MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

7

DECEMBER 3

A parancsnokság természetesen nagyobb tartalékkal is segíthette volna Galánt, de amikor látta, hogy a 3. brigád egymaga is tartja magát, úgy döntött, hogy nem mond le arról a nagyszabású ellentámadásról, melyet a Casa del Campón át a Garabitas-magaslat ellen tervezett, s melynek az volt a célja, hogy bekerítsék a lázadókat az Egyetemi Városban. Ehhez a hadművelethez gyűjtötték össze az összes szabad erőket, harckocsikat, repülőgépeket.

Ennek a támadásnak sem volt sok haszna. Az egyetlen eredmény talán az, hogy a fasiszták megijedtek, összevonták tartalékaikat, s így békén hagyták Galánt.

Nagyban-egészben mindent helyesen csináltak: először a repülőgépek bombázták a Garabitast, azután következett a tüzérségi előkészítés, majd jöttek a harckocsik és nyomukban a gyalogság, a Durutti halála után itt maradt katalán egységek. De a magaslatot a fasiszták valóságos erődítménnyé változtatták. Német mintára erős tüzérséggel és tankelhárító fegyverekkel ellátott betonozott erődök fogadták a köztársaságiakat. Csak most kezdjük látni, milyen veszedelmes fegyver az a kis tankelhárító ágyú … Mégis a harckocsik messze előrenyomultak. De a katalán gyalogság nem követte őket, csak mímelte a támadást azzal, hogy hihetetlen erejű tüzet nyitott kiinduló állásából. Védekezni már tudunk, de támadni még nem.

Zalka-Lukács fáradtan és megkínzottan jár-kel. A 11. és a 12. brigád hosszú napokon át rendkívül súlyos harcokat vívott az Egyetemi Városban, és súlyos veszteségeket szenvedett. A harmadik napon meghalt Hans Beimler, a Német Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja. – Micsoda emberek pusztulnak el, micsoda emberek! – kiált fel Lukács. Nem tudja megszokni, hogy az emberek elesnek, jóllehet ő maga viszi őket a harcba. Amundsen emlékirataiban van egy egyszerű mondat, amely egész könyvvel ér fel: „Az ember nem tud hozzászokni a hideghez.” Ezt Amundsen mondja – ő csak tudja. Életének nagyobbik részét a sarkvidéken, jég között, az Északi- és Déli-sarkon töltötte. Ott is végezte életét, mikor egy számára ellenszenves ember megmentésére sietett. Északon, a Spitzbergákon, Grönlandban az emberek szenet bányásznak az örök jég alól. Fagyoskodunk a melegért. Éhezünk a jóllakottságért. Évekig ülünk börtönben a szabadságért. Harcolunk, életet oltunk, meghalunk az életért, a boldogságért. Az emberi nem természeténél fogva forradalmi. Lukács féltő aggodalommal és szenvedélyesen szereti az embereket. Nincs nagyobb öröme, mint ha közöttük van, tréfálkozik velük, kellemes, kedves dolgokról beszél nekik, felmelegszik körükben, és maga is meleget áraszt. Nem szeret veszekedni, és nem szeret egyedül lenni a szobában. Moszkvában elkeserítették és nyomasztóan hatottak rá az irodalmi viták, viszont imádta az ünnepeket, jubileumokat, ünnepléseket, banketteket, baráti esteket. Magyarországon távollétében halálra ítélték mint a rendszer engesztelhetetlen ellenségét. Az ismeretlen Oroszországba került, s mint önkéntes harcolt Kolcsak ellen Szibériában, Vrangel ellen a Krímben. Spanyolországban együtt küzd a spanyolokkal a számára ismeretlen nép ellenségei ellen. Fagyoskodik a melegért.

Körülötte már kialakult a törzs és a politikai osztály baráti kollektívája. Az olasz Nicoletti, a német Gustav Regler, a bolgár Belov és Petrov, a francia Dumont: különböző típusok, különböző jellemek, különböző temperamentumok. Különböző országokból jöttek, megtalálták egymást és összeszoktak.

Arról ábrándoznak, milyen jó volna, ha legalább tíz napra tartalékba helyeznék a brigádot – kipihennék, kialudnék, rendbehoznák magukat a katonák. – Adjatok két hetet – mondja Lukács tábornok és nem ismertek rá a brigádra. Olyanok lesznek a fiúk, mintha skatulyából húzták volna elő őket!

DECEMBER 4

A külföldi követségek továbbra is minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon pimaszkodnak Madridban. A lakosság, a város védői, a hatóságok fel vannak háborodva, és már sokszor meg akarták zabolázni a fékevesztett kémeket. A kormány azonban megakadályozza ezt Valenciából. Spanyolország nemzetközi helyzete nagyon súlyos, minden újabb konfliktus csak ronthatna rajta.

Ma aztán végeszakadt a madridiak türelmének. Benyomultak az egyik, külföldi zászlók védelme alatt álló házba. A finn zászló ellen követték el ezt a merényletet.

Hány finn él Madridban? Sokak fejében megfordul mostanában ez a kérdés. Finnországnak soha semmi dolga nem volt Spanyolországgal. Nem kereskedtek egymással, nem volt köztük se kulturális csere, se levelezés.

És most egyszerre divatba jött Madridban a finn követség. Se vége, se hossza a vele kapcsolatos elemzéseknek, vitáknak, találgatásoknak.

Az érdeklődés főként egy témára összpontosul. A finn követségnek hat, lakókkal zsúfolásig megtöltött, többemeletes háza van Madridban, és mind a hat a követség zászlaja és védnöksége alatt áll. Se nem több, se nem kevesebb. Lakói nagyon furcsák. Szinte beteges szenvedélyük az otthonülő életmód, olyannyira, hogy három hónap óta egyikük sem mozdult ki otthonról egyetlen egyszer sem.

Az utóbbi három napban a finn házak lakói, nyilván rádión kapott utasításra, vagy talán csak a városszéli ágyúzástól felbátorodva, támadásba mentek át. A Fernando el Santo utcai házból tüzeltek a milícia éjszakai járőrére. Másnap kora reggel ugyanabból a házból kihajítottak egy kisebb bombát, amely súlyosan megsebesített egy kisfiút. Ezzel aztán végképp elfogyott a madridiak birkatürelme.

Tegnap este a közrendészeti hivatal jegyzéket küldött az összes követségeknek és külképviseleteknek, melyben tájékoztatja őket arról, hogy lázadók és terroristák gyűltek össze a finn zászló oltalma alatt, és figyelmezteti őket, hogy a közfelháborodás megnyilvánulásainak elkerülése végett kénytelen lesz intézkedéseket foganatosítani a fasiszta fészkek felszámolására.

A Fernando el Santo utcai épület pontosan az angol követséggel szemben van. A rendőrség emberei figyelmeztették az angolokat, hogy be akarnak hatolni a finn házba, és hogy számítani lehet az ellenállásra. Az angolok flegmatikusán azt válaszolták, hogy nincs kifogásuk ellene.

A közbiztonsági hivatal vezetője zörgetett a nehéz kapun, és bebocsátást követelt. Belülről azt felelték, hogy a közbiztonsági hivatal vezetőjének írásbeli parancsa nélkül senkinek sem hajlandók kaput nyitni. A vezető kacsintott egyet, kihúzta a zsebéből saját, előre elkészített és aláírt parancsát, és átcsúsztatta a kapu alatt.

Odabent nyilván meglepődtek ettől a váratlanul gyors „ügyintézéstől”, felmentek, majd visszatértek – és kijelentették, hogy a kaput nem nyitják ki, és semmiféle parancsnak nem engedelmeskednek.

A vezető pödört egyet pöttömnyi bajuszán, és megparancsolta a kíséretében levő rendőröknek, hogy törjék be az ajtót.

A házból géppuska- és puskatüzet nyitottak.

Egy rendőr elesett, elborította a vér.

Ez a végsőkig felbőszítette társait. Egy köztársasági gárdista intett a többieknek, hogy menjenek kissé hátrább, s egy kézigránátot vágott a nehéz kapuhoz. A robbanás nem sok kárt tett a kapuban, de a lövöldözés belülről egycsapásra abbamaradt. A rendőrség betörte az ajtót. A rendőrökkel együtt Miguel Martinez is bement a ház udvarára. Valóságos megerősített kaszárnya tárult a szemük elé.

A földszinten sok nőt találtak. Hős férjeik otthagyták őket, hogy könyörületet ébresszenek és első fedezékül szolgáljanak kellemetlenség esetén. A köztársaságiak nem törődtek az asszonyokkal, otthagyták őket a földszinti lakásokban, és elindultak a lépcsőn fölfelé. Fent újabb lövések fogadták őket. Még egy harcos súlyosan megsebesült. Bajtársai összeszorítják a fogukat, de nem lőnek. Tartják magukat a parancshoz, és nem alkalmaznak semmiféle erőszakot, nehogy véletlenül kárt tegyenek valamelyik finn állampolgár becses szervezetében. Életük kockáztatásával sorra betörik a három emelet ajtóit – és mit látnak?

Ezerszáz férfi, ezerszáz fasiszta! Ezerszáz spanyol fasiszta!

Hasztalan kiáltanak ötször vagy hatszor egymás után: – Aki finn vagy bármiféle külföldi, lépjen elő! – A tömeg komoran hallgat. Nincsenek itt se finnek, se más külföldiek. Közönséges spanyol fasiszta mind.

A ház pontosan olyan volt, mint egy kaszárnya. A magánlakásokat katonai hálótermekké alakították át, az elegáns női budoárokban vagy harminc-negyven szalmazsák hevert a padlón. Közös ebédlő, nagy élelmiszerraktár, a falon fejadag- és dohány-járandósági táblázat. Könyvtár fasiszta könyvekből.

S mindennek a teteje: egy halom fegyver és speciális kézigránátok új, még be nem forrasztott tejkonzerves dobozokba csomagolva.

Végeláthatatlan sorban kísérik le a lépcsőn a fasisztákat, autóbuszokba ültetik és börtönbe viszik őket. Ezerszáz felfegyverzett terrorista – és ez csak egy a finn zászló oltalma alatt álló hat ház közül! (A követség és a konzulátus épületét nem számítva.) Ha arra gondolunk, hogy Madridban minden lépésnél belebotlik az ember egy külföldi zászlókkal fellobogózott és menlevelekkel teleragasztott házba, ha becslésekbe és számítgatásokba kezdünk, akkor a föld alatti fasiszta „ötödik hadoszlop” létszámával kapcsolatos minden eddigi számításunk felborul. Nem kétséges, hogy ez a létszám többszöröse az eddig elképzeltnek.

Mindenki azt várta, hogy most majd a finn követség erélyesen tiltakozni fog a védnöksége alatt álló házba történt behatolás miatt. Ám ezúttal a tiltakozás elmaradt. Sőt a finn követ, amikor értesült a Fernando el Santo 17. számban történtekről, felhívta a közbiztonsági hivatalt, érdeklődött a vizsgálat eredménye felől, ámult-bámult, amikor tájékoztatták a ház lakóinak kilétéről és magatartásáról, kijelentette, hogy teljes mértékben egyetért a rendőrség intézkedéseivel, és még a közreműködését is felajánlotta a nyomozás lefolytatásában. Hogy ezek a diplomaták milyen előzékenyek!

DECEMBER 6

Szinte teljes a nyugalom. Ilyen napokon úgy érezzük magunkat, mintha valami áttelelő helyen lennénk: este nincs hová menni, legföljebb a törzshöz vagy a főbiztosságra; dolgozunk, olvasunk vagy rádiót hallgatunk – ez minden, amit tehetünk. Soria kerített magának valami szörnyűséges hegedűt, s most azon cincog. Kijelentettük, hogy ez felülmúlja Madrid ostromának összes borzalmait, és ha nem hagyja abba, kitesszük a szűrét. Soria megsértődött, közölte, hogy a zeneművészeti főiskolán tanult, és mindennek a hegedű silánysága az oka.

Be-bejár hozzánk a hórihorgas Frank Pitcairn, az angol Daily Worker tudósítója. Különcködő, de igen éles eszű ember. A kanadai vér-monopólium helyiségében lakik. Igen, ilyen is van. A kanadai véradó társaság teljesen felszerelt külön expedíciót küldött Spanyolországba. Még az orvosokat, az összes berendezési tárgyakat, az edényeket is ők hozták magukkal. A kanadaiak kijelentették, hogy hajlandók megszervezni a véradást a sebesültek számára az összes frontokon, de csak abban az esetben, ha kizárólagos jogot kapnak erre. A kormány elfogadta az ajánlatot.

Az expedíció egy régi villában rendezkedett be. A szobák meglehetősen mocskosak. A stílbútorokon, a fűtetlen kandallókon konzervdobozokhoz hasonló, vérrel tele fémedények sorakoznak. Itt gyűjtik össze a véradóktól a vért és osztják el a kórházak és tábori kórházak között.

Frank mesél a brit követségen uralkodó szokásokról. Rengeteg angol útlevéllel ellátott menekült gyűlt itt össze, közös szállást és ebédlőt rendeztek be számukra. Külsejét és modorát tekintve korántsem mindegyik menekült felel meg a Brit Birodalom alattvalóiról alkotott elképzeléseknek. Legtöbbjük gibraltári spanyol; zajosak és nem valami tiszták. De még a született angolok sem állnak valamennyien annak a nagyvilági arisztokratizmusnak a színvonalán, amelyről régóta híres a madridi brit követség. A nagykövet elrendelte az ebéd előtti imát – ez tréfálkozásra és tiszteletlen megjegyzésekre ad alkalmat. A közös szállásra került egy bizonyos Jack Robinson is, egy volt autószerelő, most nagy korhely és otromba tréfacsináló. Sehogy sem volt ínyére a közös szálláson bevezetett rítus. Az asztalnál unalmában azzal szórakozott, hogy feldobott egy kenyérgalacsint úgy, hogy az pontosan a levesestányérjába essen. A kenyér valóban belepottyant a levesbe, de telefröcskölte a mellette ülőket. Robinsont ünnepélyesen kilakoltatták a közös szállásról, mert „megengedhetetlen magasságból kenyeret dobált a levesbe”, ahogy a parancs megállapította. Frank szörnyen megörült, dörgedelmes leleplező tárcát írt a madridi brit követségről. A cikk a következő, hatalmas betűkkel nyomtatott cím alatt jelent meg: „Jack Robinson, a hontalan ember. Megengedhetetlen magasságból kenyeret dobált a levesbe …” Maga a nagykövet, Mr. Ogilvie Forbes egyre öregszik és egyre fogy ezektől a hallatlan izgalmaktól. Egyetlen vigasza kedvenc foglalatossága, a dudálás. Skót dudán játszik. A nagykövet ajtaja mögül mélabús hangok szűrődnek ki – a követség lakói sóhajtanak, és lábujjhegyen továbblopóznak.

Madridban alig egy tucat külföldi tudósító maradt, a kommunistákat is beleértve. Még a legnagyobb világlapok is lemondanak az ostromlott Madridból közölt szenzációs tudósításokról, és suba alatt vagy különféle ürügyekkel visszahívják kiküldött tudósítóikat. Az információ jellege ugyanis nem felel meg nekik: az újságírók, még a legmérsékeltebbek és a legjobboldalibbak is, képtelenek úgy írni a mai Madridról, hogy ne dicsőítsék a munkások hősiességét és elszántságát, ne hangsúlyozzák a kommunisták vezető, szervező szerepét, hogy ne ítéljék el az intervenciósok gaztetteit, a fasiszta elemeket rejtegető külföldi követségek álnokságát és cinizmusát.

Nemrég Madridba érkezett Pierre Herbart, André Gide titkára és rokona. Barátian fogadtuk, hiszen ő kísérte el az öreget Szovjetunióbeli útjára, és osztotta a kommunizmus iránti lelkesedését. Herbart azonban eléggé különösen viselkedett. Vagy két nap elteltével óvatos és körmönfont szavaiból több mint váratlan dolgok derültek ki. Mint megtudtuk, André Gide egy kis könyvet írt a Szovjetunióról, amely, Herbart szavai szerint, lényegesen eltér azoktól a kijelentésektől és nyilatkozatoktól, amelyeket a szerző utazása idején tett. Ennek a váratlan pálfordulásnak az okait Herbart nem tudja megmagyarázni, helyesebben tisztán lélektani okokra vezeti vissza: az öreg, mondja, mindenre kétszer reagál, és a második reagálás gyakran ellentmond az elsőnek; hogy a kettő közül melyik az igazi, azt környezetének magának kell eldöntenie. Ez a hirtelen változás azonban nagyon megrémítette Herbart-t, aki André Gide-nek a „baloldaliságot” sugalmazza. Ő, Herbart ezért azt tervelte ki, hogy a könyvet főnöke spanyolországi utazásával fogja „fedezni”, és most azért jött, hogy ehhez előkészítse a talajt. Ám a talaj alkalmatlannak bizonyult. A spanyolok, különösen a madridiak, kereken kijelentették, hogy ha André Gide valóban szovjetellenes könyvet írt, jobb lesz, ha nem mutatkozik itt: az értelmiség, a nép megvetése és bojkottja venné körül. Mindenkinél inkább megdöbbent Gide egy másik igen közeli barátja, a holland Jef Last, aki itt dolgozik a nemzetközi brigádoknál. Kétségbeesetten rontott be hozzám azzal, hogy André Gide örökre lejáratja magát, ha a Szovjetunió ellen foglal állást, különösen most, a fasizmus elleni harc kellős közepén. Otthagyta nekem az öreghez intézett táviratának másolatát:

„Teljesen alkalmatlannak tartom a pillanatot könyved kiadására. Könyörögve kérlek, tartsd vissza a kiadást madridi beszélgetésünkig. Levél megy. Jef Last.”

Herbart sürgősen visszatért Párizsba, hogy „mindent elkövessen, hogy megmentse André Gide-et esztelenségétől”. Ma megtudtam, hogy a könyv mégis megjelent. Én nem érzek ebben „esztelenséget”. Egészen más okokról van itt szó.

Eljött Soriához elbúcsúzni de la Pré, a Paris Soir különtudósítója, egy fiatal, elegáns francia. Elmondta, hogy azért utazik el, mert lapja beszüntette cikkeinek közlését azzal az indokolással, hogy túlságosan „vörösek”. Sohasem tartotta magát se kommunistának, se a kommunizmushoz közelállónak. Egyszerűen úgy viselkedett, ahogy egy becsületes újságíróhoz illik: naponta közölt tudósításokat arról, hogyan gyilkolják a fasiszta repülők a védtelen nőket és gyermekeket. Elvégre azért küldték ide, hogy tájékoztasson! Az anyagot nem közlik, és ő elhatározta, hogy Párizsba megy, tisztázza a dolgokat, megmagyarázza a szerkesztőségnek, hogy most minden más madridi tudósítás hazugság volna.

DECEMBER 7

A város képe alaposan megváltozott. Először is megszűnt főváros lenni. Ehhez elég volt annyi, hogy háromezer ember elhagyja Madridot. A megmaradt egymillió másként kezdett élni. Madrid sohasem volt ipari város. Lüktető, vidám élete mindig az állami központ körül, a köztársaság idején a kormány körül forgott. Az egész főváros – a hivatalnoksereg, a parlament és a politikai csoportok, az értelmiség, az akadémiai, a sajtó- és az irodalmi körök, a bankok, a nyugdíjasok, a vidékről fel-feljáró kereskedők- mind abból élt, hogy igazgatta az országot, gazdálkodott, kereskedett, s tanította, oktatta a vidéki népet. A madridi munkások nagyobbrészt építőmunkások, a közművek dolgozói, közlekedési alkalmazottak és nyomdászok.

A tizenkét minisztérium átköltözött Valenciába. Nem sok embert és iratot vittek magukkal. De az az apparátus, amely itt maradt, vagy hiábavaló dolgokkal kezdett foglalkozni, vagy teljesen abbahagyta a munkát. A hatalmas kormányépületeket vagy lepecsételték, vagy a helyiségek tizedrészét elfoglaló területi hivatalok, irodák, törzsek vették igénybe. Az óriási irattárak mellett öreg, vaksi felügyelők maradtak. A városban ezerszámra ürültek meg a lakások. Ezeket eltávozott tulajdonosaik szegény rokonai vagy szolgálói őrizték, de suttyomban azért eladogattak egyet s mást a gazda holmijából. Az ajtókra hivatalos okmányokat ragasztottak, amelyek részletesen felsorolják a lakás távollevő tulajdonosának hazafiúi érdemeit.

A madridi utca demokratikus jelleget öltött, az egyszerű nép vette birtokába. A járdákat milicisták és külvárosi kedveseik foglalják el. A katonák négyesével-ötösével, egymásba karolva, dalolva sétálnak. Nézegetik a kirakatokat, amelyekben a szegényes áruk között kis nyomtatott kartonlap látható. „Ez az üzlet hű a rendszerhez” … Hosszan turkálnak az antikváriusok kocsijain tornyosuló könyvek közt: van itt Lope de Vega és Alexandre Dumas, Antonio Csehov és Valle Inclán, a Decameron, a Tarasz Bulba, Nyugat-India felfedezése, A vasbetonszerkezetek számításai, Fehér és fekete mágia. Amott tarka kötésben Ramón Sender Madrid-Moszkva című könyvecskéje. Nézzük csak! Felütjük a hatvanegyedik oldalon. „A Nagy Színház előadása fényűzően monumentális. Dekoráció, játék, zene és politika. Igen, a Petruska színeinek és árnyalatainak szépségében politika van! … Az előadás tizenegy óra körül ér véget. A színház bejáratánál vagy tizenkét hatalmas, kényelmes autóbusz várakozik. Madridban az ilyenek gazdag turistákat szállítanak. Néhány száz munkás jön ki a színházból, vidáman elhelyezkednek az autóbuszokban, amelyek hazaszállítják őket. Magam villamosra ülök. Ez tíz kopejkáért fel visz majdnem egészen addig a térig, ahol a Puskin-szobor áll – ott lakom a közelben. A város élénk, a forgalom úgyszólván egész éjjel nem csendesül el. Moszkva nem alszik, Moszkva él és dolgozik éjjel és nappal …”

A katonák válogatnak a könyvek között, nem tudják, melyiket vigyék magukkal a lövészárokba. Rengeteg az erotikus könyv. Az irodalomnak ez a fajtája mindig burjánzott Spanyolországban. Pornográf rajzokkal illusztrált vékonyka brosúrák és kétes hírű professzorok vaskos kötetei. „Teljes leírása mindazoknak a női lélek leigázására szolgáló ősi és modern módszereknek, melyeket a tudomány és a társadalom ismer, s melyeket minden idők és népek leghíresebb lovagjai próbáltak ki és ellenőriztek” … Egy fiatal kasztíliai homlokát ráncolva forgatja a csábító könyvet. Tíz pesetába kerül. Tíz pesetáért a szerelem ezeréves tapasztalata! Közben egy kifestett nőcske kitartóan hívogatja. A falhoz támaszkodva keresztbe rakja a lábát; vastag lábikráját fekete selyemharisnya fedi, arca kiélt; kesztyűs kezével mutatja: öt! A kiskatona kicsit ingadozik, majd csendben leteszi a szerelemről szóló tudományos munkát, és elmegy a nővel.

A mozibejáratoknál hatalmas sorok állnak. A Védelmi Junta jelentősen leszállította a jegyárakat, a mozik és színházak zsúfoltak, délután háromtól este kilencig tartanak előadásokat. Nagyrészt régi filmeket vetítenek – honnan is vennének újakat itt az ostromlott, elhagyott Madridban? Falragaszok jelentek meg: „A legközelebbi napokban tekintse meg a Makszim ifjúsága című új, igazi antifasiszta orosz filmet!” Tegnap este, mialatt a Goya filmszínházban folyt az előadás, repülőgépek jelentek meg a város fölött. A vetítés abbamaradt, a teremben sötét volt, csak a kijáratot mutató kis vörös lámpák égtek. Az igazgató felszólította a nézőket, hogy menjenek le a pincébe. Válaszképpen a terem ordítva és lábdobogással követelte a vetítés folytatását. A Terror Chicagóban című gengszterfilmet játszották. A banditák és a rendőrök autókon üldözték egymást, belelövöldöztek az üzletek kirakataiba, és valami milliárdos holttestét rejtegették egymás elől. A nézőtér tombolt, a katonák azzal fenyegetőztek, hogy végeznek az igazgatóval, ha nem folytatja a vetítést. A vásznon ismét megjelent a kép. A gengszterek a koporsóval együtt bezárták a pincébe a detektív gyönyörű menyasszonyát; ott ült báli ruhában egy söröshordón, szeméből patakzottak a könnyek, s egyszer csak lassan-lassan emelkedni kezdett a koporsó fedele – ez valóban hátborzongató volt. Fülsiketítő robbanás rázta meg az épületet. Egészen közel csaphatott be a bomba. A mozi falai remegtek, üvegcsörömpölés hallatszott, a vászon megint elsötétült. Egy percig valamennyien dermedt csöndben hallgatózva ültünk, aztán újra repültek a szidalmak a mozi igazgatója felé. – Gyerünk azzal a képpel, különben palacsintává lapítunk, átkozott fasiszta! Rohadt disznó! – A vetítést ismét folytatták, a kép vibrált, ugrált – úgy látszik, a gépész is idegeskedett -, de a lényeg azért világos volt: a halott a koporsóban nem más, mint maga a fiatal detektív. Megölelte menyasszonyát és nekiállt, hogy kifeszítse az ajtót, de a gengszterek mérgesgázzal árasztották el a pincét; a menyasszony kezdett már lágy mozdulatokkal, önkívületben vonaglani, amikor végre megérkezett a rendőrség. A közönség jólesően nyújtózkodott, majd kitódult az utcára.

Itt mindjárt az első utcasarkon, az egyiptomi sötétségben, a járókelők körülvesznek egy vak muzsikust, pénzt dobnak a kalapjába, és arra biztatják, játssza el az Internacionálét. A muzsikus játszik, a körülötte állók pedig énekelnek. Nem valamilyen szervezet, katonai alakulat vagy társaság, csak egyszerűen a tömeg énekli kórusban a sötét madridi utcán az Internacionálét és az Ifjú Gárdát.

Madrid éhezik. A piacok csaknem üresek, bár különösebb spekuláció nem tapasztalható. A kereskedők, főleg a kiskereskedők igyekeznek tanúbizonyságot tenni honpolgári kötelességtudásukról, és változatlan áron árulják szegényes készleteiket, méghozzá úgy, hogy lehetőleg minél több embernek jusson. A kávézókban az első csésze kávét (ez ma már nem egészen kávé, de annak hívják) cukorral adják (ez sem egészen cukor, hanem egy csipetnyi édeskés, barna kása apró papirosba csomagolva), a második csészét – bocsánatkérések közepette – cukor nélkül, a harmadikat pedig – még sűrűbb bocsánatkérések közepette – már egyáltalán nem szolgálják fel. A büfés becsületbeli ügyének érzi, hogy ha kisebb adagokkal is, de minél több vendéget szolgáljon ki. A legrosszabb a helyzet a dohánnyal.

Új barátom és segítőtársam akadt. Xaviernek hívják. Sápadt, kerek képű spanyol fiúcska, nagy szemét még nagyobb kék karikák árkolják. Kilenc éves, de tréfán kívül igen jó segítőtárs. Este hat óráig, amikor visszatérek a városba, mindennap végigjárja az esti lapok szerkesztőségeit, és elhozza egyenesen a rotációs gépből az első példányokat. Leadja a már megjelent lapokat, és világosan, értelmesen, röviden jelenti, miért késik a többi: a Claridadban a cenzúra kihúzott három címet, ezeket levágják a matricáról. Az Informaciones még nem tért vissza a robbanástól megrongálódott saját nyomdájába, az idegen nyomdában pedig nem tudnak idejében elkészülni a lappal. A Heraldo de Madrid áramra vár, pokoli sötétség van ott a nyomdában …

De ez csak mellékfoglalkozása Xaviernek. Egy perc múlva kiáltásai betöltik a hatalmas kórház-szálloda minden emeletét és folyosóját. Mint a szélvész ront be a kórtermekbe és árulja az újságait. Még a műtő ajtaja is nyitva áll előtte – a kórházi rend itt nem valami szigorú; a műtőasztalra és a fehérsapkás orvosokra sandítva, csendben lerakja az újságot az ablakdeszkára. Ha kifelejti valamelyik kórtermet, a sebesültek nyöszörögve hívják; mentegetőzve az éjjeliszekrényre teszi az újságot, és bőrtárcájába söpri a pénzérméket. A megmaradt lapokat az utcán adja el, közben az eget kémleli és fülel, nem hallani-e a Junkersek motorjának zúgását.

Xavier keresetét apjának, egy haragos, örökké éhes és néha részeg Santa Olalla-i cipésznek adja. Az apa bánatában iszik: népes családjával Madridba kellett menekülnie a fasiszták elől, most meg a hatóságok Madridból is evakuálni akarják a családot. Munka nincs, a menekült-menzán sovány kosztot adnak, a háborúnak meg nem látni a végét …

Xavier, miután kiveszekedte magát az apjával, befejezettnek tekinti munkanapját, és visszajön hozzám a szobámba. Ez a büszke kisfiú szinte sohasem fogad el ennivalót – se kenyeret, se konzervet, se almát. Ellenben szeret a villanykályha mellett a karosszékben üldögélni – oly hideg a tél, és sehol sem fűtenek. Arcát barna kis öklével megtámasztva, előbb sokáig ül mozdulatlanul, lehunyt szemmel, mint a fáradt háziasszony, aki egész nap lótott-futott a piacon, a konyhában és vesződött a gyerekekkel. Aztán egy kicsit felenged, és akkor kiveszi elnyűtt kabátkája zsebéből az ő saját újságját. Ez egy kis formátumú, rosszul nyomtatott, nyolcoldalas kiadvány, Barcelonában jelenik meg, a címe Ha-ha!

Xavier belemélyed a versikékbe meg a rajzokba. Vidám bogárkák utaznak kocsikon, virágot visznek egymásnak, összemérik a kardjukat, kisegerek ugrálnak hol lisztesdobozba, hol kormos zsákba, s amikor kimásznak belőle, pontosan olyanok, mint a farkincás négerek. Xavier csendben nevetgél. Aztán kérdezgetni kezd a szovjet gyerekekről, majd megkapja az aznapra előirányzott orosz szómennyiséget. Megállapodásunk szerint ugyanis mindennap nyolc szót kell közölnöm vele, vasárnap pedig, amikor nincsenek esti lapok, tizenkettőt. Xavier mohón szív magába mindent, mindenre kíváncsi; a háború miatt egyelőre nem járhat iskolába. Hátradőlve a karosszékben, ábrándozva néz a levegőbe, és fennhangon ismételgeti a már megszerzett szókincset: „Bu-ma-ga … ka-ran-dacs … i-zdrasz-tuj-tye … i-szpics-ki” …

Éppen ma van egy hónapja, hogy megkezdődött Madrid védelme. Most már más szemmel nézem az egész háborút. A háború nyilvánvalóan még sokáig fog tartani, és nagyon nehéz lesz. Mindkét oldalon folyik az erőgyűjtés. Az ország új, jelentős tartalékokat alakít ki. Francónak sok technikai felszerelése, de kevés embere van. Olaszokat és németeket hozat be – „árja mórokat”, ahogy a köztársaságiak elnevezték őket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!