkül, erőszakos pusztítás nélkül. Hitler, jóllehet megszerezte a szavazatok többségét, kénytelen volt – már uralomra jutása után – lázadást, puccsot szervezni, felgyújtani a Reichstagot, elfogni a parlamenti képviselőket, és korántsem csupán a munkáspártok képviselőit.

Itt, éppen itt, ebben a könnyelmű, tétovázó, elmaradott országban volt a munkásosztálynak annyi lélekjelenléte, ösztönös szervezettsége, hogy torkon ragadja a fasizmust, megsebezze és vérbe borítsa mindjárt a legelső keze ügyébe eső fegyverrel, harcot indítson ellene. Itt fogadták el elsőnek a kihívást, és micsoda harc lesz ez!

Franciaország, te esztelen ország, mire vársz? Százhúsz esztendeje nem okoz neked gondot a Pireneusokban húzódó határ, most meg bekerítenek dél felől. Irúnnál, San Sebastiánnál már feltűntek a német acélsisakok. Valóra válik Bismarck fenyegetése – hisz ő akart „spanyol mustártapaszt ragasztani Franciaország tarkójára”! … Itt nincs Maginot-vonalad. Az André repülőrajához tartozó két tucat csodabogár és kalandvágyó útlevél nélkül, alkalmi gépeken felszállt a levegőbe, hogy megvédjen téged, Franciaország, megvédje nyugalmadat és biztonságodat, kincseidet és szépségeidet, üzemeidet és szántóidat, óriási hadseregedet, hatalmas légiflottádat. Francia munkás hazafiak egyenként indulnak Spanyolország megsegítésére, a fasiszta támadás visszaverésére. Mexikó már megígérte, hogy puskákat küld a spanyoloknak, te pedig még mindig késlekedsz! Világháború veszélye fenyeget? Hát mikor oltottak el tűzvészt úgy, hogy hagyták önmagától kialudni? A szobában keletkezett tüzet el kell taposni, nehogy az egész ház lángba boruljon.

Franciaországot remegve várják itt ezekben a napokban. Senki – sem a kormányfő, sem a harcra kelt munkás, sem a cipőtisztító – nem kételkedik benne, hogy Franciaország, a baloldali, jobboldali vagy bármilyen Franciaország, a spanyol érdekeket, a francia érdekeket vagy a biztonság általános érdekeit szem előtt tartva, Spanyolország segítségére fog sietni. Sokan azt hiszik, hogy a segítség már meg is érkezett.

Egy tiszt ül a térkép fölé hajolva a Giraléval szomszédos szobában. Rám kacsint:

– Francés?

– No. Ruso.

Csodálkozik. Azt hiszi, tréfálok.

Egy lány az újságosbódéban:

– Francés?

– No. Ruso.

Nevet, nem hiszi el.

Milicisták a kávéházban, konyakos poharukat magasra emelve fordulnak felém:

– Éljen igaz barátunk, Franciaország!

Azt felelem:

– Merci.

Este a Serrano utcában, a Kommunista Párt Központi Bizottságában, végre viszontláthattam és megölelhettem José Díazt, Dolores Ibarrurit, Vicente Uribét s más ismerősöket és olyan barátokat, akikkel most találkoztam először.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!